Harcsa-Keszég-Márkos-Benkő-Pándi: Kassák (CD)

Nem félek.

Lerombolom a házat amit építettem

és kigúnyolom mestereimet.

Önmagamé akarok lenni

szokások felbontója

megmérhetetlen.

Nem félek

és tőlem se fél senki.

Szeretnek a nők

ellenségeim asztalomhoz ülnek

komázni.

De igen. Félsz – mondja a zene. A belezuhogó remegés. Csupa félelmet keltő viszony dobtól a felvibráló énekig. Aki így éli a maga Szélcsendjét, ennyi daccal, az bizony fél. Mit fél, retteg! A nőktől, az ellenségeitől, olyannyira, hogyha bárki az asztalához telepszik, az is csak ellenség lehet – mondja a zene. Csupa dac vagy, mondja a zene. Erre a dacra, erre a magányra érkezik egy lány hangja, a Háborgó este éneke – amikor meghallod az éneket abban a fülledtségben, amit a thrák dallam csak jelenthet. Ezek végetlen körök. Tartanak ezer éve: fenn dalol a lány lenn a sötétben a férfinedv kicsordul a homokba. Ez a dac nem enged hozzád senkit. A 85. vers merő unalomból történő nemzése helyett, egy újabb bányász nemzése helyett, aki soha nem látja a napot, nappalát a bánya szigorába fojtva, a hiábavaló ácsorgás helyett, amikor nem is látszol senkinek, a kérges természetű hiábavalóság helyett létezik ez a dac. Amely félelmet szül, és újabb dacreakciókat. Mert milyen élet az, amikor az ember a saját kísértete csak? Amikor mindegy, nappal, vagy éjszaka van, perspektíva úgyis csak annyi jut, mint a vaknak – kántálja a zene. Az éjszaka zűrzavarában a zene mintha egy üzemcsarnokban lüktetne, a futószalag rabjának fejében. Ennyi mindentől lehet félni, ennyi minden felé feszülhet a dac. Milyen érdekes, legerősebben a választás foszlat. A ritmika kineveti a Könnyű számvetésed. Így és itt fárad végül el a dac. A Kései szelek lélegzetében kiteljesül, dallá érik a hangkulissza…

Részegek dalával rohan a kósza szél

s mintha paripa lenne ő is nyerít

város peremén roskadt tanyák mentén

test és lélek összebújnak most szelíden.

Hiába indulnék jobbra is balra is

eső és villám tépi szét a tájat

s a nyáj félelmét bégeti a dombon

hol Jézus bádogtestét marja a rozsda.

Örülök neki, hogy Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert és Pándi Balázs szerint is egy ennyire erős hangú alkotó a saját mániákus rendszerekbe szerveződéséhez méltó, erős, koncepciózus, egyben értelmezendő vers-erejű zenei feldolgozást érdemel. Kassák maga volt a koncepció, minden ősállati szöveg-ösztönössége ellenére. Mégpedig egy nem alkuvó koncepció, amely semmilyen előnyért nem finomított a saját szigorán. Akit bármely politikai kurzus fehértől vörösig, bármely etikai vagy esztétikai rendszer képes volt az ellenségének tekinteni. Ez is egyfajta rang, ha valakit ennyi felől képtelenek voltak akármilyen rendszerbe illeszteni. Ez a rang ilyen kérlelhetetlen hangkulisszát érdemel. Akkor is, ha a kezdeti koncert-élményhez képest a rögzített anyagban a spontán egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb. Az egész előadás-ív sokkal markánsabban kirajzolódik. Magamban két külön tételre szedem, a Megállt az óra vers-dalával elválasztva, ahol a verselő immár nem hazudik magának… Ahogy a lemezbemutató koncert kapcsán megfogalmazódott bennem: „érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot.”

…Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.
A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam…

Sokkal teltebb zenei struktúrák köszönik a felismerést. Befelé éjszaka van, kifelé hazugságok. De ezeket fel lehet mérni – mondja a zene. A Távoli üdvözlet az első pillanat, amikor az én fülemben ez a sokat rettegő hang immár nem fél. Avagy tudja magáról, hogy igen. És aki nem fél félni, az nem töri el a tollát. Hagyja, hogy a veséjébe lássanak – még azt se szégyelli, ha valamit tényleg nem mer. Kifordulhat önmagából – mondja a zene. Végre mégiscsak jó – annyira biztosan, hogy nem ijed a dobtól. Helyet mer adni az őrület közepén a szépségnek. Aki nem fél, vagy tudja magáról, hogy igen, az elkezdheti, ahogy kell, az alapoktól. Annak az ég fekete kötényéből hulló Monoton eső is lehet szépségforrás. Aki tudja magáról, hogy fél, az szembenézhet vele: nem tart sehova. Nem jut sehova. Akit hőssé vadított a félelem, mintha elérhetné az egyetlen bárki által elérhető célt a művészetben: hogy soha többé ne hazudjon magának.

Úgy hallgassátok, mint egy hangos lapszámát a Mának. Mint egy egybefüggő, minden szürreális elemével és fintorával is egységes Kassák Lajos verset. Nekem ez az utóbbi évek egyik legkedvesebb meglepetése. Hogy működik.

Harcsa Veronika: Kassák Lajos - Lemezbemutató verskoncert

Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.

Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.

Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.

Meghökkentett és mélyen felkavart, amikor először hallottam az Opus Jazz Clubban Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert és zenésztársai előadásában Kassák áradó, olykor őrületig felhabzó szövegömléseit – a verseket, amelyeket nem hittem a szó klasszikus értelmében megzenésíthetőnek. Mondjuk nem is egy klasszikus értelemben vett zenetájat raktak a szövegek köré a készítők – egyfajta atonális, ritmikai önlebontásokkal díszes hangszőnyeget terítettek Keszég László versmondása, Veronika éneke alá, amely olykor a befogadás határait feszegette, de ezzel is Kassák Lajos szellemét idézte – a csak saját hangjára figyelő költőmonolit zuhogott ránk a köré feszített hangokból is, az előadás nem megidézett, hanem jelenvalóvá tett verset, szellemet, attitűdöt: egy teljes világlátás vízióját építette fel.

Most alkalmunk volt újra hallani az előadást, mintegy lemezbemutatóként – a MÜPA Üvegtermében. Azt kell mondjam, az alkotók szinte teljesen újragondolták az estet, a spontán kiömlő egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb; az egész est önmaga vált erős, nyomatékosító ismétléssé. Érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot. Az előadás rengeteget érlelődött – meghagyva a pillanat adta egymásra-reagálás lehetőségét az azt követelő vershelyeken egészében sokkal biztosabb lábakon állt, mint anno a klubban; sokkal tisztábban felrajzolódott a szövegek, a tartalmak által húzott ív attól, hogy követhetőbbé vált a forma. Benne lakik a teljes világlátás – nem kevésbé vízió, de sokkal kontúrosabb.

Úr ír

Kutya ugat

Kakas kukorékol

Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson

a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol

íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra

mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se

szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt

kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat

hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve

átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun

de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal

A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok

képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből

s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk

úr ír

s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni

Ahogy korábban írtam Kassákról: „szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.”  Néha mintha érteni vélném, mi izgatja ebből a világhoz állásból a vitathatatlanul kedvenc kortárs énekesnőmet. Érdekes, hogy pont Harcsa Veronika kapcsán merül fel ez a gondolat – Veronika folyvást játszótársakat keres és talál, Gyémánt Bálinttal közös duója, a Quartet, az alkalmi társakkal, zenekarokkal való olykor vad, olykor alázatos kalandozásai, a kapolcsi Udvar, amit visz, min-mind egy közösségbe jól illeszkedő, a többiekkel játszani hajlandó személyiség rajzát erősítik. Valahol mégis rokonnak érzem a világhoz állását irodalmunk egyik legmagányosabb, olykor a megszólíthatatlanságig pokróc dinoszauruszával. Valahol  ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel járják a maguk által kiszabott utat – maradéktalan hittel az elhivatottságukban.

Élmény volt látni, hogyan „vezényli le” az estet Veronika – s hogy egy kiállásnál Márkos Albert milyen rajtakapott kisdiákmosollyal kért elnézést, amiért két renitens ütemmel túllógott a csenden. A közös víziónak, amely a csellista számára nyilván itt is legalább annyira közös munka és együttgondolkodás eredménye, mint a WH, Shakespeare szonettjei esetében, ezúttal más a karmestere – Márkos Albert nagysága ennek jóízű mosollyal való elfogadásában mérhető szerintem a leginkább. Élmény volt látni, hogy hozta a maga színeit a játékba Benkő Róbert, pusztán azzal, ahogy (az egyik legérzékenyebb progresszív bőgősként) a többiekre reagál. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy a helyénvalóan, jókor, jó helyen beérkező finom balkáni is az ő hozzátétele… Pándi Balázs dobjátéka továbbra is az a játékosan színes szabadság, ami volt – ő mindig boldogan tölti ki a többiek által neki juttatott teret, nem csak akkor van elemében, ha ő terítheti a ritmust a többiek játéka alá. Nem is beszélve róla, hogy a közbevetett, szolid színpadbontással együtt járó elektronikus közjátékuk Veronikával mennyire színezte át az előadás összképét – Kassák megérkezett a looper-korba…

Az élőben felvett hangminták visszajátszása alapozza Veronika koncertívbe illesztett szóló produkcióját is – az egykor a Lámpafény-albumon hallható Beszélgessünk sokadik variációja született meg a fülem hallatára az este, a felénekelt hang-ritmusok, énekelt perkusszió ágyába fektetett szöveg megint úgy lobogott fel, mint a vászonba harapó láng. Magányszövegek, önvigasztalások, hiábavaló keresések oldódásra képtelen szorongásait tárta elénk ének és zene – hogy aztán mégis játékba oldja. Nagy örömmel hallottam, mennyi színt kap Keszég László szövegi belső lüktetéseket lélegzettel mérő hangja, ha megkapja a teret, és hogyan követeli ki magának, kérlelhetetlenül, ha nem…

Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.

Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.

– Mit akarok csinálni?!

– Mit akarsz csinálni?

– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.

Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.

Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.

Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

Remélem, elhangzik még élőben. Remélem, akad még játszóhely, közönség, figyelem ennek az egyedülálló (meggyőződésem: Kassák megítélésének szintjét megütően megosztó) produkciónak. Szeretném hallani, mit tesz hozzá az idő, a következő helyszín esetleges közege – de addig is szeretném hallani, hogy a frissen megjelent CD „rögzítettségébe” hogyan és mit komponáltak az alkotók. Mit hozhatok rajta újrahallgatható módon haza az élményből, amellyel Harcsa Veronika és játszótársai immár két alkalommal megajándékoztak…

Harcsa-Keszég-Márkos-Hock-Pándi: Kassák - Opus Jazz Club

„…emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek
szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim
vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szivemből…”

Meghökkentett, mikor először hallottam, hogy a zseniális Lámpafény után Harcsa Veronika Kassákot zenésítene. Nem mondom, hogy nincs nála nehezebben dallamba képzelhető szerzőnk, de az biztos, nincsenek túl sokan… Van zenéje a gondolatok szabad, őrült áramlásának; de a saját magát folyton – és szándékosan – kizökkentő költő (az avantgárd spontán kifolyását szürreális képekkel pöttyöző) szóömléseit nehezen tudtam énekbe képzelni. Úgy értem – énekbe, ami hiteles marad az alapanyagához. Veronika megmutatta az „Üzenj” zenével körítésekor, hogy mindez nem lehetetlen – de ehhez hozzá kellett nyúlnia a szöveghez is, nyomatékosító ismétlésekkel, a versáramlás egyfajta kipontozásával teremtve saját, elénekelhető olvasatot. Egy biztos, pokolian kíváncsi voltam, mi sül ki ebből – hogyan-hova változik ez a szabadságában is meglehetősen monolit költészet a hozzányúlástól.

Aztán ez a kíváncsiság határozott várakozássá izmosodott, amikor a fülembe jutott, ki mindenki csatlakozott ehhez a kalandhoz. Márkos Albert – előre borzongtam, mi lesz itt, miközben (ez is egyfajta hangolódás) a lejátszóba pakoltam felkavaró Shakespeare-jeit. Hock Ernő – a bőgős, aki egymaga képes telilakni a színpadot, miközben Dreschtől posztmodern kocsmazenekarig bárkit kísér. Pándi Balázs – hivatásos formabontó, a dobon ezerféleképp elszakadni, de nagy alázattal kiszolgálni is hajlandó játszótárs, aki kultikus amerikaiakkal való együttműködéstől a punkig kattan, ha kell. És Keszég László. Tökéletes ellenpont Veronikának – mint ahogy mindannyian azok. Egyértelmű volt: ennyi erős akarat közt az övé csak az „egyik”. Mint ahogy az is – nem a hagyományos értelemben vett megzenésített verseket fogunk az este folyamán hallani.

Szerencsére. Hiszen így valóban megízesült a versi alapanyag, attól a hallatlanul kompromisszummentes, olykor határokig merészkedő bátorságtól, amit ezek a versek valóban megérdemelnek. Nézzétek, Kassákot vagy szereti az ember, vagy a pokolba kívánja. Csak ha nem ismered, akkor hagy hidegen. Egy ponton, ott az Opus Jazz Clubban (maga a hely is megérdemelne egy külön misét, finom kaja, jó bor, igazi klubérzet…) úgy éreztem, végre maga a Kassák-jelenség áll előttem. A szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.

„Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény, hanem puha
legömbölyített szavakkal,
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan,
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj Nekem valami szépet
hogy én is mondjak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.”

Kiemelkedő pillanat volt ezt a verset újra – teljesen másképp hallani. Ott ültem egy csodálatos beszélgetésbe hallgatózva, ahol öt kivételes képességű ember beszélgetett a hatodik szavaival. Ott ültem a térben, ahol az egyik legkedvesebb kortárs énekesnőm együttesek és random tripek után a sokadik projektjével bizonyította megint, mennyire hajlandó és szeret együttműködni. És arra gondoltam, ahogy ebben a dallamban a rögzített hangra fűzte a magáét – hogy egyszer úgy lesz az övé a színpad, ahogy Laurie Andersoné. Eldobva minden támaszt és korlátot, a másik iránti alázatot és az általa nyújtott létrát a zenei egekbe – az övé lesz, Harcsa Veronikáé, aki eddig is mintha csak a színpadon nyílt volna ki teljesen… nem tudom mi lesz akkor, mi lesz az övé, mi a miénk. Az érzés elszállt a dallal, az estén, ahol a másik által nyújtott létrán mászott az egekig a másiknak adott alázat.

„A külvárosok házai között élek a
mezitelen lány és a durva károm-
kodások testvérségében
gyakran ki akarok törni korlátaim
közül
a gondolat egy késszúrás itt minden pillanat
egy szem a hétköznapok láncából
de nem a könyörgés az ami a számon van
nem a fájdalom sem a meghasonlás ke-
serü vize
érzem a kezed érintését és azt hogy egyszer
kivezet engem a kerités mögül ahol virá-
gaim hervadnak…”

A koncert végén, ahogy Márkos Albert sorolta a fellépők neveit, a mondatát így fejezte be: …és Kassák Lajos. Igen. Így kellett befejeznie, az alapos kalapos valóban megjelent az Opus színpadán velük. Szinte láttam, ahogy meg ugyan nem hajol, de a kalapját megbökve biccent.