Volt egyszer egy író, aki
szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel,
olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult
mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a
nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp
értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a
legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák
és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton
csomósodott ebből a
mást látásból
össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink
mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán
mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt
egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és
jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette
magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje
keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei.
Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a
kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig
gyönyörűen.
A gyűjtemény harmadik kötetét
tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan
kivitelű könyvvel, nyisd ki az
első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a
szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen
adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok
monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és
animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó
lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor
élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit,
(magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre
álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész,
addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta
varázslatba.
A harmadik kötetet tartom a
kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom
parafrázisára, az
Orpheusz éneke
meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman
által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes,
aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért
végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre.
Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul
a
Thermidor füzetében Lady
Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak
idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt
ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is
képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek
Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe
csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira
kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült)
rátekintése erre a mítoszra a
Szerelem utolsó látásra lapjain.
Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor
Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az
érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy
senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el
Eüridikét - ha él, ha holt.
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a
történetet indázza körül a
Rövid életek történetfolyama,
Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát,
feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet
visszhangozzák az elmesélt mesék a
Világok
Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző
világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt
testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval
többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak,
megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól
kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon
veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik
sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az
általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy
miért történhet meg - ami innentől
következik, az már csak a
hogyan.
Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni,
ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy
helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
Majdnem minden történet erről
szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a
Tériszony
(ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a
Varjúparlament, s ott van a
Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a
Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr
alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével,
ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a
Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan
szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A
Varjúparlament a
Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a
Vadászat és a
Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a
történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom
birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin
és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus
tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken
végre
boldogan éltek, míg... Éva
története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és
saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan
plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi
kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén
át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja.
Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet
mítosz-kezelése is három tükör: A
Vadászat
elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a
Képlékeny terek így szól arról a
mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a
Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink
olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért
mindig drágán fizetünk.
A legendák Bagdadjában eső
történet, a
Ramadan a
Messzi Tükrök
(vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az
uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil
kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit
kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a
mítoszainktól (ahogy a
Thermidorban),
hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az
Augustusban), hogyan válhat személyes
mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az
Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk
halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét
ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben
elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P.
Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális
megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem
is a személyes kedvencem.
Ami pedig a
Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami
végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát
Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett)
felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének
segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és
jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes,
ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt.
Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne,
amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat.
Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk
alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte
sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan
kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a
Vertigo Winter's Edge
különnyomataiban...
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a
könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét.
Idáig tartott az
ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket,
ne olvasd tovább!
 |
Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás |