Anna Gavalda: Életre kelni

„- Rágyújthatsz, ha akarsz.

- Nem. Épp leszokóban vagyok. Nincs itthon dió, amit feltörhetnék? Vagy mandula? Vagy szotyi vagy bármi más, amit idegesítő megpucolni?

- Hát… nincs. Van gabonapehely, ha az jó. Mézes pufi, vagy Chocapic.

- Szuper. Jöhet a Chocapic.

Hé, de tej nélkül ám!, tetted hozzá, amikor én már kint matattam a parányi konyhában, és azon rágódtam, megjelenhetek-e előtted egy újabb üveg whisky-vel. Végül nem mertem.

Na jól van. Két tálka Chocapic, tej nélkül. Száraz diéta a Panthéon súlyos hadisérültjeinek. A hölgyeknek a hálás pszichiáterektől.

Visszatelepedtem a helyemre, veled szemben, csendben csipegettünk, majd megadtam a végső löketet.

- Na gyerünk! Áruld már el, miért vagy nyomorult.”

Anna Gavalda mindig is vonzódott a hétköznapok nyomorult hőseihez, akikkel ritkán történik igazán nagy tragédia, inkább csak olyan mindennapi módon halnának bele néha az életükbe, mégis (avagy épp ezért): szenvedéseik-szenvelgéseik, talpra állásuk, pofonjaik segítenek szembenézni saját vélt vagy valós nyomorunkkal. (Zárójelben azért kövessük is meg Gavalda hőseit: hisz mindenkinek a saját tragédiája a legnagyobb, és ki mondhatná meg, kinek mi az „igazi” tragédia… de… az írónő valahogy remekül ért hozzá hogy azon a vékony mezsgyén táncoljon, ami elválasztja egymástól a banálist és a szívszorítót, a hétköznapit és a kivételest, a valóban feldolgozhatatlant és a túldramatizáltat.)

Legújabb kötete visszatérés a kezdetekhez, a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol bájos, franciás, könnyed novelláihoz – egy jó pár évvel érettebb és jó pár pofonnal gazdagabb szerző tollából. Ott van ezekben a novellákban az Édes életünk kijózanító pofonja és a Vigaszág menekülése is, ahogy ott van az a zsigeri tapasztalat, amit csak a halál adhat meg, a szerettünk halála, ami után felállni lehetetlennek tűnik, mégsincs más választás, mert nem lehet, hogy mindig a halál győzzön. Persze mindig ő győz. Mégis újra meg újra úgy teszünk, mintha dacolhatnánk vele – hisz másképp mi értelme is lenne az egésznek…

Hét novella fért a kötetbe, akad köztük egészen banális, egyszerűségében meglepően szerethető és két remek darab is. Érdekes módon a kötetet egyfajta furcsa keretbe záró nyitó- és zárónovella, a „Trubadúrszerelem” és az „Egy fiú” maradt legtávolabb tőlem: egyfelől, jelenlegi élethelyzetemben tán a magányos, egyéjszakás kalandokba menekülő és/vagy az ex esküvőjéről félrészegen hazavonatozva az első szemben ülő lányba beleszerelmesedő fiatalokkal tudok legkevésbé azonosulni, másrészt… létezik ennél banálisabb téma? Ó igen, van az a magány, amit semmi nem tud oldani, van az a tüskés páncél, amin semmi más nem tud átjutni, csak a dacos és vállaltan átmeneti kapcsolatok, de előbb-utóbb csak felnövünk, és levetjük a páncélt, vagy még vastagabbat növesztünk, amin már az sem. Annyi érdekesebb téma van, tessék nekem azokról írni!

Ami egyébként sikerült is: a „Happy Meal”, „Az életpontjaim” és „A baka” apafiguráival lazán elbűvölt az írónő, pedig ezek a novellák sem felejthetetlenek, de szeretnivalóan próbálják ábrázolni női szemmel a férfilélek útvesztőit. Kérdéses persze, hogy mekkora sikerrel, de hát próbálkozni miért ne lehetne, a történetek meg nem feltétlenül attól kerülnek közel hozzánk, hogy igazak, hanem az érzéstől, amit kiváltanak. Sosem tudnám szavakba önteni, mit váltott ki belőlem a „Happy Meal” – még úgy is, hogy korán kitaláltam a „csattanót”. Nagyon szerettem „Az életpontjaim” apafiguráját, akinek napját érdekesen színezi át a munkájában felbukkanó erkölcsi dilemmára rájátszó iskolai konfliktus és annak rendezése – hogy aztán bájosan az orrunk alá dörgölődjön, mennyire semmit nem tudunk a gyermekek világrengető tragédiáiról és a gyermeki igazságszolgáltatás bugyrairól. Mélységesen fájt „A baka” kései barátságának históriája, ami visszafogottan, mindenféle direkt érzelemnyilvánítás nélkül, mégsem elfojtásokkal telve mesél a váratlan helyről érkező segítség elfogadásáról és a legvalószínűtlenebb kapcsolatok megtartó erejéről.

Valahol ennek párdarabja a „Nők illegalitásban” (talán a „leggavaldásabb” a kötet összes története közül), egy frissen elhagyott anyuka és egy folyamatosan alázó és alázott szerető egyéjszakás barátsága egy doboz Chocapic és pár üveg whisky mellett – számomra ez sokkal igazabban szólt a magányt feloldani képtelen, mégis egy pillanatra a világot jelentő találkozásokról, mint a romantikus átmeneti fellángolásokat ecsetelő novellák. Hisz tényleg, néha nem kell más, minthogy hallgassunk és meghallgassanak, és más nyomorának tükrében torzítva láthassuk a sajátunkat…

A kötet csúcspontja a „Meg fog halni a kutyám” szívszorító története – egy kamionos meséje, akit fia halála után az öngyilkosság széléről rángatott vissza egy talált kutya; a kutya, akinek halála aztán képes feloldani azt a feloldhatatlan gátat, ami a gyermek halála után a szülők közt keletkezett, és aki után végre kimondhatóvá válik mindaz, ami addig kimondhatatlan volt. Gavalda egyik legjobb írása, nem csak e kötet novellái közül. Csendes tragédiájával és egyszerűségével a lehető legszebben tárja elénk a legfontosabbat: hogy mindegy, mit élünk, mindegy, hogy hisszük-e, hogy tovább tudunk menni vagy sem, mindegy, hogy belehalunk-e vagy sem, meg kell fogni azt a kinyújtott kezet és lehetőséget adni magunknak és a másiknak, hogy segítsünk egymáson. Garancia persze nincs – arra sem, hogy bármelyikünk ki tudja rángatni a másikat a gödörből. De tán tönkremenni is jobb együtt, mint egyedül.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Anna Gavalda: Billie

„A rejtőzködőknek”

Nehéz önmagában értékelnem Anna Gavalda legújabb kisregényét így, hogy alig egy év telt el (kevesebbnek érzik, kapásból fél évet akartam írni…) az előző, a tán minden eddig Gavalda regényt felülmúló Édes életünk óta – az a könyv lyukat égetett belém, ehhez képest ez „csak” megint egy remek Gavalda. Persze nem kéne okvetlenül méricskélnem – önmagában, másképp és másért, ez is alaposan torkon tud ragadni.

A rejtőzködőknek – szól az ajánlás, és máris megvolt az első „torkonragadás”… Hisz kik és miért rejtőzködünk napra nap? A társadalom peremén lézengők, a beilleszkedni képtelenek, a „kevésbé szociális lények”, a hangos, magamutogató, „jófej” társaságokból kivetett introvertáltak, az épphogy-megélők, a tisztességes élet látszatát hitelekből építők, a nap mint nap levegő után kapkodó, egyik reménytelen helyzetből a másikba csapódó „élhetetlenek” könyve ez. Azoké, akik épp annyira képesek fenntartani a fejüket a víz felett, hogy még ne süllyedjenek el, de arra már képtelenek, hogy ússzanak. Maximum az árral, amivel meg olykor jobb lenne, ha nem…

Ilyen Billie is, akit rémes gyerekkora még erre sem predesztinálna – neki a társadalom pereme az elérhető maximum, mégis: ezért is nap mint napi harcot kell vívnia. Elsősorban önmagával. Billie, az utálatos, szabadszájú, szabaderkölcsű, az éj leple alatt egy szakadékban kuksolva egy csillag emlékével társalgó kucsmagombási kis kurva – régen nem találkoztam ennyire irritálóan szerethető narrátorral. Minden megnyilvánulását utáltam – miközben minden megnyilvánulásakor karomba kaptam volna az óvodáskorú kis Billie-t hogy megmentsem a démonaitól…

„Egyszer, emlékszem, suttyomban elolvastam egy ismertető füzetkét az alkoholizmusról, abban azt írták, hogy persze, nem szabad inni, de ha például egyszer jó alaposan beseggelsz este, az olyan, mintha egy vödör víz ömlene ki a padlóra: az nem vészes, gyorsan felmosod, a padló megszárad, és nem beszélünk róla többé, míg az alkoholizmus, még ha titkolják és kontroll alatt tartják is, olyan, mint amikor a plafonról csöpög a víz, és szép lassan, csepp csepp után, azt veszed észre, hogy lyukat ütött a deszkába… Még a legkeményebb fába is…

Hát igen, ez így működött, a kis pofonok és kék foltok, amiket gyerekkoromban gyűjtögettem megállás nélkül… Ez még nem juttatott a napi hírekbe vagy a gyermekvédelmisek aktáiba, de perforálta a fejemet.”

Billie a szerencse lánya is lehetne, hisz ott van neki Franck – a jó házból való úrifiú szerepét elhajító Franck, aki homoszexualitása miatt vált a jólfésült kisváros és saját bigott apja céltáblájává. Kettejüknek az irodalom (pontosabban egy, az iskolában előadandó színdarab) mentén szerveződő véd- és dacszövetsége több bármilyen barátságnál és kevesebb bármilyen szerelemnél. Mentőöv ők egymásnak, utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet, remény, amit féltve táplálunk, amikor a legnagyobb szükség van rá, és hajlamosak vagyunk félvállról venni, amikor „jól mennek a dolgok”.

„Tudom, kis csillag, tudom… ez így elmesélve állati nagy közhelynek tűnik: a ványadt kis buzi meg a szeméttelep kis Cosette-je, elismerem, nem sok újdonság van benne…”

Ami viszont van, az az őszinteség – Gavalda most sem szépeleg és nem tagadja el, hogy a nagy egymásratalálás és a „mentsük ki a kis Billie-t a mocsokból” projekt után nem vár ránk csillogó-villogó magazincímlapra illő párizsi élet. Még akkor sem, ha a sors furcsa fintorának köszönhetően pénzünk lenne rá. Mert a belénk nevelt ostobaságokat, a belénk vert működési módokat, a szeretettelen gyerekkor élethosszig hurcolt beidegződéseit nem olyan könnyű ledobni, mint a csóró ruhatárat amint telik újra… Mert az élet elmondhatatlanul több annál, mint hogy „most jó, felejtsd el az elmúlt húsz-harminc-akármennyi éved”. Mert nem működik. Addig nem, amíg nem ütünk vissza valakinek, amíg nem mondjuk ki, hogy valakik valahol nagyon elbarmolták ezt az egészet, amíg nem üvöltjük-tomboljuk-sírjuk ki magunkból a belénk kövült sérelmeket…

Drukkolok a Billie-knek – hogy ne kelljen rejtőzködniük, hogy emelt fővel mondhassák-üvölthessék-sírhassák bele a világba a múltjukat. Hátha úgy könnyebb szembenézni a jövővel. Amit persze már mi írunk – csak hát… legalábbis nem hátrány, ha előtte megtanultunk írni.

„Soha nem sikerült rájönnöm, honnan szerezte be a piát…

Sok csoda van a világban, például a fognyűvő manó meg a Mikulás rénszarvasai, de az én gyermekkorom nagy rejtélye a következő volt: honnan a fenéből kerülnek elő azok a kurva üres üvegek? Honnan?

Ez volt ám a nagy, az óriási rejtély…”

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Anna Gavalda: Édes életünk

Eltelt jó pár év az utolsó Anna Gavalda-regény megjelenése óta, és bizony ez a pár év nyomot hagyott – rajtunk, olvasókon, szereplőkön, hangulaton, tán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magán a szerzőn is. Kevesebb a játékosság, a felszabadultság, a könnyedség – valahol magunk mögött hagytuk a felnőtté váláshoz vezető úton; ellenben több a keserűség, a megalkuvás, a minden földi jóval kecsegtető modernizáció hozta személytelenség, az önkeresés ideájába burkolt képmutatás. Gavalda tán sose volt ennyire keserű – míg korábban a boldogsághoz kacskaringós, ámde biztos út vezetett az élet gördítette akadályokon át, most egyre csak azt éreztem: hőseinek önmagukkal kell napra nap megküzdeniük azért, hogy legalább észrevegyék a boldogság lehetőségét. Ami olykor kiszúrja a szemünket, máskor meg el kell veszítenünk valami nagyon értékeset, hogy észrevegyük. Ki tudhatná előre, mikor melyik húzás jön be?

Mathilde elveszít – először csak egy táskát, benne egy halom pénzzel, melyet lakótársai bíztak rá a lakásfelújítás számláját rendezendő; majd szép lassan egész gondosan felépített önképét. Ahogy számba veszi a táska eltűnésével őt ért veszteségeket – melyek közül, higgyük csak el, a pénz a legkevésbé fontos – úgy foszlik le róla a máz, úgy tárul elénk a felkent púderrétegek, márkás cuccok, kis bizbaszok, emléktárgyak és noteszek, telefon és mozibérlet alól az ember. A dacos kamasz, aki képtelen feldolgozni élete legnagyobb traumáját, ezért inkább mélyen magába temeti és úgy csinál, mintha sosem lett volna anyja, akit elveszíthetett; a helyét kereső művészettörténész-hallgató, aki pontosan tudja, hogy valószínűleg sosem fogja megírni szakdolgozatát „a plein air festők által használt szekerek és guruló házacskák történetéről”; az ízig-vérig huszonegyedik századi fiatal nő, aki abból él, hogy sógora marketingcége megbízásából álnéven kommentelget különböző oldalakon. És ahogy kibomlik előttünk Mathilde, úgy bomlik ki saját magányunk, elvesztegetett lehetőségeink, dugába dőlt próbálkozásaink, nagyratörő terveink és nyomorult, kisszerű, hétköznapi kis életünk képe is.

Mert Mathilde mi vagyunk. Mi mindannyian – teljesen mindegy, hogy Párizsban élünk, vagy Budapesten, hogy biciklit tekerünk-e vagy a hetes buszon aszalódunk reggelenként, hogy kommenteket írogatunk-e vagy táblázatokat bütykölünk egy irodában. Mi sírunk Mathilde-dal, amikor egy veszteség felszínre hozza az összes többit, mi kacérkodunk a lábunk előtt hívogatóan hömpölygő Szajnával, mi fetrengünk bormámorban a mosogató előtt másnap reggel. Magunkat siratjuk, amikor megszánjuk ezt a kicsit ostoba, kicsit felszínes, kapkodó, irritálóan csapongó kis párizsi lányt – aki maga sem szeretne mást, mint egy vállat, amire támaszkodhat, egy kabátot, ami beburkolja, egy szempárt, melynek tükrébe nézve végre önmagát láthatja, nem a képet, melyet mutatni akar a világnak. 

„Vannak esetek, amikor egy-egy könnycseppünk előcsalogatja az összes többit. Sokat sírtam. Mindent elsirattam. Mindent, amit utáltam magamban, az összes bevallatlan hülyeségemet, és mindent, amit elveszítettem az idők során, amióta abban a korban vagyok, hogy megértsem: van, amit örökre veszítünk el.” 

S persze mi vagyunk Yann is. Yann, aki már betagozódott – aki feladva dizájnerálmait felesleges koreai háztartási robotokat árul egy bemutatóteremben, hogy meglegyen a fix állás, fix jövedelem, fix betegbiztosítás a fix lakással és fix elképzelésekkel rendelkező barátnő mellé. Aki már nem kötődik bizbaszokhoz, mert azok nem illenek a gondosan megkonstruált enteriőrbe, aki már nem rohan, nem csapong, nem keres – aki már épp beletörődne, hogy az élet ennyi volt, ne dédelgess nagyratörő álmokat. Huszonhét éves vagy, tökéletesen haszontalan diplomával a zsebedben, örülj, ha a társadalom szór eléd valami kis morzsát és egy jó családból való lány hozzád megy és megengedi, hogy alkalmazkodj az elképzeléseihez. Yann nem veszít el semmit – már rég elvesztette.

Aztán rátalál – egy átlagos estén, a nagyhangú szomszéd folyosóról beszűrődő kiabálása közepette egyszer csak megcsillan a remény. A remény, hogy lehet ezt az életnek – felnőtt, felelősségteljes életnek – nevezett izét másképp is csinálni: lehet önfeledten nevetni a társunkkal a konyhában egy átborozott éjszakán, lehet szeretettel nézni egymás szemébe, lehet kézen fogva szembemenni a társadalom előítéleteivel, elvárásaival, ostoba trendjeivel. Lehet önazonosnak maradni úgy, hogy egyvalakiért vagyok önmagam. Azért vagyok önmagam, mert ő olyannak szeret, amilyen vagyok. Lehet harmónia, melyért érdemes harcolni, akkor is, ha mindenfelől azt árasztják ránk, hogy csak megalkudni érdemes. 

„És te, marha, teszed, amit tenned kell: felvételik, vizsgák, diplomák, gyakorlatok.
Az önkéntes gyakornoki állások, a nem díjazott gyakornoki állások, az anyagi ellentétezés nélküli gyakornoki állások, a dicsőséget hozó nem fizetett gyakornoki állások, meg a dicsőségért végzett gyakornoki munkák. Aztán a CV-k. Olyan fényképpel, ami tetszeni fog. CV papíron, CV online, CV dombornyomásban, videón, ahogy óhajtják, akárhogyan. A motivációs levelek. A motivációs mailek. A motivációs videók. Az... az összes értéktelen, hülye hadova, nem is tudsz már mit kitalálni, annyira nem hiszel bennük, annyira elkeserít, lelomboz, hogy ilyen fiatalon azért harcolsz körmöd szakadtáig, hogy te is adót fizethess, mint a többiek.” 

Mathilde, Yann, Anna és az olvasó – mind egyek vagyunk. Fiatalok és kevésbé fiatalok, helykeresők és harmóniára vágyók, menekülők és otthonteremtők. Felszínességbe és lájkokba menekülünk, hogy ne kelljen kapcsolatot teremteni, szmájlikkal kommunikálunk, hogy ne kelljen érzéseket kifejezni, próbáljuk felvenni a tempót, rohanni a világgal, nehogy elrohanjon mellettünk, mert akkor aztán lemaradunk. És nem vesszük észre, hogy miközben rohanunk valami után, módszeresen elrohanunk az életünk mellett – igen, mi rohanunk el mellette, amikor meg sem adjuk neki a lehetőséget arra, hogy valami értékes süljön ki belőle. Nem ő rohan el mellettünk... Gavalda könyve egy rövidre vágott, szellősen szedett, franciásan elegáns, de azért alaposan orrba vágó stoptábla: eddig és ne tovább!

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Anna Gavalda azon írók közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatók, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély mondanivalóval rendelkeznek. Gavaldát jó olvasni, az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek. Nincs ez másképp most sem.

A Kis kiruccanás az írónő egy korai kisregényének átdolgozott változata, a még szárnyait próbálgató regényíró fiatalkori zsengéje. Bájos, kedves történet, a későbbi művekre jellemző hangulattal, Gavalda utánozhatatlan hétköznapi varázsával, bohókás szereplőivel, nosztalgiázó hajlamával.

Három testvér, Simon, Garance és Lola egy távoli rokonuk esküvőjére tartanak Simon feleségével, a férje húgait megvető távolságtartással kezelő Carine-nal. A többórás autóút teszi ki a kis kötet felét, melynek során felvázolódik egy furcsa család, egy forradalmi hevületekkel terhelt apa, egy „igazi francia nő” anya, négy testvér, akik jóban-rosszban összetartanak, szerelmek, házasságok, válások, gyerekek, útkeresések. A legfiatalabb Garance elbeszélésében ismerjük meg a család történetét, és a testvérek véd-és dacszövetségét.

Garance szemén át látjuk a betolakodó Carine-t, aki kezdettől nyilvánvaló kirekesztettségét és kisebbségérzetét leplezi megvetéssel, és a testvérek kapcsolatának lekicsinylésével, Simont, a legidősebb bátyot, aki a család büszkeségéből lett a felesége által elnyomott és folyton ugráltatott családapa, és Lolát, a válásából épp kilábaló nővért. Csak épp saját magáról nem mesél sokáig, mintha ő maga sem tudná, ki is ő, a négy testvér közül a legképlékenyebb, a gyerekkor és a felnőtt-lét határán megrekedt fiatal nő.

Megérkezvén a puccos esküvőre szembesülnek azzal, hogy a negyedik testvér, Vincent távol maradt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve csapot-papot – és hisztis feleséget – otthagyva elindulnak, hogy meglátogassák az idegenvezetőként dolgozó öccsüket. Az eldugott kastélyban grófi leszármazottat játszó Vincent és testvérei a világ végén, az idilli kastélykertben és egy hamisítatlan vidéki lagziban élik újra gyerekkoruk elfeledett pillanatait.

Egy hétvége, melynek során semmi nem történik, mégis megtörténik minden. Négy testvér, akik rég maguk mögött hagyták a gyerekkort, de nem tudnak jóízűen beilleszkedni a felnőttek világába. Piknik, fűben heverészés, egy kóbor kutya befogadása és levél a rég nem látott, ki tudja épp merre kószáló apának – csupa „gyerekes” dolog, amit felelősségteljes felnőttek már nem csinálnak. Mégis ezek a dolgok adják az élet savát-borsát, ezekért a lopott hétvégékért érdemes elviselni a hétköznapokat, ezekért a pillanatokért igenis megéri néha magunk mögött hagyni mindent és elbújni a világ elől. Mert ki tudja, hányszor csinálhatjuk még meg, mert hiába nem akarunk felnőni, előbb-utóbb mindannyiunkat beszippant a munka, kifizetetlen számlák, törlesztőrészletek, gyerekbetegségek és párkapcsolati krízisek világa, és egyre nehezebb lesz ilyen pillanatokat lopni.

Nehezebb, de sosem lehetetlen. Mert ugyan mindenki visszatér a saját normális kis életébe, ám velük marad a közösen eltöltött hétvége emléke, és tudjuk, amit ők is, hogy bár elszakadnak egymástól, tán évekre, ez a négy testvér mindig ott lesz ha a másiknak szüksége van rá, és mindig képesek lesznek lélekben visszatérni a gyerekkorukba. És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy fizikailag megvalósulhat-e még egyszer ez az utazás.

Gavalda most is hibátlan, ez a könnyed kisregény szívbe markol, megnevettet, elvarázsol. Ha mégis keserű szájízzel csukjuk be a szűk két óra után, ami az olvasásához kell, annak csak az lehet az oka, hogy tűkön ülve várjuk az újabb, a Vigaszág vagy az Együtt lehetnénk színvonalát ostromló nagyregényt. Mert Gavalda azért nem csak hibátlant tud, de zseniálisat is.

Kiadó: Magvető

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Korábbi kommentek: