Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései. Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett, a lapozgatás ajándékával).

És mégis okozott örömet. Három történet került ebbe a gyűjteménybe, A tények Miss Finch távozásának ügyében, Az ajándék és a Baglyoknak leánya. Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként, mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám, amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére az Ajándék anno novellaként könnyedén kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az adaptációt, mert tényleg hozzátesz.

A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így – az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban, párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.

Vicces ez – amikor megkaptam, körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem, mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még. A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül el az az otthon. A gondolatokért, amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette. Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a következőt.

Kiadó: Szukits

Fordította: Galamb Zoltán

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek) 3. évad

Ezt vártuk nagyon, aztán legázolt bennünket, mint figyelmetlen sínre lépőt a vonat. Örültünk neki, hogy hellyel-közzel megtartották a nívót, sőt, a második évadhoz képest javult is némileg a felhozatal (bizonyos műhelyek esetében mindenképpen), egy kivétellel: az Öljetek halott ötlet volt, fantáziátlanul döglött, halottakról vagy jót, vagy semmit, róla tehát inkább semmit. Ha a többit nézem: jól tükrözik sajnos, hova és hogyan alakult az élet: még véresebb, a hentelések még naturálisabbak, ez egy eléggé gyomorforgató vizuális orgia lett. És reménytelenek is ezek a mesék – vagy mondjuk úgy, ahol remény van bennük, ott is többfenekű: vagy így, vagy úgy gombolható, de mindenképpen elszabott kabát. A legfilozofikusabb mese ilyen például, A gép lüktetése – vagy halhatatlanság az Io titokzatos értelmébe olvadva (vagy nem olvadva? Megőrizve egy egykori, emberi identitást?); avagy egy önvigasztaló drogos álom a sötétségbe merülés előtt, a fájdalomcsillapítók utolsó ajándéka (amúgy ez gyönyörű, képben Moebius előtt, szellemben-szövegben Dan Simmons Ílion duológiája előtt tisztelgő móka). Meg az egyik legvéresebb lett ilyen, A föld gyomrában, ahol a barlang mélyén elzárt Cthulhu-szerű izé vagy kiszabadult, vagy nem, némi ön-szemrontás utáni botorkálás bizonytalanságában nyitva hagyva, végül milyen „eredménnyel” járt a túszmentés. Ahol vártam a gondolat mélységét, A raj meséjében, ott nem érkezett meg – ez a történet egyszerűen ekkora terjedelemben elmesélhetetlen maradt, jóformán csak hiányérzeteket hagyva. Kár, az alkotók előző filmje a kedvencem volt, ezt is újra fogjuk nézni, nyilván, de csak a többi közt.

Mint ahogy az egyik kedvencemnél is bujkált bennem az érzés: valamit éppen újranézek. A Három robot – túlélési stratégiák olyan, mint mikor valaki megismételné az előző telitalálatot (az utolsó, macskás slusszpoénig bezárólag), és olyan jól sikerül neki, hogy két lövés után is egyetlen luk tátong a céltáblán. Szerettük, értsétek, hogyne szerettük volna, felröhögtünk minden túlélési stratégia kibomlásának minden poénelemén, de nem adta azt a frappáns teljességet, ami az első film nyitó képsorai után („Te, ez biztosan vidám lesz”...”Ööö, Terminátor-lépés, hát biztosan nem”... és a felszabadult röhögés elszabadulása a turista-mondattól: „Ha egy posztapokaliptikus várost láttál, láttad mindet.”). Az teljesen a maga hullámvasútjára ültetett, ez pont azért nem, mert maradék nélkül újrahasznosult benne az előző Három robot. Kiváló reciklálás, de sajnos nem több. Nem tudott eredeti lenni, ahogy rögtön, másodiknak a maga elképesztő módján, a Kellemetlen utazás. Rákmód belénk rágta magát, tehát el lehet mondani: kellemetlenül eredeti volt. És szerintem ez az egyik történet, ami másodszor is nagyon (talán még jobban) fog működni, persze részben azért, mert a rengeteg éjszakai jelenet sokkal inkább képekre bomlik majd. Én szerettem, Timi nem annyira – alapjában mind a ketten nehezen viseljük a kicsomagolt zsigereket, de engem talán jobban meg lehet venni a gondolattal – ha akad a testnedvek tocsogása közt pár csepp abból is.

Halál, robotok. Ennyi maradt, szerelem ebbe az évadba nem nagyon került; helyette durva, felgyorsított baba-szex a temetőben, némi nincs más humán kézügyben, dugjunk, meg némi abúzus Eldorádóba menet. A  mini holtak éjszakája mini-inváziója vicces volt, de csak úgy, mint egy filmtörténeti gyorstalpaló kurzus; igen, nagyjából ez a műfaj filmjeinek szerkezete, bár általában a végén valaki ott szokott feszíteni a lobogó zászló alatt, a megmenekülés fedélzetén. Úgy látszik, tényleg korjellemző tünet kezd lenni, hogy ezt (is) végigvitték (mint a Ne nézz fel!-t például) az élet teljes elpukkanásáig. Úgy látszik tényleg csak olyan időleges békék köthetők mostanában, mint Mason patkányaival – amúgy ez a banda már a múltkor is zavarba ejtő filmet hozott össze A szeméttelep sztorijával, egy nyomra jár az agyuk. Pontosabban: egy adott szerző: Neal Asher morbidan vicces horror-történeteire vannak kattanva - hiszen akár az első két évadban, ezek mesék is adaptációk. Visszatérve Mason gazdához, lehet szeretni az alkotókat érte: nagyon kompakt képvilágot tartanak karban ezekért a zavarba ejtő történetekért.

És van a Jibaro. Ez valami egészen más színvonal. Az a csapat hozta össze, akik A szemtanút az első évadból, az remek ötlet szimplán zavarba ejtő képbe tétele volt – ez varázslat. Igen, ez vagyunk, amikor kirándulunk Európából az aranyért. Ha szerencsénk van, sikolyokra süketen. És a megmenekülések lehetőségére is süketen... Pedig a fogyatékosság okán végre belénk szerethetne az a magányra ítélt aranydémon – de nekünk csak pompázatos ékei kellenek. Azzal együtt süllyedünk az iszapba mi is, a többi mellé, akik meghallották a démoni hívást. Indián mese feldolgozása, balett és költészet, rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film hatását keltő rajzolt animáció – a legmélyebb mind közül, és a legmélyebben reménytelen. Szóval ezt vártuk, ezt nagyon, ezt a belénk hatolást - de nem ártott volna rögtön utána nézni kicsi Wes Andersont, például, érfelvagdosás ellen... 

Reméljük, nem áll meg itt ez a történet. Szerintem potenciál bőven van benne még.

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek)

Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.

Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).

Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.

Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.

Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.

Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Ken Liu (szerk): Láthatatlan bolygók

Karin Tidbeck skandináv weird fiction novellái után (igazából ha az olvasás kronológiáját nézzük, akkor előtte) ismét egy „egzotikus” SF novelláskötettel barátkoztam – Ken Liu tavaly már elvarázsolta a hazai olvasókat is A papírsereglet és más történetek című novelláskötetével, ezúttal pedig egy általa szerkesztett, a kortárs kínai sci-fi legfontosabb fiatal szereplőinek díjnyertes írásait tartalmazó antológiát vehettünk kézbe az Agave jóvoltából. Elmondhatatlanul örülök annak a formálódó tendenciának, hogy a legnépszerűbb SF kiadók nem kizárólag angolszász köteteket adnak a kezünkbe – és e tekintetben bizony a jó hazai majdnem annyira egzotikumnak számít, mint a távol-keleti vagy skandináv, afrikai, dél-amerikai szerző. Miért is? Mert annyira hozzászoktunk az angolszász (főleg észak-amerikai, hisz az Európából indult sci-fi zsáner lényegében az USA-ban bontakozott ki teljes dicsőségében) elbeszélésmódhoz, tematikához, szórakoztatóipari technikákhoz, hogy minden, ami kicsit is más, újszerűnek és egzotikusnak tűnik. Jószerivel még a zsáner kereteinek nagy feszegetői is jellegzetesen amerikai mód mesélnek. Dick delíriuma éppúgy az amerikai álomban gyökerezik, mint Kim Stanley Robinson társadalomkritikája és megváltáskeresése.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „mindenhol máshol” a sci-fi újszülött gyermek, pedig a kínai sci-finek éppúgy vannak hagyományai, mint az amerikainak, még ha nem is ismerjük őket oly jól. Többek közt erről is olvashatunk Ken Liu bevezetőjében, valamint Cixin Liu és Hszia Csia esszéiben is. Ha már esszék: annak pláne elmondhatatlanul örültem, hogy Liu beválogatott a kötetbe három, a kínai sci-fi (és áttételesen a kínai irodalom és társadalom) jelenlegi helyzetével foglalkozó esszét – manapság egyáltalán nem divatos ez a forma, egy zsánerkiadót valószínűleg a világból lehetne kikergetni egy esszékötettel, egyszerűen nulla igény van rá a mai olvasók nagy részében, épp ezért máshol nagyjából esélyünk sincs ilyesmit olvasni fordításban.

Na de a főszerep mégiscsak a novelláké, amelyeknek képet kéne adniuk arról, milyen is a kínai sci-fi, milyen talajról indult Ken Liu, Ted Chiang és a kötetben egyedüli világsztárként szereplő Cixin Liu. Sikerül vajon? Igen is meg nem is. Annyiban jól körülrajzolható képet kapunk, hogy szinte mind erősen gyökerezik a kínai kultúrában, történelemben, hagyományokban; van egy valóban egzotikusnak ható mesélési mód, ami mintegy a sci-fi jövőjébe emeli a népmesei elbeszélést (sokszor eszembe jutott olvasás közben, hogy Veres Attila kisgömböce és elvarázsolt borkóstolója mennyire hasonló módon gyökerezik a magyar mesékben, mint például Csen Csiu-Fan vagy Hszia Csia írásai – erre gondolok, amikor arról beszélek, a fősodorhoz képest  a hazai sci-fi is lehet egzotikus); és nem hagyhatók teljesen figyelmen kívül a jelen kínai politikájára való utalások – ugyanakkor a legtöbb írás egyetemes problémákra reflektál, melyek Budapesttől Fokvárosig ugyanúgy nyomaszthatják a ma olvasóját: öregedés, kiégés, túlnépesedés, környezeti változások, az egyéniség feloldódása a „rendszerben” (legyen az politikai vagy céges), elembertelenedés, a valódi kapcsolatok és kötődések elértéktelenedése.

Tizenhárom novella került a három esszé mellé, hét szerzőtől – nyilván nem egységes a színvonal és nem is hagyott mind maradandó nyomot, de ez természetes. Fókuszáljunk arra, ami igen, szerencsére ezek vannak többségben. Ma Po-Jung „A csend városa” című írása méltán pályázhat a kötet legerősebb darabja címre – ez a sok szempontból 1984 utánérzésnek ható történet az önmaga paródiájává (és egyben gyilkos fegyverré) váló cenzúráról elsőre egyértelműen a jelenkori Kína kritikájának tűnik, valójában azonban jóval több annál. Arról mesél, politikai berendezkedésektől függetlenül, hogy mivé lesz az ember, ha eltűnik alóla a nyelv, ha végletekig szegényedik az eszköztár, amellyel kifejezheti önmagát, ha behódol az „egészséges” szavak törvényének, ha elfelejti a másokkal való interakció jelentőségét. Éppúgy jelképezheti a napjainkban tömegesen (teljesen mindegy, milyen okból) idegenbe szakadtak anyanyelvtől fosztottságát, mint a digitalizációba belenőtt, emotikonokkal kommunikáló nemzedék képtelenségét az írott nyelvek használatára – hogy ki mit lát bele, az tényleg csupán egyéni ízlés kérdése. Az már csak ráadás, hogy miközben a nyelvtől fosztottságról mesél, törvényszegő csoportja a beszélgetés mellett a zavartalan szexuális együttlétben éli meg lázadását – a legkifinomultabb és a legösztönösebb emberi tevékenység ilyetén összekapcsolása gyönyörűen mesél az ember kettősségéről, éteri és földhözragadt elválaszthatatlanságáról.

Hao Csing-Fang „Összecsukható Peking” című novellája szintén a legerősebbek közé tartozik – társadalmi különbségekről, túlnépesedésről, átjárhatatlan határokról ír, miközben a három térre és három idősíkra szétválasztott nagyváros víziója az egyik legijesztőbb, egyben technikailag legizgalmasabb sci-fi ötlet, amit mostanában olvastam. Érdekes hogy Hao Csing-Fang másik írása, a válogatás címét adó „Láthatatlan bolygók” számomra eléggé semmitmondó volt – ahogy sajnos a Háromtest-trilógiával világhírűvé vált Cixin Liu két írása is hidegen hagyott. Ügyes, de nem képes megérinteni. Nem úgy, mint Csen Csiu-Fan, aki mindhárom novellájában szívhezszólóan és okosan mesél az általunk ismert valóság viszonylagosságáról, a technikai fejlődés beláthatatlan irányairól, arról, mi történik velünk és az álmainkkal, ha hagyjuk, hogy elvakítsanak a vetített álmok (egyáltalán: van vajon választásunk?). Hszia Csia szintén három írással szerepel a kötetben – ő azon szerzők közé tartozik, akik erősen táplálkoznak a hagyományos kínai mesekincsből, ugyanakkor nagyon mai, nagyon olvasóbarát módon, Neil Gaiman regényeit idézve szól a nyugati olvasóhoz. „Száz szellem esti parádéja” című novellája nem csak Gaimant, hanem Hajao Mijazaki animéjét, a Chihiro szellemországbant is eszembe juttatta – annyira, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon ha valami ennyire tudatosan él a nyugati fogyasztói igényeket sikerrel kiszolgáló mesélési móddal, az mennyiben adhat képet a „klasszikus” kínai sci-firől? Vagy - és itt kanyarodnék vissza  a kiindulóponthoz - globalizált világunkban már az irodalom is annyira globálissá vált, hogy értelmetlen kínai sci-firől, amerikai sci-firől, magyar sci-firől beszélni?

A válasz nyilván nincs nálam – ehhez túl kevés rálátásom van a sci-fi irodalmára, hisz még mindig csak kóstolgatom a zsánert. De hála az ehhez hasonló megjelenéseknek, egyre változatosabb és egyre ínycsiklandozóbb választékból kóstolgathatok. Csak így tovább!

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán, Benkő Ferenc, Huszár András, kiskádár tamás, Molnár Berta Eleonóra, Bosnyák Edit, Juhász Viktor

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről

„Rengeteg időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, a senki földje.”

Karin Tidbeck vékonyka novelláskötete igazi csábítás – legszívesebben egyszerre befalnánk, letudnánk, hisz könnyen olvasható, látszólag súlytalan-mesés kis írások vannak benne, jól lehet pörgetni vele az olvasmánylistát, pipa egy új megjelenés, térjünk is át valami vaskosabbra… Ennél nagyobbat nem is hibázhatnánk. Amilyen vékonyka ez a kötet, annyira súlyos, ha hagyunk időt történeteinek az ülepedésre. Zsáneridegen, de Alessandro Baricco jutott róla eszembe: ő tud ennyire szűkszavúan, ennyire kevés sallanggal ilyen mélyen hatni. Aztán - újabb zsáner-ugrás - Shirley Jackson nyugtalanító novellái a Sóbálvány kötetből: Tidbeck nem egyszer idézi a horror nagyasszonyának stílusát; a „Brita üdülőfaluja” vérfagyasztó elhagyatott nyaralóhelye egy az egyben „A nyaralók” szabályokat szegő (az üdülőszezonon túl is maradni kívánó) idős párjának megpróbáltatásait elevenítette fel; a „Rebecka” után pedig sokáig nem hagyott nyugodni (már megint) a novellairodalom egyik legerősebbje, a „Sorsolás”.

Tidbeck alkonyati időről mesél – nála mintha az egész élet egy folyamatos átmenet lenne. A képzelet határa, az emberi megismerés korlátai, a mesék és az általunk valóságosnak ismert világ közti vékony mezsgye – mindaz, ami elválasztja az álmot az ébrenléttől, a józanságot a delíriumtól, a felnőttséget a gyermeki fantáziáktól. A teremtést a haláltól. Feltűnően sok a groteszk teremtéstörténet – ahogy feltűnően sok a furcsa eltávozástörténet is. Direkt nem írok elmúlást, hisz Tidbecknél a távozás nem mindig egyenlő a halállal. Hősei közt akad aki a vittrák, e skandináv tündérek körébe távozik, akad, aki botcsinálta Ikaroszként a Napba száguld, akad, aki egyszerűen feloldódik, mintha sosem létezett volna.

Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Vékonyka kötet, rövidke novellákkal – a színvonal sem egységes, akad, amit kihagytam volna belőle, ahogy olyan is, amit a végtelenségig olvastam volna tovább, akár regénnyé bővítve. Érdekes (bár tán annyira mégsem…) hogy az értékelések többsége a kötet végén található írásokat emeli ki – nekem épp az Alice Csodaországban áthallást hordozó „Augusta Prima” és párja, a „Matrónák” maradt teljesen idegen. Mintha ilyen lenne, amikor Karin Tidbeck meghajtja saját fantáziáját a popularitás oltára előtt. Annál nagyobbat markolt belém a kötetcímadó „Rénszarvas-hegy” – nyilván mert erős hatással voltak rám egykoron a Tidbeck vittráira igencsak hajazó ír tündérekről szóló legendák; no meg mert a két kamaszlány találkozása családjuk ősi titkaival, elfelejtett hagyományaival, a „tündérnagymama” menyasszonyi ruhája felöltésének rítusa olyan toposz, amit egyfelől nem lehet elégszer elmesélni, másfelől igencsak nehéz vele újat mutatni. Tidbecknek sikerült.

A már említett „Rebecka” és a „Brita üdülőfaluja” úgy tökéletes, ahogy van; a „Pyret” áltanulmányán egy képzeletbeli lényről remekül szórakoztam és gondolatban szorosan összekötöztem Tidbecket Miéville-el, amíg meg nem alkotnak egy közös világot („Amikor egy lény úgy dönt, hogy tőle idegen faj emléktárgyai között hal meg, és nyelvi utánzatot hagy maga után, akkor vajon ösztönből vagy értelmesen cselekszik?”); de az abszolút kedvencem a kötetből a „Kicsoda Arvid Pekon?”. Túl azon az alapvető civilizációs tényen, hogy a pokol jó eséllyel egy közszolgáltató telefonközpontja, Tidbeck igen frappáns és szórakoztató választ ad arra a kérdésre, vajon mit tennénk, ha egyszer csak felhívna minket Sycorax, aki a halott anyját keresi – és elvezet az úgynevezett modern, elszemélytelenedett világunkban való teljes feloldódás rémképéhez. Az arctalan, névtelen, alaktalan hivatalnok – nem ismeretlen az irodalomban, de a weird mesék eszköztárával életre (életre?) keltve rémisztőbb kép, mint valaha. Ezek vagyunk mi. Akkor már inkább a rémmesék.

Kiadó: Agave

Fordító: Ballai Mária, Benkő Ferenc, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról

„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.

Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel „Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.

Addig is itt egy novelláskötet – elsőre meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat, kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el. Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan emlékezzünk rá. Pláne úgy, hogy nem is olyan régen olvastam szintén hétköznapi életekben vájkáló, magányt, szegénységet, kilátástalanságot, az emberi kapcsolatok reménytelenségét, összetettségét és gyönyörűségét elementáris erővel ábrázoló novellákat a zseniális Lucia Berlin kötetében. Ott azt éreztem: a szerző vérét adta minden egyes novelláért. Ezzel szemben Mantel mintha ujjgyakorlatnak szánta volna ezeket az írásokat, mintha a sokszáz oldalas nagyregények után ő maga is pusztán kíváncsi lett volna rá, tud-e ilyet is. Az egyetlen darab, amiben csillan valami szikra, az a kötetzáró-címadó „Margaret Thatcher meggyilkolása” – nem tudom véletlennek tekinteni, hogy ez a leghosszabb mű. Mantel egyszerűen nem működik szűkre szabott történetekben.

Ami ennél fájóbb, hogy míg a szerző történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki, e novellák írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció, mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság, ugyanakkor csak felmerül a kérdés: valóban jó ötlet úgy ráirányítani a figyelmet saját érdektelenségbe fulladó mindennapjainkra, hogy magát a művészeti alkotást is érdektelenségbe fullasztjuk?

Kiadó: Libri

Fordító: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna

Rövidre vágva # 23 – Könyves vegyes

Rég volt ilyen, tán egy éve is már… Egész évben küzdöttem az idő- és figyelemhiánnyal, szerintem az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, mint idén – sok összetevője van ennek, és tartok tőle, a tendencia megfordulni már nem fog. Ennek hátulütője, hogy amikor meg van egy kis időm, hajlamos vagyok válogatás nélkül kapdosni könyvek után és olyanokat is elolvasni, amiket a szokott formámban nem vennék le a polcról. Szóval most ilyen vegyesfelvágott következik, jobb-rosszabb darabokkal, akad köztük olyan, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni; meg olyan is, ami az év legjobbjai közé tartozik, de nincs kedvem hosszabban fejtegetni (meg amúgy is van már poszt az oldalon róla); meg olyan is, ami jó-jó, de hosszabban írni róla egyszerűen felesleges. Nézegessétek, aztán majd hozok rendes posztot is…

Marente de Moor: A holland szűz

Meg nem mondom már, miért érdekelt engem ez a könyv, tán egyszer még Katacitánál olvastam róla posztot (amikor még blogolt), aztán valami nagyon akciósan a kosárba pottyant, tavaly év végén meg a várólista-csökkentő játék listájára. Tipikusan az a könyv, amit tíz évvel ezelőtt sokkal jobban szerettem volna – most már jobbára untam és a konfliktusai kilencven százalékát bosszantóan mondvacsináltnak és hatásvadásznak éreztem. A két világháború közti Hollandiában egy fiatal lány nagyon szeretne vívni, hát apja egykori bajtársához, egy legendás hírű német vívómester grófhoz küldi tanulni. Isten háta mögötti vidéki kastély, morc várúr, arcán visszataszító sebbel, lelke mélyén tragikus titkokkal, évtizedes sérelmek, titkos viszonyok, egy fiatal lány, aki előtt hirtelen kinyílik a világ, bimbózó szerelmek… A háttérben meg csak gyűlnek a fellegek, amelyek aztán sötétségbe borítják az egész világot. Kicsit olyan kamaszos háborúra készülős regény ez – avagy ahogy egy fülig szerelmes kamaszlány elképzeli. Nem mondom, hogy rossz, de tizenéves kor fölött azért óvatosan!

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Elszánt Rowling-rajongóként nyilván mindent megveszünk, amire rányomják az írónő nevét és nagyjából könyv formája van, de azért… Vannak esetek, amikor minden jóindulat kevés ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen azon, mit akarnak vele könyvként megetetni. Rowling 2008-ban a Harvard végzőseinek diplomaosztóján tartott beszédet – hatalmas megtiszteltetés ez annak is, akit felkérnek, és nyilván a párszáz friss diplomásnak is, hogy valóban világformáló szerző „bocsátja útjára” az egyetem padjaiból. A gesztus szép, a beszéd szórakoztató – de hát ez mégiscsak egy rövid beszéd. Egy beszédecske. Lehet vagy négy oldal legépelve. Ezt könyvvé duzzasztani több mint érdekes. A magyar kiadás javára kell írni, hogy a kivitele szép, az illusztrációk klasszak (még ha sok közük nincs is a beszédhez), a keményborítós kötés igényes – csak hát minek? Lehet, eggyel szimpatikusabb lenne a vállalkozás, ha gyengébb kivitelben és feleennyiért adták volna ki, vagy ha hozzácsapnak még egy-két beszédet, interjút, akármit. Így azért hagy maga után némi keserű szájízt – szerencsére Rowling humora ezt nagyrészt feledteti. Elvégre azzal kezdeni egy diplomaosztó beszédet, hogy ő ugyan egy szóra sem emlékszik a sajátjából, eleve szimpatikus.

Krivarics Ditta: Régi házból új otthon

Azt hiszem ezeken az oldalakon még nem nagyon írtam arról, hogy mekkora szenvedéllyel viseltetek a lakberendezés iránt. Kamaszkorom óta gyűjtöm a lakberendezési magazinokat (bár újabban nyilván ez is a netre költözött), zarándokolok időről időre bútoráruházakba és tervezem fáradhatatlanul hogyan lehetne tökéletesíteni az otthonunkat (ami mostanra igazából felöltötte azt az alakot amit elterveztem beköltözéskor, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne ide egy új huzat, oda egy új polc, amoda egy kiegészítő…). Egyik legkedvesebb olvasnivalóm a témában Ditta blogja, az Otthonkommandó, ahol online tanfolyamok, hallgatói otthonok, tematikus posztok mellett végigkövethettük saját házuk felújításának munkálatait is. Ebből született meg a könyv, ami a vidéki kúria megvételétől a teljes szétbombázáson át a berendezkedésig mutatja be az utat, amit végigjártak – sok képpel, sok tanáccsal, rengeteg dilemmával. Mert egy ekkora vállalkozás mindig teli van buktatókkal, tuti recept pedig még a profi lakberendezőknek sincs a birtokában. Akit kicsit is érdekel a lakberendezés, vagy csak szeretne elmerülni az otthonteremtés művészetében (ami azért jóval több mint hogy kifestünk és bevásárolunk az IKEAban), annak mindenképpen ajánlom! De egyébként a Hygge és társai fémjelezte életmód-könyvek divatjához is remekül illeszkedik – hiszen egy kicsit tudatosabb, az életünk minőségére jobban odafigyelő otthonteremtésre hív.

Ted Chiang: Életed története

Annak idején nagyon megfogott az Érkezés film – már akkortájt el akartam olvasni a novelláskötetet, de valamiért elment mellettem. Idén Ken Liu novelláskötete kapcsán került megint a figyelem középpontjába, hát nem is vártam tovább vele – és milyen jól tettem! Jó eséllyel ott lesz az év legjobbjai közt. Jó pár éve ismerkedem a sci-fivel, és már nem tartom magam teljesen zöldfülűnek a zsánerben, jó néhány kedvencet is avattam, akik simán felveszik a kesztyűt istenített szépíróimmal – de azért még meg lehet lepni. Elég könnyen, igazából. Ted Chiangnak szinte minden novellájával sikerült. Valahol azt olvastam róla, hogy „visszaviszi a tudományt a tudományos fantasztikumba” – amiben lehet igazság. Témáiban, történetében és nyelvezetében is sokkal inkább tudományosak ezek a fantasztikumok, mint amit általában sci-fi néven olvasunk. Nem meglepő módon nem is olvasható olyan könnyen, mint a populáris sci-fi – a novellák mindegyike komoly munkát igényel. Mindemellett nagyon emberi, nagyon érzékeny és félelmetesen átgondolt mindegyik darab. Olvasás közben az lehet az érzésünk, évekig érleli minden novelláját – nem csoda, hogy viszonylag kevés mű került ki eddig a kezei közül. Az Életed története mellett (ami rám hangyányit egyébként kevésbé hatott, mint az adaptáció, de ez legkevésbé sem a novella hibája) a kötet abszolút csúcspontjai a Nullával való osztás (nem vagyok egy nagy matekos, de a hideg kirázott attól, ahogy egy tudományos felfedezés meg tudja kérdőjelezni az ember egész élet- és világképét, zseniális!) és a Szépségvakság: Dokumentumműsor, ami aktuálisabb nem is lehetne, és bizony igen komoly dilemmákat vet fel nem csak jelenünk szépségkultuszáról, hanem az életünk feletti irányítás önkéntes (?) átadásáról is. Remélem, olvashatunk még tőle!

Neil Gaiman: DEATH – Halál

Én borzasztóan szeretem és tisztelem Neil Gaimant – napjaink egyik legnagyobb fantáziájú, legváltozatosabb és legjátékosabb mesélőjének tartom, és mindig értetlenül állok az előtt, ha valaki nem értékeli a műveit. Nem hiszem, hogy ismerek nála sokoldalúbb szerzőt, olyat biztosan nem, aki több zsánerben is ennyire magas színvonalon alkotna. Érdekes, hogy míg itthon elsősorban az Amerikai istenek szerzőjeként ismerjük (esetleg novellistaként), addig Amerikában ő mindenek előtt képregényszerző, mégpedig a valaha írt egyik legsikeresebb graphic novel szerzője (Angliában meg mindig is elsősorban a Sosehol szerzője lesz – köszönhetően a BBC rádiójátéknak és az angolok BBC-rádiójáték-kultuszának). Én nem vagyok egy nagy képregényrajongó, de a Sandman kiadásának bedöntését máig a magyar könyvpiac egyik legnagyobb kudarcának érzem – nyilván majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam, hogy a FUMAX kiadja Sandman „kistestvérének”, Halálnak a kalandjait. Méghozzá nem is akárhogy, hanem egy elképesztően nívós gyűjteményes kiadásban. Halál, a leginkább gót tinire hasonlító Végtelen, aki százévente egy napra megízleli az emberi lét csodáját és keserűségét, egyszerre riasztóan kegyetlen és bájos ábrázolása az elkerülhetetlennek. Gaiman úgy játszik a halállal és viszonyulásunkkal a halálhoz, hogy közben (megint) mindent elmond nekünk az életről és arról, hogy figyelhetnénk egy kicsit jobban arra, ami élhetővé teszi. Kedvem lett tőle folytatni a képregényekkel való ismerkedést, amíg várunk a Sandman folytatására…