Az új pápa - sorozat

Nincs most aktuálisabb gondolatom húsvét idejére, mint hogy nyilvánosan (és nyilván enyhén szentségtörő módon) elmélkedjek erről a sorozatról. Úgyhogy most profán vigília jön - mert e nélkül igen nehezen érthető mit akart ez a koboldtermészetű hívő, Paolo Sorrentino ezzel a folytatással. Az ifjú pápa számomra szembenézés volt a kegyetlen követeléssel: mit kezdhet, mit kezdene az egyház szellemi és világi hatalmával az, aki ezt az egész hitrendszert megalapozta. Számomra Lenny Bellardo XIII. Pius pápaként egyszerre volt maga a megváltó, és a másik megígért véglet, az Antikrisztus ebben a nyavalyatörős szerepben - s kómába esése maga a hónapokra nyújtott három nap, amit a mindenkiért meghozott áldozat után az elgörgethető szikla mögött, gyolcsba tekerve tölt. A Mester és Margarita kapcsán eljátszottam azzal, hogy ez tényleg az ördög ideje. Amikor a megváltó akarat halott, még nem jött el a feltámadás, és kárhozottak szabadságra mennek az ítéletből...

S lám, meg is kapjuk a Sátánt, aki ezt a sajátos időt az árnyak közül uralja - konkrétan felröhögtem, amikor kiderült, hogy zsidó, és amellett, hogy a Szentszék nagykövete, az amerikai titkosszolgálatnak dolgozik. Megkapjuk a keresztről levétel utáni zavarodottságot, politikai játszmák végén pápává választott (egyik) "Péterrel": megkapjuk Viglietti bíborost, aki II. Ferenc néven lesz pápa - aki a szerencsétlenségére ferences, és persze hogy elragadja a hatalom. Számára ez a legnagyobb kísértés; abban a pillanatban bukik el, amikor könnyen mozgatható báb lényéből (valójában az alázatból) a szentlélek papírlopó galambja elragadja a bizonytalanságát; háromszor árulja el az Urát (a legszebb, amikor a Szentszék egykori gyóntatójaként a gyónási titok felbontásával fenyegetőzik), s szinte lényegtelen, az üzleti és politikai körök intéztetik-e el, vagy tényleg az a kómából moccanó kisujj. Látjátok feleim szemetekkel, így nem lehet pápává az, aki a legfontosabb pásztori dilemmát nem érti: azonos rangon szeresd az Urat és a rád bízott nyáj minden egyes elbitangolt bárányát. II. Ferenc hatalmában kizárólag az ég felé fordul, ami a pozíciójában a nyája elhagyásával egyenértékű.

És megkapjuk a zavarodott Pált, aki a maga damaszkuszi útjának végén követhető Úr nélkül marad - és mi mást tehetne, előbújik belőle a politikus. Továbbra is az egyik kedvencem Voiello kardinális, az összes személyébe rejtett, olykor igen éles kritikával a páli egyházszervezés gesztusai felé (főleg mivel az egész sorozat tükrében simán lefordítható ez a sajátos cselekménytelenség az ő epikus szarkavarásává azért, hogy a végén ő ülhessen arra a bizonyos trónra). Imádnivaló, a sztrájkoló apácákkal való piti csatározásaitól a pápacsináló gesztusokig, hiszen nyilván ő csalja végül ki elegáns rezignációjából a "középút" pápáját a fényre. Ha nem is az eredeti szándékai mentén, de ő nyitja meg Sir John Brannox távolságtartásából azt az egérutat, amit a karizma-telt előd meghagyott - hogy aztán a választottja mégse legyen senki kreatúrája, sőt, a saját árnyainak rabja sem, III. János Pálként (ez egy utalásokkal iszonyúan telirakott névválasztás - ahogy amúgy mindegyik...).

Az ördög idejében, abban a hónapokig tartó "három napban", ami a húsvét - amíg a karizma pápája kómában fekszik. Amiből a hívei fanatizmusa rángatja ki... Ez annyira jellemző Sorrentino-ra, ez a kérlelhetetlen, illedelmekre és tabukra fittyet hányó pontosság. Gondoljunk a kétféle főcímre - ahogy nem jelenik meg az első oltári variációiban semmiféle pápa; s ahogy uralja (akár az első évad felvezető képeit) eszmélése után abban a tengerparti menetelésben az egész kompozícióját Pius figurája. Ez a figura érzelmeket gerjeszt, s a vallásos érzület legerősebb érzelme maga a fanatizmus. Ami aztán persze, hogy erőszakos - ez a legfontosabb jellemzője, hogy türelmetlen akármilyen tévelygéssel (magának vindikálva a jogot, hogy kijelentse: mi számít annak). A fő történetre, erre a húsvét-parabolára számomra ez a legfontosabb mellékes többlet, ami rárakódik - még ha minden mesteri fordulata ellenére enyhén tanmesei módon van is elénk pakolva. Látjátok feleim, ez a fanatizmus. Elsősorban a sajátjait öli-gyilkolja; elsősorban a csodát, s a türelmet bármilyen hitbéli alternatíva iránt. Nekem ez a legfontosabb mellékes üzenet, amit ez a pofátlanul hívő olasz a sorozatába göngyölt - a kanyarban sincs hozzá a pápák zsarolhatósága, a gazdasági szereplők érdekvezéreltsége, a korrupció, a nyomokban itt-ott tovább vitt fontos elemek az első évadból, mint az abúzus, a papi nőtlenség tabuja, vagy a szodómia.

Pius karizmája nem hagy túl sok játékteret az utódnak - színészi értelemben sem. Sokan túlzásokig elnyújtott bevezetésnek érzékelték szinte az egész sorozatot, amíg meg nem jelenhet benne megint ez a nagyságrendekkel nagyobb formátum, ez a messianisztikus mozgató. Szerintem ez ordas nagy tévedés, a kifejtői kummát nem értenek a fentebb leírtakból, sem a végén nekünk, nézőknek átadott ajándékból. Sir Brannox figurájában John Malkovich képes élővé tenni egy nagyon nehezen megmutatható drámát. Magamban én tükör-szerepnek hívom. Hiszen nincs saját-léte - minden momentumában a halott ikertestvére életét éli. Felbonthatatlan lelkiismeret-furdalásban a miatta halott életét - hiszen helyette lesz pápa is. Ez egy teljesen más jelenlét, a legfontosabb tulajdonsága, hogy a karizma ellopott visszfénye lehet csak jelen benne, csak a tükörben derengő elegáns homály; és ez a veterán bajnok ezt parádésan megoldja. A tükör vallat és vall, de csak ha belenézel - Malkovich pápája csak ott nyílik, amikor háromszor meggyón. Ő a másik "Péter" - aki az árulásait az élete folyamán követte el. A szimbolikus kakasszóig összes bűneit először Guitérreznek gyónja meg, másodszor Sofiának - a harmadik maga az Úr Angyala imádság, amivel magához öleli az egyháza kitaszítottjait, nyilvánosan bevallva: egy közülük. Milyen érdekes... ezzel nyitja meg a szülei szívét is, akik így legalább az egyik fiukat visszakapták végre: Johnt (és nem Johnt Adam szerepében).

A két pápa csak az imádság után, az utolsó találkozásukkor lehet egyenértékű. S az utolsó, drámai véget érő pápai beszédben, amikor XIII. Pius, az egykori Lenny Bellardo belátja: a lemondott III. János Pálé a követésre méltó igazság. Aztán az Úr a mennybe emelkedik - és itt hagyja nekünk a bürokratáit. Hogy ezt a fényes, és fanatizálhatatlan követelést (amit tényleg John Henry Newman fejtett ki a legnagyobb hűséggel) valahogyan gyakorlatba tegyék. Még annak a hallatlanul vicces utolsó jelenetecskének, az ott elhangzott pápai kinyilatkoztatásnak is ad ez a tartalom kis, enyhe, vajszínű árnyalatot: Pius! Az agyamra mész, te kis szaros!

Az ifjú pápa - sorozat

Nem igazán mérvadó, mit gondolok a sorozatokról, mert igen ritkán nézem őket – jobbára csak akkor, ha Timi szívós munkával kíváncsivá tesz. Így alakult… nem elhatárolódás ez a műfajtól, nem a szépművészet szerelmesének gőgje, még csak nem is a rendszerességet teljesen más ritmusban élő emberé, aki képtelen hétről hétre egy élménynek ugyanakkor időpontot ajándékozni (bár tény: ha nézem, akkor felvételről – sosem akkor, amikor adják). De Sorrentino sorozatát nem kellett a kedvesnek túl sokáig tukmálnia – egyrészt beleszerettem az öregség finom rajzába e rendezőtől az Ifjúságban, másrészt hittel alapjában sokat viaskodó emberként az első róla hallott hírek után érdekelt ez a széria.

Mert a hitemmel kicsi gyerekkorom óta viaskodom – írhattam volna hiteimet, hiszen teljes szívvel valóság-esélyben tartok egymást alapjában kizáró gondolatmeneteket, meglátásokat és meghallásokat; prófétálást és tanítást, szentséges ihletet és megvilágosodást. Az egyik legfontosabb rácsodálkozásom volt, amikor ráébredtem, hogy hiteink kerete minden esetben általunk rendbe látott adomány – mert azóta nem tehetem meg, hogy választok. A másik legfontosabb, hogy ennek ellenére az alapok, ahol a gondolataim állnak azért a maguk módján belehorgonyoznak a kereszténységbe – a felismert különbségtételeknek ez a hitrendszer biztosítja az alapzatot. Csapongó kíváncsisággal élem az életem – a tapasztaltat próbálom minél több hitnyelven megfogalmazni, anélkül, hogy rendszert építenék belőlük. Egyfajta vállalt tudathasadás ez, nem ökumené – hiszen folyamatosan ellentmondásokat termel.

Látnotok kell mindennek alapján, hogy nem voltak elvárásaim. Csak kíváncsiság – mit kezd az egyház sajátos, szentséges szörnyeteg voltával ez az érzékeny rendezői szem, milyen arcot ad neki azáltal, hogy hosszan követi az egyház fejének (és közvetlen környezetének, a sajátos szent szörnyeteg elképzelt sárkányfejének) vívódásait. A kezdetektől, az első hallatlanul vicces képsoroktól áradt, a főcímből áradt, hogy ez a saját olvasat végre arról beszél, amiről én is szeretek gondolkodni. Hogy itt a politika, az alkuk, az alapeszméket tényekhez idomító kényszerek csak kulissza lesznek a legizgalmasabb mesében, amely arról mer szólni: Sorrentino szerint mit kezd a legkevésbé világi hatalommal az arra leginkább méltó.

Durván fogalmazva mit kezdene egy teljesen mai helyzetben az egyházával Krisztus – avagy az Antikrisztus. Elragadónak találtam a gondolatot, és e gondolat szabadságfokát. Az már csak a hab volt ezen a tortán, hogy a sorozat maga erős, saját nyelven (a szokásos sorozat-nyelv visszafogott használatával) operált, hogy a színészi munka frenetikus – amit azért ilyen gárdától el is vár az ember. Nem lepett meg Jude Law átlényegülése, hogy nemcsak simán tartotta a lépést nem egy régi kedvencemmel (mint pl. Javier Cámara…), de vitte a hátán az egész építményt – azért jó pár szerepében látszott már ez a formátum. Mint ahogy az sem lepett meg, milyen jól teremt a színészeinek helyzeteket a forgatókönyv és a rendezés. Ezt én Sorrentinotól azért minimumként vártam el. Ahogy a komponált képek kifinomult szépségét is… Felfogom persze, mennyire kevés lehet ez annak, aki ezt a pápát például hit nélkülinek tekinti – azaz nem ért egy kukkot sem a felrajzolt dilemmából. Ennek a műnek van egy túlértékelt felfújt lufi-nézete, csak vaknak kell lenni rá hozzá, valójában miről szól a külső események és eseménytelenségek alatt Lenny Bellardo, Az ifjú pápa belső utazása.

Mert az alapkérdés tényleg ez: mihez kezd a valódi szentség egy ilyen, általunk neki kreált pozícióban. És ennél nem lehetne nyitottabb (az egész ismeretében) ez az alapkérdés – mert a hit mindkét ígért végletének, a kétféle lehetséges eljövetelnek tükrében is érvényes. Minderre a lehető legintelligensebben épültek rá a másodlagos kérdések: mit kezdhet az egyház a saját belső ellentmondásaival – amelyek mára az alapjait fenyegetik. Hiszen minden szükséges modernizációs törekvés, amellyel úgymond visszaszereznék, apaszthatja is a hívek számát. A katolicizmus reformja kényszer, sőt, valamilyen mélységig (állásfoglalásokat tekintve) ez a reformkényszer elérte mára a reformált egyházakat is. A legnyilvánvalóbb kihívások valóban alapvető hozzáállás-módosulást követelnének: a hittételekből következő valóságos szigor és kérlelhetetlenség mára politikai (akár meztelenül népszerűségi) kérdés lett, mint például az abortusz esetében. Kérdés, fogyatkozásában mit kezd az egyház a homoszexualitással (főleg ha érintett), mit kezd a bűnhődéshez való hozzáállással Kolumbiától Afrikán át a saját vatikáni korrupciójáig, s mit kezd a pedofíliával (ahol főleg, és intézményi szinten érintett)… Érdekes volt látni, hogyan nyílt e sorozatban ugyanaz a valóság, amit a Spotlight megtörtént eseményeket szinte dokumentarista módon bemutató meséjében (egy másik tükörben úgymond) már megvizsgálhattunk.

Mindezek másodlagos kérdések Az ifjú pápa igazi tartalmához képest – legalábbis nekem. Mert én egyfelől megnézhettem itt, mi tartott Jézusnak 33 évig – azaz milyen belső utakon ébred magára a szentség (amely, hiszem, van); milyen utakon fogadja el a cselekvés szükségességét, hogyan születik meg benne a bennünk való mélységes csalódottság keltette kiábrándult szigorból a részvét – ez egy felemelkedés-történet, ahol az árva valóban csak úgy ölelheti át az őt magára hagyó szüleit (akik az én szememben egy pillanatban holtra rémültek a csodatévőtől és azokra bízták, akiknek elvileg a csoda a szakterülete), ha mindannyiunkat átölel. Önkéntes, gyönyörű áldozatban. Úgy hogy közben a mesében felépül köré a teljes kulissza, van Máriája, Mária-Magdolnája, Keresztelő Szent Jánosa, vannak tanítványai és követői, még Júdása is van…

Avagy másfelől hogyan bukik el az Antikrisztus, akinek beszéde van Istennel, de nemcsak az élet, hanem az ítélet jogában is – aki halált is kér, ha a rész vétele ezt kéri tőle. Aki gonosz gesztusokkal büntet és száműz a birodalmának tekintett földgömb mellett; aki valójában minden megvalósuló csodája ellenére (a meddő nőnek gyermeket ajándékozó csodája ellenére is) hitetlen; akinek még az eltávozott pápák szelleme is csak azt tanácsolja: magában higgyen. Hogyan bukik el az Antikrisztus, mert az általa megismert (és levelekben tudatosan eltávolított) szerelem mintáit felismerve maga körül elragadják a példák – a részvétbe. Hogyan bukik el ez a szenvedélyek-rabja kiválasztott, amikor a szülőkeresés szenvedélyéből is kiszabadul (miután eltemette a sorsa adta apját és elengedte a sorsa adta anyja kezét) – aki rádöbben, magunkra hagyottságunkban, ebben a siralomvölgyben (ebben a hitrendszerben) valójában mindenki árva és senki nem ítélhető.

Ennyire szabadon értelmezhető ez a sorozat – messze túlmutatva saját magán. Ez nem a nívós szórakoztatás szokott szintje, politikával, henteléssel, csöcsökkel és zombikkal. Értem azt is, aki nem érti – vagy mert pusztán azt szeretné, ha szórakoztatnák, vagy mert alapjában nem érti-érzi a hit körüli vívódásokat. Ismerek ilyen embert, aki ettől még fejlett érzelmi és egyéb intelligenciával bír, így kijelenthetem, erre a vívódásra talán nincs is szüksége. Ez akkor nem neki szól – nem fogom kevésbé becsülni Sorrentinot azért, amiért nem tud mindenkit megszólítani. Egy csomó minden engem sem szólít meg… úgy, ahogy tette azt Az ifjú pápa. Örömmel hallottam, hogy lehetséges: lesz második évad, s hogy nem folytatás lesz – mert ez így kerek egész. Viszont kíváncsian várom, nyílik-e az is majd ekkorát.

Ifjúság - film

Teljes tisztelettel Fellini és Thomas Mann iránt, életműveik iránt, amiken alig csorbított az idő, de Sorrentino Ifjúsága kapcsán nem kezdem itt sem a 8 és fél, sem a Varázshegy világát, avagy belső viszonyrendszereit emlegetni. Értem, miért így választ keretet a rendező, mit idéz meg és fel – de erre a rétegre e filmhez valójában nincs szükségem. Érzékenységet csiszolna a megidézés finom játékaival, a ráutalás hangolódni segítene, de ezt a funkciót remekül ellátják a svájci szanatórium belső életét komótos ritmusban feltáró képek, a mód, ahogy a szemünk láttára kibontakozik a történet, ahogy feltárulnak a szereplők, lassú fel- és leépüléseik, a játékok, amiket játszanak egymással és magukkal. Ki lehet jelenteni, hogy Paolo Sorrentino a szerepét teljes odaadással vállaló Fellini-epigon, A nagy szépségben való Édes életre kacsintás után most sem cselekedett többet, csak megidézett – bármit ki lehet jelenteni, hiszen az attitűd, ahogy a világot a legklasszikusabb és a friss kortárs olasz látja-láttatja gyökereiben rokon: a nézőpontjuk számos elemében szinte azonos. De én inkább hagyom magam vinni a képekkel, úszni a történetben – azzal a lassú tempóval, amit egy ilyen szanatórium meghagy avagy megkövetel a benne pihenőnek, s hagyom, hogy ez a szemléletmód megajándékozzon. Egy történettel, amelynek minden mintától független önértéke van – tényleg az öregségről szól, de abban a teljes értelemben, amikor olykor már érettségnek tűnik.

Fred Ballinger (Michael Caine), a visszavonult zeneszerző-karmester kellően kiegyensúlyozott napokat éldegél egy hegyvidéki szanatóriumban, ráérős kedélyességgel figyelve a szálló többi lakóját. A latin-amerikait (név nélkül, de Maradonát), amint önmaga elhízott paródiájaként létezik, Miss Universe el és feltűnő szexistennő-alakját (amely persze csillogó értelmet és nem kevés empátiát rejt). Olykor magvas szóváltásba keveredik Jimmy Three-vel, a fiatal színésszel (Paul Dano), aki egy meglehetősen kényes szerepre készül. Figyeli, követi (olykor tehetetlenül tűri) lánya, Lena (Rachel Weisz) vergődését szerelmi és egyéb bonyodalmakban. Figyeli és követi, hogy még mindig igen aktív barátja, Mick Boyle, a filmrendező (Harvey Keitel) mit szenved új filmjének forgatókönyvével, mit szenved a pályán, amit képtelen odahagyni – miközben osztozik vele az öregedő férfiak (prosztata-) gondjaiban. Az idős zeneszerző élete stagnálni látszik, de ettől a legkevésbé sem zavartatja magát. Azaz jól ellenne ebben az amekkora-akkora kiteljesültségben – ha nem zaklatná a világ. Ha nem kérné fel a brit királynő, hogy Fülöp születésnapján állítsa pódiumra (a lehető legreprezentatívabb keretben) egykori legsikeresebb darabját, az Egyszerű énekeket.

Mindez lassú és gyönyörű képeken. Ahogy az öreg karmester zeneművet vezényel az alpesi rét neszeiből. Ahogy a forgatókönyv-írók köre forralja az öreg rendező ötleteit. Ahogy sétálnak, esznek, teáznak, semmit tesznek vagy mindent akarnak; ahogy a két barát ezen a végtelenített szokásos közös nyaraláson osztozik. Már itt gyanút foghatnék, az iróniától, amely nem egy jelenetben alácsurog a lassú, gyönyörű képeknek. Amely minden fontosabb szereplőt legalább egyszer altesten markol ebben a filmben. Gyanút foghatnék, de nem baj, ha nem teszem. A film kibontja az összes titkát, ha megengeded, hogy kézen fogjon, ahogy a képességein tépelődő vén rendező a hotel rosszlányát – ha megengeded, hogy vezessen, ahogy a fogszabályzós masszőrlány  a vén zeneszerzőt az ellazulásba.

Mert minden fordítva van. Aki nem akar megszólalni, mert a halott felesége nélkül képtelenségnek érzi, annak szólnia kell – mert ha nem hiszi is, van még mondanivalója. Aki folyamatosan beszélni szeretne, annak viszont a legfontosabb alkotótárs mondja el, megalázóan őszintén: évek óta ismétli magát, az új mondatai mögött már nincs új vízió. Egy sors véget ér, mert képtelen elviselni a vége tudatát. Egy sors ráébred: eleget pihent, és van még tennivalója. A két beteg öreg közül az egyik empátiából hazudott a másiknak – hiszen valójában semmi baja a prosztatájának. És bár nem találja a felesége sírját, az időben megnőtt, megváltozó temetőben, végül be tud fejezni egy beszélgetést, amit addig nem: annak a halottnak elmondva a szavakat, akit megilletnek. Hiszen egészséges – hiszen a friss gyász levette róla a másikat, a látszólag levethetetlent. S aki így egész, az immár nem fél (pódiumra állni sem) – s ami az ajtókon túl várja, az valóban az ifjúság. Amíg nincs vége, amíg kíváncsiak rád, addig az ifjúság. Amíg a tested minden porcikáját odaadóan ismerő csitri kíváncsi rád, addig az ifjúság.

Egy halott öreg nőt idézzetek fel a félig nyitott ablakban. Aztán ugyanabban az ablakban azt a táncoló fiatalt. Ez a film a befejezésével, a koncert képeivel, a karmester félmosolyával valójában nem az öregséget (nyűgeit, beletörődését, méltóságát avagy annak teljes hiányát) meséli, hanem a címben ígért ifjúság diadalát. Az érettség ennyi: készen állsz. És akkor valójában jöhet bármi. Hiszen akkor valójában még bármi jöhet. Ez a film valójában nem megidézője a 8 és félnek, hanem gyönyörű, teljes komplementere.