Kelemen Kvartett és a Söndörgő - Bartók és a Balkán

Bartók a népzenei gyűjtések időszakát nevezte élete legboldogabb időszakának – tanulságos belenézni a tükrébe: a legboldogabb tán tényleg akkor vagy, amikor inspirálódsz. Amikor a varázslat - zenéé, képé, szóé - úgy ragad meg, hogy a magad odaadásával együtt megérted azt is, mi és hogyan varázsol éppen el. Mert inspirálódni ezt jelenti: meglátni az eléd terített varázslat-út szépséges horizontján túliját, az örömben annak felfedezhető, nyíló távlatait. Nem csoda, hogy a zenébe szerelmes ifjú azt a távlat-teli zenetáj-érintést érzi ősz fejjel is a legmélyebbnek, amelyből egy életen át talált újabb és újabb végigjárandó utat, amelynek nem járhatott a végére; ahogy keserűn megjegyezte: két teli bőrönddel távozott róla a követhetetlenségbe. Annyi mindent akart mondani róla még – annyi mindent akart a maga kérlelhetetlen, harmóniákon túli, lét disszonanciáiba látó dallamain át mondani róla, s mondani ez által rólunk. Inspirálódni ezt jelenti: megtalálni a mondanivalót – és a módot, ahogyan mondd.

Hogy mondjam el, mennyire megérint az a bátor, határokon át lebegő mód, ahogyan a Söndörgő hagyja magát inspirálódni a balkán dalkincsének hallatán, Bartók bánáti gyűjtésének egykori érintéseit ugyanúgy a játékba fonva, mint ahogy a folyvást változó játékmódok mai hatásait? Szerb táncok, vajdasági dal, bolgár tánc, a rokon dallamok egymásba folyó érintései, a díszes ritmuskörök, egymástól ellesett díszítések, dallamívek mentén egybefűződő táji zenék mesélnek arról, hogy vándoroltak tájról tájra a zenei hatások. A hazai játékmódok hogy színezték a szomszéd muzsikáját, hogy lopott ritmust akár az elnyomott az elnyomótól, hogy tanulta a bitorolt dallamait a maga zenéjébe a megszálló. A balkán számos népcsoportjának jól elkülöníthető zenéje hogy hatott évszázadokon át egymásra, ellenszenveken, olykor gyűlöleteken, vallási különbözőségeken és tabukon át törve hogy képezett folyamatosan hallatszó hidat. A zene olyankor is áthallatszott a határokon, amikor a szó nem…

S hogy meséljem, mennyire becsülendőnek, követendő példának tartom a komolyzenész odafigyelését az egykori inspiráló erőre, amelyből az általa játszott, csodálatosan szerkesztett, komponált zenemű alkotója táplálkozott? Amit a zenész alapjában tud, azt a mérhetetlen többletet mutathatja meg a közönségnek – ezt a többletet mutatta fel a Kelemen Kvartett az este, amikor a Söndörgővel közösen álltak színpadra. Felmutatták nemcsak a művet - amely önmagában megérintő erejű teljesség - de az inspirálódás folyamatát is, amiből megszületett. Értsük meg: ezzel a vájt fülű keveseknek nyilván nem mondanak újat – de az odafülelés teljesen más minőségébe vonhatják az egyszeri hallgatót. Akinek mindez ráébresztő újdonság, a szigorúan külön kezelt, külön tanult, megkülönböztetett „kis” és „nagy” zenék egymásra hatásának - jóformán elválaszthatatlanságának - tudata értékrend-formáló lehet, és igen: inspiráló lehet.

A Takács Quartett és a Muzsikás közös koncertje kapcsán már leírtam: Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. Tény, az alkotói attitűdnek, ami a népzenei befogadás éltető ereje, nem tesz jót, ha fogyasztói attitűddé alakul. De a „városi példa”, a műdal uniformizáló, helyi színeket fonnyasztó hatásával szemben a szomszéd faluból áthallatszó muzsika kihív és provokál. A tetsző dísz odakerül a sorvégre, a táncritmus odafinomul, az egyik zenész belehajtja a másikat az újat tanulásba – a lépés tartásába. A Söndörgő és a Kelemen Kvartett estjének egyik legszebb pillanata volt, amikor az arab improvizációból eljutottunk a macedón-bolgár dal- és ritmusképekhez; és Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, a két hegedűs által Bartókhoz; mindezt egyetlen kompozíción belül. A hegedűszólamhoz nagyon bátran hozzányúlva illesztették a zenészek a komponista ihletett összegző benyomását a vándorló zenék egymásra hatására. Nem hallottam még ennyire helyén való komolyzenei improvizációt; nem gondoltam, hogy Bartók szelleme így, voltaképp tabuk törésével is ennyire méltón megidézhető! Hiszen Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor és Fenyő László valóban hajlandó volt a Bartóki örökség igen bátor pillanatba szövésére – odatéve a színpadra, nem ahogy a kotta, hanem ahogyan a játszótársak, ahogyan a pillanat engedte-követelte.

Miután – ahogyan azt kell - eljátszották Bartók V. vonósnégyesét. Nekem ezek a dallamok folyvást képeket mesélnek – az első tétel egymással vitatkozó hegedű és brácsaszólama mintha egy előítéletekkel súlyosan terhes, zárt kis közösségbe érkező, a puszta létével minden zártság ellen vitázó idegen dallam beilleszthetetlenségét mesélné, s az elutasításba csomagolt kíváncsiságot. A második tételben mintha végre körülnézne az idegen dallam, mibe is érkezett. A zene festette táj egyszerre szűkös és otthonos, lehetőségeket sirat a hegedű a mély fekvések lassú változtathatatlanságában. Mint amikor megérkezik az idegen, a maga létének puszta provokációjával a „másképp is lehet” – és beleragad a kijárt út keréknyomába. Beleragadna – de erősebb annál. A maga szépségtudata, a maga gazdagsága nagyobb. Feltöri a járt utakat, a magáé mondásával húzza egy újabb, tágabb lélegzetbe a környezetét. Nehéz kenyér ez – ezek a maguknak való, zárt világok óvnák az apák, nagyapák szólásmódját. Ezért jó, ha szinte észrevétlenül szövődik bele a kánonjukba a „másképp”. A negyedik tétel játszódó dallama már úgy hordja magán a második tételben körülnéző elődöt, mintha a sajátja volna. Mintha kánon volna. Egyszerre vigasztaló és szomorító gondolat – hogy képesek vagyunk a befogadás gesztusaira, ha valami az elutasításon túl is megérint; de szinte mindig a befogadott új válik az elutasítás kerítését szövő régivé. Durván szólva: a múlt reformáló újdonságából merevül a mai gát. Az egykori csodából a kintornamuzsika. Nagyon szomorú zene ez. Nagyon magyar. Nagyon jellemző.

Nagyon köszönöm ezt az estét! Az Eredics testvérek és Búzás Attila, s a Kelemen Kvartett megint bebizonyították, hogy ha van is értelme és létjogosultsága különbséget tenni, kategóriákat alkotni, másként kezelni műfajokat és minőségeket, egy mélyebb rétegében csak zenészek vannak, és zene. Határolhatatlan, kisajátíthatatlan zene van. Amely áthallatszik a kerítéseken. S amíg a szíved markolja, úgyse nevezed sehogyan.

Takács Quartett és a Muzsikás: Quartetto - Bartók és a népzene

Nem tudnék igazán átfogó, korrekt elemzést adni az estéről, amikor a Takács Kvartett és a Muzsikás megmutatta Bartók zenéjét s ugyanakkor a „tiszta forrást”. Nem értek hozzá, s ha értenék, sem mernék igazán belesétálni az élménybe a szavakkal. Ha valaki, hát Bartók képes megmutatni, valójában miért egyetemesebb a zene a szónál – alapjában, adott helyen, a fordítás kényszere nélkül is hogy adja át csorbítatlanul az érzést: hogy alakul bennünk a hallgatása élménnyé, hogy aztán kinek-kinek érzékenysége, vérmérséklete, kulturáltsága szerint „jelentsen” ez az élmény. Nem tudnék korrekt elemzést adni, pedig egy igen korrekt kísérő füzetke birtokában ültem le most a billentyűzet elé, amit a belépéskor nyomtak a kezünkbe a jegyszedők - a MÜPA honlapján elérhető -; jól jött, sajnos nem volt alkalmunk jelen lenni az előadás előtti bemutatón…

Nem tudtam, hogy egy világszerte ismert és szeretett produkcióra ülünk be. A Takács kvartett hosszú ideje a Colorado-i Aspenben székel – ott fordult meg a híres zenei fesztiválon a Muzsikás; s ott jutott eszébe a híres (zene)történésznek, Joseph Horowitznak, milyen izgalmas lehetőség volna, ha Bartók zenéjét mintegy visszafürdetné valaki a magzatvizébe. Ha kinyílna az inspiráció egykori birodalma a zenét szeretők előtt, a zenemű előtt a paraszti muzsika… szerencsére kaphatók voltak erre a zenészek; hogy mintegy bemutassák azt a közeget, amit Bartók a gyűjtései folyamán testközelből megtapasztalt; vándorló-gyűjtő évei alatt, melyekre élete alkonyán is úgy emlékezett, mint élete legboldogabb időszakára.

Bátran indultunk neki… némi belehelyező kóstoló után, amit Sipos Mihályék a szokott jókedvvel élveztek végig (körbekínálva a három legfontosabb zenei tájegységünk ízeit), a legnehezebb Bartók-művek egyike, a IV. vonósnégyes következett, öt tétele között olyan népzenei betétekkel, amelyeket a hangulat, és nem a nyomokban lelhető témák-töredékek inspiráltak. Atonális, bátor zene, de ha egyszer nekiszaladsz… nekem film szinte, mozi a fejemben, a város modernitásába csöppenő vidéki ember zavaráról, aki rögtön útban van, rögtön ledudálják, ahol az élet vagy úton van, vagy útban; ömlik ránk az inger, a zaj, a szagok, egy nagyváros elképesztő lüktetésébe csöppen egy rögvest töredékessé váló, széteső egykori harmónia. Az első tétel agresszív, nincs tekintettel rád se, hallgató… a másodikban a felérkező lassan megtanulja kezelni ezt a „fentet”. Egyre több összefüggést ismer fel, a kaotikus kezdetek, a hangnemből hangnembe eső ritmikai káosz elemei lassan ismerős frázisokká bomlanak. A harmadik tétel a szembesülésé: mit is veszít az ártatlan szem ebben a „látványtanulásban”. A negyedik hazautazna az egykori helyekre és dallamokba, az otthonosba – s az ötödik konstatálja, nincs haza már: a falu a városra hasonlít, s a hazatérő a megbékélés helyett felfedezi az egykori otthonban ugyanazt, mint ami elől hazamenekült volna. 1928-ban írta Bartók – de mintha előre árnyékot vetett volna a saját sorsára is.

Nincs hova haza, a falu a városra hasonlít. Mert a falu mindig is a várost majmolta. Talán ez túl erős – mondjuk inkább így: ha érkezett városból hatás, akkor a falu annak előszeretettel alávetette magát. Tény, Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. A népzene századokig nem ismeri el az alaptónust. Bátran vált hangnemet egy frázison belül akár háromszor egymás után, a fél hangok sajátos, disszonáns egymás mellé helyezésével díszítve. A játszók egymástól ellesett fogásai szabadon variálhatók, nincs kánon, csak tetszés – de mivel a hallgatóság maga is énekel, játszik, szövegel, alkot, ezért fogékony közönségként választ a tetszeni vágyókból. Itt nincsenek divatok és egy játékmód „hagyománya” csak addig él, amíg valaki el nem játssza jobban, kifinomultabban, több lélekkel.

Az első törés ebben a magára hagyottságban a reformkor és Petőfiék – pont azzal, hogy észrevették a gazdagságait, és megmutatták a városnak. A műdalt, a magyar nótát, a mai értelemben vett cigányzenét a város termeli ki, teremt belőle divatot, emeli ki a legnagyobbakat, a Dankó Pistákat – hogy aztán epigonok serege járja szélesre az általuk lelt, jól lekottázható ösvényt. Hamar Dániel jóízűen megosztotta velünk, hogyan használtak a hangszeresek a divatból kiment duda helyett hegedűt, Sipos Misi ízelítőt adott belőle – azt én tenném hozzá, hogy a duda azért ment ki a divatból, mert nem írtak a dudaszóra magyar nótát… Hallatlanul szegényes megközelítés a népdalhoz képest minden sajátos gazdagsága mellett a nóta. De ennyit engedett a kotta – Bartók egyik felismerése, hogy a népdal jóformán alig kottázható; hiszen túl a tónusbeli, már tárgyalt gondokon teljesen a játszó szeszélye, mikor mi dallam és mi cifra, díszítmény a dallamon…

A második törés a kiegyezés utáni fellendülés időszaka… durvát mondok: a prosperáló idők sose tesznek jót a népművészeteknek – a prosperáló idők a vidéket önellátás helyett vásárlásra buzdítanák. Félreértés ne essék, látom, mit beszélek. A magárahagyottság minden esetben durva társadalmi szakadékok kialakulásához, nyomorhoz, létromláshoz, viharsarokhoz (is) vezethetett, s az önellátás is csak addig működik, amíg egymás után nem jön három-négy durván aszályos év. Mindenesetre a népművészet gazdagságának nem tett jót a fellendülés, a gabonakonjunktúra – a gyűjtők valóban az utolsó pillanatokban kapkodták össze a kincseket (főleg ha figyelembe veszem, hogy utánuk a totalitás jött, a diktatúráké, háborúé, végül a médiáé). S hogy mekkora kincseket… Bartók szerintem nem az összegyűjtött, fáradságos munkával lejegyzett, és egész életen át használt „inspirációs bázist” köszönheti elsősorban a népzenének, hanem a játszók attitűdjét, azt a hallatlan bátorságot, amit a „nem úgy van az, komám, hanem így…” felszabadultságából fakad. Mert szerintem ez a felszabadult bátorság tette Mozarttal és Beethovennel egy szintre Bartók Bélát; az a látszatra könnyed szigor, ami nem elégszik meg a legjobbal; sőt, neki a tökéletes sem elég.

Csodálatos este volt – alig engedtük le a játszókat a színpadról. S megtörtént a (csaknem) lehetetlen is – a komolyzenészek visszajöttek a muzsikusokkal egy kis nem tervezett ráadásra. Nem láttam még ilyet, remélem, még fogok. Nagyon szépen köszönöm!