Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.
(Fodor Ákos)
 
Összeszorult a szívem, amikor híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt elhallgatásból. Már a Ponyo úgy készült el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki tehet, és nem tehet róla, milyen szelek fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
 
Így érzem most is: a bennem mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
 

Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
 

A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
 

A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
 

Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
 

Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
 

Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
 

Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned.  Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
 

Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.

A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)

Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 

Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 

A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 

Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 

Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda

Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)

Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.

Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokon ránk maradt, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)

Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna

Pirosszka - A jó, a rossz, a farkas, Meganagyi - film

Azt nem tudom, hogy maradhatott ki, miért nem írtunk róla; hiszen elég régóta velünk van ez a súlyos kis meseparafrázis... gyakorlatilag a bemutatója környékén vettük meg, s a napokban csodálkoztunk rá egy leharapott, agyleszívó nap után, mintegy pihenésképp. Rémlik, először mennyire meghökkentően durva élmény volt az ennyire másképp mesélt mese - azóta azért elég sok aktualizálást, facsarást és csavarást láttunk már, Shrek hóna alól előbukkanó klónokat... egy időben kifejezetten divat volt. Rémlik, először mennyire térdcsapkodásig, fuldoklásig röhögtető volt... nos, ezt a tulajdonságát viszont csaknem maradék nélkül megőrizte.

Gebasz van az erdőn: valaki rabolja a recepteket. A pékek, sütödések, és egyéb rágcsálók egymás után húzzák le a rolót - receptje senkinek sincs biztonságban. Piroska, aki a legendás Pocket Nagyinak biciklis futárkodik, a sütemények kontyos, fehér hajú istennőjének unokája ezt pontosan tudja... s meg is kísérli biztonságba helyezni az értékes családi örökséget. Ámde... Összefut egy agresszívan nyomuló farkassal, akit érthetetlen módon egy hiperaktív mókus kísér, Pocket Nagyi házában szörnyű meglepetés várja, s vadász helyett egy ponton egy fanatikus bőr térdnadrágos favágó is a konfliktusba zuhan a lengetett fejszéjével... Grizzly rendőrfőnök szerint világos a kép, de Rongyláb felügyelő, a ceruzabajuszos béka figyelmezteti: három történet van, s ki tudja, mi az igazság...

Szóval ennek az agymenésnek, Cory és Todd Edwards ütődött mesegyerekének alig van gyerekrétege. Szokták mondani, hogy ez az a családi mozi, amit 1-től 99 évesig - de ez valójában szinte kizárólag a gyereklelkű felnőtteknek bűnös élvezet. Nem a rejtély, a mesei játszma - az egy frissen túlhasznált panel a legédibédibb főgonosszal, s ha valakinek van egy lazább mozis rutinja, a tizenötödik percben rájön, hova fut ki a nyomozás. Bűnös élvezetté az egymásra zuhanó rétegek teszik, ahogy az összes kézügybe eső mozis vonatkozást bevonva mindet szétröhögi, ahol kényszeresen ki kell derüljön a szereplőkről, hogy nem azok, akiknek látszanak, ahol Piroska fekete öves karatés, a Nagyi extrémsportoló, a Farkas oknyomozó újságíró, a Favágó pedig reklámfilmszínész, akit végre visszahívtak egy szerepre... És ez ráadásul egy olyan film, hogy semmit nem ártottam vele, hogy mindezt tudod...

Ez egy olyan film, ahol egy ponton dalra fakadnak a szereplők, megúszhatatlanul - hogy aztán ezt a filmes megoldást is szétröhöghesd a fergetegesen felkészült hegyikecske countryja alatt, akit "...elátkozott egy boszorkány, hogy csak dalban mondjam el...". A rajzban némileg elavultnak ható képek mindegyike karikatúra, végül kiderül: az egész film egy karikatúra, amit csak ér, karikíroz a klasszikus Walt Disney feldolgozásoktól az XXX-ig, meg James Bondig bezárólag. Valójában egy kacagtató, de súlyos filmipari kritika. Egyáltalán nem csoda, hogy olyan hangok adták magukat ehhez a szerelemprojekthez, mint Glenn Close, Jim Belushi, Anne Hathaway, vagy éppen Xzibit. Lett egy háromdés folytatása is, azt nem láttam - de lehet, hogy most, az újranézés után megkeresem. 

A kedvenc szereplőm a túlpörgött mókus, a kedvenc szcénám Pocket Nagyi a lesiklóversenyen (holtversenyben Piroska és a Kecske barlangvasutazásával), és imádtam a főgonoszt. Hiszen jellegében mind ilyen: a maga jelentőségét minden-veszésig kereső jelentéktelenség. Édes kis nyuszi-muszi... Keressétek meg ezt a filmet, bármilyen bambulásig fáradt estét képes a maga morbid módján vigyorba öltöztetni.

Michael Ende: Momo

Momo kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - egy ősidőkből itt maradt romos amfiteátrumban lakik a város szélén, a szegény emberek egykori színházában, a ma is szegény környéken - ahol szegény emberek élnek, akik ismerik az életet. Momo ki tudja, honnan jött, ki fia borja (talán: migráns!), dugták már be otthonba, de megszökött a rácsok közül, az igazságtalanságból - talán ezen a szegény környéken megtapadhat. Hiszen az emberek itt ismerik az életet, maguk is peremre szorított, egyszerre sehova se tartozó és nagyon sokkal tartozó (eladósodott) nyomorultak. Momó kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - és lássuk be: igazi lúzer; lássuk be: irgalmatlanul nagy vesztes.

De Momónak van egy különös képessége. Amikor beköltözött az amfiteátrumba, ahova addig csak a gyerekek jártak játszani, a kecskéket hajtották oda legelni, és a sötétben olykor itt bújt össze néhány egymásra éhes szerelmes - szóval az amfiteátrumban, amely egykor a mesék, a másik valóság elmesélésének színtere volt, kiderült, hogy senki nem tudja a másik embert úgy meghallgatni, ahogyan Momo. Úgy tudta a másikat hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Az emberben rejtőzőt előcsaló figyelem, a hiányérzetre, a bizonytalanságra választ (a választás képességét) előcsaló gyógyszer volt Momo odaadása - s a környékbeliek hamar rájöttek, mennyire hiányozna nekik a gyermek. Sőt, amikor látták, hogy valaki tanácstalan, bizonytalan, vagy haragos, sokszor mondták neki: eredj csak Momóhoz... a környéken mondássá lett ez, viták és vigasztalanságok élét elvevő mondássá: eredj csak Momóhoz... S a gyerekekkel sem volt ez másképp, előtte is sokat jártak a romok közé rosszalkodni, de amióta Momo ott lakott, imádtak az amfiteátrumban játszani - valahogy varázslatosan valódivá tette a fantázia játékait a kislány odaadó figyelme.

a szerző illusztációi

Momo figyelt - de persze az ő figyelme is kedvelt és jobban kedvelt. Voltak barátai: a hallgatag, öreg Utcaseprő Beppo, látszatra együgyű, valójában tán túlságosan is megfontolt, a valóság mániása - s a fecsegő, felelőtlen Gigi, kitalált történetek árusa, látszatra költő, valójában álmodozó, a fantázia mániása. Így éldegéltek - ahogy éldegélni szokás, mígnem egy nap a környékre árnyék vetült: megjelentek a szürke urak, szürke autóikon, örökké égő szürke szivarkával a szájukban, kis noteszükkel, amibe gyakran bejegyeztek valamit. Megtapadtak a városban, az Időtakarék ügynökei - a megtakarított idő urai. Az élet elpazarlása bűnének felfedezői, akiknek ha időben hallgattál volna a tanácsára, mára egész más ember volnál. Minden vesztes álma, nem? Nem kell hozzá sok: csak figyelj oda, mire szánsz időt. Gazdálkodj vele. Oszd be. És takarékoskodj vele. Ne szánj olyan felesleges dolgokra belőle, mint a nevetgélés ősidőkből rád maradt barátokkal, a kártyaparti, vagy egy krilgli sör. Mi lesz úgy belőled, ha pazarlod az időt? Megjelentek a szürke urak - megjelentek a reklámok. A megtakarított idő kétszeres idő! Az idő kincs, ne vesztegesd! Az idő: pénz, takarékoskodj! És eljött a nap, amikor Momót is meglátogatták az urak - a gyermeket, akinek igazán tenger az ideje.

Ez a könyv szerelmesített bele végképp Michael Endébe - mert varázslat, ahogy hallatlanul szűkszavúan és korosztálytól függetlenül tökéletesen érthető szavakkal alapvető tényeinkről mesél. A Soha utca, Hora Mester és az órabirodalma, a nyíló Idővirágok segedelmével, a mese jól meglátott, szimbolikus alakjainak segítségével, és a jól meglátott és láttatott valóságok segítségével, amilyen az ajándékba adott és a másoktól megtakarított idő közti különbség. A felnőtt élet taposómalmának számos praktikus hazugságát leplezi le a szürke urak által, a pengevékony mosolyuk által - a mesefiguráival valahol úgy világítva meg az általunk untig ismerni véltet, hogy újra gyermekmód csodálkozhatunk rá, mi, felnőttek is. Gyermekkönyvtáros-korom egyik Jokere volt ez a könyv, minden kölcsönzője csillogó szemekkel hozta vissza, újabb mesét követelve. Bizony mondom, a kicsi, sovány és nagyobbacska duckó nyolc-tizenkét évesek számára ezt a könyvecskét tenném kötelező olvasmánynak - mert érzékenyít, mert tanít, s mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem titkolja ezt sem: hogy érzékenyíteni, tanítani szeretne. Nincs benne hazugság - csak jól megragadott, valódi, mai mitológia. Michael Ende megtanult várni, amíg a szavak megnőttek benne, amíg termőre fordultak benne...

Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda segíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá. Nem kell túl sok időt összekuporgatni érte - elolvasod amíg megfő a húsleves, amíg átutazol a városon munkából-munkába, amíg a következő lottósorsolásra vársz. Hogy hogyan érkezik a csoda, azt nem mesélem el - olvasd el és csodálkozz. Mert a csoda csodálkozásból áll, s bizony mondom, az ilyen isten kegyelméből látni képes író is csodálkozásból áll: rácsodálkozásból, amit szavakba képes önteni. Olvasd el, s csodálkozz. Hidd el, olykor ennyi elég a boldogsághoz - én könyvtől többet így nemigen kaptam. A csoda csodálkozásból áll. Olvasd el és csodálkozz.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó

Fordította: Kalász Márton

Orson Scott Card: Bűvölet

„Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait.”

Jaj hogy ez most mennyire fáj… Évek óta leselkedik rám a polcról ez a könyv, ami ráadásul pofátlanul régóta tologatott kölcsönkönyv (bocsi…), jó párszor kézbe vettem, beleolvasgattam, körbeszaglásztam, de valamiért sosem ragadt a kezemben. Még az is felmerült párszor, hogy olvasatlanul visszaadom a gazdájának, de olyankor mindig felébredt a kíváncsiságom. Pedig lehet, jobban jártam volna.

Ráérős tündérmese ez. Bele lehet veszni, ha az embernek van rá ideje – nyugodtan belemerülni pár órára, olvasni százegynéhány oldalt, elveszni a kilencedik századi ukrajnai erdő mélyén. Viszont ha egyszer leteszed, semmiféle késztetést nem érzel, hogy folytasd. Ráérős és fullasztó tündérmese ez. Card elképesztő ambícióval látott neki Csipkerózsika meséjének aktualizálásához és szláv folklórba való beágyazásához, de elkövette a legnagyobb hibát, amit fantasy-író elkövethet: nem tekinti partnernek az olvasóját. Folyamatosan azt éreztem mintha hülyegyereknek néznének, akinek mindent százszor a szájába kell rágni, akinek a legalapvetőbb apróságokat is el kell magyarázni, akinek az orra alá irritálóan negédes romantikát kell dörgölni, mert a mesékhez az illik.

Nem is tudom hirtelen eldönteni, vajon romantikus fantasy-t olvastam-e vagy fantasy köntösbe bujtatott romantikus könyvet? De meg kell mondjam, a huszadik századi Amerikába szakadt ukrán zsidó Iván és a kilencedik századi tajnai királylány, az elvarázsolt Katyerina hiteltelen és bosszantó egymásra találása még a legkisebb problémája a regénynek. Sokkal nagyobb, hogy az ambíció tényleg hatalmas: Card mintha mindent bele akart volna préselni ebbe a könyvbe. Minden gondolatát vallásról, népmesékről, nyelvkutatásról, kapitalizmusról és szocializmusról, a kvékerekről és Ronald Reaganről, varázslatról és tudományról, a bennünk élő ősi tudásról, női és férfi szerepekről, feminizmusról és hosszútávfutásról. Nem mondom, hogy ez így sok, de na. Sok. Persze nem lenne lehetetlen akár sokszor ennyi mondanivalót sem belesűríteni egy mesébe, elvégre a mesék elég jól alkalmazkodnak, és a tanító szándékot is megbocsátjuk általában: de Cardnál kilóg a lóláb. Egy-két téma kivételével nem sikerül belesimítania ezt a sok okosságot a meséjébe, márpedig annál rosszabb aztán nincs, mint amikor azt érzem hogy oldalak óta olyasmiről olvasok amihez ennek a két szerencsétlen főszereplőnek köze nincs, csak a tanító bácsi akarja beleverni a buta kis fejembe.

De hogy ne legyek annyira igazságtalan, van ami működik: az, hogy a királylányt felébresztő Ivánunk Amerikába szakadva épp az őssszláv nyelvekre és a szláv tündérmesék eredettörténetére szakosodott nyelvész lesz, aki épp a disszertációjához végzett kutatások miatt tér vissza ősei földjére, egyrészt roppant mód kapóra jön a cselekmény számára (hisz kevés ősszláv nyelvet beszélő modern lovag tudna egyáltalán szót érteni ezzel a Csipkerózsikával); másrészt remek alkalmat ad Cardnak arra, hogy elmélkedjen (jó hosszan) a tündérmesék forrásairól, azok századokon átívelő változásairól, a szláv őskereszténység fel- és eltűnéséről, arról, vajon egy múltba pottyant huszadik századi idegen beavatkozása hogyan változtatja meg a mesék fejlődéstörténetét, és vajon helyes-e olyan új, a tudományt alapjaiban megrengető forrásokat „létrehozni” mint a Szent Cirill által lejegyzett Evangéliumok hátoldalára sebtiben felvésett korai népmese-változatok. (Spoiler: nyilván nem.) Itt igazán elemében van Card és én is itt élvezem legjobban a mesét, ami a mesékről elmélkedik – szinte posztmodern módon önmagáról is ezáltal. Kár, hogy ez a szál egy apró gyöngyszem a sok korpa között…

Egyébként van itt az elvarázsolt királylányon kívül Baba Jaga, varázsereje és gonoszsága teljében, aki épp uralma alá hajtotta Medvét, az orosz Tél istenét (na ez egy kifejezetten zseniális megszemélyesítés!) hogy minden isteni erejét felhasználva szítsa varázslatait; van rejtélyes jó boszorkány, akinek személyében egyesül a szláv tradicionális mágia és a zsidó hit; térítő pap, aki a pogány hiedelmektől sújtott szláv falvakba vinné el Krisztus igéjét (és Szent Cirill kéziratait); cserbenhagyott menyasszony; lázadozó kilencedik századi macsók, akik nem akarják, hogy egy huszadik századi nyápic uralkodjon rajtuk; Molotov-koktél gyártás a középkorban és idő előtt feltalált sárkányrepülő. Sokat mond Card szándékairól, hogy a gondolatmenet, amit olyan jól felépített a meseevolúció és a nyelvészeti kutatások kapcsán, elég hirtelen a kukában landol, amikor fel sem merül hőseinkben, hogy vajon beleavatkozhatnak-e a történelem menetébe azzal, hogy ezer évvel későbbi hadviselési technikákat honosítanak meg a középkor derekán – a vadromantikus mese végül teljesen átveszi az uralmat a komolyan vehető fantasy felett. De legalább kapunk egy igencsak szórakoztató magyarázatot a csirkelábakon ugráló ház eredetére. Ez is valami.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Kőszeghy Anna

Ecsédi Orsolya: Egy rendbontó vírus kalandjai - Cirrus a tűzfalon

Nagyon aranyos. Nagyon aranyos játék, hogy egy bántalmas, ártalmas, virulenciától hangos elképzelt közegben pont ezt a renitens, méreten aluli adathalmazt (vírusgyereket) választotta az írója hősének. Az összes csatolmányára kiterjedően megvizsgált vírus: Cirrus, a lábjegyzetes (vírusemlékezet óta az első, akinek nem V-vel kezdődik a neve) valójában tényleg csupa ártalom, legalábbis a Viráguralmi Vadműveletre, ami minden virulensen szaporodó vírustársának elsődleges. Veszélyt jelent a viharosan vitéz, véresen veszélyes, végtelen viadalra – mert rühelli az erőszakot. Nagyon aranyos játék: hiszen annyian vagyunk, akik rühellik az erőszakot, a folytonos versenyt, az előre – a Kék Halálba, hova máshova! – jutásért. Igen, megint egy kicsit azokhoz szól a mese, akiket a saját közösségük nehezen illeszt be, akik nem illenek a keretekbe – s így hamar válnak céltáblává egy iskolai közösségben például. Elégtételmese ez is - mint Harry Potter és hasonszőrű társainak története - de annak nagyon aranyos.

Egyrészt mert teljesen mai – és a választott közegében, egyfajta gyermeki geek nyelvezetben végig hangban marad. Másrészt mert ezt a nyelvezetet gátlás nélkül használja ki: a szójátékaival, a tréfáival, a beillesztett limerickekkel (ezek amolyan tréfás, ironikus versikék – a kötetben Cirrus szelídebben vírusformát bontó apjának: Virmosnak az agyszüleményei), Cirrus sorsát formáló saját mondatával, amit memóriakártyán vet ki neki Viri néni, a bába. A Viráguralmi Vadművelet világa tele van ezekkel a kütyüvilágra mutató nyelvi poénokkal, amit szerintem nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske elsősorban szól.

Másrészt mert a mese (persze) időtlen. Ez is egy legkisebb-fiú történet (jó, jó, egyke – de ha egyke, lehet a legkisebb is, nemcsak elsőszülött, nemde?); aki némi felkészítő ezmegaz után elindul szerencsét próbálni az óperenciás Tűzfalon túlra – és aki sikerrel jár, naná. Mert többet bont formát ésszel, mint erővel, mert segedelmet kap a jó tett helyébe jót várj memória-kiterjesztése mentén, mert annyiszor veszítve mindenki szeme láttára, neki van a legkevesebb veszítenivalója. S mert persze ez által szemtelen, nemigen tiszteli a tekintélyt, még a Fővirológust sem – valamit valamiért, ugye: itt is ezek a gyönyörűen megtalált vé betűk… Ez egy nagyon sokszor elmesélt mese, vadonatúj köntösben – amit szerintem tényleg nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske tényleg szól.

Én nem tartozom a célcsoportba – de persze hogy nem tartottam távolságot. Viszont tényleg fel kellett ismernem, hogy az elmesélt világ mélységét nem az én sokszor etetett fantáziámhoz szabták. Valójában nincs ezzel baj: merthogy pont ilyen könyvekre, pont erre a kiszabott mélységre, kvázi következetlenségre van szüksége a célcsoportnak, ahol az olvasás most épp nem divatos, nem trendi, ahol annyiféleképpen riasztják el tantervek és tanerők az olvasástól az erre alkalmatlanul tankötelesre szabott, pirinyó korától képpel túletetett generációkat – ahol a szülő által felolvasott esti mese fantázianyitó varázslatának néhány ajándékozottja a nagyon ritka kivétel. Pont így és pont ennyi kell az olajozatlan zsanéron lógó, csukott ajtóra emlékeztető gyerekelmék számára: a mese, ami illékony módon, mint egy kis felhő, besurran a kulcslukon. Be a plakátvékony tartalmakat látványosra hizlaló mozgóképek csukott ajtóra ragasztott áradata alatt, hogy végre a képzelet csinálhasson képet és belső látványt.

Úgyhogy drága szülők, ezt adjátok az olvasni már viszonylag folyékonyan tudó harmadikos kezébe, hátha megfertőzi a virulencia! Van rá esély, hogy beleszeret ebbe a szabadságba, hogy a betűből összeálló képek belső látványát megtanulja szeretni. Olyan szerepet tölthet be ez a kis kötet, mint az én gyerekkoromban a „Már tudok olvasni” sorozata a Mórától. Úgyhogy a kiadó számára is van egy üzenetem: tessék még ilyen üde, mai, friss gyerekregényeket találni. Mert nincs túl sok. És kedves Ecsédi Orsi, tessék megírni a következőt! Ha rám hallgatsz, új mesét, új hősökkel. Mert nem szeretném, hogy sorozat legyen Cirrus kalandjaiból - még ha valójában méltó is volna rá -, jobban esne, ha a folytatás lehetőségét (minden kereskedelmi szempontot félretéve) író és kiadó is meghagyná ez esetben a gyermekolvasó fantáziájának.

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

A tavalyi karácsonyi szezon egyik legkellemesebb meglepetése volt, hogy megjelent magyarul rajongásunk örök alanya, J. R. R. Tolkien gyermekeihez írt levelezés-gyűjteménye, a Karácsonyi levelek. Tolkien 1920 és 1943 között, több mint két évtizeden át írt fiktív leveleket az egyre gyarapodó gyerekseregletnek (először még csak John, aztán szépen sorban Michael, Christopher és Priscilla is megkapta a maga levelét) az angolszászok Télapója, Father Christmas (Karácsony apó) nevében. Ezekben a játékos levélkékben részint a gyerekek hozzá írt leveleire válaszol és kommentálja a zoknikba tömött ajándékokat, részint beszámol saját eseménydús életéről fent, a távoli Északi-sarkon.

Mely élet a legkevésbé sem nyugalmas, ahogy egy majd’ kétezer éves öreg Karácsony apó megérdemelné, köszönhetően elsősorban Jegesmedvének, sokáig egyetlen segítőjének, aki minden évben okoz valami mókás galibát – hol eláztatja az ajándékraktárat, hol kettétöri az északi sarkot jelző oszlopot, mely hogy-hogynem épp Karácsony apó házára zuhan, hol lábát töri, hol mást tör össze. Kétbalkezes medvénknek persze hamar elege lesz abból, hogy a levelekben állandóan pellengérre van állítva, így hamarosan ő is hozzáfűzi a maga észrevételeit Karácsony apó viselt dolgairól és a karácsonyi készülődésről. Az évek során hozzájuk csatlakozik Jegesmedve két unokaöccse, akik eleinte csupán viháncolnak és elcsenik az ajándékokat, később kiveszik részüket a munkából is, és egy manósereglet, élén Ilbereth-tel, aki Karácsony apó titkáraként az utolsó években befejezi helyette a leveleket.

Szeretnivaló kép rajzolódik elénk e levelekből: egy már-már idilli, ártatlan gyerekkor képe, egy egész más, lassabb, mesésebb, könnyebben varázsolódó világé. Nehéz nem irigyelni a Tolkien gyerekeket e levelekért, még ha lehántjuk róluk a szerző legendáját, akkor is. Persze önmagukban a levelek csupán felét teszik ki e kötetnek: az igazi varázslat a melléjük csatolt rajzokon kel életre. Majd’ minden (önmagában is művészi kivitelű, gyönyörűen kalligrafált) levél megkapja a maga illusztrációját, hol Karácsony apó, hol Jegesmedve keze által – rajzaikon megelevenedik a ház az Északi-sarkon, a manósereglet, az északi fény, a szánt húzó hét pár rénszarvas és a karácsonyi örömtűz. No meg a játékokat pusztító, gonosz koboldok hada…

 

Mert az élet bizony az Északi-sarkon sem fenékig tejfel, a történelem pedig még Karácsony apó leveleibe is belepiszkít. A harmincas években koboldok dúlják az Északi-sarkot, akiket csak a jegesmedvék és a manók egyesült seregei képesek úgy-amennyire visszaszorítani, de mindig visszatérnek, kifosztják a raktárakat, megkeserítik a gyerekek ünnepét. A nélkülözés éveiben bizony Karácsony apó is szabadkozik, amiért nem töltheti meg a zoknikat a szokott bőséggel. Az idillbe bekúszik a felnőtt világ borzalma – és a lassú elmúlás. Hisz a gyerekek felnőnek, Karácsony apó pedig látja ezt, és búcsúzik. Az utolsó levelek olvastán legszívesebben megállítanánk az időt, ott, amikor még hittünk a mesékben, a csodában, amikor tiszta szívvel vártuk hogy mi pottyan le a rénszarvasok húzta szánról.

Még e játékos levelekben is kiütközik a Professzor szenvedélyes szeretete a nyelvek iránt – Jegesmedvével egész koboldábécét is farigcsáltat, hogy értelmezni tudják a koboldok alagútjaiban talált falfirkákat (mely alagutak egyébként erős hasonlóságot mutatnak A Hobbit koboldalagútjaival). Mindemellett a legszeretnivalóbb mégis Tolkien iróniája, hisz meg is kapja a magáét a kotnyeles segédtől – ahogy Karácsony apó írja a gyerekeknek: „Jegesmedve ma kapta meg édesapátok levelét, amely komoly fejtörést okozott neki. Megemlítettem, hogy úgy néz ki, mint valami egyetemi előadáshoz készített jegyzet. Jegesmedve azt felelte, bolond egy hely lehet az az Oxford, ha az emberek ilyen előadásokat tartanak, aztán hozzátette: ‘de feltételezem, nem hallgatja meg ezeket senki’.”

Bűbájos, gyönyörű kivitelű könyvecske ez, amely valóban képes visszaadni valamit a karácsony manapság egyre jobban megkoptatott varázsából. Hozzánk hasonló rajongóknak évszaktól függetlenül kötelező, kisebb-nagyobb gyerekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek pedig érdemes már most elraktározni az ajándékötletet a következő karácsonyra…

Rövidre vágva # 14 – Mesedélután

…mert gyereknek lenni jó…

(na jó, van benne egy kakukktojás is)

Catherynne M.Valente: A lány aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Nem is olyan régen ódákat zengtem Valente Liliom és szarv című novellájáról – varázslat, amit ez a hölgyemény művel a szavakkal, komolyan. Ehhez képest némiképp el voltam kámpicsorodva, amiért a Tündérföld alá zuhant Szeptember második kalandja nem bűvölt el annyira mint az első. Nem mintha bármi baj lenne vele, sőt! Gyönyörű, szellemes, szórakoztató, elgondolkodtató utazás a gyermek- és felnőttlélek mélyére, ahol Tündérföld lakozik – csak épp ezúttal picit távol maradt. Ami ijesztő. Lehet, hogy a saját Tündérföldem került veszélybe? Lehet, meg kéne keresnem magamban az elveszett Szeptembert aki szembenéz a hibáival és jóváteszi amit elrontott? Lehet, hogy hagynom kéne hogy Tündérföld (ismét) életre keljen? Fáj ez a mese. Fáj olvasni, hogy felnőnek a kislányok, még a hősök is, és vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani. Amiket nem lehet összevarrni…

Aytül Akal: Léggömbök a magasban

Mondhatni véletlenül kerültek először kezembe ezek a török mese-novellák, aztán nem nyughattam, amíg nem szereztem saját példányt belőlük. A bájosan esetlen rajzok mögött kilenc szomorkás-vidám hétköznapi történet rejtőzik, gyerekekről, felnőttekről, változó világról, technikáról, limonádéról és süteményről, ami ha van, nem kell, ha nincs, akkor meg hiányzik. Eszünkbe juthatnak olyan nagy szavak, mint elidegenedés, generációk közti konfliktusok, oda nem figyelés, de nem kell ezt ennyire komolyan venni. Ezek a gyerekszemmel és gyerekszájjal írt novellák épp azt mutatják meg, hogy bár a világ változik, nem mindig sikerül úgy figyelnünk a másikra, ahogy az igényelné, nem mindig jut a léggömbből, amire vágyunk, azért csak nyújtsuk ki a kezünket, és ne feledkezzünk meg egymásról. Bűbájos és a tanító szándék mellett is bőven szórakoztató könyvecske kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Gülsevin Kiral: Ellopják Isztambult!

Gülsevin Kiral detektívtörténete már inkább csak szórakoztató, azt is elsősorban a kisebbek számára – viszont el tudom képzelni, hogy ők hangosan fognak kacagni és hitetlenkedni rajta, az esetlegesen felolvasó apukák meg anyukák pedig a kicsik reakcióin. Felnőttként azért erős közepes és néhol nagyon nehéz tartani magunkat a gyerekszemszöghöz, amikor a két tízéves botcsinálta nyomozó szerencsétlenkedéseiről olvasunk amint egy ellopott kupola, egy híd és egy nyomtalanul eltűnt hegy után nyomoznak. Az előzőt bátrabban ajánlom felnőtteknek is, ez azért tényleg egy gyerekkönyv, de minden felszínes tanító szándéka és ostoba megoldásai ellenére igazából szórakoztató egy órával ajándékozott meg – ha pedig tízéves lennék, tuti magam is beleszeretnék Isztambulba meg a földrajzba ezek után.

Sarah Andersen: Felnőni kiábrándító

Sarah Andersen és az ő minimalista rajzai óhatatlanul szembejönnek mindenkivel, aki előszeretettel bóklászik a neten és mára, mint minden közepesnél sikeresebb webcomic szerzőt (mármint külhonban), őt is utolérte a print kiadás. Hogy ez jó-e vagy sem, arról kár is vitatkozni: az eladási adatok és a netes értékelések magukért beszélnek. Sarah rajzait mindenki imádja. Leginkább mert olyan könnyen azonosulható problémákat öltöget néhány képkockába amelyekkel mind találkozunk a felnőtté válásnak csúfolt izé (mítosz) közepette. Cuki szerencsétlen kislánykájában (akinek persze semmi köze a szerzőhöz!) magára ismerhet minden introvertált könyvmoly, minden felnőni képtelen művészlélek, minden hétvégén lustulni vágyó, karriertervekkel hadilábon álló fiatal. Egy baj van vele: rövid és mégis sok. Ezek a pár képkockás kis „sztorik” nekem egyenként működnek igazán, könyvként „elolvasva” egyszerűen nem adnak annyit. Persze lehet félretenni és felütni egy-egy oldalnál. Úgy még működhet is. De én jobban szeretem, ha naponta dob egyet a gép :)

Solmaz Kamuran: A szerelem fogságában

Kakukktojás, mert bár rövidke (alig hetven oldal és annak is fele illusztráció) és gyönyörű rajzokkal van teli, ez a három szerelmes mesét tartalmazó kötetecske igazi felnőtt olvasmány. Beteljesületlen szerelmek, groteszk szerelmek, vágyódás és birtoklási vágy, elfojtott érzelmek és lehetetlen ábrándok töltik meg a rajzok közti űrt – direkt fogalmazok így, mert itt az illusztrációk vezetnek, szinte az lehet az olvasó érzése, hogy Nevin Hirik éteri rajzai köré álmodott szöveget Solmaz Kamuran. Szomorkás, őszies hangulatú kötet, mégis szívmelengető élmény olvasni – ahogy a lehulló rózsaszirmok láttán gyönyörködik az ember az elmúlás szépségében.

Harry Potter és a bölcsek köve - Jim Kay illusztrációival

Gyorsan visszanéztem, közel három éve írtam utoljára ezen oldalakon a Harry Potter szériáról (a mozimaraton kapcsán) és már akkor megfogadtam, hogy „hamarosan” újraolvasom a könyveket. Na, ez azóta még jó párszor elhangzott… Közben teltek az évek, én egyre keserűbb idősebb, tapasztaltabb, kritikusabb lettem és egyre jobban távolodtam az egykori rajongó önmagamtól. Annyira, hogy az utóbbi időben inkább csak elnéző mosollyal tekintettem azokra akik még mindig ugyanolyan intenzitással és gyermeki rajongással viseltetnek a sorozat iránt mint tizenévesen. Egyfelől mert Rowling azóta írt művei közül van, ami sokkal jobban tetszik (ezzel adtam is egy pofont nyolc évvel ezelőtti önmagamnak [nyolc év – el se hiszem, hogy ilyen régóta írok ide], aki azt írta hogy a hölgy inkább ne fogjon többet tollat a kezébe, ehhez foghatót úgysem tud még egyszer összehozni…); másfelől mert nem és nem és nem tudom megbocsátani a hetedik rész borzalmas(an nyálas) végkifejletét. Ez van.

Ha ezen az úton haladtunk volna tovább, újraolvasás nélkül, akkor egy-két éven belül könnyen eljutottam volna a szériát felhúzott orral pocskondiázó kontyos-kardigános könyvtáros nénik szintjére – örüljünk együtt, hogy nem így történt. Mert jött Jim Kay, és egycsapásra újraélesztette rajongásomat.

Amikor először a fülembe jutott hogy lesz illusztrált kiadás, naná hogy én is rókabőrt kiáltottam – aztán az első képek meggyőztek hogy ezt ilyen formában valóban érdemes volt megrajzolni és újra kiadni. Igenám, de még mindig ott a nagy kérdés: vajon meddig tart a lelkesedés? Rajzolóé, kiadóé, olvasóé? Mert láttunk már olyan „díszkiadást” ami az első rész után szégyenkezve elbujdokolt az alsó sorokba, álmában sem remélve, hogy társakat kap a folytatások személyében. De van-e értelme nem kevés pénzért megvenni az illusztrált verziót akkor is, ha lehet, nem lesz tovább? Ér-e annyit hogy felülírja a töredék sorozatok feletti bosszankodásunkat?

Teszlek süveg - kb ezerszer jobban tetszik ez az
elképzelés mint a filmeseké 

Ezen kérdések egészen addig merülhetnek fel, amíg az ember kézbe nem vesz egy példányt (vagy meg nem nézi EZT a videót) – utána már fikarcnyit sem érdekel, mennyibe kerül, lesz-e folytatás, mekkora helyet fog foglalni a polcon, egész egyszerűen KELL. Mert a sok valóban rókabőr-kiadvány közt igazi gyöngyszem, amin érezni az odaadást, a művész saját rajongását az alapanyag iránt, az önálló víziót, ami nem csupán „más” de képes felülírni a filmek által belénk égetett képet. Jim Kay-nek ezt meg kellett rajzolnia, nincs mese! Azért pedig külön hála és köszönet, hogy az „illusztrált kiadás” nem merül ki abban hogy bedobáltak húsz random rajzot a regénybe oszt jó napot, hanem az egész művön koncepciózusan végigvitték a kisebb-nagyobb hangulatelemek, egész oldalas rajzok, tintapacák, fiktív könyvillusztrációk sorát.

Nem mondom, hogy minden rajzát imádtam, de ez nem is baj – mert ha valaki így képes megálmodni a saját Roxfortját, a saját Abszol útját, a saját szereplőit, akkor az nyugodtan elfér az én (vagy bárki más) elképzelése mellett. A legtöbb helyszín egyébként szerintem konkrétan zseniálisra sikeredett – ami kevésbé tetszett, azok az emberábrázolásai. A három kölyök még hagyján, és mondjuk Dursley-ék ábrázolásában is nehéz lenne kivetni valót találni, de a tanárok közül például egyik sem nyerte el a tetszésemet. Szegény Mógus meg hatványozottan béna lett – úgy tűnik, nem csak a filmesek nem tudtak mit kezdeni a kétarcú emberrel…

S hogy az illusztrációkon túl milyen volt maga a Harry Potter és a bölcsek köve újraolvasás?

Az Abszol úton ébredtem aranyvasárnap...

Nos, ha azt mondom, a karácsonyi szünetben többnyire úgy teltek a reggelek, hogy ültem a kanapé sarkába kucorodva, kávézva és arcomon gyermeki elragadtatással lapozgatva a könyvet, az gondolom, mindent elmond. Elvarázsolt. Újra. Ittam minden szavát, ismét rácsodálkoztam Vernon bácsi határtalan ostobaságára, a roxforti levél komikumára, a Weasley család dinkaságára, Harry elveszettségére és első valódi „otthon” töltött estéjére Roxfortban, az első varázslóleckék és söprűn repülés izgalmára, a trolltámadás árnyékában szövődő hamisítatlanul kisdiákos, de sziklaszilárd barátságra. Persze időnként eszembe jutott hogy jó-jó, de mi lesz ebből, de mindig elhessegettem a gondolatot – csak hagytam hogy hasson rám ez az első rész, minden csodájával.

Végtelenül hálás vagyok Jim Kay illusztrátornak, amiért megálmodta a saját Roxfortját és J. K. Rowlingnak, amiért hagyta neki – no meg az Animusnak, amiért bevállalták a kiadását, dacára a hazai viszonyoknak. Lenyűgöző kiadvány lett, ott a helye minden rajongó könyvespolcán – ha igazak a hírek, már készülnek a második rész illusztrációi, izgalmas lenne, ha évről évre odapakolhatnánk egy kötetet a karácsonyfa alá, bár tekintve az utolsó négy rész méreteit, lehet, külön polcot is kell nekik venni… De még az is megéri. Mert képes visszaadni valamit abból a gyermeki rajongásból, amiről azt hittem, már végképp elveszett-elnyomtam magamban. És leginkább ezért a visszanyert rajongásért vagyok nagyon hálás :)

Hagrid kunyhója egy felfordított csónak - azt hiszem, ez
 Shizoo kolléga kedvenc illusztrációja :)