Rövidre vágva #12 - Könyves vegyes

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

Mostanában elég könnyen nosztalgikus hangulatba lehet engem hozni – pláne, ha a blogról van szó. Vagy az olvasásról. Vagy arról, régen mennyivel többet, könnyedebben, lazábban olvastam. Vagy hogy mennyi mindenre figyeltem fel a többi bloggernek köszönhetően. Öregszünk, na, én is meg a blog is. Emlékszem, jó hét-nyolc éve, amikor még friss blogger voltam és tapogatózva ismerkedtem a többiekkel, mennyire elvarázsolt amit Alice Hoffman regényeiről írtak. Akkoriban nagyon-nagyon szerettem volna olvasni tőle, csak valahogy mindig kimaradt. Láttam persze az Átkozott boszorkákat, szerettem is, de a film mégsem ugyanaz.

Aztán úgy két éve végre elolvastam az első Hoffman regényem, és bár közel sem varázsolt el úgy, ahogy vártam, eléggé tetszett – nem volt hát kérdés, hogy az ismerkedést folytatni kell. Csak épp nem a frissiben kiadott Gyönyörű titkok múzeumával kellett volna. Mert ez után őszintén nem is értem, hogy ragadhatta magával ez a nőszemély az általam annyira kedvelt bloggerek jó részét… Bosszantó, klisés, felszínes. Misztikus köntösbe bújtatott tucat-YA elnyomott, bajba került lánnyal, nehéz sorsú rosszfiúval, erőszakos, jellemtelen, arctalan gonosszal, a riasztó felszín alatt érző szívet rejtő mellékalakokkal. A lány arra vár, hogy a fiú megmentse, a fiú arra vár, hogy a lány megváltsa. Mi meg arra, hogy égjen már porig az a nyamvadt múzeum.

Az egyetlen, ami menti az összképet, az 1900-as évek elejének New York-ja. Mondjuk ahhoz már aztán különös tehetség kéne, hogy valaki egy ilyen környezetet is el tudjon rontani. A város maga a csoda, a technikai fejlődésre való rácsodálkozás, a tudomány és a misztikum elválaszthatatlannak tűnő párosa minden oldalt átitat – kéz a kézben a kor társadalmi változásainak szolidabb és a kor embere furcsaságok iránti szenvedélyének kevésbé szolid érzékeltetésével. Az atmoszféra mindent visz, nem véletlen, hogy azok a részek tetszettek legjobban, amelyekben hableányunk nem szerepelt, szerelmetes fiúcskánk pedig fotósként dokumentált, nem hősszerelmeskedett.

A Galambok őrizői legalább jó könyv volt, még ha teljesen mást is adott, mint amit Hoffmantól vártam. Ez varázslatot se ad és nem is jó. Azt hiszem, nem erőltetem én tovább ezt az ismerkedést…

Shirley Jackson: Sóbálvány

Aztakurva.

Shirley Jackson elérte nálam, hogy egy tizenpár oldalas novella (A sorsolás) után ne nagyon tudjak aludni, jó időre félretegyem a könyvet és elveszítsem a maradék picinyke hitemet is az emberiségben. Félelmetes.

Ridegek ezek a novellák, szinte minimalisták, igazi olvasóriasztó se eleje - se vége életképek, melyek hangyányi misztikummal és hegynyi rettegéssel, értetlenséggel, közönnyel, embertelenséggel vannak fűszerezve. A legtöbbször mire rájössz, mit olvasol, már vége is, és csak tátogsz mint a partra vetett hal, miközben a tarkódon szaladgáló hangyák jelzik, hogy valami nagyon nem stimmel ebben a történetben.

Valami nagyon nem stimmel velünk, emberekkel. Hétköznapi őrületek, kegyetlenkedések, előítéletek, megcsontosodott rutinok, álmok, melyeket rég magunk mögött hagytunk, de holtunkig kísértenek. Elszalasztott lehetőségek, elillanó majdnem-kapcsolatok, kötődés-hiányok, kommunikációképtelenség, megszokások. Megbánás, amiért nem léptünk, nem csináltuk másként, nem álltunk mellé, nem védtük, nem mertük. Megvetés, amiért a másik lépett, másként csinálta, meg merte tenni. Elveszettség, fájdalom, valóságból való kiszakadás. Értetlenség. Hogy lehet, hogy az imént még te dobtad el a követ, most meg feléd repül?

Olvassatok Shirley Jacksont. Tíz oldalon többet mond a bennünk élő állatról, mint a legtöbb felkapott sikerregény.

Jon Krakauer: Ég és jég

Ahhoz képest, hogy az elmúlt sok-sok évben mennyire kerültem a non-fiction kategóriát, idén eléggé rápörögtem – viszont mindig bajban vagyok azzal, írjak-e az ilyen olvasmányokról vagy sem, érdemes-e vagy sem. Valahogy úgy érzem, non-fictionről annak kell írnia, aki amúgy ért az adott témához, aki meg csak kibicel, az olvasgasson tovább. Ami persze hülyeség, elvégre az irodalomhoz sem „értünk” mégis gátlás nélkül írunk róla… Az mégis más.

Na, ilyen előzmények után elárulom, hogy az Ég és jég témájához aztán finoman szólva közöm nincs. Életemben nem túráztam a Gellért-hegynél magasabbra és jó eséllyel nem is fogok. Ráadásul Zoli elég alaposan kivesézte ezt a könyvet, a „másik” könyvet és a filmet is anno. Akkor meg minek koptatom itt a billentyűket? Hát, leginkább mert annyira elkapott a film tavaly, amennyire hollywoodi látványfilm már régen és azóta sem tudok szabadulni néhány képétől. Pedig messze nem egy filmművészeti mérföldkő, mégis… Annyit gondolkodtam rajta, hogy muszáj volt olvasnom róla és most már a könyv is túl sokszor eszembe jut. Pedig ez meg aztán pláne nem egy irodalmi mérföldkő. De veszettül érdekes és tanulságos – amellett, hogy bosszantó, részrehajló, idegesítően populáris stílusban íródott és simán lehetne fele ilyen hosszú. De legalább olvasmányos. Krakauer tud írni.

Ami leginkább bennem marad a tragikus sztoriból és az utólagos botrányok által azért kissé túlságosan megtépázott könyvből, az ennek az egész fizetett Everest-túrázásnak a laikusként megdöbbentő és kiborító jelensége. Én tényleg tökre nem értek ehhez és nagyon keveset tudtam az egészről, de mindig afféle modernkori hősökként tekintettem azokra, akik józan paraszti ésszel felfoghatatlan magasságokba másznak, kockára téve mindent. Csodálattal adóztam emberfeletti teljesítményüknek. Ehhez képest eléggé pofán vágós élmény látni, hogy mekkora rohadt iparág épül erre (is), és hogy ha elég pénzed van, közepes mászótapasztalattal megvásárolhatod magadnak az Everestet (is). Akkor is, ha az mások életébe kerülhet. Hát, így dőlnek romba a mítoszaink…

Alice Hoffman: Galambok őrizői

Az időszámításunk szerinti hetvenes években, Jeruzsálem elfoglalása után a római légiók elől menekülő zsidók közül majd’ ezren bevették magukat Masada erődjébe, hogy Heródes egykori palotájából és a körülötte kialakított városból építsék újjá lerombolt világukat. Hónapokon keresztül tudták tartani az erődítményt, ám sorsukat nem kerülhették el: a rómaiak falat építettek a hegy köré, elvágták őket a külvilágtól, és ostromgépekkel támadták a „lázadókat” – ám mire bevették a várat, csupán holttesteket találtak. A rómaiak támadását és a tömeges vérengzést csupán két nő és öt gyerek élte túl – az ő elmondásuk alapján ismerte meg a világ az ezernyi zsidó tragikus történetét, akik inkább végeztek saját magukkal, mint hogy a rómaiak kezére kerüljenek. Így szól a legenda Masada védőiről, akik saját halálukkal dacoltak a hódító seregekkel – eme legendáról, és az azt tápláló nőkről, túlélőkről és áldozatokról szól Alice Hoffman legújabb, különleges könyve.

Hoffman egyike azoknak a körülrajongott íróknak, akiktől eddig nem olvastam semmit – meg nem mondom, miért. Bloggerkörökben tényleg elképesztően népszerű, ugyanakkor a magyar könyvkiadás eddig meglehetősen mostohán bánt vele (ez tán változni fog, ha a jelen könyvet kiadó Maxim folytatja az írónő műveinek megjelentetését); legtöbben tán mégis az Átkozott boszorkák című film kapcsán ismerik (vagy legalábbis hallották) a nevét. Mely film egyszerre lehet áldás és átok a Hoffman-rajongók számára. Áldás, hiszen jóval szélesebb körrel megismerteti az írónő nevét, és átok, mert ha hihetek a keményvonalas rajongóknak (és miért ne?), a könyvhöz képest igen gyengén sikerült. Én magam az eredeti ismeretének hiányában a filmet szerettem, és lehet, épp ezért nem ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy olvassam az írónő könyveit. Azonban volt egy markáns elképzelésem arról, milyenek – stílust, történetet, boszorkányságot illetően. Ehhez képest jött a Galambok őrizői, ami annyira más, mint amit vártam, hogy eztán tényleg muszáj lesz elolvasnom a többi könyvét (kíváncsi vagyok, hogy viszonyul ez a könyv a többihez, valóban más-e, vagy csak az elvárásaim voltak hamisak).

A Galambok őrizői négy összefonódó női sors krónikája, amit áthat a háború, a kegyetlenség, a megkerülhetetlen sorsszerűség, a mindennapokat átszövő varázslat, a hit és a mindenek felett álló szeretet. Ezek a nők szeretnek, még a legnagyobb pusztulás közepette is, és szeretetük ad nekik erőt, hogy túléljenek, hogy mentsék szeretteiket, vagy épp, hogy büszkén adják át magukat a halálnak. És varázsolnak, mert a varázslat, miként az erőszak és a hit, átjárja minden porcikájukat: egy, a mainál sokkal hittelibb világban, amikor minden, ami körülvesz bennünket – a növények, az állatok, a helyek, a szél és az eső, a vér és a víz – túlmutattak önmagukon, és jelentést hordoztak; amikor a hétköznapi cselekvések is magukban hordozták a mágia lehetőségét; amikor a démonok és szellemek az emberek körül settenkedtek, és arra vártak, hogy elragadhassák őket; a varázslás is a mindennapok része volt. Akkor is, ha a vallási vezetők boszorkányságnak titulálták, s gyakorlóit kivetette magából a közösség – akkor is, ha művelői az életükkel játszottak, mint a négy nő, Masada fehér galambjainak őrizői.

Yael, aki Jeruzsálemből menekült el orgyilkos apjával a római légiók elől. A vörös hajú lány, aki egész életében az árnyékban rejtőzött, mert apja soha nem tudta neki megbocsátani, hogy anyja a születésekor meghalt; aki a pusztában saját magát sebezve számolta a napokat; aki szembenézett az oroszlánnal, és győztesen került ki a küzdelemből. Yael magányosan, apa nélküli gyermekkel a méhében érkezik a galambházba, s talál otthonra, családra a pusztulás árnyékában.

Revka, a pék felesége, aki falujából menekülve végignézte, ahogy római katonák meggyalázzák és megölik egyetlen lányát; aki azóta egyedül gondoskodik megnémult unokáiról, kiknek apja beleőrült a bánatba. Revka a legnagyobb bűn terhét cipeli, melyet ember nem bocsáthat meg, mégis – rátalál azokra, akik megértik, befogadják, és gyógyírt adhatnak végtelen bánatára.

Aziza, a harcos lánya, aki jobban érzi magát íjjal a vállán, vértben, mint szűzi fehérben, aki az összes létező bűnt elköveti, hogy harcolhasson népéért. És Shirah, a moabita boszorkány, aki sosem bocsátja meg magának, hogy lányából harcost nevelt – ám tudja, nem volt más út. Aki bármely bajra tud gyógyírt, ám saját átkát nem tudja megtörni. Aki a legnagyobb vész közepette meghozza a legnagyobb áldozatot.

E négy nő sorsa fonódik össze a regény lapjain – varázslatosan. Hoffman mesteri módon tárja elénk az ókori zsidóság hagyományait, a kor kínálta női szerepeket, és az azokból kitörni vágyók megpróbáltatásait. A történet maga meglehetősen egyszerű vonalú, és sajnos jó előre tudjuk, hogyan végződik, ám nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb az a boszorkányság, amit ezek a nők képviselnek – ami egyszerre angyali és démoni, teremtő és pusztító. Ami előtt fejet hajtanak még a legnagyobb harcosok is – és amitől meghátrálnak még a szent emberek is. Nagyon női könyv ez, a nőiség olyan fajta értelmezésével, amit szavakba önteni csak ostobán lehet – Hoffmant érezni kell, hagyni, hogy átjárjon minket. 

A könyv lapjait áthatja a szimbolika, az összefüggések és utalások bonyolult hálót rajzolnak, olyannyira, hogy úgy éreztem, a megértéshez néha nem ártana valamivel több kultúrtörténeti ismeret, mint amivel rendelkezem. De ez sosem zavaró – ugyan minden során érezni, hogy komoly kutatómunka előzte meg, Hoffman van annyira populáris író, hogy érthető legyen különösebb háttérismeret nélkül is. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy még mélyebben megérintett volna a könyv, ha fel tudom fejteni a rejtett rétegeket. Ám így is remek volt – lassan hömpölygő, saját tempójába kényszerítő, varázslatos és misztikus utazás egy régmúlt korba, különleges női sorsok közé.

Kiadó: Maxim

Fordító: Bozai Ágota