Veres Attila: Odakint sötétebb

1983-ban egyik napról a másikra csápos idegen lények jelennek meg egy erdőben, valahol Kelet-Magyarországon – honnan jöttek, mik (vagy kik) ők, senki nem tudja, ahogy azt sem, hova lettek a baglyok és mi a magyarázat a jelenséget övező furcsaságokra. Egy magyar erdő a nagy földönkívüli invázió centrumában – ez is lehetne a kezdet, ha ez egy különösen rossz tucat sci-fi lenne. Szerencsére nem az, így a kezdeti idegenkedést az épp a mi erdeinket ellepő idegenektől és a gondozójukul szegődő, közepesen irritálóan önsajnáló Gábortól hamar felváltja az ámulat: ez egy piszok jó regény. Nem hibátlan, de piszok jó.

Kihagyom a „kötelező” köröket arról, mennyire üdítő ilyen jól sikerült magyar SF debütálást olvasni – egyrészt mert nem olvasok annyi hazai spekulatív fikciót, hogy komolyan megalapozott véleményem legyen, másrészt meg úgyis mindenki leírta helyettem. Amúgy sem annyira szeretem ezt a köldöknézős jaj a hazai SF így meg úgy nyafogást. Valahogy úgy vagyok vele, hogy vannak jó könyvek meg vannak rosszak. Tök mindegy, milyen nemzetiségű a szerző. Itthon éppúgy lehet jót írni, mint odaát rosszat. Lapozzunk.

Szóval csápos idegen lények és Gábor, aki világnagy szerelmi csalódása után odahagy várost, albérletet, nemtörődöm anyát és a rég lelépett apa emlékét és vonatra száll, hogy a cellofoidák közt felejtsen. Persze van itt determináció, hogyne lenne: egy balul sikerült osztálykirándulás, gyerekkori rémálmok és az állatok választása együtt eredményezik, hogy Gábor a csápos kiskedvencek etetése és ganézása mellett a világ megmentésének (avagy mégsem…) terhét is magára veszi. Trükkös a fülszöveg (végre!) és trükkös a felvezetés – sokáig, nagyon sokáig azt hisszük, a cellofoidákon van a hangsúly, aztán kiderül, hogy… Nyilván nem árulom el. Mindenesetre leszámítva azt az apróságot, hogy nem szeretem, ha ekkorára nyitják a konfliktust - talán egy picivel kisebb apokalipszis is elég néha - igazán meglepett és picit le is nyűgözött az az elegancia, ahogy a könnyed horror-sci-fiből átcsusszantunk valami másba. Valami sokkal kifinomultabb és misztikusabb történetbe.

Nem szeretem a horrort és nem is olvasom – ezt sem tudom teljes bizonyossággal elhelyezni a horror / sci-fi skálán, nekem misztikus sci-fi, de ahogy olvasom a reakciókat, ez simán horror. Hát akkor lehet, van olyan horror, ami bejön. A „vandermeeri szürreália” emlegetése a fülszövegben viszont nagyon helyén van – sokszor idézte fel az X Térség hangulatát, ami több mint jó. Ez a fajta weird fiction az összes elhallgatásával, megmagyarázhatatlanságával, atmoszférateremtésével, az olvasót partnernek tekintő hozzáállásával tán az, amit én a leginkább keresek a zsánerirodalomban. És ezt Veres Attila nagyon jól érzi – nem rág a szánkba mindent, hagy sötét foltokat, belehúz a rejtélyeibe és aztán hagyja, hadd főjünk a saját levünkben, és úgy teremt atmoszférát, hogy itt érezzük magunk körül csápos lényeit – nem mint groteszk rémálmot, hanem mint szürke valóságunk természetes velejáróit.

„Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is” – fogalmaz a szerző egy interjúban és ez már messze túlmutat a zsáner keretein: annyira jól kapja el a nyolcvanas-kilencvenes évek Magyarországának hangulatát, ahogy kevesen. A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.

Kiadó: Agave

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

Viszonylag ritka, hogy egy író azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon csupán ezért? Vagy van más is a Cunningham-hatás mögött?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes huszonegyedik századi Mrs. Dalloway parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival, elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon, miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak, képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.

Cunningham játszik. Játszik velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője, kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom, igazi közhelyparádé.

Hogy a regény mégsem lesz az, egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek. Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné, ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?

Merengünk Peterrel a művészet mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán, de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Farkas Veronika

Virginia Woolf: Éjre nap

Az elmúlt hetekben volt egy időszak, amikor lépten-nyomon Woolf jött velem szembe – facebookon, blogokon, csak úgy a neten böngészve. Aztán kezembe került Michael Cunningham új regénye (poszt hamarosan) és egyértelművé vált: e jelek csak egyfelé mutathatnak, újra olvasnom kell őt, a nekem legfontosabbat. Tavaly úgyis nagy lendülettel vágtam bele a „Woolf összes újra” projektembe – amiből most már látom, legalább három éves terv lesz, de sebaj, ha valakivel, vele pláne nem rohanok sehova.

Ismerem már annyira Woolf műveit és saját hangulataim, hogy tudjam, mikor melyik művét kell levennem a polcról – ezúttal mégis majdnem mellélőttem. Zaklatottabb vagyok annál, hogy be merjem vállalni valamelyik igazán lélektépő regényét, a Mrs. Dalloway és A világítótorony kifinomult élveboncolása most sok lenne, az Orlando intellektuális játékosságához pedig fáradt vagyok. Az esszék folyamatosan kézügyben, de most kellett egy regény. Legyen hát a legrégebben olvasott, tán legelhanyagoltabb korai regénye, erről még úgysincs poszt a blogon és úgyis mostanában csúsznak a hatszáz oldalas nagyregények. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy az Éjre nap az érett Woolfra már egyáltalán nem jellemző lassúságával mennyire nem kompatibilis az én rohanó életmódommal. Mit szépítsem, még az is előfordult, hogy majdnem belealudtam.

Woolf második regénye 1919-ben jelent meg, a Messzeség váratlan sikere után meglehetős érdeklődés közepette, viszonylagos kritikai sikert aratva – ugyanakkor támadásokat is hozva. A későbbi művek felől nézve érezhetően a saját hang megtalálása előtti mű még – de már ott vannak benne az érett művészre jellemző stílusjegyek, a gondolatfolyamok csapongása, a társadalmi színterek felforgatása és a tulajdonképpeni „történés” elvetésének törekvése, vagy még inkább a „történés” bensővé tételének igénye. Woolfnál ami a szereplőben zajlik, mindig jóval fontosabb annál, ami a szereplő körül zajlik – és ez jelent meg már itt, eme még túlságosan is Jane Austen-i és Dickens-i hatásokat tükröző késő-viktoriánus regény lapjain is. Átmeneti mű – a saját hangját kereső, erős, borzasztóan erős irodalmi hagyományokat hurcoló és azokat olykor erőszakkal levető írónő tulajdonképpen utolsó olyan regénye, melyben nem felrúgja, hanem szeretetteljes kritikával ugyan, de követi e hagyományokat.

„Nem várok második kiadást. De mégsem gondolhatok mást - lévén az angol regény olyan, amilyen - mint hogy eredetiség és őszinteség dolgában nem állok rosszul a modernek között. Leonard nagyon melankolikusnak tartja a filozófiáját… De ha többet foglalkozunk az emberekkel, és elmondjuk, amit gondolnak, hogyan lenne elkerülhető a melankólia? Mégsem ismerem el, hogy reménytelen lennék: csak az előadás oly különös ezúttal; mert ha a forgalomban lévő válaszok nem fogadhatók el, az embernek újat kell keresnie, és a folyamat, melynek során túladunk a régin, miközben egyáltalán nem vagyunk biztosak benne, hogy mi állítható a helyébe – bizony fájdalmas.”

A regény maga egyszerre klasszikus social comedy és annak finom kifigurázása – önéletrajzi elemekkel tarkítva; a jól ismert londoni irodalmi élet finom kritikájával; számos, később védjeggyé váló jelkép első megjelenésével. Hősnője, a tekintélyes irodalmi családból származó Katharine Hilbery egyszerre szabadulna a viktoriánus költőóriás nagyapa, az életét a nemzet költője emlékének ápolására áldozó anya és a családi házat s életet múzeummá változtató törekvést ironikus távolságtartással kezelő hivatalnok apa szorításából – és szentelné életét a konvencióknak. Katharine bizonytalan, óvná örökségét és felrúgná kötelmeit; kacérkodna a szüfrazsett mozgalommal, de meg is adná magát egy társadalmilag elfogadott házasságnak, ahogy a nagynénik viktoriánus kórusa szajkózza; az irodalom hithű szolgájaként vezeti körbe a látogatókat a nagy költő múzeumában és lelkesedik az elvárt mértékben a versekért, miközben estéit bonyolult matematikai számítások bűvöletében tölti.

Katharine jegyese a reménybeli költő és felső-középosztálybeli hivatalnok, William Rodney, aki azonban egy balul sikerült vidéki kiruccanás alatt beleszeret menyasszonya unokatestvérébe, egy lecsúszott nemescsalád fiatal, kissé egzaltált és bájosan szertelen lányába, Cassandrába. Miközben jegyese útját egyengetné szíve hölgye felé, Katharine közel kerül egy alsó-középosztálybeli kishivatalnokhoz, Ralph Denhamhez, akibe viszont fülig szerelmes mindannyiuk jó ismerőse, a szüfrazsett mozgalommal eljegyezkedett Mary Datchet. Így öten járják hol komikus, hol tragikus, hol rendkívül ironikus táncukat egymás - és saját érzésiek - körül. Még nagyon viktoriánus a téma: jó házasságoknak kell köttetniük, lehetőleg a társadalmi osztályhatárok átlépése nélkül, a fiatal lányoknak révbe kell érniük, a konvencióknak be kell tarttatniuk – de már modernbe hajlik a megvalósítás: Katharine és Ralph maguk mögött hagyják a rosszalló rokonokat és futnak bele a világba hogy megleljék saját érzelmeiket, William hagyja hogy tulajdon jegyese beszélje rá a színjátékra, Mary pedig büszkén vállalja, hogy hivatása mellett tette le a garast.

Ám amiben a regény igazi ereje rejlik, az a szereplők szüntelen önanalizálása. Épp az, amit Katherine Mansfield „intellektuális sznobizmusnak” nevezett lesújtó kritikájában (amivel egyébként Woolf nagyrészt egyet is értett). Korában szokatlan módon szereplői mondhatni megállás nélkül elmélkednek saját érzéseik mibenlétén – és úgy általában, az érzések, a hangulatok, a benyomások, az élet értelmének mibenlétén. Ez a korai egzisztencialista hatásokat mutató analitikus elbeszélés persze nem egyszer az élvezhetőség kárára megy – ugyanakkor rendkívül érdekes olvasni, honnan tisztult le ez a technika a Mrs. Dalloway vagy A világítótorony sűrűségéig. Érdekesség, hogy a regénnyel egy időben született A modern próza című esszéjében Woolf már a jövőbe tekint és az Éjre nap elbeszéléstechnikájával és valóságábrázolásával határozottan ellentétes nézeteket fektet le – nem példátlan egyébként, hogy esszéiben „előrébb jár” mint szépirodalmi műveiben, de tán itt a legkiugróbb a saját magában hordozott ellentét. Következő regénye, a Jacob szobája már határozott előrelépés a jellegzetes Woolf-i hang megtalálása felé, egyben átmenet az utolsó hagyományos és az első minden irodalmi hagyományt felrúgó regény között. Azt hiszem, ezzel folytatjuk hamarosan…

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső

Martin, Martin és... Martin

Nem nézem. De annyira érdekel, hogy elolvassam az összefoglalókat a Hogy Volt-on (vagy egyebütt). Úgyhogy ha nem is vagyok képben minden finomságot illetően, azért a fő vonalakat látom. Annak idején, amikor megtört bennem a kíváncsiság a könyveket illetően, s mint egy zátonyra futott hajót, lerakott a hordalékain ez a történet, írtam egy bejegyzést – amit sokan szerettek az olvasóink közül; úgy vélem, itt az ideje, hogy megszemléljem megint ezt a történetfolyamot, mert számos érdekes tanulsággal szolgál…

Az akkor jósolt pozitív előjelű hullasereget illetően tévedtem – úgy látszik, Martin mégsem rajongott a Magic & Gathering meséjéért annyira, mint hittem (vagy amennyire a maga meséjéből sokáig úgy tűnt). Bár a halálok valóban flexibilisek a világában, csak jelen kell legyen egy kívánatos vén banya (vagy valaki más, szintúgy tűz-közeli)… Így most van két Targaryen, meg két tűzokádó sárkány (meg egy zombisárkány, hogy el ne felejtsem…); kár hogy csak kettő, sokáig dédelgettem a gondolatot, hogy Tyrion sárkánylovassá avanzsál – de úgy látszik erre tényleg csak az a beteg valyriai vérvonal alkalmas. Mert az viszont számos pillanatban látszott az utolsó előtti évadban, hogy az a vérvonal beteg… Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy.

Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete.

Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak…

Ilyen játékokat többet is játszik - nem mennék bele mélyebben, de a „nagyság ára a gátlástalanság”, a „demagóg valláspondróság a legnépszerűbb”, a „szerelem érdek, vagy megszívtad” témaköröket (s még jó párat) is kimaxolta, úgyhogy bizonyos szempontból ez a sorozat egészen széles körű populáris médiatükör. Mindazonáltal (ahogy Timi felhívta rá a figyelmem) az utóbbi évadban nem vesztettünk igazán lényeges karaktert Baelish-en kívül, a Stark gyerekek, a Lannister-tesók, a Sárkányok Anyja és környezete nem hullajtott hőst – de én arra számítok, hogy az utolsó évadban majd közöttük is arat a kaszás. Martinnál még mindig nem teljesen egyértelmű, hogy milyen hátsó szándékkal dédelgeti bizonyos szereplőit – kinek jut epizódot és kinek finálét záró véres vég.

Egy kedves barátommal merengtünk el a minap azon a kvázi középkori realizmuson, amit Martin ebben az időbe fagyott világban művel. Tény, az egykori testmegszüntető metódusok karóba húzástól élve égetésig ebben a sorozatban egytől egyig megjelennek, mit megjelennek: fajsúlyos szerepet kapnak ennek a soha-kornak a felfestésekor. Ennyiben is tabut tör – mert az fixa ideám még mindig, hogy ez a sorozat egy kerülőutakon (könyvkiadáson át) megejtett bosszú az egykori kivágott jelenetekért, a megnyirbált történetszálakért, a betartatott tabukért és filmes szabályokért, amivel a sorozatíró Martint gyötörték a producerek és rendezők, a „négy öltönyös fickó”, akik biztonsági játékot vártak el, a szent nézettség oltárára helyezett tutira befutó, kidekázott sikert – ami azért még legyen innovatív és bátor, bizonyos határok között. Az Alkonyzónával annak idején e műfajban is komoly nevet szerző író tíz éven át sorozatötleteket írt – de sorozat egyikből se lett. Tartom: ez egy gigantikusra hizlalt elégtétel és fricska a pénzemberek felé, akik jó ideig nem finanszírozták Martin ötleteit…

Itt aztán kitombolhatja magát. Eleget téve persze néhány komoly szabálynak, hogy megszeghesse az összes többit. Karakterfejlődés például dosztig van itt – elég, ha csak a Stark gyerekeket nézem… Visszahozott hősök is fullban nyomják – ez is egy jópofa, zárt kisvilág, ahol előbb vagy utóbb aki érdekes volt öt pillanatig, az előkerül. Az más kérdés, hogy olykor csak azért: ne egy érzelmileg nulla értékű „hős” haljon tévéhalált a szemünk láttára. Szerintem még jó pár izgalmas meglepetés lehet a tarsolyában – nem lepődnék meg rajta, ha például a zombi-Hegyről kiderülne, hogy Tywin fia, hogy ne az egyre jobban épülő várakozás valósuljon Cersei végzetének jó régen megjósolt beteljesedésekor – amikor hátba szúrja a (vajon melyik) testvére. Ironikus lenne – hiszen pont az ő parancsára bűvölték vissza a mozgásképességbe, és kedvesen megmagyarázná azt is, mit evett Tywin a Clegane família kezelhetetlen kölkein... Mindazonáltal nagyon kíváncsi vagyok, meg meri-e lépni a legnagyobbat – kinyírja e a végén a Másokkal együtt a sárkányokat, a sárkányok anyját és (újdonsült) apját, a Stark lányokat és fiakat, az összes kisebb és nagyobb trónkövetelőt, és tényleg a trónra ülteti-e a favoritom, az aranykezű ikertesóbaszó Jamie Lannistert…

Sarah Waters: A szobalány

Tipikusan az a könyv A szobalány, amire jó eséllyel soha nem figyelek fel, ha nincs Park Chan-Wook mérsékelten botrányos, de elég szép kritikai sikert aratott filmje – amit eddig nem láttunk, de előbb-utóbb biztos meglesz. Mondjuk, hogy mennyire követheti a film a könyvet, azt el nem tudom képzelni, mert a rendező előző alkotásai alapján mi sem áll távolabb tőle, mint ez a viktoriánus átverősdi.

Nem is igazán tudom, mennyire vegyem komolyan Sarah Waters könyvét.  Annyira régen olvastam ilyen nagyívű, ködös-romantikusra hangolt, kicsit Dickens-i és nagyon angol társadalmi drámát, hogy hirtelen el sem tudom helyezni magamban. Furcsa (stílusbeli) hasonlóságot mutat egyébként Eleanor Catton A fényességek-jével, ami a tavalyi év egyik legnagyszerűbb olvasmányélménye volt – csak míg Catton az újkori szépirodalom eszközkészletével idézte meg a viktoriánus nagyregények világát, Waters mintha vállaltan viktoriánus epigon lenne, bármiféle modernitásra törekvés nélkül. De legalább nagy adag felszín alatt fortyogó erotikával. Ami olvasás közben bennem leginkább vicces benyomást keltett.

Mert egyébként ez egy ízig-vérig szélhámosregény. Egy ideig szerethető, aztán önmagukból igencsak kivetkőző szélhámosokkal. London leglepusztultabb vége, pitiáner zsebmetszők, utcalányok és gyilkosok otthona, ahol a lopott ezüstről szinte magától ugrik le a nemesi címer, az igazi arany pedig elpirul a hamis láttán. Ahol a zugárvaházban a csecsemőket ginnel csendesítik, a padlásszoba ablakából pedig épp rálátni az akasztófára. Itt nő fel Sue Trinder, az árva lány, akire várhatna közönséges utcai tolvaj sors is, mégis máshova vezeti útja: egy magányos lány mellé, aki egy eldugott kúria magányában éldegél különc nagybátyjával, és akit egy gátlástalan szélhámosnak el kell csábítani a mesés örökségért. Ebben segédkezne Sue, ha meg nem szeretné a velejéig ártatlan, elnyomott Maud-ot, aki gyerekes rettegéssel vágyja a nagyvilágot, még ha képzelete meg is reked a könyvtárszoba és a birtokszéli temető közt. Aztán persze kiderül, hogy senki sem az, aminek látszik.

Kár lenne tagadni, hogy van itt fordulat, igazi kalandos-romantikus nagyregénybe való, amitől ha egy délutáni sorozatban látja, egy emberként dobná el az agyát fél országnyi tévénéző. Hogy meglepni mégsem tud igazán, az kizárólag annak köszönhető, hogy Waters kicsit túlságosan erőszakosan lebegteti az első oldalaktól kezdve: átverés lesz itt, kedves olvasó. És bár másra számítasz, szíven ütni már nem tud. Hacsak nem egyvalamivel…

Mert amit nem érhet itt rossz szó, az a hangulatábrázolás és az érdekesebbnél érdekesebb jellemek sora. Persze típusok ők, de mégis: tudnak meglepetéssel szolgálni. A különc kutató nagybácsi, aki kutatása tárgyának nem épp szokványos témát választ; a szélhámosokat kinevelő nagyszívű asszonyság, aki nem rest a neki legfontosabbat is feláldozni, ha elég sok pénz forog kockán; a két nagyon is különböző törekvés mentén felnevelt leányzó, aki bizonyos szempontból semmit sem tud az emberi romlottságról, más szempontból viszont mindent – egytől egyig remekül sikerült karakterek, akik élővé teszik ezt a groteszk mesét.

Amihez a környezetet a jól ismert nyomornegyedek bűze mellett a tán még jobban ismert világvégi kúriák esőből és ködből kibukkanó alakja adja. Látható, Sarah Waters panelekből dolgozik. Ettől még könyve szerethető, szórakoztató, kellemes elmélyülés a viktoriánus kor fojtogató, nyomorral, perverziókkal és évtizedes titkokkal terhes világába. No meg az emberi lélek mélyére, amelynél mocskosabb nyomornegyed tán a világon nincs.

Kiadó: Gabo

Fordító: Tóth Gizella

Hamvas Béla: A babérligetkönyv - Hexakümion

A ​déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…

Ilyen hosszan érdemes idézni – mert ez így maga A babérligetkönyv, a  szerzője által megadott összes paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:

A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt. Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében, máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia. Többször a történelem, az irodalom, a zene.

Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit, szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…

Ez pedig Hamvas Hexakümionjának legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással. Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy megfelelően vastag kötetet…

Persze több rétegében kapcsolódik a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így: szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… ahol …mindig az győz, aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva, hanem az eszmetörténetével.

Valójában persze az esszégyűjtemény, A babérligetkönyv is mélyebbről merít a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A virágszedés lélektana, A reggeli feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius könyvek szelíd taslinak - és a Kierkegaard Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van a Fák, amiből talán a legtöbbet tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és fénybe lüktető létezésre.

És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche (bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell Hamvas Bélától a leginkább eltanulni. 

Metropolis - anime

A japán manga- és animealkotók mindig is szívesen használták a mi kultúránk meséit sorvezetőnek – nem mintha ne lett volna elég saját alapanyaguk, egyszerűen szeretik ezt a számukra meghökkentően más mesélést, ahogy mesélünk. Ráadásul elég sajátosan állnak a feldolgozhatósághoz: egyfelől szigorúan védik a saját tradíciót, megkérik az árát a szellemi termékeiknek; másfelől bármi újramesélhető, ha aktualizálják, vagy a jövőbe helyeződik, vagy valamilyen új viszonyrendszer (a kiemelt fontosságú szereplők megváltozó neme például) átrajzolja. Amikor Osamu Tezuka 1949-ben megrajzolja a Metropolis mangát, ez a képregény egyszerre volt tisztelgés Fritz Lang filmje előtt, és tartott ugyanakkor a filmnek, az alapgondolatának és cselekményvezetésének egyfajta sajátosan japán görbe tükröt. Valahol nem csoda, hogy amikor Rintaro (Hayashi Sigeyuki) vezetésével a Madhouse csapata nekiállt a rajzfilmváltozatnak (olyan alkotókkal, mint Katsuhiro Otomo, az Akira megálmodója), nem csak tisztelegtek a képek az öreg mesternek, de olykor rá is fintorogtak (az adaptálók olykor inkább visszanyúltak az eredeti film víziójához…). Ahogy Rintaro fogalmazott: „…meg akarom ismerni Tezuka szellemét”. Nem volt nehéz dolga, fiatalon Tezukánál indult, neki rendezett televíziós sorozat-epizódokat – és mégis nehéz dolga volt: a szellem megidézésén túl a 2001-es feldolgozást a mai néző számára is maradéktalanul élővé akarta tenni.

Ami a cselekményvezetést illeti: felemás sikerrel. Nehézkes, szájbarágós egyfelől, másfelől nagyvonalú a (csodás és kevésbé csodás) véletlenek, bajba keveredések és megmenekülések terén – nagyon japán ez a nagyvonalúság, ahogyan az események olykor egymásra esnek. Nagyon japán, mire szánunk időt, és mire nem… e tekintetben ez a film gyakorlatilag az animék állatorvosi lova – minden benne van, amiért imádni lehet, s amiért falra mászol tőle… Metropolisz épp ünnepel, amikor meglátogatjuk, a Zikkurat, a Vörös Báró tornyának avató ünnepségére érkezünk, akárcsak a magánnyomozó Shunsaku és segédje/unokaöccse: Kenichi – akik Laughtont, az őrült tudóst keresik. A város feszült – egyfelől a robotokat az alsóbb szinteken próbálják tartani (ebben hathatósan közreműködnek a Marduk párt rohamcsapatai - köztük például Rock, a Vörös Báró nevelt fia), miközben a szegényebb lakosság robotromboló hangulatban van – a gépek elveszik a munkájuk… Laughton amúgy épp a vörös Bárónak épít egy minden eddiginél mesteribb robotot: Timát, aki majd a Zikkurat titkos fegyverrendszereinek vezérlőrendszere lesz.  Aztán persze minden balul sül el…

A hősök motivációi is meglehetősen könnyed kézzel odakentek – a Vörös Báró egyszerre akarja látni Timában az elveszített lányát, s szeretné látni a trónon, ahol majd lényét veszítve beépül (lássuk be, kicsit azért ez ellentmondás). Rock mániás, végsőkig kitartó rajongása a nevelőapjáért messze túlnyúlik a bushido diktálta tempón – avagy mit tartsak arról, aki saját magától is megvédené a mentorát, akár annak akarata ellenére… Kenichi rajongása Timáért éteri galambszárny-verdesés a szeméttelep sarában és ugyanúgy parttalan, mint a filmes ellenpólus: Rock makacs szeretete.  Shunsaku esetlensége legalább annyira idegesítő, mint amennyire humorforrás… A felkelők, élükön Atlasszal lángoló idealisták, a politikusok csak a korrupcióikon át látszanak, és minden mögött megint az a teljesen értelmetlen vágy áll az egyeduralomra – oké, megszerezted… mit kezdesz vele?

Mondhatnám úgy is: az eredeti, 1929-es történet kap egy valahol B kategóriás szintre emlékeztető akciófilm-klisés fürösztést – de ez valójában hallatlanul jól áll neki. Mert az alkotók csaknem egészen a manga (Tezuka által megálmodott) eredeti karakterdizájnját használják mindehhez – már önmagában a tény, hogy gyerekarcú figurák rántanak egymásra pisztolyt, eszetlenül jól megrajzolt és fényképezett snittekben, olyan feszültséget ad a képeknek, amivel alig bír akármelyik azóta született magas kúlfaktorú követő. A Mátrixon át Guy Richie-ig és Tarantinoig rengetegen használták azokat a fegyver csövébe bámuló nézőt sokkoló, őrült képsorokat, amiket az eredeti manga ihletett, s amelyeket Rintaróék hallatlan ügyességgel járattak vizuális csúcsra. Mint ahogy rengeteg anime használta aztán így a megastruktúrák tereibe való zuhanás élményét: Zikkurat és a városkörnyezet, ami körülveszi, illetve a mód, ahogy a filmesek ezt megmutatják, számos későbbi történet vizuális alapjának szolgált követendő mintául. És akkor még szót sem ejtettem a szellemes kísérőzenéről – jazz szól, szakmányban. Megint csak egy elem, amitől valamiféle időtlen feszültség támad képek és hangok között: a rettenet jövővízióját ellenpontozza a pillanatba oldódás időtlen zenéje.

Nekem a legfontosabb az a réteg, amit Tima, és a döntései jelentenek. A vágyunk egyfelől, hogy teremtsünk valakit, aki tökéletesebb nálunk – másfelől a rettegésünk ettől a tökéletesebbtől, aki felettünk is ítélkezhet. Tima, és amit jelent a gyökere a Terminátor szuperszámítógépének, és minden elektronikus rokonának – azzal a szigorú, összevont szemöldökű tanulsággal, hogy mitőlünk tanul ölni és ezáltal ítélkezni. Ezért nézem a végét mindig annyi ellentmondásos érzéssel – amikor a szükségszerű pusztulások után a jámbor robotok és a rajongó Kenichi nekilátnak újra a Tima-összeszerelésnek… a gyönyörű beállításokban megünnepelt angyal tőlünk tanulja használni a pallosát – és úgyis összerakjuk, újra, meg újra… nem tudjuk nem összerakni. Csak remélhetem, hogy akad majd, akitől inkább szeretni és megbékélni tanul…

Kim Stanley Robinson: New York 2140

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok.”

(Naná, hogy az év legforróbb napján olvastam…)

Kim Stanley Robinson még mindig szerelem. Nem figyeltem eléggé a megjelenéseket, mondhatni, meglepetésként ért, hogy jön az új könyve, aztán amikor meghozta a futár, alig bírtam kivárni, hogy véget érjen a munkaidő és hazafelé a buszon belevethessem magam, félredobva az aktuális olvasmányt. Ritka ez, többnyire dédelgetem a friss szerzeményeket pár hétig, mielőtt olvasnám őket. Itt ez szóba sem jöhetett – aztán nagyjából félúton elkezdtem aggódni, hogy mindjárt vége lesz, és megint éveket várhatok a következő KSR-adagomra. Túl olvasmányos. Falni lehet. Nem is tudom, hogy az eddig olvasott három könyve közül volt-e olyan, amivel ennyire gyorsan és gördülékenyen haladtam. Már-már populáris. Még az elvetemült közgazdasági fejtegetései ellenére is.

De ez legyen a legnagyobb negatívuma. Persze egyáltalán nem negatívum, de tény: sokkal-sokkal könnyebben fogyasztható, mint a 2312 vagy A rizs és a só évei, inkább az Aurorához közelít. Persze „bölcsész-sci-fi” ez is: csak úgy szétfeszíti a lapokat a rengeteg popkulturális utalás, oldalról oldalra felfedezhetőek áthallások, és valóban némi közgazdász véna sem árt a teljes befogadáshoz, no meg jó adag aktuál- és környezetpolitikai tájékozottság. (Nem áltatom magam azzal, hogy nekem mindez megvan, szóval lehet, a felét se értettem annak, amit olvastam, de kit érdekel, ha 1 - ennyire jól szórakoztam közben; 2 - úgyis újraolvasom, mert ez így túl gyors volt…)

New York, 2140. A várost a huszonegyedik század nagy áradáshullámai a többi tengerparti városhoz hasonlóan elöntötték, Alsó-Manhattan híres-hírhedt felhőkarcolói vízben állnak, a sugárutak csatornákká váltak, a sárga taxik helyét átvették a vaporettók és a kisebb-nagyobb magánbárkák és vízibuszok. A gyaloglás szerelmeseit (vagy a sietőseket) várják a felhőkarcolók közé feszített éghidak, a repülés élményéről pedig gondoskodnak az alaposan felturbózott léghajók. Mert az áradáshullámok nem csupán a tengerparti városokat szabták át, hanem az egész emberiség életmódját. A drasztikus felmelegedésnek előbb-utóbb csak gátat kell vetni, hisz ha már odasültek a hűtőrácsra, még a legszkeptikusabbak sem mondhatják, hogy az nincs is (bár ki tudja…); szóval sugárhajtás nuku, a nagyüzemi állattartásnak búcsút mondhatunk, az energia szigorúan megújuló, a pazarlás visszafogott. És akkor reménykedjünk, hogy pár évszázad és meg lehet fordítani a folyamatokat.

Jó, ez picit pesszimistább, mint amit a könyv indokolna. Mert ez egy kifejezetten optimista mű. Meglepő – nem csak a szerzőtől, hanem a műfajban is. Már majdnem idealista. De legalábbis hisz a változásban – még ha túl későn és nem minden véráldozat nélkül jön, akkor is. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben… - írtam A rizs és a só évei olvastakor, és csak ismételni tudom önmagam: KSR fáradhatatlanul próbál figyelmeztetni minket, hogyan gyilkoljuk meg módszeresen önmagunkat és a bolygónkat. Persze hogy hallgatunk-e rá, a tekintetben egyikünknek sincsenek illúziói.

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”

(Most mondja valaki, hogy nincs igaza…)

Szóval New York, 2140. Az ikonikus Met Life torony lakói lesznek kísérőink ebben a nagyszabású kalandban – melynek során a sarkaiból már jó párszor kifordult világ ismét fordul egyet és talán egy újabb áradáshullám kiváltotta sokk következtében ezúttal nem csupán az ipart, a lakhatási viszonyokat, az energiagazdálkodást; hanem a minden eddigi sokk után gondosan és gyorsan visszarendeződő gazdasági viszonyokat is sikerül átrendezni. Vagyis megváltoztatni magát a kapitalizmust. Úristen, mennyire szép és idealista gondolat, hogy egy világméretű nemfizetési sztrájkkal végre változást lehetne elérni ebben az őrült játszmában, aminek a lényege évszázadok óta az, és még évszázadokig az marad, hogy a gazdagoknak mindig újraosszák az erőforrásokat a szegények kárára. KSR a legoptimistább tollát vette elő, amikor kidolgozta a Háztulajdonosok Szakszervezetének sztrájkját, de valljuk be, iszonyú jó olvasni, hogy így is lehetne, és tiszta szívből drukkolunk nekik, hogy végre változást érjenek el. Aztán elkullogunk feladni a lakáshitel törlesztőt…

Persze miközben megváltoztatják a világot, a Met Life lakói élik a maguk kis megszokott New York-i életét. Dolgoznak, szórakoznak, szeretnek, kalandok után futkosnak, traumákat nyomnak el, régi sérelmeket bosszulnak meg, pénzt csinálnak, segítenek másokon, olykor életveszélybe kerülnek és a lehető legkülönbözőbb módokon próbálnak értelmet adni nyomorúságos kis életüknek. Akad, aki világjobbító politikai szándékkal gürizi halálra magát, mint Vörös Charlotte; akad, aki meztelenül pózoló felhősztárként ment ritka állatfajokat a kihalástól, mint Amelia Black; akadnak, akik gyerekes lelkesedéssel sodorják magukat veszélybe, miközben szó szerint kincset keresnek a csatornákban, mint Stefan és Roberto; és akadnak, akik meghackelnék a világkereskedelmet, mint Mutt és Jeff. Naná, hogy mindannyiuknak szerepe lesz az eljövendő gazdasági apokalipszis során – még jó, hogy a szerző nem rejti véka alá, hogy csal, amikor a szűkös mintavétel eszközével él, de hát ettől regény a regény, nem követheti nyomon mind a kilencmillió földlakó életét.

A lényeg persze nem is ez. Mert bár élvezetes végigkövetni a kalandjaikat, Charlotte, Franklin, Vlade, Amelia és a többiek csak mellékszereplők. A színpad igazi sztárja az állampolgár, aki időnként kiszól hozzánk – mint szócső, a történelemé, a gazdaságé, a politikáé, az emberiségé és a városé. A városé, amely egyszer csak ráébred saját hangjára. El nem tudom mondani, mennyire örültem, amikor saját fejezethez jutott. Ez New York regénye – KSR kétségkívül rajong a városért, múltjáért, jelenéért, jövőjéért; tengernyi apró részlettel, idézettel, fricskával ajándékozza meg. Bár műfajilag ég és föld, nem egyszer eszembe jutott a csodaszép Téli mese – ez a könyv is szerelmeslevél New Yorkhoz. Van ebben valami idealista báj, ahogy KSR személyiséggel ruházza fel az élettereinket – ennek messze legszebb kiteljesedését az Aurora hajójának öntudatra ébredésében olvashattuk.

Eljutottam az idealista báj kifejezésig egy sci-fi esetében – azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a posztot. Oldalakon át tudnék még lelkesedni és még nem is szóltam a finoman és hitelesen bontogatott emberi kapcsolatokról, az elsüllyedt kincs utáni hajszáról, Szuper Velence felvásárlásának kísérletéről, Amelia jegesmedvéiről és a lenyűgöző technikai újításokról, amelyekkel meg tudják óvni a víz alá került épületeket az összeomlástól. De majd legközelebb. Mert újraolvasós lesz, az biztos. Lassan újra elő kéne vennem az Aurorát is…

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Szórakoztató, semmi extra sci-fire vágytam. Megkaptam. Könnyed noiros beütésű krimire vágytam, különösebb skandináv nyomasztás nélkül. Azt is megkaptam. Anthony O’Neill noir sci-fije nagyon jól elkapta az aktuális hangulatomat és igazi gondtalan, fesztelen, nagyon nyári szórakozással ajándékozott meg. Az már tényleg csak az én privát nyomorom hogy mindezt nem vízparton olvashattam, odavaló lenne.

Purgatórium a bűn városa a Hold sötét oldalán (szőrszálhasogatók kedvéért: O’Neill leszögezi, hogy tudja ő hogy nincs „sötét oldal” csak távolabbi, de lássuk be, az feleannyira sem hangzik frappánsan…). A Hold gyarmatosításának hajnalán telepedett le itt Fletcher Brass, a nem kevéssé Donald Trumpra hajazó milliárdos – egyébiránt önjelölt félisten, akinek, amint menekülnie kellett a Földről (hja, tiszta utópia, hogy a törvényeket áthágó milliárdosokból itt bolygódisszidensek lesznek és nem elnökök), kapóra jött, hogy van egy birtokocskája a Holdon, ahol, lévén magánterület, bármiféle kiadatási egyezmény nélkül, minden törvény elől elbújhat. Nem is késlekedett sokat hogy megalapítsa Purgatóriumot, ahová maga köré gyűjtötte a Föld hozzá hasonló söpredékét – terroristák, bukott diktátorok, perverzek, bérgyilkosok adják egymásnak a kilincset. No meg persze kalandvágyó turisták, akiknek már a szimpla Holdra látogatás is kevés – lássuk be, mindig kell egy még izgalmasabb célpont. És mi lehetne izgalmasabb a megtestesült fertőnél?

Ebbe a fertőbe érkezik a becsületes zsaru, Damien Justus, akinek naná hogy pont azért kezdett el égni a lába alatt a talaj a Földön, mert túl becsületes – és mivel még a pokolba vezető úton sem árt, ha akad néhány forgalomirányító, új karrier várta Purgatórium rendfenntartó szervénél. Ahol a rendfenntartás persze csak látszat, a törvény maga Fletcher Brass, esetleg lánykája, a hol a papa keblére ölelt, hol ellene szervezkedő CK (Cuki) Brass, az androidok mindenek felett állnak, és különösebben úgyse történik semmi, ami megrengetné a bűn városának mindennapjait. Már ha nem történik néhány gyilkosság. Aztán még pár. Esetleg politikai indíttatásból. Lehet, közük van a Brass klánhoz? S vajon miért tűnhet úgy, hogy Justus hadnagy nem véletlenül került épp egy gyilkosságsorozat előestéjén a Holdra?

Miközben a városban bombák szedik áldozataik, önjelölt önkényurak és trónkövetelő lányaik játsszák kicsinyes játszmáikat, hadnagyunk pedig próbál kétségbeesetten lavírozni a nagyon úgy tűnik, előre lejátszott játszmában, Purgatóriumon kívül, a kietlenségben egy látszólag meghibásodott android szedi áldozatait. Kutatók, karbantartók, a senkiföldjére száműzött elítéltek válogatás nélkül esnek áldozatul a mesebeli Eldorádót kereső robotnak.

A sötét oldal legnagyobb erénye, hogy percig sem akar többnek látszani annál, ami: egy baromira szórakoztató krimi sci-fi köntösbe bújtatva. Túl sok eredetiséget nem érdemes keresni benne, de legalább sikerrel használja a noir kliséket és szeretnivalóan tiszteleg Asimov előtt. Hogy a szálak összeérnek, és úgy, ahogy, abban sincs sok meglepetés, de menet közben bőven ad elég izgulnivalót ahhoz, hogy ezt megbocsássuk. O’Neill legnagyobb erőssége a hangulatteremtés és a betéttörténetek: nem egyszer éreztem azt, hogy a tulajdonképpeni főszálnál jóval érdekesebbek az androidunk útjába kerülő halálra ítéltek mikrotörténetei. Ezekből nem egyet szívesen olvastam volna hosszabban, akár novellaformában vagy kisregényként. Annál is inkább, mert jó pár mellékalak izgalmasabbra sikerült, mint a picit túlságosan is klisés Justus hadnagy vagy pláne Brass papa és pici lánya.

Tán legnagyobb hibája is ez a könyvnek: annyira magasra tette az elvárásokat Brass beharangozásával, a különc törvényekfeletti milliárdos megfestésével (vagy csak annyira alájátszott a nyilvánvaló párhuzam a várakozásoknak…) hogy amikor megjelent előttünk ez a pojáca, leginkább csak ásítozni támadt kedvem. Persze lehet ez egy szolid fricska az önmagukat piedesztálra emelő celeb-milliárdosoknak: face to face mindegyikről kiderül, hogy nem csupán idegesítőek, de unalmasak is. Fene se tudja, szerencsémre eggyel sem találkoztam még. Ezt az aprócska döccenőt leszámítva A sötét oldal teljesíti, amit vállal: tökéletes agyelhagyós kikapcsolódást nyújt arra a pár órára. Könnyed, gyorsan olvasható strandkönyv. Vigyétek magatokkal a Balcsira.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

A szarvasvadász - film

Ennél ellentmondásosabb kedvencem nincs. Most nem elsősorban a fogadtatása körüli cirkuszra gondolok, ahogy botrányt okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, vagy ahogy Jane Fonda kelt ki ellene az Oscar-gálán (ahol ő a Hazatéréssel nyert – és ahol A szarvasvadász öt díjat megkapott). Bár jelent valamit, hogy az akkori szocialista tábor, neves liberális értelmiségiek és a katonák, a konzervatív háborúpártiak is egyaránt felszólaltak ellene – s jelent valamit a bemutató komoly sikere, hogy a nézők viszont szerették; nyilván ezt se kerülhetem meg, ha beszélni akarok róla, de nekem nem ettől ennyire ellentmondásos. Amikor először láttam, viszkettem a hosszú expozíció alatt, ahogy a baráti kör: Mick, Nick és a többiek ünneplik Steve esküvőjét – magunk közt szólva pokolira untam; ugorgyunk, jöjjön a háború, elvégre ez egy hírhedt vietnami háborús film, amit bődületes késéssel láthattunk, be volt tiltva itt a mélyen egyoldalú vietkong-ábrázolása okán. Mostanában meg, ha újranézem, lubickolok a lassú felvezetés részleteiben – és szinte sztoikus kényszeredettséggel veszem tudomásul, hogy meg kell nézzem az egykor pofonnal felérő háborús jeleneteket is. Ez a film teljesen átrendeződött bennem az idővel – azaz leginkább átrendeződött, hogy mi tetszik benne és miért.

Bizony hogy jelent valamit, ha ezt annyi ideológiával vert embertársunk (bármelyik oldalról) nem bírta elviselni. Leginkább azt: az ideológiák teljes lemeztelenítésével jár, ha megnézed. Legyen háborús, vagy háborúellenes propaganda, legyen bármilyen irányból belakható szokásos gondolatmenet – ebben a filmben kicsorbul. Pusztán attól, hogy Michael Cimino megpróbálta a lehető leghitelesebben vászonra kenni ezeket a pennsylvaniai fiatalembereket, orosz bevándorlók vaskohász gyerekeit, az összes szűklátókörűségükkel és korlátoltságukkal. Ez az első: ennyit érzékelnek és értenek meg a világból Amerika gyermekei; így güriznek és így szórakoznak, verda, sör, fegyverdörrenés és punci – így ápolnak egy önképet. Erre épül finoman a bevándorlók valamennyire őrzött kultúrájának rétege, ami fogyton fogy, azóta még kevesebb – sőt, van ahol teljesen elfogyott már (erre nincs ékesebb példa, mint a bevándorló Mary Anne MacLeod édes kicsi fiacskája: Donald Trump). De van, még most is van, ahol a hozott identitás jelent valamit, nem minden olvadt masszává a nagy olvasztótégelyben – akkor sem, ha legnagyobb részt a külsőségek maradnak ilyenkor életben, az óhazából hozott anyagból dolgozó esküvői külsőségek például…

De tényleg ez az első – és film sikerének legfontosabb titka: zsigeri szinten szólította meg az egyszerű amerikait. Cimino íróként és rendezőként finoman egyensúlyoz, hiszen típusokat mozgat annyira közelről fényképezve, hogy személyiségeknek tűnnek. A jólelkű cimborát, a bumfordi mackót, a kivagyi nyúlbélát, a legkisebb fiút; s végül a vadászt, aki alfahím és a vele rivalizáló legerősebb bétát. Ebben a cselben remek partnerek a színészei, mert átlényegülnek – mert legszívesebben a mozin kívül is a filmbeli nevükön szólítanád őket. Egyszerűen elhiszed őket – elképesztő gárda egyébként, Robert De Niro (a legjobb időszakából), Christopher Walken, szegény John Cazale… a valóságban akkor épp Meryl Streep vőlegénye volt, de rákos, a forgatáskor már nagyon beteg; nem érte meg a bemutatót… A nők ebben a relációban olyan távolian közeliek, ahogy azt tényleg kell, Angela (Rutanya Alda) rémült megesettsége, vagy Linda (Meryl Streep) zavara a fiúk életében betöltött saját szerepétől nem ellenpont, tényleg, csak pár pasztellesebb szín a fiúk drámájához – ez is pontos és ez is amerikai (és amúgy ez is felháborított sokakat…).

Szoktak úgy tekinteni rá, hogy Remarque Három bajtársának egyfajta feldolgozása – de ez több sebből vérző, hibás gondolat. Csak sorvezetőnek használ e regényből bizonyos elemeket, még korba illesztett adaptációnak sem tekinthető. Nem elsősorban az eltérések, hanem az alapvető szemlélet-különbség okán – mert A szarvasvadász nem háborús, és nem háború-ellenes film (ahogy a regény az). Annál sokkal teljesebb látlelet – még az a gyönyörű, pátosszal teli lezárás is látlelet, amikor a tragédián túl a beszédre képtelen barátok megérzik azt a sorsközösséget, ami (talán) továbbsegítheti őket a traumán túlra. Szokták mondani: hamis ez… én erre csak azt felelhetem: alapvetően hamis (élet)intonációnak a refrénje is értelemszerűen hamis. Cimino csak megmutatja: mennyire végtelenül instabil a kiformálódó fogyasztói társadalom átlagpolgárának minden gesztusa, hogy valójában mennyire eszköztelenek ezek az emberek, s hogy még a legösztönösebb is mennyire manipulált és sérülékeny. A színészei csak felmutatják ezeket a manipulált és sérülékeny figurákat: a sérülésben és azon túl; mégpedig parádésan.

Valójában ez a film egyik szokványos háború- vagy békepárti (avagy bármilyen egyéb) narratívába sem illik, és nekem ez adja az erejét. Tényleg nem árt tudni, milyen mélyről kell induljon egy változás világképben, nézetrendszerben, ha nem akarjuk elpusztítani magunkat, mennyi keserves felismerésre és illúzióvesztésre szorul a fejlett nyugati társadalmak embere, csak pusztán egy természetes mozdulat megtételéért. Ezért szeretem A szarvasvadászt, minden hibája, pátosza, olykori széles-szélsőséges gesztusa ellenére. Szeretem Cimino-t érte, még ha aztán a saját dugájába dőlt is A mennyország kapujával (nem mellesleg: kinyírva az United Artistot…), és akkor is, ha (amúgy, minden bizonnyal) öt percet nem bírtam volna vele egy légtérben… Jó, hogy eszembe jutott. Újra kell néznem…

Levelet hozott a Posta (Lakner Zsuzsa kollázsai)

Levelet hozott a Posta... olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan – mert művészi értéket hordoz! Képeslapok és könyvek, finom kézzel ollózott darabka összképek a korból – s egy eredeti kollázs, ahol tapintható is ez a finomság. Lakner Zsuzsától érkezett a levél, ez a gyönyörű rekvizitum, mára szinte anakronizmus, ma, amikor testetlen jelekbe csomagoljuk az üdvözletet. Holott van ereje, ha a szónak megformáljuk a testet. Nem éreztem ennyire erősen egyszer sem a veszteséget, ami bennünket az azonnalisággal ért – és ennyi rétegében sem. Vártam ezt a küldeményt, hiszen Zsuzsa jelezte: jön – és ez a várakozás kiélesített rá. Ez a várakozás Saint-Exupéry rókájáé: ünnepet épített magából. Ez volt az első réteg – várni valamire, ami időbe telik; de ez a várakozási idő a várva várt értékét növeli. A második réteg akkor bomlott, amikor kézbe vehettem a csomagot. A borítékot, amelyen egyedi pecsét, bélyeg, címforma lakik, máshonnan ismerős kártya ragasztja a lehajtást; minden porcikája gondos választás, odafigyelés, ráfordított idő eredménye – szinte sajnáltam felszakítani.

A harmadik réteg a küldemények közül először kézbe ugró levelezőlapoké. Az üdvözlés könnyen elérhető játékai voltak, az „eszembe jutottál a távolban és ezt a tudtodra adom” játékai – lám, nem gondoltam volna, hogy a szemem láttára felnő egy nemzedék, akinek el kell magyarázni, mit is jelent a levelezőlap, a küldés gesztusa, a rövid üzenetek konkrétumokat kerülő banalitása (vagy a bele rejtett kis intim titkok, amit feltárt olvashatóságuk ellenére sem ért meg más…). A lapokon most nem a nevezetes látványok, a turistaság célpontjai láthatók, hanem Zsuzsa kollázsai, különböző korszakaiból és projektjeiből. Kis sorozatban nyomott lapok ezek: akad köztük amelyik kiállítás-megnyitót hirdetett, olyan is akad, amiből nem készült csak alig több, mint egy tucat – a sorozatgyártott üdvözlőlap, egy korszak rövid szöveges üzenetének hordozója lényegül itt át számozott, minden porcikájában gonddal formált műtárggyá. Az egyiket, ha megfordítom, íme, funkciójával is ellátta Zsuzsa – ott az üzenet, a bélyeg (egyedi, saját tervezés…), a Lieb… Cher… Nice…  kollázs egy alkalmazott szerepben tündöklő példánya lám, immár az enyém. Immár az én dolgom megfejteni, az üzenője mit üzen általa.

Nagyon érdekes, hogyan figyeltünk fel egymásra, Zsuzsa, meg én. Ezer alkalmunk lett volna találkozni, hiszen mind a ketten Dunaújvárosban nőttünk fel, néhány év eltéréssel – ugyanabban a közegben, ugyanazon a lépcsős magasparton ülve és álmodozva nyaranta; ugyanabba a (gyerek- és felnőtt) könyvtárba járva. Mégis – elkerültük egymást, s a ma legnyilvánvalóbb ismerkedési formáján át: a világhálón figyeltünk fel a másikra. Egymás blogjait követtük, kommentáltuk – én a képeire igen hamar szövegeket aggattam, amit ő jó néven vett… Elcsodálkozhattunk rajta, milyen élményi közösök és különbségek adódhatnak abból a pár évnyi életkori különbségből – de meg is örülhettünk neki, hogy a másiknak is fontos, magán túlmutató élmény például a japán rajzfilm, az Anime…

A negyedik réteg ez az így alakult távolságtartás – és az ebbe érkező, kézzelfogható közelségek. A The Inside Story-t a közösségi oldalon kedveltem és böngésztem először: országhatárokon könnyedén átmosolygó távolságból. Nincs nekem semmi bajom ezzel – ez a lehetőség is úgy minősül, ahogyan élettel telik, és Zsuzsával ilyetén nincs okunk panaszra. De ez a gesztus, ez a levél a belecsomagolt számos kinccsel valahol mégis más minőség. Egy sokkal személyesebb találkozás, a küldeménybe választás által, s még inkább a másik kézírása által, ahogy a kincsét, szüleményét, gyermekét nekem ajánlja. Lassan megérünk (úgy tűnik, lassan meg) egy valóságos, személyes találkozásra – mondjuk egy hazai kiállítás-megnyitón, ahova Zsuzsa Stuttgartból érkezik (ahol jelenleg él és dolgozik). Eddig mindig ez ellen dolgozott a sors – de talán megérünk rá, hogy ne így legyen. Ez az ötödik réteg – hogy bátran merjem vállalni ezt az éles, vizslató tekintetet, amely most már kézzel foghatóan is (tudom immár… hiszen kézzel fogom) ott lakik a tárgyak mögött.

Három másik könyv is itt várja, hogy teljes figyelmet kapjon – mind a csomagból. A Titkosírás, Turbuly Lilla verseivel és Zsuzsa képeivel;  A Venus & Mars, ahol Zsuzsa kollázsait Bernd Reichert pontozza ellen a szavakkal (magyarul Rakovszky Zsuzsa tolmácsolásában); és Dickens Feljegyzések fiatal párokról-ja, ahol Zsuzsa a borítót s magát a kötetet tervezte. Mindhárom Artemisz-kiadvány; mindhárom formáltsága megdöbbentő. Az igényesség a képeket és szavakat hordozó tárgy felé. A sokadik rétegek ezek – egyfelé mutatnak: amint a virtuális kitöltött kereteiből tárggyá alakítok bármit, ennyire legyek igényes. Mert a könyvet: a hordozót magam teremtem! És amennyire csak lehet, legyek befolyással rá, milyen lesz…

Amit valójában nem tudok megköszönni – így, hogy írok róla: az a kollázs, az eredeti kollázs, amely külön borítékban várta, hogy felfedezzem. Amikor valóban ujjal simíthatom a munkáló olló nyomait, amikor a kivágat helyén tátongó űr határainak finomságáról az ujjbegy bőre győződhet meg, s amikor fokozatosan ráébredek: egy műtárgy érkezett a lakásomba, amit ajándékba kaptam – aminek értelemszerűen a falon a helye. Amit talán úgy köszönök meg mégis, hogy verset írok hozzá (és nem róla) – megkísérlem az egykor egymásra figyelést provokáló gesztussal megköszönni Zsuzsa adakozó figyelmességét. Hogy levelet hozott a Posta, amit (valamit belőle) még hónapokig előveszek majd – aztán évek múlva is. Ellene beszélve a tárgyak romlásának, a képek egymást folyamatosan elfedő áramlásának a virtualitás idővonalán. Mert ez az „ellene beszélés” maga a kultúra.

számon tartjuk egymást –

hiányok Óperenciáján

is túl

Egils saga

Volt egy ember, Egil, az apját Kopasz Grímnek hívták, az anyját Yngvar lánya Berának, a Bolg tanyán született Izland szigetén. Az igazat megvallva egy indulatvezérelt, erőszakos seggfej volt, a természete számtalanszor sodorta bajba, legalább annyiszor, mint ahány alkalommal pártfogóhoz és baráthoz segítette. Csatában, perben nemigen maradt alul, ha mégis, nem hagyta bosszulatlanul, lett légyen ellenfele egyszerű gazda, vagy maga a norvég király. Ráadásul birtokolta a verseken szólás adományát, úgyhogy amikor nem segített az ereje, vagy a szerencséje, versben dumálta ki magát a bajból. Amikor például legnagyobb hatalmú ellensége, Széphajú Harald fia Eirík király karmaiba sodorta egy vihar, nem átallt neki dicsőítő éneket költeni a szkaldok, az udvari költők modorában, hogy a nyakán tarthassa a fejét…

Volt egy ember… nos, legelőször ezen érdemes mélyen elgondolkodni, mikor az olvasó összeismerkedik az Egils sagával. A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna, mint a skandináv népeké, és ez nagyrészt a sagáknak köszönhető.

Egils - az egyik korai kézirat lapjain

Volt egy ember… kezdik a sagát, s később is így, ezzel a nyitófordulattal mutatnak be mindenkit, apák és anyák, sőt, nagyapák és nagyanyák értelemszerű felemlegetésével - minél több szövevényes családi viszonyt is egyből a történetbe emelve. Ez nem egyszer pusztán a lejegyző dicsekvése – úgymond a bizonyítéka a hozzáértésének, hogy maradéktalanul ismeri a viszonyokat. Másfelől viszont szükséges tudás ez, hiszen tényleg nem árt tudnunk, milyen családi legendáriumban gyökeres ellenszenvek és bosszúvágyak, vagy akár milyen örökölt lojalitások határozzák meg a hősök döntéseit. A sérelem, ami ér vagy a szolgálat, amit egyik tesz a másiknak nemzedékről nemzedékre kötelez (avagy másfelől nézve: nem árt, ha akad ürügy…). Kétségtelen, a rengeteg név és családi viszony megterhelővé teszi az ehhez nem szokott szemnek az olvasást – amint hallom, egy izlandi ebben amúgy különös élvezetét lel, az otthonosság egyfajta boldog érzetét; főleg ha minden ellentmondásmentesen, szépen egybevág ebben a bájosan barbár genealógiában. Mi itt, akik máshoz szoktunk, örüljünk a kötet végén található alapos névmutatónak – csak nagyon felületes olvasással úszható meg a használata.

az egyik legkorábbi kézirat 56. lapja

Ahogy azt a Völsungok történeténél már leírtam: a mi fogalmaink szerinti erkölcs e hősök tetteire vonatkoztatva értelmezhetetlen. Az indulataiknak bátran engedő, folyamatosan halandóságuk tudatában cselekvő ifjak, öregek és hölgyeik élik ki itt mindazt, amit méltónak éreznek magukhoz. Ha a közösség első mércéje a hír, a hatalom, a nevezetesség, akkor azt ugyanúgy értékes lehet fondorlattal elérni, csalással, gyalázkodással, mint kiállással, karddal, csatabárddal a kézben… Talán mindennek tudatában már nem akkor a szentségtörés, ahogy az első bekezdésben (Egil őszinte módján, magam vissza nem fogva) sarkos véleményt fogalmaztam róla… Persze Kopasz Grím fia Egil története már nem a Völsungok legendás múltja, hanem a számon tartott múlt – ettől aztán több hús is rakódik a történetre, mint a sárkányölő hős esetében. Izland betelepülésének időszakában járunk, amikor a királyukkal (avagy bármilyen központosító hatalommal) nem egyező szabad gazdák (nem mellesleg ha az idő és a széljárás engedi: viking harcosok, portyázó tengeri rablók) a nem annyira távoli szigetre telepedtek át. Érdekes logika ez – hiszen sokáig tényleg nem nyúlt utánuk semmiféle központi akarat; ahhoz már elég messze voltak.

Izland - a Carta Marina szerint

Volt egy ember, aki egyik végletében Arany Toldijára emlékeztet - a farkast fojtó, pökhendi cseh vitézt világból irtó erőember gátlástalanabb változata - bár fel se merül, hogy a maga dán kihaénnem-párbajhősének életét megkímélje. Egyébként is, aki fegyverrel áll ki elé, az magára vessen; e végletében olyan, mint a Sin City-ből Marv: valaki, aki azért nem küzd dühkezelési gondokkal, mert gátlás nélkül, szabadon kiengedi a dühöt, s aki ma azért volna kénytelen mégis gyógyszerezni magát, mert így se fér ki belőle mind. Azaz: Marv olyan, mint Egil – hiszen ő az egyik „kulturális leszármazott”. Ebben a végletében elég speciális, az indulatokhoz simított értékrenddel, ami szerint ha megszöksz a fogságból, észrevétlenül, úgy, hogy ki is raboltad a fogva tartód, becstelen vagy – vissza kell menned és ki kell irtanod azt, aki be merészelt zárni, írmagja se maradjon. Egil a szabadon kieresztett végletek embere – hiszen ez a vérben és érőszakban gázoló figura a harmadik végletben költő, aki megénekli a környezetét, versben neveti ki a rá leselkedő vészt, de versben siratja vízbe fúlt fiát is… Bernáth István ihletett fordításában ha a teljes formagazdagság nem is mindig – a szavak ereje átjön.

Volt egy ember, aki szorongás nélkül megélte a végleteit, a maga isteneinek tetsző módon, amíg csak élt – és immár magyarul is olvashatunk róla. Én irigylem az izlandiakat ezért, hogy ennyire mélyre meríthet a múlt vizeibe nyúló kéz. Ismerjétek meg! Már csak azért is, mert mindezen túl Egil élete története (avagy a belőle idő szőtte legenda, avagy együtt a kettő) úgy különben egy baromira izgalmas, szórakoztató mese. Érdemes a figyelemre.  

kiadó: Corvina

fordította: Bernáth István

Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.

Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt…