2014. május 8., csütörtök

Kim Stanley Robinson: 2312



Az idei a sci-fi éve lesz, fogadtam meg még januárban – s lőn… Kim Stanley Robinsonnal azóta szemezek, hogy elolvastam szeee írását A rizs és a só éveiről, márpedig annak már jó pár éve. Hogy eddig mégis kimaradt, arra nincs különösebb magyarázatom, mindig volt valami más, valami éppen akkor izgalmasabb. Ám most e két vágy (mármint hogy sci-fi és Robinson) csodálatos módon csengett össze az Agave új, remélhetőleg életmű-sorozatot bevezető kiadványa megjelenésével – ráadásképp az előzetes hírverés és a kedvcsinálók még tovább fokozták várakozásomat, s a végén hiába figyelmeztettek páran, hogy ez azért jóval „komolyabb”, „keményebb” sci-fi, mint amivel én eddig próbálkoztam, alig vártam, hogy rávessem magam. És milyen jól tettem!

Kim Stanley Robinson ugyanis jött, látott, és levett a lábamról. El nem tudom mondani, milyen régen nem volt részem ilyen irodalmi kihívásban – távolról sem szeretnék szerénytelennek tűnni, de ha az ember huzamosabb ideig „fogyaszt” nagyjából egy műfajba tartozó könyveket, akkor némiképp „hozzászokik”. Akkor már nagyon nehéz meglepni narratív trükkökkel, megtornáztatni a kis agysejtjeit a puszta befogadás érdekében, arra késztetni, hogy újra meg újra átolvasson oldalakat, hogy vajon jól értette-e… Megfelelő gyakorlat birtokában könnyen befogadhatóvá válik még a legposztmodernebb szépirodalom is – vagy egyszerűen haladunk tovább, a mindenáron megérteni akarás kényszere nélkül. Ami persze még nem baj, baj akkor van, ha rutinná válik – idáig még szerencsére nem jutottuk el. Mindenesetre régen, nagyon régen éreztem azt a bizsergető izgalmat, amit például gimis korom első Esterházy Péter regényeit olvasva, hogy én itt most valami borzasztó agyas olvasmányt forgatok, amit ki kéne bogozni. Hát, Robinsonnál ez nem volt kérdés – többet agyaltam ezen a könyvön, mint bármi máson az utóbbi időben. És nem sikerült megfejteni. Csak hagytam, hogy lenyűgözzön.

Mert hogy lenyűgöző, az biztos. Ijesztő, gigantikus látomás az emberiség egy lehetséges jövőjéről – egy rendkívüli, ma még beláthatatlanul fejlett jövőről. Eme huszonnegyedik században az emberiség már kirajzott a Naprendszerbe, belakta a környező bolygók és holdak nagy részét, aszteroidákat terraformált, olyan mérnöki teljesítményekre volt képes, mint a Merkúr mozgó városa, mely folyamatosan a Nap előtt járva óvja meg lakóit a konkrét megsüléstől, vagy a napi rutinszerű űrutazás. Az orvostudomány gyakorlatilag csodákra képes: az élethossz-javító kezeléseknek hála a várható élettartam akár kétszáz év is lehet; a férfiak és nők mellett megjelennek az androgünök, günadromorfok, hermafroditák, méhesférfiak és még számos „változat”; az emberi test különböző biológiai „kiegészítőkkel” lehet kifinomultabb, ügyesebb, okosabb vagy épp erősebb (a pacsirta idegsejtek a koponyában például átlagon felüli zenei teljesítményt nyújtanak, míg egyes még nem teljes körűen feltérképezett bacik lenyelése jelentősen megnöveli az ellenállóképességet). És persze minden hasonló jövőkép alfája és ómegája, az informatikai fejlődés sem maradhat ki: mesterséges intelligenciává fejlődő kvantumszámítógépek segítik (?) az emberek munkáját az űrben és a Földön egyaránt.

Látszólag tökéletes világ, látszólag zökkenőmentes fejlődéssel.
Vagy mégsem?

Történetünk kezdetén Swan Er Hong a Merkúron gyászolja nagyanyját, a Merkúr Oroszlánját, a mozgó város, Terminátor legbefolyásosabb politikusát. Swan nyughatatlan, társadalomba beilleszkedni képtelen, örökké sorsát kísértő művészlélek, aki legszívesebben saját testét használja műalkotásai alapanyagául, kikapcsolódásként az extrém sportnak beillő „napjárásnak” hódol és össze-vissza ugrál a bolygók között. Mikor egymástól függetlenül több sosem látott politikus és nyomozó keresi meg a haláleset kapcsán, gyanakodni kezd, hogy nagyanyja elhunyta nem volt teljesen természetes – amikor rálel néhány elrejtett levélre, melyeket kizárólag ő képes kézbesíteni a Naprendszer túlsó felén élő címzetteknek, e gyanú csak erősödik. Nem sokkal később Terminátor városát felfoghatatlan támadás éri, az aggasztó jelek pedig más bolygókon is sűrűsödni kezdenek – Swan kénytelen hát csatlakozni nagyanyja egykori társaihoz és folytatni velük a megkezdett munkát.

Mert bizony ez a tökéletes világ nem is olyan tökéletes.

A soha nem látott fejlődés nagyon is ismerős széthúzásnak nyitotta meg az utat: a bolygók és holdak különböző érdekcsoportokba tömörülnek, a világűr csak egy újabb színtér a Földön már megszokott politikai és gazdasági játszmákhoz, nagyhatalmak fenyegetnek szövetségeket, terrorista szervezetek törnek mások biztonságára, monopóliumok alakulnak természeti kincsek értékesítésére. S persze mindig van egy kívülálló, ez esetben a Mars, mely mindenki másnál különbnek, nagyobbnak, fontosabbnak érzi magát. Miért is lenne bármi másként, csak mert elhagytuk szülőbolygónk? – teszi fel Robinson a kérdést… És tényleg, miért? E lenyűgöző látomás mesterséges intelligenciástul, űrutazásostul, élethosszabbításostul mintha csak keret lenne az emberi természet és a társadalmi-történelmi szükségszerűségek feletti filozofáláshoz – és bár teljesen konkrétan lenyűgözött a sci-fi, a regény azon része tetszett leginkább, ami nem sci-fi. 

„Én néha úgy gondolom, hogy a gonosz csak a posztdeficitben létezik. Előtte mindig a szükség vagy a félelem rovására lehet írni a dolgokat. Lehet abban hinni (…) hogy ha a félelem eltűnik, a szükségleteket pedig kielégítik, a gonosztettek is eltűnnek. (…) Lehet, hogy a félelem és a szükségletek soha nem is tűntek el. Mi többek vagyunk az élelemnél, az italnál és a menedéknél. Úgy tűnhetne, mintha azok lennének a létfontosságú szükségletek, de sok jól táplált polgár is tele van dühvel és félelemmel. Festett éhséget éreznek, ahogyan a japánok nevezik. Festett éhséget, festett szenvedést.” 

És futnak, menekülnek, keresik a veszélyt, az izgalmat, a kihívást, az élet ígéretét. Menekülnek, de mi elől? Önmaguk elől? A tökéletes vízió elől? A határaik elérése elől? Swan feltérképezetlen baktériumtörzset nyel le pusztán a kockázat kedvéért, pacsirta idegeket ültet az agyába, megváltoztatja a nemét, kvabust – egyfajta mesterséges intelligenciát – telepít a fejébe, napjárással teszi próbára újra meg újra teste tűrőképességét – s nem csak ő. Mindennél népszerűbbek a különböző extrém időtöltéseket kínáló űrjárművek (valójában terraformált aszteroidák) – míg egyik bolygóról a másikra jutunk, elüthetjük az időt drogos önkívületben, szexuális kicsapongások közepette, vagy teljes sötétségben, ahol bármi megtörténhet. Egy világban, ahol már szinte mindent lehet, ahol úgyis megoldást talál az orvostudomány, ahol levágott végtagokat foghúzásnyi kellemetlenség árán visszanövesztenek, vajon hol van a határ? Meddig mehetünk el az öncsonkításban? S hol a határ, ami után – ha az orvosok össze is tákolnak minket – már nem leszünk teljesen önmagunk? Ha le is építünk évezredes társadalmi berögződéseket – sikerrel, mint a nemi szerepeket illetően –, vajon felül tudjuk-e írni a saját, kötődésre, érzelmekre, családra, ad absurdum, szerelemre irányuló természetes vágyainkat?

No és vajon felül tudja-e írni bármi ösztönös vágyunkat szülőbolygónk után?
A kifosztott, meggyalázott, magára hagyott, tönkretett Föld után?
A mitizált, zarándokutak célpontjává vált, teljességgel sosem pótolható, nem másolható, nem terraformálható Föld után?

A Föld az mindig ott van. Az álmainkban, a kollektív emlékezetben, a vágyainkban. Az otthon, az energiaforrás, a gyökér, amiből mindannyian táplálkozunk – gyönyörű az elképzelés, hogy az űrben akár két évszázadig elélő emberi test, mellyel gyakorlatilag bármit meg lehet tenni büntetlenül, egyvalamit nem tud nélkülözni: a Föld gravitációját. Néhány évenkénti földi zarándoklat nélkül az orvostudomány minden bravúrja ellenére is elsorvad az izomzatunk. Szükségünk van rá, jobban, mint bármi másra. És pont őt nem tudjuk megmenteni. Robinson gigantikus tréfája, ugyanakkor a legfájdalmasabb és a legigazabb ebben az egész vízióban, hogy elérhetünk bármit, azt az egyet nem tudjuk visszaadni (magunknak) amire igazán szükségünk van: a termékeny, burjánzó bioszférájú, kincsekben gazdag Földet. Legalábbis addig nem, amíg jelentősen nem változtatunk a gondolkodásunkon, mi, emberek.

Érdekes, hogy olvasás közben legtöbbször Margaret Atwood remekműve, a Guvat és Gazella jutott eszembe (nyilván ebben része van annak, hogy nem olvastam eddig sci-fit, tehát saját műfaján belül nem tudom elhelyezni) – ahogy annak, e műnek is központi kérdése, hogy mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk. Fantasztikusan ötletgazdag, lenyűgözően megírt, posztmodern trükkökkel telirakott regény ez, ahol a világkép, a cselekmény, a szereplők és a gondolatiság gyakorlatilag tökéletes egyensúlyban van. És akkor még nem is szóltam Robinson elképesztő utaláshálójáról – számolhatatlanul sok kulturális és történelmi utalást rejt a szöveg, nem is beszélve a beillesztett listákról és a fiktív vendégszövegekről.

Félelmetesen jó. Nem tudok rá mást mondani – meg vagyok véve.
Ha ilyen a sci-fi, akkor én mostantól sci-fi rajongó vagyok.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2 megjegyzés :

szeee írta...

ááááá, nagy kedvet csináltál most, meg Robinson is azzal 2 oldallal, amit olvastam belőle :)

Ilweran írta...

Olvasd, olvasd! Már csak azért is, mert félig miattad olvastam Robinsont ;) szóval tök kíváncsi vagyok, ez hogy fog tetszeni!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...