Závada Pál: Janka estéi - Három színdarab

Kockázatvállaló gesztus adaptálni önmagunk; még ha az irodalmunkban adódott már olyan csoda – leginkább Örkényé – amikor ez nemcsak maradéktalanul sikerült, de az önfeldolgozás játékát kikerekítő-indokló többlet-tartalmak is születtek a mű színpadra értelmezéséből, a dramatizálásból. Závada Pál ráadásul nemcsak a saját művek színre állításában jeleskedik – ahogy ő fogalmaz: …a feladat, hogy prózai művet dramatizáljak, legalább másfél évtizede érdekel. Többek közt Móricz Erdély-trilógiájából készült Bethlen című drámáját, Mikszáth Különös házassága színi adaptációját jegyzi. Ha mégis ragaszkodom az örkényi párhuzamhoz: a dramatizálásban, a világunk szemléletében tapasztalható alkotói rokonság okán teszem. Mindkét szerzőnél elsősorban maga a világ teremt élhetetlen, groteszk helyzeteket, amelyekben aztán a különbözőképp valóságba ágyazott karakterek mozgása értelemszerűen lesz szintúgy groteszk. S mindkét szerző mélységesen érintett kora gyökérzete feltárásának vágyában – hogy mi teremti az élhetetlen helyzetek alig értelmezhető gesztusait. Talán ezért irritálja annyira a környezetet, a jelen politika vonalhúzóit Závada is – nem tudom, de nem is szeretnék a színpadra állítás botrányaival, darab elhozatalával, állás foglalásával foglalkozni itt – elég feladat magát a művet látni.

Avagy a műveket. Az adaptációt és eredetijét. Hallgassuk a szerzőt: …énszerintem egy színdarab megírásához ugyanúgy a nulláról kell elindulni akkor is, ha van regény-előzménye, mint ha nincs, és mivel egy másik, tehát színházi nyelven ajánlatos azt megírni annak érdekében, hogy az előadáson aztán ki-ki a maga legjobb formájában járulhasson hozzá a közös műhöz, ezért nem találom szerencsésnek azt a megfogalmazást, hogy a színdarab a regény leszűkített „drámai kivonata” lenne – vagy ha tényleg csak az, akkor nem sikerült valami. Tekinthetjük úgy: ez az önadaptáció minimumkövetelése a szerző részéről. Hogy a más médium eszközeivel nem a „drámai” kiemelődése, a figyelmi fókusz eltolása, hanem az önállóan értelmezhető tartalmi többletek, a mű újraszületésének gesztusai kell a művet meghatározzák, amelynek elengedhetetlen része a játszók hozzájárulása is. Nem is tudom, könnyít, vagy nehezít-e a dolgomon ezzel a szerző - olvasva ki sem alakul az „eljátszás” adott többlete, nem beszélve róla, hogy a kiadott darabok szerzői verziók, nem pedig előadás-változatok. Színpadra alkalmazások alapanyagai. Amelyek a színi követelmények számára újraszülve kapták meg a formájukat.

Viszont ennek ellenére adaptációk. Amelyek felemás sikerrel állják az összehasonlítást az eredetileg olvashatóval. A kötetben három darab jelent meg – közülük velem, az eredeti szöveget ismerő és szerető olvasóval a Jadviga párnája színpadi verziójának van a legnehezebb dolga. Csaknem megnyer magának – annak ellenére, hogy értelemszerűen kevesebb rétege marad, színei, hangulatai vesznek, hangsúlyosabb e sorstragédia-szerű (de ugyanakkor szinte szappanoperai) párkapcsolati egymást kínzás, kulisszává lesz a regény hallatlanul erős atmoszférájának egyik bázisa: a kisebbség-lét ékelődött nyomorúsága. A rajz, amely a felvidéki magyarság tükre ott, ahol mi vagyunk többségben: úgymond ők a magukat nemzettestbe korridorral álmodozó áldozat – és mi, magyarok az elnyomók. Ondris „többfelé is árulásának”, a téglaságának az igazi, távlatadó kerete veszít a legtöbbet; légkörből satnyul olykor puszta didaxissá szinte. És ezen nem segít a sorstragédiák állandó kísérőjeként a darab szereplőiből változó összetételben felálló kar sem.

Amely egyébként a Janka estéi saját kamarai keretében majdnem képes végigfuttatni-keretezni azt a tragikusnak nem, de érdekesnek mindenképpen nevezhető, permanens karriert, Dohányos László rendszer-független „fent-létét”, amelyet kiválóan ellenpontoz Weiner Janka sajátos szerelemnek nem, de kötődésnek mindenképpen nevezhető „kapcsolata” vele. A csasztuska-sláger-recitatívók, amelyekkel a kórus mintegy összefoglal, kihangsúlyoz, olykor ellenpontoz, képesek a sokszereplős regény, A fényképész utókora számos színét visszacsempészni a darabba. A közbenjárásért folyamodó özvegy a múlt egészülésében látja és láttatja ezt a simulékony karrieristát, látszatra karakán, valójában folyvást hatalom-szélfútta, másokat folyton szenvedésbe rántó, magát kimentő alakot – feloldozás nincs és nem is lehet. És csak amolyan „válogatott jövő” van; Dohányos életművét és az özvegy emlékeit róla egyaránt cenzúrázni kéne. Persze – kórus ide vagy oda – azért túlságosan vékony marad az összefoglalható tartalom miliő-csomagolóanyaga – de ezt betudhatom a kamarai jellegnek.

A Magyar ünnep viszont maradéktalanul sikerül. A személyes sorstragédiák és a kórus által ütemes kegyetlenséggel elénk tárt „nemzeti sorstragédiák” együtt kíméletlenül ütnek. A gátlástalanság és vakság különös keveréke egyéni- és nemzetsorsban, törvénnyel diszkrimináltak és törvényalkotók sorsában, ünneplő éjszakáján a kolozsvári bevonulásnak. S Erdély visszacsatolásának ünnepén egy-egy jeleneten át a következmények, ’44 és ’46 kijózanító tragédiái. A történetek narratíváiból adódó különbségek a kórusban minden esetben zseniálisan „jelentik” a kort – itt találta meg a sorstragédiai alapforma a legteljesebb helyét, meséli át a regény, az Idegen testünk sokrétű rezdüléseit, a különböző előítéletek, gyűlöletek időszakokat túlélő, szinte önálló „lényként” rajtunk élősködő parazita-jellegét. A szereplők kiegyensúlyozott rendben kapják meg a maguk figyelmét a megfelelő helyen, a kar adta környezet-keretben, viszonyaik rajza kellően árnyalt. Nemhogy kiváltja az elolvasása a regényét, de éppen hogy megszületik általa az a többlet, amiért érdemes feldolgozni valamit.

A magam részéről szívesen látnék még Závada-regényeket a polcomon, még történeteket a rendszerváltásról és környékéről, bársonyos és (így utólag) nem kevésbé gusztustalan forradalmainkról látleleteket. És igen, finomodhatna tovább a máshogy látás kényszere a darabok által is, hogy vigye tovább a feltárást – gyógymód akkor születhet, ha látszik – ha kell folyamatosan látszik, irodalmi értelemben: folyamatosan szóba kerül – a betegség. A magam részéről mindig szívesen látom, ha megszületik az örkényi értelemben vett igazi irodalmi érték: a tükör.

Kiadó: Magvető

 

Závada Pál: Idegen testünk

Kezdetben vala a Jadviga, amit nagy élvezettel olvastam el – hurrá, van magyar nagyregény megint, kortárs is, olvasható is, kellemesen többrétegű, etc. Persze nem ilyen egyszerű. Valójában vele egy évben jelent meg a Könnymutatványosok legendája Darvasi Lászlótól, nagyregény a javából – szintén -, formálódott véglegessé Gion Nándor Virágos katona-ciklusa – amire nem tudok nem egy-nagy-regényként gondolni -, e honban mégis a Závada könyv lett médiasztár, döntött eladási rekordokat – persze szépirodalmi mércével, kvázi kategória-győztesként -, csinálódott belőle film is, olyan amilyen. A médiahiszti nem tette egyszerűbbé a befogadást. Mondhatni általa a szerző nálam legalábbis hendikeppel indult a figyelmemért küzdő olvasnivaló-derbyn. Most azonban félre múlt, mert kalap le következik. Az Idegen testünk ugyanis minden előítéletem félretetette.

„Egy pesti fényképész-műteremben 1940 szeptemberében összegyűlnek a háziasszony, Weiner Janka rokoni, szerelmi és baráti vonzáskörének legfontosabb alakjai - divatáru-boltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők -, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok. Izgalomban tartja őket az erdélyi országgyarapítás csakúgy, mint a fajvédelmi törvény - miközben konokul, lázasan vagy reménytelenül szeretik egymást. Závada Pál színpadra állítja őket egyetlen éjszakára, hogy föltárja, honnan jöttek, s hogy bevilágítson a jövőjükbe: Mivé lesznek, mire a háború véget ér?” Tömör, tartalmas annotáció. Fincsi téma, bár lerágott csont is lehetne akár – majd egy század elég kellene legyen láttatni, ami látható, még ha a mindenkor hol tudatos, hol reflexes propagandisztikus-önmeghatározó tükrein át is, volt egy-két rendszer-módosulás azóta, a szemléletek csiszolhatták egymást, gondolnánk, ámde. Ahogy felütöm a könyvet, magába húz, rögtön átvág, nem ott és nem úgy kezdődik, ahogy várnám, és nem úgy folytatódik.

Idegen testünk: minden kisebbségi „vagyunk akik vagyunk”, a sváb, a zsidó, a visszacsatolt területek románjai, szlovákjai, végül is mindannyian, hiszen ez az országos sok-út-járta génkoktél valójában minden vértisztaságot kizár. Innen a többes szám első személy használata. Idegen testünk: a miénk, mert tele vagyunk előítélettel, tanult reflexeink nem kezelik, hanem kizárják az idegent, vagyis magunkat. Tudathasadt állapot ez sokszor. Az asszimiláció kétarcúsága – miért kell a székelynek(?), és a zsidó miért nem hajlandó(?) – a családba került – ha már ott van – persze kivétel, egyszerre vagyunk megengedők és szigorúak, és ostobák végtelenül, mint – szereplők következnek - Raposka Károly, aki sváb létére zsidó feleséget vett, de örül meddőségének, mert ugye minek is tekintse a gyermeket? És a legnagyobb farce a könyvben: a kis Flamm Johannka, aki végre szóhoz jutván a társaságban – inponálandó Weiner Jankának, akibe szerelmes, és aki szintén (félig) zsidó – ím zsidózni kezd, szinte öntudatlanul, pedig csak azt panaszolná, e hazában lenézik a svábot. „Kiről beszél ez, súgja oda Emma félhangosan Jankának mire az: rólunk, édesem.” Bizony mondom, rólunk beszél az író, öntudatlan vagy épp tudott észjárásainkról.

„Hát a mi nevezetes ördögkúti kalandunkat ismeri-e vajon az alezredes úr? ... lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk – azaz mi pedig miránk – mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak.” Mert idegen testünk az épp visszacsatolt Erdély is, a maga románjaival, szászaival, ha miénk volt is, lesz is (ez itt a praxis?). Lehasított nemzettest, elhajtott zsidóság, s aztán a maradványon tort ülő diktátori torzulatok. Akad mindenkinek félni és gyűlölnivalója, ha jól önvizsgálsz, rájössz, ki a te idegen tested. Nem vesszük észre, e táj, Közép-Európa, meg főleg a balkán csak áldozatokat terem. Még a bűnösök is áldozatok, néha valóban, néha csak a maguk kifacsart logikája szerint. Volt itt elég virtsaft, és nemcsak Trianon óta. És újratermelődik, megtestesül idegen testünk megint. A szerző egy interjúban panaszolja, korábban, a rendszerváltáskor úgy érezték, végre ők lesznek – mi leszünk – a nemzedék, akinek mindez jelentéstelen, a faji kérdések, Trianon, zsidózás, de akár a szlovákok „magyarozása”, akár a népi-urbánus vita, mind immár tartalmatlanok. Persze él mindez, egyfelől a történelmi hagyományokat nehéz megtagadni, mint azt drága politikusaink – és szomszédaink politikusai - retorikáján mérhetjük is; másfelől a drága nyugatnak is kapóra jött jól megversenyeztetni az európai „hátsó udvart” – kellettünk nekik, púpnak -, lássuk úgymond, ki kakas a szemétdombon. Mondhatni ez se használt az enyhület légkörének, amely pedig megvolt még ’90 táján, ha emlékezetem nem csal.

Nincs főszereplő, idegen testünk megtestesüléseinek a fejébe látunk a szerző által, belső monológoktól borközi beszélgetésekig alakról alakra „svenkel” az írás, szinte szappanoperaszerűen tartva fókuszban az egész szereplő-menazsériát. Ugrálunk múltból jövőbe, hogy értsük, kinek-kinek észjárása mitől-hogyan motivált, és milyen következménnyel terhes. Ennyi figurától szét kellene hulljon a könyv, tán követelné is a nagyobb terjedelmet. Hogy feszes maradjon, hogy ne hulljon szét a sok elmesélt történettől az „egy este a festőműteremben, társasági életet élve” szituációja, az író a drámát „intézi el”, kőhideg mondatokkal, az áldozatok áldozattá válását, akiket elnyel a háború, vagy az utána következő „számonkérés”, koncepciós per, hungaro-sztalinizmus.

Hogy a fejekbe látunk, azaz az írói önkény láttat a fejekbe, az következményeiben keményen áthatja a szöveg-textúrát. A fejekbe látunk, van tehát jóízű zsidózás, svábozás, etc. Szinte kiképez előítéletből, faji alapú észjárásból. „Zsigeri” ellenszenveink ím itt fekszenek előttünk, irodalmi köntösben, lehet szemezgetni, tanulgatni akár, hogy is kell konzekvensen utálni valakit. Vagy észrevenni, hogyan hordozzuk magunkban - ha enyhítő, finomító elpuhításokkal is, de – ugyanazt. Kicsit magunkba nézni kényszerít ez a kertelés nélküli, nyers hang, az egyáltalán nem „politically correct” gondolatmenetek olvastakor fel kell fedeznünk látens „idegen testeink”. A bennünk élő botrányt. Persze nagy kockázatot vállalt az író mindezzel, a félreértésnek is tág határokat nyitott. De aki csak félreérteni képes, annak finoman is hiába fogalmazol.

Bárkinek szívesen ajánlom ezt a könyvet, bár ifjabb olvasóinknak némi előzetes korba-helyeződés nem fog ártani. Mert – a jelenleg – alapvető műveltségi szintet feltételezi, sőt némi történelmi utána-búvárolást követel a megértéshez a kötet. Tán ebben engedett meg magának sokat az írója, a regény „feneketlen mélyeinek” feldolgozásához bőbeszédűbb háttér- és korrajz hiányát érzem. Ami nem azt jelenti, hogy a könyv ne állana meg magában, csak azt, hogy a téma kotlós ismerőinek sokkal többet ad, mint a mai csirkéknek.

U.i.: A szenvedtető szerkezet magyar történelmi hagyomány, általam eképp használtatik. A bonyolult nyelvi stílus pedig nem utolsósorban „tán sikerületlen ámde megbocsátható” stílusparódiája magának a könyvnek.

Korábbi kommentek: