Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája

Mikor becsukom a könyvet, az első gondolatom még mindig a csodálkozásé. Ritkán kapom meg ezt a fajta érintést így, amikor egy számomra idegen életrend történéseibe bámulok – hogy megérint, mintha a magamé volna, idegenségében is mélyen emberi voltán túl pont az idegenségével. Hiszen más a meséje és más a realitása. Hisham Matar számára teljesen más a magától értetődő, a magyarázatra nem szoruló. És pontosan tudja ezt – új hazájának nyelvén fogalmazva, örökös kétlakiként, emigránsként létezve folytonos idegenségekben, pontosan tudja, mit és milyen mélységig adhat át azáltal, ha vállalja ezt az idegenséget. Ha úgy kezel engem, az olvasót, mint aki érti és érzi annak a másféle életnek a ritmusát, kódjait, kiszólásoktól hálaadó szavak szólásán át szokásokig és életrendig. Tudja, mit kockáztat – hogy sokan nem követik majd végig a mesét, amely a mi modern mesélői hagyományaink ízeivel is eljátszik azért; valahogy úgy, ahogy a svájci internátusi éjszaka szélviharának zaja játszik el a kamaszodó hős érzékeivel. Nem magyarázza el az idegenséget – amit elmesélne, egyetemesebb annál, semhogy odaférjen hozzá korba, hovatartozásba, kultúrák különbségeibe (ez is milyen, maga a szó: mintha tényleg lehetne bármelyik különb); szóval hogy odaférjen hozzá életünk rendjeibe kapaszkodó bármiféle magyarázat. Semmilyen magyarázat nincs befolyással a tényre, hogy nem az eltűnése napján tűnik el az, akit a legközelebb érzel magadhoz – hanem minden közelség-érzet ellenére sosem volt maradéktalanul előtted, valójában a születésed napjától „eltűnt”, és ritka ajándék, mikor valójában rálátsz - arra, aki volt, aki neked lehetett volna -; ha utólag, ha hiába, akkor is.

Egy eltűnés anatómiája. Ahol a csont maga a kultúra, az emigráns-létbe kényszerült, Egyiptomban élő egykori „királyi miniszter” otthonba kapaszkodása, a majdnem ugyanolyan emigrációjában, amely (picit) mégis más. Látszólag innen nő ki minden ok, a politikából, a forradalomból, hiszen nem lehet történelmen kívül élni, mondja Kamál Pasa el-Alfí a feleségének, amikor az megkérné: ne adja tovább a múlt terhét. Nincs semmi szégyellni valónk, épp ellenkezőleg – mondja a férfi. Ki beszél itt szégyenről? A sóvárgástól akarom megkímélni – feleli az asszony. Egy asszony árnyéka, a halott anya árnyéka – ő az első, aki eltűnik, túl korán. A hiánya és a hiányt betöltő új feleség: Mona adják a zsigereket az anatómiához. A rajongás a mostohaanya iránt volna így a bőr, a legkülső réteg – de valójában minden fordítva van. Hisham Matar leginkább önfeltáró könyve ez – hiszen ő maga is elveszítette az édesapját, aki Kadhafi rendszerének üldözöttjeként tűnt el, rabolta „haza” a rezsim az emigrációból. És Hisham Matar legszebben eltávolított könyve: az eltűnést csontig vetkőztető feltárás nem magát az apát keresi (és nem elsősorban a saját gyászt mutatja fel – bár felmutatja!), hanem a szépséges felelősségvállalást egymás felé: a rejtegetni valók, a titkok keserű ízét a szájakban, és kimondásuk, feltárulásuk sokféleségét. Hogy hogyan válik a feltárulás (ha késve is) érintéssé – és hogyan lehet minden további érintést kizáró, szavakba csomagolt pofonná, ha leleplezés.

Eszembe jutott a szövegéről a  mikrográfia, a díszítő indákba, a betűket formáló vonalakba, az írásba rejtett miniatűr írás. Az arab díszítőművészet egyik legbájosabb eszköze. Matar a szemünk láttára épít a rejtettre, a sorsba rejtettre, a titokéletre a látszó mögött, a titokra, ami aztán mégis látszik – a leleplezéshez olykor elég ránézni egy arcra a tükörben. De a történet szálait rángató, azt kirajzoló betűkbe írt titokbetűk is titokbetűknek adnak otthont. Mindig marad egy réteg, amit nem mesél el, csak érzékelteti a jelenlétét. Hol egy résnyire nyitva hagyott ajtóval, ahová úgymond begurulhat a labda… idősebbnek gondoltalak – szabadkozik Mona… van miért szabadkoznia; ebben a történetben minden felnőttnek van: mind beleírja a sorsába a másik megrablását titokbetűkkel. A mikrográfia jutott eszembe: eddig két regényt olvastam Hisham Matartól, mindkettőben ott indázik ez a befelé építkező szövegi tartalom, az elhallgatások kimondása, a még mélyebb elhallgatások; és igen, legmélyebben a csönd. Valódi tartalmaink feltárhatatlanságai: mindaz, amit megosztanánk, de nem lehet – apa nem adhatja át fiának, szeretőjének, feleségeinek, mert magának se mondja el. S amit az író hallatlanul finoman érzékeltet – olykor csak az értetlenség, máskor (a legszebb helyeken) a megbocsátás önkéntelen gesztusainak elénk tárásával. A hiányt, amit nem lehet átölelni. Amit nem lehet nem átölelni.

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Hisham Matar: Férfiak földjén

A férfiak földjén egy kisfiú téblábol. Várja haza az apját, aki egyre hosszabb „üzleti utakra” megy, ül az anyja ágyánál, amint az félig delíriumban Seherezádé gyávaságáról mesél neki, aki a halál helyett a rabszolgaságot választotta – az anya ágyánál, aki félig üres „gyógyszeres üvegét” szorongatva delirál. Várja a papa barátját, Muszát, a hosszú nyárban, hogy a vállára ültesse, hogy a kertünkben termő szilva- és narancsfákról le tudjam szedni a fentebb függő gyümölcsöket, amiket megédesített a napfény. A kisfiú játszik a tetőn a „műhelyében” s persze az utcában lakó többi fiúval is játszik – de barátja csak egy van közöttük, Karim, Usztáz Rasíd fia, a szomszédban lakó egyetemi oktatóé, aki a Papával jóban van, sokat beszélgetnek összedugott fejjel, papírokat olvasnak és vitatkoznak, mikor a Papa itthon van. A férfiak földjén egy kisfiú téblábol – azon a földön, ahol az Útmutató, Vezér és Jótevő, a tömegek forradalmának patyolattiszta szívű kitartás-mintaképe, Moammer Kadhafi uralkodik.

Hisham Matar könyve kíméletlen. A visszaemlékező felnőtt által finoman, olykor alig átszőtt kisfiú-téblábolás rajza – hiába az idegen kultúra minden íze – mélységesen átélhető. Lapról lapra fullasztóbb légköre köréd tekeri a szükségszerű árulások ocsmány kötelét, s a gyermek-optika mázaktól mentes hitele húzza a nyakadon feszesre. Miközben ízekkel gazdagon rakott irodalmi sütemény is, olyan, mint amilyet csak egy férjéért aggódó anya süthet az utcában lakó potentátnak, mintegy a gesztussal is könyörögve. Gyönyörű mondatai vannak. S bennük lüktet a varázslatukba markolt idő – gyermek és felnőtt-idő egy korból, amit elsöpört a közelmúlt tavasza, de amely gesztusaiban nyilván nehezen múlik, vissza-visszatér a felhúzott óra ketyegésével, a felsíró csecsemővel, a szívrohamos hörgéssel – s aki átélte, az élete végéig ösztönösen ehhez viszonyít mindent. Mert nincs, ami mélyebbre vésődne a veszteségnél.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábolt, és felnőve elmeséli, hogyan veszítette el önmagát. Azt a másik önmagát, aki nem lehetett. És jól meséli. A mesterség ihletettségével. Pár nappal azelőtt, hogy Usztáz Rasídot elvitték, egynapos kirándulásra Leptisbe utaztam vele, a diákjaival és Karimmal. Úgy éreztem, elszakad egy húr a szívemben, amikor hátranéztem az integető mamára. Papa nem volt otthon. Három mondatban az alapvető viszonyok: a borzalom, az azt megelőző idill, ami csak a borzalom tükrében lesz az; a gyermek egyetlen teljes értékű kötődése, s a hiány. A felforgatót elviszik, a szabadság vágya csak egy kirándulás a romok közé, a mama szenved kényszerházasságában. És a Papa. Aki tilos gondolatokat dédelget miközben sokat utazva az üzleteit köti; olyan helyen és időben, amikor ez nem vezet jóra; olyan könyveket rejteget, mint Demokráciát, most! – s közben csak a szabad idejében apa. A gyermek nem ítél, s az őt megörökítő felnőtt önmaga sem, csak megörökíti ezt is: a hiányt. Abból a nyárból, ami aztán ennél mérhetetlenül nagyobb hiányokkal és veszteségekkel ajándékozta.

Ismerős a világa. Még ha lényegesen puhábban is, elkentebben, koszosabban, de átéltem – láttam magam körül én is a leosztott szerepeket. Felénk is volt olyan papa, aki „szolgálati útra” ment, és ugyanúgy összetörve ért haza róla. Tudjuk milyen, ha Zengazének. Nem is vagyok megfelelő ítésze emiatt e könyvnek, elragadnak az elfogultságaim. El is gondolkodtam, mit ért belőle például a Nyugat, milyen mélységig érti ezt a könyvet, amit világpolgár írója voltaképp neki címzett, a „szabad világnak”, hogy jobban értse a „megkötözött világot”. Hogy mennyire nem vegytiszták a szerepek, az áldozaté, a reformeré, a besúgóé – tán még a hóhér szerepe se. Mit érthetett belőle, aki nem tanulta a fél szavakból értést, a mondatokat, amik maguktól simulnak az ember szájába, akkor is, ha kisfiú. Nyilván eleget – a kötet körül halmozódó díjak ezt mutatják –, de annyit nyilván nem, mint egy érettebb korú kelet-európai. Hozzá kell tennem: a magam részéről szégyellem ezt a fajta bennfentességet és szívesen mondanék le róla – én is énekeltem egykor hittel, hogy április négyről szóljon az ének… Amit ennek a könyvnek külön megköszönök: megmutatta, mindezzel hogyan nézzek szembe a rá rakódott sallangoktól mentesen.

A férfiak földjén egy kisfiú téblábol, és – akár a felnőttek – elveszik a szabályok között. Lenne még mit köszönni Hisham Matarnak. Azon túl, hogy beleláthattam egy vallásos diktatúra nyarának hétköznapjaiba, bepillanthattam egy életvitelbe, amiről alig tudunk valamit. A hírekben látható zaklatott gesztusok, a kamerába kiabált pár mondat mögött sokkal élesebben láthatom az arcokat. Valahol a ránk ömlő képek áradatában többször meg kéne állni, és kézbe venni egy ilyen könyvet. Hogy a fogalmainknak róluk valósága legyen. Hogy legalább így találkozhassunk; ahogy végül a férfiak földjén tébláboló kisfiú találkozik azzal, akivel a leginkább szeretne. Aki a számára valójában jelenti a világot. Valahol itt kezdődik az irodalom: amikor látni, átélni segíti az egyébként csak jelentősen több munkával úgy-amennyire felfedezhető világainkat. Ha a sajátunkat, ha másét. Hátha rájövünk egyszer általa: akárhány-félének gondoljuk is, valójában egyetlen világban éljük mindannyian ugyanazt az egyszeri, elmesélhetetlen életet.

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár