Régóta
kísért, hogy beszéljek ezekről a könyvekről. Azokról a fényes szelek fútta
könyvtári polcokról, ahonnan mára ezek jobbára hiányoznak. A dunaújvárosi
Munkás Művelődési Központ gyerekkönyvtáráról, amely hatalmas volt: állományára
és területére nézve is, fantasztikus könyvtáros-nagynénikkel a felnőtt könyvtár alatt, ugyanakkora alapterületen – és hatalmas lehetett: lévén a szocialista
kirakatváros (egyik) kultúraszigete. Nem sírom vissza a fényes szeleket. A
mesterségesen épült, panelmintára szürke idillt. Akkor jó volt benne gyereknek
lenni. Szakmunkás és óvónéni kisfiának. Kisdobosnak és úttörőnek. Nem volt rám
vadászidény, és jól éreztem magam a szocializmus egyik könyvekből varázsolt
Százholdas Pagonyában. A kijózanodás később jött – szinte egy másik történet.
Szeretnék beszélni e könyvekről. Hogy ne
csak a Százholdas Pagonyról és más megkérdőjelezhetetlen klasszikusokról
emlékezzek, vagy olyan csodáinkról, mint Tündér Lala, vagy Mikkamakka. Ne csak
a megkérdőjelezhetetlenül megőrzendőről essen szó. Szabó Magda emberi tartása
annyira politika-felettivé varázsolja a műveit, Lázár Ervin szelíd
ellenzékisége annyira a lélek derűjének látszik, hogy fel sem merül velük
kapcsolatban a sorvezetés, a három T jelével karcolt vonalzó a cenzúra kezében
– a légkör, amelyben megszülettek. Viszont nem csak ezek a könyvek formáltak.
Valahol szeretettel dédelgetem olyan olvasmány-élmények emlékét is, amelyeken
nem lehet nem észrevenni ma már a személyes meggyőződés és követendő minták
sajátos vegyülékét, amire ma rámondjuk: propaganda. Holott ma is így születik a
mű: személyes meggyőződésből és követendő minták sajátos vegyülékéből.
Sőt. Hiszen ha meg akarom mutatni, mit
értek személyes és követendő vegyülékén, akkor kapásból egy klasszikus jut az
eszembe: Mark Twain Tom Sawyere.
Mennyire nem tűnik fel a kor diktálta sztereotípia – meggyőződés és minták
sugallta könnyebb út, amikor Indián Joe, a kötetecske hidegvérű gonosztevője
elénk rajzolódik! Hiszen valóban, a rezervátumok korai éveinek Amerikájában egy
szabadon kószáló indián nemigen járt jóban – legalábbis a közvélekedés szerint
nem – s miért kéne számon kérnünk a (különben meglehetősen liberális felfogású)
írón, hogy ezúttal a könnyebb utat választotta: a könnyen, pár vonással
rajzolható, sztereotip gonosztevőét? Amelyet valójában a kor propagandája
teremtett, s ültetett az olvasni tudó ember képzetei közé… Valahol a
hatvanas-hetvenes évek ifjúsági regényeit is hasonló mód lepik el a csalások –
az értékes gondolatok mellett. A struktúra ugyanez, ha mások is az arányok… mert
persze az már jelentős különbség, ha megmondják,
mit hogyan (milyen követendő minta alapján) írj át. Volt, aki fogcsikorgatva
átírt (bizonyára így volt, hisz tőle tudjuk…). Ez a megmondás is létezett, például ez a tudat színezi át (sok egyéb
közt) utólag azokat az éveim.
Most viszont egy olyan íróról mesélnék,
akinek szólni se kellett, milyen (reménybeli) valóság és tanulság
szükségeltetik – mégis, szeretem; s nem is szánalommal, mint a megtévedt,
besúgó-múltján rajtakapott rokont. Az 1922-es születésű Kiss József Lászlónak
érdekes ifjúság jutott. A polgári után tanítóképző, majd Szegeden a tanárképző,
aztán…
Parancsolsz
egy kézigránátot?
Ez a könyv beszerezhetetlen! A saját
(egykori szerelemből) csaklizott példányom nem adom kölcsön, ne is kérd. Mégsem
adják ki, még sokáig… a benne foglalt hősi helytállás, az egyetemi
munkaszolgálat az Ojtozi-szorosban, de főleg a Görgey zászlóalj partizánkodása
a Börzsönyben a maga árnyalatlan módján tálalva… na, ezt nem vállalja be
egyetlen kiadó se. Mai szemmel nézve ez a könyv végtelenül egyoldalú nézete az
akkori borzalmas nagy egésznek – azaz hát az volna… ha valójában nem lenne egy
erősen Rejtői indíttatású és humorú valóságfikció, ponyvaregény, Marseille és a
sivatag helyett Szegeddel és a Börzsönnyel. Nem vicc: ez a könyv a humorában is
méltó a mintaadóhoz és az írója elég tehetséges hozzá, hogy végrehajtsa a
mestere által is bemutatott (az általam látott egyik legsajátosabb) irodalmi
bukfencet. A ponyva bizarr játékait úgy húzza rá a (másképp) bizarr háborús
valóságra, hogy sehol nem kandikál ki a valóság csücske. Miközben a benne
foglalt kiállást (úgymond a mondanivalót) a szerző mindvégig komolyan veszi.
Segítsd az üldözöttet, és tedd meg, amit
megtehetsz a többi érdekében… Óhatatlanul patetikus, mint egyébként az összes
Rejtő is. Csak azt látja a valóságból, ami érvényesülni hagyja a saját
látószöget – jelzem: akárcsak bármelyik szórakoztatni akaró műfaji regény.
Ennek itt az a pechje, hogy a benne foglalt nézetek kerete ma „indexen” van;
abban az értelemben, hogy e kerettel viccelni lehet, de hősi pózba állítani –
na, azt nem lehet.
De miért vezettem be ifjúsági regényekkel
ezt az egészet, ha aztán ponyváról fecsegek? Mert miközben az ifjú (majd
értelemszerűen egyre konyább harcsabajszú) földrajztanár 45 után elhelyezkedve
több iskolában és nevelőotthonban tanít, majd igazgat is intézményt (a Hegyhát
utcai gyermekotthont például, vagy a Zamárdi nevelőotthont), megjelenik két
számomra igen kedves ifjúsági regénye. Előbb 1971-ben a
Jó
szelet, kapitány!
Minden kiránduló-regény, cserkészregény
teljesség-igényű kaland-katalógusa. Nyaraltatni szeretnél kisklambókat, vinnéd őket
hagyományőrző íjásztáborba, hipszter indiántáborba, terepszínű rambóképzőbe?
Itt a recept, mit kell csinálni, hogy ne unatkozzanak… Csalok megint, ha ennyi
lenne ez a könyv, nem szeretném ennyire. Egyszerűen zabálni való a nézőpontja.
Félkopasz, a mesélő gyerekhangja egy pillanatig se művi. A csibészsége apailag
(vagy tanárilag) megtapasztalt csibészségeken nyugszik, felnőtt fejjel is
mélyen átélt (és átélhető), pontosra húzott gyereknézőpont ez, ugyanazzal az
erősen verbális alapú, szemtelen humorral, ami a háborús ponyva egyik nagy
erőssége volt.
Azt nem tudom, hogy egy mai srácnak
mennyire lehet elég ennyi kaland (főleg mivel a vér mai általános
követelmény-szerű vörösét csak az úttörőnyakkendő képviseli), a mai ingerküszöb
alatt maradna-e az izgalmi faktora. Nekem szerencsém volt, az egykori Lékai
János Hajózási Szakközépiskola első éveseként szinte pontra átélhettem a
táborozó úttörők kalandjait, hajón lakástól a bajai ismerkedésig (megjegyezném:
azért nem általános iskolás fokon…) ahogy emlékszem, nemigen untam. Félkopasz
és a barátai sem unatkoznak – s a könyvet behajtva az egyetlen idegesítő
momentum tényleg az, hogy minden megtörténik velük, ami egy jól szervezett
táborban csak megtörténhet, s a végén ettől érzik az egész művinek, csináltnak,
propagandisztikusnak. Közben nem érzed, hiszen ilyen remek játékokkal operál a
szerző (aki szeretné, lesheti a már említett Rejtői hatást):
-
Lehet majd úszni, pólózni!
-
Evezni!
-
Horgászni!
Én
meg csöndesen hozzátettem:
-
Vízbe fulladni!
Erre
Tüdő borzalmasan megsértett.
-
Félkopasz! Te nem tudsz úszni! – ezt mondta és vigyorgott.
Felháborodtam
ennyi szemtelenségen. Az igazságot így a szemébe mondani valakinek, az
mégiscsak disznóság! Pláne, ha az a valaki én vagyok! Ocsmány sértés!
Lekicsinylően feleltem:
-
Tüdő! Te még hátul hordtad a tolldíszedet, amikor én már oda-vissza úsztam a
Fedettet pihenés nélkül!
Erélyes
és magabiztos fellépésem megtette a hatását. Tovább nem kételkedett az úszni
tudásomban senki. Csak én.
Nekem a legkedvesebb maradt a végére, a
nevelőotthoni élményekből formált könyv, a
Talán
Pista
Ez is didaktikus. Némileg ez is
tankönyvi. A pedagógiai cél kilógó lólábával bárki seggbe rúgható. Katalógus ez
is, és szelídebbre hangolt, mint a valóság. Csal. De nagyon szeretem. Mert
megkísérli elmondani a legfontosabbat: perspektívát kell adni a rászorulónak.
És tartást. Választhasson irányt magának, és legyen, ahonnan nézze, merre
tovább…
Egy gyerek a háború után nevelőotthonba
kerül. Sok hasonszőrű gyerek közé. Amire a legkényesebb: nem akarja, hogy
becsapják. A mesélő, a nevelő ezt kísérli. Igazat mond, a maga szempontjából
mindenképpen. Ez így szörnyen melodrámaian hangzik, nem? Vagy akár tragikusan
is hangozhatna. Gondoljunk a Valahol
Európábanra. A könyv nem ilyen. Ezt meséli, csak nem így. A humor hangja
ebben a könyvben a legtisztább. Talán mert a mesélő nem játszik szerepet. Talán
mert Kiss József László itt tényleg a saját hangján szólal meg.
-
Hat pedagógus sem csinálta volna jobban – állapította meg a szakfelügyelő. – Mi
volt ez a Kerep azelőtt?
-
Csavargó – vágta rá Gyöngyi néni.
-
Hogyhogy?
-
Két lábbal – adtam meg a tökéletes felvilágosítást.
A
felügyelő ezután már nem is érdeklődött. Úgy érezte, a banda, az osztályfőnök,
és a nevelő egy húron pendül…
Lehet, hogy amit a világról gondolt, az nem
volt (talán soha nem lehet) úgy. A manipuláció így teszi idézőjelbe az
életeket. De a könyvei alapján én egy elhivatott pedagógust látok magam előtt,
ha az íróra gondolok. Nem egy ideológia működési mechanizmusának egy
megvezetett csavarját. Lehet, hogy a meggyőződéseivel nem értek egyet. De
szerintem jó tanár volt, jó ember, és meglehetősen olvasható író. Egyszer talán
elég érettek leszünk hozzá, hogy egy jó, árnyalat-gazdag beszélgetés
szükségességének előzetes tudomásul vételével mégiscsak a gyerekeink kezébe
adjuk a műveit.
