2015. július 30., csütörtök

Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

Évek óta kerülgetnek Philip K. Dick könyvei – itt a blogon is rendre beléjük ütközöm, köszönhetően Zoli rajongásának, amióta pedig kacérkodom a sci-fi műfajával, egyre többször és egyre többen noszogatnak, hogy akkor már egy igazi klasszikust is… Nyilván elkerülhetetlen találkozás volt, tudtam én jól, hogy az, de tartottam is tőle. Dick egy isten – nehéz a kultusz mögé tekinteni és „szűz szemmel” olvasni. Ráadásul a Dicket istenítők kedvenc fordulatai - valóságmegkérdőjelezés, posztmodern, paranoia, megválaszolatlan kérdések, tudatmódosítás - nem éppen a laza és könnyed befogadhatóság reményét keltik. Szóval egyszerre tartottam attól, hogy nem fogom megérteni, attól, hogy mi van, ha nem tetszik és attól, hogy kiderül, egy hatalmasra fújt lufi az egész.

Nem kellett volna… Dick jött, látott és győzött – az első ötven oldal után csak egy kérdés motoszkált bennem: mégis miért nem olvastam én őt eddig??? Az első meglepetést az okozza, hogy mennyire könnyen olvasható – avantgárd vagy sem, posztmodern, vagy sem, Dick valójában rendkívül szórakoztató irodalmat írt. Persze e szempontból remek választás volt Az ember a Fellegvárban – tudom, hogy vannak ennél nehezebben befogadható tagjai is az életműnek (sorra fognak kerülni ők is). A második meglepetést azzal okozza, hogy mennyire aktuális – no nem történetileg (hálistennek) hanem gondolati síkon. Annyi réteggel utal jelen korunkra (is) hogy nem győzöm szedegetni az állam a földről: mekkora istenverte zseni lehetett ez az ember, hogy ilyen pontos látomásokkal volt képes lefesteni kétségbeejtő valóságunkat? És ezzel el is érkezünk a harmadik meglepetéshez: ahhoz a bizonyos valóságmegkérdőjelezéshez.

Az ember a Fellegvárban az alternatív történelmi regény és a sci-fi határán egyensúlyozva vázol fel egy olyan közelmúltat, ahol a második világháborút nem a szövetséges hatalmak, hanem a náci Németország és Japán nyerték. Európa náci igában haldoklik, a zsidók már csak a történelem lapjain léteznek, Afrikát gyakorlatilag kiirtották, a szláv népek megsemmisítése folyamatban, az USA területe pedig három részre szakadt: a keleti országrészen a németek uralkodnak, a nyugati partvidék japán befolyás alá került, a kettő között pedig a Sziklás-hegység viszonylag független, semleges sávja húzódik. Ide, a coloradoi hegyekbe barikádozza el magát a férfi, aki megírta a könyvet, mely egy alternatív valóságot fest le…

Egy valóságot, melyben a háborút nem a tengelyhatalmak nyerték és ahol az USA a világ vezető nagyhatalma. S tova hányattatom, mint a sáska – a náci területeken betiltott, a japán befolyási övezetben még megtűrt könyv észrevétlen, a sorok közt bujkálva válik sorsfordító jelentőségűvé minden kulcsszereplő számára, miközben a szerzője utáni hajsza lesz jelen könyv látszólagos célja. Ha megtaláljuk a szerzőt, rátalálunk vajon a valóságra? Vagy ellenkezőleg, kiderül: minden, amit eddig valósnak hittünk, csak egy alternatív történelmi regény? Dick ötlete az alternatív történelembe rejtett alternatív történelemmel önmagában zseniális – az, hogy az olvasókkal együtt bizonytalanodó szereplőkkel, a célját vesztett hajszával, a sorsukba való beletörődés és a mániás igazságkeresés közt megfeszülő alakokkal ezt ilyen tökélyre tudta vinni, egészen elképesztő bravúr. Arról nem is beszélve, milyen mély és pontos emberismeretről tanúskodnak a sorai – elég csak Robert Childan és a Kaszura házaspár vacsorájára gondolni, mely jelenet nagyjából mindent (de mindent) elmond arról, hogyan majmoljuk mindenkor a győzteseket, dörgölőzünk hozzájuk, adaptáljuk kultúrájukat, miközben sértett lenézésünk irányukban határtalan; ahogy arról is, hogy a mindenkori győztesek mily fáradhatatlanul „fedezik fel újra” a legyőzöttek kultúráját és emelik be annak vadhajtásait. Túl azon, hogy Dick saját korában a japán-amerikai kulturális egymásrahatás fordított előjellel tökéletesen behelyettesíthető volt, félreérthetetlen kritikája ma is aktuális – ugyanezen mintákat követve hódolunk be rendre a minket akár gazdaságilag gyarmatosítók által ránk erőltetett trendeknek, eszméknek, értékrendeknek; miközben „újrafelfedezünk” mindent, amit elnyomtak-elnyomtunk és csinálunk belőle „régiséget”, „hagyományosat”, „retrót”.

Olvasva a kritikákat, sokan a szerző szemére vetik, hogy regénye híján van bármilyen részletes magyarázatnak eme felosztott világ kialakulását, működését illetően; hogy nincs igazán megfogható „történet”, hogy amit kapunk, a szó szoros értelmében random epizód egy „másik” világból. Számomra ez épp, hogy erősíti e töredezett valóság „valóságérzetét” – épp annyira részleges információink vannak erről az eltorzult világról, amennyire részlegesen ismerjük saját „valóságunk” működését. És bár szeretjük azzal áltatni magunkat, mi, a huszonegyedik század gyermekei, akik felszínes információk tömkelegével rendelkezünk, hogy mindennel tisztában vagyunk, valójában semmivel sem tudunk többet társadalmaink, államaink, világunk működésről, mint a hidegháború ezer szinten megvezetett áldozatai. Dick e tekintetben (is) pontos és ma is fájóan aktuális – a valóságod csak annyi, amennyit látsz belőle. Nőj fel, és lásd be, hogy úgysem ismerheted meg az egészet…


Kiadó: Agave
Fordító: Gerevich T. András

2015. július 27., hétfő

Laboda Róbert: Túlzások

Ha már Túlzások, akkor nem fogom vissza magam. Tudnotok kell, hogy elfogult tanúja vagyok Laboda Robi markáns jelenlétének a slam-színtéren – azt hiszem jelenleg neki van a legerősebb színpadi jelenléte, úgy viszi és oda a közönséget, ahova csak akarja. Tudnotok kell, hogy nagyon szeretem, amit csinál, örülök, ha megszólíthatom, s például e kötet érkezéséről is előbb szerezhettem tudomást, mint nagyon sokan, pont a slam-rendezvényeken kialakult jó ismeretség okán – hogy megszólíthattam. Bánom, hogy nem mehettem Gombaszögre egyszerűen akár csak „ott lenni” ebben a közegben, abban a fiatalokból kovácsolódó felvidéki slam-közösségben, amelynek vitán felül Laboda Róbert a létrehozója, vezéralakja és legfontosabb inspirátora. Tudnotok kell, hogy elfogult vagyok, hogy lássátok, miért esem ekkora mértékig túlzásokba.

Szóval Robi, egyfelől. Értem, tudom, miért a facsarás, a nyelv másféle érzékenysége, ami izgat, elmondtad miért, de most már elég a dacból. A nyelverőszak Parti Nagyétól mérföldekkel bátrabban képzavarba hajló kifejlései bizony nem egyszer löktek át egyfajta értetlenséghatáron, ahonnan hol volt kedvem visszamászni a kíváncsiságba, hol nem. Ráadásul a felületes szemlélő húmiafasz-klapanciának érzi azt is, ami pedig magvas, árnyalt gondolat ebben a szokatlan, a nyelvre és a vele való játszhatóságra annyira másképp kattant szövegkörnyezetben. Jó volt észrevenni a Juhász Ferenc-i, Apollinaire-i szabadságfokot, de ez itt első pillantásra amolyan rosszvers-apoteózis. A köteted azt a mindig elnyomott fűzfapoézist emeli piedesztálra tudatosan, amely nem véletlenül kerül állandóan pályán kívülre, minden nyers erejével egyetemben - úgy is, hogy a puszta rutin apparátusainak mesterműveinél minden esetben igazabban reagál a világra -; mert elsősorban zavaros ösztön-reakció, s csak másodsorban mű.

Másfelől, Robi, egyszerűen pazar, ahogy a mindig elnyomott fűzfapoézis, a képzavar tágult lélegzete megmutathatja: van, ahonnan metonímiának, metaforának látszik, csak fel kell venni hozzá a megfelelő nézőpontot. Van, ahonnan nézve ezek a sorok:

kis levegőhöz jutni,
az jó lenne,
kérnék hozzá híg vadászt,
meg patyolat leheletet – ha van,
legyen záporos,
virítson minden tenyér
talpig drágába öltözve…

szóval van olyan nézőpont, ahonnan ezek a sorok a legőszintébben elrebegett, gyönyörű, erős fohászok, pont a lemondástól, amely egyszer csak elengedi a kohéziót is, összemarkolt lélegzetéből nem futja az asszociáció minden égbe nyúló lépcsőfokát végig szájra venni, lépésről lépésre. Kihagy, mint a lélegzet:

éltetni gázmolekulát egyetlen tüdővel,
szaporázni a lassú halált,
hanyagul kötötten termelni
tojásból sárga villamost,
haladéktalanul várni a megkésett lélegzést,
vízszintesen zuhanni a tejberizsben,
s benne mákszemnek lenni –
levegőzni egy szabad szárításban

szóval itt van például a Tüdővel című vers, példájául, hogy lesz egy felütésből földtől elszakadó egyetemesség, hogy lesz képes taposómalmaink összes borzalmát megmutatni úgy, hogy egy szó se esik róluk…

Ennyire pokolian kettős érzés volt ez a kötet – a slameket sem kivéve. A Fél vidéki séma, az Üzenet a legerősebb dolgaid közt van – ez jó, valójában amikor slamet, akkor is verset írsz, mégpedig olyan verset, amit írni szeretsz, önazonos vagy… Talán még inkább behajítod a gyeplőt a szójáték vágtató paripái közé, de ezt itt meg is teheted – a slam közönsége rendkívül szójátékérzékeny, simán tovavágtat ott a hallomással, ahol az egyszeri olvasónak kell a visszaolvashatóság mankója. (Hálás is vagyok, hogy bekerültek…) Kettős érzés volt, de így, az első végigrohanás után még nincs is készen bennem az olvasás. Lesz dolgom ezzel a vékonyka könyvvel. Pedig igazából már a következő kötetet várom…

Szia, Robi! Remélem, nem bánod, hogy túlzásokba estem.

2015. július 24., péntek

Grady Hendrix: Horrorstör

„Hajnalodott, és a zombik a parkolón áttámolyogva özönlöttek a túloldalon magasodó, bézsszínű tömb felé. Később aztán egy lórúgásnyi Starbuckstól feltámadnak, ám pillanatnyilag épp csak élő halottak voltak. Haláluk oka sokféle volt: macskajaj, rémálmok, eposzi online játszmák okozta kizsigereltség, éjbe nyúló tévézés roncsolta bioritmusok, szüntelen bömbölő kölykök, hajnal négyig bulizó szomszédok, megszakadt szívek, befizetetlen számlák, elhibázott lehetőségek, beteg ölebek, idegenbe szakadt lánygyermekek, gyengélkedő szülők, éjféli jégkrémzabálások.
A hét öt (ünnepi szezonban hét) napján mégis minden áldott reggel idevonszolták magukat, életük egyetlen tényezőjéhez, amely sosem változott, amelyre számíthattak, ha esett, ha fújt, ha haldoklott házikedvencük, vagy ha váltak éppen: a munkahelyükre.”

Ha hozzám hasonló IKEA rajongó vagy, a könyv jó eséllyel már néhány hete-hónapja a polcodon landolt, mérete és kivitele okán minden bizonnyal a 25 éve gyűjtögetett katalógusok mellett. Ugye? Abba a generációba tartozom, akik úgymond „belenőttek” az IKEA kultuszba – a magyarországi első boltnyitás negyedszázados évfordulóját épp a napokban ünneplő bútoráruház (tekinthetjük akkor ezt egy szülinapi bejegyzésnek?) annak idején korábban felénk ismeretlen szemléletével, letisztult, trendi, a kifinomultnak hitt „nyugati” életérzést hurcoló bútoraival, laza, emberközeli stílusával, berendezett enteriőrjeivel és persze az elmaradhatatlan gyerekeknek játszóház - szülőknek húsgombóc kombóval (no meg az augusztusban vallásos áhítattal várt katalógussal) egy csapásra meghódította a rendszerváltás előtti szocialista egyenbútorokhoz szokott lakosságot. Hogy aztán néhány év alatt újabb egyenbútorokkal berendezett lakások tömegével lepje be a piacot és váljon az egyediséget mindenek felett hirdetők fanyalgásának elsődleges célpontjává, de ez egy másik történet.

Grady Hendrix Horrorstör című katalógusa regénye jó érzékkel lovagolja meg a fent épp csak laza ecsetvonásokkal érintett IKEA-életérzést és annak rajongóit: ha közénk tartozol, jó eséllyel amint meglátod ezt a kötetet, gyorsabban ver majd a szíved (és ez megmarad akkor is, amikor már rájöttél, nem, ez nem egy előrehozott katalógusmegjelenés…). Igen, ez az az eset, amikor a külcsín mindent visz. Szerencsére ez nem merül ki egy ötletes borítóban és a szokatlan formátumban – következetesen úgy is van felépítve, mint egy bútorkatalógus, a házhozszállítás-űrlapba rejtett impresszumtól a fejezetcímek illusztrációjaként szolgáló bútorleírásokon át egészen a záró oldalak akciós kuponjaiig. Na de mégis csak egy regényről beszélünk, lássuk hát, mit rejt „a rémület bútoráruháza” a pavlovi reflexeket kiváltó koncepción túl?

Adva van az IKEA-ra megtévesztően hasonlító amerikai Orsk áruházlánc, mely a nagy testvérhez hasonlóan nem csupán bútort árul, hanem „jobb életet mindenkinek” – vásárlónak és dolgozónak egyaránt. Az Orsk egy nagy család, mely körülölel mint egy kényelmes, süppedős BROOKA kanapé, lesi a kívánságaid, mint egy mindenre kész WANWEIRD konyha, segít rendszerezni gondolataid, mint egy tökéletesen funkcionális LIRIPIP gardrób. Add át magad az Orsknak, és nem lesz gondod többé semmire – legkevésbé arra, hogy önmagad légy. Ha igazán elkötelezett vagy, akár dolgozhatsz is az Orsknak, és ő gondoskodik róla, hogy a vállalat működési elvei mentén egész életed jól szervezett, biztonságos, kielégítő és hatékony legyen. Csak kövesd mindig az Igazak ösvényét, nehogy eltévedj a bemutatótér Patyomkin-szobái között, ne adj’ isten, lerövidítsd a vásárlói szokásokat elemző szakértők által optimalizált utat, mely a kasszákhoz vezet.

Az Orsk maga a tökéletesség, nyugalom, béke – egészen addig, amíg egy reggelen az álmosan becsörtető zombi-alkalmazottak összerondított kanapékat és felforgatott bútorokat nem találnak a jólfésült Bemutatótérben. Az áruház ügyeletes „lelkiismeretes buzgómócsing” menedzsere nem annyira önkéntes alapon, mint inkább bőkezű túlórapénz ígéretével beszervezi a két létező legalkalmatlanabb munkatársát – az évtizedek óta mintapénztáros Ruth-Anne-t, aki a dolgozók Kánaánjának egy kedvezményes Orsk-konyha megvételét tartja és a főiskoláról dobbantó, eladói munkáját szívből gyűlölő, folyton előléptetés után ácsingózó, ám szkeptikus Amy-t – hogy éjszaka fésüljék át az áruházat és adják rendőrkézre a rongálókat. Zárás után kéretlenül csatlakozik hozzájuk a szellemhívő Tiffany, aki filmet készül forgatni az áruházat rettegésben tartó éji rémről, hogy ezzel dobbantson a világhír felé; és az ő segítője, Matt, aki ugyan nem hisz a szellemekben, de feltett szándéka egy MÜSKK ágyon („gyengéden körbefon és elkalauzol az álmok birodalmába”) meghúzni a lányt. Öten vágnak neki az éjsötét áruháznak, hogy aztán rongáló részegek és/vagy hajléktalanok helyett balul sikerült szellemidézésbe és évszázados borzalmak nyomára bukkanjanak. És kezdődhet a futás meg a sikoltozás…

Fogalmam sincs, mennyire működik horrorként Grady Hendrix regénye, tekintve, hogy sosem olvasok horrort (komolyan, még Stephen Kinget sem olvastam) és nem is nézek, mert utálom a hatásvadász paráztatást – ahogy láttam, a műfaj rajongóit minimum megosztja. Én jóindulatú mosollyal átsiklottam a rémisztgetős(nek szánt) részek felett – komolyan venni úgyis lehetetlen. Meg aztán, nem is gondolom, hogy itt az amúgy némiképp klisés horrorsztori lenne a lényeg. Sokkal inkább az a maró gúny, amivel Hendrix a fogyasztói társadalmat, a nagyvállalati kultúrát, a kifinomultnak tűnő, valójában faékegyszerűségű és a vásárlót masszívan hülyének néző marketinget illeti. E tekintetben tök mindegy, voltál-e már életedben IKEA-ban: ha dolgoztál már multinál és/vagy kereskedelemben, garantáltan magadra ismersz a céges agymosás áldozatául esett, szürkén, agyhalott állapotban csoszogó alkalmazottakban, akiknek zsebében állandóan varázsszerszám (SOHA ne költözz IKEA bútorral úgy, hogy előtte nem nyúltál le az áruházból egyet!), fejükben mantraszerűen ismételt sorok a Vezetői Kultúra Kézikönyvéből, arcukon lehervaszthatatlan mosoly, pláne, amikor a főnök közli, hogy karácsony előtt két nappal mégis bent kéne maradni még egy plusz műszakra, mert már az összes munkatársad kimerültséggel kezelik a kórházban és nincs más.

A Horrorstör igazából ezzel nyer – az IKEA katalóguson belül ott a csontig hatoló, bármilyen horrornál rémisztőbb felismerés: a biorobotként napi tizensok órát dolgozó multikatonák és a szétrohadó végtagokkal csoszogó zombik között igazából nincs semmi különbség. Hogy a háromszög harmadik csúcsán ott van az irányított zombiként működő vásárló, aki mindent megvesz, amit eléje tolnak, az már tényleg csak hab a tortán. Nem csoda, hogy a végére azt sem tudjuk, azért röhögünk-e mert a Horrostör vicces (amúgy tényleg az) vagy kínunkban…


Kiadó: Gabo
Fordító: Kemenes Iván

2015. július 22., szerda

Lev Grossman: A varázslók

/// Zárójeles puffogás az elejére: nagyjából félúton jártam a könyvben, amikor már falba tudtam volna verni a fejem az állandó Harry Potterhez való hasonlítgatástól. Kétharmadnál már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer meglátom bárhol leírva hogy „a felnőttek Harry Pottere” péklapátot ragadok és ütöm, akit érek. Értem én, hogy marketingszempontból kevés hatásosabb figyelemfelkeltő eszköz van a The Guardian ajánlásánál, de jelen esetben ez pont annyira visz tévútra, amennyire a könyves közösségi oldalak egynémely értékeléséből az látszik. Aki Pottert vár A varázslóktól, ordas nagy csalódásban lesz része és az sem kizárt, hogy konkrétan utálni fogja… Puffogás vége, térjünk vissza a könyvhöz, megáll az a saját lábán. ///

„Ez az a hely. Itt majd felsegítik a földről, magára találhat, és gondoskodnak róla, hogy újra biztonságban, boldognak és teljesnek érezhesse magát. Hogy romlott el minden ennyire? Hogy lehettünk Alice és én ennyire ostobák? De most már az egész szinte nem is számít. Most már ez az életem – az élet, ami után mindig is vágytam és amire vártam. Végre elérkezett!”

A varázslók maga a kiútkeresés. Mind ezt keressük, szüntelen. A kiutat elfuserált életünkből, unalmas munkánkból, haldokló kapcsolatainkból, gúzsba kötő körülményeinkből. Önmagunkból. Vágyunk valami szebbre, jobbra, többre – másra. Rendületlenül hisszük, hogy ha megtaláljuk, boldogok leszünk. Hogy majd ott, akkor, mellette, vele, egyszer minden megváltozik és elkezdődik az igazi élet. Csak azzal nem számolunk, hogy teljesen mindegy, mikor, hol, ki mellett vagyunk – önmagunktól nem szabadulhatunk. A boldogságért, ha létezik egyáltalán, végső soron úgyis saját magunkkal kell a legnagyobb harcot megvívnunk. Grossman varázslónövendékei ott loholnak Donna Tartt ógörög életérzést tanulmányozó diákjai nyomában – ha hasonlítanom kéne bármihez, sokkal inkább a zseniális A titkos történethez hasonlítanám, mint bármely általam olvasott fantasy-hez.

Quentin Coldwater simán odaillene a Dionüszosz-kultuszt hajszoló kortársai mellé – ő a srác, akinek soha semmi nem elég jó, aki elveszetten, fáradtan, deprimáltan csoszog át az életén akkor is, ha mindene megvan, ami egy korabeli fiatalnak meglehet. Csak épp célja nincs. Legfeljebb hogy eljusson a gyerekkori rajongott könyvsorozat világába, Fillory-ba – de hát tudjuk, hogy varázsvilágok nem léteznek, így inkább bűvésztrükkök elsajátításával üti el az időt, miközben egyre csak sajnálja magát. Aztán egy napon egy rejtélyes füzetet kap egy fura csajtól, amit annak rendje és módja szerint elveszt, hogy a keresésére indulva egy elhagyatott kerten át egy másik világba csöppenjen. Hoppá!

Itt szoktak kezdődni az igazi kalandok – varázslat, bűbáj, csillámpor, minden szép és jó, jöhet a csúnya gonosz, akit hőseink sok-sok megpróbáltatás árán legyőznek. Nemde? Quentin lelkesebb nem is lehetne – varázsvilágba csöppen ő, egy titkos kis egyetemre, ahova huszadmagával nyer felvételt, maga sem tudja, miért. Ég veled, régi élet, ég veletek, szülők, ég veled, borostyánliga! Én már más vagyok, mást élek. Quentin tanulmányozni kezdi a mágiát, barátokra lel, szerelmes lesz, van, amiben kiemelkedik, van, amiben nem, furcsa kalandokba keveredik és megismerkedik a tudatmódosítás egészen új szintjeivel – aztán nagyon hamar rájön, hogy semmiben sem más ez sem, mint ami előtte volt. Ugyanaz a nyomorult Quentin maradt, ugyanazokkal a kételyekkel, depresszióval, kiútkereséssel – csak épp tud varázsolni. De hát nem erről volt szó, ugye?

„Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhova mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.”


Ismerős? Grossman legnagyobb trükkje, hogy nem veszi ki a képletből az emberi tényezőt – nála a varázslók épp olyanok, mint mi. Nem kiválasztottak, nem földöntúli gonoszok, nem talpig jóságos segítők, hanem emberek. Összetettek, zavarosak, nem tudják, mit akarnak, szenvednek a hihetetlen lehetőségeik és a hihetetlen céltalanságuk ellentmondásaitól. Bevállalja azt, amit előtte tán senki: a varázslat sem ment meg önmagunktól. És nincs olyan varázsige, amitől egy csapásra boldogok lehetnénk.

Persze kijut a kalandokból is – Quentin és társai megkapják a hőn áhított kiruccanásukat még a csudálatos varázsvilágon túlra is. Lemerészkednek a mesék mélyére, olyan csodákat és borzalmakat látnak, amit a varázsvilágból is kevesen – de boldogságra ott se lelnek. Csak áldozatra, szemfényvesztésre, emberi gyengeségre. A mesék megfosztatnak minden tündérporuktól. Egyszerre rendkívül bájos és borzasztó okos, ahogy Grossman lehántja a rétegeket az ismert varázsvilágokról, ahogy darabokra cincálja az eszképista fantasy-rajongók vágyait és kiforgatja az elsődleges inspirációnak tekinthető Narnia-sorozatot. Annál inkább, mert minden sorát áthatja az egykori csillogó szemű rajongó odaadása. Mintha Quentin Fillory-beli pokoljárásával saját magát is fokozatosan fosztaná meg a mítoszaitól.

Ez a lefosztás minden téren tetten érhető – a szereplők mintha mindannyian egy-egy fantasy-archetípus torzói lennének, kezdve a szürke egér barátnővel, akiről csak a legvégén derül ki, mekkora mágus valójában, a fekete lyukakat idéző lúzeren és a drogokba menekülő sznobon át a diákokat megkérdőjelezhető bölcsességekkel útnak indító iskolaigazgatóig. Ám hogy őszinte legyek, nekem mindez – a szereplők, a történet, a Narnia-parafrázis – másodlagos lett Grossman mágiafelfogása mellett. Végre! És hűha! Susanna Clarke A hollókirálya óta várok arra, hogy a mágia végre ismét valami megfoghatatlan, borzalmas, élő entitás legyen és ne csak pálcával hadonászás és varázsige-biflázás. Grossmannál a mágia felemészt, aki megidézi, maga sem maradhat érintetlen – úgy szövődik, mint egy bonyolult szőttes, és miközben azt képzeljük, hogy használjuk, észrevétlen önmagunkat is beleszőjük.

Nem ragozom tovább. Imádom. Ott van az év eddigi legjobbjai között, közvetlenül a Horzsolások és A titkos történet mellett. Köszönöm Lev Grossmannak, hogy megírta, hogy szétcincálta a még mindig a roxforti baglyot váró énem álmait – fáj vagy sem, ideje volt már, hogy valaki megtegye. Hogy az orrunk alá dörgölje: nem a varázslattól kell várni a csodát. Köszönöm a SyFy-nak, hogy sorozatot készít belőle (alig várom) és az Agavénak, hogy kiadta ;) Ide nekem a folytatást is!


Kiadó: Agave
Fordító: Dr. Sámi László 

2015. július 20., hétfő

Fekete Anna: Oda-vissza

Annak idején a Facebookon akadtam a verseire – nagyon megütött. Halk szóval, szelíden pontos, gonddal összemarkolt, vizionáltató képekkel; úgy, mintha lassított felvételen láttam volna a mozdulatot – de nagyon megütött. Mert miközben önkéntelenül részvét ébredt bennem az egyik rétegétől, a másik pontosan ugyanazokkal a sorokkal adta a tudtomra: nem kér belőle. Nem kér a részvétből. Elege van a részvétből.

Fekete Anna hangja ettől a folyamatosan elénk feszített ellentmondástól válik azonnal felismerhetővé. És nagyon kevés kell hozzá - legalábbis szerintem alig néhány vers - hogy megszeresd ezt a hangot. Egy régi színésznő hagyta itt, a csészéket csak babaujjakkal szabad törölgetni. A törékenysége látszólagos. Legjobban az éjszaka sajog. Seb, telhetetlen. Hús, ami húst akar, gyereket, halott szülőt, bánatot. Kirajzolódik, ha nem is pontosan, ha szemérmesen is, de átélhetően, pont ezektől a finoman elkent kontúroktól – kirajzolódik, ami szánalmat kelt: egy vágás a bőr alatt. De lásd ennek a versnek a címét: Kivetnivaló. Kivetnivaló a becézgetett, takargatott bánat, a bőr alatti seb – amit ránézésre úgysem látsz meg a másikban. Találsz benne, rajta kivetnivalót, ilyenek vagyunk, de nem azt, amit ő maga kivetne. Azt csak így, ha rámutat. Ennyire kontúrmentesen, hogy lásd bele a hozzá hasonlító magadét, amitől elkopik a csend és ilyenkor fáj a sötétség a legjobban. Lásd meg, amit te vetnél ki magadból. És lásd – a részvéttel sem férünk egymáshoz, csak a feltárulkozás után. S lásd: ez a feltárulkozás nem kér a részvétből. Pusztán konstatál. Szelíden számba veszi a magárahagyottságait. A maga kivetnivalóit – amikkel együtt kell élnie.

Így beszélget egymáson a két (számomra) legfontosabb réteg az egész köteten át, minden versben. Az egyes darabok hallatlanul érdekesen beszélgetnek egymással is; a következő költemény általában egy-egy hívó-szóval azonnal visszautal, kapcsolódik, vonatkozik, olykor átértelmez. A versek egymást sem kímélik – a Kivetnivalót szinte megnyúzza a Gyógyulás után, hallgassátok: mint az öregasszonyok, már csak az emlék emlékére emlékszem. A testem megbocsátott. Fekete Anna hangjában tényleg ott mocorog egyfajta öregasszonyos, konok, feszes bölcsesség, sokat-tudás, amely pontosan tudja: minden elfoszlik, felbomlik, porlad, kimerül és elfogy – az efféle költői hozzáállás is, naná; megavul, mint a hiába tisztán tartott fegyverek. Egyszerre ijesztően bölcs, és korlátolt; sértőn egyenes és sértett; pompázatosan, parádésan lila (a Csontváry-Kosztka Tivadar képére írt versben) és löttyedt vízszemű (mint a Lampedusa templomi padsoraiban ülő nők). Mindenhol ebbe a kettősségbe botlok – inkább sokságot kellene írnom, ijesztően bölcs ez a fiatal költőnő, és nagyon sok helyről mer nézni bennünket – és főleg önmagát.

Az egyik kedvencem egészében tárom elétek, mert önmagában hordja ezt a felismerések hurcolta soknézetűséget, amely a kötetben verseken át beszél és vitatkozik önmagával is, amely a három ciklust (Kint, Sebbel-lobbal (Kicsi tenger), és Bent) ugyanúgy egymásnak feszíti, mint az egyes verseket:

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

Nagyon tudatosan szerkesztett kötet ez – egyáltalán nem első kötet-hangulatú. Nagyon szurkolok neki, hogy meglelje az olvasóit. Hogy minél több sérelmeit, fájdalmait, gyászait magában zárványként hurcoló emberhez eljusson, mert azon túl, hogy gyönyörű, felér egy terápiával. Meg meri mutatni: nem részvét kell, hanem a rész vétele a másik életéből – ha már a sors úgy adta, hogy érintkezéseink súrló fájdalmait csak egy másik ember érintésével vagyunk képesek begyógyítani.

Kiadó: Fiatal Írók Szövetsége
a kötetről recenziós epigonvers is született

2015. július 18., szombat

Jurassic World - film

Hűha-faktor
Ez a film egyetlen hatalmas idézőjel. Újrahasznosít mindent: a Jurassic Park minden böszmebüszkén felrakott kerítését, szabályozott, ellenőrzött működésű hamisvilágát, és a szabályozottság által keltett biztonságérzetet (teli vagyunk ilyen hamisvilágokkal egyébként, amelyek a szabályozottság álcaruhájával ringatnak hamis biztonságérzetbe – gondoljunk csak a tömegközlekedésre…). Újrahasznosítja a sanda és mohó sápolást, az etikátlan szakembert, közel a tűzhöz – hisz tényleg mindig akad valaki, aki a más tüzébe pecsenyét lógat; aki akár éleszti a tüzet, ott is ahol nem ég, hogy süljön a maga pecsenyéje (ezek a filmtörténet leginkább várt elégtétel-halálai, amikor úgymond a tűzgyújtó is odasül). Újrahasznosítja a Rambózabálást – ahogy jönnek a bennfentes vigyorú emberi pitbullok puffogtatni, természetet taposni; jönnek a vadászok – ezúttal is zsákmányállatnak, naná. Újrahasznosítja a sikolyt, a menekülést, az utolsó pillanatban megmenekülést… persze úgy hogy még nagyobb legyen a hűha-faktor. Ahogy a filmben nem kicsit (ön)ironikusan el is hangzik. Mert az én szememben ezt a gátlástalan remixet egyfelől ez menti meg: többször és harsányan kiröhögi önmagát. Másfelől a tapintható szándék, hogy megidézzen. A mai eszközökkel az egykori hangulatot, azt az érzést ami akkor elfogta a tátott szájjal bámuló ifjú mozibajárót: ilyen tátott szájakat, tágra nyílt szemeket szeretne a mai, képpel agyonlakatott fiatal arcára varázsolni ez a film – és ezt sikeresen teljesíti.

Tudjátok mit? Visszaveszek a kritikus hangvételből. Ahogyan Timi megfogalmazta: nekünk ez egy hatalmas nosztalgiatrip volt, fütyüljünk az összes kritikára… láttuk, hogyan működött ez a hűha-faktor a fiatalabbakon a moziteremben – így a bevételi adatokon túl személyes benyomásunk is lehetett a kézzel fogható sikerről. Nagyon sok generációt képes volt megszólítani ez a film, egyszerre, és teljesen másként: direkten és utalások rétegeivel. Már önmagában ez egyfajta érték volna, hogy egy alapvetően szórakoztató-borzongató-rémisztgető fussvagyelkapnak mozi ennyi utalás-réteggel, és így zsonglőrködik – valójában az alkotói csak jó érzékkel belehelyezkedtek az egykori „alternatív jelen” jövőjébe: a mai „alternatív jelenbe”. Ahonnan jó volt visszatévedni az „alternatív múltba”… legalábbis nekem az egykori Park főépületébe tett kirándulás minden pillanata maga volt a nagy betűs Nosztalgia… Egy szó mint száz, egy fantáziavilág meglepően koherens jövőjét láthatjuk – ahol a legfontosabb „állandó”, hogy nem tanulunk semmiből.

Nem hivatalos, klasszikus
Ha nem tanulunk semmiből, ugyanazt éljük át. A (voltaképpen egyetlen) különbség: picit oldalt csúszott a fő konfliktus, a cselekménygerjesztő – bele másik moziuniverzumokba; például az Alien gondolatmeneteiből lehet ismerős. Én ezt úgy hívom: Bicska-téma. Az emberiség mottója lehetne: ha idegenekkel tárgyalok, legyen nálam Bicska (páncélosezred, hadiflotta, atomfegyver), lehetőleg a leghatékonyabb. Az Alienből fejtem ki, hogy ne spoilerezzem el, amit szerintem úgyis kitaláltok belőle: ha ismerek valamit, ami fenyegető (például annyira, hogy egy nálam feltehetően intelligensebb faj egyedei végső gesztusként tiltó táblát raktak ki miatta egy bolygóra) azt meg kell szereznem, és Bicskát kell faragnom belőle (ha netalán találkozunk majd mr. intelligenciáékkal, legyen nálunk valamilyen hatékony mifene ellenük – olyasmi, amitől tudjuk, hogy rettegnek). Pusztító paranoiánk gerjeszti itt is az eseményeket, megint kiderül róla, hogy elsősorban önpusztító… ez a baj az intelligens Bicskával, ha gép, ha bio: tanul és hamar maga dönt, kibe szúr.

Ha megidézés, akkor hősök… nos, nagyjából a helyükön. Malcolm figurája helyett például egy kedves pojácát kapunk, ugyanazokkal az alapgesztusokkal – de mivel a film egyik legbájosabban ironikus (nemcsók) jelenete az övé, hát egye kánya. Az új tulajdonos másképp gyerek mint Hammond volt, felnőttebb játékai és vágyai vannak, de pont a különbségektől lesz ugyanannyira egyedi. És nem értem a fanyalgókat, a gyerekszínészek hozták az elvárhatót – végülis tényleg annyi a dolguk, hogy fussanak és túléljenek, és nem volt elviselhetetlen a (szerencsére rövid) lelkizésük sem. A női főhős, a „szegény ember Jessica Chastain-je”, Bryce Dallas Howard igenis tud játszani és a kevés lehetőséggel, amit a film nyújt neki él – más kérdés, hogy az első film férfiakkal teljesen egyenrangúan árnyalt dr. Sattleréhez (Laura Dern), női (fő)hőséhez képest bántóan egydimenziós figurát írtak neki. Az elfoglalt, tüchtig karrierrab azért sok lehetőséget nem ad a játékra, ha csak karakter, és nem róla szól a mozi – és az átalakulása is teljesen szabvány (játszhatatlan) iskolapélda. A rendezés is vele szúr ki a legalaposabban – tűsarkúban rohanhatja végig az egész filmen… némileg mulattatott a picike ellentmondás, hogy ha a T-Rex hatvannal is képes futni, akkor emberi csaliként mennyivel kellene előtte szaladni (tűsarkúban…), de ellegyintettem, biztosan lassult az évek múlásával az öreg harcos. Úgyhogy BDH hozza, amit hozhat – egy komoly megbicsaklással: annyira nincs kémia közte és Pratt figurája közt, hogy a csókjuk kiérdemelte tőlem az év eddigi legkínosabb romantikus betétepizódja büszke címét.

Kúúl...
Pratt a tökéletes XXI. századi Indiana. Tökéletes csibész. Minden, ami Harrison Ford volt a moziba járó kölyköknek… és Forddal ellentétben játszani is tud. Mert fiatalon kedvenc űrgolyhóm, kincsvadászom és szökevényem a féloldalas mosolyán, meg a hökkent fején túl egy szem koncentrálok-fejet volt képes felmutatni; öregségére aztán belejött, de Chris Pratt más alapokról indul. Van arcjátéka, képes érzelmet kifejezni – hogy csak egy példát mondjak: a remek CGI melón túl az ő reakcióitól kerülnek tökéletesen a vászonra a Raptorok. Úgy különben a trükkök kivétel nélkül kifogástalanok. A film több mint fele rajzfilm, és baromi jól mutat…

A folytatásnál viszont mindez már kevés lesz. Anyagilag sikeres lehet az is, de kínai gumicukor-utánzat szintjén gagyi lesz, ha a szokásos, „nagyobb, hosszabb, vágatlan” hűha-faktorra alapozzák – azt a patront már ellőtték most (úgy értem, az összes patront…). Az valóban puszta önismétlés lesz; azt már nem menti az „egykori élmény megidézésének szándéka mai eszközökkel” hozzáállása. A végéből, az IN-GEN makacs jelenlétéből persze jól kikövetkeztethető a folytatás alapszituációja (megint csak az Alien mintájára…), remélem lesz valaki, aki mindezt a kellő fantáziával csavarja tovább…

Ebben a filmben álomország vérzik (amennyire a korhatár miatt vérezhet). Ez a film álomország. Mint általában (a legjobb szándékok, professzionizmus, csempészett mondanivaló mellett is) a mozi. Ámulni-bámulni kell (nincs mit tanulni belőle…) – és jobb ha tudjuk, a mozi a kezdetektől erre az ámulatra épített. Hogy művészet is, az pár elkötelezett embernek köszönhető. Kezdettől fogva bámulnivaló volt: látványosság és egyben üzlet. Nincs ebben semmi rossz – és ezen az alapon ezt a filmet sem érdemes szidni. Mert hogy látványos, az hétszentség. És meglehetősen sikeres üzlet. Engem (amint látjátok) megvett.

2015. július 15., szerda

Donna Tartt: A titkos történet

Donna Tartt regénye 19 évvel első magyar megjelenése után, immáron új kiadó gondozásában röpült vissza idén tavasszal a boltok polcaira – mi tagadás, nagyon ideje volt! Hogy az első kiadás hogy sikkadt el és került viszonylag hamar az antikváriumok és könyvtárak elfeledett hátsó soraiba, örök rejtély marad – már csak azért is, mert egy világszerte több millió példányban eladott, számos nyelvre lefordított, a kritika és a közönség által egyaránt elismert kortárs remekműről van szó. Szerencse, hogy az amúgy híresen rejtőzködő, visszavonult életet élő, a közösségi médiától és az internettől ódzkodó, tíz évente publikáló szerző harmadik regénye, az Aranypinty tavaly Pulitzer-díjat nyert – ráirányítva ezzel a figyelmet Tartt korábbi műveire is. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben az Aranypinty és A kis barát is ott landol nagytestvére mellett a hazai boltok polcain.

Öt évvel első olvasása után A titkos történet azzal okozza az első sokkot, hogy ugyanúgy, ha nem még intenzívebben hat. Behúz a világába, kiszorítja belőlünk a levegőt, nem hagyja magát eltenni (direkt fogalmazok így – ha le is teszed fizikailag a könyvet, veled marad). Nem könnyű olvasmány, minél több rétegét bontjuk ki, annál kevésbé. Mikor először olvastam, „csupán” egy remekbeszabott pszichothrillernek gondoltam, hangulatos amerikai főiskolai környezettel, saját ideáik fogságában vergődő, mániás főszereplőkkel. Valójában sokkal több ennél. A szépség, az élet, a gyönyör, az intenzív, mindent átható vágy dicsérete – még úgy is, hogy lépten-nyomon halottak és tragédiák szegélyezik.

Vágy a szépségre – tán ez a vezérfonal, a mágikus fénynyaláb, mely a főhős-elbeszélőt, a kisvárosi Kalifornia forró, korlátolt poklából az eldugott vermonti főiskolára zarándokoló Richardot az intézmény legelzártabb, legtitokzatosabb társaságához, az ógörög szak hallgatóihoz vezeti. Öten vannak – négy fiú, egy lány. Gyönyörűek, okosak, éterien tiszták. Kiválasztottak, akikhez nem érhetnek fel a campus hippijei, drogdílerei, művészpalántái és álentellektüeljei. Egy más minőséget képviselnek, más síkon léteznek, más szabályok szerint tanulnak, vizsgáznak – élnek. Éppúgy, mint mentoruk, a földre szállt istenség képében jóízűen tetszelgő Julian, ők is úgy tesznek, mintha nem vonatkoznának rájuk e föld korlátai. Végzetszerű már az is, ahogy a korlátoltság és ostobaság elől földrésznyi távolságra futó Richard épp a klasszika-filológia világában találja otthon magát – hát még hogy annak is legelvarázsoltabb, mindenféle korlátot borzongató, ámulatba ejtő könnyedséggel ledöntő kompániájában lel társakra.

Társakra, akik elképzelhetetlen mélységekbe és magasságokba röpítik – ők ugyanis nem csupán tanulmányozzák az ógörög nyelvet és művészeteket, őt megélik szenvedélyük tárgyát. Ógörögül beszélnek, ógörögül gondolkodnak, ógörög eszményeket vallanak – szerelemben, testiségben, mámorban egyaránt. A patakokban folyó bor és szabadon kezelt drogok mellett elsőre semmi meglepő nincs abban, hogy a maga valójában hódolnának a Dionüszosz-kultusznak; ám kísérletük még számukra is beláthatatlan, tán nem is e világi borzalmakba fordul. Gyilkosság követ gyilkosságot, álarcok hullnak a porba, az eszmények és földöntúli szépség birodalmából a nagyon is földhözragadt bűnök ragacsos valóságába csöppenünk. Ahol rögvest kiderül: sosem a tett a legnagyobb próbatétel, hanem hogy tovább éljünk. Eltitkolt vágyak, gyűlöletek, féltékenységek, mindennapi játszmák kapnak önmagukon messze túlmutató jelentést, démonok uralkodnak el a fiatal és könnyelmű bűnösök felett, fáradhatatlanul járjuk haláltáncunkat valami elkerülhetetlen, mocskos vég felé. Egyszerre magasztos és borzasztóan alpári, ahogy a gyilkosság terhét viselni képtelen főiskolások belesüllyednek az önsajnálat, drog, alkohol, önpusztítás mocsarába. Ahol már nincs más, csak a bűn és a gyűlölet – önmagunk és a másik iránt. Ahol a valaha volt eszmények mind sárba hullnak és megmutatják igaz valójukat: csak áltatások, menekülési kísérletek, nagyzási hóbortok voltak, semmi több. Ahol az angyali makacssággal ideologizált játék sírhalomba hulló földgöröngyök képében ránt le a földre.

Tartt a lélek sötétjébe ránt – alattomosan, kifinomultan, sorról sorra mélyebbre hatolva az illúzióink világába. Ott karcol, ahol a legkevésbé számítanánk rá: ifjúkori ideáinkat veszi célba. Mert mindannyian voltunk álmodozó fiatalok, mind hittünk a szépségben, a tisztaságban, saját kivételességünkben és egy tökéletes világban, ahol mindez megvalósulhat. Tartt leránt minket is a mocsokba – ahol édes emlékeket sejtettünk, ott sincs más, csak hazug illúziók és pusztító vágyak. Hajszoljuk az intenzíven megélt, értékes, szépséggel teli élet ideáját, ahelyett, hogy élnénk – a hajsza a tökéletes után öl meg minket. Leggonoszabb csavarja, hogy ezeknek a fiataloknak egytől egyig lett volna lehetőségük minderre – az egy Richard, az örök kívülálló kivételével nem akadályozta őket sem anyagi korlát, sem család, sem az intellektus hiánya. Meglehetett volna mindenük – percekre meg is volt. Miért dobták el a valós idillt holmi zavaros szépségeszményért? Gyönyörű bukástörténet ez, tanulságos, fájdalmas, magával ragadó – olyasfajta regény, ami az olvasás után fejti ki valódi, letaglózó hatását és utána sokáig, nagyon sokáig velünk marad…


Kiadó: Park
Fordító: Greskovits Endre

2015. július 13., hétfő

Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Négy éve várják kicsik és nagyok milliói szerte a világon, hogy Patrick Rothfuss végre befejezze a Királygyilkos-krónika harmadik részét és lekerítse Kote, a meséjével mindenkit rabul ejtő kocsmáros és Kvothe, a legendás mágus-királyölő-komédiás hőstörténetét. Amikor először találkoztam (tán tavaly?) A szótlan tárgyak lassú szemlélése címmel kis híján kiugrottam a bőrömből hogy „végre!” – persze elég hamar kiderült, hogy nem kellett volna. Ez ugyanis még nem a befejező rész, sőt, még csak nem is valamiféle átvezetés, kis történet a nagyok között, nyári szomjoltó kisregény, mellyel talán-talán kihúzzuk még pár évig. Nem. Ez egy hangulatkép. Illusztráció a Királygyilkos világáról. Annak is egyik legkülönösebb mellékszereplőjéről.

Auri egy rejtély. Az Egyetem alatti sötétben él, pincék, folyosólabirintusok, elhagyott termek, víz alá került egykorvolt otthonok rengetegében. Hogy került oda, senki sem tudja. Mi történt vele, senki sem tudja. Ki ő – senki sem tudja. Egy árny, egy simogató árny, aki olykor megjelenik, ajándékként békét-megnyugvást-meghittséget hozva magával, miközben megtört kis lénye borzalmakról mesél. Auri olykor, mint egy gyermek, alig várja, hogy adhasson kincseiből, máskor, mint egy kivert kutya, reszket egy figyelmes érintésért. Közben saját kis világában él, melyhez soha senki nem férkőzhet közel. Senki, kivéve egyvalakit… Akire vár, akinek ajándékot készít, akinek helyet ad – szívében, otthonában, világában. A legenda neki nem legenda, hanem maga a világ. Aki nem is tudja, micsoda ajándék, ha valaki teljes valóját adná neki.

Auri világába nyerünk betekintést – de csak betekintést ám, percig se higgyük, hogy megismerhetjük őt! A lányt, aki földöntúli érzékeivel talál rá a tárgyakra, hogy aztán megkeresse méltó helyüket; aki minden apróbb-nagyobb tárgyhoz úgy kötődik, ahogy azok megkívánnák; aki látja a szépséget, rendet, a dolgok helyét ott is, ahol más csak keszekuszaságot látna. Auri azért van, hogy megtalálja a dolgok helyét – hogy aprócska mikrovilágában rázza helyre mindazt, ami a „nagy” világban kizökkent. Talán ha mindennek megtalálja a helyét, előbb-utóbb a sajátját is megleli. Önmagában.

„Akaratlanul azt kell találgatnom, vajon hányan megyünk úgy végig az életen, napról napra, hogy egy kicsit megtörtnek és magányosnak érezzük magunkat, holott körülöttünk mások pontosan ugyanezt érzik. […] Ez itt a kissé megtört embereknek szól.” Auri megtört, ahogy Rothfuss írja az utószóban – ő az a gyermeki lényünk, aki nem bír el a világ zajával-bajával, kihívásaival, összevisszaságával. Aki inkább visszavonul szobája magányába és a plüssmackójával beszélget, mint hogy ki kelljen tennie magát az emberi gonoszságnak. A magányt választó, bezárkózó-elzárkózó, szorongó énünk, akit már túl sokat bántottak ahhoz, hogy bízzon. Aki, ha valakit mégis megajándékoz a bizalmával, egész világát neki adja. Auri egy aprócska, törékeny, illanó csoda – frissítő nyári zápor ebben a fülledt, tomboló széllel és pusztító viharokkal terhes világban. Félek, megbánja ő is, hogy kinyílt, félek, elsodorja a vihar – hogy Kvothe-é vagy másé, ki tudja…

…bár tudnánk! Rothfuss lassan felzárkózik Martin mögé a közönség idegeit leginkább borzoló fantasy-szerzők képzeletbeli listáján. Mert szép és jó ez a kisregény, valóban üdítő élmény fejest ugrani Auri világába, de hol van ez attól, amit várunk? Még csak ízelítőnek is sovány. Arról nem is beszélve, hogy finoman szólva nem túl szép húzás egy nagyjából 60 oldalas novellát széthúzni könyv terjedelműre, felturbózni illusztrációkkal és könyvárban eladni (mielőtt bárki félreértené: eszemben sincs a magyar kiadót hibáztatni – az amerikai kiadás pont ugyanekkora, ugyanezen illusztrációkkal, hasonló árfekvésben). Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerző szándéka szerint ez a novella egy antológiába íródott – csak aztán kinőtte a terjedelmét, másfelé kanyarodott, önálló helyet és időt követelt. Abba az antológiába (George R. R. Martin & Gardner Dozois: Zsiványok - pár hete jelent meg a Fumax gondozásában) végül egy másik novella került - egy másik mellékszereplőről - Auri pedig megkapta saját helyét a könyvespolcokon. Ki tudja, lehet, hogy végülis mindez így van rendjén. Az olvasó pedig még jobban várhatja a trilógia lezárását – most már nem csak Kvothe, hanem Auri sorsa miatt is izgulva. Mert mi tagadás, könnyű megszeretni ezt a kicsit zakkant leányzót.


Kiadó: Gabo
Fordító: Bihari György

2015. július 10., péntek

Iselin C. Hermann: Dominó

A Dominó szerelmesregény – írja a fülszöveg, és valóban, sokáig nem is más, mint egy újabb - biztos kézzel megírt, kellemesen szellős-franciás - párizsi szerelmesregény. Három nő és három férfi kering benne egymás körül, ki csal, kit csalnak, ki szerelembe esik, ki csak játszik – és az egész közepén ott van maga Párizs, utánozhatatlan hangulatával, könnyed flörtre csábító rakpartjaival, lebegő sáljaival.

Manon, a gazdag, hűvös szépség magányosan tengeti napjait elegáns lakásában, miközben férje, a menő orvos Zephyr látszólag mindent elkövetne, hogy közelebb kerüljön feleségéhez – ám rendre egymás falaiba ütköznek. Rose, a gyermekét egyedül nevelő tűzrőlpattant pincérnő napról napra csak várja, hogy szeretője, a híres író, Toqué végre faképnél hagyja feleségét és igazi család legyenek – hiába. Eric, az életművész-egyetemista-betegápoló, aki mindenkin segít, egy lélekben fiatal és örökké lázadó idős hölgy alkalmazásába kerül. Sabatine, a fotóművész-családanya, aki épp szétszakadni készül unalomba fulladó házassága, két gyermeke és hivatása között, egy szép napon váratlanul belefut egy férfiba, aki fenekestül felforgatja egész életét.

Az olvasó meg nem győzi kapkodni a fejét, hogy ki kicsoda ebben a könnyed kis társasjátékban. Iselin C. Hermann azonban trükkös szerző, és nem hagyja, hogy túlságosan kényelmesen belehelyezkedjünk ebbe a „lebbenünk, mint lepke virágról virágra, különösebb következmények nélkül” hangulatba, ami oly sok franciás szerelmes regény sajátja. A Dominó szerelmesregény – ám a szerelem sötétebbik, bántó, kegyetlen oldaláról. Arról, mily hányavetin csaljuk egymást, bántjuk egymást, mennyire képtelenek vagyunk elköteleződni, megnyílni, elfogadni valakit a maga teljességében. Pofán csap a regény realitása, pedig csak épp olyan, mint az életünk. Nem az a tipikus rózsaszín lányregény.

Sokkal inkább tanmese arról, meddig gabalyodhat valaki a saját hazugságai hálójába, hogy aztán már ő maga se tudja, kicsoda, kihez fűzi hűség, kihez szerelem, kihez kötelesség. Hogy hova jut az ember, ha addig redukálja az érzelmeit, hogy ne érintse meg, ha valaki teljes valóját adná neki. Hogy mennyire elvakítanak a látszatok, a percnyi gyönyör, az életünkön gyorsvonatsebességgel átzakatoló vágy. Van, aki csal, van, akit csalnak. Van, aki a szemünk láttára épül érzelmi analfabétává, és van(nak), aki(ke)t magával ránt és tönkretesz. Kirakós, ami ha kiegészül, legszívesebben nem hinnénk, hogy ilyen létezhet, hogy ennyire gerinctelen, érzelemtelen emberek ily könnyedén csavargatják az ujjuk köré embertársaikat – miközben tudjuk, hogy létezik, hogyne létezne.

Édesen indul ez a regény és nagyon keserű lesz a végére. Mint egy kihűlő kapcsolat, fokozatosan fojtja meg a benne élőket – szereplőt és olvasót egyaránt. A végén nagyon tudunk örülni érzelmekkel zsonglőrködő bűnösünk bűnhődésének, ám óhatatlanul felmerül a kérdés: mi változik? Vajon ő megváltozik? Tanul a hibáiból? Vagy széttöredezett már annyira, hogy fel sem fogja, fel sem merül benne, hogy hol rontotta el? És vajon attól, hogy az ő élete fordulatot vesz, azok, akiket megcsalt, megalázott, eldobott, jobban érzik magukat? Tudnak újra bízni? És vajon ők körültekintőbben szórják szerteszéjjel az érzelmeiket eztán? Vagy minden marad a régiben? Úgy hiszem, Iselin C. Hermann kritikája elég egyértelmű: túlságosan könnyedén játszadozunk egymás érzelmeivel és tesszük kockára újra meg újra azt, ami a legfontosabb. Játszunk, anélkül, hogy ismernénk a játék valódi tétjét. Csoda-e hogy amikor ráébredünk, mit is kockáztattunk, már rég késő?


Kiadó: Park
Fordító: Kertész Judit

2015. július 8., szerda

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Legelőször összehánytságnak neveztem a sokszínűségét; és bosszantott, hogy egy-egy formás történetét, ötletét, mifenéjét olykor három különböző formában is: novellaként, rádiójátékként, és képregény gyanánt is futtatja, többször lehúzott rókabőrről beszéltem - viszont már akkor elismertem: az ismert mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit mégis zsigeri szintig tiszteletben tartó szabadjáték hallatlanul izgalmas tükör; és füstje alatt ott izzik a parázs. Másodszor már könnyebben elragadhatott a mítoszok tág tereit belélegző, erős alakok jelenléte mellett az olykor harsány, olykor elegánsan visszafogott, könnyed humor; a szokatlan nézőpontok választásával jellemezhető látásmód annyiféle stílusban való megvalósulása. Úgy vettem észre, mintha direkt kísérletezne elbeszélői hangokkal, hogy a meséjéhez valóban meglelje a megfelelő formát; olykor úgy, hogy mások stílusát idézve egyszerre megvalósít és parodizál, olykor úgy, hogy konkrét történetet, ismert mesét világít át a szokatlan nézőponttal. Egyre inkább így kezdtem nézni a különböző médiumokkal való játszódásait is: egyre jobban megbecsülve a hangsúlyeltolódások jelentés-többleteit, a Törékeny holmik másképp tördelődéseit képregény- és novellavariációkba. Mire újraolvashattam új fordításban az első történeteket, már ezt tekintettem Neil Gaiman rövid szövegei egyik legnagyobb értékének: hogy az írójuknak mintha nem volna úgymond „standard elbeszélői stílusa”… (sokat segített, hogy körülbelül ekkorra értettem meg néhány történetét a maga teljében… de erről majd bővebben hajtás után).

Úgyhogy bizony eléggé rosszul esett, hogy a cím ígéretével szemben az új kötet első néhány története egyáltalán nem kavart fel; a megint jól eltalált hangon előadott Bevezető kellően adagolt többletinformációi ellenére sem. Mert tényleg művészi, ahogy az író odagonoszolja ezeket a bevezetéseket az elejére, amolyan fals Ariadné módjára, soha nem ahhoz adva fonalat, ami majd vezethet a történetben – de például amíg a Tükör és füst bevezetőjébe csomagolt plusz novella (A nászajándék) jó értelemben vett pofonnal ért fel, az itt tálalt Shadder olvastán azt éreztem: olyan gaimanes… és ezt nem volt jó érezni. Megköveteltem volna hozzá, és a többihez is azt a (nyilván sok munkával megtalált) hangot, ami keresetlennek tűnik, mégis: kizárólag az általa befoglalt történeté. Nem mondom, nem ügyetlen történetek ezek… Se a nyitóvers, se a Holdlabirintus, se a Vagy ami Cassandrát illeti – szépen összerakott holmik, csak (ismerve a szerzőt) valahol fáradtan csordulnak. Olyan gaimanesek. S talán ettől éreztem sokkal jobban, mire megy ki a játék.

Persze egy ponton túl megint elkezdtem élvezni az olvasást. Már nem a rejtély izgatott (ha volt, ha nem); hanem Az igazság egy barlang a fekete hegyen oda-útja például. Hogy nagyjából sejthető, hova megyünk és miért, de megint fenékig élvezhetem, ahogy fokozatosan kiderül: kivel. Élveztem a Narancs kérdések nélkül is tökéletesen érthető (akár harsány röhögésre ingerlő) válaszait, A Halál és a méz esete kibomlását úgy is, hogy Gaimannel ellentétben én nem vagyok Sherlock Holmes-rajongó. Mire eljutottam a kötet feléig, végre megint éreztem azt a nagyon jóleső ajándékozottság-érzetet, amit az írónál már annyiszor.

Ezek azért sokkal inkább búcsútörténetek, mint a két korábbi novelláskötet meséi – és a kötet egészét tekintve kevesebb bennük a remény. Nyugodtan elmondhatom, hiszen a Bevezetőben maga az író is elárulja: sok történet rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Az „én mesélem” egyes szám első személyű hangja még annyira se garancia a megúszásra, mint eddig. Tény, a tündérmeséknek tényleg nem az az értelme, hogy elmondják: vannak szörnyetegek; hanem hogy hirdessék: le lehet őket győzni – de Gaiman jó pár története itt egyes szám első személyben is annak illusztrációja, hogyan ne akard legyőzni a szörnyet. Ilyen értelemben „öreg történetek” ezek: a derűjük derűsebb, de a fájdalmuk is szigorúbb, kíméletlenebb. Halállal kacérkodó történetek. Másképp személyesek, mint a kedvenceim… Talán nem is csoda, hogy az igazi, „csak nekem szól érzetű”, belém maró katarzis most csaknem elmaradt. Mert végül azért akadt néhány olyan történet, amely nemcsak szórakoztatott, de fel is kavart. Mint Árnyéké, a végén… az író még egy londoni történetet ígér vele, s ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta elhagyta. Na, arra maradéktalanul kíváncsi leszek, ha visszatér, hogy hova és hogyan…

Furcsát mondok: minden itt összefoglalt morgásom ellenére, ami Gaiman frissebb novelláit illeti, szerintem valójában azok a fiatal olvasók járnak majd jól, akik ezt a kötetet veszik először a kezükbe. Mert a három közül messze ez a legkönnyebb szövetű; s ehhez képest kellően kiábrándult és illúzióvesztett is. Időnként azért jót játszik a remélhető reménnyel, és jól alapoz annak az időtlen meséhez-fordulásnak, ami a legjobb Gaiman-novellák sajátja. Könnyebb utána a másik kettő veszekedettebb tartalmaival mit kezdeni… A rajongók persze úgyis elolvassák és szeretni fogják… sőt, talán még a verseket is szeretni fogják. Ha magamból indulok ki, biztosan; hiszen rajongó volnék, és én nagyon szerettem őket; számomra a három közül e kötetbe kerültek a legerősebb Gaiman-versek - hogy valamiben kihozzam végre győztesnek… - még recenziós epigonverset is ihlettek.

Aki akarja, azt tovább kalauzolom (vezetem tévútra…), kíméletlenül feltárva tartalmakat; a legkedvesebb novellákra (és persze Árnyékra) koncentrálva – nem is feltétlenül ebből a kötetből kiindulva csak; a hajtás után.


2015. július 6., hétfő

Graham Joyce: A katicák éve

Vannak könyvek, melyeket felesleges boncolgatni. Graham Joyce könyve is ilyen – az utolsó oldalak után úgy dédelgettem magamban az élményt, mint egyet a gyermekkorom homályba burkolózó, délibábos emlékei közül. Ezt a regényt át kell élni, ízlelgetni kell, hagyni, hogy átjárjon, hasson ránk minden lassú, álmatag, lebegő mondatával. Nyitott szívvel, különösebb elvárások - pláne bármilyen műfaji elvárások - nélkül. Csak úgy, önmagában, jólesően. Az se baj, ha néha belealszunk, ha letesszük és csak bámulunk magunk elé, befelé, valahova a messzi múltba. Az se baj, ha közben megpróbálunk kibékülni a saját kísérteteinkkel – ha vannak, Joyce úgyis felszínre csalogatja őket és nem lesz választásunk.

Pedig a felszínen ez egy rém egyszerű történet ám. Az a fajta, ami után a nagy durranást váró olvasók értetlenkedni szoktak – „csak ennyi?”. Ennyi. Egy fülledt, forró, katicainvázióval terhelt nyár; egy lepukkant tengerparti üdülőközpont a maga fénykorában is idejétmúlt látványosságaival; megfáradt, rutinba fásult személyzet; egész éves hajtást kétségbeesetten kipihenni vágyó üdülők; a perzselő napon délibábszerűen felragyogó kísértetek – és az egész közepén a „jajistenemmindjártfelkellnőni” állapotában szédülten lézengő David.

Klasszikus coming-of-age sztori a kamaszkor és a fiatal felnőttkor határán lebegő főiskolásról, aki elindul élete első szülőktől független nyári munkájára, hogy megtalálja önmagát és választ kapjon a múltját érintő kérdésekre. Mindezt a hetvenes évek Angliájának társadalmi változásai közepette – egyszerre küzdve a munkásosztálybeli származással és a mindenáron való kiemelkedni vágyással, a békés tengerparton is ébredező, naná hogy minden bizonytalan fiatalt megkörnyékező szélsőjobbos mozgalmakkal és az első elsöprő erejű szerelemmel (no meg az elsöprő erejű vággyal, ami ugye korántsem biztos, hogy ugyanahhoz fűz…). Daviddel nem történik igazából semmi különös, nem menti meg a világot, nem keveredik országos jelentőségű felfordulásba, nem csöppen kísértethistóriába - bármit is sugalljon az alcím - egyszerűen megtörténik vele minden, ami egy tizenévessel egy sorsfordító nyáron megtörténhet.

Mi meg fognánk a kezét és vezetgetnénk, de közben tudjuk: olyan tapasztalások ezek, melyeken mindenkinek magának kell átesnie. Hiába is óvnánk, amikor a tábor legellenszenvesebb suttyójának csodaszép, elnyomott felségét „mentené meg”; hiába figyelmeztetnénk, hogy ne keveredjen néhány csúsztatott tízesért kétes üzletekbe és politikai gyűlésekre; hiába vágnánk nyakon, amiért nem ismeri fel már az elején, hogy a lánynál, aki figyel, jobbat úgysem talál. És persze hiába is kötnénk az orrára az első alkalommal, ki az üveges tekintetű, szétfoszló öltönyös alak a kisfiúval a parton, aki mintha a régmúlt eltemetett emlékei közül szabadult volna ki – azt pláne tudjuk, hogy a saját kísérteteivel mindenkinek magának kell megküzdenie.

Graham Joyce kivételesen érzékeny író lehetett – látszólag egyszerű és könnyen fogyasztható egynyári felnövés-történetében olyan traumák laknak, melyek, ha összecsengenek a sajátjainkkal, képesek szétmarcangolni; mégis: úgy írja meg őket, hogy közben simogat, mint egy lágy, forróságot enyhítő nyári szellő. Mindeközben emléket állít egy letűnt világnak, melyre (legalábbis nagyon hasonlóra) az én generációm még épphogy emlékezhet – a balatoni úttörőtáborok, vállalati üdülők szottyadt világa ez, ragacsos-hangos-fülledt nyarak, zsákbanfutás és homokvárépítő verseny, helyiérdekű csillagocskák tündöklése a művház színpadán szombat este, tombola a turnus utolsó napján. Könnyű beleveszni ebbe a fullasztó hangulatba, melyet a katicainvázió, a tengerparti kísértetek, a cirkuszi attrakciók épp annyi mágikus realista felhanggal ajándékoznak meg, hogy még ne akarjunk kényszeresen címkézni, csak élvezzük azt a kis „pluszt”, ami ott bujkál a sorok közt… Mestermű. Ide nekem a szerző többi regényét is!

„A jövő olyan lesz, amilyennek mi akarjuk, feltéve, hogy gondosan megtervezzük a jelent. Ami pedig a múltat illeti, az elpereg, mint lábunk alatt a homok. Ezek a dolgok régen történtek, mégis ott világítanak az elmémben. Miközben ezt írom, íróasztalomon egy halom papír tetején üveg papírnehezék pihen. Skarlátvörös, fekete pöttyökkel, és egy gyönyörű katicabogarat formáz.”


Kiadó: Gabo
Fordító: Komló Zoltán

2015. július 3., péntek

Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez

Mi vagyunk a káprázatbeliek. A gyönyörű értelemben, amely már a Védákat is áthatotta, a világ körülöttünk összes mérhető és mérhetetlen, számolható és számolatlan, szimmetrikus és amorf jellemzőivel, teljességében és részeire bontva is: káprázat. Ez az első. Ez a verseskötet, Sirokai Mátyás sorban immár harmadik kötete nekünk feszíti (növényi) rakétáit a végtelenbe. A káprázatlakóknak. Nekünk, űrutazóknak. Akik egyébként is elképesztő sebességgel utazunk a végtelen űrön átpörögve saját éltető napunk körül, mint egy gigantikus térben emelkedő (avagy nézőpont kérdése: zuhanó) búgócsiga palástján az apró porszem. Ezen a porszemen űrutazunk úgymond, a teljes hóbelevanc, a számunkra hatalmas, vaskos golyó tetején gélesedő vékonyka teljes-élet; térben és időben kis fikarc, de önmagára oly büszke részeként, a saját kihalásunk rémével-tudatával vert – egyáltalán: tudattal vert-áldott űrutazók. Káprázat is, ismert és ismerhető valóság is; minden, amit csak ismerünk: űrutazik – de legbátrabban a képzeletünk. A szavakat belakó, rajtunk túl mutató álom. A vágy, amely látni akarja, honnan jött és végül hova tart.

II.4. Mindannyian két testbe születünk, senkit nem adnak egyedül az űr karjaiba. Második önmagunk alakja felrémlik olykor előttünk, s ha van magány, amiért elcseréljük a sokaság örömét, páros magányunk az. Távozásunk percében másikunk kilép felettünk egy zsilipajtón, és sétára indul a teljes csend mélyföldjén. Súlytalan léptei könnyítik lépteinket, s ahogy keze a kezünkkel mozdul, lélegzetvételnyi időre félrehajtja a sötétség szövedékét, mely elválaszt bennünket egymástól.
Félrehajtjuk az ágakat, hogy lássuk a horizont fölött keringő, pislákoló szenteket és a rezzenetlen űrt, amit elcseréltünk egy fölénk lebegő, fénylő szentjánosbogár-felhőért. A pillanatért, amikor minden lámpás egyszerre villan. Elcseréltük az érintésért, a kéreg öröméért. Az elforgó földért, aminek árnyékából kilépve másikunk felperzselődik az arany vadállat pillantásában.

Nyugodtan belelapozhatsz a kötetbe, itt-ott kinyitva, hogy kóstolgasd; a képei képzettársításokat provokálnak majd, a gondolatai (letet, hogy…) vitát. De ha elkapott, kedves olvasó, akkor lapozz előre, és vágj neki az utazásnak a maga rendje szerint; az Első Földtől a reménybeli akárhányadik Éter „dzsungeléig”, amihez majd hozzá kell szelídülnünk. Mert a kötet a legjobban úgy működik, mint a valahai filozófiai tanköltemények – melyeknek szellemi örököse; akkor is, ha fegyelmezett vadságában hamar túlszalad a logika, a „miből mi következik” ellentmondásmentes rétegein. A ciklusokra tagolt rendszerben a számok teljes tisztelete benne lakik: nemcsak a rideg matézis, de az okkult szám-felfogása is, ahol az egység kettébomlásának gyümölcse a három, az önismeret első lépcsője a négyes számjegy, s mivel első lépcső, a továbblépő szükségszerűen bukik el az ötös szám sugallta vereség továbblépés-kényszerében. Hatodik ciklus nincs: a győzelmet (a vereség felett) az olvasónak önmagának kell összeraknia. A világ itt tart: a vereség kényszerű továbblépés-kényszerében. Mindannyian tartunk itt; ez a kötet a teljességről megfogalmazott gyönyörű látomásaival, a képzelet elreppenő jövőivel együtt valójában pillanatnyi Űrutazásunk sajátosan pontos tükre is.

IV.9. Levetjük legszebb ruhánkat, a testet, és a levegő harangjaiba bújva emelkedünk az égbe, mely egyetlen csobbanás nélkül nyel el bennünket. Éjszaka indulunk el, földárnyékban, holdsütésben. Mikor a szelek megkötve várják, hogy a délről odaszaladó folyó vize felmelegítse a völgyet, mikor a fák minden élő szemét eltakarják, és csak az űr lebeg felettünk kiterjesztett szárnnyal, akkor indulunk el. 
Lábaink, ezek az elszabadult növényi zsigerek, visszabújnak a földbe, s a térdek szeme többé nem fürkészi, melyik hegy előtt kellene leborulnunk, melyik lejtőről indulhatnánk lombsétára a lapály felett, mely kőképeivel és fenyő-konstellációival a vadaktól népes égbolt mása. Kezeink még a verdeső szárnyak után kapnak, mielőtt az ágak maguk közé fogadják őket, s a szánk, ez az elhagyott barlang, még vörösen felragyog, amikor az üstökös megjelenik az égen, hogy tűzzel keresztelje meg a Földet.

Konkrét mitológiák lenyomatait rejti számos sor, a kultúránk időszigeteinek számtalanszor, olykor merész társításokkal köszön oda… így találkozhat egy szerkezetben Homérosz és Kubrick. Ami egyfelől jó, hatalmas ajándék az olvasott embereknek, értelmi többletek rakott hajója lesz tőle a mondat, sőt búvárolható tartalmak óceánján lebeg a jól rakott hajó, ahova bátran búvárolhatsz, ha odavonz akármelyik jelző – másfelől (akárcsak Bartók Imre félelmetes munkával körbebarikádozott regényfolyama esetében) óhatatlanul ide csúsznak átvezető fontos momentumok, a megérezhető tartalomfolyam útjelző bójái is; az utalásokba. Lesz olvasója, akit lerak majd a saját műveltsége hiányosságainak zátonyán.

Kézbe kell venni. Olyan, mint a borítón található űrhajós-sisak röntgenképe: könnyed hatású, áttetsző látszatai ellenére életben tarthat a saját vákuumaidban. És minden kihallható aggodalma ellenére valójában bizakodó. Hisz bennünk – és ez ma nagy ajándék.


Kiadó: Libri

2015. július 1., szerda

Géczi János: A Bunkerrajzoló

„Néha jó, néha rossz, néha nem.”

A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – írja a fülszöveg, és ez olyannyira így van, hogy nem csodálkoznék, ha jó néhány Vad Fruttik rajongó és/vagy celebéletrajz-rajongó az első néhány oldal után sarokba hajítaná a könyvet. Pedig ők szóltak. Egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – rögtön helyre kerül a szerző személye is, akitől elsőre tán meglepőnek is tetszhet egy zenészéletrajz. Igenám, de ne feledjük: Géczi János számos verseskötet, művelődéstörténeti tanulmány mellett a legendás Vadnarancsok szerzője is – a nyolcvanas években betiltott, majd vihart kavart kötet, a társadalom peremére szorult fiatalok élettörténet-rekonstrukciója köszön vissza A Bunkerrajzoló lapjain. Ami sokkal inkább szociográfia egy (már megint) peremre szorult, a posztszocialista reménytelenséget maga mögött hagyni képtelen, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket kereső generációról, mintsem Likó Marcell életrajza. Ő a katalizátor és ő a szócső, aki saját történetén keresztül mindannyiunkról mesél. Csak győzzük erővel, ahogy sót szór a sebeinkbe, miközben tépi a sajátjait.

Likó persze remek alany – a Vad Fruttik énekese az elmúlt években már számtalan alkalommal tépte darabokra magát előttünk dalszövegben, színpadon, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ismerjük már a történetét. Nehéz gyermekkor, telepi kamaszévek, sárga zsiguli és ’szóljál már muternak dobjon le szotyira pénzt; alkoholista apa, gyógyszerfüggés, drogok, pszichiátria, halálvágy. Ezzel kerül közel, ezért olyan könnyű azonosulni vele, ettől válhat egy generáció himnuszává a „Nem hiszek” vagy a „Nekem senkim sincsen”. Közös élmények, közös emlékek, közös fájdalmak. Együtt süllyedünk vele a reménytelenségbe. És valóban, ha jól figyeltünk, a kötetet olvasva túl nagy meglepetések nem érnek minket – ami viszont simán gyomorszájon vág, az a kendőzetlen őszinteség és az attrakciómentesség.

Szövegszinten és az elmesélt történetben egyaránt – Likó mesél, Géczi jegyzi, minimális szerkesztéssel, a dramatizáltság teljes(nek tűnő) hiányával. Nem életrajz, sokkal inkább oral history – mintha az olvasót kettőjük közé ültetve beszélnék át újra meg újra az élettörténetet. Már-már terápia ami a szemünk előtt folyik: megannyi ismétlés, vissza-visszakanyarodás kulcspontokhoz, mantraszerűen hajtogatott alapvetések. Tudatosítás-elfogadás-továbblépés. Borzasztó vékony jég az, amin Likó és Géczi táncol. Könnyű lenne túldramatizálni (van is mit) könnyű lenne démonizálni az apát, a helyet, a körülményeket, a sorsot – de ennél mindketten józanabbak. A terápia nem ítélkezik. Feltárjuk a legmélyebb rétegeket, felfejtjük az okokat, megvizsgáljuk a különböző oldalakat. Ott mar legmélyebbre a szöveg, ahol az elbeszélő elfogadja, ami adatott, ahol nosztalgiával emlékszik vissza az őt sorson kívül helyező gyerekkorra, ahol azt mondja: vannak jó emlékek, nem csak rosszak. Ahol a „Nem hiszek” alkoholista apafigurájából („…én mindig is nagyon szerettem volna az apámat szeretni.”) beteg öregember lesz, akit féltünk, akiről gondoskodunk, akinek megbocsátunk. „Az esküvői képen […] a fateromon elegáns konfekcióöltöny, a hozzáillő szürke és fehér nyakkendő, amelyet aztán, amikor Szécsi Pál dalát énekeltem a Szimfonik Live-on, az apám tiszteletére a nyakamba akasztottam.” Nekem ettől igazi és őszinte – nem a drogos élmények sorjázásától, nem a botrányos részletektől, nem a kamaszkori kallódástól és a főiskolás évek nihilizmusától, hanem attól, hogy meri vállalni: emberek vagyunk. És a viszonyaink olyan nyomorultul összetettek, hogy azt sose fogjuk megérteni. Vagy megértetni – leginkább az életünket így-úgy-amúgy megkeserítő felmenőinkkel.

Persze aki botrányos részleteket szeretne, az sem fog csalódni. Likó nem kendőzi el a drog nyomorult oldalát, ami messze van a mámortól és a csillogástól, ahogy azt sem, mennyire nehéz kimászni belőle – pláne, ha a művészben épp a drogmámor szakítja át a gátakat és repíti a sikerig. Ami igazából érdekesebb, az a természetesség, amivel ezeknek a fiataloknak a kezébe ugranak a különböző tudatmódosító szerek – hogy hogyan lesz az „életet nem lehet másképp elviselni csak betintázva” apák fiaiból önsorsrontó drogos, hogy hogyan determinál a segélyekből lézengő egykori munkástelep légköre arra, hogy magad is lecsúszott ingyenélő légy. Hogyan nem tud egy egész generáció már megint felállni – mert nem tanultuk, mert olyan mintákat követünk, amelyek csak lejjebb tuszkolnak a reménytelenségbe, mert valódi segítséget sehonnan nem kapunk, mert a könnyen elérhető örömök áráról pont azok nem szólnak időben, akiknek ez a dolguk lenne.

Van kiút? Van. Likónak is volt, és őszintén hiszem, hogy ez a könyv segíthet nekünk, többieknek is. Ha nem is megtalálni a kiutat (mert nem, nyilvánvalóan nem lesz mindenkiből rocksztár), legalább szembenézni azzal, honnan jöttünk. Ez az első lépés…

„Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.”


Kiadó: Athenaeum

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...