Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Tanulni kell. A téli fákat. Ahogyan talpig zúzmarásak. Hogy valamiképp mégis beláss a mozdíthatatlan függönyök mögé. Hogy mégis elmondható legyen, valamiképp elmondhatók legyenek kimondhatatlan tetteink. Mindenkié.

Ülök a könyv fölött, amit nem birtoklok, mert akkor se birtokolnám, ha megvettem volna. A birtoklás magánügy. Nemes Nagy Ágnes verseiben ebből van a legkevesebb. A magánügy-birtoklásból. A költő birtokos esete mindig szavak birodalmából kihasított táj, de ez a gyűjtemény tényleg mindenkié szeretett volna lenni, az első, tétovaságtól meglepően mentes versektől kezdve, ahol még nyakon csíphető a más birtokos hatása, Babits Mihály magához szigorúsága, egy sokkal szigorúbb birtokviszonyban. Ahol még torlódnak az írásjelek, felkiáltás van, kérdés, nyomatékos, nehéz szavak. Ahol még teljesében nem talált magára ez a vágy, hogy mindenkié legyen.

Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjúság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés – és így tovább, a pontosítások hímes, szigorú rendjében. Van ebben a keresésben érték, ott a Szomj, a legőszintébb szerelem-kannibalizmus képeivel, az inverz szülés, a másik birtoklásának női teljese. Képzeltek ilyennek ősi, női istent. Ott van, még ott a nő, a megszólalóban, hogy aztán elfogyjon, tényleg megszülessen a költészet-birtok, amit régebben androgünnek neveztem - most már le merem írni: úgy nemtelen, ahogy az angyalok. Minden angyal iszonyú, mert olyan tág létezést feltételez, ahol ekkora távolodással látható csak be a közös, ahol minden „túlságosan is emberink” meg kell fosztani magától – ahogy az életben amúgy is történik. Lengyel Balázs, a társ és barát a kötet utószavában (T. S. Eliot szavával) így fogalmaz: a költő létrehoz valami „objektív korrelatívot”, a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A költő, akinek undorító az exhibició, mert egyfelől önzés (velem történik, tehát a világgal, egyszerre kivételes, mert velem, és szabály, mert Én vagyok a világom), másfelől mítosz lesz, jobb esetben mese, a vallomás vetkőzés közben is megszülető konstrukciója által, rosszabb esetben nettó hazugság: az „én ott voltam” szenzációkeresése; holott elég, hogy bárki ember ott volt, hogy valaki. Elég a szóhoz, annak is, aki leírja: én szobrot vágynék mondani. Valami kevésbé romlandót, mint a költőbirtokok időbe kötözött java (teremjen közben bármilyen finom bort), olyat, ami csak úgy pusztul, ahogy a Föld emlékei.

Zdzisław Beksiński képei. Szerintem illenek ide.

Nagyon hálás vagyok Lengyel Balázsnak, hogy ebbe a szobor-birtoklásba beengedte a költő saját szigora által feledésre ítélt verseket, a kézzel írt füzetekből, a barna, a szürke, a fehér noteszből; a szobrászműhely talaján heverő forgácsokat. Mert csak annál élesebben látszik tőlük a Napforduló és az Egy pályaudvar átalakítása. És megértem (bár nem értek egyet vele), hogy nem engedte be ebbe a gyűjteménybe a gyerekverseket. A költő örömképességének az eredetileg vágyott monolit költői világhoz képest valóban teljesen más fűszerekkel operáló, organikus kincseit. Elvonta volna a figyelmet. A noteszek tartalma nem vonja el. Szobrászműhely talaján heverő forgácsok, írtam; talán inkább mégis talapzat, amin maga a költészet-szobor megáll. A személyesebb, mint a költő által kimondott közösünk kővé mereszthető igazának alapja.

Mert ez a költészet tényleg a közöst akarta. Csak én bírok versemnek hőse lenni írta a mester, Babits, akit esszébe foglalt hűséggel látott és szeretett a tanítvány, aki a Napforduló verseiben tényleg túlnő a mesterén – ezzel hitelesítve magát a mesterséget. A Napforduló a költészetünkben csak Pilinszky Apokrifjához mérhető csoda. Kell hozzá a kor, a hallgatás iszonyú kényszere, hogy nem lehet fecsegni a dolgainkról, a kor kényszer-nyelvi légköre; és például Tarkovszkij filmjeinek bátor kerülőútja, a talán egyetlen járható. Ahogy ő tartja a maga Tükrét, úgy szeretne ez a költészetszobor nekünk is szembesülést tartani. Ez a köztérisége – ez a közöst akarás. Ami "objektív korrelatív" benne, és a hitelesítéshez kell: az út, a szódás paripa, a halottak helyett égnek repülő nagy ruhaujjak; kell a sebhely a vállon, a személyes, kis halál érintése, hogy érezhessük azt a feltámadást, ami épp olyan nehéz, mint maga a túlélés – épp akkora felelősség. Kellenek a mindenkire vonatkozó, alapjában személyes élménytől akár független, de bárki számára személyessé varázsolódó képek (ettől objektív ez a korrelatív). A dolgok folytathatóságának vak kényszere egy világban, amely összetörte magát, és mégis, liheg, tapos, úgy csinál (nagyon hamar úgy), mint ha mi se történt volna. Kell a bátorság, hogy ebben a fosztott környezetben (önként fosztja magamagát) istent állíts, legyen valaki, akinek elhiszed a test feltámadását. Ez a költészet vallástalan (tudja róla, hogy mi találjuk ki), de hisz. Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy, ha vígasztal, elhihessem. Nem kell tudnod, mennyi belőle tényleg az övé. Tényleg sebesült-e, bal vállon, vitte-e jobb kezében tartva balkezét. Nem kell tudnod, a már hadseregnyi végső mozdulatból mi jutott a költőnek. Ebből egy falat sem magán-szenzáció. Elmesélhető történeteink összegét szeretné felmutatni, akárcsak Pilinszky, mint egy monstranciát.

Egy madár ül a vállamon, írja, igen, ez a szigorú líra tényleg súllyá lesz aztán, bénasággá – nem lehet akármit firkálni tőle (a dolgok vak, életfenntartó kényszerei, az amúgy nagy gonddal, de kényszerből készített fordítások, a szeretettel formált, örömképességből táplálkozó gyerekversek ide tényleg nem számítanak). Hogy aztán elengedje, repülni engedje mégis. Az Egy pályaudvar átalakítása hosszúverseiben felszabadulás-gesztus (is) lakik. Tényleg csak Pilinszky kései út-találásához mérhető a szabadságfoka. Valahol most úgy érzem: az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovakba helyezett bizalom. A képsűrűsége, alkotó mechanizmusai szerintem hatással voltak például Simon Mártonra – furcsa mód ez az elengedett madár szerintem még mindig itt repdes az irodalmi égen.

Ahogy a madarak. Vagy ahogy a macskák. A felismerés Az utca arányaiban. Hogy sikerült szavakba faragni a dolgaink mértanát, élő és élettelen metszőpontjait, mégis, ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe, a csontig (szabályig) vetkőztetett házak nem tartalmazzák a lélek kivételét, és szabadságát, ahogy tartalmazná, ha sikerülne egyetlen macskát elmesélni mégis. Ahogy ez a látszólagos bőbeszédűség tartalmazza a szoborfaragó attitűdjét. Szentségtörő gesztusként idemásolom verssé tördelve Nemes Nagy Ágnes hosszúversbe, a Villamos-végállomásba szüremlő, nem szűnő szoboralkotó képességének bizonyságát (talán a legszebb, szerintem ez):

Oda léptünk be mi, ki hitte volna

tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna

vad fúvásába, készületlenül

ahol egyetlen zászlórongy a ház

egy eldőlt katonaköpeny

amely felpattan mindig újra

üres kabátujjakkal ég felé

és úgy, mintha nem volna forma

nem volna, csak a szél.

De visszavonják... Ahogy visszavonták a fecsegésbe, ahogy nemcsak felszabadító gesztus, amikor újra létezni engedi az irodalom. Ahogy ez a visszavont visszavonás terepet ad a félreértésnek, avagy akár a tudatos félremagyarázásnak (amitől – talán, szerintem – Sánta Ferenc is inkább elhallgat). Hogy mi marad? Öreges, ironikus, kedves költő-szerep, köszöntő-versek, némi fűszeres keserűség, a méltósággal viselt betegség borzalma egy méltatlanságtól (méltatlankodástól) szennyes korban. A végső „Szent István-feladvány”, nyelvi játék, barátokkal és játszótársakkal Szigligeten, hogy elmondhassa: „Ez is megvolt, végül, köszönöm.”

Birtokolhatatlan költészet. Olvassátok.

Ellentmondásos múltunk: Lázár Ervin

Amikor az első alkalommal felmerült bennem ez az ellentmondásos múltunk bejegyzés-sorozat, épp vele példálóztam, hogy mennyire nem kell indokolni rajta semmit, mennyire kétségtelen az elismertsége, a rangja. Hamar változnak mostanság az idők, meg át is gondoltam én ezt. Mert Lázár Ervin egyre inkább csak a szelíd mesék erőszakmentes tollnoka a fejekben, Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, Berzsián apukája. Valahol kiesik lassan a köztudatból, hogy a huszadik század magyar novellairodalmának fenegyereke, a magam szubjektiv listáján Sánta Ferenc mellett a legjobb novellista is ő. Ahogy Onagy Zoltán írja róla: ...kezdő írónak a Buddha szomorú című novelláskötete a legveszettebb, legtüskösebb akácfa. Ha – miután elolvasta és becsukta a könyvet – egy héten belül géphez mer ülni prózaírói szándékkal, lehet belőle valami. Ugyanakkor egy másik tanács önnön nagyságuktól elszállt irodalmároknak: amint x díjak átvétele, gazsuláló kritikák után úgy érzi, ő a legnagyobb e kerek hazában, olvasson véletlenszerűen Lázár Ervint. Hogy önértékelése helyrebillenjen. Ezekkel a sorokkal maradéktalanul egyetértek - mert Lázár Ervin a minden mesterkéltség és bravúr nélküli mondat atyamestere, és a történetfűzése is minden tanult szenzációtól mentesen hibátlan.

Ha valaki elolvassa a Hét szeretőm novelláit, akármelyiket, azt erről nemigen kell aztán győzködni. Szakmabeliek a Buddha mosolyog, meg a Masoko köztársaság mélyen árnyalt, ijesztő mélységekig továbbgondolható egyszerűségéért vannak oda, én például A kerek arcú rémületesen magyarázat-szegény volta ellenére tökéletesen érthetőségéért - Lázár Ervin gyönyörű takarékossággal, a lehető legkevesebb szóval operál, úgy, hogy ez se válik nála egy minutáig se bravúrrá. A gyermekkorában, Alsó-Rácegrespusztán, Sárszentlőrincen belé ivódott beszédmód válik a leírt szava alapjává is, kevés beszédű ősök és ismerősök nyomán fogalmaz élete végéig. Talán ezért annyira fontosak a nevek, nemcsak a meseregényekben, de egyéb írásaiban is bújtatottan annyiszor beszélő nevei. Talán ezért fontosak a szikár jelzőhasználatban nyakon csíphető pontosságok. Ha ennyire szikárra vonom a szó keretét, hatványozottan fontos, hogy melyiket használom...

Szóval messze több ő annál a meseírónál, akivel - vagy mondjuk így: a szereppel - amúgy zokszó nélkül, mosolyogva azonosult. Szokták mondani, hogy közérthetősége felett annyi réteggel gazdag, hogy nincs olyan életkorú olvasó, aki ne találhatna benne neki szóló tartalmat, (s főleg) humort. Berzsián és Dideki történetében például hatalmas gátlástalansággal mesésít alkotástechnikai, irodalmi belügyeket úgy, hogy gurgulázva kacag rajta a legkisebb is, ha felolvasod neki (miközben például én kénytelen vagyok elmagyarázni azért a pöttöm hallgatónak, miért nem tudtam tovább olvasni a nevetéstől a könyvet, amikor az okostojás szemüveges kislány zseniálisan (sztereo)tipizált nevét először olvastam (volna) fel... akit úgy hívnak amúgy, hogy Zsebenci Klopédia...). A Szegény Dzsoni és Árnika például olykor igen kemény társadalmi jelenségek mesébe dédelgetésére vállalkozik, minden cukrosítás és édelgés nélkül - sőt, a végén megejtett gonosz-szelídítés is úgy gördül bele, olyan biztonsággal, mintha nem a mondható mesék hepehupás dűlőútján, hanem a kizárólag típusokkal operáló mainstream sztrádáján gurulna a szekere. Úgy, hogy egyik könyvében sincs hozzáadott cukor, és a hatás sem a szokott, vegyszerszerűen kimért, bevált módszerektől tartós.

Bátran használta a gyerekszáj elszólásait, sose titkolta, mennyire a gyerekeivel együtt ír a gyerekeinek (s a mi gyerekeinknek) - hogy Mikkamakka, az Miska macska valójában, innen a név... hogy ha nem káptalan a fejem, akkor ugye: kápos... De pontosan érthető, a mesében is hogyan ír valójában mindenkinek, főleg, ha fény derül még néhány érdekes műhelytitokra. Annak idején a Lyukasóra egyik műsorában került szóba az akkori nagy öregek (Várady Szabolcs, Mészöly Dezső, Lator László) közt Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című mesegyűjteménye - pontosabban az a kevéssé ismert tény, hogy valójában kit (kiket) rejtenek a nevek. Hogy Vacskamati bizony "macska Vathy" - az író felesége bújik a sedre-szende lányalak bőrébe; s ennek fényében bizony még ízesebb a Vacskamati virágjában megfogalmazott szelíd intés, kritika... Hogy Nagy Zoárd, a járkáló fenyő, aki elindult egyszer szeretett völgyéből, s most nem talál haza, maga Pilinszki János - a háborús élmények után tétován helyét kereső költő rajza is Zoárdé... Hogy Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl Nemes Nagy Ágnes, aki a maga ihletének természetét is maradéktalanul érteni akarta. Hogy az önmagával versenyző Ló Szerafin a maga szavait örökké firtató Ottlik Géza, a kirívó színű "csodaló" abból az egykori, határmenti, hadapródiskolának álcázott versenyistállóból... Hogy Dömdödöm az igazságait pofonokig, mindig kimondó Mándy Iván... (bár most épp azt olvasom: Ottlik szavából, hőséből, személyiségéből lett a Réber ceruzája alatt hogy-hogy nem medvévé alakult Dömdödöm...). Hogy a nevek számunkra ismert neveket rejtenek, hogy minden szereplő valójában szelíd (irodalmi) kritika is, az Újhold (és szélesebb körének) asztaltársaságáé, akik a Négyszögletű Kerek Erdőig - az elfogadásban is sajátos belső hallgattatásig - futottak a szomorúság elől... S akiket fenyegetnek a pomogácsok (ezt a nevet szerintem nem is kell magyaráznom). Ennek fényében mennyire bájos már az a költői verseny, ott, az erdőben? S mekkora (érett, felnőtt) mélységeket kap maga a mese?

Lázár Ervin mindenki barátja volt - ilyen volt az alkata. Nem tartott haragot és nem lehetett haragudni rá. Most nagy a csend körülötte. A gerjesztett gyűlöletek korában nincs évada a béke gyógyírjait kínálgatónak. De nem felejthetjük el. Pont azért, mert azon kevés írók közt tartom számon, akik a szavaikkal pedagógiai célból sem akartak bántani soha. Akik soha nem az altestem környékét, a zsigerit, de mindig a szívem táját melengették. Az igazak közé tartozik. Olvassátok a gyerekeiteknek.

Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris

Fordította: Vári Erzsébet