Stephen Fry: Trója - a nagy történet

Haragot, istennő zengd... Így kezdődik a mese, az európai kultúrát megalapozó mese, írták már sokan, sokan észrevették – a világunk irodalmának kezdetét jelentő mű így kezdődik. „Kezdetben vala a harag...” mondhatnánk. Így kezdődik Homérosz története, amit most Stephen Fry átiratában kínálok nektek, jó szívvel, mert megérdemli. Nagyon szerettem, ahogy a Mítosz kötetében (igazi, száraz angol humorral) összemarkolta az istenek történeteit, és nagyon kíváncsi vagyok, a Héroszok történeteit hogyan görbíti az irónia szelíd tükrén át. Azt is el fogom olvasni, valójában a Trója – a nagy történet előtt kellett volna, de ezt a könyvet akarta Nolan filmje bennem, ezt a történetet akarta, a filmre vitt másik gyökérzetét. Ezt a mítoszt, amit mi irodalmi alkotásként kezelünk, egy ember kreativitásának produktumaként, holott egy sokkal gazdagabb, ezerfelé ágazó, brutálisan szabad kulturális szőlő-tő borának szűrt párlata.
 
Stephen Fry az egészet meséli a maga módján – azaz az egész velejét jelentő Iliászt körbedúdolja a sokfelől, sokak tollából ágazó eredet- és következménytörténetekkel is. Kerek és gurul. És élvezetes – könnyen olvasható, igazi csemege, ahol nem fonnyad el a történetek gazdag, alluzív tartalma sem. Bárki fiatalnak kezébe adnám, mert ebben a száguldva frissülő özönben már ehhez a kötethez is hozzá kell lassulni némileg. És ez a sebességváltás most szükséges hozzá, hogy ha felébred a kíváncsiság a zengő szavak bősége iránt, a forrás iránt (amely, mint jeleztem, valójában egy jól csatornázott, antik vízcsap inkább), szóval, ha felébred a kíváncsiság az Íliász iránt, ne ölje meg rögtön az olvasást maga a mű, az időmérték szabta lefolyással lassan és (valljuk meg) idegenül ható gyönyörűsége.
 
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
 
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
 
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
 
Csak egy apró részlet a legelejéről, amikor Khrűszész, Apollón szentélyének papja hiába kéri Agamemnóntól, hogy kiválthassa rabságából a lányát – s később megátkozza ezért az egész görög tábort. Ezzel a konfliktussal kezdődik az Íliász, és ha ráhangolódsz az olvasásra, elég hamar folytatódik benned, mert amúgy kaland- és rémmese, háborús horror, valójában bitang modern, mert folyamatosan találhatsz a saját korunkból analógiákat az olvasott történethez. Csak tényleg hozzá kell lassulni a bőbeszédűségéhez, az aprólékosságához, ahogy kismilliószor elveszik (a mi száguldó akció- és szuperhős-filmjeink ritmusához képest főleg) a saját részletei szépségében. Stephen Fry igazi erénye (például az amúgy korrekt Trencsényi-Valdapfel által a Görög mitológiában elénk tárt átirathoz képest) hogy olykor szinte szemtelen lazasággal átülteti a mai közbeszédbe a sztori terjengős párbeszédeit. Hogy kiderülhessen: ez a szuperhős-történet, amit olvasunk, valójában mennyire brutálisan jól eltalált, mennyire szövevényes, sokrétegű, s mennyire aktuális mese.
 
S hogy így, az egészet körbemeséli, remek kedvcsináló, az Íliászon kívül a többi történethez is. A hősei sokkal közelebb jönnek hozzánk ebben a könnyed, a szövegből ki-kiszóló tálalásban, mint amennyire elsőre az antik eredeti közel engedi őket – szembesülhetünk vele, hogy például Odüsszeusz nemcsak leleményes és ravasz, de valójában mekkora seggfej gazfickó is; hogy a hőseink valójában gátlásaikat olykor minden skrupulus nélkül levető, indulataiktól cincált tömeggyilkosok. A kultúránk megalapozó történet ebben a tálalásban sokkal meztelenebb, mint az eredeti kínáló-tálon – de ez a pucér pucsítás valójában bitang jól áll neki, insta- vagy egyéb felületre való szelfiért kiabál. És bármennyire is akadjanak fenn a fennköltség elkötelezett papjai ezen, közelebb van az értelmezése a hősökhöz, mint azoké, aki méltóságteljes, fehér szobrokká imádták őket.
 
Teremtsen kíváncsiságot. Ha csak néhány fiatal nyúl hozzá miatta az eredeti történetekhez, már megérte.

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Kisantal Tamás

Meik Wiking: Lykke – A boldogság nyomában

Amikor tavaly nyáron olvastam a vicces nevű Meik Wiking életmóddivat-teremtő könyvét, a Hygge-t, azt írtam, egy ilyen bőven elég, nem kell belevetni magunkat a félpolcnyi dán-svéd-finn-japán-ésmégkitudjamilyen boldogságtitkokkal kecsegtető könyváradatba – aztán jól ellent is mondtam önmagamnak, amikor egy őszi fáradtság-mélyponton megrendeltem a szerző másik könyvét, a Lykke-t (igen, tényleg úgy mondják hogy lüke). Ami egyáltalán nem a Hygge folytatása, inkább annak kiterjesztése, egyben Wiking Boldogságkutató Intézetben végzett munkájának közérthető összefoglalása. Míg a Hygge egy életérzést járt körül, a Lykke nemzetközi összehasonlításban és az élet számos területére kiterjedően vizsgálja, mitől és hogyan élhetünk boldogabban (és közben remek adalékokkal szolgál arra, mit és hogyan vizsgál egy boldogságkutató és milyen nehézségekkel kell szembenéznie, amikor kitalálja, hogy ő otthagy jól fizető, ám unalmas munkát, hogy a boldogságot kutassa – Wiking elég vicces fickó ám…).

Persze a boldogság szubjektív fogalom: az alapvető létbiztonságon és létszükségleteken túl mindenkit más tesz boldoggá. Mégis vannak olyan vezérfonalak, amikre felfűzhető kutatás is, ismeretterjesztő munka is. Wiking hat fejezetre/témakörre (együttlét, pénz, egészség, szabadság, bizalom, jóság) bontva mutatja be kutatásai eredményét, számos statisztikával és a világ különböző pontjairól hozott inspiráló példákkal megtámogatva. Láthatóan erős a közösségi vonulat: míg a pénz, az egészség és a szabadság értelmezhető az egyén szintjén, az összetartozás, a bizalom és a jóság csak a másikkal, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséggel kapcsolatban nyer értelmet. Vagyis: boldogság nincs egymagában. Ez jól illeszkedik azon kutatások sorába, melyek azt hirdetik, az életminőségünket leginkább a kapcsolataink minősége határozza meg – ilyen értelemben Wiking jól ráérzett a poszt-individualizáció időszakának slágertémájára. De ne legyünk cinikusak: a „forduljunk embertársaink felé” törekvése valóban hozhat minőségi változást az életünkbe, épp úgy, mint az anyagi gondoktól való megszabadulás, vagy a pozitív hozzáállás, ha addig negatívan szemléltük a világot.

Ám nyilván egyik sem megy egyik napról a másikra, ellenben mindhez komoly akadályokat kell legyűrni – főleg a mi kis bizalmatlanságra épülő „dögöljön meg a szomszéd tehene is” kultúránkban, ahol a közösségek módszeres leépítése éppúgy napi program, mint a közszolgáltatások ellehetetlenítése. Nyilván ha azt olvasom, hogy a dánok nagy többsége jó szívvel adózik, mert nem levonásként tekint rá, hanem befektetésként működő, színvonalas közszolgáltatásokba, magyarán a saját és a közösség jólétébe, akkor összeszorul a torkom és földhöz vágnám a könyvet. De mivel nem a sértett puffogás a cél, nem teszem: inkább megkeresem, hol tudom hasznosítani Wiking tippjeit a mindennapokban. Mert tudom. Tessék nyugodtan triviális dolgokra gondolni: tegyük le a telefont és hanyagoljuk a közösségi médiát, menjünk ki a szabad levegőre és lélegezzünk mélyeket, tegyünk egy aprócska lépést a közösség felé, keressük a lehetőséget ott ahol eddig csak akadályt láttunk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgyis reménytelen, ugye?

Pedig nem. Mert még ebben a híresen bizalmatlan közegben, ahol élünk is szerveznek a közvetlen környezetemben szomszédünnepeket meg közösségi kerteket; mert amióta a munkahelyem kiköltözött a városból és a körút zaj- és vizuális szennyezése helyett most épp egy havas tájat bámulok, azóta még úgy is nyugodtabban töltök nyolc órát, hogy a kiutazás horror (erre is épült ma már életmód-program, lásd Sinrin-joku és társai – bár nálam szkeptikusabb és távolságtartóbb embert e téren nehéz találni [egy erdőbeli séta gondolatától is borsódzik a hátam…] kénytelen vagyok belátni: a természet, a friss levegő valóban gyógyító erejű); mert amióta minimalizáltam a közösségi oldalak használatát, sokkal kevésbé frusztrál a többi ember hazug magamutogatása. Szóval lehet változtatni. Ki lehet szakítani magunknak egy morzsányival több boldogságot. Aztán még egy morzsát meg még egy morzsát…

Továbbra is azt mondom: a világot nem váltják meg ezek a könyvecskék, megfelelő távolságtartással kell kezelni, mint minden pop-pszichológiát, de kellemesen elringatnak és ki-ki kiszakíthatja magának, amit hasznosítani tud belőle. Az már csak ráadás, de nem elhanyagolható ráadás, hogy gyönyörű kivitelű, igazi szemet gyönyörködtető kis mini-albumok, roppant kiegyensúlyozott, megnyugtató illusztrációkkal. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni őket (és sajnos erősen szemezek a Lagommal is J).

Kiadó: Kossuth 

Fordító: Hegedűs Péter

Jo Nesbo: Macbeth

Továbbra is töretlen lelkesedéssel várom a Shakespeare újra sorozat darabjait – még mindig az utóbbi évek egyik legjobb irodalmi kezdeményezésének tartom, hogy kortárs szerzők segítségével „mesélik újra” a drámaírók istenének legfontosabb műveit. Még úgy is, hogy az eddig kiadott darabok közt akadtak gyengébbek, és akadtak olyanok is, amiket nehezen lehetett elhelyezni a Shakespeare-olvasatban. Mindig kérdés egy ilyen vállalkozás esetén, hogy mit várunk az új műtől: szolgai másolatot, amely más korba, más körülmények közé helyezve meséli el szigorúan ugyanazt a történetet; vagy ihletett saját víziót, amely a drámából inspirálódva mesél saját mesét? Én sosem tartoztam azok közé, akik szolgai másolatokat olvasnának - ezek létjogosultsága minden műfajban kérdéses számomra - sokkal többre tartom, ha valaki az adott dráma alapkonfliktusát, mondanivalóját, pszichológiai játszmáit megragadva épít akár végletekig elrugaszkodott történetet Shakespeare nyomdokaiba. Margaret Atwood és az ő börtönszínházba helyezett, többszörösen önmagába csavart Vihar-adaptációja így nyert meg magának, és így vérzett el az egyébként remek Jeanette Winterson szolgai Téli rege-átirata. És sajnos így vérzik el a norvég krimiisten, Jo Nesbo huszadik századba helyezett Macbeth-je is.

Nesbo nem véletlenül választotta Shakespeare legvéresebb és egyik legvitatottabb drámáját: a hatalomért vívott harc során minden gátlását levetkőző, legjobb barátait hátba döfő gyilkológép őrületének krónikája tökéletesen illik a Nesbo-életműbe. A helyszín a középkori Skócia helyett a múlt század hetvenes éveinek egy koszhadt északi iparvárosa, ahol az egyetlen munkahely a mérgező füstöt eregető gyár, a napfény megakad a környező hegyeken, a vasúttal egyetemben, a rendőri korrupció és brutalitás minden törvényt maga alá temet, a munka és megélhetés nélkül tengődők során pedig csak a várost valójában uraló drogbandák segítenek. Ők legalább gyors kiutat kínálnak. Kietlen, sötét, esős városi noirban lépkedünk előre – a dráma ismerete nélkül is oldalról oldalra azt várjuk, mikor toppan elénk egy hulla.

Nem is kell sokáig várnunk. A várost anarchiába lökő korrupt rendőrfőnök halála után a frissen kinevezett Duncan radikális programot hirdet: azonnal meg kell tisztítani az utcákat a drogtól. Naná, hogy minden feltörekvő rendőr csak az alkalomra vár, hogy elfoghasson egy szállítmányt, lekapcsoljon egy bandavezért, vagy elkapja magát a nagy halat: Hekatét. Naná, hogy a város valódi irányítóinak ez nem tetszik és máris tervet szőnek Duncan eltávolítására. Kapóra jön a fiatal, sikeres Macbeth, a bevetési egység parancsnoka, az egykori drogfüggő, akit néhány homályos jóslattal és holmi női praktikával meg lehet vezetni. Boszorkányok helyett drogbárók méregkeverői – és egy rovott múltú kaszinótulajdonosnő, Lady, aki bármit megtenne saját és szerelme előrejutása érdekében.

És kezdődhet a vérfürdő…

Nesbo szolgaian másolja a dráma összes fordulatát – spoilert emlegetni ilyesformán értelmetlen, belemenni a cselekmény részleteibe meg felesleges. Macbeth gyilkol. Először rendőrfőnököt, aztán helyettest, aztán saját legjobb barátját, aztán ártatlan családtagokat, végül már válogatás nélkül bárkit, aki a szeme elé kerül. Az őrület minden betegségnél gyorsabban pusztít. Az előrejutás mámora, a még több, még nagyobb dicsőség vágya, a bosszú az eltékozolt évekért, az összes valaha volt sérelemért, a sosemvolt igazság szolgáltatása az egykori bántalmazott kisgyereknek – mindez félelmetes tempóban vezet odáig, hogy egy fél városnyi rendőrtiszt kiirtása és a polgármester nyílt megfenyegetése sem elég. Mi a cél? Milyen szék, milyen trónus lesz elég? Hány festett ellenség halála kell még, hogy betömje az őrület ütötte lyukat? Miféle dicsőség tudná lefejteni azt a kezet a halott csecsemő szelleméről?

Nesbo remekül mutatja be Macbeth és Lady szétesését, a hatalommámort követő kiüresedést, az újabb és újabb elégtételek kergetését, a saját bűnök előli menekülésre való képtelenséget. Shakespeare-nél az őrület gyors és kegyes: Lady Macbeth egyszer csak halott, Macbeth is egy felvonásnyi idő alatt bevégzi. Nesbo őrülete lassabb és sokkal inkább próbára tesz szereplőt és olvasót is. Macbeth visszatérése egykori szeretőjéhez, a droghoz, Lady feltörő emlékei halott gyermekekről és erőszakos apákról – egyszerre hozzák közel a főszereplőket és távolítják el tőlünk a cselekményt. A gyilkológép Macbeth itt megtört drogos, akit pórázon rángat a legnagyobb modernkori boszorkánymester.

A dráma pszichológiai vetületét remekül ragadja meg – a történetet, a környezetet, a gyilkosságsorozatot annál kevésbé. Ami elég furcsa, tekintve, hogy Nesbo tényleg kiváló krimiket ír. De itt több ponton kilóg a lóláb. Túl sok a gyanús haláleset, túlságosan hihetetlen, hogy nem tűnik fel sokkal hamarabb, hogy szűk két hét leforgása alatt az összes rendőri vezető gyilkosság áldozata lesz és ez mind egyvalaki malmára hajtja a vizet… Túlságosan mesterkélt ez a mindentől elzárt kiskirályság – nem hinném, hogy akár skandináv vidéken, akár Skóciában lettek volna ennyire elszigetelt városállamok alig pár évtizede. A boszorkányokat megeleveníteni hivatott méregkeverők jóslata egyszerűen röhejes – ennél sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani egy látomással, egy álommal, egy konkrét ajánlattal, akárhogyan, de ez a „megállít három boszi az úton és azt mondják király leszek” a középkorban még elmegy, a huszadik században már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy ugyan engem nem nagyon érdekelnek a nyomozati technikák és sherlockholmesosdit sem játszottam gyerekkoromban, de Duncan szúrt sebe még nekem is gyanús volt. Érthetetlen, hogy egy városnyi rendőr ment el mellette.

Érdekes kísérlet Nesbo részéről ez a regény: kriminek hozzá méltatlanul gyenge, Shakespeare-átiratnak ugyanakkor meglepően helyén van. De azért jobban örültem volna, ha egy Macbeth inspirálta valódi Nesbo-regényt olvashatok, a hozzá méltó eredeti ötletekkel.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Petrikovics Edit

Itt jegyezném meg, hogy iszonyú dühös vagyok a kiadóra amiért a bevett sorozatdizájn helyett a Nesbo-kiadások formátumában jelentette meg a regényt. Értem én, hogy a piac nagy úr és így több skandikrimi rajongót lehet megfogni vele, de így meg pont azokat köpik szembe akik nem csak egy szerzőre jönnek, hanem kitartanak a Shakespeare újra sorozat mellett. Baromira nem elegáns. 

Howard Jacobson: Shylock a nevem

„- Számomra, személy szerint - mondja Shylock, megterhelve a szót annak hosszú, szemtelen és gyalázatos történelmével -, nincsen most. Akkor élek, amikor éltem. Megmondtam: ahol a történet véget ért, ott véget érek én is. De bevallom, néhanapján, csak a pokoli kéj kedvéért, egy másik szerencsétlen balek végszavát ízlelgetem a nyelvemen. Bizonyára nem nehéz elképzelni, mennyire vágyom egy zengzetes végszóra.

Strulovitch úgy tesz, mintha fejben végig venné a szóba jöhető végszókat. De túl késő van a sötétben tapogatózáshoz.

- „Majd bosszút állok én ezen a csürhén” – mondja Shylock türelmetlenül. Vajon mennyi ideig tart Strulovitchnak?

- Mindig is a puritánok voltak a gyengéim - magyarázza. - Ez tulajdonképpen nem meglepő, annak fényében, hogy nekik meg mi vagyunk a gyengéik. Viszonozzuk egymás kedvességét. Tetszik a gondolat, hogy én, a szívtelen zsidó, egy puritán által erősödöm meg könyörtelenségemben.

- Meglep - mondja Strulovitch kissé megbántva -, hogy pokoli kéjjel töltenek el ezek a szavak. Számomra inkább erőtlennek hangzanak, mintha egy öregember rázná az öklét kisgyerekek felé.

- Azért, mert tudod, hogy a szavakat nem követheti tett. Malvolio is véget ér ott, ahol a történet véget ér. De a szándék tovább visszhangzik az időben. Végre megízlelte a vért. Addig csak játszotta a moralistát, puritanizmusa nem volt több puszta pantomimjátéknál. Mindannyian csak pantomimjátékot játszunk addig a pillanatig, amíg a valóság közbe nem szól. Most már ő is tudja, milyen fából faragták a nők és férfiak tréfálkozó világát.”

Ahol a történet véget ér ott véget érek én is… De vajon tényleg így van? Vajon Shakespeare drámáinak (anti)hősei valóban véget érnek a történetük végével? Vagy tovább élnek, nem csupán a drámák újra- meg újrafeldolgozásaiban, hanem bennünk, erkölcsi- és hitvitáinkban, viselkedésmintáinkban, gyakran rájuk hivatkozó hibáinkban? Shylock tovább él Simon Strulovitchban – Howard Jacobson regényének lapjain mindenképpen. Amikor a lánya felnövésével és szerelmi kalandjaival megbékélni képtelen zsidó műkereskedő az észak-angliai Cheshire temetőjében összefut a felesége sírja mellett ácsorgó Shylock-kal, mintegy „élő” lelkiismereteként hazaviszi a négyszáz éve élt drámahőst, hogy választ adjon mindazon kérdésekre, miket saját magának is alig mer feltenni.

Mit jelent zsidónak lenni a huszonegyedik század Angliájában? Mit jelent hitehagyott zsidónak lenni, akit saját apja is halottnak nyilvánított már egyszer, mert goj nőt vett el? Mit jelent visszatérni, nem a hitbe, nem a közösségbe, hanem ahhoz a megfoghatatlan kulturális képződményhez, ami a zsidó identitás? Mit jelent lányunkat óva inteni egy náci focista karjaitól? Szembeszállni a környék antiszemita gazdagjaival, akik tűzön-vízen át akadályozzák egy zsidó képzőművészeti múzeum megalapítását? Vajon mit tenne Shylock?

A kérdésfeltevés idézi meg a drámahőst – avagy a drámahős idézi elő a kérdésfeltevést? Strulovitch magányát és elszigeteltségét - lánya épp szökőben a náci focistával, felesége magatehetetlen egy agyvérzés után - ki más oldhatná végzetszerűbben, mint a hírhedett zsidó, a lányuk által faképnél hagyott apák évszázados mintaképe, a vérzálogra szomjazó velencei? Shylock és Strulovitch vég nélküli beszélgetései zsidóságról, hitről, erkölcsről, pénzről, műkereskedelemről, drámaértelmezésről és gyereknevelésről a legszebb Shakespeare-i hagyományokat idézik.  Úgy aktualizálják a művet, hogy közben nem próbálják sem izzadságszagúan „maivá” tenni, sem porosan „korhűvé” formálni.

Mégis: ami a legnagyobb hatást tette rám, az a körítés. Jacobson lehántotta A velencei kalmárról a cukros szerelmi történetet, Portia és a kérői egész más színben tűnnek fel és bizony a szökevény Jessica is hamar rájön tévedésére; helyette iróniával alaposan nyakon öntve tűzi tollhegyre az észak-angliai celebvilágot. A plasztikai műtétek és ostoba tévéshow-k bűvöletében élő unatkozó milliomoslány, Plurabelle és ölebe, az Ámor szerepében tetszelgő műkereskedő d’Anton puszta szórakozásból és némi médiamanipuláció céljával keresnek botrányba keveredő focista barátjuknak egy „helyes kis zsidó lányt” akivel kiköszörülheti a karrierjén esett csorbát. Hogy milyen eseményeket indítanak el ártatlannak a legkevésbé sem szánt tréfájukkal, azt még ők sem gondolták volna – ahogy azt sem, hogy az egyetlen férfi, aki valódi érdeklődést képes kiváltani a körülötte legyeskedő szépfiúkat rendre sportkocsigyűjteményével próbára tevő Plurabelle-ből, egy titokzatos fekete ruhás szellem lesz.

Atwood és a Boszorkánymagzat után nem hittem volna, hogy ezt írom, de Jacobson Shylock-ja a Shakespeare újra sorozat eddigi legjobban sikerült darabja. Okos, nagyon mai és nagyon Shakespeare egyszerre, úgy posztmodern, hogy egy percre sem téveszti szem elől az eredeti mű szellemiségét. Ráadásul meri komolyan venni Shakespeare humorát – a legnagyobb fájdalmam a színművek általános értelmezésével kapcsolatban tán épp az, hogy hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy írójuk még a legdrámaibb műveiben is teret engedett vaskos humorának. Nagyon várom a sorozat többi darabját. És nagyon kíváncsi lettem, mit írt még Howard Jacobson…

„- Elmagyaráznád – kéri Strulovitch – hogy hogyan jutottunk el a metaforától idáig? Hogy mindent szó szerint veszünk? Az egész úgy kezdődött, hogy megkértem egy gojt, aki a lányommal hál, hogy bizonyítsa szándékai tisztaságát. Most meg, a te értelmezésed szerint, már a péniszét szeletelem.

- Legalább tudod, milyen az én bőrömben lenni – mondja Shylock.

- Azt akarod mondani, az elején te is metaforikusan értetted az egy font húsodat?

Shylock fáradt undorral ereszti le szemhéjait.

- Már megint itt tartunk.”

Kiadó: Kossuth

Fordító: Karetka Zsófia

Meik Wiking: Hygge

A dán életérzés, amely boldoggá tesz…

Ha jól emlékszem, nálunk Meik Wiking, a dán boldogságkutató könyvével kezdődött el a legújabb életmódkönyves divat, ami hamar feliratkozott a színezők, szakácskönyvek, utazáspótló útikönyvek és mindfullness-kalauzok mellé a „csak megveszem ezt a könyvet és rögtön megváltozik az életem” listára. Ki kell ábrándítsak mindenkit, ez azért nem ilyen egyszerű… A Hygge nem fogja megváltoztatni senki életét, azonban nem is feltétlenül haszontalan, tűzre való jóléti hóbort, ahogy sokan megjelenésekor kárhoztatták. Az már más kérdés, hogy egy Hygge bőven elég ahhoz, hogy képet kapjunk erről a műfajról (ahogy egy színező is bőven elég hogy belekóstoljunk az őrületbe), az hogy lassan kéttucatnyi „életérzés”-kötet díszeleg a boltok polcain, valóban túlzás. Pláne mert néhány nemzeti sajátosságtól, esetleg filozófiai-vallási alaptól eltekintve a lényeg minden esetben ugyanaz.

Tanuljuk meg élvezni és értékelni az élet apró örömeit.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, mi a Hygge, az valahogy így nézne ki. Persze lehet ógni-mógni azon, hogy nem véletlenül a dán a világ legboldogabb nemzete, hisz van ingyen társadalombiztosítás, rugalmas munkaidő, virágzó kerékpároskultúra, jóléti állam, sok szalonna meg habos-babos édesség, ésatöbbi… De nincs fény, például. A sok elégetett gyertyától meg szinte annyi károsanyag kerül a levegőbe, mintha autóznának. És még a fekete ruhákat is imádják, pedig köztudott, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek, ha valaki állandóan feketében jár. Szóval lehet itt szórni a sztereotípiákat, csak felesleges. Mert való igaz, hogy a mai magyar hétköznapokból a dán partvidékre tekintve adja magát a siránkozhatnék: persze, könnyű nektek, legnagyobb gondotok hogy nem iratkoztatok fel időben egy limitált dizájnlámpára; de akár el is lehetne gondolkodni azon, hogy olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mégis: mennyire nem hagyjuk.

Mert elborítanak a napi gondok. A hülye főnök. A szar egészségügy. Az emelkedő hitelkockázat. Az idióta szomszéd, aki vasárnap fúr a panelban. De tényleg, lehetetlen ezektől egy kicsit függetleníteni magunkat és élvezni az életet? Elvégre van gyertyánk, szalonnánk (hohó, egy komoly közös pont a dán-magyar barátságban!), könyvünk dögivel, és most például még hétvége is van, nyugodtan szakíthatunk magunknak időt a meghittségre (jó, amikor ezt olvasod, jó eséllyel hétköznap ülsz a munkában, de majd lesz hétvége megint). Mert mi is a Hygge? Lefordíthatatlan dán kifejezés, amit ki-ki saját szája íze szerint tehet magáévá. Nekem a Hygge leginkább meghittség, elmélyülés, kikapcsolódás. A pillanat élvezete. Az hogy át tudd magad adni az örömnek, akkor is, ha hülye a főnök, magas a hitel és kevés a szabadidő. A körülményektől független képesség az örömre.

Épp ez az, amiért kár kárhoztatni a Hyggét: nem kell kolbászból legyen a kerítés ahhoz, hogy megtaláljuk az apró örömöket – egy jó filmben, amit kézenfogva nézünk végig, egy könyvben, ami elvarázsol, egy közös főzésben, egy csendes borozós estében a csillagok alatt vagy a takarók alá bekucorodva és hallgatva az eső dobolását az ablakon (persze azért nem utasítanám vissza a kolbász-kerítést sem, nyilván). Dán boldogságkutatóinkkal együtt én is hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a saját, különbejáratú Hyggéje – csak éppen sokan, fájdalmasan sokan nem veszik észre, vagy nem hagyják maguknak észrevenni, hogy akár bele is burkolózhatnának. Mert a Hygge elsősorban tán mégis ezen múlik: a képességen, hogy észrevedd hogy akár boldog is lehetnél.

Valahol itt bicsaklik meg egyébként a Hygge-típusú életmódkönyvek divatja is: aki megtalálja életében a Hyggét, aki képes megélni a hétköznapi boldogságot, annak ezek a kötetek sok újat nem mondanak. Akiknek viszont szükségük lenne rá, hogy megtanulják megélni a mindennapok hyggelig pillanatait, jó eséllyel kézbe sem veszik, nem engedik be az egyébként faékegyszerűségű mondanivalóját, vagy sértődötten sarokba hajítják. Kár lenne érte, mert egyébként szépséges kis könyvecske: ugyan rövid terjedelme ellenére jócskán túlírt, de ezért kárpótol a sok hangulatos kép (borzasztóan skandináv persze – ha némi történelmi adalékkal kiegészítenék, az IKEA-katalógus is lenne olyan, mint Wiking könyve); a dán történelembe tett kirándulások és a kulturális sajátosságok érdekesek, és még pár klassz receptet is találhatunk benne. Imádtam lapozgatni és igazán hyggelig élmény volt pár órára belemerülni – de azért kár lenne tagadni, hogy színes-szagos lufi az egész, némi csillámporral. Ha épp morcos kedvemben leszek, jó eséllyel előveszem még és hagyom, hogy kirántson belőle. De azért jó szívvel csak olyan olvasóknak ajánlanám, akik Meik Wikingtől és társaitól függetlenül is találnak örömet a hétköznapokban. Mert ha önsegítő könyvként akarod olvasni, maximum akkor lesz hatásos, ha valaki a könyvesboltban belecsempész egy Dániába szóló repjegyet is...

Kiadó: Kossuth

Fordító: Vágó Nándor

Jeanette Winterson: Az időszakadék

„Mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam…”

(Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?)

Shakespeare – újra! Az általam nagyon kedvelt (és a magyar kiadók által meglehetősen mostohán kezelt…) Jeanette Winterson egyik tudatformáló olvasmányához, a Téli regéhez nyúlt a Hogarth Press Shakespeare újra sorozatának keretein belül – és bár jól tette, nem csodálom, hogy sokan ezt tartják a legproblémásabbnak az eddigi feldolgozások közül. Nem egyszerű az alapmű sem, bár a színdarabba bújtatott tündérmese megfelelő távolságból nézve épp oly szórakoztató, mint a Bárd legtöbb műve, Leontes magyarázat nélkül hagyott elborulása és a családtagok végzetes következménnyel járó eltaszítása jóval túlmutat a „tündérmese” keretein. Nyilván Shakespeare-től nem idegen a szereplők gátlástalan halálba küldése, ahogy az őrület sem, mégis: míg a királydrámák többségében azért legalább körvonalazódik valamiféle miért, a Téli rege esetében nem. Királyunk megbuggyant és őrületében szétzúzta életét, hát van ez így.

Mindez nem könnyíti meg a huszonegyedik századi átértelmező dolgát – Winterson ahhoz képest elég jól oldja meg a feladatot, hogy igazán ő sem tud magyarázatot adni arra, miért is borul el főszereplője elméje egyik napról a másikra és miért zúzza szét életét. Kikacsint ránk egy kis Freud a lapok közül, megkapjuk a kötelező köröket a bennünk élő ismeretlen gonosszal és az elfojtott sérelmekkel, tagadásokkal, vágyakkal, titkolt identitásokkal, de… Nem áll össze. Ami meg összeáll, az túl keserű ahhoz, hogy bármiféle megbocsátás létezhessen a mese végén. Azt hiszem, a legnagyobb bajom mind a Téli regével, mind Az időszakadékkal tulajdonképpen az, hogy számomra igenis léteznek megbocsáthatatlan vétkek. Arra, amit Leo-Leontes tett, és amilyen következményekkel e tett járt, nincs bocsánat. Freud ide vagy oda. Semmilyen múltbeli sérelem és elfojtás nem ment a felelősség alól.

Szóval itt ez a Leo.  Aki ezúttal nem Szicília királya, hanem menő üzletember napjaink Londonjában, gyönyörű feleséggel, cuki fiúgyermekkel és épp megszületni készülő kislánnyal. Mindene megvan, mégsem boldog. Ahogy az lenni szokott. Van, hogy a pénz, a siker, a csodás család nem elég, mert… Mert ott ragad egy pici tüske a múltból, befészkeli magát a szívünkbe és csak mérged, amíg ki nem húzzuk. Ha kihúzzuk valaha. Vagy hagyjuk, hogy fúrja-fúrja magát lejjebb és lejjebb és szétrobbantson odabent mindent. Leo egy nap fejébe veszi, hogy felesége a legjobb barátjával (kamaszkori szeretőjével, elfojtott vágyai tárgyával, egy olyan múlt emlékével, amelytől szabadulna is meg nem is), Xenoval csalja. Hogy a születendő gyermeknek nem is ő az apja. Hogy őt mindenki becsapja, megcsalja, kineveti. És eltaszít magától feleséget, csecsemőt, barátot, alkalmazottakat. Az egyetlen, akit maga mellett tartana, ostobasága miatt lesz baleset áldozata. Minden darabokra törik.

Eközben egy özvegyember, akire épp rázáródna a magány és a kilátástalanság ajtaja, egy viharos éjjelen elhagyott csecsemőre lel – aki visszaadja a hitét az életben és új kezdettel ajándékozza meg. A kislány lesz a fény, a jövő, a remény, ami új vágányra tereli az özvegy és fia életét. Hogy aztán tizenhat évvel később a vakvéletlen és néhány szélhámos mesterkedésének köszönhetően az elhagyott kislány beleszeressen Xeno fiába, megtalálja szüleit és összebékítse az egykori ellenségeket. Az, aki elveszett, megkerül. Ám van ebben a történetben más is, aki már sosem kerülhet meg.

Tündérmese ez a javából: szépséges egymásra találások és szívettépő vallomások tömkelege kap helyet a lapokon, közben angyalok hullatják szárnyaikat az esőtől terhes Párizsban (a Xeno által tervezett videojáték angyal-allegóriája zseniális!), minden szereplő megtalálja méltó párját és szól a jazz, mégis… Ki hozza vissza Milót az élők sorába? Ki adja vissza Miminek az elvesztegetett éveket? Ki adja vissza Pauline-nak a szerelmét? Winterson megbocsátó típus: szüksége is volt rá, tudjuk ezt jól önéletírásából. Minden során süt a megértés, a fájdalommal elegy bizalom, a szereplői iránti szeretet, a hit, hogy lehet jobban, hogy felül lehet írni múltbeli bűnöket, hogy az idő begyógyíthatja a sebeket, hogy kaphatunk új esélyt, új családot, új életet. Gyönyörű hitekkel van teli ez a könyv – kár, hogy én képtelen vagyok hinni bennük. Így, bármily szépen ír Winterson, ez korántsem került olyan közel, mint az előző művei.

(És nem került olyan közel, mint a sorozatból Atwoodtól A vihar adaptációja, a Boszorkánymagzat – érdekes megfigyelni egyébként az ilyen újramesék esetében, hogy melyik hang erősebb, az eredeti szerzőé vagy az újraíróé. Míg a Boszorkánymagzat esetében végig azt éreztem, az a könyv sokkal inkább Shakespeare, mint Atwood, Az időszakadék esetében azt érzem, sokkal inkább Winterson, mint Shakespeare – hogy ez mit jelent, vagy jelent-e egyáltalán bármit, nem tudom, de el fogok gondolkodni rajta…)

Kiadó: Kossuth

Fordító: Lukács Laura

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

„A Vihar egy emberről írt színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”

Felix Phillips egykoron egy neves színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre. Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.

És a nap el is jön. A börtönbéli kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.

Végre! Pontosan ezt vártam a Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget, frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust – szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része Felix saját történetének.

Mely történet, túl azon, hogy Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak. Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg: bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben. Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.

S hogy miképp áll bosszút Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez. Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is létjogosultságot nyer.

Azt nem tudom, hogy Shakespeare mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős (elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!

Kiadó: Kossuth

Fordító: Varga Zsuzsanna

Anne Tyler: Az ecetlány

Nem nagyon jut eszembe olyan könyves sorozat az utóbbi időből, ami annyira felcsigázott volna, mint a Hogarth Shakespeare Project – vagyis a Hogarth Press „Shakespeare újra” sorozata, melyben kortárs sikerszerzőkkel meséltetnek újra egy-egy darabot a drámaóriás életművéből. Szerencsénkre a sorozat kis hazánkban is kiadóra lelt, az első hármat már kézbe is foghattuk, és remélem, hogy a lelkesedés kitart, mert az igazi nagyágyúk még csak eztán jönnek – köztük a legeslegjobban várt a zseniális Margaret Atwood és A vihar újrameséje, illetve hát van skandináv krimi rajongó, akit nem csigáz fel egy Jo Nesbo által aktualizált Macbeth?

Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk a már megjelent darabokat. A sorozatra igazából Jeanette Winterson Az időszakadékja miatt figyeltem fel (pontosabban előbb jutott el hozzám a híre annak, hogy Wintersonnak új könyve jelenik meg, minthogy tudtam volna, milyen sorozat része is…), ezzel és Howard Jacobson Shylock a nevemjével ismerkedhettünk először. Hogy mégsem ezeket olvastam elsőre, hanem Anne Tyler Az ecetlányát, annak egész prózai oka van: annyira vágytam valami habkönnyű nőies olvasmányra amennyire csak nagyon ritkán, és ha már az ember habkönnyű nőies cuccra pazarolja az idejét hát van jobb választás egy újramesélt Shakespeare-komédiánál?

(Magas a labda… Lett volna jobb választás. De azért ez se volt rossz.)

Anne Tyler A makrancos hölgy aktualizálásával-újramesélésével-átírásával próbálkozik, nem is teljesen sikertelenül, de azért sok minden hiányzik ahhoz, hogy az ember lánya, ha csak közepesen nagy Shakespeare-rajongó is, elégedetten csettintsen. Tegyük hozzá, nem volt könnyű dolga. A makrancos hölgy a bárd egyik legkedveltebb vígjátéka, megért számtalan feldolgozást és valamirevaló Shakespeare-darabhoz méltón a mai napig vitáznak rajta olvasók és irodalomtörténészek, hogy hogyan is kéne értelmezni a végét, mégis: mai szemmel olvasva túlságosan is könnyen válik egyszerre bosszantóvá és súlytalanná. Persze halálosan komolyan venni teljesen felesleges, mint ahogy vérremenő vitákba bonyolódni is arról, hogy Petruchio feleségszelídítése összefér-e a mai gendertudatos olvasó nézeteivel. (Nyilván nem. De egy négyszáz éves darabot kiszakítani a korából és négyszáz évvel későbbi normákat követelni rajta világnagy marhaság.)

Viszont épp ezért nehéz próbálkozás Anne Tyleré. Mert egyszerre hűnek maradni Shakespeare szelleméhez és megfelelni a mai olvasó elvárásainak irodalmi szempontból sem egyszerű, kényes(kedő) ideológiai síkokon meg egyenesen lehetetlennek tűnik (na például ezért vagyok nagyon kíváncsi Atwoodra és az ő „viharértelmezésére” mert Atwood előtt aztán nincs lehetetlen). Nehéz próbálkozás, de mondjuk ki nyugodtan: Anne Tyler nem is annyira jó író, hogy ezt megugorja. Faékegyszerűségű prózájával, gyengécske szereplőivel és súlytalan konfliktusaival a Harlequin-füzetek színvonalán mozog – nem is igazán értem, mit keres az amúgy elég erős szerzői gárdában. Ami mégis megmenti Az ecetlányt a kudarctól, az egyrészt a humor – szerethető, bájos, kicsit avíttas, nem térdcsapkodós, de nem is divatosan cinikus, inkább kifinomultan intelligens humor, amivel manapság elég ritkán találkozni mainstream szórakoztató irodalmi műben; másrészt Kate alakja és nézőpontja. Hisz épp ez hiányzik Shakespeare drámájából. Itt legalább van egy élő, árnyalt, töprengő, döntéseit megrágó, helyét kereső Katánk. Aki viszont nem annyira makrancos, inkább bizonytalan. Elveszett. Dühös.

A fiatal nő, aki anyja halála után gyakorlati szempontból életképtelen tudós apja és még kisgyerek húga mellett családfővé kell avanzsáljon, akinek nincs saját élete, aki mindent feláldoz azért, hogy szeretteinek megteremtse a sosemvolt tökéletes család illúzióját – igazából remek háttér egy makrancos Katához. De Kate Battista visszafojtja a dühét. Kiszolgálja az apját, neveli elkényeztetett húgát, meghúzza magát az iskolában ahol segédtanító és csak a gyerekek közt engedi el szókimondó humorát. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen Pjotr. Az apa asszisztense, akinek éppen lejáró vízuma miatt el kell hagynia az országot, veszélybe sodorva ezzel évtizedes kutatást és Battistáék megszokott életét. Az apa tervel, cél a zöldkártya, az alkalmazkodó lány kössön házasságot, persze csak papíron és minden megoldódik. Hajmeresztő ötlet, nemde?

Az. Viszont pont ez a lökés, ez a hajmeresztő határátlépés kell Kate-nek ahhoz, hogy végre felismerje, önként mondott le az élete irányításáról és akár kézbe is vehetné. Ha Tyler valami trendi feminista kiáltványt írt volna, Kate világraszóló botrány közepette küldte volna el a búsba az apját és dobta volna ki Pjotrt, de nem így lett. Helyette kapunk egy közepesen árnyalt mesét arról, hogy a lány, aki mindig mindent beáldozott mások boldogulásáért, életében először valódi érdeklődéssel találja szemben magát és ez a valódi érdeklődés, ha mégoly esetlen is, képes felülírni a körülményeket. Lehetne persze milliószor árnyaltabb és Tylert igazán nem lehet azzal vádolni, hogy mélyrehatóan analizálná azt a folyamatot, ami egy ilyen döntés hátterében húzódik, de a lényeg csúnya szóval élve átjön: ez a Kata azért dönt szabad akaratából mégis a házasság mellett, mert életében először találkozik egy olyan férfival, aki nem szalad el az első savanyú megjegyzésétől, hanem ki akarja bogozni, mit is rejteget a tüskés páncél mögött. Hogy ez eléggé menekülés-szagú? Az hát. És a legkevésbé sem modern. Pláne nem öntudatos. De Kate döntése. Amiben még mindig ott van a kudarc és csalódás lehetősége és ezzel együtt vállalja. Kimondhatatlanul örültem volna, ha Tyler nyitva hagyja a végét, de ő a rózsaszín romantikára szavazott. Hát, ez is egy lehetőség…

Hogy mindezen kritikákkal együtt megbántam-e hogy elolvastam? Egyértelműen nem! Az pedig nem is kérdés, hogy folytatom a sorozatot. Mert helye van. Shakespeare művei velünk vannak, élnek, kibogozhatatlanul beleszövődtek kultúránk szövetébe, máig hatnak ránk – ha hagyjuk. Ha hozzájuk merünk nyúlni, újra merjük gondolni, ki merjük őket ragadni a saját korukból, az iskolában belénk sulykolt értelmezési keretükből, a köréjük húzott történelmi képből. Hiszem, hogy az irodalomban nincs olyan, hogy szent mű. Nincs olyan, hogy szent szerző. A legrosszabb, amit tehetünk rajongott szerzőinkkel, ha múzeumba száműzzük őket és csak gondosan temperált körülmények közt, cérnakesztyűben kapirgáljuk a műveik felszínét. Ma, amikor egy négyszáz éves drámát lehetetlen küldetésnek tűnik a fiatal olvasók kezébe adni, a legjobb dolog, ami Shakespeare-rel történhet, hogy újra meg újramesélik a történeteit. Még ha döccenőkkel is. De hát valljuk be, döccenőknek e ma már istenként tisztelt drámaíró pályája sem volt híján…

Kiadó: Kossuth

Fordító: Kiss Gábor Zoltán

Juhász Ferenc: A végtelen tükre (Versprózák, 2007-2015)

Decemberben köszöntünk el tőle – de ha nem tudnám a tényt, ha nem tudnám, hogy tollat-ceruzát soha nem vesz a kezébe már a szerintem valaha élt legáradóbb, akkor is érezném ebből a kötetből az életműre dallamot csikorogva rácsukó zsanérok búcsúénekét. Milyen furcsa kötet ez! Csupa elköszönés, búcsú, gyászbeszéd, szervusz és viszlát; csupa fokozás, szuperlatívusz, istenek magasába emelt pályatárs! Juhász Ferenc minden gátlástalansága ott lüktet a szavak áradó burjánzásában, az örököt célzó képekben, amelyek repkényként fonják körbe az adott témát, alkalmat, lehetőséget a megszólalásra - legyen köszöntő, vagy gyászbeszéd - a megszólalás lehetőségének boldog kihasználásán túl (ismert és örök Juhász Ferenc-i jellemző), a ki tudja meddig mondhatom örök rémületén túl, a gyertyán magasba töréséhez hasonlatos örök törékenységen túl valójában az öreg költő is csak azt művelte, amit egykor a fiatal: hagyta magát áradni. Bízva a saját egyensúlyérzékében, s nem szégyellve a botlást, a mégis belekerülő esetlegest. Hagyta magát áradni az utolsó lélegzetvételig – lássátok feleim, annak is óriási a varázsa, ha valaki ilyen mélységig ön-azonos.

Eljátszottam itt a hanggal, a halott költő hangjával, de ezt igazából megidézni nem, csak idézni lehet: A költő tudja, hogy minden megrendelésre készül vele és benne. Belső vagy külső a megrendelés: hát teszi amit tenni kell, hisz életének egyetlen (mert jelen idejű és végső) értelme és szépsége a teremtő megvalósítás. Ha rászól a kozmikus néma világ, ha agyából a világra zuhog a láng, ha vérdörrenés rugdossa szívfalait, mint a méhburok magzatvizében rugdalva forgolódó, önmagával hömpölygő gyermek, ha jégsivatagként redőződik lényében a bánat és elhagyottság, ha vereség-mezőn, ha árva, ha kitagadott, ha körülölelt: létet csinál a létből, neutroncsillag-súlyt a ködkönnyűségből, nappalt az éjből, az éjszakából aranysűrű napfényt, kimondottat idéz a néma szenvedélyből, mohón a csillagos űrt harapja, mint szegény kisfiú a főtt kukoricát. Jól nézzétek meg, egyetlen mondatot idéztem: cseppet az óceánból, de tükrében ott rezegnek a csillagok. Jól nézzétek meg, hogyan mosódik el prozódia és vers közt a határ, hogyan születik a belső lüktetésből a szöveget tovább gördítő ritmus, és felgyorsulva hogyan veti le ezt a ritmust is – mert nincs szüksége a kerekek perdületére annak, akit immár repítenek a szolgálatkész szelek. Juhász Ferenc egy mondatát idéztem, A végtelen tükre egyetlen kis foltjára ejtettem fényt – de úgy vélem, felragyog belőle az egész. A hozzáállása a szóhoz.

Lehet haragudni érte, hogyan simogat ez az öreg hang egyként méltót és méltatlant e kötetben (lehet haragudni rám, amiért Juhász Ferenc-i gátlástalansággal teszem latra én is imígyen a kortársaim, leírva e két szót: méltó, méltatlan…), legyen festő, író, legyen rendező, szervező elme, egykori példakép, elérhetetlen mérce, avagy lelkiismeret-furdalás tárgya – e kötetben dicséret és hála illeti. Csernus Tibor, Kass János, Hantai Simon, Szalai Lajos, Petrovics Emil… nem sorolom fel mindet. Van akit köszöntővel és gyászbeszéddel is megtisztel a költő, ahogy alkalom hozza, egymás után – kénytelen, ha így rendelte a telő idő. Nagy szavakkal, egy öreg költő ihlet-szavaival. Lehetne haragudni érte, ahogy az egykori fütyörésző felelőtlen nem érti a friss felelőtlen fütyörészést; lehetne haragudni érte, amiért a megszülető új irányok ellenében kiált olykor ihletett vivátot a középszernek – de nem tudok. Mert Juhász Ferenc ebben a kötetben barátaitól, halottaitól köszönne –  s mégsem elköszön: megköszöni az együtt létezés lehetőségét azoknak, akik hagyták varázsolni, akik inspirálták, akik nem engedték magányba, akik vezették; valójában nem győzi köszönni, hogy közülük lehet egy, hogy köztük lehetett egyetlen, hogy köze volt a létükhöz, hogy átfürdethette a maga létét az övéken.

A költészet az élethit építése. Önmagunkban is. Van építő és van lebontó költészet. A kései József Attila költészete zokogó, kegyetlen árverezés: minden új vers ára fogvicsorgató adósságtörlesztés, egy nappal tovább élni! De amikor már mindent megvett a gazdagabb világ, s az eladó a levegőben áll, nem marad más: meg kell halni. Ez történt József Attilával. Nem a világot gyűjtötte magába, de magát darabolta föl a vad világnak, mint a mesehős az éhes Griffmadárnak… Juhász Ferenc, költő, kazalba kincset hordó, kincsét szélbe szóró, szarvast ugrató, tüdőbeteg apát Tóth Árpád megrezzenő szelíd hangján sirató, táncban soha utolsó, követhetetlen követő! Szárnyas csikó, jégvirág kakasa, mindenség szerelmese, halott feketerigó! Legyen könnyű az álmod, legyen áldott és tiszta az álmod. A munkád elvégezted.

(Milyen érdekes... sokadik olvasásra se vettem észre, hogy nem nyilvánvaló a befejezésbe csomagolt irónia - a szerkesztőtárs szava kellett hozzá. Igen, ez az alázat-hang részben valóban az, ami - részben viszont Juhász Ferenc időskori hangjának szelíd paródiája óhajtana lenni. A kötetében ilyen áradó lelkesedéssel köszöntött és búcsúztatott. Nem érdemel ő se kevesebbet...) 

Ransom Riggs: Üresek városa

Lassan három éve már, hogy Ransom Riggs formabontó kiadású ifjúsági regénye, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei hatalmas csinnadratta közepette megjelent – hogy aztán sokaknak az év egyik legnagyobb csalódását okozza. Máig nem tudom, hogy a felfokozott várakozás volt-e a ludas ebben, vagy a könyv tényleg inkább csak „semmikülönös”, mintsem az „új Harry Potter” (ahogy azt a beharangozók elhintették) – egy biztos: noha számomra ugyan nem volt akkora csalódás, azért szolid pofára esésként éltem meg azt, amit a valóban gyönyörű kivitelű, igazán különleges fotókkal gazdagon illusztrált lapok rejtettek.

Az első rész hírveréséhez képest viszonylagos csendben, mondhatni, a kertek alatt lopózott be a könyvesboltokba a folytatás – én meg úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen érdekel, mit lehet kihozni ebből a sztoriból, meg aztán lehet, hogy a várakozás hiánya épp hogy javára válik a regénynek magának. Így is lett: most sem tudom biztosan, hogy az elvárások teljes hiányának köszönhető-e vagy ez a rész tényleg jobb, de tény: sokkal jobban szórakoztam rajta, mint az előzményén. S mivel a „nagy titkot” ott már leleplezte a szerző, még egyszer nem hagytam magam felültetni – így szerencsére a pofára esés veszélye sem fenyegetett, pusztán élveztem Jacob és barátai fordulatos kalandjait.

Mert azok legalább – ellentétben az előző résszel – jócskán akadnak. Miután Vándorsólyom kisasszony árvaházát lerohanták a lidércek, a fiatal amerikai srác, a Walesben időhurokba keveredett (majd jól ottrekedt) Jacob Portman kénytelen különleges barátai – köztük a kezével tüzet gyújtani képes Emma, a lebegő Olive, a gyomrában méheket nevelő Hugh, a láthatatlan Millard és a halottakat feltámasztó Enoch – társaságában elmenekülni a szigetről és nekivágni a második világháború csapásaitól meggyötört Britannia útjainak, hogy kiszabadítsák pártfogójukat. Egy csapat különleges, eddig a világtól elzártan élő, gyermektestbe zárt aggastyán szemben a háború poklában égő világgal. Hogy közben saját világuk démonai, a hatalomra törő lidércek és a visszataszító üresrémek is fenyegetik őket, már csak hab a tortán.

Természetesen megannyi kaland állja a kis csapat útját, míg Londonba érnek – vándorcigányok, a mesék lapjairól megelevenedni látszó óriás és beszélő állatok, újabb időhurkok, katedrálisok alatti csontvázakkal teli pincék, háborús evakuálás és bombatalálatok éppúgy, mint zavarba ejtő személyes találkozások. Ha az előző kötetet érhette is a leülő cselekmény és a nagy csattanó utáni unalom vádja, ezúttal ez szóba sem kerülhet – jóféle tini road-movie-t idéző mozgalmassággal követik egymást az események. Ami jó, mert így legalább senkinek nincs ideje az esetleges következetlenségekre figyelni. Meg nagyon kedve sem – Riggs ezúttal valóban jó érzékkel szórakoztat, kikapcsol, megnevettet és elgondolkodtat.

Leginkább a háború kegyetlenségéről és a gyermeki lélekről – mert bizony vannak pontok, amikor a fantasy-köntösnél jóval véresebbek és kilátástalanabbak a háborús pusztítások. No meg mert mi, felnőttek hajlamosak vagyunk mindenütt áthallásokat keresni, és itt sem nehéz: a nácik és a lidércek, a Londont porig romboló német vadászgépek és a mindent felfaló üresrémek közti párhuzamok pont annyira direktek, hogy az ifjúság fogékony fele tanulhasson belőle, de még ne legyen zavaró az allegória. És bár annyira nem ájultam el ettől a résztől sem, hogy adjak még egy esélyt az előzménynek, annyira pont elszórakoztatott, hogy kíváncsi legyek a trilógia befejezésére – mert hát mégiscsak izgat, mire jutnak ezek a kis furapókok a csúnya nagy világgal szemben.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Gálvölgyi Judit