Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.
(Fodor Ákos)
Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned. Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.
