Ljudmila Ulickaja kisregényei

Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg jó tizenöt évvel ezelőtt – hogy ezekről még nincs poszt a blogon, részben annak köszönhető, hogy akkor még nem volt blog, részben annak, hogy később a hömpölygő nagyregények Ulickajája elvonta a figyelmet a rövidebb darabokról. Az Imágó olvastán nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a szerző ezt az erőt bele tudja sűríteni nyolcvan oldalba – pedig bele tudja. Idén újraolvasási hullám fogott el – megvan ennek a maga oka, jelentős változásokat nálam mindig a kedvencekhez való visszatérés kísér, a művészetben keresem a meghittet, az otthonost, ha már magamban nem találom. Ennek köszönhetően töltöttem egy hónapot Virginia Woolffal, ennek köszönhetően olvasom most újra Margaret Atwood sci-fi trilógiáját és ennek köszönhetően ugrottak a kezembe Ulickaja kisregényei. Érdekes, amennyire eltakarták előlem éveken át a hosszabb művek a kisregényeket, most annyira nem tudom elképzelni, hogy sokszáz oldalnyira feledkezzek bele az orosz lélek boncolásába. Aztán ki tudja, lehet, még azt is elhozza az év…

Szonyecska

Az első, amit anno olvastam tőle. Örök szerelem. Csúnyácska, állandóan önértékelési zavarokkal küzdő, a rá mért életet sorscsapások szakadatlan soraként megélő könyvmolyként természetes volt, hogy megérintett Szonyecska története. A csúnyácska, senki által nem értékelt, önmagát semmire sem tartó, mégis a világ minden apró csodájára nyitott, boldogságához tűzön-vízen át ragaszkodó könyvmoly Szonyáé. Aki a világtörténelem egyik leggyalázatosabb korszakában, a Szovjetúnió korai évtizedeiben, nélkülözések, kitelepítések, világháborúk közepette képes arra, hogy mindent, amit a világ elébe tett, úgy fogadjon, mint ajándékot. Aki nem kér, nem követel, nem érzi úgy, bármi jár neki. Aki feláldozza magát mások jólétéért, aki hagyja, hogy megalázzák, kinevessék, megvessék. Szonya aláveti magát a sorsának – hullámai úgy dobálják, mint egyszemélyes kis csónakot a viharos tenger. Angyali türelem vagy végletes ostobaság? Vajon Szonya csupán birka, aki hagyja, hogy mindenki úgy terelgesse, adja-vegye, használja, félretegye, ahogy kedve szottyan vagy sajátos öntudata épp abból fakad, hogy képes kívülről tekinteni a sorsára? Fatalizmus? Bölcsesség? Vagy egyszerűen józanság? Szonya nem egyszer a könyveibe menekül a valóság elől, nem egyszer mintha a saját valóságát is olvasná, mintha még az álmait is olvasná. Ma úgy látom, Szonya beletörődése, tűrése, infantilizmusba hajló boldog megelégedettsége a pokol tornácán inkább nevetséges, mint csodálni való – ugyanakkor a korban, ahol milliók gyűlölködtek élethosszig, ahol a hatalmasok játszmái országokat tettek tönkre egy pillanat alatt, ahol a Szonyecska-féle jelentéktelen kisemberek alig is lehettek hatással a saját életük folyására, a csakazértis boldogsághoz való ragaszkodás lehetett akár a legszebb túlélési stratégia is…

Vidám temetés

Alik, a New Yorkban élő orosz festőművész haldoklik. Műtermében köré gyűlnek a múlt évtizedek asszonyai: feleség, szeretők, lánygyermek, barátok, művésztársak, ingyenélők, az óhazából idelátogató javasasszonyok. Alik mindenkit megbabonáz – még a vég előtti megkeresztelésére odarángatott papot és az ideológiai egyensúly kedvéért kerített rabbit is. Furcsa kis kompánia gyűlik ebbe a bohém loftlakásba New York emigránsoktól hemzsegő művésznegyedében: egykori cirkuszi artista, aki mára menő ügyvéd lett, az amerikai tinédzserlét minden fájdalmát és félelmét megélő kamaszlány, a nagyvilágban helyét nem találó, gyermeteg lelkű, babusgatásra termett, széltől is óvott feleség, gyakorlatias ápolónő, egymással szóba nem álló egykori jóbarátok. Alik bűvkörében a szeretők összemelegednek, a haragosok kibékülnek, a hallgatag kamasz apára lel, az ellentétek feloldódnak. Alik mintha az orosz emigránslét megtestesítője lenne: úgy ragaszkodnak hozzá, ahogy az óhazához, úgy nem tudják levetni iránta érzett csodálatukat-szerelmüket, ahogy a nyelv béklyóját, úgy nem tudnak búcsút inteni neki, ahogy a hazai vodkának. Alik a minden, ami identitást ad nekik. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül bosszantó, hogy tudnak ezek a nők ennyire alárendelődni egy férfinak, aki a legkevésbé sem érdemli meg, egy ideának, ami az elejétől vaskos hazugság. Mert a zseniális művész ugyanakkor csapodár önimádó. Mert az óhaza nem vár vissza. Mert a világ nem teszi meg a szívességet, hogy kislányként magához ölel. Alaktalanok maradnak ezek a nők, kizárólag Alikhoz való viszonyukban értelmezhetők, ő ad nekik formát, keretet, történetet. Az egyetlen, aki tovább lép, viszi a figyelmet. Az egyetlen, akit pedig valóban eltéphetetlen kötelék köt Alikhoz. Mintha ez lenne a fricska ebben a groteszk, burjánzó, bosszantó, itt-ott túl naturális, itt-ott túl babonás történetben: a kötelékek, melyekkel megkötjük magunkat, a mieink – ahogy létrehozzuk, éppúgy el is téphetjük őket. Csak rajtunk áll, hagyjuk-e magunkat megbéklyózni önmagunk által vagy sem.

Életművésznők

Ahogy az is, hagyjuk-e magunkat megvezetni kitalált történeteinkkel vagy sem. Az Életművésznők hősei rendre hagyják: tanárnők, patikusok, prostituáltak, kamaszlányok mesélnek gondosan építgetett-szépítgetett hazugságokat múltról, jövőről, jelenről. Kalandokról, elvesztett gyermekekről, tragikus élettörténetekről, csodás jövőről. Zsenya pedig csak hallgatja őket. Zsenya, akinek sorsa maga is kész regény, akinek nincs szüksége szépítésre: férjek, állások, gyermekek, külföldi utak, kihívások tömkelege. Mindenkit meghallgat, mindenkinek megbocsátja a hazugságait, mindenkit átsegít a nehézségeken. Zsenya egyszerre gyóntató és gyógyító – aki, miután összetörik is csak egy újabb meghallgatásra váró történet, egy újabb meggyógyítandó seb provokálására tud talpra állni. De mi ez az örök késztetés bennünk a történetmesélésre? Mi hajtja ezeket a lányokat-nőket-asszonyokat? Miért a szépítgetések, hazugságok, kitalált szerelmek, drámák, érdekességek sora? Miért érezzük folyvást, hogy önmagunkban nem érünk annyit, mint a történeteink? Zsenya korában még nincsenek insta-sztorik: vannak viszont hosszú, véget nem érő esték, kifogyhatatlan alkoholkészletek, kimeríthetetlen emberi fantázia. Mind érdekesebbnek akarunk látszani. Mind szépítjük a valóságot. Hogy olykor az érdekesség vágya épp nem szépít, hanem drámázásba hajt? Hogy a szépítés által romlásba döntjük magunkat? Hogy a kettő közt valahol elvész maradék önbecsülésünk, önazonosságunk is? Ki tudná megmondani, megéri-e? Hisz emberek vagyunk. Tökéletlen mesélők. Semmi nem köt össze minket úgy, mint egy jó történet – Szonyecska is ezért menekült a regényeibe. Tán ezek a nők sem mások, mint Szonyecska regényhősei. Hisz mind szeretnénk a saját regényünk hősei lenni. Ahelyett hogy csak vergődünk át az egyforma napok végeérhetetlen során.

Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József, V. Gilbert Edit

Andrej Tarkovszkij: Nosztalgia - film

Nosztalgia. De nagyon orosz módon - mi honvágynak hívnánk. A hazatérés vágya, ami azonnal két világot feltételez: a helyet, ahol vagy, és az otthonod, ahova visszatérnél. A helyet, ahol folyton a másikra gondolsz. Ami ettől sem lehet a számodra valóságossá (vagy ami ugyanez: nem érezheted magad benne teljesnek), hiszen folyamatosan a másikban lennél helyette. Ott lennél, ahol nem lehetsz: hiszen kivetett magából. Nem a tőle való távolság a lényeg - a puszta tény, hiszen érzed: nem ott vagy. És ez a nosztalgia nem valamiféle múlt hiába a jelenbe idézése - hacsak nem paradicsomi értelemben. A világ idegen hely, nem lehetünk maradéktalanul otthon benne, hiszen pusztul tőlünk. Pusztítjuk mindazzal, amit beleépítenénk - szinte csak a beleépítettjeink pusztulása lakik otthon a tőlünk pusztuló világban. Pusztulás a pusztulásban. Ez a honvágy egy rétegében egy helyé, amit ott kellett hagynod, ahol ott hagytál feleséget, fiút, anyát - ahová már hiába térnél vissza, nem volna ugyanaz, hiszen már te sem vagy ugyanaz. És ez a honvágy a helyé, amit betölthetnél a világban, úgy, hogy valahol otthon érzed magad benne.

Gorcsakov, az író Olaszországban utazgat, Eugenia, a tolmácslány kíséretében, egy százévekkel ezelőtt ide emigrált orosz zeneszerző nyomát kutatva, mert meg akarja írni az életét. Szosznovszkij, az egykori emigráns végül hazatért, hogy elpusztuljon, hogy elpusztítsa az "otthon", ami elől eredetileg menekült. Gorcsakov megírná a történetét. Az embernek, akivel rokon mód érez. Hiszen ő is hazamenne. Haza ebből a rég komponált, romos olasz tájból; a freskók elől, amik a most emberének ugyanúgy nem mondanak eleget: ugyanazok a vágyak és önzések takarják el a hívek elől a lényegük, mint amikor a falra mázolták őket. Gorcsakov nem korrumpálódna. Érzi a lehetőségét, hogyan hasonulhatna ebbe a régit wellnessre használó újba, csak ki kellene nyújtania a karját Eugeniáért. Érzi a pusztulás teljesét - előérzet-szerűen, ahogy megérintő élmény, ahogy a medence partján találkozás által megismert, hozzá hasonlóan paradicsomi értelemben nosztalgikus zárvány, falu bolondja Domenico érzi. Aki hét évre elzárkózott a családjával a világ elől, hogy megmentse őket ettől a mindenki más által nagy élvezettel megélt folytonos pusztulástól. Pedig nem lehet így, csak a kivételt megmenteni. Vagy mindenkit, vagy senkit.

Sokan leírták már, hogy ez Tarkovszkij (talán, leginkább - enyhítő jelzőket keresgélek...) lélektükör-filmje (és nem a mindenkinek foncsorozott Tükör). Hogy valójában a maga nosztalgiáját fogalmazta ebbe az emigráns-létfilmbe, amit olasz-orosz koprodukcióban gyártottak, hosszas (és megalázó) egyeztetések után. A legszemélyesebb film, aminek nem kevés zökkenővel lezajló felvétele után maga is ezt az emigráns létet választotta - a nosztalgiát. És az áldozatot. Ezt is sokan és sokszor megfogalmazták (maga Tarkovszkij is éreztette: így sejti): a film elkészültével a művészetbe göngyölt élet szolgaian követte a műbe formált létet. Az emigrációban megfogalmazott nosztalgia nem volt levethető a megfogalmazással. A szerző utolsó előtti filmje, a Nosztalgia valójában az életút (a filmkészítő életútjának) szummájává lett - az új kezdetnek remélt Áldozathozatal lobogó lánggal égő múltja pedig egy felperzselt alkotói erő halotti máglyája: az utolsó film szinte epilógus, utószó az életműhöz (a legszebben Kovács András Bálint és Szilágyi Ákos egykor a Filmvilágban megjelent esszéjében olvashatsz erről...).

Végigfutott rajtam, micsoda lelkierő kellett ehhez - a helyzet (nincs hova hazatérned onnan, ahol nem vagy otthon) ilyen mélységig való feltárása után mégis a távolmaradást választani. Az elidegenedést saját magadtól, az alkotói nyelvtől, ami a tiéd. A Nosztalgia egyik megérintő jellege ez a nyelvbéli korlátozottság - s hogy valójában ezzel együtt kell tudni élni: hiszen a nyelvet amin beszélsz, az angyalok nyelvét "otthon" sem tekintették se legitimnek, se érthetőnek. Hogy kizárólag azzal lehetsz egy hullámhosszon, azzal értetheted meg magad, aki ebben a nyelvtelenségben is képes az érintődő lélek szintjén osztozni veled. A filmen ez Gorcsakov választása is. Eugenia, a tolmácslány nem ezt akarná (miközben persze ezt deklarálná), a test szavaival akar (valójában csak a test szavaival tudna?) beszélgetni. Kitörése a csalódottságé - amikor jelenetet rendez. Hogy nem kapja meg az esélyt a maga otthon-teremtő eszközeinek használatához. Csakhogy ezt nem adhatná meg a férfinak. Hiszen neki van (valójában távolságtól függetlenül egymásra hangolt) ölbéli otthona: a felesége. És ebben az értelemben képtelen volna költözni, hiába érzi a kísértést.

Milyen érdekes: pont a tolmácslány hiánya, a sértett elviharzása teremtheti azt a rendezetlenséget, ami nélkül Gorcsakovot nem szólíthatná meg Domenico. A falu bolondja. Aki hiszi a megválthatóságunkat. Itt jegyezném meg: Tarkovszkij egész életműve erre mutat, hogy hiszi a megválthatóságunkat. Pedig elképesztően korán meglátta az akkor még csak csíráiból bomló fogyasztói társadalom világpusztító hangyalét-jellegét, a tárgykultusz elhatalmasodása közben megszülető konzumot, a műanyagot, ami eltömi, elmérgezi a vizeinket; a földmélyből kihantolt elfullasztó mérget a levegőben és a földben - mindazt, amit Domenico a világba kiabál, mielőtt (közöny medencéjébe hiába kiabáló gyertyafény?) felgyújtja magát. Hiszi a megválthatóságunkat az egyén hitelesen megélt hontalansága árán - a medencébe cipelt gyertya fénye árán, legyen az egy részeg éjszaka elárasztott kolostorában elhamvasztott verseskötet (amikor meglátogat az angyal, hiszen az életében egyszer mindenkinek megjelenik), avagy hiába megejtett, halálos botorkálás a kiürített, víztelen hiányban, egy medence szemetes fenekén, fénnyel a kezedben.

Mindenki döntse el maga, ér-e valamit egy bolondnak tett ígéret így félresikerült teljesítés-kísérlete. Hazatérés helyett végül a hazatéréssel - amit megérez mind, aki szeret: el is jönnek várakozni a partra, az ismerős partra az ismeretlen romos katedrálisában. Mindenki döntse el maga, valóban úgy lehet-e otthon ebben a világban, ha egy picit azért folyamatosan hazudik magának. A Nosztalgia úgy ér véget, hogy hogy hősei léte okafogyottá válik. Néha érzem úgy, Andrej Tarkovszkij gyertyaláng-léte is így ért véget - elmondta, amit szeretett volna és okafogyottá vált a közöttünk-léte. Remélem várta valamiféle haza ott, ahova érkezett.

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Még most, annyi év múltán is, valahogy túlságosan kínos visszaemlékeznem mindezekre. Most már sok mindenre kínos visszaemlékeznem, de... ne hagyjuk itt abba ezeket a „feljegyzéseket”? Azt hiszem, hibát követtem el, amikor elkezdtem írni őket. Legalábbis egész idő alatt szégyenkeztem, amíg írtam ezt az elbeszélést: de hát ez már nem irodalom, hanem vezeklés. Hiszen hosszú elbeszéléseket írni arról, hogyan ment tönkre az életem azáltal, hogy erkölcsileg ott rohadtam abban az odúban, nem volt társaságom, elszoktam az élő valóságtól, és csak hívságosan dühöngtem abban az egérlyukban - bizony isten nem érdekes; a regényben hősnek kell lennie, itt pedig szántszándékkal egy ellenhős vonásai vannak összegyűjtve; ami pedig a legfontosabb, mindez fölöttébb kellemetlen hatást kelt, mert mindnyájan elszoktunk az élettől, többé-kevésbé mindnyájan nyomorékok vagyunk. Annyira elszoktunk, hogy néha szinte undorodunk az igazi, az „eleven élettől”, és épp ezért nem bírjuk elviselni, ha eszünkbe juttatják. Hisz már odáig jutottunk, hogy az igazi, az „eleven életet” majdnem szolgálatnak, kis híján robotnak tekintjük, és magunkban mindnyájan azt valljuk, hogy jobb a könyvek szerint. És miért nyüzsgölődünk, miért bolondozunk néha, mire vágyódunk? Magunk se tudjuk. Hiszen csak nekünk lesz rosszabb, ha teljesítik szeszélyes kívánságainkat. Nos, próbálják meg: adjanak nekünk például több önállóságot, tegyék szabaddá bármelyikünk kezét, szélesítsék ki tevékenységünk körét, mi rögtön visszakéredzkedünk a gyámság alá.

Tudom, hogy önök most megharagusznak rám emiatt, és toporzékolva azt kiabálják: csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az egérlyukban, de ne merje azt mondani: „mi mindnyájan”. Már engedelmet, uraim, hisz én nem akarom igazolni magam ezzel a „mi mindnyájunk”-kal. Ami pedig engem illet, én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig se mernek vinni, és ráadásul még józanságnak tartják a gyávaságukat, és önmagukat becsapva ezzel vigasztalódnak.

Jó sokat halogattam, hogy a kezembe vegyem itt, nyilvánosan Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (számomra) legfelkavaróbb könyvét, a Bűn és bűnhődést. Mondjuk így: mint pofonosztó küszöbregényt – a küszöböt, amelyet nem átléptem, hanem elbotolva benne szinte átzuhantam rajta. Olyan szakadékokba egyből, amelyekre épp rányíltam magamtól; talán ez volt életem leghelyénvalóbb pillanatban történő olvasása – s talán épp ezért hónapokig tartott. Emlékezetem szerint nem volt könyv, amit többször olvastam volna újra, így, rögtön az első olvasás után, belenyitva megint, aztán előrelapozva, újra elölről… míg kezembe nem akadt a Feljegyzések az egérlyukból (hogy kiteljesüljék a megértés), A Karamazov testvérek, s végül A félkegyelmű – úgy látszik Dosztojevszkijt csak Dosztojevszkijjel lehet gyógyítani (hogy mi mással még, az külön mese, lehet, egyszer elmesélem). Evidens volt, hogy az egérlyukból idézzek itt, az elején – ez a két mű fontos fonódásban valójában ugyanarról a kudarcról mesél, s az egyik teljes átérzésében hatalmas segítség lehet a másik.

Raszkolnyikov, a szellem büszkeségének korgó gyomrú gyermeke, kikopva iskolából, baráti körökből, életből (amit egyre nagyobb megvetéssel néz le) egy hónap óta célszerűnek látszó tervet forgat a fejében, hogy levetve minden gátlást, erkölcsi, társadalmi parancsot, a  tanulmányaira a szívtelen uzsorás, Aljona Ivanovna ládikójából szerez pénzt – másvilágra küldve a károkozó, szívtelen szipirtyót. Hiszen nemsokára meglátogatja a családja: édesanyja és Dunya, a húga – a kérőjével, Luzsinnal, aki talán (bár ne tenné...) kirántja a családot a bajból… Raszkolnyikov a dilemma – mi tehető meg érett megfontolásból az értékválságba zuhant, megmentésre szoruló világban, a megkötözött, jobbító szándék érdekében mennyi a megengedhető? Durván szólva: belefér-e, ha a banya hajába baltával hasít választékot?

Igaza van Szerb Antalnak, ebben a regényben jobbára éjszaka van, vagy legalábbis kisablakos szegényszobák félhomálya, örökös füst; ebben a könyvben az emberek beszélgetnek ebben a füstben, szavak ködével súlyosbítva azt – mást se csinálnak szinte, csak beszélnek. A beszélő nevű emberek, éjjeli menedékhely-szökevények és saját vágyaik selymébe burkolt élősködőik; Raszkolnyikov ( a „hasadt”), Marmeladov (a „lekvár”), Luzsin (a „tócsa”), Lebezjatnyikov (a „csúszómászó”); még a kérdéseit makacsul fénybe tartó vizsgálóbíró, Razumihin is beszél a névvel: ő az ész, az értelem. Az isten kegyelméből való nyomozó, annyi irodalmi alak archetipikus őse. A főhős zavarodottságának egyik tükre. Szvidrigajlov a másik – aki valóban bírja azt a világba harapó gátlástalanságot, amely nem gondolkodik, nem kalkulál, csak elveszi, amit akar; amíg egyszer meg nem érinti mégis valaki, az érintésre immár képtelent. E két szépen foncsorozott tükör mentén elgondolkodhatnék itt Rogya Raszkolnyikov önmarcangolásán – de ezt annyian, annyiféleképpen helyén valóan megtették már. Inkább a nőről mesélek. Szonyáról. És Lizáról, meg az egérlyukról.

És az emberről, aki a teóriában ragad, ahelyett, hogy vállára venné a másik élet terhét. Az örökösen saját elképzelt elégétel-színpadán ágáló emberről, aki azért mond és cselekszik nem helyén való dolgokat, mert a többiek nem az ő színdarabjában játszanak. Az egérlyuk tapasztalata keserű és kegyetlen – a felismerés feloldása nélkül. Valaki elmeséli neked, hogy alázott meg legmélyebb emberségében valaki nyomorultat, hazug részvéttel, megmentőt tetszelgő hamisjátékkal, hogy ébreszti a másikat, hogy aztán még mélyebbre taszítsa – s hogyan nem ért ebből maga a mesélő egy kukkot se. Igazi irodalmi vezeklés ez, és nem kétlem, az író ifjúkorában megvolt a maga súlyos valóság-magva. Megvolt a maga egérlyuka, amiről feljegyzéseket készíthetett, s a maga továbbalázhatatlanul alázott Lizavétája.

Miért vélem így? Mert e tükörben a Bűn és bűnhődés gyönyörű elégtétel-adás is. Amit a Feljegyzések az egérlyukban „feljegyzője” megtagad Lizától (gesztusban és utólagos rádöbbenésben is), azt kapja meg végül Raszkolnyikovtól Szonyecska. Igaz: az elkövetett bűn tudomásulvételén át, mintegy mellékesen. A gesztusban, amikor a fiú a lánnyal való hosszas beszélgetés után feladja magát – és rádöbbenésben, amikor a fogságban miatta végre elhiszi, hogy valóban van miért bűnhődnie. A bűnhődés addig tart, amíg át nem érzed magát a bűnt. Ezért kevés a bűntudat – az is csak egy bonyolultan rajzolt, saját színpadon ágáló szerep. Ha a legtágabbra nyitom, Dosztojevszkij e könyvével egészen odáig merészkedik, hogy kijelentse: a bűnösségünkre való rádöbbenés nélkül nem születik valódi, megpróbálható hit.

És igen – ez volt a dilemmám, a teóriában ragadás. Éppen (akkor sem) voltam valami jó barát, valami jó szerető, valami jó ember, benne forogtam a teóriáimban, ha nem is jutottam annyira tankönyvi végletekig, mint az emberölés, van mit szégyelljek az akkori magamból. Ez a könyv belém mászott és nem engedte, hogy letegyem, amíg meg nem értettem, mit akar tőlem. Kézbe vetette a testvéreit, hogy megértsem. S hogy végül megértsem azt is, miért fontosabb számomra Dosztojevszkij, mint Tolsztoj – mert amíg az utóbbi a ráció választotta, az értelem követelte egyszerű, átlátható élet papja, az előbbi csak annyit szeretne: élj részvéttel.

És akkor a legnagyobb fájdalmam a végére: ez a könyv ma egyszerűen nem aktuális. Most látom, kellett hozzá a kor, amely ideológiákkal hülyített – egy mai tini ezek teljes hiányában él, a nyers praktikumban, a részvétlenségben, mert a jelen pillanat így muzsikálja. Ennek jön most a dagálya, amibe belefulladhatunk. Majd ha elég részvétlenség termelődik körénk, remélem (hatás-ellenhatás) megszületik megint egy időszak, mikor ez a könyv jelenthet egyáltalán valamit. Addig viszont elnézem, ahogy bárkit a célszerűség vezérel – hogy ne bukjon le addig kisebb-nagyobb (világra szóló) stiklijeivel, míg akkorára nem hízik, hogy mindegy lesz, lebukik-e, vagy se. Ma a nyugodtan alvó Szvidrigajlovok korát éljük – akik nem akarnak sehova „utazni” a pillanat paradicsomából, és nem hagyják megérintődni magukat.

Kiadó: Európa (1993)

Fordította: Görög Imre és G. Beke Margit

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris

Fordította: Vári Erzsébet

Andrej Tarkovszkij: Tükör - film

A Tükör azért van, hogy belenézz. Az eredeti ötlet, a magvacska, Andrej Tarkovszkij saját tükre akart lenni csak, valóban: Gyónás lett volna a címe – milyen mélységesen leleplező cím; de a megvalósult film (a rendező saját bevallása szerint első teljesen végiggondolt munkája) ennél sokkalta több lett. Minden önéletrajzi vonatkozáson, az igazi apa: Arszenyij Tarkovszkij „szereplő” versein és verset mondó hangján, a családtagok szerepeltetésén túl ez a Tükör nem csak a saját, személyes ügye - azért van, hogy belenézz. Egy felület, ahol fel kell ismerned a saját arcod. Figyelj nagyon; ami zavar benne, az a leginkább a tiéd.

Cselekménytelen film. Az álmokra, a vágyakra, az emlékezetre, a félelmekre, a képzeletre épül. Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Biztos vagyok benne, hogy az emlékezet ezen jellemzőiből kiindulva kidolgozható az a valóban egyedülálló alkotói elv, amely alapul szolgálhat a lehető legérdekesebb film elkészítéséhez. Eszerint a hős tetteit, magatartását és az eseményeket vezérlő logika külsőleg felbomlana, a hős emlékeit, ábrándjait mesélné el. Ez anélkül adna lehetőséget egyfajta mélyebb jelentés kifejezésére, egy különös személyiség megjelenítésére és a hős belső világának feltárására, hogy őt magát ábrázolnánk, helyesebben szólva nem úgy mutatnánk be őt, ahogyan ezt a hagyományos dramaturgia szerint készült filmek teszik. Ez az eljárás valamelyest rokon vonásokat mutat a lírai hős irodalmi, poétikus megjelenésével: ő maga nincs jelen, de mindaz, amire gondol és ahogyan ezt teszi, világos és határozott elképzelést alakít ki róla. A későbbiekben ily módon épült fel a Tükör… fogalmaz a szerző (direkt nevezem így!) A megörökített idő című esszékötetében. Hiszen tényleg ez izgatta! A dramatizálás, a cselekményvezetés helyett (ahol a film óhatatlanul „időt kezel” és a legtöbbször „kommerszbe csúszik”) egyfajta költői, metaforikus képszerkezettel a „nem történik, hanem van” idejét megörökíteni…

A „főszereplő” Alekszejt tényleg nem látjuk, legfeljebb a gyermekkori önmagát – s mindössze egyszer, egy betegágyban a keze fejét. Alekszej (talán) beteg, így beszélget a feleségével (aki olyan, tisztára olyan, mint az anyja fiatalon…) akitől elvált. Így gondol vissza a múltra, olyan emlék-epizódokra, amiket látott, és olyanokra, amiket meséltek neki (így csak hallomásból ismer). Találkozásokra anyjával, akivel nincs kapcsolata, apjával, aki (talán) elhagyta őket. Halljuk az eszébe jutó verseket, amit (talán) az apja mond; látjuk a fiát (kiköpött mása…), akitől elidegenedett, a festményeket látjuk, amelyekre asszociál, a zenéket halljuk, amiket hallgat… amit látunk, az egy gondolatfolyam. Úgy csapong, úgy szökell az asszociációk hálója mentén, bakugrásokkal, visszautalásokkal, ahogy egy gondolatfolyam. Így alakul előttünk egy személyiség rajza, valóban.

Miért mondtam akkor, miért figyelmeztettelek, hogy ez a tükör azért van, hogy belenézz? Ha ez valaki (elsősorban, legfőképp Andrej, a rendező) Tükre?  Mert ez a személyiség inkább „bárki”, mint „valaki” (s minden felhasznált életrajzi elemen túl sem Andrej Tarkovszkij kizárólagos, öntetszelgő „mea culpa – tükre”; ebben a tükörben ő is csak egy „bárki” – még ha ő is foncsorozta magát a Tükröt). Először is a kamerakezelés leleplező gesztusát említeném. Az anya mindig a kívülről látott fiatal önmagunknak beszél – de a feleség egyetlen hosszú monológját nekünk, a kamerán át a mi szemünkbe nézve mondja el. Érzékeny ötlet volt e két szerepet ugyanazzal a színésszel játszatni – Margarita Tyerehova tökéletesen alkotja meg a nagyon hasonló személyiség apró különbségeit az emlékek „fiatal anyja” és a jelen felesége között. Mindkét tekintet megpihen rajtunk, de csak a feleségé „lát” bennünket. Lehet, tényleg olyannak, amilyenek vagyunk.

Először a feleség mutatja fel neked ezt a tükröt, hogy belenézz. És ő figyelmeztet az anya stációira. Ez a második, amit említenék. Figyelmeztet, hogy meg kell engesztelődnünk. Meg kell bocsátanunk az anyánknak… de mit is? Miért rakja le az anya a bocsánatkérő félmondat közepén a telefont? Miért emlékezik a befelé néző „én” egy fiúárvaház rokkant kiképzőtisztjére, aki lőni tanít bennünket, árvákat? Miért annyira hangsúlyos a mások által mesélt nyomdai jelenet, amikor az anya (talán) mégsem követte el a szarvashibát abban a nagyon fontos nyomtatványban (talán egy Sztálini szöveg, egy beszámoló a Pártkongresszusról… nem lehet tudni – de nem lehet benne hiba)? Az apánk elhagyta-e (tényleg, attól, hogy valaki egy mesélt emlékben ezt vágja a fejéhez, ezzel okoz az anyánknak fájdalmat egy vitában); s visszajött-e tényleg, valaha tényleg, avagy a jelenet, amikor átölel, csak egy soha be nem teljesülhető vágy? Vajon mi váltotta ki az elhatárolódást az anyától? Miért annyira fontos az a forgatási jelenet az egykori spanyol menekültekkel, akiket gyermekként szakított el a háború a szeretteiktől – akiket a „boldog szovjetbe” menekítettek a végsőkig tartó harcra készülő kommunista szüleik? Mert az anya figurája a lágerba száműzés poklától (s a fiú elhatárolódásától – hogy legyen miért bocsánatot kérnie…) a legegyszerűbb hűtlenségekig és családi vitákig nyitott. Mint ahogy jóformán minden szereplő figurája – a néző, a befogadó gondolatai, érzései, rezonanciái „választanak” a sorsokba fonódó életekre emlékező képekhez értelmet.

 Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Csakhogy itt nem történik meg ez az ütköztetés. Csak egy gombolyodó fonalát követtem a gondolatmenetnek… bármelyiket követhettem volna így. Nem tudhatom, a látottból mi álomkép, vágykép, rémálom, emlék, megélt vagy mesélt, hallomás vagy látomás – képileg nem különül el, nem szűrőz, nem csal a képet mutogató szándék; mert nem egy konkrét jellem (főleg nem a jellem-fejlődés) bemutatása a célja. Andrej Tarkovszkij másképp vezetné a nézőt, és máshová. Amerre a gondolatok általában tartanak: befelé. Ezért Tükör, amit csinál. Ezért nincs értelme azon vitázni, hogy ez a film miről szól. Nem miről – hanem neked szeretne szólni.

Még ha végül le is vonja a konzekvenciákat, a maga távolságtartó, költői, metaforikus módján. Az egykori ház romjai mellől, amelyet elmosott a háború, a faházak tűzvész-végzete, vagy egyszerűen az elhanyagolódás, a puszta telő idő – szóval a ház romjai mellől útnak indul az öregasszony, kézen fogva a kisgyereket. Mindenki a saját, valódi életkorában – mert mi, annyi mindent akaró, olykor mégis saját tehetetlenségünktől beteg, modern felnőttek valójában tényleg vágytól és minden csalástól szabadult öreg édesanyánk vezette, istápolásra szoruló gyerekek vagyunk. Oda menekülnénk a dilemmáink elől, abba a gyermekkorba, ahonnan nincs hova felnőni. Ami valójában nem lehet az emlékünk – mert sohase volt. És most is van.

A Tükör azért van, hogy belenézz. Én is csak azt mutathattam meg ezzel a sok szóval, hogy ki nézett bele – nem azt, milyen. Figyelj nagyon, ha belenézel – ami zavar benne, az a leginkább a tied.

Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai

„1985-ben Lidocska betöltötte az ötödik évét, és ettől kezdve az élete az ördögé lett.” Lidocskától indulunk és hozzá térünk vissza – közben pedig keresztbe-kasul bejárjuk a véres-gyötrelmes-gyönyörű, hamisítatlan szovjet-orosz huszadik századot Lazar Lindt és asszonyai nyomában. Becsapós a cím: Lazar asszonyai – valójában nem Lazar Lindt, a szoknyavadász atomfizikus asszonyait követjük (pedig volt belőlük számos…), hanem azt a három nőt, aki valamiképp kívül maradt Lazar világán. Aki így vagy úgy, de nem lett az övé – legyen az ifjúkori piedesztálra emelt szerelem, kényszerrel elvett ifjú feleség vagy sosem ismert leányunoka. Ők hárman a címbeli asszonyok, akik Lazaréi is meg nem is.

Közülük is a legmeghatározóbb Maruszja, a tizennyolc évesen, nincstelen koldus-diákként a nagyvárosba keveredett Lazar mentorának felesége, aki a forradalom napjai után otthont, ételt, meleget, szeretetet ad a minden tekintetben kiéhezett fiatalembernek, és akibe az – harminc évnyi korkülönbség ide vagy oda – istenesen beleszeret. Maruszja a szépség, az otthon, a meghittség, ami mindig is hiányzott – tán mindig hiányozni fog – Lazar életéből. Az ezernyi jelképből szőtt ikon, aki a háború alatt a fél város menekült gyermekeit magához veszi, aki még holtában is magához láncolja férjét és annak tanítványát, aki maga után hagyott megfoghatatlan varázserejével száz év múltán is kísért. Akit Lazar keres, mindenkiben – és akiben sok év múltán az unoka magára ismer, anélkül, hogy sejtelme lenne róla.

Ha ismerte volna Maruszja történetét – ha vette volna a fáradtságot, hogy valaha megismerje – Galina Petrovna egész biztosan gyűlölné őt. Nem is ok nélkül – bár a gyűlölet természete olyan, hogy mindig célt téveszt. Galocskaként, rózsás arcú, fülig szerelmes tizennyolc éves laboránslányként még minden bizonnyal gyermeki rácsodálkozással és bizonyos fokú meghatottsággal tekintett volna Maruszja otthonteremtő lényegére – ahogy csak az eljegyzésükre készülő fülig szerelmes lányok tudnak. Ám épp ez a gyermeki rácsodálkozás és ez a rózsás arc az, ami annyira hasonlít a valaha volt ideálhoz, hogy az immáron hatvanközeli atomtudóst egy csapásra visszarepíti tizennyolc éves korába, hogy aztán ne is tudjon kiszabadulni a pikk-pakk (amúgy szovjet módra) hozzákényszerített fiatal nő bűvköréből. Mire felocsúdik hirtelen házassága és még hirtelenebb anyasága után, Galocska már Galina Petrovna – már maga sem emlékszik egykori rózsás arcú önmagára, érzelmeket maga mögött hagyó hideg-rideg lényét pedig a legkevésbé sem érdekli, kihez-mihez való hasonlóság kergette Lazart épp az ő karjaiba. Csak menekülne, el – éppúgy taszítja el magától a belé csimpaszkodó szerelmes vénembert, ahogy a neki kiszolgáltatott gyermeket. Mintha tudattalanul is épp az ellenkezőjét akarná megvalósítani a Maruszja-i ideálnak.

Ezt várná unokájától, az ötévesen anya – és gyakorlatilag apa – nélkül maradt Lidocskától is. Akit magához vesz, felnevel, de csak mint egy szükséges rosszt – mégiscsak a Lindt nevet viseli, nem dobhatja utcára. Mindkettőjüknek megkönnyebbülés, amikor Lidocska a balettintézet növendéke lesz – a kislány egyik szeretettelen közegből a másikba kerülvén legalább nem érzi csakcsupán felesleges bútordarabnak magát, Galina Petrovna pedig végre-valahára kiélvezheti jól megérdemelt gazdag özvegységét. Nem ismeri fel, hogy is ismerhetné fel, hogy unokája valójában nem sikerekre, csillogásra, gazdagságra vágyna, hanem egy morzsányi szeretetre, meghittségre – otthonra, melyért elképzelhetetlenül messzire elmenne. Nem ismeri fel, hisz éppúgy vak és süket Lidocska lényére, mint ahogy vak és süket volt a férjére és az ő ideáira is.

Három nő, három életút, három korszak – Maruszja a cári Oroszország legendákba vesző, míves emlékképe, megfoghatatlan, szépiaszínű, romantikus idill, mely magában hordozza saját széthullását; Galina a szovjet korszak megtépázott, romba döntött, illúzióit vesztett, önmagát kalickába záró Oroszországa, mely a saját romjain épít hazugságokból kőkemény falat, hogy visszapattanjon, aki csak ránéz; Lidocska a rendszerváltás után önmagát kereső, a múlthoz kapkodó, a jelenben életképtelen, ideákat kergető Oroszország. Gyönyörűen keretbe foglalt, nagyívű és nagyszívű történelmi látkép is ez a családregény – csak azért nem tabló, mert ahhoz azért túlságosan szűkre szabott. Ami persze nem kritika, nem kell minden orosz nagyregénytől történelmi tablót (is) várni.

Sztyepnova sok szempontból meglepetés, klasszikus szerzőket idéző stílusával, modern regényekre kacsintgató narratív trükkjeivel kissé megfoghatatlan érzetet hagy maga után. Ott vannak benne persze a nagy elődök, nem csak hatás, de sok esetben idézet formájában is – Tolsztoj, Nabokov, Ulickaja egymás után integetnek ránk a lapokról; mégis van egy jól körülhatárolható saját stílus, melyben a humor és egyfajta nemzeti irónia is kulcsszerepet játszik. Már önmagában Lazar Lindt, a szovjet atombomba megalkotójának alakjában is, ha jól belegondolunk. Akiről, olvasva az asszonyai sorsát, egy dolgot tudunk meg egészen biztosan: hogy jobb lett volna neki nők nélkül.

Kiadó: Európa

Fordító: Goretity József

Lev Tolsztoj: Háború és béke

186 éve született Lev Nyikolajevics Tolsztoj, az orosz realista próza mágusa (hogy rögvest egy paradoxonnal nyissak). Van egy, az előző mondat szerkezetére hajazó viszonyom a szavaival, meg a gondolatokkal, amit mögéjük érzek, s most a születésnapja apropóján és a nekem tán legkedvesebb nagyregény (gyűlölve szeretett nagy regény) kapcsán róla fogok elmélkedni itt, a szemetek láttára. Nincs is más választásom: nekem Tolsztoj a Háború és béke, nem az Anna Karenina, Ivan Iljics halála, vagy a Feltámadás. Írhattam volna, hogy leginkább, hiszen rokon mögöttesek kifejeződései a könyvei, mindenbe belefolyatta a nézeteit, makacs és olykor ellenszenves következetességgel; mégis, így fogalmazom, hogy érezhessétek azt az ellentmondást, amit én: egyrészt milyen édes, ahogy a „realizmus mestere” sulykolja a saját (látszólag szakrálistól fosztott) hiteit, s hogy alkalmanként mennyire gyökeresen máshogyan, más hangsúlyokkal, eszközökkel, módokon (mondjuk ki: más mintákat követve) teszi. Ezzel a szép, többszörösen összetett mondattal is előtte tisztelgek, próbálom megidézni a stílusát – hogy ezzel is emléket állítsak az ellentmondásnak: az egyszerűségre törekvő paraszt-inges gróf úr hogyan-miképp állított eme egyszerűségnek gyönyörűen bonyolult írásbeli emlékműveket.

De előtte még, az erdőben való istenre találás, a saját életformából való kilábalás (amelynek szerintem legnagyobb tanulsága maga a felismerés: hogy amikor az ember egyre inkább csak egy formát él, abból ki kell lépni) előtt megírja ezt a hallatlanul nagy ívű, mindenfélével alaposan telegondolt regényt. Gyermekkorom rendszeres nyári olvasmánya volt – egyrészt nagyon szerettem akkoriban a jól belakható ezeroldalasokat, másrészt ezt tényleg több nyáron át olvastam, rétegről rétegre, egyre kevesebb oldalt lapozva át; teljesen és először valójában sokadjára, talán az olvasás harmadik nyara alatt. Mert először csak a sztori érdekelt… talán ez a könyvet valójában gyilkoló olvasás hozta magával a felismerést: ez egy nagyon fura regényi hibrid. A szándékaiban valóban realista – de az eszközeiben, a nyelvezetében, a cselekmény fordulataiban s alig bújtatott tanmeseiségében is Victor Hugo-ra, a francia romantika csúcspontjaira mutat. A realista írói eszköztár (legyek gonosz? Stendhal…) majd csak az Anna Karenina írása idején tisztul stílussá az íróban…

Ahogyan kezdődik… a francia betétek az elején (a lábjegyzet apró betűjébe gyömöszölt fordítással)… szerintem nincs olyan modern kori (és franciául nem tudó) olvasó, akit ne irritált volna. Pedig az egyik legfinomabb összetett tartalomközlés, annyi réteggel, hogy felsorolni is nehéz. Hallgassuk kicsit a franciául, „kultúra-nyelven” csevegő orosz elitet, és lássuk bele a majmolást, az odatartozás-vágy paródiáját, amely csak a cifrára festett arca a saját környezet „kultúrátlan” viszonyai iránt érzett megvetésnek – és lássuk előre a sok ezer oldalt, ahol ez a „vágykép” majd az erőszak lándzsáját üti Oroszország anyácska mackószívébe. Egy hallatlanul ambivalens történelmi helyzet és egy igen régi felzárkózás-minta kap itt félelmetes távlatot; az örök dilemma, amit az orosz a nyugattal – annak sajátosan átültethetetlen fogalmi és egyéb világaival kapcsolatban folyamatosan megél. Hallgassuk a mesét, amiben Tolsztoj az épp aktuálisan nyugatra függesztett szemű kortársainak mesélne e mintakövetés illúzióiról. Ha nem is értek vele maradéktalanul egyet, azt meg lehet tanulni belőle: mi a majmolás és az adaptálás közt az alapvető különbség (bár azt persze nem, hogyan kell jól adaptálni: az alapfogalmak szintjén gyomlálva ki az aktuális helyzet által befogadhatatlan kultúra-mintákat).

A sokszereplős történet minden „hőse” végigjárja a felütésben felvetett választások stációit – érettség szerint különböző pontokon megállva. Mindez a teljes kép szeretne lenni: az akkori Oroszhon teljes képe, az ember élet-lehetőségeinek teljessége, a történelmi kor és a Napóleoni dilemmák (a forradalom szülte karizmatikus diktátor – avagy bohóc) egyetemes foglalata – s azt kell mondjam, hogy e vágyához kivételesen közel jár. Úgy, hogy valóban romantikus írói eszközökkel közelít bennünket hőseihez. Akik nemesek és főnemesek: Rosztovék, a Kuraginok, Andrej Bolkonszkij vagy Pierre Bezuhov összességében valóban kirajzolják a korabeli elitet, a választási lehetőségeivel együtt, de romantikus cselekményben: szerelembe és háborúba lökve. A katarzis (mégis) mindig ott jön el, ahol ez a romantikus ív megtörik – ahol a hősöket pofon csapja a valóság: s szinte mindegy, a pofon ágyúdörgésben és a vér szagával, vagy egy megvetően lebiggyedő női ajak fintorában érkezik, mert általában ugyanakkorát csattan. Íme, így születik az orosz realizmus katarzisa: a másolt nyugati minta megtörése által. A maga módján szimbolikus ez is…

Ahogy John Lukacs írja a könyvről: a szerelmi vagy más egyéni-emberi cselekmény szövődménye a főtéma, az előtér: a történelem nagymértékű freskója pedig a háttér, amely arra szolgál, hogy színt, dimenziót adjon a szerelmi vagy más cselekmény valószínűségének. Az írót a megírásban a kora formálásának vágya motiválta – a saját elitjének kívánta feltárni mindazt, amit a saját élet, az utak nyugatra, Dickens és a franciák, de elsősorban a legerősebb rezonanciát kiváltó tanítók, a vándor sztarecek, parasztszentek megtanítottak neki. Igen, ez a könyv valóban realista történelmi regény. S közben regényeposz is: a hősei valójában nem a szereplők, akiknek a sorsát a cselekményben követi, hanem az a homályosan körülrajzolható „erő”, mit az egyszerűség kedvéért nevezzünk népléleknek. Az a kollektív öntudatlanság, amely valójában megszüli a trendeket, amelyeket meglovagolva (mint tetű a patak sodorta tehénszar tetején) „választódnak ki” az irányítani látszó „hősök” (mintha ők vezényelnék a folyás-irányt…). Amikor Tolsztojt olvasom, elhiszem, hogy létezik ilyen kollektívum – sőt, más szemmel tekintek e tudás birtokában a kortárs oroszokra: birodalmi lázálmaiktól a legéteribb látomásaikig tényleg létezni látszik bennük ez a „közös”.

Talán tényleg létezik szellemi értelemben keleti és nyugati pólus – ha így van, akkor Tolsztoj remeke keleti-pólusi szent irat, nyugati formai elemek foglalatában. Dédelgetem az Európa négykötetesét a polcomon – bár a világért nem olvasnám még egyszer újra. Majd ha én is találkoztam az erdőn a magam megváltáskísértésével – akkor majd előveszem. Hogy kalibráljam vele (ezzel is) azt a másféle optikát. Addig a maga ambivalens voltában ellakik – távolabb a polcon, mint Dosztojevszkij, és még távolabb, mint Bulgakov. Mert nekem addig ő csak a „harmadik orosz”, aki közel férkőzött a szívemhez.

Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom

„Most elveszítem a kezem, a lábam, a fejem, aztán a korom, a születési és halálozási időm, elveszítem a nemem, a címem, az e-mailem, és elveszítem a kereszt- és családnevem, és nagyon jó lesz.” 

Fenti sorok Ljudmila Ulickaja előző magyarul megjelent kötete, A mi urunk népe záró sorai – mely kötet a „szerzői én széthullásáról” írt eszmefuttatással kezdődik, s mindenek elvesztésével fejeződik be. Amikor olvastam, folyton-folyvást motoszkált a fejemben egy gondolat, amit akkor (Udvariasságból? Bizonytalanságból? A „nem festjük az ördögöt a falra” babonájából kifolyólag?) nem írtam le: hogy Ulickaja mintha búcsúzna. S most itt ez a vállaltan pálya- és életút-összegző jellegű gyűjtemény, az Örökbecsű limlom, benne számos korábban írt, és meg nem jelent esszével, cikkel, interjútöredékekkel és olyan személyes vallomásokkal, melyek után lehetetlennek tűnik nem leírni: Ulickaja búcsúzik. (Tegyük hozzá gyorsan: a hazai megjelenés szeszélyének köszönhető, hogy mi, magyar olvasók ezt összefüggő folyamatnak élhetjük meg: eredeti megjelenését tekintve A mi urunk népe korábbi, mint a magyarul őt megelőző Imágó.) 

Személyes tapasztalatok, családhoz-barátokhoz fűződő viszony, vallásos útkeresés, világnézetek ütközése, irodalmi és biológiai ismeretek, közéleti témák, gyerekszülés és nevelés, betegség, halál, fájdalom és gyász egyaránt helyet kapott e válogatásban. Az írások íve valahol a legszemélyesebbtől a leguniverzálisabbig húzódik – s bár ezek vállaltan a „magánember” Ljudmila Ulickaja gondolatai, érzései, joggal érezhetjük, hogy semmiben sem különböznek eme írások a regényektől illetve novelláktól. A szerzői hang, a beszédpozíció szinte ugyanaz: Ulickaja művei sosem voltak mentesek némi esszéisztikus jellegtől, és sokszor (de milyen sokszor!) fedezhettünk fel önéletrajzi elemeket bennük – a különbség mindössze annyi, hogy ezúttal vállaltan a szerző beszél, és nem valamely szereplője. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egynémely írás megállná a helyét novellaként is – gondolok itt elsősorban a barátokat búcsúztató cikkekre, beszédekre.

Sok szempontból meglepően, már-már tabudöntögetően személyes ez a válogatás – több területen tapasztalhatunk eddig nem látott kitárulkozást. Elegánsabb lenne nem ezzel kezdenem (még inkább meg sem említenem), de mivel kisebb sokkot kaptam olvasáskor, és meggyőződésem, hogy az olvasók nagy részében úgyis ez hagyja a legmélyebb nyomot (no meg nyilván nem véletlen, hogy az írónő beválogatta ezeket a szövegeket), nem mehetek el én sem szó nélkül Ulickaja rákbetegségének leírása mellett. Ami valahol új értelmet ad a „méltósággal viselni a betegséget” kifejezésnek. Túlzás nélkül megdöbbentő az a szikár, szenvtelen, már-már analitikus írásmód, ahogy az írónő a betegség felfedezéséről, annak okairól, saját felelősségéről, a gyógykezelés szakaszairól ír.

Mely gyógykezelés egyébiránt arra is alkalmat adott neki, hogy hosszan és nem minden indulat nélkül írjon az izraeli és az orosz egészségügyi rendszer különbségeiről – őt magát Izraelben kezelték, és hiszem, hogy őszinte együttérzéssel ír a hazai (orosz) egészségügy áldozatairól. Annál inkább, mert rendszerkritikus hangjának e válogatásban aztán nem parancsol megálljt. Éles hangon, rendkívül határozottan bírálja a fennálló orosz rendszert, a bürokráciát, az állami pazarlást, a borzalmas nyomort, melyben emberek tízmilliói senyvednek, miközben Moszkva gazdagjai sosem látott luxusban élnek. Szerencsére nem álszent, helyén kezeli saját kényelmes, kiegyensúlyozott életét – és próbál is tenni valamit a nála elesettebbekért. S bizony hangot ad annak is, hogy segíteni ott sem könnyű.

Épp az orosz közélet jelen állapota késztette egyébként a tán legvitathatóbb (vagy inkább: nekünk, irodalomszeretőknek leginkább fájó) kijelentésre, mely szerint az irodalom képtelen változtatni a világ alakulásán vagy akár az emberek gondolkodásán. „A könyv, amely fényt derít a szovjet korszakban elkövetett népirtásra, felforgatja az ember lelkét és tudatát. És aztán? Még egy évtized sem telt el a Gulag szigetvilág publikálása óta, amikor az ország új elnököt kapott – egy KGB-alezredes személyében! Nem az égből pottyant ide! Felmerül a gyanú: nem olvasták el a könyvet!” Ez a vehemens kritika jelenik meg egyébként a Mihail Hodorkovszkijjal folytatott levelezésben, a csecsenföldi háborúról írottakban és a kurszki kiskorúak nevelőintézetében tett látogatás leírásakor is.

A kötetbe került interjúrészletek között akad olyan, amely olvasóként is próbára tette az idegeim s még nagyobb csodálattal adózom az írónőnek, amiért képes volt hidegvérrel válaszolgatni egyes provokatív kérdésekre. Ahogy azért is, hogy ily következetesen őrzi azt az elbeszélői pozíciót, amit kijelölt saját maga számára – és nem hajlandó bedőlni a rendre ráerőszakolni próbált „guru” státusznak. Ahogy írja egy helyütt: nem kíván semmiféle megmondóember szerepében tetszelegni („Én a saját korom elbeszélője vagyok”).

Furcsa ezt írni egy ilyen vallomásos jellegű kötet kapcsán, de az Örökbecsű limlom igazából rém szórakoztató és olvasmányos. Szomorú, természetesen, elgondolkodtató, olykor dühítő, máskor egyenesen felháborító, de olvastatja magát és olvastatná a többi Ulickaja-művet. S tán ez a hasonló válogatások legfőbb célja és erénye: hogy azonnal újraolvastatnák velem az írónő összes művét. Azt pedig csak remélni tudom, hogy szerzője szándéka ellenére nem ez lesz Ljudmila Ulickaja utolsó könyve, és az „utolsó előtti” regény, melyet jelenleg is ír, elkészül még.

Kiadó: Magvető

Fordító: Goretity József