John Williams: Augustus

„Oly sok minden nincs kimondva. Már-már azt hiszem, nem találták még fel a formát, amellyel mindent kimondhatnék, amit kell.”

Stoner története után hosszú időnek kellett eltelnie, mire kézbe mertem venni Augustus életregényét – részben mert John Williams magányódája (túl) mély húrokat pendített és nem szívesen adtam át magam neki újra; részben mert az ókori Róma történelme sosem állt közel hozzám, egy sokadik életrajz a császárok császáráról a legkevésbé sem érdekel, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy képes lesz oly közel hozni az embert a császárgúnyában, amilyen közel a jelentéktelenségébe fulladó kisembert hozta. Hogy sikerült, az több mint szépírói bravúr. John Williams mély emberismerete jóval fontosabb tényező, mint zseniális szövegalkotása.

Van-e amit nem mondtak még el Ceasar Octaviusról, aki nagybátyja halála után, tizenkilenc évesen találta magát a hatalom középpontjában, hogy tapasztalatlan ifjoncként, csupán néhány barátjában (vagy még bennük sem) bízva véget vessen a pártoskodástól szabdalt Róma hanyatlásának, legyőzze a keleti világ legnagyobb uralkodónőjét és megszilárdítson egy addig jószerivel példátlan hatalmat? Regények és történelmi értekezések ezrei szóltak életéről és tetteiről az elmúlt kétezer év során. De vajon akad-e egy is, amely az igazságot rejti? Megismerhetjük-e Octaviust, az embert az Augustusról, a császárról szóló művekből? Felrajzolják-e a krónikák a magányt, a bizonytalanságot, az elhivatottság és érdektelenség közti hezitálást? Kőbe vésik-e a cselekedetek az apa kudarcát, aki egyetlen lánya boldogsága elé helyezte a kötelességét? Szólnak-e a történelemkönyvek az emberről, aki számos árulás leleplezése után már csak abban bízik: a neki legkedvesebb árulója tán maga sem tudja, mibe keveredett.

Williams levelekből, naplótöredékekből, katonai feljegyzésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeálló képe a császárról a hozzá közel állók emlékeiből ragasztott tabló. E három felvonásra komponált műben előbb végig követhetjük a fiatal Ovtavius útját a hatalomig, a Julius Ceasar meggyilkolásától Antonius és Kleopátra legyőzéséig tartó időszakot, az éveket, amikor lerakták a legenda alapjait. A második részben, melyet az „egyik lánya”, Júlia naplótöredékei donimálnak, megismerjük a hatalom magányában vergődő császárt. Azt az Augustust, akinek képét kőbe vésheti az utókor: aki mindent feláldozott „másik lánya”, Róma érdekében – a hideg fejű manipulátort, aki barátai, lánya, felesége, nővére és saját boldogságát is könnyű kézzel vetette oda, hogy műve fennmaradjon.

Persze egyik kép sem teljes. A harmadik részben az addig némaságba burkolózó császár a halál küszöbén visszatekint és kimondja: minden mű, amit róla, életéről, uralkodásáról írtak, hazudik. Ha van is bennük ténybeli igazság, egyik sem tartalmazza a teljes igazságot az emberről a mű mögött. Williams szolid csavarral állít tükröt saját maga, az olvasó és a történetírás elé: valójában minden ember megismerhetetlen. Próbálkozhatunk az irodalom vagy a tudomány eszközeivel mindent kisajtolni a múltból, de hogy ki volt és kivé lett Octavius, sosem tudjuk meg. De vajon számít-e? Az utószó végső fricskája szerint: nem. A birodalom, melynek alapjait lerakta, túlélte az utána következő császárok kegyetlenségét, alkalmatlanságát, őrületét. A mából visszatekintve persze álom csupán az utókoráé is, mégis: egy olyan reményteli álom, amelyre a jelen kiábrándultságából csak irigykedve tekinthetünk vissza.

„Róma nem örök – nem számít. Róma el fog bukni – nem számít. A barbár diadalmaskodik – nem számít. Rómának volt egy pillanata, és az nem tűnik el nyomtalanul. A barbár az általa meghódított Rómává válik. A nyelv finomítani fog durva beszédén. Annak látománya, amit elpusztít, tovább csörgedezik az ereiben. És az időhöz mérve, amely végtelen, mint ez a sós tenger, amelyen oly törékenyen lebegek, semmi az ár, a semminél is kevesebb.”

Kiadó: Park

Fordító: Gy. Horváth László

John Williams: Stoner

Hol volt ez a regény az elmúlt ötven évben? – tesszük fel magunknak óhatatlanul a kérdést, amikor először eljut hozzánk a Stoner váratlan világsikerének híre. Tényleg, hol? Hogy lehet hogy egy ilyen egyszerű, sallangmentes, kiérlelt remekmű évtizedekig szinte észrevétlen maradhatott? A válasz ott van magában a kérdésben… Pont azért maradt észrevétlen, mert egyszerű, sallangmentes, kiérlelt. A hatvanas években íródott, amikor az irodalmi érdeklődés fókuszában a minden addigi „klasszikus” mintát sutba dobók álltak – épp azok a harsány „irodalmi cirkuszolók” akikkel William Stoner már életében sem tudta (s nem is akarta) felvenni a kesztyűt. De mit is beszélek, hisz William Stoner csak egy regényhős. Ugye?

Egyszerre érdekes és magától értetődő a párhuzam a regény és „hőse” között – ahogy William Stoner élete is egyszerűségében, jelentéktelenségében nagyszerű, úgy a Stoner is épp látszólagos egyszerűségével nyeri el magának a mára a posztmodernbe és a „mindenáron valami nagyon mondás” kényszerébe belefáradt olvasók figyelmét. Nem divatos próza ez, tán sosem volt és sosem lesz az – leginkább klasszikus elbeszélőkhöz, vagy a kortársak közül Alice Munro végletekig letisztult novelláihoz tudnám hasonlítani. Lassú, szikár, menthetetlenül szomorú, mégis: a világ apró szépségeire teljes szívvel nyitott regényvilág ez. Pont, mint az életünk.

William Stoner élete maga a nagybetűs hétköznapiság. Egyszerű, de jófejű parasztgyerekként kerül az 1900-as évek elején a Missouri Egyetem agrárkarára – a földhöz hozzászikkadt szülei szemében majdhogynem földöntúli lehetőségként él, hogy egyetlen gyermekük az ott tanult „új technológiákkal” tán hasznára lesz a kicsiny családi gazdaságnak. Így is lehetne – éppoly jelentéktelen élet lenne az is. Hogy nem így lesz, az egy másodéves alapszintű irodalomkurzusnak, Shakespeare szonettjének és egy megfoghatatlan pillanatnak köszönhető. A parasztgyerek, aki addig tán irodalmat kezébe nem vett, egy gyönyörű pillanatban megérintődik – hogy hátralévő életét jószerivel a középkori irodalom tanulmányozásának szentelje.

„Ezt látva csak erősödik szerelmed

Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.”

Stoner egyetlen lázadása a neki rendelt sors ellen épp az, ami az irodalom felé vezeti – hovatovább legnagyobb tragédiája is, hisz sosem múló csalódást okoz vele szüleinek. Ám ez így leírva sokkal drámaibbnak tűnik, mint valójában. Stoner számára ez csupán egy döntés, magától értetődő, miként az, hogy napra nap felveszi egyetlen öltönyét és bemegy az egyetemre, vagy hogy elvégzi a szállásadója által rátestált munkát. Nem számít. A kudarcok, csalódások, napmintnapi kis játszmák sem számítanak – ahogy a pillanatnyi sikerek és elismerések sem. Stoner csak megy tovább, az alapdiploma után mesterszakra, a mesterszak után doktori iskolába, azután maga is feláll az egyetem katedrájára, hogy negyven év múlva onnan menjen nyugdíjba.

Közben elveszi az első lányt, akibe érzése szerint beleszeret, szembesül házassága kudarcával és az egyetlen gyermek nevelésének örömeivel majd a szülők törvényszerű veszteségeinek fájdalmával; házat vesz, melyből az évekkel egyre inkább kiszorul, míg birodalma csupán egy rosszul szigetelt hátsó veranda lesz; könyvet ír, de sem kritikai siker, sem egyetemi előmenetel nem jut ki neki… És mindez mintha fikarcnyit sem számítana. Ami számít, hogy a helyén van. Hogy jó tanár vált belőle, amit még a tanszéki harcok és kiközösítések sem tudnak végleg elvenni tőle. Hogy megtalálta magában azt a szikrát, amiért élni érdemes, amit táplálni kell – az irodalom szeretetét és a kutatás örömeit. És hogy élete delén, ha csak rövid időre is, de kijutott neki a szerelem.

Stoner rettenetes és gyönyörűségesen hétköznapi élete mindannyiunk élete – kegyetlen és hűvös szembesítés, épp ezért lehet nehéz olvasni nekünk, akik kicsinységünkben vergődünk apró-cseprő mindennapi nyűgeinken, kényelmetlenségeinken, beteljesületlen vágyainkon. Ám miközben nehéz, megnyugtató és mélyen megható is – akár el is engedhetnénk mindazt ami nem számít. Hisz mit teszünk mi napra nap? Hajszolunk megfoghatatlan vágyakat, hajtunk a „jobb élet” reményében, hisztizünk, keresünk, folyton újabb akadályokat gördítünk saját magunk elé. Hogy aztán legyőzve őket mutogathassuk sikereink, boldogságmorzsákat posztolhassunk, lájkokat söpörhessünk be. Pedig egyszerűen befogadhatnánk azt, ami jön, egyszerűen, szépen, feltűnésmentesen.

Sokszor hiányoltam, hogy nem születik regény a mindennapok nem-hőseiről – most végre megkaptam. Megkaptam milyen az, ha egy „semmikülönös” életet ír regénybe valaki. Milyen is? Unalmas? Ha egy könyvtől izgalmat és szórakozást vársz, mindenképp. Lelombozó? Ha még mindig hiszel abban, hogy te „többre hivattál”, valószínűleg. De ha nyitott vagy egy egyszerűségében megkapó, végletekig lecsupaszított lélektani realizmussal megírt élettörténetre, ami mindenféle hazug cicoma és irodalmi truváj nélkül szembesít saját jelentéktelenségeddel - és mégis: az egyes ember, minden ember megismételhetetlenségével és jelentőségével - akkor a Stoner a te könyved. Kivételes szépirodalmi remekmű.

Kiadó: Park

Fordító: Gy. Horváth László