Égenjárók

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha unnád. Ha nekiszaladva a filmnek (minden előzetes szaglálódás nélkül, de azzal a várakozással, amit egy anime általában kelt) egyszer csak nem bírnád tovább nézni. Ha tudod, kicsoda Oshii Mamoru, akkor lehet, dühös leszel rá, amiért lerombolta benned a Ghost in the Shell keltette mítoszt. A mítoszt a japánról, akinek a szigetországinál messze univerzálisabb – s ezzel egy ritmusban sokkal összefogottabb filmes agya van. Az a kegyetlenül eseménytelen, nyomott hangulat, ami csorog belőle, nem teszi közönségbaráttá. De ha végigülöd, észreveszed majd, mennyi képe maradt veled. Nem okoz katarzist - vagy nem úgy, ahogy a rendező legsikeresebb filmje -, de erős, nehezen múló nyugtalanító érzés marad utána. Velem ez az érzés újranézette a filmet: a gyerekkatonákról, akik helyettünk háborúznak. Egyszer így foglaltam össze Oshii Mamoru pályarajzát: csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus - ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen - irányba. Ez a film itt maga a sokak szerint nézhetetlen irány.

Pedig csak megkísérli a csaknem lehetetlent – filmmé akarja fűzni a tehetetlenség csendjeit. A néma sikolyt. Mint amikor egy szelep, amit arra használnak, hogy kiengedjék rajta a gőzt, emberi hangon, a hosszú percek némaságaiba szavakat formálva sikolt. Lassított felvételen – hogy értsük a szavakat. Itt is - mint az animék java részében - iszonyatosan takarékos a filmes receptúra. Képzeljük el: a légi háború egy mesterségesen szabályozott üzlet, nagyvállalatok közt zajló médiaesemény – mint egy társadalmi szelep, a jelenlétével pontozva ellen az „örök békét”. Véget nem érő háborúüzlet versenyszabályokkal és fékekkel – hogy ne győzhessen senki (üzleti nyelven: ne alakulhasson ki a monopólium). A háborút kildrenek, mesterségesen létrehozott, soha fel nem növő, örök-kamasz gyerekek vívják, egymást-gyilkolásuk egyszerre ad súlyt a levegőben történteknek és súlytalanít el – a „gyerekkatonák” tehetetlen csendjeinek világát a körülvevő felnőtt-világ lelkiismeret furdalással terhes csendje övezi. Ha a háború így üzlet – akkor soha nem lehet vége. Soha nem hirdetnek győztest – így akik a harcot vívják, soha nem szabadulnak tőle. Steril, gondolat-laboratóriumi, kísérleti mi-lenne-ha világ ez – de ha elfogadod a szemed előtt fokozatosan feltáruló szabályait, akkor a film szűkre vont világa önmagánál sokkal többről kezd mesélni.

Azok a túlméretezett, őrületesen kopár terek! Oshii Mamoru és csapata megidézi a legromantikusabb képzetekkel körülnyalt modern légi összecsapás: az angliai légi csata hangulatát, filmes képi világát. Az időn kívüliség sajátos érzetével. Hiszen a gépek a légcsavaros korszak végét idézik, a kort, amikor utoljára voltak az égi harcnak Ászai, testközeli, „gép a gép ellen” párbajok az égen – de lássuk be: a sugárhajtás és a technikával láthatáron kívülről, rakétával megvívott küzdelem vizuálisan tényleg kevés izgalmat rejt (ezért csaltak annyit pl. a Top Gun, vagy akármelyik modern légi mese készítői is). Viszont a második világháború nyüzsgő filmes légibázisainak sűrű légköre helyett ezek kísérteteit kapjuk csak az anime képein. Az első pillanattól kezdve a keserű dramaturgiai pillanatokat, melyeket a filmesek rendszerint a nagy veszteséggel járó légi csaták utánra tartogattak. Amikor a néhány túlélő lézeng a sokkal több emberre, gépre, technikára kitalált reptéri terekben. Az Égenjárók légibázisai folyamatosan a „veszteség utáni” állapotban vannak. Alapállapotuk a katasztrófa utáni, bénult csend.

Elképesztő képeken. Megint a kettősség, amiben a Production IG a legjobb: a hagyományos animáció és a szinte tökéletes „valósághű” CGI által kiemelt, egekbe repítő technika józanító kontrasztja – és elképesztő „kamerahasználat-illúzió” földön és égen, a gyors fordulókban pörgő gépekről az élő felvétel hitelességét álmodó, lemaradozó és újra rátaláló kamerától a tükör-pozíció nézővel szembenéző, kétdimenziós kivágatába behajoló statiszta bizarr megjelenéséig. Ízig-vérig film megint, egyszerűen rajzban megvalósítva azt, amit mások optikák és fények választásával, a kamera elhelyezésével, a kép kivágásával, színészekkel – úgymond a valósággal érnek el. Mindez a rendszeres alkotótárs: Kenji Kawaii érzékenyen formált zenéivel. Ennek a filmnek nem erénye a gyártás technikájának kifinomultsága, amivel készült – ez a rendező látásmódjának egyszerűen követelménye és alapfeltétele. Azt hiszem, Oshii Mamoru ha akarna, se tudna technikailag igénytelenebb filmet csinálni…

Kamaszok a nem rájuk méretezett terekben – s az égen, harc közben. A harc áldozatokkal jár – ilyen a természete. De mi van akkor, ha többet ér az „áldozat” repülési tapasztalata, mint a kegyelet – ha újra és újra visszatérnek a szereplők, mintegy bizarr, gyorsított reinkarnációban; csak a reflexek, a személyiség rejtett mintázatai mentén emlékezve? Mi van akkor, ha a „Tanárt”, a legyőzhetetlenség mítoszával övezett párducfestésű gép pilótáját, aki a legenda szerint felnőtt, és nem kildren (s talán több is annál, mint nem kildren) csak sok halál után, a számtalan elkövetett hiba, rossz döntés, rosszkor vállalt loop, legyező forduló, bukóforduló, háton dugóhúzó után lehet legyőzni? De mi lesz akkor, valójában mi, ha valaki (mondjuk Cairn, ifjú főhősünk például) egyszer legyőzi? Nem tudjuk meg. A vég keserű, mert eljön – és nem jön el. Annyit mondok: érdemes megvárni a stáblista végét. Ahogy egy másik popkultúra-ikonom, Neil Gaiman mondja egy helyütt Sandmannal: amikor minden erő elfogy, akkor is él a remény. A remény – akár a pokolban.

Oshii Mamoru most is a teremtővel hadakozik. Ami a legmélyebben megérintett munkáiból - a „kagylóba” zárt szelleme által is - ez. Most is azt a gondolatmenetet fűzi, állít szolgálatába a kedvéért idegen alapanyagot (ezúttal Mori Hirosi történetét). Nagyon japán módon, a siettetett halállal játszva, a kamasz-türelmetlenség és kétségbeesett bátorság cseresznyevirág-hullásával megint. De szerintem ez a film (ellentétben azzal, mit számos helyen olvastam) nem folytatása a Ghost in the Shell gondolatmenetének, s nem is önismétlés, múltból élés. Inkább ellenpontja annak a mesének. Nem a változékony kagylóba zárt egy-szellem meséje, hanem a folyvást új szellemet cipelő kagylóé. És a választásé, amit a közös sors, halálra ítéltségünk minden „szellem” elé odaállít. Isten a kocsmalépcsőn ülve búsul azon, mit kezdünk a szabad választás ajándékával? Hiszen annyiszor szeretnénk intézményesítve megszelídíteni a démont – ahelyett, hogy elfordulnánk tőle…

Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem

...Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

de mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

Úgy érzem, alig is illusztrálja jobban, számomra miért, hány rétege okán volt székhez szögező élmény 2006-ban – mikor először láttam, a szépemlékű Odeon moziban nagyvásznon – a Ghost in the Shell, mint a helyénvaló módon használt mottó: Pál első, Korinthusiakhoz írt levele 13. fejezetének részlete. Hogy teljes joggal idézhetem ehhez a japán rajzolt akciófilmhez, az animéhez ezt a szöveget: az európai keresztény kultúraalapzat fő pillérei közül pont ezt – avagy inkább növényi hasonlattal – a kultúránk megtartó gyökérzetének e horgony-erővel tartó részletét a filmhez, amely egy elképzelt közeljövő gusztustalan politikai manővereit levezénylő, test-implantokkal, gépi memóriával hálóba csatolt elméjű – vagy akár némi agyszövetet leszámítva teljesen kiborg – kormányzati kommandósok kalandjairól mesél feszesen, fordulatosan.

A kétezres évek közepén történt itt egy próbálkozás, hogy túlnézessenek bennünket a bejáratott sztereotípiákon, miszerint az anime értelmetlenül erőszakos, gyerekagy-betegítő métely. A hivatalosságokat azonban nemigen lehetett meggyőzni – hiába adtak ki néhány elgondolkodtató felnőtt klasszikust (hiszen az anime, akárcsak az általában alapját képező manga többször felnőtt, mint ahányszor nem), hiába jöttek ki Miyazaki szelíden is következetes, mesésebb, mégsem édelgő rajzfilmjei; a szűk szubkultúrát tágítani képes televíziós anime-csatorna azóta is az éjszakai műsorsávban díszeleg. Néző, vásárló nélkül pedig nincs üzlet – a japanimánia érintettjei, a nem is kevés magyarországi otaku (fanatikus rajongó) a neten szervezi magát, évente néhányszor találkozókra jár és persze letölt.

Az 1995-ben bemutatott GiTS nemcsak klasszikus  - a maga módján nemcsak a saját „műfaji al-ketrecében” volt csúcspont -; még most is úgy viszonyul az animekultúra nagy többségét kitevő, aktuális sorozatokhoz, mint mondjuk a jól kitalált sitcomhoz egy ihletett, önmagán a „miért vagyunk” kérdésköre felé túlmutató politikai dráma. Azaz mint e kevert műfajú drámába oltott akcióthriller – merthogy szerkezetében teljesen az. Kusanagi Motoko őrnagy és munkatársai egy összetett politikai manőver részeként, az elűzött Gavel-i diktátor és az új kormányzat támogatása körüli meccs közepette szembesülnek a hírhedt hackerrel, a Bábjátékossal – az alaphelyzet és a bonyolítás is akciófilm-jellegű.

A Bábjátékos Kusanagi számára többszörös kihívás – az emberi elmékben turkáló, emlékimplantok és szimulált élmények segítségével bárkit manipuláló „ellenfél” utáni hajsza közben az őrnagy – a kiborg-testbe: a „kagylóba” zárt szellem – a saját identitását is meg kell kérdőjelezze. „Nincs mit tenni… minden információ, még egy álom is egyszerre fantázia és valóság… az ember személyisége az élményeinek összessége - vajon mi marad belőlünk, ha visszaadjuk géptestünket?” Ezt tessék elképzelni: hogy két invenciózusan rajzolt, akciófilmszerűen pörgő jelenet között ihletetten lassuló, meditatív részek és nem is felszínes ismeretelméleti jellegű viták zajlanak. Mi tesz bennünket emberré – többféleképpen is felteszi a kérdést Kusanagi, főleg miután szembesül a másik „kagylóba zárt” lélekkel. Aki minden biológai kötődés nélkül, úgy „túlságosan is emberi”, hogy nem szülte anya.

A történetről többet nem mondhatok - még… - hátha akad olyan olvasónk, aki nem látta a filmet. Mint általában, ez az anime is egy manga filmfeldolgozása, de a képregényes alapokat csak épp megemlítem itt, hiszen Shirow Masamune tankos-csöcsös mangája csak igen távolról alapanyaga Mamoru Oshii látomásának – csaknem nagyobb a távolság, mint Tarkovszkij Solaris-a esetében, s az író és az alaptörténet rajongóinak reakciója is emlékeztet Stanislav Lem elhatárolódására. A film a rajongói várakozások teljes figyelmen kívül hagyásával lett világsiker. A rendező egyébként csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus – ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen – irányba; a GiTS e folyamatban nagyjából félúton helyezkedik el: miközben gondolatgazdag, akciódús és könnyen emészthető. 

És épp a szuverén rendezői látomással kerüli el a mangafeldolgozások legkomolyabb hibáját, amibe az Akirától az Almamagon át Miyazaki Nauszikájáig annyi film beleesik: hogy legalább az utalások szintjén beemelje a gyakran több ezer oldalas manga minden apró szálát és mellékmomentumát, a filmre gyakran súlyos feleslegesség-érzettel terhelt lifegő cafrangokat aggatva. A japán mesélők (történeti gyökerekből kiindulva) amúgy is szeretik az önmagába záródó hurkokkal terhes, kócos időkezelésű, vége-nincs történeteket – csak szigorú ollózással lehet ezeket másfél-két órába tömöríteni, s ez nem mindig sikerül jól: nem egy sokrétegű intelligens meséből lett így alig élvezhető gigarobot-piffpuff. Ezzel szemben a Ghost in the Shell feszes, szinte nyugati módon összerakott, elemeiben szikárra komponált – miközben rétegeltségében hozza a mangavilág sokszínűségét, filmes ritmusában szinte nem japánul mesél.

A rajzfilm technikailag a cell-animáció nagy időszakának végén, és a formálódó CGI-technika hajnalán született. Szerintem az egyik csúcspont. Nem elsősorban azért, mert az adott időszak rajzi megoldásaiból amit csak lehetett, használtak az alkotók, hanem a szemléletért, amely alapvetően filmes és nem rajzfilmes. Elképesztő beállítások, kameraállások, kivágatok, szűrő- és lencseeffektusok, kocsizás, kézikamera-használat, halszemoptika, a „folyadékos képtorzítás” – mindez rajzban. Nem is beszélve az animék egyik fő ismérveként feltűnő, olykor festményi minőségű hátterekről… S a kép „körülöttese”, a kísérőzene- és zajhasználat, Kawai Kenji visszafogott aligzenéi – s a komplementer nagyívű főcímzene! A messze nem rajzfilmes minőségű szinkron… Mindez sokadik nézésre bomlik így, először csak az érzés van: ez technikailag sem a megszokott „tucat”. Ezért is várom igen komoly szorongással a beígért teljesen CG változatot – leginkább azt remélem, szolgaian lemásolják benne a film minden kockáját, az új technika alkalmazásával. Ha már egyáltalán hozzá kellett nyúlni…

A főcím és jó pár szcéna később hollywoodi szuperprodukciókhoz szolgált alapul – ijesztő, mennyit inspirálódtak (kevésbé elegánsan: mennyit nyúltak le) belőle például Wachovsky-ék a Mátrixhoz. A lassítás helyett a „körrúgás háromszor különböző nézőpontokból” nyomatékosításától a „tetőre érkezem – behorpad alattam” komplett jelenetsoráig (egyik esetben a nehézsúlyú kiborgtest, a másik esetben a „szabályokat megkerülő” illúziótest ugye, de a beállítások szintjéig azonos a két jelenet – ha leszámítjuk, a szereplő honnan érkezik). Persze a legdurvább a főcím ötletének átparentálása – mintha ez volna az egyik magonc, amiből a Mátrix ötlete megfogant. Nem véletlen, hogy ezt a filmet említem, itt a legnyilvánvalóbbak a párhuzamok – mert amióta a filmipar egyre szélesebb felületen támaszkodik a kép számítógépes átalakítására, a japán rajzfilmes technika rengeteg elemét adaptálták nyugaton. S nemcsak képi megoldásokat – úgy érzem, hogy az „úgy teremtek feszültséget, hogy akciójeleneteket fűzök fel lassú, meditatív, Ennio Morricone hangulatait idéző western jellegű zenére” komponálási metódusai jelentősen hozzájárulhattak például Tarantino kísérőzene-mániájához – a módhoz, ahogyan ő használja a zenét.

Ez a film klasszikus. Ez a film rajzfilm. Ez egy akció sci-fi. Elgondolkodtató utazás önmagunkba, költői képek által. Négy állítás, amely nem zárja ki egymást.

Hajtás után a szokásos nyúlka-piszka jön. Ha nem láttad a filmet, nyomatékosan kérlek, hogy csak a megtekintését követően olvasd…