Rohinton Mistry: Ilyen hosszú út

Rohinton Mistry legismertebb, számára világhírt hozó nagyregénye, a magyarul a totálisan elhibázott India, India címre hallgató Fine Balance (Kényes egyensúly) életem egyik legfelkavaróbb olvasmányélménye volt. Szembesítés a kényelmes, kipárnázott nyugati jólétünkből szemlélve láthatatlan nyomorral, társadalmi igazságtalansággal, emberi butasággal, kisszerűséggel és a mindezekből tradíciót kovácsoló és azon a legszégyentelenebb módon élősködő gonoszsággal (mert sose feledjük: ahol nyomor van, ott mindig akadnak olyanok, akik hasznot húznak a nyomorból) – olyan szembesítés, amiből nem is szeretnénk többet olvasni. Az a fajta torokszorító, bénító sokk volt nekem az a könyv, ami után még sírni se tud az ember, csak dühöt és engesztelhetetlen gyűlöletet érez azok iránt, akik gátlástalanul gazdagodnak embertársaik kihasználásán, testi-lelki-szellemi megnyomorításán.
 
Mégis volt benne egy nagy adag emberség és életszeretet (még inkább az élethez és annak örömeihez - legyenek mégoly jelentéktelenek is - való ragaszkodás), ami a düh mellett képes kiváltani némi csodálatot is. Ahogy akkortájt írtam: Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót.
 
Nos, Gustad Noble, az Ilyen hosszú út főszereplője az a kisember, aki próbálja megragadni a hajszálvékony esélyt arra, hogy meghúzza magát, ne kerüljön senki szeme elé, és akkor talán, leélhessen egy boldog életet. Banki kistisztviselő, aki mindig pontosan érkezik a munkába, nem akar se többet, se kevesebbet, mint amit a fiókigazgató rábíz, tisztelettel bánik az ügyfelekkel, ebédidőben a többiekkel együtt megeszi az otthonról kapott egytálételét, nevet a kollégája ormótlan viccein, majd hazamegy, megvívja szokásos napi csörtéit a szomszédokkal, reménytelen küzdelmet folytat az önkormányzattal, akik el akarják bontani a társasházat övező falat, hogy szélesebb autóutat építsenek a helyére, nevelgeti a közös kertben lévő pár növényét és mindent elkövet, hogy gyermekeinek eggyel jobb életet biztosítson – persze csak a társadalmi osztálya által megengedett keretek közt.
 
Gustad egy párszi közösség tagja – ez a hitét az ősi perzsa zoroaszter vallásból eredeztető közösség a számos Indiában megtalálható kisebbség között is a legkisebbek közé tartozik. Gustad, felesége, szomszédaik és ismerőseik napi küzdelmet folytatnak a hagyományaik megtartásáért – nem csupán a politikai támadásokkal, a többségi vallások és az indiai-pakisztáni háború által felkorbácsolt indulatokkal, hanem a modernizációval is. Gustad megtalálja a jót az életben, még a vízhiány, az idegtépő szúnyoginvázió, a háborús menekültek áradata és az ismétlődő elsötétítések közepette is – amivel nem tud mit kezdeni, az a fia, aki megtagadja az apa által neki képzelt jövőt. Itt kezd el repedezni a máz, ami aztán a kislánya súlyos betegségéhez, egy jó barát halálához, egy másik egykori jó barát árulásához, egy hosszú úthoz és ahhoz vezet, hogy a kisember belekeveredik a nagyok játszmáiba (hogy politikusok, kémek, vagy csak néhány ügyeskedő játszmáiba, azt sose tudja meg) és kénytelen ráébredni, hogy a házát körülvevő falon túli világ bizony sokkal bonyolultabb és őrültebb, mint valaha hitte.
 
Elveszett illúziók regénye az Ilyen hosszú út – Gustad (és mennyi, de mennyi Gustad…) kénytelen szembesülni vele, hogy az önmegnyugtató hazugság, amire egész életét építette, hogy ha nem üti bele az orrát, ha meghúzza magát, ha nem akar nagyobbat nyújtózni, mint ameddig a takarója ér, akkor minden rendben lesz és a világ békén hagyja, és élheti az életét a maga kis zárt világában, összeomlik. Mert a világ betör. És ha egyszer betör, akkor csapás csapást követ. Persze a fiú lázadásának, a kislány betegségének, a jóbarát halálának semmi köze se egymáshoz, se a politikai üzelmekhez – vagy mégis? Mert hát ne feledjük, modernizáció ide, világi háborúk oda, India közösségeit átszövi a misztikum, a vallásos áhítat mellett is megélő ősi rituálék, és a szomszédságot ismerve sosem zárható ki hogy valaki rontást küldött a Noble családra. Gustad kálváriája, a politikai gyorstalpaló és a párszi vallás hagyományainak felvázolása mellett a feleség kalandja a mágiával, amelynek segítségével le akarja venni családjáról az átkot, túl azon, hogy szórakoztató adalék, sokat tesz hozzá ennek a felfoghatatlanul sokszínű kultúrának a megismeréséhez (pontosabban: a felszín kapirgálásához).
 
Míg a Fine Balance valóban India nagyregénye, az Ilyen hosszú út egy családregény – könnyen fogyasztható, kedvelhető kis történet azonosulható főszereplőkkel és átélhető konfliktusokkal, amelyben a politika és a társadalmi igazságtalanság csak háttér. Bizonyos szempontból csalódás, ugyanakkor talán irreális is még egy Fine Balance-t várni. Meg aztán kellemesebb is olvasni – ez egy kedves könyv, az meg kitépi a szíved (aztán fel is tálalja neked, jól átsütve). Egyébként Mistry novelláskötete, az Add kölcsön a lámpásod fényét is hasonló szellemiségben íródott – az épp egy, Gustadéhoz eléggé hasonló társasház lakóinak életéből ragad ki epizódokat. És a szívtépés helyett ott is a hétköznapok megélhető, kisszerű örömeire és bánataira kerül a hangsúly. Kedvelem Mistry-nek ezt az oldalát is, amikor cukorkaízű rágótablettába csomagolja a mondanivalót, de azért be kell vallani: az igazi, régimódi, puhítás nélküli keserű tabletták általában hatásosabbak.  

Kiadó: Kelet

Fordító: Csikós András 

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona (Nyugat és Kelet)

„Senki sem az eszével boldogul. Boldogulni éppen az ész féken tartásával lehetséges. Aki ezt nem tudja, saját okosságának válik áldozatává. Mert az okosság nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének, nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan, nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Tartsátok hát féken az okosságotokat, nehogy magával ragadjon benneteket." - (Lin-csi apát)

Ezekért szerettem. Bájos, és teljesen nyilvánvaló álcajáték-mivolta ellenére Sári László képszeletből és ismeretből elegyített Zen-mestere bírhatott egy valóság-érzettel a számunkra, olvasói számára; ha azt egészen pontosan nem is képezhette le, hogyan nyilvánult, tanított, vagy miképp hallgatott egy szellemi vezető a Huo-to folyó parti kolostorában, a klasszikus kínai múltban, arról meglehetősen pontos képet kaphattunk, miként lehet közérthetően, és mégsem felszínesen közvetíteni egy gyökeresen más világnézet szellemiségét a mi közegünkbe. Még akkor is, mikor igazán tágra nyílt ez a szelence (olyan, elkötelezett orientalisták és kiadók által, mint például Terebess Gábor), megőrizhette az olvasói számára megszerzett hitelét - ami nem kis dicséret a részemről. S mikor ez a hitel azért az árnyalódás óhatatlan folyamatában szelíden fogyni kezdett, megmaradt a szeretetem az alkotó és teremtménye iránt, mert ha átszűrve is a magunkén, tényleg megvilágított egy látásmódot.

Úgyhogy amikor meghallottam, megjelenik egy új könyv Lin-csi apátról és az ő pesti rokonáról, ujjongott bennem valaki. Mert ebben a hangban benne lakott (számomra hallhatóbban, mint a népszerű közvetítők, például Popper Péter tisztességgel megtartott távolságtartásában) az a szerepjátékot hitelesítő gesztus is, aminek megtartásáért magam is sokszor verekszem magammal – benne lakott az átéltség íze, és igazán kíváncsi lettem, a mester megérett álmodója hova, milyen ligetekbe jutott az évek folyamatos sétáján. Sajnos látnom kellett, hogy leginkább a józanító tükrökig – amikbe aztán szemérmes pillantással pillant csak, mintegy a szeme sarkából az alkotó; érzékeltetve velünk: ezek a szembesítés igényét követelő tükrök tényleg léteznek, de számára a tekintetbe vétel túlságosan fájdalmas műtéttel járna.

Nem lehet így, tollait fosztva megtartani, a fantázia repülés-képességétől kopasztva éltetni a mítoszt! Nem lehet kirajzolni valakit a maga (testi) valójában és ugyanakkor érzékeltetve: valamiféle, miénknél, a bevettnél, a szokottnál erősebb igény, s mégis, leginkább a fantáziánk terméke. Ez a könyv megkötözött szárnyakkal repülne a kétségtelenül széles körű, megszerzett ismeret pontosan felmért kalickájában – nem csoda, hogy folyton a maga rácsaiba ütközik. Fájnak ezek az ütközések. Nem lehet egyszerre szemérmes és mégis, mélyre hatoló az önfeltárás, miért született az igény, hogyan formálódott a képzelet-alak. Csupa nem lehet ez a könyv – egyszerre éltetne és fosztaná az illúziót. Mintha a bűvész elmagyarázná a produkció közben, hogyan szemfény-veszt. Szomorú voltam, miközben olvastam... És nem elsősorban azért, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Az a magányos varjú, ott, a borítón, a mi indusztriális keltető-telepünk felett (akárcsak az olvasó érzet-világa) e könyvvel sajnos tényleg nem repül sehova.

S közben azért tényleg sikerül érzékeltetni, miben más Nyugat és Kelet. Hogy a szellemi égtájak közt tényleg a maradék nélkül tartott vagy-vagy egyetlen kiküzdött igazságainak kísérlete, és az igy is, meg úgy is lehet, sőt, igaz lehet lehetőségének fenntartása a különbség. Sikerül érzékeltetni, hogy nézett ki ez (hogy nézhetett ki) a múltban – de nem néz szembe vele: a mi életrendünk borzalmas tényei végül ugyanoda erodálták ebben a globális inkubátorban azt a távoli, évezredeken keresztül töretlen kulturális folytonosságot is, ahova mi érkezünk. Hogy a modern Kína életrendje mára hagyományok törése ugyanúgy, ahogy a modern nyugati berendezkedések – hogy a szellemi gyarmatosítás végül megette annak az alapjában fenntarthatónak álmodott egykori birodalmi alapszerkezetnek az éltető gyökérzetét, hogy ugyanúgy vált fenntarthatatlanná, és az egykori megtartó elveket ugyanúgy cafrangos, szakadt ruhaként viseli csak magán. A tanátadás folyamata megtört ott is – és bár ez a kötet ezt nem méri fel, nem fér a nosztalgiájába, valahol a könyv puszta megléte és így-léte ezt igazolja. Lehet, az a leghitelesebb benne, hogy nem tudta folytatni a reggeli beszélgetéseket. Lehet, mára tényleg folytathatatlanok. Kár ezért.

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény

Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata

Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott (máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik, óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai (mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad, kikapcsolódik.

Felépít ehhez egy (irodalmi) legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté. Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt, meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő közléssel vele jár a feledés.

Gandol ebben a szövegben személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá, aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet. Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven. Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít, hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut - sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett, visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra, ami kizárja egyik hitelvből a másikat.

Valójában egyszerűen elviseli a paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban, a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz, hiszen te még léphetsz.

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I. - Keleti költők

Azt gondolhatnánk, a költők általában a legjobb fordítók – ki más lenne alkalmasabb a maga nyelvén, a legnagyobb nívón idegen szavak zenéjét megszólaltatni, ha nem a költő, akinek az anyanyelv amúgy is zenél. Holott talán neki van a legnehezebb dolga – saját kiküzdött költőmagával kell az idegen nyelven alkotó pályatárs hiteles megőrzéséért megvívnia. Nem is gondolnánk, a fülünkbe mászó szófüzérek mekkora hányada ferdítés inkább, afféle más verse által inspirált saját-verse a fordítónak; ahol is a forrás és produktum közt olykor meglehetősen laza a kapcsolat. Új nyelven a szavak egymásutánja által megnyíló asszociációs játéktér kicserélődése és a formába rejtett zene gyakori átalakulta a vers-hangulatot szándéktól függetlenül is hajlítja más irányba – sokan ezért gondolják úgy: nem is lehet mást tenni, csak ferdíteni. Költő-fordítók produktumai nem egyszer magyarul úgy remekművek, hogy az „eredetijükhöz” valójában meglepően kevés köti őket.

Weöresre mindez alig vonatkozik. Költők költője, kivételes ékköve költészetünk csodáktól hemzsegő, gazdag kincsesházának – de alig is akad még valaki, aki ekkora alázattal, ennyire magafeledten rendelte volna alá magát az idegen költő-akaratnak, megőrizve ahol csak lehet a formát, a hallgatható vers-zene vázszerkezetét; de ahol csak lehetett, a vers sajátos hangulati tér-érzeteit is, a költemény által nyíló kultúra-látványt. A fordítás valójában kultúra-közi kommunikáció, s akkor sikerül a legjobban, ha a számunkra idegen gondolkodásmód hidege is megcsap a versből, vagy a magunk világképét megkérdőjelező forró energiák, az idegen kultúra másféle „hőérzete”. Kortársak esetében is nagy lehet a kultúrák közti szellemi távolság, hát még ha az idő mélységes árkait is át kell ugornia a fordítónak, ha a másféle kultúra régmúltját, a klasszikusait kell fordítani. A Helikon kiadó által oly sok szeretettel gondozott Weöres-életműkiadás egybegyűjtött műfordításainak első kötete épp ilyen időben és térben is távoli kultúra-klasszikusok gyűjteménye – kínaiak, indiaiak, perzsák; a költőnek oly kedves kelet alkotóinak versei sorjáznak a lapokon.

Persze nagy kérdés, e gazdagságból mennyit tárt volna elénk a költő önmagától, ha a dogmatizmust és sematizmust hirdető kultúrpolitika az ötvenes években nem zárja el a fordításon kívül minden mástól. A rendszer megkövetelte a dicsőítő kórusba tagolódást, amire Weöres alapvetően apolitikus alkat lévén alkalmatlan volt. Az asztalfióknak íráson túl elérhető szakmai feladataként, s - mivel ’51 után állása se lehetett - egyetlen jövedelemforrásaként is csak a fordítás maradt a számára. Hallatlan mennyiségben tolmácsolt számtalan nyelv és időszak költészetéből, egy olyan korban, amikor azt is meghatározták, kitől és mit fordíthat; épp ezért megdöbbentő, mennyire nem venni észre, melyik munka volt a szívügye és melyik letudandó penzum – még ha sejtjük is, hogy Mao Ce Tungot, vagy Ho Si Minh-t, a diktátorokat nem lehetett akkora élmény magyarra ültetni, mint mondjuk Po Csü-jit, ez a fordításokon alig érződik.

Az köztudott, hogy Weöres Sándort mélyen megérintette a Kelet, hogy talán az egyetlen maradéktalan ellenpéldája a hiedelemnek, miszerint idegen kultúra földjébe nem lehet mélyen gyökeret ereszteni. Ennek ellenére sem birtokolta például a kínai nyelvet, főleg nem annak sok ezer éves változásaival együtt. Ilyenkor a fordító jobbára közvetítő nyelvek és nyersfordítások alapján dolgozik. Kosztolányi Dezső a maga kínai válogatását angolból magyarította, Illyés franciából dolgozta át a Kínai Szelence címmel megjelent kötetet. Weöres is szívesen tájékozódott az általa ismert nyelveken, de dolgozni jobbára nyersfordításokból dolgozott, igénybe véve a kínai egyetemeken diplomát szerző új sinológusnemzedék – elsősorban Tőkei Ferenc – segítségét. Felmérhetetlen jelentősége volt a kettejük munkakapcsolata folyamán egyfajta nem túl gyakori oda-vissza hatásnak fordító és nyersfordító között – Tőkei rengeteg költőt és verset ajánlhatott Weöres Sándor figyelmébe, mivel szinte példaszerűen fordítják végig évezredek legjelentősebb gyűjteményeit és alkotóit a kínai költészetből, gyakorlatilag alig hagyva ki jelentős alkotót vagy időszakot. Eközben ahol csak lehet mélységesen tiszteletben tartják az eredeti versmértékeket, ilyen értelemben egyedülállót alkotva. S végül Tőkei – „hithű” kommunista lévén – mintegy lektorálhatta is a kiválasztott művek átdolgozásait, képviselve azokat a kultúrpolitika felé.

A kötetben a kínai költészet mellett helyet kaptak még mongol, vietnami, szanszkrit és perzsa magyarítások is. Ha fel akarjuk mérni, mekkora zsenije volt a fordításnak Weöres, elég, ha a gyűjteményben továbblapozva belepillantunk India regekincsének a költő által átültetett gazdagságába. Vekerdi József nyersfordításait használva Weöres Sándor a szanszkrit líra érzékibb, sűrűbb versi világát gyökeresen más költői eszközökkel építi fel, mint a kínait. S ugyanez igaz a perzsa költészetre – a teljesen eltérő átlényegülés. A személyes kedvenceim mégis a szani és mongol népballadák, regék; érzésem szerint a költő ezekben oldódik a legmélyebben a fordítóba, itt nincs szükség az alázatra, mert Weöres Sándor e regékben van maradéktalanul otthon. Abban a ráció előtti állapotban, amely nem kényszerít szétválasztani és elnevezni, amely ránézvést egyszerű, szinte csak ráolvasás – valójában legalább annyira összetett, mint a világ, amire ráolvas.

Ha valaki tájékozódni akar, kultúrák gyökérzetéről, vagy csak eltölteni egy kellemes estét dallal és borral, ahogyan az egykori kínaiak szerették tenni; ez a kötet alkalmas rá. Mondjuk bort sajnos nem csomagol hozzá a kiadó, de versszerető emberként szinte csak ezt kifogásolhattam ebben a példaszerűen igényes kiadványban. Ha nagyon kukacos kedvemben volnék, még hozzátenném: egy összefoglaló jelegű, nem túl hosszú tanulmány igazán elfért volna a kötet végén, hiszen a téma alapos ismerői közül nem egy ma is itt jár köztünk. Remélem sokan kézbe veszik majd e kötetet – ha szereted a verset, és felütöd, akkor jó darabig biztosan nem ereszt.

Nem célom, hogy a továbbiakban ezt a hiányolt tanulmányt tegyem le az olvasók elé, ehhez nem ismerem eléggé a korai keleti irodalmakat, s nyelvismeretek híján a fordítás gyakorlati problémáit sem. De akad még gondolat, amit megosztanék a türelmes olvasóval – főleg a kínai költészet e kötet által való bemutatása kapcsán. Aki kíváncsi, kövessen.