Az éhezők viadala

Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiája az utóbbi évek legsikeresebb ifjúsági fantasy (avagy, a manapság egyre divatosabb, és általam kissé utált kifejezéssel: „young adult”) megjelenései közé tartozik. Túl azon, hogy az olvasók körében elért népszerűsége a Twilight-éval vetekszik, azzal szemben többnyire a kritika is elismeri. Nem is volt kérdéses, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) Hollywood is ráteszi kezét az alapanyagra – idén tavaszra el is készült az első rész filmváltozata. A várakozások óriásiak voltak, a forgatás előtt-alatt felreppent hírek alapján hol temettük, hol epekedve vártuk a film bemutatóját, a színészek kiválasztása az ilyenkor szokott módon felborzolta a rajongók idegeit, és már jóval a mozikba kerülés előtt felmerült a szokásos kérdés: vajon lesz-e folytatás?

Nos, Az éhezők viadala filmváltozata jött, látott és győzött. Világszerte óriási sikert aratott, és ma már elmondható, hogy mind a rajongók, mind a könyvet előzetesen nem ismerő filmnézők szerették. Mivel én az előbbi csoportba tartozom, volt bennem egy óriási várakozás, hogy azt a világot, amit annyira szerettem a könyvekben (bár ez így nem pontos, mert Az éhezők viadala világa minden, csak nem szerethető – tehát: azt a világot, amit annyira jól felrajzolt Suzanne Collins) vajon sikerül-e könyvhűen, egyszersmind működően adaptálni.

Nem tartozom azon rajongók közé, akik egy-egy kedvencük adaptálásakor a részletekhez való merev ragaszkodást követelik meg az alkotóktól: amennyiben a történet szempontjából nincs különösebb jelentősége, egyáltalán nem érdekel, hogy például a szereplők kinézete épp olyan-e, mint a könyvben, ahogy az sem szokott zavarni, ha kihagynak néhány, kevésbé jelentős részt. Ami viszont nagyon tud zavarni, hovatovább még egy oldalról oldalra pontosan adaptált történet nyújtotta élményt is tönkre tudja vágni, az, ha nem sikerül közvetíteni azt az atmoszférát, ami az alapanyag sajátja. Ettől ez esetben nem kellett tartanom: az első percektől kezdve, amikor Katnisst követtük a kies, nyomorgó tizenkettedik körzetben, amint reggeli vadászatára indul Gale-lel, pontosan azt a fojtogató hangulatot éreztem, amit a könyvek olvastakor. És valahol ez a lényege az egésznek: nem a dráma, nem az akció, nem a szereplők ruhái, hanem az a zsigeri fenyegetettség-érzet, ami áthatja a Panem peremkerületén élők mindennapjait, és ami aztán a szereplőkkel tart az Arénába is.

A történet egyébként meglepően hű a könyvhöz. Az Észak-Amerika romjain felépült Panem tizenkét kerületéből minden évben kiválasztanak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közti lányt és fiút, hogy körzetüket képviselve részt vegyenek az Éhezők Viadalán. A brutális valóságshow a Panemet irányító Kapitólium lakosainak az év legnagyobb „eseménye”, afféle groteszk játék (ahogy az eredeti cím is utal rá: Hunger Games), míg a tizenkét körzet lakóinak, akik gyermekeiket kénytelenek beküldeni az Arénába, örök emlékeztető: egykori lázadásukra, és az azt követő kiszolgáltatottságra.

Katniss Everdeen, a tizenkettedik körzet titokban vadászó lánykája kishúga helyett jelentkezik önként a Viadalra – a legszegényebb körzet versenyzőjeként, egy mulya pékfiúval az oldalán, alkoholista mentorral súlyosbítva nem sok esélye van nyerni. Egész életükben erre készülő gyilkológépek, szponzorok hadai által támogatott vetélytársak mellett Katniss az esélytelenek nyugalmával okozhat felfordulást a Viadalon és „vihet új színt” a játékba. Aminek aztán senki által nem várt következményei lesznek…

A rendező, Gary Ross és a forgatókönyvön vele dolgozó Billy Ray remekül ragadták ki a lényeget a Viadalból és nagyon jó érzékkel töltötték ki a hiányokat – mivel a könyv elbeszélője Katniss, értelemszerűen csupán annyit tudunk az Arénán kívül zajló eseményekből, amennyit ő. Ez a film esetében nem működött volna, ide kellettek azok a részek, amelyek a játékmesterek munkáját mutatták – akik bizony, ha unalmassá válik a show, beavatkoznak, és beküldenek néhány mutánst –, vagy amelyek Haymitch szponzorszerző kalandjaira utalnak. De ugyanígy kellett az is, hogy lássuk, a Kapitólium dekadens közönsége és a tizenkettedik körzet rettegő lakói hogy követik a Viadalt – ki monumentális kivetítőn, pezsgőzve és vérözönt várva; ki lepusztult házában szorongva, hogy vajon az ő körzetének versenyzője lesz-e a következő áldozat.

A könyv egyik legérdekesebb része ez a már-már abszurditásig fokozott ellentét a körzetek és a Kapitólium között – tartottam kicsit tőle, hogy a filmvásznon „puhítják” ezt a különbséget, de szerencsére nem így történt. A Kapitólium olyannyira groteszk, hogy simán elhisszük: ezek az elfajzott idióták tényleg arra izgulnak, hogy csóró gyerekek a képernyőn ölik egymást. Őrültebbnél őrültebb kosztümök, agyonplasztikázott arcok, saját kivételezettségébe beleőrült felső társadalmi osztály az egyik oldalon; megtört, szürke, a kilátástalanságba belefásult munkások a másikon. A könyvre jellemző vaskos társadalom- és médiakritika a filmben is maradéktalanul átjön, úgy, hogy nincs erőszakosan az arcunkba tolva: aki fogékony rá, ad absurdum nyitott szemmel jár a saját világunkban, úgyis észreveszi a párhuzamokat, aki meg nem, az nyugodtan ellehet enélkül: a film önmagában szórakoztató.

Az atmoszféra és a remekül adaptált forgatókönyv mellett a film nagy erénye a kiváló szereplőgárda. Mélységesen hálás vagyok a készítőknek, amiért Katniss szerepét nem egy butuska csinibabára bízták, hanem Hollywood egyik legtehetségesebb fiatal színésznőjére, Jennifer Lawrence-re. A színésznő, akit mindössze húsz évesen már jelöltek Oscarra a Winter’s Bone című filmben nyújtott alakításáért, remekül hozza azt a kicsit karcos, magának való, kemény Katnisst, akit a könyvben megismertünk. Akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nem egy szerethető főhős – és Lawrence mer nem szerethető lenni a vásznon; ugyanakkor amint Katniss érzelmeket fedez fel magában – mint a haldokló Rue ravatalánál –, életre kel és megmutatja, milyen lehetne ez a lány, ha nem a tizenkettedik körzet mocskában nőtt volna fel. És legnagyobb szerencsénkre ott van benne a folytatások Katnissa, a harcos és a jelkép is.

Erős főszereplő mellé hasonlóan erős mellékszereplők dukálnak: a Peeta-t játszó Josh Hutcherson sótlan és kissé töketlen „mamakedvence”, épp, mint a regényben – ugyanakkor jól játssza a Katniss háta mögött ügyeskedő túlélőt is. Liam Hemsworth a gyerekkori barát, Gale nyúlfarknyi, ám jelentős szerepében emlékezetes – már csak azért is, mert ritka jó pasi. Az alkoholista mentort alakító Woody Harrelson cseppet sem meglepő módon remek, akárcsak a játékmester, Seneca szerepében Wes Bentley. Aki nekem különösen emlékezetes marad, az a showman Caesar Flickermant alakító Stanley Tucci, aki a groteszkig fokozott ripacskodásával sokat tett hozzá a már említett húsbavágó médiakritikához.

Egy remek regény remek adaptációja Az éhezők viadala – rajongóként nem nagyon találtam hibát benne. Ami ennél is fontosabb, és a mai hollywoodi filmek átlagszínvonalát tekintve szinte bravúr, hogy olyasvalakivel néztem meg, aki nem olvasta a regényeket, és ő is remekül szórakozott. Több ilyen izgalmas, feszes, látványos, ugyanakkor elgondolkodtató és kiváló alakításokat felsorakoztató film kéne a mozikba – remélem, a folytatás, a Futótűz is legalább ezt a színvonalat hozza majd.

Suzanne Collins: A kiválasztott

A karácsonyi könyvdömping egyik legjobban várt megjelenése volt Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiájának befejező kötete, A kiválasztott. Az első két rész (Az éhezők viadala, Futótűz) magasra tette a lécet – az utóbbi évek legokosabb, legösszetettebb ifjúsági regényfolyamával ajándékozott meg bennünket (bár, hogy ez egyáltalán ifjúsági sorozat-e, arról megoszlanak a vélemények). Mint az ilyen sorozatok esetében általában, a befejezést nem minden félelem nélkül vettem kézbe – annyira könnyű lett volna elszúrni. Ám szerencsére Suzanne Collins magabiztosan ugrotta át a saját magának állított csapdákat: olyan messzire vitte a cselekményt a műfajban megszokott kliséktől, amennyire csak lehet, úgy fejezte be a történetet, ahogy a legkevésbé vártuk volna, és nem, nem adta meg magát a korszellemnek, és nem írt rózsaszín happy endet. Amiért nem győzök eléggé hálás lenni.

Az előző rész végén Katniss Everdeent, a lázadásával önkéntelenül a forradalom jelképévé váló lányt kimenekítették a felrobbantott Arénából, és a felkelők bázisára, az addig elpusztultnak hitt tizenharmadik körzetbe vitték. Felépülve sérüléseiből Katniss megismeri ezt az új világot, a lebombázott, majd a föld alatt újjáépített, katonai szabályok szerint élő körzet világát, ami bizonyos szempontból még kietlenebb, még élettelenebb, mint a tizenkét panemi körzet. A tizenharmadik körzet ugyanis egy monumentális katonai tábor. A túlélők a föld alatt több tíz emeletnyi mélységben építették ki városukat, napjaik szigorú rendben telnek, életük a kiképzés, és a fegyvereiket többre tartják, mint a gyermekeiket. Az olyan dolgok, mint a nevetés, a szeretet, a szépség, a szórakozás, itt értelmüket vesztették – minden és mindenki alárendelődik a háborúra való készülődésnek.

Annyira szívbemarkoló és kegyetlen dolog Collinstól, hogy az olvasó utolsó illúzióját is lerombolja: mert mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy a Kapitólium elnyomása után a tizenharmadik körzet maga a paradicsom, ahol az élet csupa játék és kacagás, és ahol a szerencsétlen menekültek otthonra lelhetnek – de nem, ők ott csupán újabb üres szájakat jelentenek, akiket etetni kell, újabb sebesülteket, akiket ápolni kell, vagy ami még rosszabb, a fiatalok potenciális fajfenntartókat. Ám ha belegondolunk, kegyetlenül realista is: hiszen egy diktatórikus rendszer megdöntéséhez nem paradicsomi állapotok kellenek, épp ellenkezőleg: vasfegyelem és politikai taktikák.

Ez a rendszer szippantaná be Katnisst, ha hagyná magát. A lány, aki lángra lobbant, aki előbb a kapitóliumi showbiznisz „sztárja”, majd  a forradalom jelképe lett, most akarata ellenére kénytelen vállalni a fecsegőposzáta szerepét – ami nem is annyira különbözik az előzőtől. Ami az előző kötetben még csak sejtés volt, most már bizonyosság: a lázadók épp úgy kezelik Katnisst, mint a Kapitólium – gondosan megtervezett szerepet aggatnak rá, olyan kosztümmel, ami jól mutat a képernyőn, harctéri sminkkel, beállított sírással az elpusztított otthonában. Senki sem várja tőle, hogy harcoljon, hogy tegyen valamit, csak az a dolga, hogy arcát adja a médiaháborúhoz – egy olyan arcot, amit a lázadók és a „nép” látni akar. És hogy ezt elérjék, semmitől sem riadnak vissza.

Bűn lenne elárulni bármit a cselekményből – okos és fordulatos könyvvel van dolgunk, ami jó néhány meglepetést tartogat, és bizony vannak pontok, amikor a sarokba hajítanánk felháborodásunkban. Talán a legjobb húzása Collinsnak, hogy szépen felépítve, hitelesen és sajnos nagyon realistán ráébreszt minket arra, hogy ebben a háborúban mindkét oldal egyformán mocskos, kegyetlen és embertelen – miként minden háborúban. Mert nincs olyan, hogy jó háború – vannak jó célok, vannak olyan célok, amikért érdemes és kell is kiállni, háborúzni, ha kell, meghalni; de bármily nemes a cél, a háború mindig ártatlan áldozatokkal, rombolással, értékvesztéssel jár. És vannak, akik ebben a háborúsdiban meg tudják őrizni emberségüket, józan eszüket, ám vannak, akik nem: fáj látni, ahogy a harc kifordít magukból embereket, és mindennél jobban fáj, hogy vannak – mert mindig vannak – akik élvezik.

Katniss pedig ennek az egésznek a közepén, egy ráaggatott hazug szerepben sem akar mást, mint megóvni a szeretteit, és megölni Snow elnököt – nem a lázadók miatt, nem bármiféle elv, vagy politikai meggyőződés okán, hanem hogy bosszút álljon. Végig megmarad annak a dacos, olykor meggondolatlan, bármire képes lánynak, aki volt – félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy nem fejlődik, mert okosabb lesz és jobban átlátja saját szerepét, de a legfontosabb nem változik: józan és mély érzésű marad, amit tán a legnehezebb megőrizni ilyen időkben. És bár csinál ostobaságokat, soha nem adja fel az elveit, amivel kivívja a tiszteletünket – és amik segítenek neki újrakezdeni.

Mert mindig ez a legnehezebb. Új életet kezdeni, amikor mindent elvettek tőlünk,  újraépíteni a világot egy ekkora pusztítás után. Ez az, amiről a  könyvek általában hallgatnak – hogy a győzelmi eufória után mekkora erő kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk, és túllépjünk a  múlton. Collins a legkevésbé várt módon fejezi be Katniss történetét, cukormáz nélkül, ám fájóan realistán – még csak hasonlót sem olvastam a műfajban, és csak remélni tudom, hogy olvasok még. Egy biztos: ha megkérdeznének, a piacon fellelhető ifjúsági fantasy vagy young adult könyvek közül ez lenne az első, amit bármelyik kamasznak a kezébe nyomnék.

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek

Suzanne Collins: Futótűz

Az éhezők viadala eléggé levett a lábamról, az utóbbi idők egyik nagy meglepetése volt, kíváncsian vettem hát kézbe  a folytatást - annak, hogy vártam egy évig az első résszel, az egyetlen jó oldala, hogy így legalább rögtön belevághattam.  A Futótűz, noha magán viseli a trilógiák középső darabjainak örök átkát, egyfajta átvezetés, alapozás a nagy fináléhoz; semmiben sem marad el az első kötettől, és a legkevésbé sem okoz csalódást.

Vigyázat! Spoilerveszély lehetséges!

Katniss és Peeta, miután megnyerték az Éhezők Viadalát, ünnepelt sztárokként térnek vissza körzetükbe, gazdagságot, biztonságot és egész hátralévő életükre szóló médiafigyelmet kapva a győzelem mellé. Ennek első felvonása egy győzelmi körút, melynek során a győzteseket végigviszik a legyőzött körzeteken, demonstrálva, hogy ők is ugyanúgy a Kapitólium bábjai, mint mindenki más, és arra kényszerítve a többi körzet lakóit, hogy éltessenek valakit, aki legyőzte az ő kiválasztottjukat. A show mindenekelőtt, Katniss és Peeta kénytelen úgy ugrálni, ahogy a rendezők fütyülnek, részt vesznek számtalan partin, magukra húzzák a méregdrága dizájnercuccokat, eljátsszák a szerelmespárt a kamerák előtt, és maguk sincsenek tudatában annak, mi zajlik az ünneplés mögött.

Katniss öntudatlanul is elindított valamit a Viadalon, ami – és ez a szerzőt dicséri – a főszereplővel együtt bennem sem tudatosult, így igazi meglepetésként ért a második kötet gerincét adó történet. A körzetek lázadoznak, egy kiválasztott egyetlen apró cselekedete felébreszti bennük a hetvenöt éve szunnyadó öntudatot, a Kapitólium pedig ezt nem tűrheti, és minden eddiginél véresebb bosszúra készül. A győzelmi körút után megrendezésre kerül a Nagy Mászárlás, ami a Viadalok történetében mindig valami különlegességet jelent. Volt, hogy kettő helyett körzetenként négy kiválasztottat tereltek be az Arénába, volt, hogy a körzetekben szavazniuk kellett az embereknek, ki vigye vásárra  a bőrét, ezúttal azonban egy még különlegesebb falattal készült a Kapitólium: az eddigi győztesek közül kerülnek ki a versenyzők. S mivel a tizenkettedik körzetben Katniss az egyetlen női győztes, újra az Arénában találja magát.

Elsőre iszonyú bosszantónak tűnt, hogy Collins újra betereli  a főszereplőket egy Viadalra, már épp fantáziátlanságot, önismétlést és rókabőrt kiáltottam volna, ám szerencsére az események hamar úgy alakulnak, hogy ezt ha nem is jó szívvel, de megbocsátjuk. Míg az előző kötetben huszonnégy idegen került egy Arénába, és ölte halomra egymást, itt olyan emberek kerülnek szembe egymással, akik ha csak hírből is, de valamennyire ismerik egymást, és mindannyian megjárták már egyszer a Viadalt. Keményebbek, taktikusabbak, jobban viselik a küzdelmet. És vannak köztük jópáran, akiknek titkaik vannak.

Szépen lassan kibontakozik egy összeesküvés, amit furcsa módon a főszereplő tud meg utolsóként. Érdekes húzás ez Collinstól, hogy a kulcsszereplője – és egyben a könyvbeli összeesküvésé – egy olyan lány, aki képtelen taktikázni, ösztönlény, csak a túlélés és a szerettei védelme hajtja, de a sok világméretű küldetéstudattal megvert fantasy-hős között igazság szerint üdítően hat a természetességével. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ebben is felfedezhető némi társadalom- vagy inkább médiakritika, hisz a középpontba tolt „sztár” mögött mindig ott gyülekezik a tanácsadók, ötletemberek, szervezők hada, akik az igazi munkát végzik, és sokszor az „arc” azt sem tudja, miről van szó. Nem akarom bántani Katnisst, de kicsit ezt éreztem nála is: jelkép lett, de észre sem veszi, az meg pláne meg sem fordul a fejében, hogy mekkora volumenű dolog jelképe lett, ha csúnyán akarom megfogalmazni, mire is használják őt, mint jelképet – egyébként el lehetne indulni egy olyan irányba is, hogy vajon azok, akik a „jó ügyért” használják fel Katnisst, vajon mennyivel jobbak azoknál, akik az Arénába küldték, de ez már csúnya moralizálás, ami azt hiszem, messze túlmutat a könyv keretein.

Amiben határozottan erősebb volt a kötet az előző résznél, az a mellékszereplők bemutatása. Az éhezők viadalában alig néhány kulcsszereplőt ismertünk meg, a Viadalon részt vevők abszolút háttérben maradtak Katniss és Peeta kettőse mögött, itt viszont egy csomó érdekes szereplőt ismerünk meg, akiken keresztül szintén kritikát fogalmaz meg Collins: a korábbi Viadalok győztesei közt többségben vannak azok, akik megzakkantak, alkoholba vagy drogokhoz menekültek, vagy épp a saját sztárságukba habarodtak bele annyira, hogy teljesen eltávolodtak a valóságtól. És igen, ezt is nap mint nap láthatjuk magunk körül: hogy az egyes valóságshow-k győzteseinek, a pillanatnyi sztársággal megajándékozott szerencsétleneknek hogy teszi tönkre az életét a média, a feledés, vagy épp a saját hiúságuk.

Egyetlen olyan szál volt, amit nem sikerült maradéktalanul tovább vinni az első kötetből: a szerelmi háromszög. Az első részben még teljesen a helyén volt ez a többszörösen idézőjelbe tett romantikus szál, de itt már rezeg a léc, és sajnos kezd elmenni az ifjúsági regényekben manapság már kötelező szenvelgős irányba. De ez az egyetlen kritikám, minden egyéb a helyén van, sikerült úgy folytatni, hogy megugorja – olykor még túl is szárnyalja – az első kötet színvonalát, ezek után kíváncsian várom a befejezést.

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek

Suzanne Collins: Az éhezők viadala

Régóta szemeztem ezzel a könyvvel, itt várt a polcon majd’ egy éve, de nem tudtam rávenni magam az olvasásra, mert tartottam tőle. Egyfelől nagyon kíváncsi voltam, ha valamivel le lehet venni a lábamról, az  a disztópia, másfelől nagyon szkeptikus, mert egyre inkább tele van a hócipőm a mindent elárasztó ifjúsági fantasy-dömpinggel, és kövezzetek meg bátran, de vállalom: én mostanában nem olvastam olyat, ahol a „komoly” mondanivalót sikeresen ötvözték volna az ifjúsági tartalommal. Valahol mindig elcsúszott az egyensúly, és ettől tartottam most is. Nem kellett volna, mert Suzanne Collins ezen a téren nagyon jól teljesít: úgy ír disztópiát, hogy az abszolút fogyasztható az ifjabbak számára is, jól egyensúlyban tartja a különböző súlyú konfliktusokat, nem lesz sem túl komoly, sem gagyi, nincsenek benne erőltetett szálak, még  a mostanában mindenbe beleszuszakolt szerelmes(?) vonulat is helyén van. Engem A szolgálólány meséjére emlékeztetett, mintha Atwood remekének ifjúsági változata lenne (tekintsünk most el a Battle Royale-tól, tudom, hogy hasonlít rá, de mivel azt nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni).

Az egykori Észak-Amerika már a múlté, romjain Panem található, amely a Kapitóliumra és tizenhárom távoli körzetre oszlik. A mindent irányító, fejlett és gazdag Kapitólium kénye-kedve szerint zsákmányolja ki a körzeteket, melyek csak egyszer lázadtak fel ellene, ám a lázadást leverték, és büntetésül a tizenharmadik körzetet a  földdel tették egyenlővé. A megmaradt tizenkét körzetet a napi robot, félelem és éhezés mellett évről évre egy véres valóságshow-val emlékeztetik arra, hogy a Kapitólium mindenek felett áll, és úgy rendelkezik az életükkel, ahogy akar: ez az Éhezők Viadala. A Viadalra körzetenként kisorsolt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti lány és fiú egy csapdákkal telizsúfolt Arénában kell megküzdjön egymással, mindaddig, amíg csak egy marad élve.

A tizenkettes körzetben élő Katniss önként jelentkezik a Viadalra tizenkét éves húga helyett, akit apjuk halála óta gondoz és védelmez a fájdalomba belebetegedett anyjuk helyett. Katniss kemény lány, akit a vadon törvényei neveltek: egy szegény körzetben, apa nélkül, családfenntartóként illegális vadászatból megélve küzd a fennmaradásért napról napra. Esélytelenként érkezik a Viadalra a körzetbeli pék kissé nyámnyila fiával, mint másik kiválasztottal és alkoholista mentorukkal, hogy aztán főnixként szülessen újjá, aki pusztán a túlélési ösztönével is képes borsot törni a hatalmasok orra alá.

A könyv legerősebb oldala az ezerszer kivesézett társadalomkritika. Olvastam olyan véleményt, mely szerint szerencse, hogy ez csak a könyvekben létezhet, hát én ebben nem vagyok olyan biztos. Rémesen kiábrándult és pesszimista vagyok, ha azt mondom, nincs már olyan messze az idő, amikor a tévében hasonló valóságshow-kat láthatnak, akiknek van gyomruk hozzá. Persze, adja az ég hogy ne legyen igazam, de tény, hogy az egyre durvuló tartalmakkal operáló reality-k nincsenek is olyan messze a könyvben ábrázoltaktól. Igaz, élesben gyilkolást még nem mutattak, csak épp önmagukból kivetkőző, pénzért és hírnévért minden emberi méltóságukat eldobó „túlélőket” meg „villalakókat” vagy épp „celebeket”. Ám míg a könyvbeli Viadal Panem egyik felének show, a másiknak büntetés és gyermekeik mészárszékre küldése.

Míg a tizenkét körzet lakói attól rettegnek, hogy nehogy őket, vagy épp gyerekeiket, barátaikat, ismerőseiket sorsolják ki, a Kapitólium közönsége évről évre hatalmas népünnepélyként éli meg a Viadalt. Hősként ünneplik a kiválasztottakat, akiket trendi dizájnerek ruháiba burkolnak, és úgy mutogatnak körbe a partikon, megnyitókon, interjúkon, mint a vásári majmokat. És igen, ebbe az is beletartozik, hogy a ruhájuk, a szerelmi életük, a kedvenc ételük jobban érdekli a népet, mint az, hogy túlélik-e a Viadalt, és hogy aki a legérdekesebb, a legnagyobb a hírértéke, az kapja a legtöbb szponzori felajánlást. Az élet itt csak harmadlagos az üzlet és a politika mögött.

Szerencsére a jól kidolgozott háttér és a sztori érdekessége feledteti velünk, hogy Katniss alakja nem épp a legmegnyerőbb. Kicsit világgyűlölő, nagyon kemény, önfejű, olykor kifejezetten idegesítő lány, aki belecsöppen egy olyan helyzetbe, amivel igazából nem nagyon tud mit kezdeni. Csak túl akarja élni, de különösebben nem küzd azért, hogy nyerjen. Az egyik legérdekesebb kérdés az egész Viadalban az, hogy túlélhet-e valaki úgy, hogy ne váljon gyilkossá? Nyilván nem, hisz legkésőbb a végén valakit meg kell ölni, de épp Katniss alakján keresztül látjuk, hogy az életösztön mennyire ki tudja ölni az amúgy jószándékú emberből is az emberséget. Katniss főleg menekül és sodródik, és az sem az ő érdeme, hanem mentoráé és a körzetéből jött Peetáé, hogy a showbiz a keblére öleli, és végül úgy tudnak kijönni abból az Arénából, ahogy.

Az utóbbi évek egyik legjobb ifjúsági fantasy-je, okos, fordulatos, kellően mély és nagyon kritikus, ami nekem különösen tetszik. Semmi felületesség, nyál, olcsó megoldás nincs benne, azért meg külön köszönet az írónőnek, hogy nincs túlírva, manapság igazán ritka, hogy egy ifjúsági szerző ne sokszor ötszáz oldalban akarja lenyomni a torkunkon a tanulságot. A maga nemében kiváló regény, ami után tűkön ülve várjuk a folytatást.

Kiadó: Agave

Fordította: Totth Benedek

Korábbi kommentek: