2017. április 24., hétfő

A Gyűrűk Ura - A két torony (film)

Az a pár snitt az elején olyan mélyen belém hasított, ahogy egy filmfüzér második részének felütése ritkán. Annak ellenére, hogy ismerem a mesét, a Szürke Zarándok zuhanását követő gyászt az első filmben összeszorult torokkal élem meg, ahányszor csak elém kerül – akkor nem kaptam levegőt a lehetőségtől, minden gondolatot, szorongást (hogy el ne rontsák) kisöpört a fejemből, máig csak köszönni tudom, hogy átélhetem azt a zuhanást. A két torony felütése  (máig úgy vélem) filmes magasiskola; s nem is feltétlenül a megvalósítása, hanem az alapötlet okán – így kell belehúzni a félbehagyott történetbe az embert, hogy elfeledje a közben eltelt időt, hogy észre se vegye, ahogy felveszi a fonalat… Az a pár snitt az elején megvett, mégis mindennek ellenére borzasztóan felemás érzésekkel keltem fel a végén, a bemutatója után a mozi székéből…

Úgyhogy az évek folyamán ez a film vándorolt bennem a három közül a legmesszebb az első találkozáskor keltett érzésektől. Már akkor imádtam számos jelenetsorát. Gollam megszelídítését és az utat sziklák közt és mocsáron át. Trufa és Pippin kalandjait az orkok fogságában, a szökésüket és ahogy Aragorn olvassa azt a nyomokból. Ahogy felvillanyozott Rohan és a vele kapcsolatos összes momentum, hogy végre hibátlanul kerül elénk egy koherens, a saját múltját is tartalmazó kultúra – a történet első emberek lakta királysága. Az angolszászok lovon – ahogy az egyik extrában az egyik Tolkien-szakértő megfogalmazta. A Professzor ugyanis meg volt győződve róla, hogy egy nemesebb kultúrát söpört el a normann betörés. Néhány jegyzetében maga is így utal a rohírokra: belátva, hogy az elképzelt, Hastingsnál a normannok felett diadalmaskodni tudó angolszászok mintájára alkotta meg (mintegy elégtételül) ezt a lovas nemzetet – hiszen a szászokat ott épp a lovasság hiánya ítélte vereségre. A könyvet és valamennyire a hátterét is ismerve ez a nekünk rajzolt kép a lovasurakról pontosan olyan volt, mint amilyennek én is elképzeltem – a látvány minden eleme rásimult a fantáziám rajzolta képre, kiteljesítve azt. És ahogy a leírt történetük megvalósul, azt is szinte pislogás nélkül néztem (hogy le ne maradjak valamiről): Théoden megszabadítását, a Helm szurdokot, Szarumán belefűzött, tökéletesre feszített jeleneteit az áruló Grímával s Kürtvár hihetetlen ritmussal képre vitt ostromát, ami egyből a babazsúr-kategóriába száműzte az ugyanabban az évben elénk került A klónok támadása nagyszabásúnak szánt csatajelenetét…

De mélyen sértve éreztem magam a gyermekien álmosra rajzolt Entek miatt. A minden tekintetben elvesző méltóságuk miatt, ahogy a lassú gondolatok megfontolt görgetéséből kiveszik a mélység, ahogy a lassúságuk pusztán komikussá válik. Teljesen kiakasztott Aragorn szikláról hullása a csatában, a szerelmi háromszöget mélyítő, de úgy különben teljesen értelmetlen jelenetsor. Kicsit zavart az ostrom előtt a semmiből megjelenő tünde-segédcsapat. És nagyon dühített a teljesen indokolatlan, esetlen kínlódás Faramírral meg a Gyűrűvel. Aragorn sajátos kalandja a paci-puszival egyébként remekül végigrajzolja, hogyan teremt többletfeszültségeket a forgatókönyv és a rendezés. Hiszen ezt az első pillanatra felesleges feszültségteremtő kitérőt ügyesen használták fel egy gyönyörű jelenethez, amelyben Elrond megnyitja a lányának a sorsa mélységeit, hogy távozásra bírja. Meglepő mélységű, a Tolkien-i mű jegyzeteiből merítő, helyén való ajándék ez a rajongóknak – aminek a végén még egy kis feszültség (még egy kis érzelmi lembas) csomagolható előre: hiszen Arwen el is indul, hogy elhajózzon, ahogy Elrond óhajtja. Hogy aztán megint egy gyönyörű, saját ötletből hozzáadott jelenettel tartsák a történetben az alkotók, majd a harmadik filmben.  Jackson itt az eredeti történet viszonylag sima mezejére épít érzelmi hullámvasutat, de legalább a saját - némileg egyszerűsített, de filmnyelven szóló - rendszerében koherensen.

Ami a moziváltozat tekintetében a Faramír-szálból teljességgel hiányzik. Még csak nem is következetes. Akkor még nem tudtam: nyertek a producerek. Jackson folyamatosan feszegette a játékidő felső korlátját, aminek (jó tudni) a multiplexekben egy este leggazdaságosabban lejátszható filmek száma szab határt: ha túl hosszú a film játékideje, nem használhatók ki maximálisan a játszóhelyek. Így a sok egymásba csatlakozó, egymást feltételező jelenetekből álló szövevényben Faramír történetszálát nyírták értelmetlenre, hogy ne sérüljön az időlimit. Mert a bővített változat gyönyörűen helyre teszi mindezt – megint csak Jackson-i módon, sajátosan átértelmezve az egész szövevényt. Itt üt vissza, hogy a Gyűrű szinte önálló szereplő, aki gyakorlatilag mindenkinél erősebb – a hobbit is csak azért cipelheti, mert (hisz nincs benne hatalomvágy) hozzá fér a gonosz tárgy hatalma a legkevésbé. Ahogy Philippa Boyens az egyik extrában megfogalmazza: hitelrontó momentum lehetett volna, a teljes körülményvilág (a könyv) ismerete nélkül, ha Gondor ifjú kapitányát ez a csábítás meg se legyinti. Inkább felépítettek neki egy Boromírral közös jelenetet, ahol az apa, Denethor megalázza a kisebbik, folyvást vereséget szenvedő fiát… hogy legyen miért megörüljön a lehetőségnek, ami által Gondor kapitánya megmutathatja, hogy milyen ember… Megint egy Jackson-i érzelmi hullámvasút, amely viszont így, a szellemében alapjában bőven a könyv adta keretek közt marad, még úgy is, hogy Frodóék Osgiliathig érő kerülőt tesznek miatta.

A nézői fogadtatás egyértelműen jelezte: a producerek el vannak tájolva, az időlimit pedig a sima, egyvonalú blockbustereknek való. Jackson aztán gátlástalanul ki is használta ezt a harmadik filmben… mai fejjel örüljünk, hogy azt alapból nem bontották emiatt két részre. Az évek folyamán tényleg A két torony vándorolt bennem a legtöbbet, a bővített változat megtekintése után az ambivalenciából a feltétel nélküli, odaadó szeretetig. Most ott tartunk, hogy A Gyűrű Szövetsége jóval egyenletesebb teljesítménye ellenére a három film közül egyértelműen az alkotók által elkészítés szempontjából legnehezebbnek ítélt második film az abszolút kedvencem.


2017. április 21., péntek

Hamvas Béla: Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis

Egykor az elsőnek kézbe kaparintott Karnevál után olvastam – beszippantott az a könyv, bármit lenyomhatott volna a sors a szerzőtől a torkomon. Valahol szerencsének éreztem, hogy úgymond a regényekkel mehettem tovább… emlékszem, mennyire meghökkentett, hogyan forgolódott, kereste a helyét ez a három történet az olvasmányaim közt, hogy igazából máig se találja. Mert ha szigorúan veszem, regénynek sajátosan alkalmatlan, kifejezetten a regény mint műfaj ellen is írt szövegek ezek, szándékosan egyensúlytalan, önnön tengelye körül a támasztó talajról tudomást sem vevő, akárhova elforgó szövegmérleghinták.  Eljátszadoznak a formával, meglehetősen gátlástalanul tárva fel megcsináltságuk minden műhelytitkát. A Karnevál nagyszabású keretében is feltűnt már, mennyire tudatosan kerüli az író a bevett történetmesélés eszközkészletét, elkerülve mások kerülőútjait is, ha lehet – ott a függönybeszélgetések egyik visszatérő rétege volt épp e saját regényelmélet kifejtése (és persze árnyalt kigúnyolása: tökéletlen, kreálmány voltának folyamatos fókuszban tartása). E három kisregényben sokkal nyilvánvalóbb, hogy jobb híján illetjük őket ezzel az elnevezéssel.

Mert a terjedelmük okán jobban látszik, mi hiányzik belőlük, mi van helyette benne, milyen játékokat enged meg magának az író. Miközben valójában nagyon sajátosan különböző határterületeken mozog mind a három. Hogyan játszik itt egymásba teljesen különböző műfajok eszközkészlete – s ha szigorúan veszem: hogyan kell elrontani a közöttük valahol az írás automatizmusa által csak azért is kialakuló kohéziókat. Miközben persze óhatatlanul létrejön a hatás, a valóság helyett, ami elmesélhetetlen. A hamvasi „regény” folyamatosan küzd azzal a valósággal, amit a történetmesélés hagyománya kreált és kreál – a posztmodernben és utána az önfelszámolásban is. Ez a kreatúra egyfajta valóságpótló szurrogátum, amelynek teljes köze leginkább az olvasói várakozások kiszolgálásával kapcsolatos – a végleteiben vagy behódol az olvasónak, vagy látványosan köp rá (de általában e két véglet egyfajta keveréke), de a legbátrabb tabufelrúgásokban is leginkább csak önmagához van köze: nem a valóságot meséli, hanem a regényt…

Szilveszter

…mert valójában nem a fontos szituációkra, valójában rosszfelé figyel. A Szilveszter formailag egy kémregénybe oltott detektívtörténet önmagát saját síkján komolyan venni képtelen paródiája. Egy frontvonalban felállított frontbüfé markotányosa: Coventry Patmore végez benne kiterjedt nyomozást a büféjébe betérők segedelmével. Első rétegében ez a nyomozás egy halom érdekes társadalmi jelenség feltárásának válik az apropójává. A csimpalacsánok, a mamraminniszek, a fondetrensek, a különböző oldalak és berendezkedések hamar lepleződhetnek az olvasó előtt, a Swift ízeit idéző játék egy nagy csokor front-Gulliverrel hallatlanul szórakoztató, hiszen az elemzések java briliáns és az adott szituáción túl (az akkori történelmi szituáción túl, amibe ez a szöveg született) is, máig teljes értékűen jelent. Csakhogy mindez tökéletesen lényegtelen. Patmore-t nem ez érdekli. Egyfelől egykori mestere, Paddon l’Egguéntieu személyazonosságát nyomozza, mindazt, amit a kapcsolat idején nem érzett fontosnak megkérdezni – másfelől arra kíváncsi, egy olyan mélységű nagy találkozás (mítoszba, legendába, sagába illő), mint Dalabor és Naura szerelme miért nem jöhetett létre. Ott vezet egy kantint a frontvonalon, és az érdekli, ami a számára személyes. Ezért egyfelől akár a túlvilágot is hajlandó faggatni, másfelől a határhelyzeten van, a frontvonalon – tehát a megfelelő alapállásban. Így már bízhat benne, hogy akit a kantinjába vet a sors, az ezekre a kérdésekre is képes válaszolni a sok más között. A határon áll, ahol minden, ami bizonyításra szorul, bizonytalan, az egyetlen biztos: a vagyok.

Patmore a dolgot nem hagyja annyiban. A kérdést azonnal fölteszi, Naura sóhajának mi a sorsa? Istenem, Istenem, de most meg kell vizsgálni, vajon Isten hallja-e, ha pedig hallja, válaszol-e, azt esetleg Naura hallja, esetleg nem, de ha igen, esetleg nem érti, vagy egyáltalában nincs Isten, és akkor az egész elesik… Ha a világot csodának tekinted, nem pedig evidensnek, akkor folyamatosan csodálkozol – de ez kívülről hidegvérnek tűnik majd. Úgy tűnik Patmore-t nem lepi meg semmi, persze, hiszen folyamatosan csodálkozik. Akárcsak szegény olvasó… tény, ez a kolosszális menazséria a szokásos, valóság-ízű, logikus magyarázatok nélkül (amelyek úgy különben tényleg az irodalom legszemérmetlenebb – általában gyönyörű – hazugságai) könnyen megfeküdhetik a gyomrot. De ha ráérzel, akkor az egyik legszórakoztatóbb olvasmány, kérdések és válaszok kincsesbányája, amely szinte oldalanként dobálja eléd a gondolkodni- és vitatkoznivalót. Én nem fogom elfelejteni, milyen íze volt a számnak, amikor ráéreztem, miért volt hiábavaló a végső „nagy találkozás” a kötet egyetlen maradéktalan személye és a legmélyebben személytelen diaboli között – hogy miért hiábavaló olyannal találkozni, aki megszólíthatatlan.

Bizonyos tekintetben

hasonló bukfenc volt, hasonló mélységű ráébredés, amikor felmértem, hogy a második történet formailag kém- vagy besúgói jelentés. Megint nyomozás, ezúttal két meg nem nevezett személy találkozik egy kikötőben, csodálkozik rá egy haldoklóra a mólón, akiben egykori lakótársukra ismernek; két egykori Csincsajantani-beli barakklakó találkozik a kíváncsiságban, vajon ki gyújthatta fel annak idején a huszonegyes barakkot. A legnyilvánvalóbb rétegében ez a könyv egy kegyetlen, szociográfiai mélységű gúnyirat Inota, Tiszapalkonya barakkvilágáról, amit Hamvas a saját bőrén tapasztalt. Kegyetlen, de empatikus, pontos, de távlataiban az. Hiszen mit várhatunk azoktól, akiket lehetetlen körülmények közé passzíroz kény és tehetetlenség – a minimum, hogy teljes valójukban megmutatkoznak. Ez az első réteg, mintha minden más csak apropó volna – ha rokon mintákat keresek, akkor a groteszk jut az eszembe. De ne hagyjuk becsapni magunkat. A dolog újfent messze többről szól, mint hogy egy elhibázott rendszer hogyan fizeti ki kártérítés gyanánt saját magáért minden elpusztult érték többszörösét. Messze többről, mint a hazugságról, amibe a körülmények kényszerítenek.

A tűz fölfelé folyik. Különös, hogy eddig nem vettem észre. Mit akar ez a fordított gravitáció? És mit akarok én, mit akarnak ezek az emberek itt, akik bámulják. Néznek valamit, amit nem értenek. Fölfelé, fölfelé, ahogy Elijahut a tűz elragadta és a lánglovak az égbe nyargaltak. Ez a fölfelé vonzás félelmetes, ez a megfordult valóság, a magasság nehézkedése. Vagy nem? Megint oldalanként kapod az átgondolható tartalmak tucatjait, olvasó – miközben két nem létező aspektus tankölteménybe illő párbeszédét olvasod. Azaz egy író játékát azzal, hogy akkor most ki fog besúgni kit, melyik a hunyó, melyik a provokátor, és ki lesz az áldozat. Holott a valódi, figyelmeztető erejű tanulság így szól: bárki lehet. Te is, ha kihúzzák alólad az életed és egy ilyen tömegszállás kíméletlen közegébe hajítanak – ahol te is levetkőzöl majd minden felesleges kultúrát és cafrangos illemet. Olykor azzal nyugtatom magam, talán egy harmadik személy hallgatózott…

Ugyanis

…az irodalom legnagyobb csalása ez a harmadik személy. Ez a mindent (jobban) tudó narrátor, ez az idegesítően okos, olvasásirányokért felelős, szavakból magnetizált iránytű. Az Ugyanis a szamojédok története. Így hívja a könyv azokat a gátlásaikat vesztett, nevelőotthonból szökött, immár minden paradicsomitól mentes fiatalokat, akik megérkeznek szolidan kormányzott otthonunkba, felrúgják a szabályokat és megteremtik a poklot. Legalábbis M. Saravarage könyvében, amiből itt mintha részleteket olvastatnának velünk. De nem ő a narrátor. A narrátor ezek szerint egy kritikus, aki meséli és minősíti M. Saravarage történetét. Amely él a hatáskeltés eszközeivel – olyan, mint egy Shakespeare-i királydráma: egy részben propaganda, más részben egyszerűsítés, némi frissen ontott vérrel összefröcskölve.

Az árnyékot tanulmányozom. Mit gondolsz, melyik a legsűrűbb? A hársfáé. Nem vagyok benne biztos, hogy miért. Összefüggő, sötét, és hűs árnyékot vet… Ezúttal nem fényekről van szó, hanem a nap hősége elől való elrejtőzésről. Ugyanakkor távlatról a fényben úszó világra. Az ember elrejtőzik a hűsben és onnan les ki a fényre… van benne valami elemi költészet, de annak minden öntetszelgése nélkül – ha valamiben, akkor a kíméletlenségében tetszeleg, hogy nem ismer tabukat. Valójában újra és újra visszatérek ezekhez a könyvekhez, mert érzet szintjén mesélik mindazt, amit (a születésükkel egy időben formálódó) esszék magyaráznak, amit a Patmosz három kötete magyaráz. Ilyen értelemben ezek a történetek valójában példabeszédek, a máshol is szavakba kényszerülő tanítás példabeszédei.

2017. április 19., szerda

Robert Jackson Bennett: Pengék városa

Ritka az, hogy egy fantasy-sorozat második kötete felérjen az elsőhöz, még ritkább, hogy felül is múlja azt – a Pengék városának mégis sikerült: röhögve utasítja maga mögé a Lépcsők városát, történet, szereplők, szereplők közti dinamika és gondolatiság terén is. Bennett itt már majdnem saját mesterműve, a Horzsolások szintjén mozog – csak a műfaji keretek kötik, de azok is egyre lazulnak.

Képzelj el egy világot, melyet elhagytak az istenei…

A bulikovi csata már a múlté, az isteneket ezúttal tán tényleg legyőzték, a csodák írmagját is kiirtották, a kémből a fél világ megmentőjévé (s a másik fél megrogyasztójává) avanzsált Shara Komajd miniszterelnök lett, a puszta kézzel isteneket tépő Sigrud diplomata hacukában kénytelen pózolni, a Bulikovot egykor kormányzó Turjin Mulagesh tábornok pedig a világ végére próbál visszavonulni a múlt árnyai elől. Kevés sikerrel. Amikor a politikai ellenfelei által egyre jobban szorongatott Shara kifogy a megbízható szövetségesekből, a nyugállománytól épp egy köpésnyire lévő tábornokot küldi, hogy derítsen fel egy aggasztó felfedezést és egy minisztériumi kém eltűnését. A Kontinens pöcegödrében, a halál istennőjének, Vúrtyának birodalmában, a romba dőlt városok legromosabbikában, Vúrtyasztánban. Amit nem hagy újjáépülni az egykoron leghatalmasabb istennő városa, az ősi Vúrtyavasztán. A csodák ideje lejárt, ám akadnak dolgok, melyek csodák nélkül is megnehezíthetik az élők dolgát. Akadnak városok, melyek romba dőltek ugyan, ám nem hagyják, hogy romjaikból új élet teremtődjék. Akadnak szorosok, melyek jobb is, ha eltorlaszolva maradnak az idők végezetéig.

Vúrtyasztán puskaporos hordó. Bulikov versengő, egymást folyvást túllicitáló, a valóságot kényükre-kedvükre hajlítgató, őrült isteneihez képest egy más síkon létezik: a halál istennője nem játszadozik az élőkkel. Nincs szüksége rá. Saját valóságot teremt a létezés túloldalán, strázsái milliók életét veszik el szempillantás alatt, hívei sosem szűnnek meg imádni és félni őt. Fogadalmai, ígéretei, kötései túlmutatnak minden csodán – pusztíthatatlanul szövődnek a világok szövetébe. A halált nem lehet legyőzni. Vúrtya birodalmának romjain építené újra a várost a djerlingek magánhadsereggel felvonuló óriásvállalata, miközben helyi törzsek esnek egymás torkának minden talpalatnyi földért és látnak betolakodót az építőkben, a körzet irányításával megbízott tábornok pedig leginkább halomra lőne mindenkit, nem törődve vele, ki melyik oldalon áll. Mindeközben rituális gyilkosságok történnek, akadnak, akik az ősi Vúrtyavasztán csodákat hordozó műemlékeit rejtegetik, és felbukkan a semmiből egy látszólag csodatévő érc, melynek működési elvére senki nem talál magyarázatot.

Ebbe a Vúrtyasztánba érkezik Mulagesh, az élő szikra, kinek mintha lényéből fakadna, hogy magára robbantsa az egész kócerájt. Már az első résznél is javára írtam Bennettnek, hogy szakított a klisés fantasy-hősnőkkel és egy szürke történészt tett meg főszereplőnek, aki se nem dekoratív, se nem harcias amazon, pláne nem kiegészítője egy izmoktól duzzadó hősnek. A folytatásban tizenkilencre húzunk lapot: főszereplőnk egy öregedő, félkezű katona, aki legszívesebben köpne az egészre és nyalogatná a sebeit hátralévő éveiben, élvezve a jól megérdemelt nyugdíjat. Hogy nem hagyják, csak még kiállhatatlanabb lesz és előre utálja az egészet. Mulagesh mocskos szájú, kiégett lelkű, minden létező törvény és erkölcs értelmében sokszoros háborús bűnös, aki egész életét a katonaságnak szentelte. A regény legnagyobb erőssége ez a nő, akinek rémtettei előtt még a halál istennőjének hívei is megtorpannak és aki épp ezért tán az egyetlen, aki felveheti a kesztyűt ellenük.

Ritka jól alapozott világot kaptunk a Lépcsők városában, mely most sok szinten árnyalódik tovább: a győztes csata utáni újjáépítés nehézségei; a csodák árnyékától való zsigeri félelem, ami a győztesekben él; a bosszúvágy, a gyilkolás és megtorlás mint lételem; a politikai játszmák; a kényszerből felvett szerepek mind-mind megkapják a maguk jelentőségét és hozzátesznek a nagy egészhez. Ami nem más, mint egy folyvást változó, saját árnyaival, múltjával, rémtetteivel szembenézni képtelen világ. Ahol az egyes ember megbékélése saját bűneivel csupán csepp a tengerben. Mégis a legfontosabb. Egy felforgatott világban, ahol senki sem az, aminek látszik, ahol családokat szakít szét a kötelesség és az intrika, ahol gyilkolásba szerelmes tábornokok vezetnek helyőrségeket, valaki, aki a túlvilágra is elmenne hogy jóvátegye saját bűneit, képes megváltoztatni a világ folyását. Mulagesh kanosszajárása és elmélkedése a katonai szolgálat mibenlétéről teszi az egyik legizgalmasabb fantasy regénnyé a Pengék városát és emeli el a zsáner fősodrától.

A végjáték pedig bebizonyítja, hogy akadnak még itt rejtett tartalékok. Reméljük, a Csodák városa ismét felülmúlja a várakozásokat.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András

2017. április 17., hétfő

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége (film)

Amikor először láttuk, (15 éve már…) halálra bosszantottam Timit a kifogásaimmal. Volt elég… ősrajongóként persze hogy minden kisebb-nagyobb változtatás bökte a csőröm. Később persze ez jelentősen finomodott, hiszen az összes lehető formátumban láttuk éppen eleget. Ahogy megfogalmaztam jóval később a Hobbit-filmek kapcsán (egy általam akkoriban sokra becsült filmes blog felületén, egy vitában): …Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 85-ben olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket. ( ) A Gyűrűk Ura-filmeket csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. Valóban megszerettem őket – és ebben komoly szerepe volt a bővített verzióknak. Tény, a bővített változatok jeleneteinek többsége a könyvért rajongók számára felért egy-egy engesztelő gesztussal. Úgyhogy amikor most a filmről beszélek, a soklemezes DVD-n megjelent bővített változatot tessék érteni alatta, a mozi-verziót ez a pár év, amit a bővített verzióval töltöttem, gyakorlatilag kitörölte. És tény, a megszeretésben szerepet látszott az igen bőségesen mért extrákon látható szeretet, szakmai alázat, lelkesedés, amivel a készítők a filmhez álltak…

Egyvalamit még tisztázni kell. …amit nem kérek (a filmeken) számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt – írtam szintén abban a vitában. Van, amire hiába vesztegetnénk szót. Egy ennyire összetetten bonyolult látványvilágú film alapvetően csak a fősodorba képzelhető el. A fősodor produktumai viszont kivétel nélkül elsősorban üzleti termékek, és csak másodsorban lehetnek egy alkotói vízió következményei. Most, hogy hosszú évek után végre újra elővettük és megnéztük a filmeket, meglepett, mennyire erős vízióval bírt valójában a filmre vitelt illetően Jackson – s hogy a maga módján komolyan feszegette azokat a (valójában íratlan) szabályokat, amit a jelenlegi filmkészítő szem előtt tart, ha a befektetők pénzével szórakozik. Hogy valóban rajongói filmet készített, és minden akciómániája és trash-szeretete ellenére adaptív módon: Tolkien könyvének szellemiségét szem előtt tartva.


Szeretem, ahogy az expozíció elhelyez a világban, ahogy a térkép fölé azonnal odavetül a történelem – azzal a Jackson-i mániával, hogy annak is van ábrázolva. Hogy aztán megérkezzünk a térkép átvezetésével Bilbó dolgozószobájába, a Megyébe. A bővített verzió minden hozzárakott másodpercéért hálás vagyok az elején – szeretek Hobbitfalván időzni. A könyvben sajátosan elhúzott, a továbbiakhoz képest jóval lassúbb lélegzetű első pár fejezet, a nagyjából Bríbe érkezésig tartó hosszas felvezetés ritmusát csak ebben a pár snittben idézi meg a rendező – miközben valójában a film pontosan megtartott alaptempójának ágyaz már itt is. Szeretem, ahogy képes filmnyelven több tagmondatos, bővített mondatokban gondolkodni, ahogy a nézőpontváltások, a flashback, a párbeszédek és monológok egymással is beszélgetve adagolják a legfontosabb tudnivalókat. A Gyűrű jelentősége a születésnapi ünnepség előtt és után, Gandalf első távozása előtt és után tanítani valóan egyre nő; önálló szereplővé lesz, s akárcsak Gandalfról, Frodóról (vagy olyan fontos mellékszereplőkről, mint Samu, Trufa és Pippin) e „lélekkel vert tárgyról” is megkapjuk a legfontosabb tudnivalókat a film első negyedórájában. S ez az alaptempó később sem változik – miközben természetesen felgyorsul és lelassul a mesélés annak függvényében, hogy vándoraik épp milyen kihívással találják szemben magukat, mindvégig érezhető ez a pontosan megtartott lüktetés.

Ebben a filmben Jackson még maradéktalanul eltalálta az arányt a felpörgetett akció és a méltóságteljes, kifinomult jelenetek közt – talán azért, mert folyvást egymásba játssza őket. Mindezért elnézem a főhős fiatalítását, a pajkos kópékká alakított barátokat, a könyvben megszeretett viszonyok és motivációk egyszerűsödését minden fontos alak esetében – mert ez a film így valóban megszólíthatta azokat is, akik nem olvasták a könyvet. Például ahogy feszültséget teremt a puszta tényből, hogy fekete lovasok közelednek – a szélfútta, baljós Zsáklakban, a vállon ragadó kézzel, amely persze Gandalfé. Finom suspense a történetet nem ismerőknek, amely rajongói szemmel sem elviselhetetlenül kényszerű. Furcsát mondok: nagyon szeretem a forgatókönyv olykor könyvtől teljesen elrugaszkodott pillanatait, amelyek mégis hallatlanul pontosan mesélik az adott szereplő (és általa népe-kultúrája) motivációit. Például amikor Samu megtorpan a „határon” („…ez a legtávolabbi pont, amíg eljöttem hazulról…”), vagy akár azt a jelenetet, amikor az első Uruk felébred, és a születését rögtön gyilkossággal ünnepli. Az első a hobbitokról mesél finom empátiával, a második tökéletesen teremti meg ennek ellenpólusát.


Milyen furcsa – a vágás, a visszarévedések és nézőpontváltások által jóval kevésbé tűnik fel, mennyire egyvonalú valójában ez a mese. A hősök elindulnak, más hősök csatlakoznak hozzájuk, baljós erők fenyegetésében utaznak stációról stációra, baj éri őket és szerencse, eltévednek (olykor saját magukban is) és utat találnak (olykor saját magukban is), veszteséget szenvednek és ajándékokat kapnak, amíg aztán el nem válnak az útjaik. A párhuzamosan egy időben történtek helyett a gondolatok párhuzamosait kapjuk, például amikor Gandalf visszaréved Orthanc tetejéről való szabadulásának emlékére Frodó betegágya mellett. Az alkotók szeretni való következetességgel adagolják az információt, elsősorban a történetet nem ismerők figyelmét vadászva. Nem zavart, mert leggyakrabban ezekbe a pillanatokba került a könyv maradéktalan szelleme is, azok a többletjelentések, amiket a könyvet nem ismerők nem vehettek észre…

Rendkívül jól tipizálódnak már itt a különböző népek, s ahol mindez kissé félrecsúszik, az is csak utólag, a Hobbit-filmekből visszatekintve, azok ismeretében tűnik fel. Hogy a tündék alapjellemzője egyfajta androgün hidegség, hogy a törpök túlságosan földiek. Jóval kevésbé tűnik fel, hiszen a legfontosabb, „fajmegalapozó” szerepekben remek színészek játszanak ezeken a tipizálásokon messze túl mutató eszközkészlettel. Nézhető film és méltó adaptáció – az adott filmes-mozis környezetben; s ha ezt a második momentumot hozzárakom, csak gratulálni tudok a színészválasztáshoz. És nemcsak azért, mert a kevés játékidő ellenére a tünde szóra elsőre nem Legolas, hanem a Cate Blanchett által életre keltett Galadriel, vagy Hugo Weaving Elrondja ugrik be, s mert John Rhys-Davies tekintetében benne lakik a törpök méltósága – hanem mert a Boyd-Monaghan páros pont elég csibész, és az első adandó alkalommal lojális is (kiköpött hobbitok), mert Liv Tyler Arwenjének a lovasüldözés is legalább annyira jól áll, mint a legszebb tünde ruhák, mert a legkisebb mellékszereplőig mindenki a helyén. Nekem az első filmből Sean Bean Boromírja mellett (aki a bővített verzióban a megőrülés és önfeláldozás mellé megkapja a vezetni képes férfi arcát is néhány mondat erejéig) azért Christopher Lee Szarumánja a legkedvesebb, imádom a tekintetében nem egy jelenetben ott bujkáló vereséget.

Így, sok év után újranézve szeretett és maradék nélküli élmény volt – de tény, mára a rajongó beszél belőlem, ha erről a filmről van szó. Azért annyit még megjegyeznék: a legtöbb általam olvasott kritika valójában magát az adaptált mesét illette… az meg ugye, olyan, amilyen. Nincs benne jellemfejlődés, alig van benne minimálisan is aktív női hős, a szerelmi szál szinte plátói, valóban illethető a „túlméretezett cserkésztörténet” jelzővel, nagyon nem mai módon mesél. De én valójában ezt a történetet pontosan ezért szeretem. És ha valamiért, hát ezért tényleg hálás vagyok Peter Jacksonnak és több ezer alkotótársának – hogy ezen éppen a szükséges mértékig változtattak. 


2017. április 10., hétfő

Enki Bilal: A szörny ébredése (Első felvonás)

Az Inmortelt láttam előbb tőle, a Halhatatlanokat, úgy, hogy kukkot sem tudtam róla – egyszer szembe jött éjszaka valamelyik adón, talán szerbül. De ennél jellemzőbb módon nem is találkozhattam volna Enki Bilallal, Jugoszlávia szülöttjével. Mennyire pontos az esetében ez a teljesen felszámolt, talán soha nem is volt „haza” – és milyen meghatározó ez a Franciaországban kiteljesült képregényes-filmes karrier alatt folyamatosan lüktető seb, a valójában-hontalanság. Lenyűgöztek annak a történetnek képei a szavak értelme nélkül is, bár aztán évekig tartott, amíg szerencsés véletlenek által végre a maga teljességében újra szembejött az első képregényes sikerből, a Nikopol-trilógiából a megálmodója által rendezett adaptáció. Az is megérne egy misét… beleszoktatott egy képi világba és egy gondolkodásmódba, amely meglehetősen gátlástalanul „idegen”, úgyhogy amikor a Titkos Fiók elkezdte itthon megjelentetni a Szörny-tetralógiát, nem maradt annyira távoli, mint amennyire sokaknak. Egyfelől. Másfelől emlékeztetett egy gondolkodásmódra, amelyik mindig is borzasztóan közeli volt, szomszédos, csaknem otthonos; erre a bosszú-alapú balkániságra, amely nem bocsát meg és nem felejt. Mert a Halhatatlanok egyiptomi istenkoszorúja által Bilal ugyanúgy „haza” (is) beszélt, az egykor kényszerből összerántott, egymást és saját magát is nemzedékek óta gyűlölő kisvilágba, mint ebben a tetralógiában. Enki Bilal minden művében ugyanazokat a sebeinket nyalogatja…

Egy cyberpunk jövő sajátos 2020-a táján járunk - milyen érdekes, már csaknem utolértük a valóságban is ezt az álmodott közeljövőt, szerencsére lokális atomháborúk, rommá szennyezett légkör, és megingathatatlan államalakulatokká teljesedett fundamentalizmusok nélkül (meg repülő autók és japán alaphatás helyett posztszovjet ízekkel operáló városdzsungelek nélkül…). Ugyanakkor Szarajevo ostromában járunk-lépkedünk Nike Hatzfeld emlékeiben naponta, egyesével visszafelé, egy belövéstől beszakadt tetejű kórterem ágyán fekve, ahol a 18 napos Nike Amirral és Leylával a friss árvaságon osztozik. Három csecsemő egyetlen ágyon, egy városban, ahol orvlövészek mélyítik minden ártatlan áldozattal, járókelővel, távcsővégre kapott bárkivel az etnikumok közti szakadékot – a háborúig. Mert Nike emlékszik – erre is… A férfi, aki a keresztnevét a halott által viselt cipőről kapta, aki mellett megtalálták, s aki a megtalálója vezetéknevét viseli, kivételes emlékezőtehetségéből él – amely a saját pár napos koráig nyúlik vissza. A VEKA, a Világemlékezet Központi Adatbankja alkalmazottja, egy korban, amikor a legfrissebb és legteljesebb fundamentalista őrület, az Obscurantis Order éppen mindent elfelejtetne az emberiséggel, a tabula rasa kedvéért, amiben hisz.

Az alapkonfliktus csak egy réteg. A hagyma legkülső héja… miközben Nike igazából másra sem vágyik, mint hogy megtalálja egykori ágytestvéreit, Amirt és Leylát, merényletet követnek el ellene, a hatóságok segítségével bujkál, belegabalyodik a politikai szövevénybe, valójában azokat az első napokat és éjszakákat keresi, hogy megtudja kicsoda Amir (mi látjuk…) és kicsoda Leyla (mi látjuk…). Miközben egyre jobban belegabalyodik az ördögi Dr. Warhole (war-hole: háború-lyuk) hálójába, valójában emlékezve hátrálna, a születése napjáig. Alkat kérdése, kit melyik utazása köt le jobban… engem mind a kettő kíváncsivá tett. Warhole szövevénye hamar felzabálja azt a „világhelyzetet”, amit a képregény addig néhány jól festett kockán át felépít – valóban létrejön egy légypetékkel telirakott tabula rasa, csak nem pont úgy, ahogy a nagy mozgató politikai akaratok akarják. Tényleg jó, hogy előbb láttam azt a másképp ugyanerről szóló filmet – megcsaphatta az orrom egy monomániás alkotó képeiből megint egyfajta „istenszag”. Azt hiszem ezért lettem függő, ezért nyűgözött le ez a felütéseiben félbehagyott történet: mindig is érdekelt, hogyan fogalmazzuk meg az isteneink…

Ahogy olvasom a megjelenés környéki recenziókat, a képeket még az is nagyon szerette, aki a történetet annyira nem… Tény, talán az egyik legszebben rajzolt képregény, amit ismerek. Bilal egy bizonyos nőtípusba szerelmes – minden szereplőnője erre az egyetlen eszményi alakra hasonlít (a Halhatatlanok hősnőjét játszó Linda Hardyt is egyértelműen ez a szerelemeszmény választatta a szerepre…). És ugyanígy apró különbségek különítik el a férfihősöket is – csak a gonosznak van karakteresen „más arca”. Érdekes ez, ahogy a rajzoló az apró különbségekkel játszik – mintha folyamatosan tudatná: ugyanazok vagyunk, és ezeknek a jelentéktelen vonásoknak tulajdonítunk olyan feneketlen jelentőséget, hogy háborúzni is hajlandók vagyunk érte. A rajzokon Bilal a sajátvilágaira is szívesen utal - feltűnik Nikopol üzenete egy képen - nyilvánvalóan egyetlen története van, és folyamatosan azt meséli. Ennek ellenére én akkoriban nagyon vártam a folytatást…

2017. április 3., hétfő

Hamvas Béla: Patmosz I-III.

Most jött el az ideje. Hogy számot vessek a számomra messze legfontosabbal, a legfontosabb hatással, ami valaha olvasmányban ért, aki kibillentett és kiforgatott magamból, és mind a mai napig nem tudom úgymond a helyére rakni. Leginkább talán azért, mert engem kényszerítene az alapállásaimban helyváltoztatásra. Illene végre szépen sorra venni a könyveket, folytatni a saját dugába dőlt Karnevál-olvasónaplót, megfogalmazni a vád- és védőbeszédet a szavai mellett és ellen – leginkább a magam számára. Ha valaki hasznát látja, annak csak örülök. Nem érzem feladatomnak, hogy védjem (nem is szorul rá); még azt sem, hogy rámutassak az egyre méltatlanabb szövegkörnyezetekre, ahol rendre feltűnik a neve. Nem szükséges állást foglalnom egy vitában, ahol az egyik oldal rendre félreérteni akar – és nem látja, nem is akarja látni, csak a fiatal, daccal és iróniával teli „hagyományőrt”, a Magyar Hüperion és a Scientia Sacra első kötetének kissé pökhendi ítélkezőjét. Nem találok közös nyelvet azokkal, akik nem merik követni  a huszadik század talán legfényesebb koponyáját a megtöretésbe, a kiábrándulásba, a kijózanodásba: Patmosz „szigetére”, a Szarepta józan keserűségébe, a Karnevál valódi mélységeibe és következményvilágába. Nem tudok vitázni velük – nincs közös nyelvünk hozzá.

Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások.  Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét.

Rögtön bele is kezdhetnénk – csak menni kell tovább a gondolattal. Az „én-t”, ahogy most minden mondatunkba belelihegjük, valóban fel kell számolni. Mert a kiteljesedésnek az egyik (tán leg-) csábítóbb akadálya. Meg kell érteni, hogy a világ a többivel együtt Egy. De nem szétszórni kell, ájultságokba ejteni ezt az ént - belealtatni szenvedélybe, a fátylak káprázatába - hanem fel kell ébreszteni. Rögtön bele is kezdhetnénk a Patmosz gondolatainak rövid megidézésébe, de ennek valójában sok értelme nincs. Nem tudom itt azt a rövidített olvasatot adni, ami feleslegessé tenné a teljes mű elolvasását – mindazzal a kiegészítéssel együtt sem, amit egyszer már hosszan fejtegettem, hogy valójában nem művet, hanem kéziratot olvasunk, egy a szerzője által kitalált, de korántsem véglegesített verziót, amelyben benne van a vágyott egység, de a szöveg „születésben hagyottságának” esetlegessége is.

Ráolvasás – másképp mondva: szövegbe tört beavatás-kísérlet. A személytől, akinek hallatlan szenvedélye volt úgymond a „realizálás”, aki igyekezett életrenddé formálni a maga számára minden kimondott gondolatát. Aki kijelenti: ha nem realizálod az általad vallott téziseket, ha azok rajtad kívülálló, semmire sem kötelező khimera, gondolati alakzat, játék maradnak, akkor eluralnak – létrehozzák általad (épp a szétválasztásod távolításának, a gondolat-szó-cselekedet hármasnak megnyíló gesztusrésébe hatolva) a „pszeudoegzisztenciát”. Ha nem vigyázol: létrehozzák az „akárkit”, s ha tovább zuhansz e szétválasztásba: a „senkit”. Hamvas a maga gondolatait élte. Mégpedig lehetetlen helyzetekben. Az öregedő János apostol menedéke: Patmosz szigete adja e kötet címét – ahol a hit szerint a Jelenések születtek. Hamvas Patmosza Inotán és Tiszapalkonyán készült, a hőerőmű építkezésén, ahol gondolkodónk mint raktáros dolgozott. Két-három hetente feljutva Budapestre, a könyvtárba, hogy az olvasmányait cserélgesse (arra, amire egy szocialista könyvtárban lehetett…), s hogy bárki hasonló nézeten élő társával eszmét cserélhessen, a személyesség szenvedélyes mániása – végre személyesen. A ráolvasás, a beavató mű a barakk harmincas izzójának fényében, a tömegszállás emberszagában készült, a nyolc-tíz óra munka előtt-után, valóban lehetetlen körülmények között.

Lényünk alapmozgása a hérakleitoszi korreláció: a nyílt és végtelen létet megformáljuk individuált életté és a zárt egyéni életet a végtelen létben megnyitjuk. A három kötet beavató rendjében értelemszerűen aránytalan a terjedelem. A legterjedelmesebb első kötet lazán egymáshoz kapcsolódó esszéi (a Karneválban sokkal kiterjedtebb menazsériával felfestett freskóhoz hasonlóan) beleszoktatnak egy meglehetősen sajátos hurkokat vető gondolatmenetbe. Amely mást tekint alapállásnak, mint a filozófiáink, mást tekint értékmérőnek, mint a mércéink, és másban bízik, mint a hiteink. Nem csodálom, hogy ha valaki kellően sok energiát fektetett akármelyik szövevénybe (filozófiába, természettudományba, teológiába), kizárólag elutasítani képes a kedves vesszőparipáit vurstliba száműző gondolatmeneteket. Az esszék elég széles körből merítő csapongása valójában egy felé mutat – nem tudom másként mondani: ez a hagyomány világképe. Ellene beszél a fejlődéseszménynek, és ki meri jelenteni: korántsem biztos, hogy az általunk dokumentáltnak tekintett mintegy húszezer év előtt (ahonnan úgymond a fejlődést számítjuk) az őseink körülbelül négymillió éven át a puszta életben maradásukért harcoltak, hogy aztán egyszer csak robbanásszerűen fejlődésnek induljanak, mint egy elvetemült exponenciális függvény.

Nem mindenben értünk egyet… én például a zöldséglevest igenis csirkehússal szeretem a rántás helyett (Hamvas ki nem állhatta a baromfit…) hogy kiemeljem az egyik igen lényeges vitafelületünket. Nem szeretem az összes esszét, olykor a szerző humora nekem túl keserű, néha túl sarkosnak érzem… mondom így: néhol kiérzik az ifjúkori elitista a keserűen keresztény gondolkodó szavai alól. De olykor a keserű játékain is képes vagyok vele mulatni – mint amikor a kortárs gondolat hiányát ellenpontozandó, s egyfajta tudományos szövegparódia létrehozásának érdekében az Értekezés a közigazgatásról esszéjét alá-lábjegyzeteli nem létező tudósok egymásra hivatkozó értekezéseivel. Amikor egy nem létező konferenciasorozat eredményeire épít úgy egyébként helyes gondolatmenetet a személytelen apparátusról, mint a létrontás talán legkifinomultabb formájáról – megmutatva, jobbára mennyire többfenekű, amit gondol és mond, s amit lehetőleg azonnal meg is cselekszik, hogy realizálódjon.

A második, terjedelmében jelentősen kisebb kötet esszenciaszerűen egymás mellé rendeli az esszék gondolattartalmait, immár egyetlen, összefüggő gondolatmenetbe. Nem érvel. Nem vitatkozik. Hanem kinyilatkoztat. Elismerem, ez hallatlanul irritáló lehet – és nem teszi könnyűvé az olvasást. De érdekes tapasztalattal ajándékozott a kórtermi, lassú olvasás (más dolgom se volt…) – hogy figyeljek, mikor fog el a viszketegség ebben a kinyilatkoztatás-sorozatban. Mert aztán újra meg újra forgatva ezeket a részeket, rendre kiderült: itt laknak a saját, személyes érintettségeim. Azok a ráismerések, amelyek ebben a tanításban leginkább rám vonatkoznak (vagy vonatkoznának, ha túljutnék végre velük kapcsolatban a puszta viszketésen). A harmadik kötet válogatott esszéi a megértésükhöz mindenesetre feltételezik a második átélését. Ez a tíz esszé a kiindulásában a Patmosz II. kötetén nyugszik – lehet e nélkül olvasni őket, csak véleményem szerint így igazából nincs minek.

A kórteremben való olvasás szokás szerint más értelemben is túlmutatott önmagán – a tanításnak számos módja van, s most sikerült felismerni egyet. Megírtam…  e tekintetben nem vagyok különb, mint a mesterem, aki a „nevezetes névtelenség” örve alatt huszonkötetes életművet alkotott. De azt hiszem, értem, ez miért nem ellentmondás: a puszta tény igazolja, hogy amikor olvasás közben beszélgetek vele, a mesteremnek tekintem. A személyesség mániása volt, aki belátta, elzárták a közegeitől. Ezért írt – szerintem ezért. Engem, aki nem ismerhettem személyesen, ezért taníthat. Még ha nem is tekint a tanítványának. Még ha teljes értelemben én sem tekinthetek úgy magamra, mint a tanítványára. 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...