Na, ő aztán vastagon az
ellentmondásos múltunkhoz tartozik. A könyvei a szocialista éra egyik
állócsillagává tették, nem volt olyan háztartás, ahol ne lett volna a polcon
legalább néhány regénye. Antifasiszta történetekkel kezdte, aztán a hatvanas
években nagyon jó érzékkel váltott - a pályatárs, Solymár József tanácsára a
baráti körük tagjairól kezdett némileg idealizálva, de teljesen megfogható, a
hétköznapi tapasztalatoktól alig elemelt módon mesélni. A sebész, a pilóta, a
pap, a jogász, az autószerelő - társadalomtükörnek túlságosan válogatott
társaság, de a velük történtek nagy rutinnal, kiszámíthatóan, mégis, jó tollal
elkapva kerültek a közönség elé. Lektűr-irodalom szépirodalmi köntösben;
valahol betöltött egy űrt - szerkezetében hasonlított a nyugati
bestseller-irodalom műfaji regényeire, de hordozta magában az illúzióját:
igazat szól. Kiismerhető, megszokható keretben, egyfajta kisrealizmussal
összemarkolt szereplőkkel úgymond visszaadta a szocialista
"valóságot". A hősei (gyakorlatilag minden regényében ugyanúgy) válságba kerülnek, de a végén mindig megteszik azokat az elhatározó lépéseket,
ahol az ember a másokért végzett munkában megtalálja léte értelmét - írták róla.
Valójában egymás után olvasva
olyan, mint egy televíziós sorozat romkomja. Pontosan azt a szerepet is
töltötte be, a teleregények korszaka előtt. A rajongók (nagymamámtól az
irodalomtanáromig) valójában ezt a kiszámíthatóságot szerették benne - meg az
előremutatást, hogy érdemes. Sikeríró egy rendszerben (amúgy messze jobb tollú,
mint a nagy vetélytárs: Berkesi), egy rendszerben, aminek soha nem ment el a
faláig, hogy megnézze, mi van mögötte. De remek realitásérzékkel adagolta a
"visszásságokat", és talált mindig pont eléggé elcsalt megoldást
rájuk. Nagyon sok minden megjelenik nála, ami akkoriban mindenkit
foglalkoztatott, a vidéki korrupciótól a papság helyzetén át az alkoholizmusba
forduló értelmiségi nihilig. Ügyesen csal - a jogásza például nem tud megoldani
egy áldatlan, pártbőrbe húzott helyzetet, de legalább a helyi hatalom egyik
sameszének kezéből kicsavarja a bántalmazott családot...
Én annak idején, az egyik
Pázmándon töltött, porszagú nyár alkalmával olvastam el többször egymás után a Légszomj című regényét. Simon Sándor, a
szuperszonikus vadászpilóta a földre kényszerül - foltot találtak a tüdején. Ha
műtik, vége az életének - legalábbis így érzi, hiszen tényleg a repülés az
élete. A történetbe nő kerül, a barátok finom segedelmével szerelem, meg
megváltás... Elsőre persze, hogy nem ez fogott meg, hanem a meglehetősen jól
elkapott rajz a vadászpilóták honi életéről (nyilván nem kicsit idealizálva, és
sokat egyeztetve a hatalommal: mi kerülhet bele, és mi nem). Sokadikra kezdtem
értékelni azt a könnyen olvasható szerelmi történetet, amit a repülőromantika
(avagy ügyesen tálalt látszólagos hiánya) addig eltakart. Kezembe vettem a
többi könyvét is rögtön (hosszú volt a nyári szünet és én gyorsan olvastam), az
Albérlet a síp utcában, a Ködlámpa és végül a Lélekharang, Peterdi Mihály, a plébános története. Kamasz-énemnek
valójában tetszettek, csak észrevettem így, négy könyv után, hogy különböző köntösben ugyanazt az egy történetet olvasom...
Aztán később még rám akadt a Kamaszok - de a belefoglalt két
regénynek, a Fekete ablakoknak, meg
az Egymás szemében levélregényének
már Vonneguttal, meg a sci-fi rohammal kellett versenyeznie; értelemszerűen
maradt alul. Nem tettek rám rossz benyomást, csak úgy igazán mélyet se -
ellenálló gyerekek és szerelmes fiatalok is estek bőven az akkori kedves
könyveimben ennél sokkal zaftosabb helyzetekbe (most így hirtelen Wyndham Újjászületése jut az eszembe, meg a
szerelemről Boris Vian és a Tajtékos napok). Ráadásul kellett a Szilvási-könyvekhez az a szövegkörnyezet,
kellett az a kettős beszédbe szoktatott, folyvást mögöttest találni akaró
olvasói hozzáállás (amit aztán Esterházy kimaxolt a Termelési regényben). Látszik talán az itt messze teljesség igénye
nélkül sorolt párhuzamos olvasmányokból, hogy eddigre pontosan éreztem, amit
Szilvási Lajostól olvashatnék, valahol úgyis minőségi lektűr marad (ráadásul
egy adott kor ferde-tükrözte, jó szándékú, de hamis lektűr) - amivel önmagában
nem lett volna bajom, csak egyre jobban zavart: komoly, társadalomkritikus
irodalomnak álcázná magát.
Persze ettől még nagyon sokan
szerették, aztán a rendszerváltással a népszerűsége nagyot zuhant. A beáradó
műfaji regényekkel nem is akart (a példámon talán látszik: nem is tudott volna)
versenyezni - történelmi tablók gyártásába fogott. A politikai változásokat
"gatyaváltásnak" hívta, nem hitt abban, hogy másként is lehet.
Mostanra egyfajta kortükör - ami bár torzít, csal, szebbnek mutatja a tükre
előtt álló eltelt időt, mint amilyen az valójában, mégis jól leképezi annak a
korszaknak a működését. Hazugságok árán... Ezt soha nem szabad elfelejteni. Viszont
pont a jól felismerhető hazugságok és csúsztatások mesélhetnek arról a korról a
legtöbbet a könyveiben. Azok a lekerekítések, amik egykor reményt adtak az
olvasóinak. Meghonosította itthon a szórakoztató mozi, a szappanoperák
beszédmódját, dramaturgiáját, ellenségképét. Akkor ez reform volt. Mára
kortükör. Nincs ezzel semmi baj.
