„Ami
a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra. A
szó a holtaknak ajándék, az élőknek figyelmeztetés.”
Magányos férfi baktat egy esőáztatta tengerparti
kikötőváros sikátoraiban. Nem tudja, ki ő, nincs neve, nincsenek emlékei,
nincsenek céljai, csak egy suttogást hall olykor a fejében – ami a víznél kezdődik, ott is végződjék…
Nem tudja, hogy került oda, ahol van, s nem tudjuk mi sem. Egy névtelen férfi,
egy névtelen városka, egy meghatározatlan idő. Valahol, valamikor, a vízparton.
Egy kocsma, egy nő, egy rejtélyes könyv, valamiféle derengő emlékfoszlány –
aztán a kába, vak sötétség.
A férfit - nevezzük mi is „S”-nek, ha már
a folyvást őt kísértő szimbólum után így nevezte el magát - elrablói egy hajóra
viszik, mely az ismeretlen kikötőből tart ismeretlen célok felé, fedélzetén
kísértethistóriába illő bevarrt szájú matrózokkal, vért izzadó térképekkel,
fedélközében titkos rituálékkal. Miért került a hajóra S? Hova tartanak? Milyen
szerepet szánnak neki? Megannyi kérdés, válaszok nélkül. Mígnem egy jótékony
vihar árnyékában S útja újabb ismeretlen kikötő felé fordul. De vajon ezen a
helyen válaszokat talál a vízből egy munkástüntetés közepébe kibukkanó amnéziás
hősünk? Vajon a kocsmabélire kísértetiesen emlékeztető lány nyomában megtalálja
saját magát? Vagy jobban teszi, ha a lázadó munkások kicsiny élcsapatához
csatlakozva bujkálásra adja a fejét a hegyekben? Vagy…?
S ha újabb tragédiák és menekülések után
útja ismét a vihar ütötte sebeket maga mögött hagyó hajóra vezeti, vajon mi vár
rá? Hol van nagyobb esélye meglelni önmagát, elvesztett identitását, a hajón
vagy a hajóról menekülve? Ki ő, mi ő, miért jut vissza mindig ugyanabba az
agyonkarcolt falú kajütbe, bármit is tesz? Mi köti a hajóhoz, mely deszkáiban
hordozza az „ő” szimbólumát? S miért hajóznak vele újabb és újabb partok felé,
mintha csak újabb és újabb küldetések felé vinnék?
V. M. Straka művének középpontjában az
identitás és annak örök keresése áll – főhőse maga a nagybetűs kérdőjel, aki a
hajón leélt évtizedek alatt sem találja a választ a legalapvetőbb kérdésre: ki
vagyok én? Vajon az „egykorvolt” én identitása számít vagy amit az elmúlt évtizedekben
megtettem? Mi határoz meg minket, mi határozza meg, mit tehetünk? Emlékezet
nélkül egy forradalomba csöppenve vajon várnunk kell arra hogy eldőljön, kik
vagyunk és melyik oldal a „miénk”? Identitásunk határozza meg, mit teszünk,
vagy a tetteink határozzák meg az identitásunkat? És ha elfeledett „énünk”
meggyőződése ellenében cselekszünk, vajon felülírhatjuk-e „önmagunk”? Újjászülethetünk-e
pusztán tettek által? No és ha megtaláljuk őt,
aki választ adhat az összes kérdésre, mit teszünk? Visszaköveteljük egykori
valónkat vagy harcolunk tovább új bőrünkbe bújva?
Nem véletlen a címadás – a metafizika
egyik nagy kérdését jó ideje Thészeusz hajójával illusztrálják. A legendás hős
hajóját az athéniek oly nagy becsben tartották, hogy időtlen időkig
javítgatták, deszkáit folyvást kicserélték, testét megújították. De vajon meddig
marad a hajó ugyanaz amin Thészeusz hajózott? Ha minden deszkáját kicserélték,
ha már egy alkotóeleme sem azonos azzal
a hajóval akkor is „Thészeusz hajója” marad? A fizikai elemek vagy az elme
által ráaggatott konstrukció teszi a tárgyat azonossá önmagával? Ahogy
Thészeusz hajója, úgy S hajója is változik az évekkel – teste nem is hasonlít
egykori önmagára, legénysége megfogyatkozott, térképei vérbe borultak. Mégis –
ugyanaz a szimbólum vezeti útját. Ahogy a rajta utazó férfiét is.
Küldetésről küldetésre. A feszesen tíz
fejezetre osztott regénybe ékelt Közjátékban
kapunk támpontot arról, hol és milyen időkben járunk. 1914, a trónörökös
meggyilkolása – Európa vérbe borulásának előestéje. Nagyhatalmak esnek egymás
torkának, miközben milliók halnak meg a frontokon vagy éhen a hátországokban.
Munkáslázadások, gyilkosságok, összeesküvések – s a háttérben egy minden szálat
kézben tartó vállalatbirodalom, mely kihasználja a háborút, a nyomort, az
emberi kapzsiságot. De vajon hol ér véget S hajszája? Ott, ahol megtalálja
önmagát, vagy ahol leszámol konstruált ellenségével? Mi a végső cél? Létezik
egyáltalán? Vagy szerepünk a történetben mindössze annyi, hogy gördítsük előre
a kereket és megágyazzunk az utánunk jövő generációknak? Mit ér a fegyver, a
lázadás, a gyilkolás? És mit ér a tinta? Ha vérünket adjuk a világ
megőrzéséért, miközben fogalmunk sincs, miért
is adjuk, az a vér attól még mi
vagyunk? Talán a legfőbb identitásmeghatározónk az, mit vagyunk hajlandóak feláldozni magunkból.
Straka lenyűgözően burkolja metafizikai
kérdéseit kalandos mozgalmi regénybe. Miközben olvassuk, remekül szórakozunk, S
története igazi kikapcsolódás, a szó legnemesebb értelmében, ha az olvasó
szeszélye úgy diktálja, meg is maradhat ennyinek; ugyanakkor ez a rendre
önmagába csavarodó kutatás az elveszett és meglelt identitások körül az arra
fogékonyaknak hosszú időre adhat kutatni- és töprengeni valót. Pláne, ha
elolvassuk a fordító, F. X. Caldeira előszavát, melyben ízelítőt ad a szerzőt
körülvevő rejtélyről – és ha mindehhez hozzávesszük, hogy az általunk olvasott
mű valójában Caldeira rekonstrukciója Straka kéziratából, melyből épp a legfontosabb:
a vége hiányzott. Ilyesformán sosem tudhatjuk meg, maga Straka milyen
válaszokat adott volna (ha adott volna…) a saját kérdéseire.
Mindenesetre amit Caldeira leír - és ahogy
magyarázza saját bizonyítványát a kiegészített befejezés kapcsán - az több mint
érdekes. V. M. Straka a huszadik század egyik legizgalmasabb elfeledett
szerzője, akinek további 18 regénye vár felfedezésre – miközben személye és
élete még ma is ismeretlen az irodalomkutatók előtt, éppúgy lehetett cseh
munkás, aki fiatalon fordult az irodalom felé, hogy a tollával lázadjon a
kizsákmányolók ellen, mint híres gyermekkönyvszerző, aki más műfajba tett
kirándulást. A találgatások száma végtelen, egy biztos: akárki is volt Straka,
a Thészeusz hajója után én
mindenképpen szeretnék még olvasni tőle!
Kiadó: Szárnyas Saru
Fordító: F. X. Caldeira
* A könyv természetesen fiktív - valódi szerzője Doug Dorst, ötletgazdája J. J. Abrams, megjelent a kettejük által jegyzett S című kötetben**
** Hogy ennek következtében jelen kritika is okvetlenül fiktív-e arra visszatérünk a következő posztban...
