Kim Stanley Robinson: Árral szemben

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.” 

(New York 2140)

Kim Stanley Robinson nekem szerelem. Mind a négy eddig olvasott regénye ott volt az aktuális év legjobbjai közt, egytől egyig imádom őket, kedvencgyanúsak, amelyek újraolvasásra várnak – sőt, amikor megtudtam, hogy KSR egy novellája szerepel a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb science fiction és fantasynovellái válogatásban, úgy vetettem rá magam a könyvre, ami egészen addig teljesen hidegen hagyott, mint sivatagi utazó egy elébe pattanó oázisra. Nem nagyon volt hát kérdés, hogy amikor az ünnepek alatt egy antikvárium polcán megláttam az Árral szembent, nevetséges párszázas áron, vittem haza és röpítettem a várólistára. Persze tudtam én, hogy KSR ezen regénye minimum megosztja a rajongókat, a tetszési indexe (amiben amúgy nem hiszek, de ebbe most nem megyek bele) jóval alacsonyabb, mint a többié, valamint egy trilógia nyitódarabja, aminek folytatásai nem jelentek meg - és jó eséllyel nem is fognak - magyarul, de mindennek ellenére nagyon kíváncsi voltam rá és nagyon szerettem volna szeretni.

De ezt a könyvet tényleg nehéz… Robinson nagyon tud írni, és utolsó három regényében maradéktalanul meg tudta tartani az egyensúlyt a tudományos leírások, a nagyívű vízió, a tanító szándék és a maximálisan szórakoztató irodalom között, de korábbi regényeiben ezzel akadtak gondok. Az egyébként elképesztően zseniális (és megérdemelne még pár szuperlatívuszt, de visszafogom magam) A rizs és a só évei esetében is rezeg a léc az olvashatóság tekintetében – de ott a vízió valóban akkora léptékű és a megvalósítás annyira fantáziadús, sokrétegű, okos és szerethető, hogy könnyűszerrel megbocsátjuk az olykor túlzásba vitt tudományos eszmefuttatásokat, a keleti filozófiákba való fejesugrásokat és a cselekménynélküliséget. Az Árral szemben esetében viszont fájóan dominálnak az utóbbiak.

Van egy nagyon találó idézet egy kritikából a hátsó borítón: „Olyan, mint a Holnapután első fele, csak hihető tudománnyal és valószerűbb időkeretbe illesztve.” (SFRevu) – namost, leszámítva azt az apróságot, hogy KSR még a legrosszabb napjain sem említhető egy lapon Roland Emmerich-el és társaival, ez jól összefoglalja azt is, mi a baj a könyvvel: valaminek az első fele. És pont ott van vége, ahol beindulna a cselekmény, ami felé egész addig tartottunk. Nem tudom, a folytatások merre-hogyan kanyarítják a szálakat, de semmiképpen sem egészséges, ha egy regény ennyire csupán felvezetés. Valamihez. Amiről potenciálisan sose tudjuk meg, mi lett volna. Persze lehet, hogy KSR nem esett abba a hibába, amibe kezdő trilógiaírók szoktak – lehet, hogy nála ez tudatos szándék, hogy az első kötetben csak bemutat, felvázol, beindítja a motort, hogy aztán a másodikban végre elinduljon. Ez esetben sajnos a szándék félrement.

Kár érte, mert amúgy ez (is) egy baromira okos könyv. Mumusunk már itt is a globális felmelegedés, amiről már 2004-ben (az eredeti megjelenés) is mondogatták tudóskörökben, hogy van – aztán még 2018-ban is ott tartunk politikuskörökben, hogy inkább nincs. Mélyen elkeserítő olvasni olykor, máskor meg kínunkban röhögősen vicces, és hát íme, egy újabb Holnapután párhuzam, a hülye politikus, akiből hogy - hogynem a világ vezetője lesz (hogy a valóság minden fikciót alulmúlt e tekintetben is, na az az igazán elképesztő…):

„- Az igazság az, hogy a széndioxid-ellenesség is csak egy külön érdekszférát képviselő lobbi. Ön is bedőlt nekik, pedig szó sincs róla, hogy a széndioxid valami mérgező vacak lenne. A légkör természetes összetevője, a növényeknek létszükséglet, sőt, kifejezetten jót tesz nekik! Amikor legutóbb jelentősen megnőtt a légkör széndioxid-tartalma, az emberi földművelés is felvirágzott. A norvégok ekkor települtek le Norvégiában, és a legtöbb helyen megnövekedett az emberek élettartama.

- Ehhez talán a fekete halál végének is volt némi köze – jegyezte meg Charlie.

- Nohát, lehet hogy épp a légkör növekvő széndioxid-tartalma vetett véget a fekete halálnak!

Charlie érezte, hogy leesik az álla.

- Az a buborék a kedvenc italomban – jegyezte meg az elnök halkan.

- Igen - szedte össze magát Charlie - de attól még üvegházhatású gáz.”

Néhány washingtoni tudós és politikai szakértő mindennapjait kísérjük figyelemmel egy gigantikus vihar előszobájában – miközben egy kis ázsiai szigetország követei épp a hazájukat fenyegető klímaváltozás ügyében kérnének támogatást, kaliforniai kutatók meg a génsebészet terén próbálnak áttörést elérni. Vannak itt úszó tigrisek (persze nem a tigrisek úsznak, hanem az otthonukat jelentő kis sziget úszik el az áradásoknak köszönhetően); kissé zakkant tudós, aki nem bírja feldolgozni szakítását és hajlamos ismeretlen nőkbe beleszeretni; nagyon zakkant tudós, aki élete lehetőségét szalasztja el épp egy csúf gonosz gyógyszercég felvásárlási kísérlete miatt; a tudomány kishivatalnokai, akik próbálnak támogatásokat kicsiholni vagy épp megakadályozni és ezzel lehetőséget adni valami igazán nagyratörő terv létrejöttéhez, de hamar rájönnek, hogy a dollármilliókkal kitömött profi lobbisták mellett labdába sem rúghatnak; egy másfél éves, akiben tán ott rejtőzik valamelyik láma legújabb reinkarnációja; némi buddhista tudományfilozófia és sok-sok-sok biológiai, meteorológiai, gazdasági adat. Hogy ez így sok erre a kétszázötven oldalra? Az. Katyvasznak hangzik? Az. Csalódtam? Kicsit. Élveztem olvasni? Naná!

De azért lehetett volna mindenből egy kicsit kevesebb, mert ez így leginkább egy adatokkal és szereplőkkel feleslegesen túlzsúfolt, zavaros tudományos értekezésnek tűnik, amit valaki azelőtt adott be, hogy letisztázta volna, mire is akar kilyukadni. (Vagy hogy egyáltalán tudományos értekezést akar-e írni vagy inkább regényt…) Rengeteg önmagában érdekes gondolatmagonc akad benne, amit érdemes továbbgondolni, fejtegetni, érdemes lenne továbbírni – hogy ezt megtette-e, nem tudom, és nem valószínű, hogy olvasni fogom a folytatásokat, KSR eredetiben túl nagy falat az én angoltudásomnak. Viszont gondolatban odapakolom a New York 2140 mellé – az a vízió simán lehetne például ennek a víziónak a folytatása, százegynéhány év múlva. Szóval bár ez most kissé csalódás volt, KSR továbbra is szerelem. Remélem, még sok olyan remek könyvet ír, mint az utolsó három.

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Körmendi Ágnes

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Két azonnal kedvenccé váló sci-fi után Kim Stanley Robinson akkora pofont adott az olvasói önérzetemnek, hogy a fal adta a másikat. És még csak nem is bántam. Mert ugyan van abban valami fantasztikus, ha egy szerző mindig megbízhatóan hozza ugyanazt, szoktam is szeretni, de valljuk be, az igazán lenyűgöző az, amikor egy kedvenc úgy tud meglepni egy egészen más zsánerben, hogy csak szedegetjük az állunkat a földről, miközben a minőségből cseppet sem adunk alább. Sőt! Persze noha A rizs és a só évei gyökeresen más, mint az Aurora vagy a 2312, ez sem szól másról, mint az ember örök vágyáról a megismerésre, határaink soha véget nem érő feszegetéséről, vagyis rólunk, emberekről. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben…

Vajon mi történt volna, ha a 14. században Európa 99%-át kiirtja a pestis? – teszi fel a kérdést a fülszöveg. Az általunk ismert világ lehetősége az enyészeté, a keresztény kultúra megsemmisül, a néhány túlélő európai ember egzotikummá válik. Kontinensünk kultúráját és politikáját a betelepülő iszlám és buddhista népcsoportok formálják. Az Újvilágot Kína fedezi fel, a világpolitika alakulását az ázsiai kontinens két szuperhatalma határozza meg, a függetlenedési mozgalmak élére pedig a harapófogóban szorongó India áll. De milyen jövő vár egy olyan világra, amelyből hiányzik jelen korunk egyik legmeghatározóbb kulturális-politikai-vallási viszonyítási pontja, a kereszténység?

Ugyanaz, mégis más. Robinson tíz fejezeten (gyakorlatilag tíz különálló novellán) keresztül gondolja végig az emberiség elmúlt hét évszázadát, kitérve a legfontosabb szellemi csomópontokra – és arra jut, hogy sajnos-szerencsére ugyanoda jutnánk. Determinista felfogása persze vitatható, vitatják is sokan, de hát ha alternatív történelmet játszunk, el kell fogadnunk, hogy ez egy játék. Akár így is történhetett volna. A hódítások kora, a forradalmak, a tudományos felfedezések reneszánsza, a különböző tudományágak kialakulása, a világháborúk, az emberiség elpusztítására alkalmas tömegpusztító fegyverek, a világkereskedelem és a gazdasági fellendülés egyaránt megkapják a maguk alternatív játékát, ahogy a liberalizálódás, az egyenjogúsági mozgalmak és a ma környezettudatossága is, mi pedig nem győzünk álmélkodni a szerző fantáziáján és alaposságán.

Pláne, amikor észrevesszük apró játékait. A tíz fejezet mindegyike más és más hangnemben íródott, mintha Robinson a kor kultúrájára nem csak a történettel, de a hangvétellel is reflektálna – nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, de akadt néhány rész, ahol élvezettel lubickoltam a jellegzetes elbeszélési módban (az alkimista története például e szempontból kiemelkedő). Gyakran éri az a vád, hogy nem „eléggé” regényszerű, nem elég irodalmi – ha az irodalmiságot a könnyen olvashatósággal és a gördülékenységgel azonosítjuk, valóban nem: ez a szöveg közelebb áll az esszék stílusához, gyakran szakítja meg saját történetét filozofálgatással, eszmetörténettel, gondolatkísérletekkel (és olykor fiktív tudományos cikkekkel, ami rögtön eszembe juttatja a 2312 fiktív vendégszövegeit), nem kevés nyitottságot követelve az olvasótól – hogy a nyitottság elég-e vagy feltétlen szükséges az átlagnál valamivel nagyobb műveltség, arról nem nyitnék vitát. Nem árt, ha valakinek vannak ismeretei az elmúlt hétszáz év történelméről és tudománytörténetéről, valamint otthon van a buddhizmus és az iszlám fogalomkörében, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen lenne a vallástörténet beható ismerete. Nyilván hozzáad az élményhez, de ennyi. Az más kérdés, hogy el is vehet – ha valaki a „tájékozottság” leple alatt mindenáron bele akar kötni a szerző minden egyes gondolatkísérletébe, megteheti. Csak nem biztos, hogy érdemes, mert megfosztja magát egy remek könyv élvezetétől.

Számomra egyébként az alapvető próbatétele ennek az egész gondolatkísérletnek az volt, hogy működik-e a keresztény-zsidó kultúrkör mint alapvető viszonyítási pont nélkül?  Tudja-e eme viszonyítási pont nélkül, más színben, önálló világformáló erőként láttatni velem, mint a keleti vallások iránt nem igazán érdeklődő, azokra mindig egy más kultúrkör piszkos lencséjén keresztül tekintő olvasóval e vallásokat? Tudta – ennél nagyobb dicséret szerintem nem kell. Ahogy látszik a fentiekből, olvasópróbáló mű, de megér minden ráfordított percet.

Már csak azért is, mert a tíz különálló történet mellett egy olyan, az egész hétszáz éves utazáson átívelő keretet kapunk, ami egyszerre lenyűgöző és valahol mélyen ijesztő. Eleinte két, később több lélek korról korra történő újjászületésén keresztül ismerjük meg az egyes időszakokat és kapunk képet arról, valójában mily csekély is az egyes ember és mégis mily jelentős minden tette. Robinson csodásan játszadozik az egyén tetteinek társadalomra gyakorolt hatásával: „főszereplői” nem mindig születnek jelentős személyiség bőrébe, sőt…, mégis minden cselekedetükkel hozzájárulnak a nagy egészt illető változások megszületéséhez. Idealizmus? Nyilván. De szép gondolat, hogy mindannyian számítunk, hogy bár tetteink csupán cseppek a végtelen óceánban, a világméretű áramlatok mind-mind az egyes cseppek mozgásaiból adódnak össze.

Persze nem mind ugyanúgy munkálkodunk a változásokért – a három középpontban álló lélek is mást és mást tesz hozzá. A mindig azonos kezdőbetűkkel nevet nyerő „K” a folyvást előre hajtó indulat, a cselekvő erő, az elszántság, a tűzön-vízen át kockáztató igazságérzet; „B” a kitartás, az összhang, az alkalmazkodás, az együttműködés, aki élvezi az élet ajándékait, anélkül, hogy feltétlen rúgkapálna valami szebbért-jobbért; „I” pedig az örök megismerésvágy, a szellem, az elme, a tudomány tisztessége, aki mindenekelőtt érteni vágyja világunkat, nem megváltoztatni. A harmóniához, a valódi előremutatáshoz mindhárom tulajdonság együttes hullámzása szükséges. Gyönyörű idealizmus, nemde?

Persze Robinson sem tagadhatja, hogy emberek vagyunk – miközben könyve középpontjában a vallás, az egyes vallások egymásra hatása, a szellem és a hit egymást kizáró vagy egymást támogató ereje áll, könyve hétszáz évnyi háború és pusztítás története. Mert ilyenek is vagyunk, mi, emberek. Mindegy, milyen köntösbe bújtatjuk, a felfedezés sosem marad véráldozat nélkül, az ismeretlen sosem lehet más, mint potenciális ellenség, akit le kell igázni, a nekünk ajándékozott erőforrások sosem maradhatnak kifosztatlanok. Az egyik oldalon (tán) szélsőséges idealizmus, a másikon (tán) túlzott pesszimizmus – hiába, Robinson is épp olyan, mint mi. Csak picit jobban lát minket, a szélsőségeinkkel együtt.

„Az eljövendő időknek ez az új érzékelése nagyon fontos. Ettől válunk szállá a szőttesben, amely már évszázadokkal előttünk is készült, és évszázadokkal utánunk is készül majd. Félúton helyezkedünk el a szövőgépen, ez a jelen, és minden, amit teszünk, egy bizonyos irányba tereli a szálat, és ennek megfelelően változik a szőttes mintázata. Amikor először próbálunk olyan mintázatot létrehozni, amely kedvünkre van, és amely az utánunk jövőknek is kedvére lesz, valószínűleg akkor mondhatjuk azt, hogy irányításunk alá vontuk a történelmet.”

Ott a helye a két kedvenc sci-fi mellett a polcon! És bár idő- és figyelemrabló, nem kérdés, hogy ezt is újra fogom olvasni. Még vagy ezer rétege vár kibontásra…

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Uram Tamás

Jacqueline Harpman: Orlanda

„Varázslatos regény arról, hogyan lesz két nemből egy igen. Vicces, csavaros, elevenbe vágó” – hirdeti az ajánlás a könyv megdöbbentően rózsaszínes, csajosra hangolt borítóján. Ennek némiképp ellentmond a fülszöveg egy részlete: „A belga szerző angolul is sikeres, Médici-díjas regénye egyszerre idézi meg Virginia Woolf hasonló című könyvének és Michael Cunningham Az órákjának hangulatát”. Na most akkor hogy is van ez? Aki ismeri Woolf munkáit és olvasta Cunningham bármelyik regényét, pontosan tudja, hogy sem nem viccesek, sem nem csavarosak, és a rózsaszínbe hajló színvilág sem igazán áll jól nekik – mégis, ha már eddig eljutottunk a könyvvel való ismerkedésben, csak utána nézünk, mi is ez az Orlanda. S amit olvasunk, attól minimum összeszalad a szemöldökünk, de az is előfordulhat (ha netán épp elvetemült Woolf-rajongók vagyunk), hogy félrepozicionálást kiáltunk. Ám épp akkor, ha Woolf-rajongók vagyunk, a világért sem hagynánk ki a könyv elolvasását. És milyen jól tesszük!

Aline Berger, a harmincas irodalomprofesszor és a fiatal, vonzó Lucien Lefréne egy párizsi vasútállomás kávézójában botlik egymásba – mindketten vonatra várnak, s egy szempillantás alatt megváltozik az életük. De nem ám amolyan klisés-romantikus módon! Hogy mi történt és hogyan, arra nincs válaszunk, de Aline személyiségének egy része egyszer csak hipp-hopp Lucien testében találja magát – mégpedig az a része, akit ő mindig elnyomott, a fiús Aline, a merész Aline, a rosszkislány (illetve hát: rosszfiú) Aline. Aki el is nevezi magát Orlandának – mivel Aline (az „igazi”) épp Virginia Woolf remekéről készül előadást tartani, és mondhatni, könyékig vájkál a regényben, a név tálcán kínálja magát. Ahogy a kérdés is: amit olvasunk, egy Orlando-parafrázis? Igen is meg nem is.

Harpman okosan és élvezetesen (egye fene, olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja a regénynek. Miközben azzal játszik, hogy vajon mit jelent Woolf-nál a nemváltás, folytonos kiszólásaival magyarázza, mit jelent nála a nemváltás – ami nem is igazi váltás. Valódi bölcsészálom ez a regény – Harpman teleszórta a könyvet intertextuális utalásokkal, kölcsönvett részletekkel, szereplőkkel, helyzetekkel. A teljesség élményéhez valószínűleg az kéne, hogy szimultán olvassuk az Orlandát az Orlandóval, a kezünk ügyében tartva az Elveszett illúziókat és Az eltűnt idő nyomábant, kikeresve az összes vonatkozó részletet, felfejtve az összes szövegösszefüggést. Akkor aztán valóban tobzódhatnánk Harpman nem kicsit elborult fantáziájában.

Melynek legmélyén minden bizonnyal egy kérdés villog: miben rejlik az identitás? Orlanda ugyanarra a kérdésre keresi a választ, amire Orlando: ki vagyok én? A válasz ezúttal kézenfekvő és lényegesen egyszerűbb, mint Woolf művében: Orlanda Aline elnyomott, eltemetett, megfékezett gyermeki énje. Egy tizenkét éves rosszcsont kislány, aki még nem ült egyenes derékkal és keresztbe tett lábakkal, aki még fára mászott, lehorzsolta a térdét, csúnyán beszélt és csúnyán gondolkodott, aki nevetett, szeretett gáttalanul. Az a tizenkét éves „rosszkislány”, akit aztán a mamák intelmei mindannyiunkban megzaboláznak – akit magunk mögött hagyunk valamikor a kamaszkor során, a „jólnevelt hölggyé” válás folyamán.

Ostoba leegyszerűsítés a könyvet a nemi identitás keresésére kihegyezni – szó sincs itt hetero- vagy homoszexualitás kérdéséről, sokkal inkább arról, mi tesz minket önmagunkká és mit nyomunk el magunkban azért, hogy megfeleljünk a társadalom követelményeinek? Ami persze közkedvelt gender-tematika (is), de nem kizárólag női problematika: ahogy a „jókislányoknak” le kell vetkőzniük nem „jókislányos” vonásaikat hogy megfeleljenek a mamájuk, a tanárok, a külvilág támasztotta elvárásoknak, ugyanúgy a „férfias férfiaknak” is le kell vetkőzniük számos „férfiatlan” tulajdonságot – az Orlanda éppúgy szólhatna ellenkező előjelű „kiszakadásról” is. E tekintetben egyébként Harpman regényének köze nincs a feminizmushoz (vagy legfeljebb annyi, mint Woolf ma már igencsak „szelíd” feminizmusának). Univerzális identitáskeresésről olvashatunk, ami túl azon, hogy gátlástalanul tobzódik az irodalomban, több okosan elhelyezett csavarral már-már thrillerszerű befejezésbe torkollik: újabb zavarba ejtő réteget adva a „mitől leszünk önmagunk” kérdéséhez.

És most akkor mindenki tegye a szívére a kezét és mondja meg őszintén: az eddig írtak fényében mennyire indokolt az a csajos borító? Sajnos azt kell mondjam, én ilyen gigantikus félrepozicionálással mostanában nem találkoztam a magyar könyvpiacon – ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott a könyv, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le (aminek bőven fennáll a veszélye – rég találkoztam ilyen szinten olvasópróbáló narratívával). Aggódom ezért a könyvért – főleg mert jó. Okos, értékes, elgondolkodtató, Woolf-rajongóknak meg egyenesen kötelező. Jó lenne, ha minél többen olvasnák.

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Réz Mihály, Várkonyi Benedek

Camilo José Cela: Méhkas

Fontos tisztázni, mi minden nem derül ki a szerzőről a regény által. Camilo José Cela igazán összetett figura: Franco tábornok híve, harcol érte, politikai értelemben konzervatív – de a megfogalmazásaiban végtelenül szabad szájú, aki „kupac szarnak” aposztrofálta (az egyébként neki ítélt) legrangosabb spanyol irodalmi díjat, akinek jelen írásunk tárgyát képező, Méhkas című regénye a diktatúrákat mindig jellemző prüdéria légköre miatt először Argentínában jelent meg – hogy aztán a legenda szerint maga Franco „hozassa haza” a könyvet, úgymond az irodalomba „leszólva” – amely könyv első pillantásra leginkább azonosulásra késztető „hőse” kimondatlanul, de jól felismerhetően köztársaságpárti. A magyar olvasók találkozhattak az író Az archidoniai bájdorong című kisregényével, amely egy igazi provokatív irodalmi blöff, a kamaszfantázia álmacsó spricc-légkörével terhes, olykor erősen parodisztikus szöveg méretpontos kihajtható fütyimelléklettel – de ugyanez az író kap Nobel-díjat a Pascual Duarte családja című könyvéért, amit a kritika a huszadik századi spanyol próza tetejének érez, az írót a legnagyobbak (például Cervantes) szellemi társává avatva. És több évvel a halála után, jelenleg is tart egy plágiumper ellene - még az is lehet hogy könyve alapjait egy ismeretlen pályatárstól lopta. Tud valaki ellentmondásosabb Nobel-díjast?

A Méhkas panoptikum. Vagy még inkább rovargyűjtemény. Cela ritkán árul el szimpátiát, szinte csak a prostitúcióba kényszerülő, forró testű fiatal lányok iránt megengedőbb – hogy aztán a jövendőjükként felsejlő „eshetőségekkel” madámtól vasalóasszonyig megint a mindenkinek kijáró, kegyetlen távolságtartással bánjon el. Panoptikum, mert a könyvében tévelygő mintegy százhatvan szereplő a „jellemző” illusztrációjaként személyesül, rendeződik jelenetbe, merevül ki az élete egynéhány pillanata a szemünk előtt, a maga stílussal, bármiféle „irodalommal” alig is takart meztelenségében. Vagy mégis inkább rovargyűjtemény: az írói tollvégre tűzött alakok úgy vonaglanak a lapokon, mint a rosszul megölt bogarak – holott az író, s a tolla csak konstatál: a sorsra tűzöttség beteg állapotát modellezi. Ahogy fogalmaz a második kiadás előszavában: „…az üldözött férfi, az üregi nyúl módjára tengődő gyermek, a nő, aki testét árulja a szűkös, keserű kenyérért – végzetesen könnyű kereset! – az óvatos, szőrös szívű kereskedő, a fásult kislány, a reményét vesztett aggastyán, az idült beteg, az esdeklő és nevetséges idült beteg ma is itt van…”. Az író nem tud gyógymódot, csak konstatál: látja-érzi maga körül kora polgárháborús sebekkel üszkös, idült beteg Spanyolországát.

Első pillantásra a Méhkas tipikus század-eleji kávéházi regény, szerkezetében sokban rokon a honi kávéházi irodalom alapműve, Nagy Lajos Budapest Nagykávéház-a világával – asztalról asztalra téved az írói tekintet, egy-egy vendégnél hosszabban, másoknál rövidebben elidőzve. Amint elhagyjuk a kávéházat, azokat az alakokat követjük, akiket a záróra köp az utcára Rosa asszony kávéház-paródia jellegű műintézményéből – szinte filmszerűen sűrű, rövid szöveg-testekkel svenkelve szereplőről szereplőre. A szerteágazó, pókhálószerű cselekményben a sok szereplő, a sokféle cselekvés közé rejtett kimondatlan viszi előre a könyvet. Cela legmodernebb írói fogása, hogy a legnagyobb, dosztojevszkiji mélységű drámát nem meséli el – nem viszi el a művét a megcsinált katarzisba. Történik egy gyilkosság – na és? Megölték a buzeráns mamiját, és egy üres zsebű, elkobzott igazolványú szerencsétlen senki egyszer csak néhány duróval gazdagabban parádézik – amíg ki nem folyik a pénz a kezéből. Lehet, hogy nincs is összefüggés, lehet hogy semmi köze hozzá, lehet, hogy csak kiderült valami Martín Marcoról, például az ok, amiért nincsen igazolványa – a fináléban Cela csak sejtet valamit, de ennek a sejtelemnek elképesztő következménytartalma van.

Egyrészt saját magunkról mesél – vajon olvasóként elfogadjuk-e a sejtelmet ténynek, és Martínt azonosítjuk-e a gyilkossal? Ha igen, szembe tudunk-e nézni elképesztő közönyével, a ténnyel, hogy a gyilkosság számára alapvetően „nem történt meg”; hogy a dosztojevszkiji példánál maradva Raszkolnyikov megváltás-történetéhez képest ezúttal közöny-történetet kapunk, hogy Martín Marco egy pillanatra sem „éli meg” a lelkiismeretét? Szembe tudunk-e nézni nemcsak azzal, hogy a könyvben található összes önfeláldozás, Victorita prostituálódásától a purdé énekéig teljesen értelmetlen, de azzal is, hogy az erőszakos halál, egy ember életének elvétele sem ráz meg senkit, azt főleg nem, aki elkövette – magyarán aki másokat tesz áldozattá, az ebben a könyvben soha nem jut el a szembenézés gesztusáig? Végletekig kiürült képlet Camilo José Cela világáé, ahol a legembertelenebb dolgok sem szorulnak immár magyarázatra. Avagy ne fogadjuk el Martín bűnösségét, és szembesüljünk vele: ideális bűnbak ő ebben a mérhetetlenül kiürült embertelenségben, tehetetlen baleksága által predesztinálva a szerepre. Ne fogadjuk el a sejtetést, és szembesüljünk vele: az eredmény, a finálé „tartalma” ettől még ugyanaz.

Másrészt mesél az irodalomról, arról a sajátos szándékról, amely a realizmus konstatált kudarca után minden igazán tehetséges írót foglalkoztatott akkoriban. Camilo José Cela hangütése az egzisztencialistákéval rokon, Camus-t előlegző – mondanám, holott nem egy momentumában (nem egy szereplőjével) túlmutat a Bukásban, vagy a Közönyben megrajzolt kudarc-személyiségképeken. Cela nem hisz a társadalomban – de a gondolatformáló franciákkal szemben az egyénben még kevésbé. Méhkasa, ahol a királynő mérgezi a többi méhet, valójában beteg herék gyűjteménye – de ennek tudomásul vételétől, ennek leírásától sem remél az író semmit. Ahogy írja: „Jól tudom, hogy a Méhkas pusztába kiáltott szó, sőt, az is lehet, hogy nem elég éles, vagy szívet tépő kiáltás…”

H valamit, hát ezt a könyvet érdemes volt kiadni újra! Mire nem jó egy Nobel-díjasokat egybe gyűjtő sorozat…

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Szalay Sándor

 

Saul Bellow: Henderson, az esőkirály

Hát! Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! „Henderson nevű egyed, típusa ez meg ez, az óriás alkamadárral, a csőrös emlőssel meg más demonstráló tényezőkkel együtt ezt meg ezt az elvet igazolja, azaz végleg irattárba!” De az élet nagyon téved, mert végtére is, emberek vagyunk. Ember vagyok… akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.

Képzeljük el Amerikát, egyetlen emberi testbe bújva: ő Henderson. Nekiesik a világnak a maga gyermeki naivságával és gigászi fizikai erejével, gyámoltalan gyávaságával, amit önmaga elől is dührohamokba csomagol; ostobán és esetlenül esik neki a világnak, mindig a rossz végén ragadva meg a „problémát”, pillanat szülte elméletek, kompenzációk, indulatok által ide-oda rángatva. Képzeljük el, tud-e tanulni, változni, jellemében „felnőni a feladathoz”, avagy marad-e az aki volt: örök „Esőkirály”. Erők, indulatok, vágyak, zabolátlan késztetések játékszere, minden jó szándéka ellenére homokvárak széttaposója, rosszkisfiú.

Ó, ha valaki ilyen merészen építi fel és beszélteti a szerepből soha ki nem esve a – mondjuk ki – fatuskó értelmi képességű karaktert, akit egyszer zavarba hozott a világ, és azóta is egyfolytában opponál, védekezik, vádol és fenyeget – nos, ezzel tényleg illik kezdeni valamit, és ilyesmit illik kezdeni, ahogyan Saul Bellow csinálja: bele kell lökni az egzotikumba.

Henderson igazi „elefánt a porcelánboltban”, a gyermekien érzelemvezérelt figura kiválóan alkalmas nagyon sok emberi gesztus: például a képmutatás részletes természetrajzának vázolására. Valaki, aki tényleg nem tudja, mit is akar, remekül tükrözheti azok akaratait, akik tudják – és mi felismerhetjük, milyen alakokat ölthet a manipuláció. A zavaros következtetések által folyvást saját magát gúzsba kötő elme valóban katartikus pillanatokat teremt, amikor minden várakozásunk ellenére olykor átlát a szitán, még ha legtöbbször homokot markol is ezzel, az a kevés is kifolyik az ujjai között.

Henderson saját maga elől menekül – mondanám, de igazából minden gesztusával az elől, akivé válnia kellett volna: a szerep elől, amit nem vállalt. Nem akart a „saját bátyjává” lenni, betölteni a halott testvér szerepét az apja, a környezet, a társadalom szemében – s ennek a szerepnek egy másképp formált maszkjával viaskodik Esőkirályként is. Úgy látszik, a mások által ránk álmodott szerepek elől hiába menekülünk akár a száraz évszak ütődött melegébe csavarodott Afrikájáig. Persze hősünk onnan is úgy menekül és – voltaképp – ugyanaz elől, a végén, nem is tehet mást: csak ehhez a meneküléshez ért. Ha tovább gondoljuk a parabolát, az ötvenes évek világvezetésének megfelelés-kényszerében égő Amerikájáról, láthatjuk, ma is ennek a menekülésnek a jegyében áll – csak ma leggyakrabban előre menekül, új ellenségképekbe és új háborúkba – a mai Hendersonok gondolkodásmódja sajnos egy fikarcnyival sem differenciáltabb.

Mert ez a hős tényleg olyan, mintha maga lenne  - az  azóta immár világot irányító - „Amerika-szellem”, aki disznókat telepít az európai kulturális örökség „angolparkjába”, koszba borítja a nemesebb ősök által ráhagyott kúriát. Holott a katedrálisok szépsége láttán sírva fakad - mondhatnám: a világot korlátok nélkül mindig magába engedi. Nem érzéketlen hát, csak tehetetlen a maga erőivel: valójában ide-oda veti a maga tehetetlensége az eszelős megfelelésvágy és annak kudarca által megszülető düh szélsőségei közt. Bellow legnagyobb teljesítménye - túl azon, hogy a történet a maga harsány módján igencsak szórakoztató -, hogy nem „szól ki” a karakterből, hogy a szöveg mindvégig benne marad ebben a konzekvens világ-nem-értésben. Persze hősünk leginkább magát szeretné megérteni és elfogadni – s az író ezt is ránk, az olvasóira bízza, hogy eldöntsük: sikerül-e neki ennek az eszelős pikareszknek a végén, ha a megértés maradék nélkül nem is, legalább az elfogadás. 

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Bányai Geyza

 

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Válaszd az életet!

Következetes befejezést gondolt ki a Sztrugackij testvérpár a Delelő-ciklus végére. Az emberiség sorsának „delelője” után értelemszerűen a hanyatlás jön – de a Válaszd az életet regényideje csak előlegezi e hanyatlást, erre a regényre is az „emberiség delének” fénye vetül. A „hogyan tovább” kérdésére Arkagyij és Borisz Sztrugackij markáns, gondolatilag összerakott könyvet tett elénk, továbbgondolható „összegző művet” (ahogyan az utószóban Borisz fogalmaz). Mégsem maradéktalan az élmény – mindennek ellenére –, de hogy miért is, annak feltárásához korábban kell kezdenem.

Számomra a ciklusból, a Delelő-ciklus tíz regényéből a Nehéz istennek lenni volt a leglényegesebb, talán mert Európában élve valóban illene szembesülnünk a kultúránkra alapvetően jellemző expanzió etikájával (amely expanzió mára egy a fogyasztásra alapozott társadalmi modell bárhová pakolásává meztelenedett) – és ennek talán a legmarkánsabb összefoglalása az a könyv. A testvérpár által megálmodott Progresszorok feladata: hogy „előre vezető módon” manipulálják a primitívebbnek tekintett kultúrák fejlődését, és fokozatosan alkalmassá tegyék a társadalmi értelemben elmaradott bolygókat a galaktikus Világtanács szövetségének tagságára olyan kérdéskör, amely a mi vallást, társadalmi berendezkedést akár erőszakkal terjesztő európai múltunk-jelenünk szempontjából – önmeghatározásunk szempontjából – alapvető. Olyan kultúra gyermekei vagyunk, amely korokon át és gyakran erőszakkal „progresszorkodott” a saját világán túl, ahova csak betette a lábát.

De mi van akkor, ha a mi fejlettnek tekintett, adaptálandó civilizációnk is progresszor-tevékenység eredménye? Ha egy nálunk fejlettebb közösség és/vagy faj és/vagy civilizáció (akár a titokzatos Vándorok) manipulációjának következtében tartunk ott ahol, ha minden társadalmi értelemben vett cselekvésünk manipulált, előre kiszámolt együtthatók mentén befolyásolt, ha mi vagyunk a marionettek, és nem a mozgatók? Tojvo Glumovot, a megöregedett, megfáradt Maxim Kammerer beosztottját, emlékiratainak hősét – könyvünk hősét - ez a gyanú vezeti, amikor kutatásba kezd, és valóban: ciklust ihletetten záró, következetes, gondolatilag az egész regénysorozathoz méltó „eredményre” jut a kutatásai során. Valami ilyesmit vártam, nem ez zavar.

Maga a forma, a visszaemlékezések hivatalos levelezéssel, beszámoló jelentésekkel, hangfelvételek átirataival tűzdelt dokumentarista stílusa sem zavart különösebben, bár nem teszi könnyűvé az olvasást, mindvégig követhető és átélhető a visszaemlékező Kammerer minden dilemmája, megint van nyílt és rejtett tartalom, az elhallgatások és utalások formája-tartalma méltó a ciklushoz, mint ahogyan a kiformálódó gyanúk finom egymásra adagolása, és maga a Nagy Felismerés is. Viszont túl sokat utal a könyv a korábbiakra. Túlságosan függ a többi könyvön - leginkább ez a bajom vele: nem áll meg önálló regényként a lábán, ahogyan a már említett Nehéz istennek lenni, vagy a Menekülési kísérlet két története, és legfőképp a Lakott sziget.

Leginkább az a problémám: nem jár jól az olvasó, ha ezt a számtalan végiggondolandó, maradéktalanul aktuális dilemmát felvető regényciklust ezzel a könyvvel kezdi – van esély rá, hogy nem lesz kíváncsi a többire. Maguk a szerkesztők is érezhették ennek a veszélyét, talán ezért került a cím alá, hogy ez a könyv a Kammerer-trilógia zárókötete. A cím alá, amely nem tudom, miért nem maradhatott A hullámok kioltják a szelet – a történethez a választott címnél jelentősen több köze van az eredetinek, még akkor is, ha a magyar cím az asszociációs tartalmak ismeretében voltaképp vállalható.

Tehát az igazi bajom ezzel a könyvvel az, hogy önmagában töredék-érzeteket kelt. És sajnos nem kíváncsiságot. Viszont aki ismeri a Delelő-ciklust - vagy legalább a Lakott szigetet és a Bogár a hangyabolyban-t, Maxim Kammerer két korábbi kalandját - annak a Válaszd az életet kötelező olvasmány.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Földeák Iván, Weisz Györgyi

 

Grazia Deledda: Szerelemből gyikolt

Az 1926-os irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Grazia Deledda jóformán ismeretlen a magyar olvasók előtt – regényei közül mindössze egy jelent meg magyarul, a most a Metropolis Media Irodalmi Nobel-díjasok Könyvtára sorozatában is olvasható Szerelemből gyilkolt. Pedig az írónő szűkebb hazájában, Szardínián szinte „nemzeti írónak” számít, a szárd nép és nyelv egyik legnagyobb krónikásaként tartják számon, számtalan regényében és elbeszélésében foglalkozott a szárd parasztok életével, írásai alapján Olaszországban film is készült.

A Szerelemből gyilkolt az írónő pályafutásának elején, 1908-ban íródott, ám legfontosabb témái már itt is megjelennek: a paraszti élet, a vidéki kisközösségek mindennapjai, az egzisztenciális és hitbeli válság, a végzetszerűség, a sorssal való szembeszegülés hiábavalósága. A verizmus képviselőjeként Deledda a maga valójában ábrázolja a mindennapi életet, szépítés és parasztromantika nélkül, annak nehézségeivel együtt, ahogy az embereket is gyarlóságaikkal, kicsinyességükkel együtt jeleníti meg. Talán ennek is köszönhető, hogy könyvét nem lehet távolságtartás nélkül olvasni: nincs egyetlen szerethető, szimpatikus szereplője sem, se szép tája, vagy egy boldogító eseménye – ebben a regényben minden drámai.

Ez a túlfokozott drámaiság hordoz magában némi színpadiasságot, ám ezt nem tudom a szerző szemére vetni, hisz a nagy sorstragédiák valahol mindig színpadiasak – márpedig Deledda regénye igazi sorstragédia, egy korlátok között vergődő egyszerű lélek kanosszajárása, aki számtalan félreértés, rosszul felfogott önérdek és a másik által meg nem érdemelt segíteni vágyás miatt egész életében bűnhődik egy bűnért, amit a helyében tán sokan ugyanúgy elkövettek volna.

Maga a történet egyszerű, mondhatni kiszámítható, ahogy a végkifejletet illetően sem lehetnek kétségeink: egy elszegényedett nemesi családot ismerhetünk meg, ahol a nagyszülők körömszakadtáig őrzik őseik hagyományát, és a régi dicsőség és vagyon romjain próbálnak büszkén túlélni, míg a mindenki által léhűtőnek tartott unokájuk próbál újabb és újabb kölcsönöket szerezni, hogy megmentse a családi birtokot az elárverezéstől – amitől könnyű szerrel megóvhatná őket a náluk lakó nagybeteg nagybácsi, aki azonban önzése és az unoka iránt táplált gyűlölete miatt nem hajlandó segíteni.

A fiatalúrba szerelmes cselédlány, az egyébként családtagként kezelt Annesa elkeseredésében az egyetlen számára látható utat választja, hogy segítsen megmenteni gazdáit: megöli a mindenki által gyűlölt beteget – ám tette a nincstelenné válásnál is kegyetlenebb helyzetbe sodorja a családot. A falu kiveti őket magából, rágalmazás és letartóztatás követik egymást, Annesa pedig mindenki szemében a gonosz megtestesítője lesz. Amiben Deledda remek, az a gyanút, majd a bűntettről való megbizonyosodást követő reakciók megjelenítése: az addig közkedvelt, áldozatkészsége és dolgossága miatt becsült és maguk közé befogadott cselédlány egy perc alatt válik pusztító démonná, bibliai kísértővé, haszonleső gyilkossá – az addig megvetett és gyűlölt beteg nagybácsi pedig halálában felmagasztosul.

Lélektanilag nagyon érdekes regény, Annesa benső vívódása, hogy feldolgozza a bűnt, amit elkövetetett, és a falusiak reakciói a lány tettére egyaránt hitelesek; és képet adnak nem csak a tudatlanságból fakadó korlátoltság romboló hatásáról, hanem a tradicionális kisközösségek oly könnyen ítélő világáról is. Deledda ebben a korai regényében megcsillant valami kiemelkedőt, a magam részéről szívesen olvasnám a későbbi műveit – ez az egy kevés ahhoz, hogy meg lehessen ítélni általa egy Nobel-díjas író munkásságát.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Székely Éva

 

William Gibson: Nyomtalanul

Gibson köszöni, jól van, jóízűen sétafikál a Trendvadásszal megkezdett ösvényen, ami nekem, az olvasónak kifejezetten üdítő élmény, örömmel veszem a kezembe a könyveit – a hőseinek mostanában nem a világot kell megmenteni. Az egész írói hozzáállás került kicsit közelebb hozzánk – és miért ne lehetne feszült, jól komponált jelent-közeljövőt álmodni nekünk, végre világmegmentés nélkül.

Persze szerettem a gigaformátumú problémák tehetséges-kisemberi hőseit is tőle, de a világmentés mostanában annyi műfaji regény kliséje lett, annyi rémfantázia pusztító kataklizmáit ússzuk meg mindig az utolsó pillanatban, hogy szinte vigasztaló a titkos márkák, a divat, a farmer súlyos anyagának egyedi szabású időtlensége, a kis boltok és nagy üzletek, a szembántóan kék öltönyök és a céges információlopás világában akciódús kavarásokról olvasni.

Mert Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.

Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.

A Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.

Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Tamás Dénes

Korábbi kommentek:

Luigi Pirandello: A kitaszított

Luigi Pirandello hatása a modern drámairodalomra meghatározó erejű, nincs annál nagyobb dicséret, ha valakit Molnár Ferenctől Brechtig kis és nagy színi mesterek egyaránt elődnek tekintenek – a Metropolis Média Irodalmi Nobel-díjasok könyvtára sorozat e kötete a világhírű szerző korai regénye. Végül is nem haszontalan, ha korszakalkotó irodalmi személyiségek korai műveit olvashatjuk, így mintegy kirajzolódik az út, ahogyan az író számára fontos látásmód, alkotói valőr formálódik. Ez akkor is igaz, ha e műben szilánkjaiban van csak jelen a nagy drámák, a Hat szerep keres egy szerzőt, vagy a IV. Henrik, vagy az érett regények, például a Mattia Pascal két élete belvilágát meghatározó szemlélet.

Az egyéniség és személyiség – az én önmeghatározása és a világnak játszott szerep közti különbség a pálya érett szakaszában annyiszor körbejárt témája teljes szépségében még nem bomlik ki itt. De az alaphelyzet ismerősen pirandellói:  Mariát, az értelmes, többre hivatott fiatalasszonyt egy ostoba gyanú okán elzavarja a férje. A családja belerokkan a szégyenbe, az apját szélütés éri, a családi vállalkozás tönkremegy – s a szicíliai kisvárosi „kisvilág” mély, a kárörvendő após által gerjesztett megvetése lehetetlenné teszi a nőnek, hogy kiemelkedjen a helyzetből, amelybe bűntelenül került. Anyjával és húgával el kell hagyja szülővárosát, hisz ott a neki ígért tanítónői állást sem kaphatja meg – a helybéliek nem tűrhetik, hogy gyermeküket egy „bukott nő” nevelje. Hiába tesz új és újabb erőfeszítéseket, végül annak a karjaiban köt ki, akivel hírbe hozták. S lám, az elkövetett bűn „állapotában” megérkezhet a megbocsátás, a bűnbánó férj által a társadalmi „rehabilitáció”.

Nagyon olasz könyv ez, oly gyakran sírnak benne szegény világ által meggyötört asszony-hősei, annyi kétségbeesett „nagy gesztus” halmozódik a lapokon, hogy nehéz megőriznünk mindeközben a beleélés olvasói komolyságát. Nincs igazán egyensúlyban: a bibliai csapás-szintű családi összeomlás stációi túl irodalmiak, kimódoltak, nincs meg bennük a későbbi, jól vezetett szövegi cselekmények biztos kézzel adagolt valóság-hitele. Fokozatosan találja meg hangját az író, hogy aztán Maria felemelkedés-kísérleteinek ábrázolása közben már fénylő leírások, pontos jellemzések feledtessék a kezdetek bizonytalankodó hangját. Hogy aztán felderengjen teljes szépségében a későbbi pirandellói íróemberség legnagyobb erénye is, a tragédiákban benne lakó humor: amikor végre Don Fifo és tisztelt felesége, Maria Rosa is színre lép.

Egy csodálatosan józan, s ezzel együtt empatikus szemlélet zsengéje tehát e könyv – nem árt tudni róla, hogy szerzője először szicíliai dialektusban írta meg, hogy aztán ő maga fordítsa irodalmi olaszra, a világhír fényébe vonva az egykori pálya-kezdés sokat döccenő, de gyönyörű mondatokkal teliszórt történetét. Egy szemléleté, amit maga az író-élet hitelesít. Mert Pirandello élete is olyan volt, mintha maga Pirandello írta volna – ifjúkori lázadással, és felemelkedéssel, a vagyon biztonságából bukással és elszegényedéssel, őrületbe boruló szeretett feleséggel, szerelmi kalandokkal a színháza színésznőivel, csapásokkal és diadalokkal – a Nobel-díjjal például.

Más időket élünk, meztelenebb korunkban másféle köntöst ölt az álszentség. A társadalom elvárásainak hálója máshogyan feszül – mégis, nem árt tudni azt, amit a nagy olasz annyi művében felismer: a leggyakrabban nem sok köze van annak, milyenek vagyunk, ahhoz hogy mit gondol rólunk a világ.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Déry Tibor

Neal Stephenson: Gyémántkor

Ha valamikor újra a kezembe kéretőzik ez a könyv, az Nell miatt lesz, meg az Ifjú hölgy illusztrált olvasókönyve miatt: a mese miatt a mesében. Mert nem az egyébként ötlet-teli scifi tetszett a legjobban, hanem az a hallatlan beleélés, ahogy az író, Neal Stephenson a kislány gondolatait közvetíti, meg persze a képzeletbeli kalandok és a gyötrelmes valóság sajátos egymásba játszása, az a finom, érzékenyen ábrázolt folyamat, ahogy ennek a véletlenül kezébe került interaktív oktatóanyagnak a segítségével kivirágzik a kislány személyisége.

A mese utolsó eleméig ez a viszony a legérdekesebb a könyvben – hát hogyne ragadott volna magával, mikor nekem is ilyen viszonyaim vannak könyvekkel, még ha a szerző legizgalmasabb ötlete: az interaktivitás ilyen szinten hiányzik is ezekből a viszonyokból. Stephenson könyve ezzel nyer meg, és a szereplőivel: leginkább azzal, ahogy a gyökértelen théta kislány, Nell sorsa alakul, ahogy a kislány sorsot alakít magának. Sötét mese az övé, Grimmék tollára való. Néhány végtelen visszafogottsággal, valóban gyermeknyelven leírt epizód után a kislányt máris szeretjük – óvnánk, aggódunk érte, szurkolunk neki.

Pedig a történet kerete sem a szokványos cyberpunk társadalom-káosz. Ebben a jövőben a mindent lehetővé tévő nanotechnológia az emberek életét nemhogy szabaddá tenné, de szigorú szabályok szerinti, erősen kaszt-jellegű társadalmak alapjaként szolgál. Az anyagszerkesztőket a Táp látja el a nanozitákkal, és akié a Táp, azé a hatalom. Ez nemzetállamok helyét átvevő enklávék hatalmi bázisa, ezek a kvázi gazdasági közösségek viszont a multinacionális nagyvállalat-jelleg helyett a viktoriánus társadalom szigorú alá-fölérendeltségi viszonyai szerint épülnek fel. Az új viktoriánus Új-Atlantisz enklávé vagy Nippon nanoziták növelte mesterséges szigetei: a hatalmi csomópontok társadalma egyfelől hamisítatlan viktoriánus elitként tart távolságot az „alsóbbrendű” enklávéktól, másfelől a tanulás-beilleszkedés révén bárkinek lehetővé teszi a klávéhoz való csatlakozást.

„Neoviktoriánus poszt-cyberpunk” – olvasom a hátlapon. Morbid meghatározás – én inkább úgy mondanám: az erős, összerakott cyber-vízió múltba ágyazottsága okán  a könyvnek van némi steampunk fűszerezettsége, amire csak ráerősít a szerző a léghajók, a velocipédek, a „természetes” lovak és „géplovak” használatával, bár tény, a legfontosabb fűszer-összetevő a viktoriánus kor modoros, kimódolt beszédmódjának könyvbe emelése. A fejezetcímek több tőmondatos, viktoriánus regényvilágra hajazó leíró jellege, a szálak hangsúlyos egymás mellett futtatása írásmódban is a megidézett korba beszél.

Holott a képlet azért bonyolultabb annál, hogy kijelenthessük, mindez pusztán tükrözött, jövőbe újraálmodott múlt. Mert például számtalan enklávé van: az etnikai alapokon szervezett maradvány-klánok, mint a búroké, vagy a zsidóké ugyanúgy jelen vannak itt, mint az életmód vagy ideológia alapján szerveződők: az Első Szórványköztársaság, vagy a kommunista Senderók, de vannak szintetikus klánok is, mint a saját testüket nanoziták segítségével számítógépes hálózattá fejlesztő CryptNet-esek. Stephenson ért hozzá, hogyan teremtsen elképzelt jelenének félmondatokkal történelmi távlatokat. Számtalan enklávé – számtalan törekvés, persze hogy akad köztük olyan, amely felbontaná a Táp gazdasági hatalma teremtette egyensúlyt. Leginkább a Han szeretne lecsatlakozni a Tápról, a kínaiak, a harmadik „nagy”: a polgárháborúk sújtotta, konfuciánus alapokon szervezett  császár nélküli császárság.

Mindez valóban „jövő-érzetet” teremt, annak ellenére, hogy ez a jövő-alternatíva a cselekményvezetést tekintve is a múlt ösvényén jár: a cselekményi ritmus fő szólama a Viktoriánus kor egyik gyarmati traumája, a Boxerlázadás történéseit követi. Fő helyszíneink Sanghaj, a Bérelt Területek, és a város melletti mesterséges sziget, az új-atlantisziak kezén lévő Új-Csuszan. Itt él horrorisztikus családjában Nell, a kaszt nélküli kislány, itt kerül kezébe az olvasókönyv illegális példánya – itt kerül egy meglehetősen szövevényes terv pókhálójába az olvasókönyv megalkotója, John Hackworth.

Az olvasókönyv zseniális ötlet. És annyi réteg rakódik rá, annyiféleképpen nyúl bele a cselekménybe, befolyásol életeket és „birodalom-életeket”, hogy számba venni sem egyszerű ezt a sokféle valóságba-nyúlást. Nem mellesleg a történetei rákényszerítenek, hogy gondolkodjunk el újfent a keresztény alapokon álló társadalmak örök dilemmáján: szabad akarat, vagy determináltság, lehetőségek vagy korlátok, szabadság avagy rend – a számtalan társadalmi értelemben is állandó döntéskényszert építő vagy-ez-vagy-az kap itt frappáns illusztrációt – egy kivételes sors, Nell „hercegnő” és az ő mesekönyve által. Érdemes elolvasni.

Kiadó: Metropolis Media

Fordított: Juhász Viktor, Maleczki B. Miklós