Blake Crouch: Hamis emlékek

A valóságot az emlékeink hozzák létre…

Igenám, de mi van, ha kiderül, hogy mindaz, amire emlékszünk, hazugság? Sosemvolt szerelmek, soha meg nem született gyermekek, el nem végzett egyetemek, be nem töltött állások… Hazug idő. Ezzel szembesül a világ számos lakója 2018 novemberében. Barry Sutton, a New York-i rendőr egy öngyilkosság után, melyet hiába próbált megakadályozni, nyomozni kezd a hamisemlék-szindróma ügyében, minek köszönhetően hamarosan ő is a rejtélyes betegség áldozatai közt találja magát. Ekkor még nem sejti, hogy szerepe az események kialakulásában sokkal jelentősebb…

Egy évtizeddel korábban Helena Smith, a kiváló neurológus épp saját kudarcba fulladt álmait siratja amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap egy, a világot minden téren újraformálni törekvő tech-zseni befektetőtől: röpüljön el vele egy lezárt csendes-óceáni kutatóbázisra, ahol teljes titokban, kimeríthetetlen forrásokra támaszkodva kifejlesztheti azt az emlékrögzítésre és -újraélésre alkalmas technológiát, mely segítségével megóvhatja Alzheimer-kóros édesanyját és sorstársait a teljes leépüléstől. Naná, hogy az Elon Musk-klón világformálónak egyéb tervei is vannak – az emlékek rögzítésére irányuló kísérletek elég hamar valami egész másba torkollnak, mi meg Barry és Helena nyomában egy elképesztő időutazó-hullámvasúton találjuk magunkat…

Becsapós a cím, egész másra számítottam: valóban hamis emlékekre, melyeket ki tudja kik, ki tudja, milyen célból ültettek el az áldozatok fejében… Wayward Pines kettőre. Ehelyett egy tisztán időutazós sci-fit kaptam, felszínes tudományossággal (mondjuk, hálistennek, valószínűleg, mivel nem értem, frászt kaptam volna a fizikai és neurológiai részletektől), az okvetlenül szükségesnél jóval több érzelgősséggel, sírás-rívással, gyásszal, fel nem dolgozott traumák sokaságával, béna szerelmi szállal. Viszont baromira élveztem – nem utolsó sorban Crouch lendületének köszönhetően. Egy perc megállást nem enged, és bár a végére már-már parodisztikusnak hatott, amikor hőseink, az időt mindig visszafordítva, újra meg újra besétálnak ugyanabba a csapdába és átélnek egy nukleáris holokausztot, mégis: épp ez a fáradhatatlan rohanás és az eseményeknek ez a kilátástalan ismétlődése tette nehezen letehetővé a könyvet (azzal együtt, hogy, ahogy a Wayward Pines esetében, itt is zavart kissé ez a „túl nagyra nyitott” világvége – Crouch mintha nem tudna emberi léptékben gondolkodni). Nyilván annak is meglett volna a maga bája, ha Helena mind a nemistudomhányszor (tán ötször) leélt harmincéves küzdelmét részletezi, de jó eséllyel az olvasók többségét meg az untatta volna halálra…

Szóval ezek a hamis emlékek… nem is annyira hamisak. Valós emlékek, csak épp halott emlékek. Azokra a korábbi életeinkre emlékeztetnek, melyeket azelőtt éltünk, hogy valakik visszaforgatták az idő kerekét – hogy megakadályozzanak haláleseteket, katasztrófákat, merényleteket, vagy csupán saját, önös céljaik miatt. El lehet képzelni, micsoda kalamajkákat okozhat, ha a technológia, mely képes visszaforgatni az időt, rossz kezekbe kerül – ne, inkább ne legyenek illúzióink, egy ilyen technológia csak rossz kezekbe kerülhet. Nincs ember, még a legjószándékúbb, tömegkatasztrófákat megakadályozni óhajtó filantróp sem, aki számításba venné az összes megszakadt történést, az összes meg nem született gyermeket, az összes másfelé ágazó történetszál okozta tragédiát, torzulást, beláthatatlan hibát. Ahogy azt sem, mi történik a világgal, ha hirtelen milliók kezdenek emlékezni olyasmire, amiről azt hiszik, nem történt meg, mégis oly élénken él bennük, mint a saját, valós életük – hányakat kerget őrületbe egy ilyen tapasztalat?

Crouch sokkörös világvége-jóslata valójában a tudományos felfedezések örvén Istent játszó ember kritikája – persze messze nem olyan kifinomult, mint egy Atwood, és korántsem olyan látnoki, mint Dick (akihez eléggé érthetetlen módon hasonlítgatják - akkor már inkább King), de tisztességes sci-fi iparos, akire érdemes figyelni azoknak is, akik „kívülről” kacsintgatnak a zsáner felé. Szórakoztató, pörgős, érzelmes, olvasóbarát tudományos fantasztikum, ami azért bőven hagy gondolkodnivalót is maga után – tökéletes strandolvasmány így a nyári hónapokra.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Blake Crouch: Az utolsó város

„Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”

Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen, a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni. Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában, nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok következnek. Én szóltam.

A pokol kapujában utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll, ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.

Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is kimegyek? Ha tudom, hogy nincs esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek békében?

Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák – Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket. Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm, ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek minket a golyók.

Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül, a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e még a túlélés?

Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást, amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…

Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély, akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak. Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!

(Csak ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)

Blake Crouch: A pokol kapujában

Wayward Pines nem ereszt. A korábban megismert idilli kisvárosból, az idahói hegyek közt megbújó, áthatolhatatlan sziklarengeteggel és elektromos kerítéssel körülvett földi paradicsomból egyre kevésbé látszik kiút – az előző kötetvég fényében pláne. Jogosan is merülhetett fel a kérdés (nem csak bennem): mégis, hova lehet ezt folytatni? Van-e ebben a sztoriban annyi potenciál, hogy igazán izgalmas kérdéseket generáljon? (Van.) Van-e a szerzőben annyi bátorság, hogy feltegye ezeket a kérdéseket és úgy gondolja tovább, hogy nem megy el valamiféle popcorn-kompatibilis szórakoztatásba? (Van.) Szembe akarunk-e nézni, mi olvasók azzal, mi választja el a mesterségesen generált földi paradicsomot a nagyon is valóságos földi pokoltól? (Akarunk.)

Szóval a folytatás jött, látott és meggyőzött. Már az is félsiker lett volna, ha Crouch egyszerűen nem szúrja el, de ő jóval többet tett ennél: simán megugrotta a saját maga által magasra pöccintett lécet és olyan mélységet adott a sztorijának, ami után a nem csupán akciófilmes sablonokra épülő disztópiák hívei megnyalják mind a tíz ujjukat. (Atwood, mindig csak Atwood – nyilván nem véletlen, hogy már megint a Guvat és Gazella jut eszembe egy nyugtalanító jövőképet felvázoló sci-fi olvastán…) E második rész nem csak jobb, mint az első, de legyőzi a „középső” részek örök átkát is: cseppet sem érzik „csupán felvezetésnek” a naaagy befejezés előtt.

Ami részben az okosan továbbgondolt sztorinak, részben az okosan (és jó ütemben) bevont új nézőpontkaraktereknek köszönhető. Pont annyit kapunk belőlük, hogy (még) nyugtalanító(bb) fénybe vonják az eddigieket és azt a néhány „adottnak” vett ismeretet is átszínezzék, amink eddig (úgy hittük, hogy) megvolt. Ebben a világban minden csak díszlet – hogy is lenne bármi valódi? Hogy is tekinthetnénk bármit adottnak, ha kellékként lecserélhető ember, család, kapcsolat, múlt, ismeret, szeretet? És ezen bukik el a Wayward Pines-álom…

Mert az ember nem viseli jól, ha kellék lesz. Évszázadok óta küzdünk a szabadság ideája mentén, sokszor azt sem tudjuk, ki ellen, ki mellett, milyen célokért. Fogalmunk sincs, mit akarunk elérni, de a szabadságért küzdeni kell. Embervoltunk elidegeníthetetlen velejárója lenne, hogy nem tűrjük a bebörtönzést, az aranykalitkát, a skanzen-létet? Hogy bármilyen kényelmet, gondtalanságot, magát a túlélést is kockára tennénk, csak nézhessünk át a kerítés túloldalára? Józan ésszel senki sem választaná a szinte biztos halált, amit ott lát – ám senki nem is mondana le a választás lehetőségéről. Nyugtalanító képet fest Crouch egy világról, melyben a megfigyelés, az irányítás, az életünk felsőbb hatalom általi „elrendezése” túlságosan ismerős is lehet egy halom vonatkozásban. Szerencsére csak annyira, hogy beleborzongjon a tarkónk, de még ne vetüljön rá bármiféle aktualizáltság árnya. Mindenesetre elgondolkodtat: ha minden lépésemet kikapcsolhatatlan kamerák figyelnék, ha a lakásomban sem válthatnék egy bizalmas szót a párommal anélkül, hogy lehallgatnának, ha a legintimebb pillanataimat is nyomon követnék; vajon fellázadnék?

Crouch ügyes. A létező legkülönbözőbb szereplő-típusokat vonultatja fel az örök lázadótól a taktikus rendszerbomlasztón, az álomvilágba menekülőn, a vakhittől vezérelt tanítón és az idomított katonán keresztül az elvakult, hatalommániás diktátorig. Mindegyiküknek megvan a saját egyénisége és a saját tragédiája. Igen, még az önnön világjobbító ideáiba beleőrült, magát istennek képzelő városalapítónak is. Nehéz a világmegváltók élete – erre David Pilcher talán a legjobb példa. Egy zseniális tudós, egy évtizedekig dédelgetett projekt, mellyel tán az emberiség is megmenthető a kihalástól (vagy nem…): egy álom, melynek oltárán családok, életek százait áldozták – és mindez önmaga ellen fordul, mert a zseni egyvalamit hagy ki a számításból: magát az embert. Akit annyira meg akar menteni. Crouch könyve (trilógiája – de szívesebben tekintek rá egy könyvként) kapcsán felmerül a kérdés, amit már Atwood (megint...) és Kim Stanley Robinson kapcsán is feltettem: mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk? Nem csak a természetre vagy a világegyetem titkaira húzható rá e kérdés. Az emberi lélekre is. Vajon megmenthető-e az ember, ha megmentése közben épp attól fosztják meg, ami emberré teszi? Én nem hinném…

Persze arról sincs fogalmunk, hogy mi történhet akkor, ha hátat fordítunk a „megmentőnknek”, és kitaszíttatunk a földi paradicsomból. Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Blake Crouch: Wayward Pines

Nagyjából a megjelenés előtti napig hezitáltam, vajon kell-e nekem ez a könyv – a májusban érkező sorozat promójával jócskán megtámogatott hírverés ugyan ígéretes olvasnivalót vetített előre, a nagyvonalakban felvázolt sztori és a külföldi kritikák is csupa jót ígértek, mégis hezitáltam, mert hát valljuk be, ilyesmit azért már nem egyszer láttunk/olvastunk. És nem is csak a „túlságosan is adja magát” Twin Peaksre gondolok. Másrészt… Előzetes információk alapján ez azért eléggé műfaji katyvasznak tűnik (krimi? thriller? horror? sci-fi? mindez egyszerre?), és bár én szeretek műfaji katyvaszt olvasni (ne menjünk messzire, tavaly a Déli Végek trilógia pont ezzel vett meg), ez mindig kétesélyes. Egyébként ha már itt tartunk, sok szempontból egy újabb Déli Végeket vártam – és bár ez nem az, megvan benne a potenciál, hogy hasonlóan jó legyen.

Hezitálás ide vagy oda, miután kézhez kaptam, a kapcsolatunk meseszerűen alakult – egy hirtelen ágynak döntő betegségnek köszönhetően (na jó, ez nem annyira meseszerű) egy délután alatt elolvastam, és meg kell mondjam, valahol jó, hogy így alakult, mert ezt a könyvet némiképp bajos lett volna munkába-munkából békávézások alkalmával, húszoldalanként fogyasztani. Pláne, ha az embernek nincs lehetősége a munkahelyén stikában olvasni. Ez ugyanis nem nagyon engedi letenni magát. De tényleg. Tudom, hogy a „letehetetlen” jelzőt némiképp elkoptatta, hogy minden thrillerre rányomják (és minden másodikról Stephen King mondja…) de higgyétek el, tényleg nehéz. És nem is feltétlenül azért, mert olyan nagyon feszült lenne, hanem mert sokáig az égvilágon semmi nem történik benne, és ez baromira nyomasztó.

Jó, persze, valami azért történik… Dale Cooper Ethen Burke, az állítólagos különleges ügynök két eltűnt társa után nyomoz, amikor elvetődik az idilli Wayward Pines városába. Isten hozta a Paradicsomban! Apró szépséghiba, hogy a város határában elcsapja egy bazi nagy kamion, ezért némiképp összetörten, emlékek, tárca, jelvény és pisztoly nélkül tér magához – de hát a városlakók kedvesek, a táj festői, a kórház személyzete hozzáértő, a családját már értesítették, mi baj történhet… Ha nem ugrálna annyit, tán nem is történne semmi, de tudjuk jól, isten háta mögötti kisvárosokba tévedő különleges ügynökök mindig ugrálnak. És furcsaságokra bukkannak. Nyugtalanító furcsaságokra. Meglincselt hullákra, üres utcákra, gyanúsan tökéletesre fésült kertekre és még tökéletesebbre igazított mosolyokra, hirtelen felbukkanó és eltűnő emberekre, óraműpontossággal felcsendülő tücsökzenére. Valahogy mintha nem lenne minden rendben ezzel a kisvárossal.

Épp ez a „valahogy mintha nem lenne minden rendben” olyan idegesítő, hogy nem tudom letenni a könyvet, amíg a végére nem jutok – és ez kizárólag Crouch iszonyúan profi írásmódjának köszönhető. Valahogy úgy adagolja a nyugtalanító apró részleteket a tökéletes felszínbe, pont annyit kever csak bele a csendes őrületből ebbe az amúgy nagyon is ízletes koktélba, hogy ott mocorogjon az agyunk hátsó részében a „miafrancvan???” kérdése. Végül ezzel nyer – a megírás módjával. Ahogy szép lassan elénk pakolja a szereplőket, például – akik éppúgy, mint városuk, kezdettől kicsit nyugtalanítóak, kicsit hamisak, de úgy egyébként simán elmennének hétköznapi őrülteknek. Míg egy idő után ki nem bújik belőlük az állat. Ügyes!

Persze mint minden hasonszőrű regénynek, ennek is a legfőbb kérdése, hogy mi is az a nagy rejtély… Nos, aki a bevezetőben már idecitált Déli Végeket a megválaszolatlan kérdései miatt nem szerette, azt ezúttal megnyugtathatom: megvannak azok a válaszok. Hogy leesik tőlük az állunk, az biztos – hogy mennyire eredetiek, azt nem tudom, én mindenesetre még nem találkoztam hasonlóval sem. Lehet, hogy a műfaj jó ismerői igen (haha, nem mondom meg, melyik műfajéi…). Ám leesett áll ide vagy oda, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy kellett nekem ez a befejezés – én ellettem volna egy nyitottabb (többfelé továbbgondolható) végkifejlettel. Ez így olyan nagyon kerek. Főleg a folytatások fényében – mert mégis hova lehet ezt folytatni? Netán amit kapunk a végére, az is egy még nagyobb átverés?

Okos fickó amúgy ez a Blake Crouch, nyilván tisztában volt vele, hogy úgysem úszhatja meg az állandó „tvinpíkszezést” – inkább elébe ment és az utószóban leírja, hogy igen-igen, ez a regény a kultikus sorozat hatására íródott. Szimpatikus. (Ennél már csak az lett volna szimpatikusabb, ha valamiképp „beleírja” a sorozatot, ahogy például Lauren Beukes tett Philip Pullman könyveivel a Zoo City-ben.) De nem csak a Twin Peaks hatása érezhető itt, egy ponton átmegyünk biohorrorba és kikacsintunk a Lostra (ez a része tetszett legkevésbé) és még a Tortúra Wilkes nővére is megkapja a maga huszonegyedik századi követőjét.

Elnézegetve a sorozat előzetesét (spoilerérzékenyek inkább ne tegyék!), a hangulatot sikerült elkapni – engem innentől megvettek. Ez a beteges, cukros, Stepfordi feleségeket idéző ötvenes évekbeli „mi kis városunk” atmoszféra pont az, ami hozzáragasztja a regényt az ember kezéhez – már csak azért is továbbolvassuk, hogy összetörjük végre ezt a cukormázat. Brrr… Kíváncsian várom, mit hoznak ki belőle – de előbb jöjjenek a folytatások!

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf