Az idei év két Prágai Tamás-díjasa közül az egyik Nagyatádi Horváth Tamás, a kötetét egy hosszabb lélegzetű esszében elemeztem a Napút Online számára - és sok szeretettel ajánlom minden versszerető ismerősömnek. Komoly lélegzetvétel ez a kötet, érett és értékes gyűjtemény - semmilyen első-kötet íze nincs, egy kifejezéskészletét nagy biztonsággal használó költő biztos kézzel szerkesztett munkája.
"Szürkület ’74-ben, talán velem egy napon született. Életünk során folyamatosan kerülgettük egymást, habár volt, amikor már majdnem beszélgetésbe elegyedtünk. Kicsit bánom, hogy másfelé fordultam, amikor olykor tétován felém nézve várta, hogy szóljak neki. Valamit…
Aztán vége lett. Immár több éve, hogy elment, szinte észrevétlenül. Nem gyötörte betegség, azt hiszem, csak a soha ki nem tört viharok és a soha fel nem ragyogó Nap hiánya. Távoztát igazán nem is lehet dátumhoz kötni. Mert nem hagyott űrt maga után, csak alig értelmezhető nyomokat. A havas, sáros erdőben körbe-körbe loholó vad nyomait.
Hagyatékát, ezeket a verseket néha előveszem, egyiket-másikat elolvasom. Egyszer a hősöm, másszor a szégyenem. Egyszer hitetlenkedek, hogy nagyszerű sorai hogyan merülhetnek feledésbe. Másszor meg épp azon csodálkozom, hogy miért nem semmisített meg mindent. Ha valaha beszélgettünk volna, ezt biztos szóba hoztam volna…
Tudom, hogy részvétlenségemmel, makacsságommal és gőgömmel együtt is én álltam hozzá legközelebb. Tudom, hogy jól megértettük volna egymást. Mégis, viselkedésemmel én voltam az, aki utóbb siettette a távozását. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ezért hálás volt nekem. Mégha ezt nem is mondta ki sosem…
Így távolítja e versek szerzőségét magától e figyelemre méltó verseskötet beharangozójában Nagyatádi Horváth Tamás – bizony első olvasatra nem volt szimpatikus gesztus a különítés: adja magát, hogy a felelősség áthárításának olvassa a felületesség, a kapkodva kézbe vétel információáradás ránk telepedő kényszere. Holott lakik a mondatokban pont elég szelíd gyász és szeretet; holott csak annyi kellene értelmeződjön: a verseket egykor világon innen s túli terekből kiharapó figyelem gőgjét, makacsságát és részvétlenségét a kötetet nevével jegyző szerzőben felülírta egy erősebb, tisztább viszonyulás – amely Szürkület produktumait a maguk minden szépséges hiábavalóság-érzetével együtt értelemszerűen idézőjelbe helyezte.
Pedig bizony mondom néktek, az utóbbi idők egyik legkiérleltebb szembenézése a Szürkületé – de tény: a kétely keserítő sarának, kitörni készülő viharok előérzeteinek emel szópalotát, szinte mindvégig a kétségbeesést is elejtő hideg reménytelenségben lát bennünket, még ha látja is az igazság eloldó, részegítő fényét is, amely szépségével átsüt millió romlott napon (Aiszthétisz). Ez a költészet a kiűzetés jelében/tudatában keresné az erre élt szentek csontmaradványait, amit mint rábízott gondolatokat szórt el egy harcos angyal (Renovatio). Ez a megközelítés felismerte a langyos hitek gesztusaiban a szokást, s ráébredt, hogy ennyi hiábavaló gesztus közt tényleg el kell döntse, mit is akar feledni végül…(Üresedik). Erős, gondolatritmussal formált, szuggesztív sorokban árad a meglehetősen keserű hang, olykor a vádak csatarendbe állításától sem riadva vissza: …Ki az a tébolyult, aki hiszi, hogy vezet valahova minden dolgok összetörése (Nigredo); olykor fanyar humort csillantva a legváratlanabb helyeken is: …arcán a mosoly mégis, mintha másképp állna, mint a próbababákén (Apatheia). Derűt, vagy akárcsak vigaszt nemigen enged magából, hiszen odakint fagy (Appendix)..."
A folytatásért kattintsatok:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése