Rövidre vágva # 6 – Kiadói különkiadás

Egy ideje már fontolgatom eme bejegyzés megírását, hogy épp most és épp így jelenik meg, annak viszont van egy pici pikantériája (…). Amióta ez a blog elindult, nagyon-nagyon ritkán fordult elő (na jó, konkrétan egyszer), hogy ugyanarról a könyvről mindketten írtunk volna. Tegyük hozzá, jó néhány éve már, hogy az is ritkán fordul elő, hogy egy könyvet mindketten elolvassunk – ennek több oka van, ahogy egyszer már említettem (valamikor, valahol…), a mi kis szimbiotikus létezésünkben kialakult egy afféle „olvastuk-érzet”: ha egyikünk olvasott egy könyvet, az olyan volt, mintha mindketten olvastuk volna. Meg aztán, amióta van a blog, olyan szinten elárasztanak minket is az új megjelenések, hogy időnk végessége sem nagyon engedte, hogy ugyanazt olvassuk. Ez az utóbbi időben megváltozott, elsősorban az Ad Astra kiadó könyveinek köszönhetően (nem, ez nem a reklám helye…), amiket kezdetben kizárólag Zoli olvasott, aztán a lelkesedése – no és a többi bloggeré – csak nem hagytak nyugodni, így idővel nekem is a kezembe kéretőztek. Ám mivel már kaptak tőlünk egy-egy fantasztikus bejegyzést, nem éreztem túl sok ingerenciát arra, hogy én is írjak róluk, beértem azzal, hogy az immáron számomra nem létező könyves közösségi oldalon értékeltem őket. Most viszont felébredt a kisördög, hogy ezeket az értékeléseket azért csak ki kéne menteni magamnak, úgyhogy most megszegem a saját „szabályaim”, és röviden, leginkább csak érzésekre, benyomásokra szorítkozva megemlékezem én is három remek könyvről (a címek mögötti linkeken olvashatók Zoli eredeti cikkei).

Lavie Tidhar: Oszama 

Ez a könyv árnyak serege. Halottak árnya, a háború árnya, a terror árnya, a kilátástalanság árnya. Élő vagy, vagy holt – szinte mindegy. Bolyongsz a sötétben, és nem találod az utat hazafelé, mígnem elgondolkodsz: van-e hazaút? Van ebben a világban bármi, amiért érdemes hazamenni, amiért érdemes folytatni, érdemes felvenni a harcot az árnyakkal? Ha van, talán még reménytelenebb. Mert vannak árnyak, amikkel nem lehet, bármennyire szeretnénk. Mert itt suttognak körülöttünk, nap mint nap, a folyamatos fenyegetettség, a belénk nevelt kódok, a rettegés valamitől, amiről fogalmunk sincs, micsoda. Terror? Szabadságharc? Elnyomás? Gazdasági érdek? Oly mindegy… Ha eltalálnak, nem érdekel, ki dobta az első bombát. Az áldozat mindenhol áldozat. Az üresség mindenhol üresség. Az árnyak egyik oldalon sem nyughatnak.

Furcsa, nyugtalanító, felzaklató könyv. Olvasás közben folyamatosan peregnek a képek a fejemben, filmek, híradások, lángoló tornyok és halott terroristavezérek, és nem értem, miért ez az egész. Miért csinálunk rémálmot a világunkból, újra meg újra? Miért nem tanulunk soha?

Persze nem hibátlan. Sőt… Mégis, valami olyan borzongató erő sugárzik a lapokról, hogy nem lehet távol maradni tőle. Megérint, úgy, ahogy egy könyvnek sem lenne szabad megérintenie. Mert egy jobb világban ez a könyv meg sem születhetett volna. Vagy ha igen, nem lenne más, csak egy szórakoztató ponyva. És nem szorulna össze a szívem minden alkalommal, ha Joe bolyongására gondolok. 

Itó Projekt: </Harmónia> 

Furcsa ez is, zavarbaejtő, nem ritkán dühítő könyv. Egy olyan elképzelt(?) jövőt rajzol fel, ahol nem hogy nem szeretnék élni, de még a gondolata is elriaszt és undorít annak, hogy valakik fejében ez egyáltalán megfogalmazódik. Pedig… Voltak a történelemben és vannak napjainkban is törekvések arra, hogy „egészségesebb társadalmat” építsenek fel, és megmondják az embereknek, mit tehetnek és mit nem saját magukkal. Onnan, hogy sokba kerülök a társadalombiztosításnak, ha dohányzom, vagy elhízom, vagy nem figyelek a vérnyomásomra, csupán néhány lépés az, hogy a testem köztulajdon, energiaforrás, és ha rombolom, az társadalomromboló magatartás…

Ijesztő és dühítő – a legenyhébb kifejezések rá. Nekem, akinek az ember tudata a legfontosabb (elismerem, olykor tán túlértékelt) tulajdonsága, aki mindenekfelett a gondolkodásban hisz, bármilyen erőszakos diktatúránál ijesztőbb ez az ökotársadalom. Szeretném hinni, hogy egy ilyen rendszerben nekem sikerülne 13 évesen a kilépés…

Sodró lendületű könyv, olvastatja magát és a maga morbid módján szórakoztató is, de nem hibátlan – az első száz oldalon sikítani tudtam volna a szájbarágós leírásokról, attól, hogy legalább nyolcvan alkalommal adták tudtomra, hogy „ebben a világban a tested köztulajdon”. Formai sajátosságai és kétségtelen ötletgazdagsága ellenére is lehetett volna még csiszolni rajta. Szerencsére amint a regény második felében felültünk a hullámvasútra, és a tudattal való játszadozás nyomába eredtünk, ezen apróságok jelentőségüket vesztették.

Minden hibája ellenére okos, gondolatébresztő, fontos kérdéseket feszegető regény, amely a sci-fik és utópiák rajongói mellett a posztmodern kísérletező regények kedvelőinek is érdekes lehet. 

Ian McDonald: A dervisház 

Egy gyönyörű, hosszú, megállíthatatlan pörgés ez a könyv. Belengi a mesés kelet egzotikuma, a fűszerek bódító illata, a mézzé lett ember borzongató édessége, a kétezer év alatt egymásra rakódott élet-rétegek összetettsége. Isztambul, ez a mesés, titokzatos, elbűvölő királynő és alattvalói egymásba fonódó élete egyszerre sci-fi, kalandregény, mese, misztikum, szépirodalom. Csoda ez a regény – sokat vártam tőle, sokáig is vártam vele, mégis minden várakozásomat felülmúlta. Valami olyan megfoghatatlan szépség és nagyság árad belőle, amit nagyon nehéz szavakkal kifejezni – érzések és érzékek könyve ez. Egyszerre monumentális és meghitt – mint a mikrográfia, mellyel Isten titkos neve kiegészül. Annyira szépen játszik az egymásba rejtett jelentésrétegekkel és az írásba rejtett írással, hogy már-már azon kaptam magam, lesem a nyomtatott betűk közt a rejtett mikroszkopikus betűket…

A lépten-nyomon összebogozódó hat szál és az egymáshoz ezer szállal kötődő hat főszereplő kavalkádjából magától értetődően rajzolódik ki egy hetedik – a város története. Isztambul, a városok királynője, mely után fájó vágyakozás fogja el az olvasót, amint letette a könyvet. Él a lapokon, és tündököl – olyan fénnyel, ami igazából elhomályosítja a szereplőket is, legyenek bármily markánsak. Mindannyian elvinnének a hátukon egy saját regényt – Ayse, a mézzé lett ember után kutató régiségkereskedő, Adnan, az évszázad csalásán dolgozó bróker, Necdet, a dzsinneket látó ifjú drogos, Can, a csendbe zárt „ifjú mesterdetektív”, Georgios Ferentinou, a fogadásokban utazó közgazdász-professzor, Leyla, a hagyományok és családja szorításából kitörni próbáló marketinges. Velük pörgünk a lapokon, fékezhetetlenül, miközben körülöttünk forog az egész város – és az egész világ.

Első olvasásra a kedvenceim közé került.

Lavie Tidhar Budapesten

Továbbra is úgy gondolom, hogy a könyv magáért beszéljen. A fedőlapok közé szorított egész világ álljon jót magáért - a személyes találkozás, de főleg az ismeretség enyhítő körülményei nélkül. De ért már kellemes meglepetés, adott az olvasmány-élményhez a személyes jelenlét az író „közegében”. Még mindig nem nevezném magam gyakorlott írólesőnek, de tény, sokkal szívesebben használom ki az adódó lehetőségeket, mint korábban. Egyre inkább úgy érzem, kapok valamit, ha elmegyek megszaglászni az írót, s furcsa mód jobbára olyasmit, amire előzetesen nemigen számítottam.

Például nemigen számítottam rá, hogy Lavie Tidhar a fényképéhez képest (ott, a könyve hátulján) mennyire kisfiús jelenség. Nem mondanám éretlenségnek, mert a szelíd külső mögül mintha egy sokat tapasztalt, huncut ördög kacsintana ki időnként – egy meglehetősen ironikus humorú ördög. Az irónia az, ami áthatja a legtöbb gesztusát. Élvezet volt figyelni, ahogy a pódiumbeszélgetés folyamán a fordítást hallgatva önkéntelenül reagált. A kezeivel. A válla ejtésével. Félrebiccenő fejével, ahogy alulról gülüzött – nem is a kérdezőre, hanem egyből a kérdésre. És igen, ennek a szelíd szarkazmusnak a jelentős része (jó volt látni) önirónia.

Mert Lavie Tidhar nem szállt el a World Fantasy díjtól. A kérdésre, hogy jobb író-e, mint a (szintén díjbirtokos) King, vagy Martin, fanyarul ennyit válaszolt: a repülőn idefelé a mellette utazó Kinget olvasott (s ebben benne volt: nem őt…). A díj pedig elsősorban ajtókat megnyitó volta miatt fontos. Mert arra jó. Az „Oszamacon” epizódja okán: igen, nagyon izgatják a találkozók – csak a szerkesztői jobbára kihajítják ezeket a jeleneteket a könyveiből. S amikor felmerült noir-hangulatú könyve tipikus, sodródó hőse kapcsán, van-e olyan elvárás, hogy korunk hőse legyen aktív, ezt felelte: „Legyen! Nem érdekel.” Nem pökhendin. Csak így: nem érdeklik az elvárások. Ha érdekelnék, valószínűleg soha nem írt volna Oszama címmel ilyen könyvet.

Persze talán a személyes érintettség nélkül se. ’98-ban ott volt Dar es-Salaamban, a robbantáskor – hogy aztán tíz évig érlelje a beléakadt gondolatokat. Volt olyan érzése, mintha a terrorizmus mindenhova követné (ez olyan Súlyszivárványos, ha valaki ismeri azt a könyvet, tudja, hogy értem: Tidharban tényleg van valami Slothropból…). A magonc tehát hosszan érlelődött – ehhez képest fél év alatt megírta, számottevő nehézségek nélkül. Kiadót persze nehezen talált, a nagyok sorra utasították el – zavarta őket a provokatív téma, a cím, a kvázi műfaji besorolhatatlanság. Mondjuk nem is zsánernek szánta, nem szánta műfaji könyvnek. Pár szóval összefoglalja a könyvét, fanyar, majdnem hogy angol humorral – mintha épp egy olyan szimpatikus fiatalembert játszana, aki egy idegen országban nem tudja, mit kezdjen a felhajtással maga körül.

Mindvégig beszélt a keze – a mozdulatai könnyedek, a gesztusai megformáltak voltak, mintha a mondatait levegőből, a kezével gyúrná a szemünk láttára, az egész pódiumbeszélgetés alatt. Merthogy nem egyszerű kérdezz-felelek zajlott, Kánai András műsorvezető mellett szóhoz jutott Köves Károly Krisztián, a könyv hazai trailerének rendezője, Lukácsy György, a „noir-szakértő” filmkritikus, és Sitkei Levente újságíró, Közel-kelet szakértő. Az Ad Astra kitett magáért, megteremtette egy izgalmas este kereteit. Nem lett teljes – mert például akadtak kérdéses kérdések. Nem egyértelmű a regény vége? (Dehogynem az!) Lavie elegánsan kitért: az olvasóra bízza az értelmezést. A szakértők is olykor túlságosan beleszerettek a kapott kérdésekbe. Értem a koncepciót, de valahogy ilyenkor sem ártana bevonni a szerzőt, hogy ő mesélhesse el: az Al Kaida egy mese, amiben nem lehet hinni. A nagyszakállú, azóta halott vezetővel együtt. Nem szervezet, hanem egy eszme. Mint a Mikulás. S az érem másik oldala: az Oszama nem egy (mellesleg igen gyakori) név immár az arab világban, hanem egy Brand. S hogy milyen érdekes: az amerikaiak kategorikus reakcióihoz képest Európa a kérdést árnyaltabban kezeli – talán épp a keserves edzettség, az európai államok saját, ilyen-olyan terrorizmusainak jelenléte okán. Izrael meg nem kezeli sehogy se – benne él. Válaszcsapástól válaszcsapásig.

Szerencsére én nem vagyok szakértője semminek, így nem kellett szégyellnem a tudatlanságom: Lavie Tidhar szerkeszti a World SF blogot. Megkérdik tőle: van-e különbség az angol és az „egyéb” népek fantasztikuma között. A válasz: az antológiák célja, hogy megmutassák, ami van. Ha van különbség (nyilván akad), akkor azt is. Hogy dolgozik? Reménytelen figurának tartja magát – válaszolja – ráadásul szereti, ha maga is meglepődik; nincs oda a teljesen kitalált, megformált mesékért. Itt már érezni, hogy az író (le)fárad, a kérdésre, hogy mit olvas, némi szarkazmussal e válasz érkezik: pihenésül krimit, katalógust és telefonkönyvet.

A dedikáció. Itt vagyok szemtől szemben az Oszama szerzőjével, és egy kumma szót nem tudok váltani vele. Ilyenkor esz a leginkább a méreg az egykori lustaságomért. De legalább azt hiszem, megértettem valamit. Én beleszerettem ebbe a könyvbe. Holott csak az Ad Astra Kiadó kínálatából: ott a mondatokból lelket varázsló Marija Morevna, a halhatatlan, az ihletetten cizellált, országnyi gazdagságú Dervisház – mégis, én ebbe a korántsem hibátlan, egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és nemcsak azért, mert szíve van és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán. S mert az írója is messze „túlnyúlt” e könyvében önmagán. Egy angolul jól értő barátom így jellemezte: nem lépett túl a maga szokott eszközkészletén, modorán, mániáin – s a könyve mégis. Valahol mindenki, aki ír, szerintem ezt szeretné: csinálni valami önmagánál nagyobbat. S ennek a srácnak ez sikerült. És a díj sem csinált sikerzombit belőle – ebből sejtem, hogy mindezt ő is tudja. Tudjátok mit írt bele a könyvembe? „Burn this book”. Köszönöm, Lavie.

Végül aztán mi is ettünk a születésnapi tortájából. Köszönet a kiadónak. Még mindig hibátlan a renomé.

Lavie Tidhar: Utazásaim az Al-Kaidával

Előrebocsátom, hogy kizárólag köszönet illeti a kiadót, amiért lehetővé tette a hozzáférést e rövidke e-könyvhöz – a gesztus-értéken túl viszont e három novella olyan sokat nem ad hozzá a regény formálta sokrétű képhez. Bár azt nem tudom megítélni, mennyire provokálhat Lavie Tidhar könyvének, az Oszamának kézbevételére – mintegy másodlagos hasznaként – mivel a könyvet már olvastam. A könyv elfogott magának, úgyhogy nem lep meg különösebben, hogy az írót sem engedte el. Mert Tidhar tipikusan úgy járja körbe-körbe a saját szülöttét, mint akiben benne szorult valami még. Valami, amit nem fűzött a regénybe, avagy nem engedte a maga kitalálta bravúros „szövegi álcaháló” kibontakozni – olyannak képzelem e kényszert, mint a viszketést: akkor sem múlik el, ha az ember foglalkozik vele.

Hiszen az első, erősen önreflexív szöveg rögvest a „miért akadt belém” – miért ilyen mélyen – témája köré szövődik; látszatra csapongó – valójában rafináltan szerkesztett – úti-mozija a maga szabálytalan játékterében afféle „minden arra utal, hogy…” játékot játszik az olvasóval. A Drótok és töltetek című vers, a Drágán add az életed, az utalások szövegbe csöpögtetése a személyes érintettség a „majdnem velem” történt, a „majdnem azzal, akit szerettem” rajzának rendelődik alá. Sejtettem, hogy ilyesmi lehetett, valamilyen szinten a könyvből is kiderül.

Az utolsó Oszama már közelebb áll a szívemnek kedves távolító stílus-játékhoz, amibe (mégis) bele lehet csomagolni, hol fáj: miért nem megy az író „közelebb”. „Kibaszott cowboyok”, tábornok úr, western és Joseph Conrad – belefűzött, közelítő elmélkedésekkel, a kedvenc gondolatmenetemmel: …azokban a filmekben a vietnamiak olyanok, mint az idegen rovarok a Csillagközi invázióban – kár, hogy kicsit didaktikus, hogy az író „elméjének inváziója” nem keresett a spóráknál árnyaltabb szimbólumot. Ezzel együtt egészen jó fantázia-közelítése annak, mivel is kell együtt élnünk.

A harmadikat a humora menti meg. Valójában ez a legízetlenebb rágózás a témán, de az utolsó mondatát szeretem. Azt is, hogy kegyetlen egyszerűséggel elvágja az első novella játékait az olvasóval. Egyéb mentsége nincs.

Lassan ideje (Timi is figyelmeztetett), hogy elengedjem az Oszamát. Hogy hagyjam a kíváncsiságom a polcon várakozó, vegyesen vágyott és meglepetés (olykor e két halmaz metszetét képviselő) élményhordozókhoz csámborogni. De hogy idővel a kezembe tolakodik újra a könyv, azt nem kétlem – akárcsak a Marija Morevna, vagy a Dervisház –, megméri majd magát az élmény megint. Abban biztos vagyok, hogy nem „kerül a helyére” soha, azt a téma nem engedi. Viszont felmérhettem magamon: amióta olvastam ezt a könyvet, könnyebben viselem gusztustalan, ámde vértelen purparléink. Csak remélni tudom, hogy mindez nem kerül közelebb hozzánk – egészen a hétköznapjainkig. Hogy soha ne kelljen a tudattal élnem: a szomszéd szobában élő idegen-ismerősök, akiknek köszöntem olykor, szót váltottam akár, potenciális tömeggyilkosok. Mert nemcsak az „illúzióink világának” lesz vége aznap, amikor rettegni kezdjük a szomszédaink. 

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Körmendi Ágnes, Horváth Norbert, Juhász Viktor

A könyv ingyenesen letölthető a kiadó oldaláról. 

 

Lavie Tidhar: Oszama

Mocsok egy téma ez. Oszama bin-Láden. Az ember hiába halott, amit a név jelent, az nem a halott ember. Nem elsősorban a halott. Hanem ez a megoldhatatlan verkli, a szent háborúra induló és szentségtelen gyilkossá darabjaira szakadó megannyi „mártír”, az okok egymásra tektonikai mélységekig pakolt okozatai, amiért találnak jelentkezőt. S másfelől a tehetetlen düh értelmetlen, verébre ágyúval lövő militáns válasza. Ahogy - tektonikai rétegeitől akár - ocsmány ürüggyé lesz a tragédia. Szentelten is szentségtelen „háborúink” emésztőgödrei a háromezer, harmincezer, háromszázezer, hárommillió áldozattal. Mocsok egy téma ez. Olyan, mint egy aknákkal telipakolt gigantikus szeméttelep. Csak kerülő utakon kerülöd el a szemétkupacok közt settenkedő vérre éhes ideológiákat.

(Hálásak lehetünk, amiért itt, Európában a tradíciónk felől érkező legagresszívebb vallási inzultus legfeljebb két vasárnap délben becsengető jehovista képében jelentkezik. Hogy a kereszténységnek nem alakult modern radikális ébredése. Van persze fanatizmusunk, többféle is. Például kölyök ismerősöm, Kiscsávó kócos, romángyűlölettel és nacionalizmussal kevert, enyhe szülői kádári nosztalgiákkal átitatott baloldali radikalizmusa. Forradalmár életkorban van, de mivel nincs „forradalma”, pusztán csak dühös. Akárcsak megbecsült volt kollégám, aki szintén dühös; csak ő idősebb és jobban rendszerez. Tapasztalataira miskolci barátnő keserű élményei által tovább mélyített rasszizmust feszít – friss apuka, becsületes ember, csak éppen logikai centik választják el attól, hogy higgyen a „faji megoldásban”. Itt jobbára nincs vallási fanatizmus. De ideológiai van. Vajon tudják hogy mivel játszanak azok, akik itt, körülöttünk szítják a tüzet?

Egyszer egy barátom, elkötelezett erőszakmentes szolgálatmegtagadó a kérdésre, hogy mit tenne, ha a konyhában az anyját erőszakolná egy román, azt válaszolta: „bánnám, hogy ütnöm kell”. Mert ilyenkor az ember üt – ez nem kérdés. De bánhatja hogy a döntések keserves útján idáig juttatták – idáig jutott: a helyzetig, amikor már nincs választása. Szokták mondani, okos emberek, hogy az iszlám alapjában nem erőszakos, hogy a terrorizmus tünet, hogy az tesz ilyet, akinek nincs más érv a kezében. Okos dolgokat mondanak. Megértik ezt az egészet – de ez nem ér semmit. „Rajtuk” nem segít, ha te megérted. Legfeljebb rajtad segít.)

Csak kerülő utakon nem fullad az egész keserű magyarázkodásba. És Lavie Tidhar tudja, merre kerüljön. Optikailag lényegesen elcsalt világa hősét, a magánnyomozó Joe-t felbérli a Nő, a titkokkal körüllengett, tünékeny ismeretlen, hogy felkutassa Mike Longshott-ot, a mindenki elől rejtőzködő írót, aki a titokzatos Medusa Press kiadón keresztül jelenteti meg műveit, s akinek ponyvaregényeiben Oszama bin-Láden az igazságosztó. Képzelj el egy alternatívát, ahol az „I szívecske Oszama” feliratot gond nélkül a pólóra szitázza a kereskedő. S ahol a rajongók találkozóján a következő „józan” mondat hangzik el: „Ha olvasol ezekről a borzalmas dolgokról, és tudod, hogy soha nem történtek meg, amikor végül leteszed őket, mélyet lélegzel és folytatod az életedet… Ponyvaregényvilág. És ezeknek a borzalmas dolgoknak ott is kell maradniuk.”

Kicsit nyomoztam én is; nem volt nehéz, utazni se kellett - nézőpont kérdése, baj-e, hogy nem kellett utaznom. A Medusa Press a mi világunkban eredetileg angol, jelenleg New York-i bejegyzésű kiadó, néhány kortárs és méltatlanul homályban hagyott klasszikus horror-szerző köteteit adják ki, alacsony példányszámban és exkluzív kivitelben, például az 1920-as Mandrake-t, a „legendás” Oliver Sherry tollából. A Longshott többszörösen beszélő név, amíg alapjában „hosszú, szikes tóvölgyet” jelent, addig a long shot – egy kedves angolul jól értő barátom szerint – alapjában „ráhibázást” jelent, míg tagadva azt, hogy „véletlenül sem”. Mert persze Joe nyomozása nem várt rejtélyekbe fordul, s miközben egyre nagyobb veszélyeket vállalva követi a szálakat – a világa minden porcikája alakul át a szeme előtt. A dolgok kontúrjaikat vesztik. A tükörben is.*

Mellébeszélek, de oka van. Hogyan ajánljak egy könyvet amely látszat szerint csavart fantasztikum a globális terrorizmusról? Amelynek ajánlása Elisabethnek szól, aki ott volt? Hogyan meséljem el, okoskodás nélkül, mennyire nem ér semmit ha megérted - mennyire nem segítesz vele, ha megérted? Hogy nem világít úgy a megértés, nem az világít, hanem a költészetbe oltott, cigarettafüstbe és nyomozásba oltott gyászbeszéd Elisabethnek és a számos áldozatnak New Yorktól és Londontól Sarm el Sejkig és Nigériáig, és a megtorló légicsapások, az elfoglalt és azóta feladott országok számos áldozatának, akik mind ott voltak? Hogyan lehet leírni az érzést, ami elfogott az epizód olvastán, aminek az írása közben hitem szerint az írója sírt?

Olvassátok. Hagyjátok magatokat becsapni. Vigyen a történet, a nyomozás a maga tekervényes útján. Hozhassa el a könyv az ajándékait. Hogy soha ne legyen nagyobb a meggyőződésetek, mint az emberségetek. Hogy soha ne legyetek annyira elkeseredettek, amennyire a merénylők. És adjatok hálát, hogy nem voltatok ott, az önként vállalt poklok közelében. Hogy a szeretteitek nem voltak ott. És imádkozzatok, hogy eztán se legyenek ott.

És értsétek meg a választását azoknak, akik nem akarnak ezzel az egész velünk élő borzalommal szembenézni.

*Spoiler: Ez a „nyomozás” tényleg játék az alternatív történelemmel, Dickkel és az Ember a fellegvárban meséjével; eljátszik vele: a művel és a párhuzamokkal. Mint ahogy a noirral, a Casablancával, Hammett hőseivel is – de úgy, ahogyan az Animatrix Detektívtörténet-e játszott, Watanabe Sinicsiro ihletett módon vezetett ötpercese: a klasszikus nyomozás-gesztusok, az egész kalapos, füstölgő ballonkabátvilág jellegét-hangulatát feszesre és kortársira húzva. De ez csak a ruha. Kevésbé alternatív jelen és nyomozás, inkább futás magunk elől, ha film, akkor Walking Life, vagy Jákob lajtorjája, de amikor ezeket a mondatokat olvasom: „A kapun túl, az állomás mögött állott víztócsák tarkították a földet, közöttük pedig csendéletként szétszórt, elhajított, törött és nem kívánt tárgyak hevertek. Bicikligumikat látott… ruhacsipeszt, törött elemlámpát, hiányzó szemű játékmajmot…egy tejesüveget, egy cigarettásdobozt, egy felszínen lebegő jegytömb maradványát, talán vonatét, vagy moziét…” akkor Tarkovszkij képei úsznak elém. Ezekben a mondatokban a Stalker lételbizonytalanító Zónájának, a kívánságok szobájának képe lüktet.

Okoskodhatnék még. Idecibálhatnám Auster nyomozásait. De mindez pikulát nem ér. Hogy kontextusba helyezem. Ez a könyv mindannyiunkat elsirat. Ezt nem lehet elmesélni. Olvassátok el. Jobb emberek lesztek tőle. Talán. Remélem. Remélem.

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Kleinheincz Csilla

…aki ott volt

                        Lavie Tidhar látomásának nyomán

Kleinheincz Csilla szavaival (is)

Mindig kezdd egy nagy robbanással?

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

Minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók.

Eleven békák a nyugalom kosarában.

Útközben viszont hideg és

víztelen óceán a levegő; amiért

a távolságot odahagytad.

A hang üressége viszi magával

egy meleg és biztonságos hely

emlékét-illúzióját.

Többen utaztok; érdes, gépi zajban

egy közületek a nyomozólét.

Bőrötök alatt a távolság veszése,

egy közületek füstös, menekült,

s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan

(pedig mindenki érkezik valahonnan),

s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.

Útközben viszont a fabrikált világ

olcsó öltönyök és amerikai hangok,

a kövér ember olcsó zsákutcája,

lekésett szerencsék, csatlakozások,

elkésett, nyíló vörös virágok

a keresztény jótékonyság angyala

és Rómeók, s a Júliák kezében –

elkésett hangok egy temetésen:

feszít belül a kimondatlan hagyott

az elszalasztott vasmarka a torkon.

Elfelejteni a nyomozót?

(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)

Egy elítélt utolsó vacsorája

a túlcsorduló nem-emlékezés,

ha véget ér a folyvást véget érő

halotti hobbikeresés.

Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,

a felhőemberek és álmok rövid

történelmének eltűnő idejében.

Az elme titkos jegyei úgy hevernek

mint holttestek a könyvtárszobában.

Mint felfedező egy némafilmben,

az elme utazója nézi önmagát.

Valóban te lennél a levegő?

Az öltönyök? Az olcsó

és vaskos amerikai hangok?

te lennél a minden?

Avagy csak

veszteség vagy a porszemcsék között?

Kések, hullák, vázák és istenek

az annyiféle szemét a sivatagban,

egy másik detektív utolsó ügye

egy másik, jobb világ lázálma, élete;

a birodalmi London éjfél után,

avítt, poros, de a legjobb otthon -

tőled külön áll, úgy létezik?

Mert végül minden eldől

s könnyű innen, könyvvel a kézben

a fotelből.

                       

A pokol egy elhagyott állomás.

A menekültek túl a szivárványon

vannak otthon. Égbe nyúló tornyok

egy könyv lapjain. Esőtócsák

a tornyok hűlt helyén. És nem segít,

ha azt hiszed, érted. Nem lesz tőle más.

A pokol egy elhagyott állomás.

                       

„…emlékszem a robbanásra,

legalábbis azt hiszem.”

(Vagy csak tudod, hogy volt robbanás?)

„életeket képzelünk el

mint vetített filmeket…”

hiába tudod, van a gyász,

s torkodban egyre kaparász;

a kimondatlan vasmarka a torkon -

                       

ha ezt olvasod, akkor élsz?

növekvő hold, fogyó hold,

cellák, filmekbe nyíló ajtók,

falakról napsárga ragyogás -

hiába tudod, van a gyász,

attól nem lesz könnyebb

megélni a saját

kísérethistóriád.

                       

„Amikor mindent elvesztettél:

a nevedet, az arcodat,

bármi lehetsz -

akár azt is választhatod

hogy önmagad”

Női sziluett az esőben,

egy újságot olvasó férfi,

sárgásfehér festékréteg,

eleven békák fogolydala.

Egy otthonnak látszó otthon.

minden külön, de nézhetően

mozdulatlan nyugalomban.

A nő, a férfi, esővert falak és

lépted zajára szétszaladó gekkók -

Választhatod.

Hogy.

Nem.

Nézel.

Tükörbe.