Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról

„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.

Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Nemes Krisztián

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Amikor egy hete elkezdtem olvasni Kazuo Ishiguro legújabb, magyarul tavaly megjelent regényét, még nem tudhattam, hogy pár nappal később a Svéd Akadémia neki ítéli az idei Irodalmi Nobel-díjat – ennek köszönhetően a blog történetének tán legaktuálisabb posztját olvashatjátok ma. Hogy ez a véletlenek szerencsés összjátéka-e vagy véletlenek nincsenek is, azt mindenkinek saját belátásra bízom – én mindenesetre, annak ellenére, hogy idén teljes szívemből drukkoltam Margaret Atwood győzelmének, borzasztóan örültem Ishiguro díjazása hallatán. Nyilván tanulmányokat fognak megtölteni az okos irodalmárok arról, miért és mennyiben visszatáncolás ez az Akadémia részéről Bob Dylan tavalyi, máig vitatott díjazása után, de ez mit sem von le Ishiguro műveinek értékéből. Ugyan alapvetően nem hiszek abban, hogy ki lehet jelenteni, hogy valaki „megérdemel” egy irodalmi díjat, vagy sem, a japán származású, de ízig-vérig angol szerző művei kétség kívül méltók az elismerésre. És bár műfaji határokon táncoló legutóbbi műve nem ér fel két valódi remekműve, a Napok romjai és a Ne engedj el jelentőségéhez, a jellegzetes Ishiguro-i témák allegorikus fantasy eposzba bújtatott kifejtése fontos és jó könyv.

Nem kerülhető ki a kérdés, fantasy-e Az eltemetett óriás? Megjelenésekor övezte némi vita és máig zavarba hozza a fantasy-olvasókat és a szépirodalom-rajongókat egyaránt. Mintha fantasy nem szólhatna szépirodalmi mélységekben emlékezésről, feledésről, bűnökről és bűnbocsánatokról. Vagy mintha a szépirodalom nem élhetne az allegorikus mesék eszköztárával. Ishigurotól egyébként nem idegen ez a műfaji határokon táncolás, hisz a Ne engedj el is félig-meddig utópisztipus sci-fi – amellett, hogy eszköztárát és nyelvezetét tekintve kétségkívül szépirodalom. Végülis, ha még sokat rugózunk (kollektíven) felesleges műfaji kérdéseken, eljutunk odáig, hogy a Nobel-díj idén is merészen került odaítélésre: egy majdhogynem zsánerszerző kapta. (Azt hiszem, sikerrel illusztráltuk e vita totális feleslegességét és ostobaságát, lapozzunk is.)

Az eltemetett óriás az Arthur uralkodása utáni Britanniában játszódik – a törékeny béke éveiben, amikor szászok és britonok épp nem akarják halomra gyilkolni egymást talpalatnyi földekért. A béke ára persze súlyos: feledés átka ül a vidéken. Hogy minek köszönhető: a misztikus köd, a földek fölött portyázó sárkány lehelete, vagy egy varázsló átka hintette-e rájuk, nem tudni. De a népek felejtenek. Egymás ellen elkövetett vétkeket, mészárlások emlékét éppúgy, mint hogy merre indult a fiuk, amikor elhagyta faluját és idős szüleit. A kollektív felejtés áldása, mely lehetővé teszi az együttélést és az Arthur-i béke fenntartását valójában az egyén átka – hisz ki akarná elfelejteni legközelebbi rokonai arcát?

Axl és Beatrice, az idős briton házaspár semmiképp. Miután falujuk kvázi számkivetettként bánik velük, és sejtelmük sincs, miért, egy napon úgy döntenek, elindulnak és megkeresik régen látott fiuk – aki sejtésük szerint csak a szomszéd faluig ment. Ám ahogy vándorolnak a vidéken, egyre távolabb kerül – és nem csak a szomszéd falu, a fiuk emléke, arca, távozása oka, hanem a saját múltjuk is. Vajon miért bánik velük úgy a falu népe, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtek volna el? Mire utalnak az olykor fel-felvillanó emlékfoszlányok arról, hogy elhagyták egymást? Hogy lehet, hogy a lovag, akit útjukba sodor a balszerencse, valaki mást vél felismerni Axl-ben, mint akinek ő véli magát?

Axl és Beatrice középkori románca fantasy-keretbe oltott feledésregény – amin ugyan olykor lötyög a fantasy-köntös, cserébe ennek köszönhetjük Ishiguro gyönyörű allegóriáit. Hisz nincs itt semmiféle óriás – az eltemetett óriás valójában a szőnyeg alá söpört, feledni vágyott múlt, összes bűnével, sérelmével, bosszúvágyával. Vagy mégis? Hisz ahogy van sárkányunk, vannak ogréink, vannak tündérmanóink, úgy lehet óriásunk is a domb alatt – csakhogy nem számít. A lényeg úgyis az, ami bennünk van. Ami akkor is a részünk, ha emlékezünk és akkor is, ha nem. Érzések. Szeretet. Becsület. Béke. Számít-e hogy fantasy Az eltemetett óriás vagy sem? Csupán annyiban, hogy elhisszük-e, hogy a sárkány rabolta el az emlékeink vagy magunk söpörtük a szőnyeg alá őket a túlélés érdekében.

Ahogy korábban is oly sokszor, Ishiguro most is arról ír, milyen emlék-konstrukciók és emlék-hiányok mentén határozzuk meg önmagunkat. Noha archaikus nyelvezetével és mesevilágával, a kerekasztal lovagjainak utolsó túlélőjével, a Monthy Python-hőshöz illőn hibbant Gawain-jával, a sárkányharapta, de lovagnak készülő ifjú britonjával és a legnagyobb vész közepette is tankönyvbe illően hősieskedő szász lovagjával jó néhányszor tűnhet komolytalan mesének, valójában éppoly kíméletlen szembesítés önmagunkkal, önbecsapásainkkal és szilárdnak tűnő hiteink mögötti kisszerű választásainkkal, mint a Napok romjai. Noha feszegeti a műfaji határokat, és érezhetően élvezi, hogy dekonstruktív szerepben tündökölhet, Ishiguro a lényeget tekintve nem köt kompromisszumot: percre sem foglal állást a feledés áldás-átka mellett vagy ellen. Ahogy nyilatkozta, a balkáni háborúk adták a közvetlen ihletet – de meséje éppúgy értelmezhető bármely háború vonatkozásában. Hogy milyen sérelmeket feledünk el a túlélés érdekében, éppoly húsbavágó kérdés ma is a világ számos pontján, mint hogy milyen sérelmeket táplálunk évszázados távolból is, lehetetlenné téve a megbékélést… Nehéz nem magunkra ismerni Az eltemetett óriás hőseiben: úgy a kollektív emlékezet szintjén, mint személyes emlékeinkben. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, milyen konstrukciók mentén vezetjük meg önmagunkat?

Kiadó: Európa

Fordító: Falcsik Mari

Alice Munro: A boldog árnyak tánca

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait – tavaly írtam ezen sorokat Alice Munro utolsó, Drága élet! című novelláskötete kapcsán. Érdekes momentuma a magyar Munro-kiadásnak, hogy a máig (s tán összességében is) utolsó novelláskötet után vehetjük kezünkbe a szerző elsőként megjelent kötetét. Melynek novellái mintha csak az ellenkező pólust képviselnék. Hősei menekülnek, csaponganak, keresik a helyüket, a rájuk szabott szerepet, az életet, melyet érdemes élni, melyben otthon lehetnek és kiteljesedhetnek. Olykor görcsösen, hisztériásan, másokat és saját magukat sebezve kutatnak valami után – legtöbbször maguk sem tudják, mi után.

„Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon” – szól az elhíresült kritika A boldog árnyak táncáról. Hogy innen mekkora út vezetett a negyven évvel későbbi Nobel-díjig, azt már számos alkalommal érintettük – a jobbnál jobb novelláskötetek (no meg az egyetlen regény) és a visszatérő témák tükrében érdemes megvizsgálni, milyen volt a kezdő Munro. Mennyiben más, mint az érett, világhírű szerző? Honnan hova fejlődött és vajon feltétlenül jót tett-e neki ez a fejlődés? (Bár a Nobel fényében ez a kérdés elsőre tán értelmetlennek tűnik, láttunk már olyat, hogy nem…)

Bizonyos szempontból persze, jót tett – eme első kötet novelláin akad még némi „bébiháj”, itt-ott túlírtak, nincs még meg az a végletekig csiszolt, kiforrott egyszerűség, szikárság, ami annyira kiemeli a kortárs irodalom fősodrából a szerzőt. Vannak viszont helyette olykor szinte Woolfot idéző gondolatfutamok, elmélázó leírások, túlcsorduló érzelmek. Érdekes gondolatkísérlet eljátszani azzal, mi lett volna, ha a nyesegetés és a szikárság helyett ebbe az irányba indul el az írónő. Mert hogy erre is indulhatott volna, és sikerrel vette volna az akadályokat, az biztos – már ezek a korai novellák is olyan magabiztos mesterségbeli tudásról és olyan markáns önálló hangról tanúskodnak, hogy kétség sem fér hozzá: bármilyen stílust választott volna a továbbiakban, hasonló sikereket ért volna el.

Témái, mondhatni, nem sokat változtak az évekkel: itt is, akárcsak a későbbi kötetekben az emberi kapcsolatok, a női- és férfiszerepek, a kisvárosi élet és a kiútkeresés, az önálló hang megtalálása és a változások el- és befogadása áll vizsgálódása középpontjában. A prizma más, amin keresztül szemléli a témákat. A boldog árnyak tánca szerzője még maga is útkereső – hiányzik a távolságtartó bölcsesség, jobban szívén viseli szereplői sorsát, helyettük is dühös, szomorú, dacos, helyenként csalódott. Itt még markánsan felismerhetőek az önéletrajzi elemek, melyeket később - a vállaltan önéletrajzi jellegű regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével - annyira elegánsan csomagol be; dekódolható a saját tapasztalat, a saját düh, ami például az „íróskodásra” irodát bérelő háziasszonyt fűti.

Hogy hiányzik a bölcs távolságtartás a szereplőktől, tetten érhető abban is, hogy keserűsége és belenyugvása itt még jó párszor kegyetlenség – sokkal kevésbé elegánsan analizál, többször mar belénk hegyes foggal, nem olyan kifinomultan cincál, mint időskori novelláiban. Ez a szókimondás érhető tetten „Az utrechti béke” (véleményem szerint a kötet legerősebb darabja) két lánytestvérének történetében, akik különböző utakon-módokon szabadulnának „horrorisztikus anyjuk” emlékétől, és csak egy nagy, közös kérdésben találhatnak egymásra: De miért nem tudok?

Érdekes módon ez a kegyetlen, többet kimondó, kevesebbet sejtető, mardosó hang egyáltalán nem áll távolabb tőlünk, mint a kései Munro szikársága. Más. Markánsan más. De nem tudnám azt mondani, hogy gyengébb – bizonyos szempontból pedig nyilvánvalóan olvasóbarátabb, mint a később tökélyre fejlesztett, végletekig lecsupaszított stílus. Az írónő rajongói egész biztosan elolvassák ezt a kötetet is – az életművel még csak ismerkedőknek pedig jó szívvel ajánlom akár első találkozásra is.

„Ennek az idegennek az érintése könnyített a lelkén; teste egyszerűen hálás volt, várakozó, és olyan könnyedséget meg önbizalmat érzett, amilyet még soha ebben a házban. Tehát mégiscsak vannak dolgok, amiket nem vett számításba önmagával, velük és a velük való együttéléssel kapcsolatban, dolgok, amelyek végül mégsem teljesen valószínűtlenek. Most már nem volt kellemetlen a szigetre gondolnia, a napsütötte, kopár sziklákra és a kis, fekete fenyőfákra. Most már egészen másmilyennek látta őket; még az is lehetségesnek tűnt, hogy csakugyan szeretne odamenni. De a dolgok valahogy mindig más dolgokkal járnak együtt; van valami, amit eddig még nem fedezett fel – egy érzékeny pont, egy új, még titokzatos megaláztatás.”

Kiadó: Park

Fordító: Rakovszky Zsuzsa

Alice Munro: Drága élet

„Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Búcsúnovellák. A nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató, élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen, a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat, megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.

Mert tudja, hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket, ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén, mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött szemű hazakullogást.

Persze akad, amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg, igazán nem. Magunknak nem.

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges, kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok, mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…

Sokszor elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”

Néha csak ennyi kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell… 

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok betelni Alice Munro novelláival – azzal együtt sem, hogy első ránézésre alig különböznek egymástól. Mégis: Munro olyan, mint a jó bor – ízlelgetni kell, kiélvezni minden árnyalatát, rejtett felhangját, hagyni megérni (magát a novellát is, s a hatását is), apró kortyokban felfedni a titkait. Mert ez a látszólagos egyformaság valójában az emberi életek végeérhetetlen sokszínűségét rejti – vagy hát, kicsit profánabbul (Munro eleganciájához kevésbé, analitikus őszinteségéhez azonban sokkal inkább illő módon): azt a megannyi módot, ahogyan mi, emberek, képesek vagyunk elszúrni a saját életünket. Mert bizony egyet leszögezhetünk: ennek módozatai végtelenek. Munro pedig szépen sorra veszi őket. Kihagyott lehetőségek, elrontott találkozások, félreértések, megtévesztések, elbátortalanodások – csupa hétköznapi döntés, egy a sokból, miket napra nap meghozunk, s melyek közül bármelyik megfordíthatja a sorsunk. Felszállok-e arra a buszra, visszanézek-e arra az arcra, megfogom-e a felém nyújtott kezet, beülök-e abba az autóba – nem is gondolnánk, időnként micsoda balgaságokon múlik.

Munro tudja. Hogy egy időben tisztítóba be nem adott ruha megfordíthatja egy alakulófélben lévő kapcsolat kimenetelét, hogy egy elágazás bárhova vezethet, hogy minden siker eltörpülhet egy érthetetlen kudarc árnyékában. Ugyanakkor tudja azt is, hogy mindezzel együtt lehet élni. Hogy a kitörés kudarca nem okvetlenül jelenti egy élet kudarcát – néha egyszerűen csak valami más kezdete. Hogy tudomásul lehet venni szinte bármit, tovább lehet menni, fel lehet építeni valami újat – a régi romjain, igen; ám az élet végén már nem a romokból ácsolt alapok számítanak, hanem amit ráépítünk: hisz nem mindegy, hogy visszanézve egy gigantikus kudarc feletti agonizálásként látjuk az életünk, vagy az újrakezdés dicséreteként.

Persze ez a „könnyű azt mondani” kategória – ne higgyék, hogy nekem megy. Olvasás közben jó pár alkalommal megfordult a fejemben, hogy „hát persze, kedves Alice, neked könnyű így nyolcvan fölött, de ne mondd, hogy mindezt ilyen tisztán láttad öt évtizeddel ezelőtt is”… Munro hallatlan bölcsességgel és érettséggel ír (ne feledjük: időskori novellák ezek, e kötet megjelenésekor az írónő 74 éves volt) – hősei egytől egyig határhelyzetben találják magukat, sorsfordító döntések küszöbén; s ő nem is tagadja, hogy vannak választások, melyeket csak az idő (megszépítő avagy épp hogy élesebben megmutató) fényében lát(hat)nak tisztán. Mint Juliet, egy személyben három novella főhőse (szokatlan ez az „átfutás”, az olvasóban felmerülhet, hogy akár egy regénykezdemény novellává érlelt darabjait is olvashatja), aki maga végletekig lázadt a kisvárosi normák ellen, „megvalósította önmagát”, elérte, amit akart, ellenben a „legfontosabb” téren kudarcot vallott – s csak sokéves önmarcangolás és várakozás után képes elfogadni (akkor viszont elfogadja) hogy kudarca nem abszolút, azzal együtt lehet élni, sőt, annak ellenére is lehet élni. Ám addig eltelik – jószerivel egy élet. (Az megint más kérdés, hogy vajon ez a „legfontosabb”, a társadalmi normák által ránk kényszerített „legfontosabb” Juliet életében is az volt-e. Vajon korai döntései, értékrendje, lázadásai és „mégis-beilleszkedései” nem hordozták-e magukban kezdettől a későbbi kudarc csíráját?)

Kései felismerések, évtizedek múltán bekövetkező megvilágosodások egyfelől; hirtelen felindulásból meghozott döntések másfelől – ez a kettősség ad egyfajta nyugtalanító dinamikát a válogatásnak. Annyi csendes kudarc után a meglepetés erejével hat, amikor egy fiatal lány búcsút int (csendes kudarcra ítélt házassággal kecsegtető) jóravaló, unalmas fiújának, miután megtapasztalta az önpusztítás és az önazonosság ízét a fiú bátyja oldalán – az írónő okosan ránk bízza, vajon mi is számít itt kudarcnak: egy csendes pusztulásra ítélt házasság igájába hajtani fejünket egy arra érdemes fiú oldalán, vagy mindent felrúgni és megadni magunknak az esélyt önmagunk megtalálására.

Néha fájnak ezek a novellák. Ahogy az élet fáj. Van, hogy csendes, tompa fájdalommal – amikor azt érezzük, tesszük a dolgunk, napra nap, de minek, s hol a vége… És van, hogy őrjítő, lélegzetet elakasztó, a bensőnkben sikoltozó fájdalommal – amikor legszívesebben ordítanánk, hogy ne, ne tegyük tönkre még valaki életét, ha már a sajátunkat sikerült. Ne pakoljunk cipelhetetlen terheket a másik vállára, ha nem muszáj. Valójában sokszínűek ezek a novellák – megannyi érzést, indulatot, fájdalmat, magunkba temetett kudarcot hoznak felszínre. Persze Munro nem bánt direkt: nem nyúl le a bensőnkbe és nem tépi ki a szívünket készakarva, mint mondjuk az érte közismerten rajongó Jonathan Franzen – ő annál sokkal elegánsabban, ha tetszik: kifinomultabban gyilkolja az olvasót. Egyszerűen csak szembesít azzal, micsoda félelmetes mélységek felett táncolunk, akkor is (tán leginkább akkor) amikor azt hisszük, a lehető legcsendesebb, legkiszámíthatóbb, legideálisabb életet éljük. 

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

Rudyard Kipling: Kim

Amikor először találkozunk Kimmel, a legszegényebb (ópiumszívó) ír őrmester árvájával, épp Zam-Zammahot, a hatalmas ágyút lovagolja meg a többi utcakölyökkel Lahore városának Csodaháza (az angolok által alapított múzeum) előtt, miközben az apja által neki ígért csodát várja. Ó, a gyarmati India, és az ő csodái… egy napon majd egy nagy, Vörös bika jön érted és egy ezredes délceg lovon ülve igen, és – angolra fordította a beszédét – kilencszáz ördög! Így jövendölte a leszerelt és a gyarmaton ragadt O’Hara a fiának – s bár a kölyöknek zsenge kora ellenére megvan a véleménye az efféle jóslatokról, amikor szemébe ötlik egy különös idegen: észak hegyeinek zarándok vörös lámája, habozás nélkül a szolgálatába szegődik. Hogy aztán csoda-e, vagy a véletlenek összjátéka, ami az ifjú, felvágott nyelvű utcakölyök sorsán nagyot lendít – azt döntse el a kedves olvasó. Mert mikor Kim a zarándoklat kedvéért a lócsiszár Mahbub Alinak is szolgálatot tesz, tudtán kívül az indiai Ellenőrző Hivatal szolgálatában álló egyik legügyesebb kémet kötelezi le. S míg a kisfiú lelki fejlődéséről találkozásuk után az öreg láma, szellemi képzéséről (kiképzéséről) egy idő után egyre inkább a Hivatal gondoskodik, amely besúgó- és kémhálózatával jobban együtt tartja a sok vallás és nemzetiség lakta gyarmatot, mint akármilyen haderő. Így lesz részese a talpraesett kisfiú a Nagy Játéknak, amit birodalmak játszanak… 

A sahibok nem sokat élveznek az utazásból, gondolta. – Hej! Haj! Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda. Ez az én sorsom. Senki sem kerülheti el a sorsát. De ezután Bibi Mirijámhoz imádkozom és sahib vagyok. – Fájdalmasan tekintett a csizmáira. – Nem, nem vagyok sahib. Ez a nagy világ, és én csak Kim vagyok. Kicsoda Kim? – A saját egyéniségén kezdett gondolkodni, ezt az előtt sosem tette. Ő csak egy jelentéktelen személy Indiának ebben a zajongó örvényében, ki dél felé halad ismeretlen végzete felé. 

Rudyard Kipling talán a legellentmondásosabb alakja az angol irodalomnak – jóval több dilemmával és egymást fojtogató meggyőződéssel terhelt lélek, mint amit leghíresebb munkája: A dzsungel könyve alapján gondolnánk. Igazi anglo-indiai volt, aki mindig is a hatalmas és elképesztően bonyolult gyarmaton érezte otthon magát; így egyáltalán nem csoda, hogy lelkes, elkötelezett híve maradt a Brit Birodalomnak. Viszont nem volt vak. Nem a fehér ember felsőbbrendű gőgjéből táplálkozik a ragaszkodása a birodalmi eszméhez – annál sokkal jobban ismerte és becsülte a számtalan önálló közigazgatási egységből, protektorált királyságból, folyvást lázongó népekből, egymást vallási alapon ki nem állható népcsoportokból három világvallás égisze alatt összefércelt katyvaszt, amit az egyszerűség kedvéért gyarmati Indiának neveztek akkoriban. Munkáiban alig is él sztereotípiákkal: az afgán lókupec, a fakír, a helyi hivatalnok, a hindu kereskedőfeleség, a szerzetes nála nem típus, hanem személy – és regényei minden politikai hitvalláson túl tulajdonképpen az egész kontinenshez intézett szerelmes levelek.

A Kim is – vagy leginkább talán a Kim. A Nagy Játékon keresztül szellemes és feszült, akciódús és hallatlanul ironikus kalandokon (egy gyarmati félvér „James Bond” eredettörténetén) rohan keresztül az olvasó – de közben szinte tapintja-szagolja a zarándok-út porát, a városok zaja süketíti és fel se bírja sorolni, e vékonyka könyvben hány szempárba nézetett vele az író – hány formáját tárta fel életnek és kultúrának! Oly mélységekig, ahogyan (ilyen sűrűségben) előtte és utána is igen kevesek. Pokoli, mennyire pontosan látta: csak kívülről és erőszakkal tartható fenn az a sokszínűség, amit mesterségesen tovább „színezett”, ellentéteket mélyített, előítéleteket táplált a fenntartására kitalált „oszd meg, és uralkodj” birodalmi elve. Az angol gyarmati politika leginkább a dominóállítgatáshoz hasonlított földrengés idején – Kim története ilyetén a megállított pillanaté, amely pár száz gyarmati évig tartott.

Nehéz lehetett íróként együtt élni ennyi ellentmondással. A könyvnek két egymástól markánsan elkülönülő arca van: a bolondos öreg láma mély empátiával rajzolt „folyókeresése” tanítványa oldalán – ugyanakkor a tanítvány kalandjai a hírszerzés véres és aljas valóságában. A zarándoklat egyben kémküldetés is – és a kaland a keresés része. Egyik sem álarca a másiknak, mert mind a kettő megtörténik. Iszonyatos ellentmondásban: a pragmatizmus és az idea.

Gyönyörű költeményeket írt. Búcsúzóul idemásolom Kipling talán leghíresebb versének, a Ha… című költeménynek utolsó versszakát: 

…ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, 

királyokkal jársz, s józan az eszed, 

ha ellenség, de jóbarát se sérthet, 

s mindenki számol egy kicsit veled, 

ha a komor perc hatvan pillanatja 

egy távfutás neked s te futsz vígan, 

tiéd a Föld és minden, ami rajta, 

és – ami több – ember leszel, fiam. 

Megérhette, hogyan fonnyad el a „terjeszkedő és magabiztos európaiság” – de nem érte meg a Birodalom széthullását. Ennyi belső szigorral és mégis dédelgetett illúzióval terhesen talán jobb is volt így.

Alice Munro: Szeret, nem szeret…

Az év legjobb híre volt, hogy megkapta a Nobel-díjat – nyilatkozta Alice Munroról a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Munroért köztudottan rajongó Jonathan Franzen. És hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Na ugye… Egyébiránt nem csak Franzen rajong érte, a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – nem is igazán emlékszem rá, mikor fordult elő utoljára, hogy a Svéd Akadémia döntését ily egyöntetű elismerés övezze.

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – ami esetében fontos, hisz írásaiban szinte kivétel nélkül nagy hangsúly kerül a kanadai tájra, a kanadai életmódra, a kanadai kisvárosok életstílusára, kapcsolati dinamikáira (azzal együtt is, hogy témái jórészt univerzálisak – a „helyi” tényező mégsem hagyható figyelmen kívül). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades – magyar kiadása még várat magára) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első és egyetlen regénye, az Asszonyok, lányok élete. Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – ami ma, a Nobel fényében akár viccesnek is tűnhet, mégsem az. Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is.

Nincs ez másképp a magyarul elsőként megjelent kötet, a Szeret, nem szeret… kilenc novellájában sem. A történetek főszereplői a női lét ilyen-olyan fordulópontjához érő fiatal lányok és asszonyok, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi különös, nincsenek nagy drámák, nem kísérik útjukat földcsuszamlásszerű tragédiák – csak élnek. Felnőnek, szerelmesek lesznek, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, megcsalnak és megcsalatnak, ellentmondásos viszonyokba gabalyodnak, betegség környékezi őket vagy szeretteiket, eltemetik férjeiket. E tekintetben egészen más ez a kötet, mint például az Egy jóravaló nő szerelme vagy a Mennyi boldogság! – míg előbbi novelláiban sokkal egyértelműbb volt, hogy a főszereplők számára sorsfordító jellegű eseményről olvasunk, és az írások jóval direktebben járták körül a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását; utóbbi történeteiben már nem az útkeresés, hanem a múlt feldolgozása, az elkövetett vétkekkel és tévedésekkel való szembenézés állt a középpontban, a szokásosnál több extrém élethelyzetet, viselkedési formát felvonultatva. E két kötet fényében a Szeret, nem szeret… novellái szinte „semmilyennek” tűnhetnek.

Szerencsére csak tűnhetnek. Mert Munro épp a tekintetben igazán nagymester, hogy írjon bármilyen hétköznapi történésekről, olyan érzékenyen, árnyaltan, annyi rálátással, türelemmel, szeretettel, ugyanakkor olyan analitikus távolságtartással és szelíd „mindentudással” teszi, hogy mintegy önmagát emeli el a téma hétköznapiságától. Mintha egy, a valóságban sosem létezett, mesébe illően okos, türelmes, kedves, ugyanakkor jó értelemben éleslátó, iszonyú kritikus és „már mindent átélt” nagymama beszélné el a család összes nőtagjának történetét – úgy, hogy elbeszéléseiből észrevétlen tanulhatunk meg mindent, amit a női életutakról tudni érdemes. (Tegyük hozzá, képzeletbeli idealizált nagymamánk csak kora okán „nagymama”, szerencsére még emlékszik saját fiatalkori útkeresésére és lázadásaira, és azokat nem fél feltárni hallgatósága előtt.)

Munro díjazása kapcsán többen feltették a kérdést: vajon egy novellista elismerése visszaszerzi-e a novella „elveszett becsületét”? Kétségkívül érdekes kérdés, azonban számomra még érdekesebb az, hogy vajon jelez-e bármiféle trendváltást a kortárs szépirodalomban az, hogy mintha egyre inkább előtérbe kerülnének a „hagyományos” elbeszélők – amilyen például a bevezetőben is említett Franzen, és amilyen Munro. Mert az övé például olyasfajta próza, amitől az utóbbi években „mindent vivő” posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, kristálytiszta nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” irodalom, ám annál időtállóbb lehet. Ehhez a díj egy fontos állomás – de csak egy állomás. A többi rajtunk, olvasókon múlik. Olvassuk!

Kiadó: Park

Fordító: Borbás Mária