Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.

A hét pszichopata és a si-cu - film

Martin McDonagh urat másodszor tekinthetné a saját halottjának a bénán elcseszett magyar címadás – nem tudom, ki felel az Erőszakik minden tekintetben filmhez méltatlan összetételéért; lehet, hogy ugyanaz, aki a Hét pszichopata mögé biggyesztette a si-cut. Gondoltam szólok: többé nem kéne filmcím közelébe engedni… még jó, hogy a drámaíróból rendezővé avanzsált McDonagh meséjét Hatvanhárom értelmetlen mesterlövész-pisztolylövés, és a si-cu-nak is nyugodtan fordíthatták volna; legalább ugyanennyien beültek volna rá, legalább ugyanennyien letöltötték volna, s ugyanígy nem kerülhette volna el a kult-státuszt. Ez a film betegen jó, minden porcikája a helyén van: mélye és magasa nyílik az egyébként meglehetősen sekélylátszatú, béfilmklisékkel sokat játszadozó mesének, kiszól a popkultúrának képpel és beszólással, és még a stáblista végére is teljes értékű fricska kerül. Egyszerűen utálom néha az életem, hogy ezeket nem a megjelenés ritmusában, hanem a magam ideje szerint kapom – pedig örülhetnék, hogy egyáltalán kapom…

Marty forgatókönyve nem halad. Pedig van jó címe hozzá, papírja, tolla, gépe, diktafonja, ideje, whisky-je - abból több is, mint kéne, de hát ír a lelkem, és Colin Farrell játssza, tehát… - csak ötlete nincs. Hogy mit kezdjen a címnek remek hét pszichopatával. Még jó, hogy a legjobb haverja, Billy (Sam Rockwell, abszolút a helyén) megszánja. Bár ki tudja, jó-e ha megszán egy fazon, aki előre megfontolt kutyatolvajlásból és „megtalálói” jutalomból él, nem kevésbé kattant idős haverjával, a jellegzetesen polák nevű Hans-szal (Christopher Walken lubickol eben a szerepben)… ki tudja, jó-e, ha megszán a haverod, aki – mint utólag kiderül: puszta szívjóságból – elrabolja Charlie (Woody Harrelson), a maffiózó imádott si-cuját. Aki szívesen megírja veled a forgatókönyvet a hét pszichopatáról, sőt, hajlandó kicsit felpörgetni az anyaggyűjtést is – mivel leginkább az a gondod, hogy ehhez a remek címhez nem ismersz egyetlen pszichopatát sem…

Szóval ritkán látni ilyet. Hogy Tarantino pofátlan párbeszédkezelése adjon randevút ugyanazon a képkockán Charlie Kaufmann alkotásfelelősségtől másnapos mondatainak, hogy egymás után álljanak elénk a bevett klisék Dextertől a hallgatag bárányokig – csak éppen mintha az egészet a kamera mellől, forgatás közben néznénk, látva a világítókat, a hangtechnikusokat, a kamerát, a képen nem látszó rengeteg embert. Nem látjuk, de mintha… Önreflexió ez a javából: kedves kitalálóember, mi van akkor, ha egyszer csak papírízű karaktereid a maguk hús-vér valójában körülvesznek és belevonnak a maguk pszichopata életébe? Mit tennél akkor, ha a legbetegebb fantáziáid, részeg beszólásaid vinnének el vakációzni a saját múltjuk, jelenük és permanens jövőtlenségük sivatagába? Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy idő után elég fárasztóak tudnak lenni… mondja Hans a forgatókönyvírónknak a sivatagban. Egy idő után tényleg fárasztóak a poénok – és ezzel együtt mégis működnek. Mert ez a fárasztás is bekalkulált rendezői-forgatókönyvírói gesztus.

Tarantinot emlegetni kétélű dolog – hiszen McDonagh másképp veszi komolyan a saját fricskáit a filmcsinálásról, a gerjesztett befogadói várakozásról – s miközben odaköszön az időzavaros filmes fintorok kétségtelen atyamesterének, talán az eddig legteljesebb filmes kritikáját is adja ennek az attitűdnek, minden kiemelés nélkül, elegánsan, mondhatni, két mondat között. Hiszen azokkal ellentétben nem röhögi ki a nézőt. Tarantino minden filmje záró jelenetében rajtunk röhög – amiért nem tudjuk (valamilyen szintjén sosem tudjuk) nem komolyan venni a bohócálarcot, amit Hollywoodra húz. McDonagh ezzel szemben önmagát röhögi ki, amiért (akárcsak ponyvaregény-mániás lelki bohóctársa) az utolsó kockáig komolyan veszi önmagát. A mozi valósága nem a valóság, a sok millió leforgatott képkocka felépítette sajátos párhuzamos – de a valóságra határozottan emlékeztető törvényszerűségekkel; és felelősséggel az ezer alkalommal becsapott-megvezetett, szirszarral etetett „valódi” néző felé. Kaufmannt emlegetni is kétélű dolog, de valahogy fel kell készülni rá, mit mondj, ha egyszer tényleg megkeresnek a gátlástalanul történetekbe delirált hőseid.

- …fel a kezekkel! - mondja Paulo és Hansra emeli a puskát

- Nem – szól vissza Hans, inkább rezignáltan, semmint daccal

- De hát nálam van a puska!

- Leszarom! – mondja Hans. És tényleg leszarja… lehet, hogy a pszichopata ebben a filmben csak annak az embernek a neve, akinek már tényleg nincs vesztenivalója? Aki a másikért, és/vagy azért hogy benne legyen végre egy filmben (s egy helyért, ami ideális a leszámolásra) hajlandó elengedni a maradék picike önmagát?