2018. november 15., csütörtök

X - A rendszerből törölve - film


Valami lehet abban, ahogy Ujj Mészáros Károly és csapata mesél, valami nekem kitalált drog... Anno a Liza, a rókatündér teljesen sajátos, delíriumos kisvilágába beleszerelmesedtem - ott álmodoztunk és a világba vetítettük Liza nem kicsit fantáziagyűrt álmait, hogy a világ a lehető legmorbidabb görbe tükrökkel verje őket vissza; itt is erősen álomszerű ez a játék - csak ez egy rémálom, amiből a hőse képtelen felébredni.

Skandináv krimi, igen, az a fojtó légkör, az a társadalomkritika - nem ragozva, jobbára csak képeken át, nyersen. Ide adaptált, sokkal esendőbb Q ügyosztálybeli zakkant nyomozóval, mint a Palackpostában, vagy Jussi Adler Olsen, Jo Nesbo, meg a többi érdesre csiszolt északi úr és hölgy többi könyvében - és valahogy pont ezen a nyomon, ahol mintát követ, egy halom alkalommal ki is vesz a mély beleélésből, vagy mondom inkább így: egyszerre követem ezt a szerencsétlen pánikbeteg nőt teljes beleéléssel - és jut eszembe közben, hogy amit látok, egy film, amely pontosan tisztában van a maga nyelvének határaival - pontosan tudja, hogy ezen az ösvényen nem valóságot idéz, hanem (rém)álmokat.

Éva (Balsai Móni), az alagsorba száműzött, fájdalma kőfala mögé zárkózott, pánikbetegsége okán terepmunkától eltiltott nyomozónő gyanús öngyilkosságokra lel - az ügyekről készült fényképek alapján; valójában egyiket se látta, az ájulásig kikészítik a helyszínek. Ez nagyon nem hiányzik a választási évben forrongó főváros rendőr-főkapitányának (Schneider Zoltán), hogy épp most mutasson rá valaki belülről, milyen hanyagul végzik a munkájukat. Egy vidékről frissen felkerült kolléga, Zoltán (Schmied Zoltán) viszont felfigyel a dologra - és kijárja, hogy újravizsgálják az ügyeket. Megalakul a csapat, Éva körül, aki amúgy folyamatosan a határon billegve képes csak a munkáját végezni - sőt, rendre  át is billen a határon... Pedig úgy tűnik, amúgy neki van igaza, lassan a kollégái előtt is kibontakozik az általa megsejtett tömény borzalom. 

Ez egy film - nem felejti el, hogy emlékeztessen erre. Nem tükre a valóságnak, hanem tündérmese-főzet róla - csak ezúttal egy másik fűszerkészlet borult a kondérba. A társadalomkritika egy határon túl nincs se adaptálva, se aktualizálva, ez egy mesei, párhuzamos Budapest - még ha hatásában közelebb áll is a valóságunkhoz, mint az előző film Csudapestje. Nem felejt el emlékeztetni, amikor az egyébként parádésan felvezetett és igényesen ellentmondás-mentesített mesei fordulatok érkeznek: például a magányos társadalomrongáló The Exploited-rajongó "terrorista" (alapvető filmes toposz, erre a magányosságra még visszatérünk...) de még inkább, mikor az egykori halálosztag története kibontakozik (szocialista Treadstone Bourne nélkül - itt csak egy magát nagystílűnek érző piti zsarolóra futja, Kulka János szavak nélkül is tömény alakításában). Ne felejtsd el: a szocializmus diszkrét bájához tartozott, hogy ilyesmire nem volt szükség benne - ennél sokkal egyszerűbb, direktebb, s teljesen nyílt módokon lehetett benne lehetetlenné tenni, kinyírni bárkit (a ha én egyszer kinyitom a számat tündérmeséjét Salamon Béla előadásában most inkább hagyjuk... mint mondtam, ez egy másféle tündérmese).

Költészet, ahogy ez a "kikészít és tönkretesz, amiben a legjobb vagyok" állapot képre kerül. A felfordult világgal, a létezés nyüzsgésének égbe lógatásával való folyamatos játék nemcsak a kibillenés állapotrajza - gondolj bele: ez egy teljesen legitim nézet. Egy hatalmas, zárt rendszer teljesen legitim nézete, ahol a zuhanás iránya a legijesztőbb: a végtelenbe mutat. Nem csak a kibillent a világ - nekem kell helyretenni azt teljesen jogos értelmezése, fejéről a talpára állítás kényszere. A pánik jellegében tényleg tökéletesen ilyen - az iránypontok elvesztésével és a zuhanás folyamatosan nyitott, létezéssel együtt járó lehetőségével terheli a viselőjét. Talán ezért annyira kőfal-szerűek az elviselői - hogy a saját gyereküket is folyton a legesetlenebb gesztusokkal tudják csak beengedni. Balsai Móni alakítása minden komoly filmes esemény-kultúrával bíró országban díjat érne, és az alakításához remek partnereket kap. A lányát alakító Bujáki Zsófi komoly ígéret, a mellékszerepekben pedig ott nyüzsögnek megint a rendező kedves színészei, Bede Fazekas Szabolcs, Básti Juli, Szabó Győző - senki nem lóg ki a játékból, még ha valójában csak az egyikükre esik pár jeleneten túl is fény; de ez a mese tényleg belülről vetül - ezt a mesét amúgy szegény Éva motyogja magának (és nekünk).

Parádés, ahogy a mesélés módja, a cselekmény megvezet. Elhitet hogy megrázzon, a megfelelő ponton feltár, hogy létrehozhassa a magyar film legforróbb hamburger-vacsoráját, szóval filmnyelvi értelemben méltó párja a rendező invencióval sokkal látványosabban rakott első fimjének. Amiért számomra mégis értékesebb lett, mint a Liza (amihez most a szakma fitymálva méri), az a vége. Ezt képtelenség spoiler nélkül elmesélni - csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar...

Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat (amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban...).

Nos, Ujj Mészáros Károly ezt pontos, jól ütemezett cselekményvezetéssel megfordítja. Egy filmes panelt fordít ki (amúgy gyökeresen Tarantino-módra, ahogy a tékás régen csinálta), úgy, hogy hőse mindezért nemhogy a saját személyes bosszúját nem éli meg (annyiban hagyja a felszakadó emlékben látott tényeket a férje halálával kapcsolatban), de futni hagyja magát a gyilkost, az ál-öngyilkosságok komponistáját. Futni hagyja, mert a Bede Fazekas Szabolcs által igazán mély rétegekig megragadott Feri kolléga leleplezésével feltárulna: ő tájékoztatta a sajtót, nem a zsaroló biztonsági intézkedése volt a borítékban médiának elküldött leleplezés - a nagy társadalmi igazságtétel kulcsa. Abban a pillanatban, amikor Éva szájából elhangzik: hazamegyünk, a két figura egymásra nézésében ott lüktet minden, hogy mindent tudnak egymásról - s hogy mégsem kezdenek egymással semmit. Abban a szembenézésben ott lüktet az egész film.

Ez egy rettenetes képekkel operáló tündérmese - egy retinára égő zuhanás, ami teljesen nem billenthető helyre sehogyan - valamije mindig úgy marad. Rohadt jó volna, ha minél többen látnák...

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...