Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Shapeshifter - CD

Nekem Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója az első perctől kezdve szívügyem. Talán mert közel ugyanazok a zenei alapok markoltak annak idején nagyot rajtam is, amit Veronika és Bálint inspirációs alapjának tekint. Dédelgetett kedvenceimre csodálkozhattam a feldolgozás-koncertjükön, ahol meglepetésbe csomagolták őket azzal, ahogy minden gátlás nélkül a duó ízvilágába hangolták őket. Lehet, hogy valójában ez a varázslatuk: ez a bátor ízbe hangolás. És mindig picit más ízbe... A párom által sokat hallgatott Harcsa Veronika Quartet engem először a Lámpafény albumával ragadott el, ahogy ott a versekhez ízt találtak - engem Veronika először ezzel a ragyogóan tiszta, verset tisztelő hozzáállással varázsolt el. Onnantól tudtam, hogy nekem őt figyelnem kell, mert minden ízében inspirál. Figyeltünk hát rá, és elmondhatjuk Timivel, hogy jelen voltunk a duó egyik első nyilvános fellépésén, a Nemzeti Galériában. Elmondhatnám, hogy szerettük meg miattuk a Bin Jipet, hogyan kezdtünk odafülelni a különútjaikra is, Veronika brüsszeli kalandjaitól Bálint triójáig (ami épp most alakult át gyökeresen...). De mindezeket elmondtam már, talán túlságosan bőbeszédűen, ahhoz mérve, hogy nem vagyok igazi, tanult zeneértő. De tény, Veronika és Bálint tanította meg nekem, hogy elég lehet a duó, sőt, azt is, hogy mennyire.

Úgyhogy felfokozott kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas Thys, meg a bőgője (Veronika Kris Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba csavargó dobos: Antoine Pierre aztán tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és nemigen tudok betelni vele...

Megint visszafogottabb a hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben, mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...

Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal. Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát megérinteni. Mintha álmainkat tűzre építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott, szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz  himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok. Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e valaha a Halleluját egy mennydörgésben?

Hogy aztán ebbe a felépülő harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció. A First Night  az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit jelentenek az erőszakos fények, a válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető dob háttere előtt. De ez már a Második éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon, mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át- meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó (rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval (de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel) mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.

Nem is csoda, hogy ezek után Serge kerül sorra, Serge, egy szent sebbel  - egy társasági figura, aki megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez egy alakváltó dal, a Shapeshifter korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal, ilyen előkészítés után, a Shapeshifter - avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről), mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással. Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a világáról.

Ahogy azt Bori is teszi, Veronika testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról, és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!

Ezt a zenei anyagot a két belga zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor játszhatom le, ahányszor csak akarom...

Kris Defoort (feat. Harcsa Veronika): Diving Poet Society

Ezt a CD-t Timi teljes titokban rendelte meg a belgiumi kiadótól egyenest - mert ismer, mert tudja, milyen mániákusan keresem amúgy sem eseménytelen életünkben az alkalmat, amikor Harcsa Veronikát bármilyen formációban énekelni hallhatom. Veronika Kris Defoort triójával alkotott formációja hallható volt ugyan itthon 2014-ben a Cafe Budapest koncertsorozatának keretében élőben - de az a koncert egyéb okokból kimaradt. Most már nagyon sajnálom, egyrészt mert megtanulhattam a magyar jazz-szcéna számomra egyik legbátrabb előadójának tartott Veronika koncertjeiről, hogy minden esetben teljesen egyedi és megismételhetetlen élmények (a felvételhez képest koncerten nyújtott szabadságfok tekintetében etalon, amit Gyémánt Bálinttal a duóban művelni szoktak); másrészt mert a felvételhez képest bizonyára alaposan átfogalmazta a dalokat, hogy a szaxofonos, Guillalume Orti azon az itthoni koncerten nem lépett színpadra velük.

Veronika brüsszeli tanulmányai alatt ismerkedett meg a belga jazz-élet fenegyerekével - többek közt ő is tanította. Kris Defoort pályája még abban a (miénkhez bőven fogható) gazdag, pezsgő zenei életben is meglehetősen extrém - gyakorlatilag nemcsak a dalokban (amikre kitehető a "mélyvíz, csak úszóknak" tábla) de számos esetben a következő feladat, s a partnerek kiválasztásakor is az impulzusaira hagyatkozik, nagyon bátran vállal akármilyen kihívást, legyen az cirkusz-opera a Feria Musica társulatnak, vagy régi-zenei alapokon álló jazz-oratórium. Régi-zenei tanulmányaira alapozott zenei struktúra-szemléleteket tesz ki adott esetben a legsúlyosabb, improvizatív megközelítéseknek (mint a House of the Sleeping Beauties című darabban) - valójában a free jazz és a komolyzenei pálya közös szélén egyensúlyozik, igazi határátlépőként mindkét zenei hagyomány tekintetében.

Az ének, a zongora és a szaxofon hármasa olykor ezekben a dalokban is mintha valamilyen underground környezetbe száműzött balladában bolyongana. Defoort és Orti számos esetben húzzák kétfelől kétfelé az éneket, de legalább ennyire izgalmas az együtt-repülésük is. A Peter Verhelst versek előadásmódja a szövegkántálástól (amit a zene szervezett káosza alapoz) akár a hangsúlyos helyek kitartott, támogatott, széles gesztusokkal kiénekelt teatralitásáig terjed, látszatra Veronika éneke ebben a sokszor hallatlanul esetlegesnek tűnő zenei környezetben az improvizációival együtt is egyfajta Ariadné-fonalként húzódik végig - holott nyilván a körülötte burjánzó szabadságnak jókora része valójában pontosan kigyakorolt, megbeszélt, kijátszott elemek összessége. Nagyon sok tekintetben a Márkos Alberttel közös Kassák-projekt ízeihez hasonlít, ami a The Pine and the Marching és a The Pine Three and the Fire szövegeivel a zene hatására történik...

Nincsenek benne "úgy hagyott" frázisok - s ez főleg akkor nyilvánvaló, amikor Harcsa Veronika is hangszerként használja a hangját, a Liquid Mirrors, a Diving Poets, vagy a New Sound Plaza szóló-helyein (avagy - csaknem a dalok teljesében). Egyáltalán - az énekes rajongójaként nyugodtan kijelenthetem, hogy ezen a hanghordozón található a legszélesebb spektruma annak, amit Veronika az énekben eddig megmutatott: a nagyon mélyről rezonáló, átélt énekléstől a "torokszaxofon" felszabadult használatáig. Ebbe a szélességbe belefér, hogy Kris Defoort a Heavenly Billie szerkezetében és dallamaiban Billie Holiday előtt tiszteleg - s az énekesünk mindehhez remekül hozza a konzervatívabb stílust; belefér a Verhelst-versekre szál zongora kíséretében énekelt klasszikus dal-előadás; ebbe a magasságba belefér, amikor Orti szaxofonjátékával fonódik az ének szinte növényi inda-módra - hogy aztán a zongora vitte dallamra váltva ellenpontozza saját magát (is). Öt zenei költő - így jellemzi a formációt maga Defoort - aki a búvárkodás örömét végtelen, hangokkal, színekkel és érzésekkel teli óceánból közvetíti. Én Veronikáról beszéltem, de ugyanígy bármelyik zenészt kiemelhettem volna...

A Harcsa-Gyémánt duó koncertjein nem egyszer átélhettem már, milyen hallatlanul messze távolodhat önmagától egy hangrögzítőre vett, önmagában is komplex kapcsolati pontokat bőséggel hordozó dal. Ezekkel a dalokkal ezen a felvételen ugyanezt éltem át - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a szabadsággal gátlástalanul töltött zenei keretet előtte nem hallhattam. Ez a CD teljességgel koncert-élmény, a varázslata ez: mintha egy igencsak összetett, egymást összekacsintásokból maradéktalanul értő zenekar e zeneművét bemutató sokadik koncertjét hallanám... El sem tudom képzelni, dob, és basszus tekintetében milyen játékintelligenciát követel, hogy az attrakciók alá így kerüljön a ritmus lüktető szőnyege - tény, azóta Veronika és Bálint quartetté kiegészült duójában hallhattam élőben is Nicolas Thyst... láthattam, hogyan születik, amit nem tudok elképzelni.

Remek meglepetés volt ez a hordozó - ráadásul a W.E.R.F. kiadó volt olyan kedves, és hozzácsomagolta egy promóciós anyagát is (Contemporary jazz & beyond), ahol Kris Defoort mellett többek közt Beraad Geslagen, Christian Mendoza vagy a Ragini Trio egy-egy dalába is belekóstolhattunk. Most várom, hogy rám szakadjon a bank - legyen miből megrendelni az ő CD-jüket is...

Jacqueline Harpman: Orlanda

„Varázslatos regény arról, hogyan lesz két nemből egy igen. Vicces, csavaros, elevenbe vágó” – hirdeti az ajánlás a könyv megdöbbentően rózsaszínes, csajosra hangolt borítóján. Ennek némiképp ellentmond a fülszöveg egy részlete: „A belga szerző angolul is sikeres, Médici-díjas regénye egyszerre idézi meg Virginia Woolf hasonló című könyvének és Michael Cunningham Az órákjának hangulatát”. Na most akkor hogy is van ez? Aki ismeri Woolf munkáit és olvasta Cunningham bármelyik regényét, pontosan tudja, hogy sem nem viccesek, sem nem csavarosak, és a rózsaszínbe hajló színvilág sem igazán áll jól nekik – mégis, ha már eddig eljutottunk a könyvvel való ismerkedésben, csak utána nézünk, mi is ez az Orlanda. S amit olvasunk, attól minimum összeszalad a szemöldökünk, de az is előfordulhat (ha netán épp elvetemült Woolf-rajongók vagyunk), hogy félrepozicionálást kiáltunk. Ám épp akkor, ha Woolf-rajongók vagyunk, a világért sem hagynánk ki a könyv elolvasását. És milyen jól tesszük!

Aline Berger, a harmincas irodalomprofesszor és a fiatal, vonzó Lucien Lefréne egy párizsi vasútállomás kávézójában botlik egymásba – mindketten vonatra várnak, s egy szempillantás alatt megváltozik az életük. De nem ám amolyan klisés-romantikus módon! Hogy mi történt és hogyan, arra nincs válaszunk, de Aline személyiségének egy része egyszer csak hipp-hopp Lucien testében találja magát – mégpedig az a része, akit ő mindig elnyomott, a fiús Aline, a merész Aline, a rosszkislány (illetve hát: rosszfiú) Aline. Aki el is nevezi magát Orlandának – mivel Aline (az „igazi”) épp Virginia Woolf remekéről készül előadást tartani, és mondhatni, könyékig vájkál a regényben, a név tálcán kínálja magát. Ahogy a kérdés is: amit olvasunk, egy Orlando-parafrázis? Igen is meg nem is.

Harpman okosan és élvezetesen (egye fene, olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja a regénynek. Miközben azzal játszik, hogy vajon mit jelent Woolf-nál a nemváltás, folytonos kiszólásaival magyarázza, mit jelent nála a nemváltás – ami nem is igazi váltás. Valódi bölcsészálom ez a regény – Harpman teleszórta a könyvet intertextuális utalásokkal, kölcsönvett részletekkel, szereplőkkel, helyzetekkel. A teljesség élményéhez valószínűleg az kéne, hogy szimultán olvassuk az Orlandát az Orlandóval, a kezünk ügyében tartva az Elveszett illúziókat és Az eltűnt idő nyomábant, kikeresve az összes vonatkozó részletet, felfejtve az összes szövegösszefüggést. Akkor aztán valóban tobzódhatnánk Harpman nem kicsit elborult fantáziájában.

Melynek legmélyén minden bizonnyal egy kérdés villog: miben rejlik az identitás? Orlanda ugyanarra a kérdésre keresi a választ, amire Orlando: ki vagyok én? A válasz ezúttal kézenfekvő és lényegesen egyszerűbb, mint Woolf művében: Orlanda Aline elnyomott, eltemetett, megfékezett gyermeki énje. Egy tizenkét éves rosszcsont kislány, aki még nem ült egyenes derékkal és keresztbe tett lábakkal, aki még fára mászott, lehorzsolta a térdét, csúnyán beszélt és csúnyán gondolkodott, aki nevetett, szeretett gáttalanul. Az a tizenkét éves „rosszkislány”, akit aztán a mamák intelmei mindannyiunkban megzaboláznak – akit magunk mögött hagyunk valamikor a kamaszkor során, a „jólnevelt hölggyé” válás folyamán.

Ostoba leegyszerűsítés a könyvet a nemi identitás keresésére kihegyezni – szó sincs itt hetero- vagy homoszexualitás kérdéséről, sokkal inkább arról, mi tesz minket önmagunkká és mit nyomunk el magunkban azért, hogy megfeleljünk a társadalom követelményeinek? Ami persze közkedvelt gender-tematika (is), de nem kizárólag női problematika: ahogy a „jókislányoknak” le kell vetkőzniük nem „jókislányos” vonásaikat hogy megfeleljenek a mamájuk, a tanárok, a külvilág támasztotta elvárásoknak, ugyanúgy a „férfias férfiaknak” is le kell vetkőzniük számos „férfiatlan” tulajdonságot – az Orlanda éppúgy szólhatna ellenkező előjelű „kiszakadásról” is. E tekintetben egyébként Harpman regényének köze nincs a feminizmushoz (vagy legfeljebb annyi, mint Woolf ma már igencsak „szelíd” feminizmusának). Univerzális identitáskeresésről olvashatunk, ami túl azon, hogy gátlástalanul tobzódik az irodalomban, több okosan elhelyezett csavarral már-már thrillerszerű befejezésbe torkollik: újabb zavarba ejtő réteget adva a „mitől leszünk önmagunk” kérdéséhez.

És most akkor mindenki tegye a szívére a kezét és mondja meg őszintén: az eddig írtak fényében mennyire indokolt az a csajos borító? Sajnos azt kell mondjam, én ilyen gigantikus félrepozicionálással mostanában nem találkoztam a magyar könyvpiacon – ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott a könyv, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le (aminek bőven fennáll a veszélye – rég találkoztam ilyen szinten olvasópróbáló narratívával). Aggódom ezért a könyvért – főleg mert jó. Okos, értékes, elgondolkodtató, Woolf-rajongóknak meg egyenesen kötelező. Jó lenne, ha minél többen olvasnák.

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Réz Mihály, Várkonyi Benedek