2011. január 31., hétfő

Svetlana Chmakova: Esti tagozat 1.

Svetlana Chmakova neve nem ismeretlen a magyar manga-olvasók számára, megjelent már egy háromkötetes sorozata, a Dramacon, és immár a legújabb, egyelőre a negyedik részénél tartó sorozata, a Weirn-könyvek első kötetét is a kezünkbe vehettük. Az Esti tagozat egy átlagos iskolában játszódik, ám cseppet sem átlagos szereplőkkel. Ha azt hittük, hogy az utolsó óra után a  gimi bezárja kapuit, és másnap reggelig  maximum a takarító néni csoszogása hallatszik a  falak közt, hát tévedtünk: mikor a nappali diákok hazamennek, akkor kezdődik az esti tagozat.

Ugyan nem túl eredeti, ám nagyon jól működő fantasy-alapanyag az iskolás démonok, vámpírok, boszorkányok ötlete. Hiszen jól tudjuk, a természetfeletti lényeknek is tanulniuk kell valahol, ám nem mindenkinek juthat elzárt varázslósuli, van, akinek be kell érnie a félidőben bérelt iskolákkal. Este hatkor a nappali őrző átadja helyét az éjszakainak, a tantermeket megtöltik a vámpírtanárok, démondiákok, boszorkanövendékek.

Közéjük tartozik a főszereplő Alex, aki itt még kevés szerephez jut, ám gyanítható, hogy a későbbi részekben körülötte bonyolódnak majd az események, és nővére, az éjszakai őrzőként dolgozó Sarah. Alex rejtélyes okból otthon tanul, néhány kivételes alkalomtól eltekintve ki sem teszi a lábát a házból, örökké sütire éhes asztrálszelleme segítségével végzi a nővére által hazahozott leckét. Sarah a szórakozott, ám húgáról gondoskodó őrző, szeretné jól végezni munkáját, ám kétbalkezessége sokszor nehéz helyzetbe hozza.

Megismerjük a vadászok csapatát, akik az éjszakában üldözik a vámpírokat és a szaggatókat, s persze találkozunk nyálas és kevésbé nyálas vámpírokkal is. És van néhány szereplő, akikről nem derül ki, kik vagy mik, csak afféle rejtélyes fátyolba burkolt szellemként itt-ott megjelennek, és baljós hangulatot árasztanak magukból. Egy összecsapásban valami titokzatos erő leterít pár vadászt, Sarah, az őrző eltűnik, húga, a meggondolatlan éjszakai csavargásával valamit elindító Alex pedig kénytelen beiratkozni az iskolába, ha ki akarja deríteni, mi történt a nővérével…

Nagyon érezni, hogy egy hosszabb sorozat bevezető darabja ez a kötet, a szereplők mindegyike csak felskiccelt vázlat még, a történet pedig olyannyira összefüggéstelen, hogy a végén csak nézünk, hogy mi is ez az egész, és kik voltak ezek a csuklyás alakok, és hova tűnt Sarah – tipikus sorozatkezdet. Annak viszont ígéretes. Tetszik, hogy sokszereplős, nem csak két-három alak van, és az már most látszik, hogy a történet is több szálon fog futni. A rajzok Chmakova sajátos stílusában készültek, akinek a Dramacon tetszett, ezt is szeretni fogja – mindenképpen a fantáziadús mangarajzolók közé tartozik, nincs két egyforma alak, jól megkülönböztethetők a szereplők, az akciók szépen rajzoltak és elég kreatívan bánik a panelelrendezéssel is. Amiről viszont leszokhatna, az az idióta kis humoros érzelemkifejező alakok (chibik) használata – de persze úgyse fog, műfaji követelmény a mangában, csak épp én nem tudom megszokni.

Jó kis sorozatkezdet ez, a történet ígéretes, a szereplők érdekesek, és mivel a felét nem igazán lehet érteni, biztos elolvasom a folytatást, hogy megtudjam, mi is történt… Ami viszont imádnivaló, az a (természetesen) rajzolt utószó. Jó humora lehet a hölgynek.


Kiadó: Athenaeum
Fordította: Pap Zoltán, Sárközy Bence
 

2011. január 28., péntek

Herta Müller: A róka volt a vadász

Egy diktatúra, amely lehetne bárhol a világon, parttalan idő, és számtalan kis mozaikszereplő, akik lehetnének akárkik – ezek adják Herta Müller A róka volt a vadász című regényének keretét. A 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett, román származású, Németországban élő írónő úgy írta meg a nyolcvanas évek végi Temesváron játszódó történetét., hogy az olvasó azt érzi, játszódhatna bárhol, Magyarországon, a szomszédban, a világ másik végén; a szereplők lehetnének akárkik, én, a szomszéd, a kollégáim, a jelentéktelen kis hangyák a tévében – mindegy. Bármily elcsépelten hangozzék is, a kortól és helytől független diktatúra-lenyomat épp attól válik zseniálissá, hogy egy állapotot, egy szürkeségbe fulladt ország hétköznapi alig-létezését meséli el, amiben a szürkeség, a tetszhalál mellett minden, a szereplők, a hely, a kor, a diktatúra maga, a politika csak statiszták.

A fülszövegből azért tudjuk, hogy a nyolcvanas évek végi Temesváron járunk, Európa egyik leggroteszkebb diktatúrájában. Két barátnő, Adina és Clara történetét, szerelmeiket, megpróbáltatásaikat ismerjük meg – és rajtuk, meg a hozzájuk kapcsolódó barátok-szeretők-kollégák-szekusok életén keresztül összerakódik egy látkép egy országról, egy állapotról. Adina tanárnő, aki az igazgató folyamatos terrorja és a paradicsomszüretre kivezényelt gyerekek nyomora mellett próbálja megőrizni józan eszét, miközben barátja katona az ország egy távoli pontján. Volt barátjával, az orvos Paullal találkozgat, aki baráti zenekarával a diktátort sértő dalt ad elő, amivel magára – és Adinára – vonja a belügy figyelmét. Adinát megkörnyékezik, lakásába betörnek, az ágy előtt heverő rókaprém lábait egyesével levágják, majd gondosan visszarendezik a test mellé – a folyamatosan visszatérő szimbólum nem hagyja, hogy elfelejtsük, ott vannak, a magánszférája mint olyan, nem létezik, az élete a hivatal kezében van – de azért csak pakolja vissza azt a lábat mindig, mintha minden rendben lenne.

Eközben Clara a belügyi tiszt Pavel szeretője lesz, nem tudva, hogy épp ő terrorizálja barátnőjét – mire megtudja, addigra meg már nem érdekli. Clara azt hiszi, szerelmes, és épp ezzel válik a diktatúra tökéletes alanyává, köti meg a maga kompromisszumait, fogadja el a fals magyarázatokat a hivatalról és hiszi el, hogy Pavel nem ártana barátnőjének – innen már egyenes az út a „diktátor szeret minket” jellegű behódolásig.

Mindketten archetípusok, Adina a diktatúrával együttélő, fogát összeszorítva tűrő, ám meg nem alkuvó, Clara a behálózható, kis előnyökkel könnyen elcsábítható alattvaló. Körülöttük pedig egy fél város nyüzsög, mindenki úgy keresi a saját boldogulását, ahogy tudja, igazgatók, raktárosok, portások, belügyesek, munkások. Mindenki együtt él a diktatúrával, mert együtt kell, de az szép lassan kiszorítja belőlük az életet – mintha a róka annak a jelképe lenne, hogy az embereknek is folyamatosan nyesik le a végtagjaikat, szép lassan ölik meg őket, de még élnek, és úgy tesznek, mintha egyben lennének.

Az egész könyvet áthatja valami fojtogató szürke por, mintha a gyárkémények füstje a lapokra is rászállt volna, és ott ragadt. Szinte már fáj az a kilátástalanság, élettelenség, lefojtottság, ami árad a könyvből. Nincs ebben a világban semmi szín, semmi élet, semmi szeretet – olvasás közben nem egyszer földhöz csapdosná az ember, és beleordítaná az író képébe, hogy „nem lehetett ennyire szürke”. Aztán persze összeáll az apró mozaikokból a kép, és kénytelenek vagyunk belátni, hogy de, lehetett ilyen szürke.

Müller szikár, fagyos prózája, pattogós, szinte katonás mondatai tökéletesen alkalmasak arra, hogy csak ráerősítsenek a fojtogató hangulatra, mintha készakarva keresné meg a legrondább és legnyomasztóbb hasonlatokat, a leggroteszkebb leírásokat – a nyelvhasználat már önmagában azt sugallja, itt nincs szépség, ne is várjátok. Ez önmagában zseniális, a nyelvet ennyire  a szöveg szolgálatába állítani nem elhanyagolható írói teljesítmény, az a durva naturalizmus, a testiségnek, a testi nyomornak az arcunkba tolása, ami végigmegy a regényen, ellenben felesleges és undorító. Nyilván ez is eszköz Müller kezében, a testi nyomor is a diktatúra testet-lelket nyomorító hatását hivatott erősíteni, viszont ez kétélű fegyver: ha folyamatosan arra játszik az író, hogy hányingert keltsen, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az érzékenyebb olvasó nem bírja végigolvasni, pedig kár lenne érte.

Ráadásul olcsó és hatásvadász megoldás, ami könnyen elfeledteti az írói bravúrokat és a nyelvi leleményeket – ha a könyvből a végén csak arra emlékszünk, hányszor hánytak, szartak, köptek és hugyoztak benne, hogy hány szemölcsöt kapartak el mocskos kézzel, és hány csótányt nyomtak szét a konyha falán, ott valami baj van. Aláírom, befogadói oldalon is – engem undorít a testi nyomor és a mindenhonnan áradó testnedvek leírása; de nem is hiszem, hogy egy ilyen kaliberű írónak, mint Müller, ilyen eszközökre lenne szüksége ahhoz, hogy maradandót alkosson. A lelki nyomorral sokkal nagyobb hatást lehet elérni – és ő azt is le tudja úgy írni, hogy torkon ragadjon.

Az a fajta könyv ez, amit jó szívvel senkinek nem ajánlanék, mert durva, kegyetlen, nem könnyű olvasmány, mégis azt mondom, aki bírja cérnával, olvassa el, mert megéri. Amikor végre becsuktam, fellélegeztem hogy vége, és azt mondtam, soha többé semmit ettől a nőtől, de rögtön tudtam, hogy minden kritikám ellenére olvasok én még Herta Müllert.


Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Nádori Lídia
 

2011. január 26., szerda

Kate Morton: Felszáll a köd

A 98 éves Grace Bradley-t felkeresi az idősek otthonában egy fiatal amerikai rendezőnő, aki egy tragikus sorsú költő hetvenöt évvel ezelőtti öngyilkosságáról készül filmet készíteni. A költő, R. S. Hunter a két világháború közti angol irodalmi élet egyik reménységének számított, halálának mindössze két tanúja volt, két nővér, Hannah és Emmeline Hartford, akik aztán soha többé nem álltak szóba egymással. Mindenki, aki ismerte őket, aki tudhat valamit a történetükről, már rég halott, kivéve egyvalakit, Grace-t.

A készülő film feltépi az idős hölgyben a rég begyógyultnak hitt sebeket, rákényszeríti, hogy visszaemlékezzen fiatalkorára, arra az időre, amikor tizenéves cselédként a Riverton-birtokon szolgált, és összebarátkozott az udvarház ifjú úrnőjével, Hannah-val, és a tragikus estét. Grace, aki életét múltbeli történetek kutatásának szentelte – cselédsorából felemelkedve régész lett belőle – élete végén feltárja saját múltját, saját titkait, no nem a filmrendező előtt – unokájának mondja magnószalagra az évtizedekig gondosan eltemetett eseményeket.

Visszarepülünk a múltba, az első világháború kitörését megelőző évekbe, amikor a tizennégy éves Grace a környék legnagyobb udvarházába kerülve megtanul cselédként élni, szolgálni másokat, mindig kéznél lenni és mindig nyitva tartani a fülét, ám csukva a száját. Lépten-nyomon családi rejtélyekbe, titkokba, elharapott félmondatokba botlik, s ahogy megtanul új élete szabályai szerint élni, felfedezi a másik oldalt: az urak gyermekeinek gondtalan, játékokkal, felelőtlenséggel teli világát. A három Hartford testvérben ideálokat, titkos barátokat lát, életüket a sajátjaként éli meg, és a legidősebbel, Hannah-val igazi, szinte már testvéri szeretet köti össze. Aminek köszönhetően felnőve, a  háború után az immár férjes asszony Hannah komornájaként kerül Londonba, hogy előtte is, akárcsak úrnője előtt, kitáruljon a világ.

Miközben a Hartford birtok élete felfordul, a család tragédiák sorát éli meg, a világ is átalakul: az első világháború pusztításai ugyan elkerülik a vidéki Angliát, ám azok  a társadalmi változások, amiket elindít, még az oly megingathatatlannak hitt angol viszonyokat is megváltoztatják. Hannah, Grace és Emmeline keresik a helyüket a régi és az új világ között, felsejlenek új szereplehetőségek a nők számára, a cselédek és szolgák viszonya a munkásmozgalmak hatására képlékennyé válik, ám mindez mintha csak a felszín lenne: valójában mindannyian fuldokolnak a rég megkövesedett társadalmi szabályok miatt.

Aztán megjelenik egy régi ismerős, és a két nővér élete felbolydul. Hogy mi vezet a végzetes estéhez, és a Hartford nővérek tragikusan hirtelen halálához, az szépen fokozatosan bomlik ki az idős Grace emlékeiből – mintha ő maga sem lenne biztos a dolgában, mintha annyira mélyen eltemette volna már magában a régmúlt történéseit, hogy szálakból kell összeszőnie az egészet. Titkok, hazugságok, tragikus félreértések, évtizedekig hordozott bűntudat kerülnek felszínre.

Ha van korszak és hely, ami szinte kiált az irodalmi gótikáért, az a két világháború közti Anglia. A viktoriánus kor merev társadalmi berendezkedését épp szétfeszítő, ám hagyományaihoz mélyen ragaszkodó világ, a homályos cselédlépcsőkkel labirintusszerűen átszőtt vidéki kúriák, a ködbe burkolózó birtokok szinte megkövetelik a rejtegetett családi titkokat, a kísértő szellemeket, az eltemetett emlékeket.

A történet és a kor, a hely, a hangulat csodás összhangban van, ennek köszönhető, hogy Kate Morton könyve beszippant minket, és nem ereszt, dacára annak, hogy jócskán túlírt, és minden fordulata előre kitalálható. Ráadásul a folyamatosan két szálon futó cselekmény egy idő után idegesítővé válik, épp azért, mert az egyik olyan erős, hogy természetszerűleg elnyomja a másikat – az idős Grace története, fájdalom, hamar elveszti az érdekességét, csak azt várjuk, essen már túl azon a nagy titkon. Kár, mert szép búcsúzás-történet is lehetett volna a halált váró, és utoljára még kitárulkozó és múltjával megbékélő idős nőről.

Kérdéses számomra, hogy mennyire ifjúsági a könyv, a történet, a hangulat és a felvetett kérdések a felnőtt olvasókat is képesek elvarázsolni, ám a nyelvezete szinte már méltatlanul iskolás olykor, mintha időről időre az író eszébe jutott volna, hogy ő ifjabbaknak akar könyvet írni, és beleszőtt néhány a korba és a történetbe abszolút nem illő mondatot. A végére beleszuszakolt újabb kis csavar és a mellékszereplőknek ajándékozott szolid happy end pedig felesleges és erőltetett, ám ezeket a gyerekbetegségeket leszámítva Kate Morton első könyve egy remek indulás – hangulatos, szövevényes, tanulságoktól sem mentes mű.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Borbás Mária

Korábbi kommentek:

2011. január 24., hétfő

Bartis Attila: A csöndet úgy

Forgatom a kezemben ezt a könyvet, egyszerre megilletődve és csalódva. Szövegeket vártam - persze, megint -, azt a felzaklató pontosságot, hogy ne mondjam, a megszokott bartisi szót szóba öltő ütemes kopogást a valóság rosszul szabott cselédszobaajtaján; ehelyett e kötetben a csendet úgy rakják körbe a képek, hogy támaszul nem áll mellettük a szavak szövete, enélkül kell bóklásznunk ebben a kötetben, minden indoklás nélkül, szabadon.

Már abban az esetben, ha szabadság alatt nem a berepülő pilóták eufóriáját értjük, vagy a választási jogot, vagy, hogy erkölcsi normáink szerint ítélhetünk és dönthetünk, s e döntés ráadásul kivételesen egybevág a legtitkosabb vágyainkkal és érzelmeinkkel. Ha a szabadság nem a fehér papír fekete tintával. Ha nem négy kifeszített húr, vagy tízezer orgonasíp. Ha nem remetebarlang, meg nem is az a pillanat, amikor megáll Isten kelléktári vekkere és valami szétfeszíti a bordák ketrecét. Ez a szabadság az esetlegességé, ez az asszociációk szabadsága, még akkor is, ha a képekből – azért – összerakódik az írói élet-keret, a helyekkel, a kapcsolatokkal, ha belakja a lapokat a dráma is, a veszteség, de annak fájdalmas viccbe forduló feldolgozása is. Ez a sokféle meztelenség szabadsága, a kedvesé, az íróé, a magánvilág kendőzetlensége: bátran, szabadon értelmezhető; ez az értelmezés szabadsága.

Mégis. A mozdulataival sokkal nehezebben tud hazudni az ember, mint a történeteivel. A mozdulatlanságaival – elkapott pillanatok merevítésével – még nehezebben. Olyan őszinteség lakik a lapokon, amihez a szövegek varázsvilága jobbára sok apró áttételen át közelíthet csak; ez a kíméletlen őszinteség termi aztán az értelmezés kényszerét.

Keserves kényszer ez, mivel a képek „ilyetén kiharapása a kontextusból”, lapról lapra ejtése minden magyarázati támasz nélkül távolít is: a képek alapján ez az őszinteség teljesen érzelemtelen. Ilyesmit sugall: nincsenek vágyaink, indulataink és félelmeink. Mondhatni: se célunk, se céltalanságunk, s még azt se tartjuk számon, hogy ez a vákuum immár nem zavar. Furcsa, leginkább jellegtelen állapot ez a szabadság. Semmi köze a közönyhöz, mert az óhatatlanul cinikus, meg semmi köze ahhoz, amikor minden mindegy, mert a mögött azért mégis ott lapul a szégyen vagy a remény. Ha már minden mindegy, az még igen emberi. Úgy is mondhatnám: a szabadság nem embernek való állapot. S ebben a nem embernek való állapotban, ekkora szabadságban az értelmezés hiábavaló gesztus: e szabadság megszüli az értelmezés kudarcát.

Utazni ezzel a könyvvel szürreális élmény. Amikor beült a három vasúti munkás, gyorsan elővettem zsebemből a könyvet, hogy a sarokba húzódva olvasást színleljek, mert nem akartam senkivel társalogni, és aki olvas, azt általában békén hagyják. Attól nem kérdik meg, hogy honnan hová utazik, hogy van-e család, ilyesmi. Akinek könyv van a kezében, az valójában nincs is jelen. De mi van akkor, ha a könyv a kezében „sincs” valójában „jelen”, ha a csöndet úgy kényszeríti ki, hogy beránt egy élet tört tükörcserepei közé, a képek tudatfolyamába: akkor majd így élünk, gondolta, így nem lehet élni, gondoltam, csak így érdemes, gondolta, féltelek, gondoltam, engem már nincs mitől, gondolta, azt gondolom, gondoltam, virrad, gondolta, hiába hallgatsz egy hónapja, gondoltam, menned kell, gondolta, te jobban félsz, mint én, gondoltam, ez nem igaz, gondolta, dehogy nem, gondoltam, tényleg menned kell, gondolta … képi tudatfolyam, utazni szürreális ezzel a könyvvel, utazni a valaki más képi utazásában.

Mondhatom erre a kötetre, hogy „olvasd el”? Ezek után? És nem azért, mert fáj, hanem mert képeivel így ne hatoljon belém senki. Se a vénámba, se az agyamba. Se tűvel, se tőrrel. Se ember, se Isten. Állat jöhet a fogával, nő a karmával, hóhér kötéllel, csak hideg képeivel ne, soha senki. Másfelől: ha ennyire felkavart, mondhatom, hogy ne „olvasd el”? Mondhatom erre a kötetre, ezek után, amit először gondoltam, hideg dühvel: hogy megjelenés-kényszer szülte alibi? Hiszen ha alibi, akkor - a hatása által legalábbis – igazolt.

E bejegyzésben szabadon felhasznált és parafrált idézetek laknak Bartis Attila korábban megjelent műveiből.


Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek:


2011. január 22., szombat

Joyce Carol Oates: Egy szép szűz leány

Joyce Carol Oates amerikai írónő 1963-ban publikálta első regényét, és még ma is aktívan ír, tavaly jelent meg Egy szép szűz leány című könyve, s már előkészítés alatt áll a következő. Majd’ fél évszázados pályafutása alatt több mint ötven regényt, számtalan novellát, verset, esszét írt, melyeknek sajnos töredéke olvasható magyarul. Legutóbbi regényét az amerikai kiadás után fél évvel megjelentette az Európa Kiadó, aminek örvendezhetünk, mégis picit keserű a szánk íze – Oates legújabb könyve ugyanis messze elmarad korábbi remekeitől, mint a Napforduló, az Állatok, a Luxusvilág, vagy az évtizedekkel ezelőtt megjelent Norman és a gyilkos című kötetben található novellák. Mivel életműkiadásról álmodni sem merek (erre tán csak akkor lenne esély, ha az évek óta a Nobel-várományosok listáján szereplő írónő egyszer meg is kapná a díjat), remélem, a következő Oates-regény legalább felidézi a régebbi művek színvonalát.

Az Egy szép szűz leány egy tizenhat éves lány és egy hetvenes öregúr egynyári kapcsolatának története – mégis, aki huszonegyedik századi Lolitát vár, az csalódni fog. Katya Spivak, az átlagos, prolikörnyezetből származó amerikai tinilány, aki se nem szűz, se nem szép, a nyarat Bayhead Harborban tölti egy újgazdag család házában, két kisgyerekük bébiszittereként. Miközben halálra unja magát az elegáns szigeten, csodálja és irigyli az ott lakókat, közéjük akar tartozni, utánozza őket, szabadulna alkoholista anyjától és bűnöző unokatestvéreitől. Egy szép napon megismerkedik a köztiszteletben álló Marcus Kidderrel; és a dúsgazdag, előkelő, a szigeten igazi hírességnek számító öregúr pazar villájával, műkincseivel, festményeivel elbűvöli a fiatal lányt.

Amikor az idős festő megkéri, hogy álljon neki modellt, Katya nem sokat kéreti magát, először ruhában, majd fehérneműben, végül meztelenül is hagyja magát lefesteni – jó pénzért. Hogy aztán másnap megbánja, erőszakot emlegessen, az áldozat szerepében tetszelegjen, s este visszamenjen újabb párszáz dollárért levenni még valamit. Hogy mi történik még, miközben Kidder megfesti a csak általa látott, s a valóságos Katyával köszönő viszonyban sem lévő szép szűz leány képét, az jótékony homályban marad, ami viszont kibontakozik, az az öreg, nagybeteg Kidder terve a fiatal, hamvas lánnyal. Mivel a fülszöveg nem túl elegánsan lelövi a poént – ami egyébként sem okoz nagy meglepetést – nekünk sincs miért kerülgetni a témát: Kidder halálos beteg, s utolsó kívánsága, hogy egy fiatal lány karjában érje a halál.

Zavarba ejtő témákat vet fel a könyv, de a legnagyobb baj vele épp az, hogy csak felveti őket. Szól az eutanáziáról, a halálra való készülésről, arról, hogy vajon megtervezheti-e az ember a saját halálát, s felhasználhat-e ehhez másokat; hogy egy ostoba tinilány vajon képes-e megérteni egy öreg és beteg ember érzéseit, s hogy van-e joga egy öreg és beteg embernek rákényszeríteni az érzéseit egy lelkileg éretlen tinilányra. Ám mindezeket csak karcolgatja. Oates ennél mélyebbre szokott menni, itt igazán senki sem vehető komolyan, a kérdések, amiket feltesz, megválaszolatlanok maradnak, de nem is provokálnak arra, hogy magunk válaszoljuk meg őket. A szereplők egyike sem szimpatikus, sem Katya, sem Kidder nem vált ki belőlünk semmit, sem szimpátiát, sem sajnálatot, sem azonosulást – gondjaik, bajaik, útkeresésük, baklövéseik egyaránt hidegen hagynak minket.

Hiába remek író Oates, az egész törénet annyira távol marad tőlünk, mint egy bulvárlapban olvasott kis színes – botrányos, lehet rajta háborogni fél percig, de aztán továbblapozunk. Kár érte, mert  a felvetett témák mindegyike megérne többet.


Kiadó: Európa
Fordította: M. Nagy Miklós
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...