Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh ezzel a darabbal debütált a színi világban, 1996-ban – nekünk idén késő tavasszal sikerült törleszteni ezt a tartozást, amikor megnéztünk a B32 Galéria és Kultúrtérben. Számos helyen játszották és játsszák most is, nem tudatos döntés, nem igazán kifejezett választás volt a részünkről, hogy ezt az előadást lássuk – úgy sodort bennünket az élet, úgy sodorta elénk a lehetőséget, hogy erre sikerült jegyet váltani. Nem bántuk meg, ezt a brutálisan sokrétű mesét torokszorító pontossággal sikerült elénk varázsolniuk a színészeknek.
 
Valahol teljesen értem, Mucsi Zoltán miért akarta ezt a lehetőséget, hogy eljátszhassa Mag-et. Az egyetemesen eljátszható nagy manipulátorokhoz minden porcikájában méltó, de elképesztően esendő, rémületét irdatlan cinizmussal felütő karakter az előadás motorja, akkor is a központban van, ha nincs a színen (ritka kegyetlenség, a többi játszóval is, amikor a hiány is ennyire jelen van). Nem csodálom, hogy rákívánt, és a helyzetben, ahogy a játék bevont bennünket, nagyjából öt perc alatt felejtettem el a szereposztás keltette zavar érzetét, és onnan Mag-et láttam tényleg, abban a keserves kudarcban, ahogy a lányára szorul, és abban a brutális, de teljesen hétköznapi abúzusban, ahogy ezzel minden gátlást levetve visszaél.
 

Ebben az alapszituációban a többiek játéka is felértékelődik, ha mégis sikerül elvonni a figyelmünket erről a jelenlétről (avagy hiányáról). A címszereplő, Leenane szépe, Jankovics Anna megtette nekünk azt a szívességet, hogy ebben a látszólag nyerhetetlen meccsben, mégis, számos esetben az ő megéléseit éljük át. A passzív-agresszív szótenisznek kitett borzalom anélkül is berendezkedett bennünk, hogy rezonáljon a bennünk élő, anyaviselkedésre adott tehetetlen leány- vagy fiúválasszal. Mindannyian megvívunk az anyáinkkal, nemtől függetlenül (vagy berendezkedünk egyfajta vereségben – súgja bennem egy igazságérzet), de az itt elénk tárt szint van valóban annyira patológ szélsőség, hogy ne egyből rokon érzetekbe kapaszkodjon, hanem jó lakmuszpapírja legyen a mi hétköznapi működéseinknek. Jankovics Anna nyílt tekintetű megfosztottsága (tudja miért, tudja, hogyan; ha tesz ellene, elképesztő esetlenséggel és tkp. tehetetlenségben), súlyosan valódi ízt ad ennek a kidekázott szélsőségnek.
 

És ebben csodálatos partnere a két fiú, a Kovács Krisztián (Pato) és Katona László (Ray) által játszott nyámnyila testvérpár. Pato és Maureen szerelme az a szerencsétlen valóság-íz, ami kortól függetlenül itt van velünk, az introvertált, gyerekpozícióban tartott, a felnőtt választásokat mindig eszelős szélsőségekben (mint amilyen a kivándorlás) megélő, és a döntésekben gyakorlatlanok lévén evidensen rosszul választó anyalányák és apjukfiák ezt és így élik, emancipációtól, fesztiváloktól és bármilyen magadra ébresztő, korba ágyazott mozgolódástól függetlenül. Pato életre valóbbnak tűnik, mint a szituációban a maga módján berendezkedő Ray – de ez csak a nagyobb cselekvéskényszer látszata. Az ő választásai is rosszul sülnek el, a rettenetesen nehezen kiküzdött őszinte megvallását sose sodorja a szél oda ahhoz, akinek szánná.
 

Kifogástalanul vezetett színészek, az utolsó pontig átgondolt és elénk tárt értelmezés. Minimál, de pontos kellékeivel időtlen valóságkeretet elénk táró díszlet. És négy ember, aki nem megy sehova, még az se, aki meghalt – a dologban továbbra is jelen van, mint hiány, mint lét-ok (az összes evidens és az összes gusztustalan hozzávalóval). Mindez megint Martin McDonagh tökéletesen idézhető, koppanó, kegyetlen, de humorba ágyazott, nevetésre ingerlő mondatain át. Most már kibontakozhat előttünk: Leenane egyfajta határvidék a pokol és purgatórium közt – ahol a létezésnek (ha nem akar az őrülete monotóniájával kiegyezni) a menekülésen túl nem sok választása van. Más kérdés, hogy ezt a határvidéki mivoltot a legtöbben magunkkal hurcoljuk, bárhová meneküljünk előle.  
 

Az élmény odaillett a többi mellé, A koponya (továbbra is a kedvenc), a Hóhérok, A kripli és A párnaember (továbbra is a messze legerősebb), meg az írt és rendezett filmek ívén kering ez is - ha nem tudom, ugyan meg nem mondom, hogy ez volt az első. Az író teljes fegyverzetben ugrott ki Zeusz (a BBC-nek hiába kínált 22 rádiójáték) „fejéből”; talán pont ezért mindig fenntartásokkal kezelem, mit nyilatkozik. Mert bár tényleg metaforát alkotott Connemarából és a székhez kötöző hatás mindig szinte büszkén mutogatja, milyen dramaturgiai trükk, a szerző a nyilatkozataiban inkább „felöltözik”, a darabjaiban és a filmjeiben meztelen. És mindig úgy hagy ott a hogyan tovább kérdésével, hogy neked se árt levetkőzni a dilemmához beidegződést, előítéletet. Nézzétek meg ezt a darabot! És szeretettel ajánlom ezt a feldolgozást.

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.

A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.

Colfer-Donkin-Rigano: Illegál

Nagyon nehéz távolságot tartani ettől a történettől - ami apró árnyalatnyi különbségekkel ma is folyamatosan történik. Főleg nehéz, ha rádöbbensz: ezek az apró, árnyalatnyi különbségek teszik az életet. Abból a távolságból, ahonnan Ebo története indul, a "gazdag európai" ugyanígy, apró, árnyalatnyi különbségekkel bármelyikünk lehet. Számukra az európai ugyanúgy csak típus, ahogyan számunkra a migráns, a menekült. Még nehezebb, ha rádöbbensz: mind így gondolkodunk. Ha megérzed a távolítás egyéb gesztusait. Háromszáz áldozat: felborult egy amúgy is selejtezésre érett, túlterhelt halászhajó Európa partjai előtt. Átlag háromezer élet, amit havonta elnyel a sivatag (becslések szerint nagyságrenddel többet, mint a Földközi-tenger). A Száhel-övezetben (Szomáliától Mauritániáig) évente mintegy százezer életet követelnek a polgárháborúk, a Boko Haram... Számok. A számunkra ezek nem sorsok. Csak számok.

Ebo története tipikus - nagyon sok Ebót, Kwamét, Sissit, Nurut és Razakot zötyköl teherautóban a félelem a harcoktól, vagy pusztán a jobb élet reménye (s a csempészek pénzéhsége) keresztül a sivatagon, Agadez most is teli van délről papírok nélkül érkezett emberekkel, akik neki akarnak vágni a sivatagnak, majd a tengernek - ide akarnak jönni, mert látják a médián át, milyen gazdagságban élünk a kiszolgáltatottságukhoz képest. Újabban már tényleg csak olcsó, kínai gumicsónakokra zsúfolják őket - eljutottunk odáig, hogy a csempészek a segélyszolgálatok mentőakcióit is bekalkulálják az üzletbe... S hogy emiatt a partmenti államok egyre inkább ferde szemmel nézik a mentőakcióikat. Ebo és útitársai története tipikus, és az első, amit meg kell köszönni Eoin Colfernek és Andrew Donkinnak, hogy képesek voltak túlnézni ezen, s a sok megismert (nagyon hasonló) történetet személyessé tudták tenni a mesélés által.

Mert ők személyek. Mert valójában ebben a tömegben érkezésben is külön sorsok, vágyak, külön ízlések és pofonok. Nevük van, szenvedélyeik vannak, rejtegetett titkaik, bűneik akár, mint bármelyikünknek. Ezt sikerült Donkinnak és Colfernek elkapnia - Ebo, a jó torkú kis énekes, meg a dolgos bátyja által, a Chelsea-rajongó Razak által, akinek az álma, hogy bemondó lehessen, aki a kedvenc csapata mérkőzését közvetíti... sikerült arcokat adniuk a szereplőknek, a mellékalakoknak, sikerült emberi jelleget a tömegnek. A kultúránk meséi az ilyen reménytelen helyzetekben jobbára a megmenekülő kevesekről szólnak, a kivételről... így és ehhez vagyunk szoktatva. Az írók itt sem járnak el másképp - s mégis, mélységet ad a megmenekülésnek a megélt veszteség, amit színről színre látsz. Mélységet ad a nem kockázatmentes szerkezet, ami az út végső szakaszát: az átkelést meséli, s abban emlékszik vissza a jóval hosszabb, sokkal tovább tartó utazásra a nem kevésbé kegyetlen szárazföldön, Afrikán át - ahol tényleg egyre több a hazátlan ember, akinek nincs veszíteni valója.

Eoin Colfer amúgy sokkal ismertebb is lehetne, nálunk is. Sokat merengtem rajta, hogy a rendkívül szórakoztató Artemis Flow-sorozat miért nem durrant nálunk nagyobbat - a maga igen szókimondó jól elkapott tündevilágával, s nem kevésbé jól felépített maffia-trónörökös főhőssel... Félek, az a prüdéria és hamis gyermek-megóvás gáncsolta el, ami a mangát, az animét is - nem szerették a könyvtáros nénik a könyveket, amikben például egy törpe a maga alagútjaiban finghajtással csinál önmagából csőposta-üzenetet... Amit azokban a ifjúsági fantasykban szerettem, a szerző fantáziájának pofátlan gazdagsága itt nem csillanhat. De az ott megismert bátorsága nélkül nem szólhatna ennyire pontosan ez a mese.

Giovanni Rigano, a rajzoló viszont nagyon vékony mezsgyén kénytelen járni itt, a rajzaihoz rendelt történetben. Miközben a tömegjelenetei, az egész oldalas totáljai tanítani valóak (órákig nézhető az aprólékosság, ahogy személyessé tenne egy-egy rajzi gesztussal a tömegből lehetőleg mindenkit), a karakterei némileg sematikusak. Amíg a történet azon van, hogy minél inkább közel hozza a hőseink, a rajz e távolító gesztusa pont ez ellen dolgozik. Persze, valójában ez az ellentmondás talán éppen a teljesebb megértést szolgálja.

Mert sajnos valójában nagyon könnyű távolságot tartani ettől a történettől. Csak el kell sétálni mellette a könyvesboltban. Csak ragaszkodni kell a felkínált sémákhoz. Csak hinni kell azoknak, akik arctalan tömegnek akarják láttatni a menekülőt; csak el kell hinni, amit a rettegtetők sugallnak - hogy ezektől az emberektől kizárólag félni lehet. Vagy csak egyáltalán nem kell figyelni rá: hiszen távol és messze történik - semmi közünk hozzá... Tisztelet az alkotóknak, a fordítóknak, s a kiadónak, amiért mindezt közel szeretnék hozni, amiért tenni szeretnének a közöny és a teljes elutasítás ellen!

Kiadó: Teknős könyvek

Fordította: Leányvári Enikő

Colm Tóibín: Mária testamentuma

„Különösnek találtam, hogy ez a belőle sugárzó erő még jobban megszerettette őt velem, még inkább oltalmazni vágytam, mint amikor még védtelen volt. Nem mintha értettem vagy megkérdőjeleztem volna. Nem mintha még mindig gyermeknek láttam volna. Nem, én a kész, érett, kiforrott erőt láttam. Olyasvalamit, ami mintha minden előzmény nélkül, a semmiből bukkant volna fel, álmomban és ébrenlétem óráiban egyaránt oltalmazni törekedtem ezt az erőt, múlhatatlan szeretetet éreztem iránta. A fiam iránt, bármivé is lett.”

Ismerd meg Máriát – szólít a fülszöveg. De hát ismerjük Máriát. Az európai kultúrkör egyik legalapvetőbb ismerete – mindannyiunk retinájába beleéghetett a Piéta, az anya, aki karjaiban tartja a Megváltó keresztről leemelt testét. Ismerjük őt. A szentképek Máriáját, a legendák Máriáját, a karácsonyi mese Máriáját. De elgondolkodtunk-e valaha azon, ki volt maga az asszony? Mit érzett, hogy szeretett, kit szeretett, hogyan élt miután elragadták tőle fiát – hogy előbb Megváltóvá emeljék, majd elveszejtsék?

Colm Tóibín Máriája sokkal inkább a mi Máriánk lehetne, mint a Piéta Máriája. Esendő, fájdalmakkal, szégyennel, önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta. Az idős, bujkáló anya monológja önmarcangolás, sebtépés, az igazsághoz való görcsös ragaszkodás elegye. Egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és megvezethetőség józan kritikája.

Talán ez a józanság a legmegdöbbentőbb. Hisz minden körülmény indulatot és a lapokat széjjelszaggató fájdalmat követelne – és fáj is, belülről mar minden sora, mégis: Mária mindenekfelett higgadt marad. Az ő fájdalma csendes fájdalom, egy olyan anya fájdalma, aki már mindent elveszített, akinek már nincs miért fájdalmát a világba sikítania. Tudja, hogy aki elment, sosem hozható vissza, ahogy tudja azt is, hogy ha elmegy, története hamisítók kezébe kerül, hogy legszentebb érzéseit, élete legintimebb momentumait kisajátítják, elferdítik, újramesélik, míg valami torz absztrakció nem válik belőlük. És mégis mondja, mondja a magáét, mintha a saját keresztjét hurcolná, az utolsó pillanatig harcol – nem is az igazáért, mert az igazság itt már értelmét vesztett fogalom, hanem a saját történet lehetőségéért. Hogy végre egyszer ne valaki máshoz fűződő nexusában létezzen, hanem önálló személyiségként.

Mária monológja szuggesztív és nagyon élő – Colm Tóibín a hihetetlennel határos módon helyezkedett bele ebbe a nagyon asszonyi fájdalomba és írt úgy minden sorában feminin szöveget, hogy egy pillanatra sem vesztett univerzalitásából. Mert ez egy univerzális történet. Nem csupán Máriáé és néven nem nevezett fiáé, hanem mindünké: hogyan emlékszünk az életünket meghatározó pillanatokra és traumákra; hogyan másítjuk meg eme emlékeket hol belső, hol külső sugallatra; hogyan hagyjuk magunkat megvezetni hazug történetírók által, míg el nem hisszük, hogy nem is úgy volt; hogyan mentjük fel magunkat egy percben, hogy aztán újult erővel ostorozzuk a másikban; hogyan távolodunk el szeretteinktől és visszük magunkkal őket életünk minden pillanatában.

Fiona Shaw a monodráma színpadi adaptációjában - nagyon megnézném egy erős jelenléttel bíró
magyar színésznő előadásában, jó lenne, ha akadna színház, amelyik bevállalja...
(A magyar borítón ugyanezen előadás plakátjának részlete látható, köszönet érte a kiadónak!)

Bármilyen erőteljes, zsigerig hatolóan felkavaró a keresztre feszítés le (nem) írása Mária nézőpontjából; bármilyen borzasztó az anya bizalmának megingása a fiú csodatételeiben; bármilyen elkeserítő az elhagyatás és a saját személyiségtől való megfosztás, a legerősebb momentuma a kisregénynek mégis ez a manipulatív történethamisítás és az azzal való sziklaszilárd szembenállás. Ezért olvastatnám el mindenkivel, hitektől és világnézetektől függetlenül.

„Ezt álmodom. És előfordul, hogy hagyom, hadd maradjon velem ez az álom napközben is, amikor azon a bizonyos széken ülök, és úgy érzem, hogy a karomban tartom őt, minden fájdalomtól megszabadult testét, és magam is megszabadulok a fájdalmamtól, ami az ő fájdalmának része volt, a fájdalomtól, amiben osztoztunk. Mindez könnyen elképzelhető. Az az elképzelhetetlen, ami valójában történt, és ezekben a hónapokban, mielőtt sírba szállok, azzal kell szembenéznem, ami valójában történt, különben mindaz, ami történt, mézédes mesévé változik, az pedig méreggé keseredik, akár a faágon termő tarkabarka bogyó. Nem tudom, miért fontos, hogy esténként elmondjam magamnak az igazságot, miért lenne fontos, hogy valaki legalább egyszer elmondja az igazságot a világnak. Mert a világ a hallgatás helye, az égbolt éjjel, miután a madarak elültek, végtelen, néma hely. Nincs az a szó, ami a legcsekélyebb változást is okozná az éjszakai égbolton.”

Kiadó: Park

Fordító: Szabó Herta

Eoin Colfer: Meglőve

Komolyan kíváncsi voltam, milyen táncot jár Eoin Colfer a vériszamos thrillermezőkön – mert az Artemis Fowl sorozat anno igen tetszett, nem is értettem, miért nem lett sokkal nagyobb kultusza. Aztán körülbelül rájöttem: nehezen adja magát el az ifjúsági regény - úgy hogy jóformán a suttogó pletyka reklámozza csak -, ha például lemondhat a gyermekkönyvtárosok ajánlásáról – mivel erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek sorát produkáló, szuperbűnöző gyerek és profi személyzete kalandjait meséli a kelta tündérmesék szexuális utalásokkal (is) gazdagon rakott világában, és például van benne egy árkász törpe, aki az alagútjában finggal hajtja magát előre. Ez meg szokta feküdni a könyvtáros nénik kényes gyomrát – pedig. Megjegyeztem akkor a palit, s mikor a fülembe jutott a Meglőve híre, nem haboztam.

És nem is csalódtam – többféle okból is ínycsiklandó e cucc. A noir például megvesz engem kilóra – kövérkés, folyton elégtételeket álmodó kisfiúként úgy szívtam be füstös-bűnös képeit, csak-azért-is erkölcsű vesztes hősei kalandjait annak idején, mint az első slukkot a cigarettából, amelynek filtere a végzet asszonya ajkaitól rúzsfoltos. S ez a könyv kiköpött, hogy ne mondjam, tankönyvi noir. Van abban valami hallatlanul bájos, amikor egy író a mestereinek, a hatásadóinak köszön oda a stílusával, úgy, hogy közben avult világú hősei kényszerkalandok lakta életét a legkorszerűbb kulisszákkal, a mai thriller-kerettel bokrozza körül. Erről Dennis Lehane szintúgy füstbe festett párosa, Kenzie és Gennaro kapcsán már fecsegtem – Colfer hasonlóan játszik korszerűtlen hősei kortársi keretével, teljesen elfogadható szintézist teremtve. Ami nem kis bravúr, így, a barbár állatok és hóval lepett skandináv hullák ponyvairodalmi versenyhelyzetében. Hőse, a parodisztikusan ír Daniel McEvoy nyugodt lélekkel ajtónállhatna bármelyik megálmodott mai kemény város bármelyik bárja előtt.

Parodisztikusan ír figura, önreflexiók zabálnivaló tömegével, és egy (talán halott) „barát” idegesítő, tudathasadt dumájával a fejében. Ez a második íz: a humor. Talán túlzás, hogy rejtői ez a humor, bár erősen verbális alapokon áll ez is – nyakon öntve némi angol, Woodhouse-i „társasági csetlés-botlás” mintájára formázott helyzetkomikummal. Ha ez nem volna elég: néhány fordulata Ponyvaregény-ízű, van néhány, amely a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső beteg helyzeteihez hasonlít – és B-filmek tucatjainak helyzeteihez – de ezek így csak utólag rakódnak össze, olvasás közben ilyesmi nem jutott az eszembe. Sokat göcögtem rajta – de mivel a könyv tényleg a noir „kis konfliktusokon át vezet az út a nagy poklokig” bájosan kapkodásmentes szerkezetét hozza, az első hangos felröhögésre a 144. oldalig vártak a szomszédok. Onnan viszont elszabadul a könyv; nemigen hagyja letenni magát, és megdolgoztatja a rekeszizmokat az utolsó oldal utolsó beteg poénjáig. Lassan indul, de nagyot üt - nem csap a lecsóba egyből: az első hullára a 42. oldalig várhatsz; de érdemes várni - az evőpálcika mellé felsorakozott még egy tárgy, amelynek majd nap-mint-napi elővételekor enyhe borzongás fut rajtam át egy ideig, miközben az ajtómon matatok vele.

Így kell Chandler folyvást bajba sodródó jóember hősei előtt tisztelegni! Leszerelt katona link cimborája, meg egy halott hostess révén lecsóba kerül, ahol aztán kiderül, hogy ő a csili. Miközben megpróbálja fedezni a golyóit, mert az olvasztott sajt nagyon tud égetni, felébreszti a múltja elaltatott fenevadjait, akikkel akkoriban feküdt össze, amikor kissé elvadultak a dolgok, ami előfordul, ha forrófejű férfiak randalíroznak töltött fegyverrel és eltérő istenképpel. Az meg közben egy percig ne zavarjon, hogy a noir annak idején egy hamis krimi-nyelv valóságba rántó, lázadó gesztusa volt – amíg nem stilizálta azt is hamis krimi-nyelvvé a divat. Ez a könyv olvasható paródiaként. Is. Még utalásos posztmodern irodalmi kortyolgatásként is (némi szemhunyorítással), mert jó az, ha van az embernek egy ivócimborája, akivel értjük egymás dalszöveges és filmes hivatkozásait. 

És nyitva van a vége. Mint egy őrizetlenül hagyott kupiajtó. Szerintem lesz alkalmam bekukkantani még Eoin Colfer kisvárosi, piti Amerika-csehójába – és szerintem élni fogok az alkalommal. Szeretek két nyomasztás közt színvonalasan pihenni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet