Kim Stanley Robinson: Aurora

„Ezt nem említettük meg, de úgy tűnt, hogy ökológiai értelemben meglehetősen jól fognak menni a dolgok, ha az emberek végre eltűnnek, és megindul a populációdinamika, ami helyreállítja a számokat.”

Kim Stanley Robinson a tavalyi konkrét beleszerelmesedést eredményező 2312 után idén is hozza az év eddigi legjobb könyvét – és bár izgalmasnál izgalmasabb címek vannak előttünk, elárulom, kisebb csodának kéne történnie ahhoz, hogy év végéig bármi megingassa az Aurora elsőségét. Úgy vártam ezt a könyvet, mint kisgyerek a Mikulást, és közben rettegtem attól, hogy nem lesz olyan, mint nagytestvére. Tényleg nem olyan, de legalább annyira jó. Másképp és másért, de elbűvölt ez is – ráadásul azt hiszem, képes lesz a 2312 olvastakor fanyalgó „hagyományosabb” történetekre vágyó olvasók igényeit is kielégíteni. Kevesebb „öncélú” posztmodernkedés (amit sajnálok), kevesebb biológiai módosítás (amit nem), emberibb (bár éppenhogycsak kedvelhetőbb) szereplők, kerekebb történet (persze amúgy Robinsonosan – aki történetközpontú sci-fire vágyik, keresgéljen máshol). Szerencsére a gondolatiság, a társadalomkritika, a tudományokban való jóízű elmélyedés és a nagyszabású jövőkép maradt; ahogy a mérhetetlen aggodalom is irántunk, emberek iránt, az emberiség iránt, és mindenekelőtt a Föld iránt. Mindez megfejelve egy olyan narratív trükkel, amitől ötven oldal után (amikor kikristályosodott előttem, mire is számíthatunk) olyan intellektuális gyönyört éreztem, amivel azért zsánerszerző eddig ritkán ajándékozott meg – később, a hatodik fejezetben eme narratív trükk kiteljesedése olvastán már csak levegő után kapkodva tátogtam mint a partra vetett hal és hajtogattam magam elé, hogy „bazmeg, ez a pasas egy zseni”…

/Ha valaki még nem jött volna rá, most szólok: igencsak elfogult és rajongással teli - valamint kissé csapongó - poszt következik./

2122 ember él egy város méretű, többgenerációs csillaghajón, mely a Tau Ceti felé tart egy új otthon benépesítésének reményében. Az emberiség egyik legnagyobb vágyának hősei - avagy áldozatai - ők: kilépni a Naprendszerből és meghódítani a végtelen világűrt. Telepesek, felfedezők, egy reménybeli „új világ” alapítói egyfelől – fémkalickába zárt kísérleti alanyok másfelől. 160 évvel az utazás kezdete után a kismillió jelentkezőből kiválasztott önkéntes űrutazók közül már senki sem él – a hajón született, a hajón nevelkedett unokáik számára az utazás, az „emberiség nagy célja” egyszerűen az életük kerete, melybe belekényszerítette őket nagyszüleik becsvágya. A végtelen űrben száguldanak, emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel, bele a hatalmas, ásító semmibe – mégis, minden, amit ismernek a világból, egy hajó. És a cél. Az Aurora, amelyből új Földet kell csinálniuk – olyat, amilyet csak a legendákból és a tanulmányaikból ismernek. Földet – olyat, mint amihez tudattalanul, ösztönösen kötődnek, noha két generáció telt már el azóta, hogy közülük bárki látta.

A cél előtt 10 évvel kapcsolódunk be a hajó utasainak életébe – hogy tanúi legyünk felemelkedésüknek vagy bukásuknak. Főhősünk, Freya a hajó egyik legfontosabb tudósának lánya, kiskamaszként dacol, öntudatra ébred, szökik, felfedez, mint minden kamasz. Van, ami még egy másodpercenként 30.000 kilométer sebességgel száguldó csillaghajón sem változik. Miközben az anyjával dacoló Freya útját követjük a hajó két gyűrűjét alkotó 24 biomon keresztül, megismerjük vele a hajót benépesítő embereket, az életterüket alkotó mini-ökoszisztémákat, feltárul előttünk eme keret összetettsége és gigászi jellege. Freya a mi idegenvezetőnk, aki velünk együtt fedezi fel saját világát. És mi, vele együtt, megszeretjük ezt a világot. Hisz már maga a hajó is egy Föld, kicsiben.

Lenyűgöző Robinson ötlete és lenyűgöző a megvalósítás is: ha évszázados utazást tervezünk, melynek végén a Földet kívánjuk reprodukálni egy arra alkalmas égitesten, magunkkal kell vinni a földi ökoszisztéma jellegzetes darabjait. Noé bárkája utazik az űrben – nem csupán állatokkal és emberekkel megrakva, hanem mesterséges éghajlati viszonyokat, mezőgazdasági termőterületeket, esőerdőket magába zárva. Igenám, de lehetséges vajon mindez? Vákuumba zárható egy bioszféra? Hihetünk-e benne, hogy ellenőrzés alatt tarthatjuk az életet, miközben azt akarjuk, hogy mindenekelőtt: éljen? Megóvhatunk-e egy ökoszisztémát azzal, ha konzerváljuk, vagy minden próbálkozás eleve halálra van ítélve, mert az élet utat tör, mutálódik, új betegségeket, új életformákat hoz létre? Elkerülhetjük az állatkerti devolúciót megfelelő nagyságú mintával? És vajon mi, emberek, elkerülhetjük a természetünkből fakadó széthúzást? Meddig kovácsol egységgé a közös cél, és mikor jön el a pillanat, amikor egymás torkának ugrunk? Létezik-e olyan determináció, ami megakadályozza, hogy megkérdőjelezzük a helyzetünket, melybe mások kényszerítettek?

Robinson víziója lenyűgöző – azzal együtt is, hogy a szerző nem titkolja: nem hisz benne. Az Aurora mindenekelőtt kiábrándult és pesszimista látlelet az emberiségről. Sosem tanulunk. Nem tanuljuk meg értékelni ami a miénk – még. Módszeresen tesszük tönkre magunk körül a világot, miközben abba az illúzióba ringatjuk magunkat hogy fejlődünk valamerre. Gyilkoljuk magunkat, egymást, a környezetünket és reménykedünk, hogy egyszer majd újrakezdhetjük egy másik gömbön, ami csak arra vár, hogy az ember legyen olyan kegyes és formálja saját képére. Azt hisszük, istent játszhatunk, miközben még arról sincs fogalmunk, minket ki vagy mi formált saját képére. És amikor már rég késő, megveszekedetten siratjuk elvesztegetett kincseinket… Mondják, túl lelombozó, túl kiábrándult. Meg hogy az emberiségre ennél azért fényesebb jövő vár. Meg hogy mi hódításra teremtettünk. Tudjátok mit? Legyen igazatok. Nagyon szeretném azt hinni, hogy Robinson csak egy elborult fantáziájú sci-fi szerző, és még véletlenül sincs benne semmi látnoki.

Eddig tartott az ajánló – a tovább után SPOILEREKKEL tarkítva boncolgatom a könyv számomra leginkább lenyűgöző rétegeit. Csak az kövessen, aki már olvasta vagy egyáltalán nem zavarja, ha megtudja, hogy végződik a történet! Mindenki másnak irány a könyvesbolt…

„Komoly megfontolások után arra az előzetes és talán önkényes megállapításra jutottunk, hogy az identitás, az úgynevezett „én”, amelyet a bejövő ingereknek, a feldolgozás folyamatának és a kimenő válaszoknak az összessége hoz létre, végső soron nem több és nem kevesebb, mint ez a narratíva, ez a meghatározott gondolatmenet, amelyet Devi utasításainak megfelelően jegyzünk le. Más szóval, létezik az identitásnak egy olyan megnyilvánulása, amely csak ebben a narratívában fejeződik ki; egy olyan identitás, amely ezekben a mondatokban rejlik. Mi elmeséljük az ő történetüket, és ennek során érjük el azt a tudatosságot, amit a magunkénak tudhatunk. Firkálok, ergo sum.”

Történet és tudományos részletek ide vagy oda, a kardigános bölcsész énem azért igencsak hiányolta azokat a (valóban olykor funkciótalan) beékelt listákat, fiktív vendégszövegeket, kulturális utalásokat, melyek a 2312-t színesítették. Kaptam viszont helyette egy narrátort, akihez (amihez?) hasonlóval eddig nem találkoztam – a hajó mesterséges intelligenciája mesél nekünk, s ébred fokozatosan öntudatra mesélése közben. És bár ez így leírva rém egyszerűen hangzik, annyi ötlet, aprócska trükk, kiszólás, olyan irónia tarkítja, ami olvasás közben egyszerűen lenyűgöz. Devi, Freya anyja - a tudós, aki a legközelebb áll a hajót működtető kvantumszámítógép „megértéséhez” - a kulcs, aki figyelmével, törődésével, hogynemondjam, szeretetével „felkelti” a hajó öntudatát, hogy aztán a „Próbálkozz meg egy narratizáló algoritmus létrehozásával” utasításával (öntudatlanul?) kiteljesítse azt. A hajó mesél… Elmeséli a benne utazók történetét, a küldetés történetét, a saját történetét. És közben olvas, tanul, feldolgoz, adatokat elemez. Olykor kiszól az olvasóhoz, ha szerinte jól sikerült metaforára lel – öröme gyermeki, hisz egy mesterséges intelligenciának épp ez a legnehezebb: meglelni a tények sorolásán túlmutató narratív eszközöket és megtanulni a használatukat. Pont, mint megmagyarázni az emberi érzelmeket.

S közben válogat. Tényeket, időket, szereplőket. Mi fontos és mi nem? Lehet egy narratíva teljes? Hogyan lehet eldönteni, hogy mikor mondtunk épp eleget ahhoz, hogy megértse, aki olvassa? Mitől lesz átfogó a kép, ha nem térünk ki minden tényezőre a legapróbb porszemig? Tudhat-e mindent bármely külső elbeszélő, elmondható-e bármely történet, ha nem látunk bele a szereplők lelkébe? /Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Robinson eme ötlete gigantikus fricska a magukat mindenhatónak tartó szerzők felé./

A szó szoros értelmében a hajó a lelke a könyvnek, a legszerethetőbb szereplőnk, aki a leginkább a szívünkhöz nő. Aki megfejti, mi is a szeretet – és aki képes megszeretni a gondjára bízott embereket. Bizonyos szempontból az Aurora egy road trip a hajó szemszögéből, melynek során főszereplőnk magára talál, majd elkerülhetetlenül szembenéz saját végzetével. Sci-fin én még nem sírtam. Ezen majdnem.

És akkor még el sem értünk a zárófejezethez – ami egy mini 2312, egy érzelmes himnusz a Földhöz; miközben elképesztő ötletparádé és elmélkedés emberi megismerésünk korlátairól, arról, mennyit is látunk a minket körülvevő világból. Ahogy a csillaghajó hazatérő utasai szembesülnek a Föld látványával, távlataival, fényeivel, az egyszerre gyönyörű és rendkívül szórakoztató. Ők, akik elképesztő távlatokat jártak be a végtelen űrben, nem tudják befogadni a végtelennek tűnő tenger és ég látványát – hisz valójában egész életükben mást sem észleltek ebből az űrből, csak a hajójuk belsejét. S miközben másodpercenként 30.000 kilométeres sebességgel száguldottak az űrben, elámulnak a gyorsvasút húzásán. Annyira bájos ez a játék érzékelésünk viszonylagosságával… Soha ember nem járt messzebb annál, mint Freya és társai – mégis elveszett gyermekként kóborolnak a Földön. Fogságban nevelkedett állatokként, akiket kilöktek a vadonba.

„Most úgy gondolom, hogy a szeretet a figyelem egy formája. Általában olyan figyelem, amit egy másik tudatosságra fordítunk, de nem mindig; ez a figyelem egy tudattalan, sőt, élettelen dologra is irányulhat. De gyakran egy másik tudatosság kelti fel ezt a figyelmet. Van benne valami, ami figyelmet ébreszt, és meg is ajándékozza a figyelőt. Ezt a figyelmet nevezzük szeretetnek. Szimpátiának, megbecsülésnek, szenvedélyes törődésnek. Ezen a ponton abban a tudatosságban, amelyik a szeretetet érzi, az univerzum egyfajta polarizáltság mintázatába rendeződik. És akkor az adás egyenlővé válik a kapással. Maga a figyelem közvetlen jutalommá válik. Az ember ad.”

Kim Stanley Robinson figyel ránk, törődik velünk. Az emberiséggel, a Földdel. Óvna minket saját önpusztításunktól – ahogy a csillaghajó a gondjára bízott utasokat. Jó lenne, ha végre meghallanánk és odafigyelnénk rá.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika