Margeret Atwood: A Szolgálólány meséje (2019)

„…fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert azt akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Nobel-díj ide vagy oda (megint nem ő…), az idei vitathatatlanul Margaret Atwood éve lesz nálam. Tavasszal végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia magyar kiadása, ami felejthetetlen élményt adott, ősszel pedig megjelenik (illetve már meg is jelent, a magyar kiadásra kell még várni picit) a világ egyik leghíres(-hírhedt)ebb sorozatának alapanyagot adó A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Ennek örömére kerek tíz év után rászántam magam, hogy újraolvassam, hol is kezdődött Fredé világhódító története – hisz a folytatást úgyse hagyom ki, s akkor már lássuk, mit is ad az eredeti ennyi idő elteltével. Roppant érdekes a viszonyom ezzel a történettel. Amikor először olvastam, nagyon érzékeny időszakomban talált meg, és talán (bár a tíz évvel ezelőtti énem nyilván zokon venné, hogy most ezt írom) éretlen voltam hozzá. Bár lehet, hogy nem – egyszerűen minden életszakaszban mást ad (ám mindig ad valamit – ahogy az igazán nagy könyvek általában). Akkortájt életem egyik központi kérdése a gyerekvállalás / nem vállalás volt, friss élmény volt a szociológia szak és az ismerkedés a huszadik század eleji feministákkal, épp halálosan szerelmes voltam Simone de Beauvoir életművébe – nem meglepő, hogy leginkább az önrendelkezésüktől megfosztott nők „szolgálólány” státuszba kényszerítése és a női test szülőgéppé silányítása fogott meg és háborított fel. De annyira, hogy utána évekig nemhogy a könyvet, a róla írott posztom sem tudtam elolvasni – úgy maradt meg bennem Atwood és Fredé meséje, mint valami mérgező gázokkal és nukleáris hulladékkal teli mocsár, amibe ha egyszer beledugom az ujjam hegyét, csak húz-húz lefelé, és soha nem szabadulok. Az emlékétől is fuldokolni kezdtem. Nem véletlen, hogy a sorozattól is tudatosan távol tartottam magam – a gondolatát sem bírtam elviselni, hogy én ezt vásznon lássam.

Az igazán érdekes az, hogy maga az elbeszélés is úgy élt emlékeimben, mint egy roppant nehéz és bonyolult, olvasópróbáló teljesítménytúra – ami már csak azért is érdekes, mert az azóta kedvenccé vált Atwood legtöbb regénye esetében épp az okozott meglepetést, hogy súlyos témái és posztmodern elbeszéléstechnikája ellenére is mennyire olvasóbarát módon ír, mennyire könnyen olvasható, a szépirodalomban szokatlan mód szórakoztató a prózája. E tekintetben az újraolvasás valóban tanulságos volt – mocsárnak és teljesítménytúrának nyoma sincs, csak úgy száguldottam át Fredé történetén, ami ezúttal, minden borzalma ellenére éppoly szórakoztatónak és olvasmányosnak bizonyult, mint társai. Újrafordításról tudtommal nincs szó, tehát igen, azt kell mondjam, ennyit számít az a plusz tíz év és az a néhány száz plusz olvasmány.

De vajon ugyanazt jelentette-e nekem most Fredé meséje? Visszaolvasva a posztom, egy dolog tűnik fel újra meg újra: kényszer. Bizonyos szempontból Fredét és társait persze valóban belekényszerítették a vörös csuhába – de! És ez itt egy elég nagy DE! Mind dönthettek volna másképp. Választhatták volna a biztos halált, lehettek volna háztartási alkalmazottak egy ideig, vagy akár kurvák az erre szakosodott intézményben – mindenki által megvetve, de tán egy fokkal szabadabban. Szolgálólánynak lenni undorító, mocskos, megalázó, identitást lebontó szerep – mégis: jó páran választják ezt a szerepet. Gyávaságból? Pillanatnyi biztonságérzetért? A jövőbe vetett hitért? Az előnyért, ami egy sikeres szülés után kijár? Ki tudhatja…

Ami ezúttal a legmélyebben belém mart, az Fredé folyamatos próbálkozása önmaga újradefiniálására, arra, hogy megtalálja a helyét, a szerepét, saját identitását ebben az új világrendben – ahogy a személyiségfosztásra való állandó törekvések ellenére megpróbál önmaga maradni. Valamiféle önmaga – ami köszönő viszonyban sincs egykori önmagával, mégis: a legfontosabb. Hogy meg tudja őrizni az önmagába, mint önálló személyiségbe vetett hitet. Hisz mindannyiunknak erre van a legnagyobb szükségünk – hogy el tudjuk helyezni magunkat valahol a kis világunkban, hogy tudjuk, kik vagyunk mi, függetlenül mindenféle külső tényezőtől, társadalom által ránk ütött hasznossági pecséttől, anyagi és egyéb javaktól. Hogy ha lenne tükrünk, tudjuk, ki néz szembe velünk.

Persze Fredé meséje csak mese – utólag elmesélt, megbízhatatlan történet. Atwood különösen vonzódik a megbízhatatlan narrátorokhoz – ahogy Grace Marks, az Alias Grace hírhedett gyilkosnője, vagy Iris Chase, A vak bérgyilkos idős narrátor-írónője, vagy a Guvatkáknak teremtéstörténetet mesélő Hóember, úgy Fredé is mesél, ahogy kedve tartja. Hisz nincs történet, nincs abszolút igazság, nincsenek kordokumentumok – csak a személyes emlékezet van. Ami csalfa, részrehajló, szépítő és vádaskodó. Értelmet pedig legtöbbször csak utólag nyer…

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak” – írja Atwood az Alias Grace-ben. Véletlennél sokkal többnek tekintem, hogy a nemrégiben itt vesézett Apáim története című dokumentumfilm mottójául épp ezt az idézete választotta a rendező Sarah Polley – így érnek össze kulturális élmények. Nyilván az sem véletlen, hogy most épp Fredé identitáskeresése, önigazolása, az általunk választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek (és a kettő közötti különbség) rétege érint meg A Szolgálólány meséjéből – no meg az, hogyan meséljük történeteinket a körülöttünk élőknek és hogyan mesélnénk az utánunk következőknek. Egyáltalán, miféle hit kell ahhoz, hogy úgy gondoljuk, lesznek még utánunk következők, akiknek érdemes mesélni?

Az év egyik legtanulságosabb olvasmányélménye lett ez a mostani újraolvasás – nem is annyira Atwoodot és A Szolgálólány meséjét, hanem saját magamat illetően. Ritka, hogy ennyire jól rímel egy olvasás arra, ami a mindennapokban foglalkoztat, és még ritkább, hogy két ennyire különböző életszakaszban sikerül így elkapnia (az meg pláne ritka, hogy ennyire szorosan követik egymást azok az élmények, amik ily módon rezonálnak bennem). Kíváncsi vagyok, újabb tíz év múlva mit váltana ki, mire világítana rá – ha jelenkori világunk létezik még akkor, s lesznek benne könyvek, elolvasom; s ha lesz még internet, és rajta nekem blogom, megírom. Most pedig jöjjön a sorozat – bár még mindig tartok kissé az élménytől, az Atwood által írt folytatás előtt mindenképpen meg akarom nézni, milyen irányba vitték el a történetet a filmesek: már csak azért is, hogy összevethessem az írónő által megálmodott utótörténettel és lássam, Atwood mennyiben reflektál és mennyiben mutat fricskát a másik médiumnak. Nagyjából biztos vagyok benne, hogy roppant érdekes popkulturális jelenséggel állunk szemben – már csak a két különböző folytatás befogadása és a „melyik az igazi” kérdésköre miatt is. De erre visszatérünk még, hamarosan…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Mohácsi Enikő

Vörös Eirík története

Képzeljük el, hogy a magunk törvénye szerint akarunk élni. Nem adózva semmilyen felső hatalomnak. Kiszakítani a természetből azt (dús legelőt a hegyek alján a háziállatoknak, halat a tengerből, meg amit még a gazdagsága elénk szór), ami az élethez, apáink életmódjához kell. Izland így települt be, sajátos társadalma sokáig őrizte ezt a szabadparaszti szemléletet. De mindig vannak későn érkezők, akiknek már nem jut legelő, csak a silányabbja, akik a megmerevedő viszonyokból újra kiszakítanák a maguk szabadságát. Vörös Eirík is ilyen ember. Erőszakos természetű és éhes, bizonyos elkövetett bűnök elől menekül Izlandra, de nem sok babér terem a számára a földön, ahol már minden élhető helyen laknak. Felpakolja hát az állatait, és néhány hű emberével tovább hajózik nyugatra, új hazát alapítani. Így talál rá Grönlandra - ő nevezi el: a korabeli propaganda szép példájaként zöldebbre festve a valóságot, mint amilyen. Otthonalapító és tekintélyes gazda, szabad ember az új földjén. Nem mellesleg egy sagába illő kaland névadó hőse - hiszen a történetét persze hogy elmesélik, s (tulajdonképpen igen hamar) le is jegyzik aztán, amikor megszületik az izlandi anyanyelvi írásbeliség.

Ez a csokor mese legalább annyira (ha nem jobban) hiteles történetileg, mint a Brennu-Njáls saga, az egykor éltek nem lettek legendává benne, hősi múlttá, ahogy Egil sagájában a címadó hős (nem is beszélve a Völsungok isteni beavatkozásokkal is terhes sárkányöléséről...). Ezt szinte a kortársak jegyzik le, kevésbé, de azért valamennyire nyilván érvényesül benne, ahogy a szájhagyomány ferdít és tipizál. Hiszen óhatatlanul ki vagyunk szolgáltatva a mesélőknek (a hősöknek, vagy általában szófukarok lévén a környezetükből valaki szószátyárabbnak), akiknek érdeke, hogy a hősök tetteit a lehető legjobb színben tüntessék fel - de persze az akkori kor értékrendje szerint, amely rengeteg elemében különbözött a maitól, és a fentebb említett legendai és ősmúlt-idő erkölcseinek egyenes ági leszármazottja.

Bernáth István e kötetben bőven túllép a fordítói szerepen - de milyen jól teszi! Összefésülve, amit csak lehet, sagákat és rövidebb történeteket, hogy folyamatában álljon előttünk ennek a kalandnak minden ismerhető részlete. Hiszen ez egy néhány száz évre szóló sikeres államalapítás - az észak-európai ember így vitte az életmódját, ahova csak lehetett, azt alig adaptálva a helyi viszonyokhoz, inkább megkeresve a helyet, ahol a szokott módon élhette. Nem volna jogtalan szerzőként tekinteni a sagák magyar szerelmesére - a magyarázó jegyzetek (amelyekbe hallatlanul olvasmányosan beleépíti a tudomány mai állása szerinti helyrajzi, régészeti és kultúrtörténeti eredményeket) legalább annyira érdekesek, mint a két lefordított saga, s az a néhány rövidebb novella-szerű thauhtür, amik tartalmazzák a grönlandi telep rövidke tündöklését, és a vikingek kalandjait Amerika északi partjain. Bernáth elhivatottságának gyönyörű példája, hogy a sagák a kötetben az eredeti formájukban is szerepelnek (Vörös Eirík története, A grönlandiak története) - a szerkesztő nem szorította háttérbe a szakmájára igényes, az eredetit anyanyelvén megtisztelő fordítót. Milyen érdekes - az összefűzött mese ismeretében valahogy másképp olvasod még egyszer a csaknem ugyanazt...

Ez volt a talán legmerészebb viking kaland - vagy talán a sokból az egyik legjobban dokumentált. Miközben e kolonizációk tárgyi bizonyítékait illetően a tudományunk nem egy esetben tanácstalan. Az egykori grönlandi telepeket sikerült megtalálni és feltárni; a püspökség templomának romjait ugyanúgy, ahogy az egykor éltek tőzegkunyhóinak nyomait. De az a nagyobb telep, amit Új-Fundland partjain találtak a régészek, nemigen egyezik az Eirík fia Leif által ránk hagyott (vagy a szájhagyomány átadódása folyamán elsorvadt) leírással. Úgyhogy mind a mai napig vita tárgyát képezi, hol lehetett Vínland (fordítsuk így: Borfölde - még egy korabeli propagandisztikus névadás...), ahol néhány telet is eltöltöttek a letelepedni vágyók. Persze több hullámban érkezhettek ide hajók - és nem mindegyik utazásból lett azután mese. Többek között: ahhoz túl is kellett élni az utat. A tengert, a telet, a rossz döntéseket, a találkozásokat az őslakókkal, ami nem egyszer sült el véresen.

Ahogy megerősödött a norvég (később a dán) központosítás, a társadalom utánanyúlt a perifériának. A grönlandi telep későbbi történetei a püspökeik köré szerveződnek - ez is érdekes, és figyelemre méltó, ahogy a szabadságvágyban magunkkal cipeljük a kultúránk, ahogy a kitörési kísérletek vége mindig egyfajta megcsontosodás; olykor néhány generáció elég hozzá, és kiépülnek a viszonyok, ami elől futottak az őseink. Megjelenik (itt épp a vallás köntösében) az a szervezet, ami mindig több akar lenni, mint amennyi a szerepe volna, az adóival, az intézményesült csalásaival. Az első grönlandi püspök története jussok követeléséről, bosszúra ösztönzésről (egészen pontosan: gyilkosságra bujtogatásról), és vérontásokról szól, ahol már nem elég a régi módon kísérelt békéltetés. Ez is kaland - csak keserűbb szájízzel olvasol róla.

Aztán megjött a középkori Európát is sújtó kis jégkorszak - és elnéptelenednek a grönlandi telepek. Az apáik életmódja... Kifogyott alóluk az alkalmas föld, a fjordok kapuit elzárta a jég, szigorúbb viharok söpörték az egyre fagyosabb tengert. Teljes a mozgáskorlátozottság. És külhoni hajók sem bukkannak fel, nincs kivel érintkezni... Hacsak nem tudnak eszkimóként élni, ami viszont skandináv génekkel és keresztény dogmás életvitellel még akaratlagosan sem vállalható... A többi néma fagy... írja Bernáth István. Sajnos soha ekkora aktualitása nem volt a mese végének, mint manapság - bár a higany szála most épp az ellenkező irányba mozog. Az életrendünk minden fejlettségünket bizonygató tárgyunk birtokában is legalább ennyire sérülékeny. Pedig tudhatnánk (akár e kötet példáiból): a hősök végzetéről igen, a társadalmak végéről nem szólnak sagák. Azokat nincs kinek elmesélni...

Kiadó: Corvina

Fordította: Bernáth István

Apáim története (Stories We Tell) - film

Sarah Polley már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”. Időközben felnőtt, megpróbálkozott a „komoly” színészkedéssel (egy felnőtt kori filmjét sem láttam, de állítólag feledhetően…), majd hagyta a csudába az egészet és inkább átigazolt a kamera túloldalára. És milyen jól tette! Megírt és megrendezett két remek filmet, az Egyre távolabbat, melynek forgatókönyvéért Oscarra is jelölték, és a szerintem konkrétan zseniális Volt egy táncot (erről is írni kéne, de nagyon).  Aztán olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát, amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Az eredmény egy roppant szórakoztató és nagyon megható dokumentumfilm.

Sarah tizenegy éves volt, amikor elveszítette édesanyját, a színésznő Diane Polley-t. Kései gyermek volt, két idősebb testvére már kirepült a családi fészekből, anyja korábbi házasságából származó két féltestvére meg sosem élt velük, így Sarah-t kiskamasz korától az apja nevelte. Igazi kis kakukkfióka volt: a családi ebédeken visszatérő poén volt, mennyire nem hasonlít apjára és testvéreire. Bátyjai előszeretettel trollkodtak azon, hogy anyjuk egy vélt kalandjából született. S mit ad isten, Diane Polley Sarah fogantatása idején valóban torontói családjától távol, Montrealban élt egy ideig, köszönhetően egy visszautasíthatatlan színházi felkérésnek. Ahogy telnek az évek, Sarah-ban egyre erősödik a gyanú, egyre több barát ejt el aprócska célozgatásokat egy montreali kalandra, előkerül három fotó a darabban játszó színészekről és az egyikben felismerni véli biológiai apját.

Irány Montreal, irány a feltételezett apa. Akiről hamar kiderül, hogy egészen más, mint akire gondolt – egyúttal, be kell vallani, anyjáról is kiderül, hogy egészen más, mint akinek ismerte. Következik a lassú ismerkedés: apa és lánya egyre gyakrabban kommunikálnak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a DNS-teszt bizonyságot hoz és adja magát a kérdés: elmondja-e Sarah az igazságot imádott nevelőapjának és testvéreinek? Innentől könnyedén belecsúszhatnánk az „élet írta igaz mesék” giccses kliséibe, de közbeszól a huszonegyedik századi bulvár: mivel mind Sarah, mind szülei, mind az újonnan felfedezett apa kanadai színházi és filmes hírességnek számítanak, egy újságíró hamar megneszeli a potenciális sztorit, és kényszerhelyzetbe hozza a nem kissé zavarodott színésznőt. El kell mondania.

Az élet a legkegyetlenebb rendező, de Sarah Polley azért simán felveszi vele a versenyt – ahogy Michael Polley, a nevelőapa egy ponton megjegyzi. Mert mit tesz ez a zavarodott színész-rendezőnő, akinek egész addig ismert világa darabjaira hullik abban a pár hétben? Naná, hogy filmet csinál belőle. Sarah, a dokumentumfilmes, a vásznon látható, kamerával a kezében mindenkit kényelmetlen helyzetbe hozó Sarah persze egészen más – ő összeszedett, tudatos, szigorú rendezőként figyeli a filmjét narráló apját a hangfelvételen. Közben minden képkockán átsejlik Sarah, a helyét kereső kislány alakja. A dokumentumfilm gerincét a felfedezés és a belőle, apáiból, testvéreiből, szűk környezetükből kiváltott reakciók adják – ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Ami igazán különlegessé teszi, az Diane Polley, az életvidám színésznő, csapodár feleség és lelkiismeretfurdalástól gyötört anya alakjának megelevenítése. Sarah színészek segítségével „játssza újra” az egykoron történteket, a néma képkockákat az apa narrálásával festve alá – simán elhitetve velünk, hogy korabeli felvételeket nézünk. Az elbeszélésekből és a képkockákon megelevenedő anya minimum ellentmondásos, de lenyűgöző figura: egy sikeres színésznő, aki fiatalon kötött házasságát és két gyermekét hagyta ott a nagy szerelemért, amiért alaposan megkövezte a korabeli sajtó – hogy aztán az új szerelem ellaposodásával épp ezért ne lépjen ki újra a kapcsolatból: soha nem hagyott volna el még két gyereket. Így lesz a Sarah születéséhez vezető kaland csupán kaland, mely összetört szívet hagy maga után és harmincegynéhány évvel később is képes fájdalmat okozni.

Hogy milyen reakciókat vált ki a dokumentumfilm ötlete a családból és a környezetből – végigkísérhetjük ezt is. Michael Polley, aki a legnagyobb és legfájóbb szerepet vállalta, aki narrál és aki a lánya kamerája előtt omlik össze, emberfeletti támogatásról tesz tanúbizonyságot. A testvérek zavarban vannak, és csupán Sarah hóbortjának tekintik az egészet, ami úgysem fog érdekelni senkit. A megtalált apa a legérdekesebb eset – Harry Gulkin, a Golden Globe-díjas producer saját szája íze szerint forgatná le a történetet. Ő a saját igazságát szeretné vásznon látni, a belé halálosan szerelmes, ám a család oltárán e szerelmet feláldozó Diane Polley történetét. A producernek igaza van, még ha saját hiúsága beszél is belőle – az egy jóval közönségbarátabb film lehetne. De nem Sarah Polley filmje.

Stories We Tell – történetek, melyeket mesélünk, mondja az angol cím. Sarah-t nem az „igazság” érdekelte, hisz tudja, ahol ennyi ember érzései és évtizedes emlékei játszanak szerepet (pláne ha a legfontosabb szereplő már nem él) ott az igazság képlékeny fogalom. Őt az érdekelte, hogyan meséljük el a történeteinket, hogyan emlékezünk a szeretteinkre, hogyan építjük fel a családi legendárium darabjait. Gyönyörűen mesél identitásképzésről, valóságértelmezésről, a múlt vétkeinek elkendőzéséről és a sebek feltépéséről. Arról, hogy mindez olykor elengedhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk a saját történetünkre. Hisz ki is valójában Sarah Polley? Hol van ő ebben a történetben? Megannyi megszólaló közül épp ő hiányzik – a lány, akinek a lába alól kihúzták a talajt, nem szólal meg, csupán néhány levele kerül beolvasásra. Helyette itt van nekünk ez a fiatal rendezőnő, aki saját traumája legmélyére nyúlt és ráöntötte azt a filmvászonra. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, Sarah magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

Karin Tidbeck: Amatka

Karin Tidbeck lenyűgözően furcsa novelláskötete, a Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről után percig sem volt kérdés, hogy el kell olvasnom korábban magyarul már megjelent disztópikus regényét, az Amatkát. Persze a novellák után élt bennem egy kép a szerzőről: erős szürreális hang, mesei elemek sűrű használata, az a bizonyos nagyon weird megrekedtség a peremlétben, az átmeneti térben, időben, születés és halál, valóság és fikció, ébrenlét és álom között. Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Az Amatka városában rekedt tájékoztatási asszisztens, Vanja rémtörténete remekül illik e novellák által körvonalazott világba: hogy honnan jöttünk, épp akkora kérdés itt, mint hogy hol vagyunk, kik vagyunk, mivégre tapossuk egyforma, szürke napjainkat, miért és hogyan teremtünk napra nap groteszk valóságot magunk köré – szavakkal, meghatározhatatlan masszából, mintha istenek lennénk magunk is, noha valójában csupán bábok vagyunk, egy mindent uraló gépezet fogaskerekei. S hogy hova megyünk? Vanja tán sosem tudja meg, az olvasó legalább találgathat – halál, új világ, megváltás, világosság vagy az általunk teremtett szörnyeteg emésztőrendszerének csatornái várnak ránk, ha kiérünk Amatka szürkeségéből?

Amatka szürke tér a semmiben. A négy kolónia egyike, melyek (ötödik, mára megsemmisült társukkal együtt) az előző világ (az általunk ismert világ?) pusztulása előtt nem sokkal jöttek létre. Hogy hol, nem tudni. Hogy hol van a többi, nem tudni. Hogy milyen utakon át visz oda minket a gondosan elsötétített ablakú vonat, nem is akarjuk tudni. Amatka kolóniája mezőgazdasági kolónia: az egyetlen természetesen megélő életformából, sötétben, nyirokban, fekáliában burjánzó gombákból készítenek alapanyagokat – mindenhez. Amatka a nyersanyag, mely formálódik használói keze által – mely nyersanyagból lehet silány papír, élelem, ruha, kanál, ceruza. Csak el kell neveznünk. Minden áldott napon nevet adni mindennek, ami körülvesz – mert névadás nélkül szétfoszlik. Az ágy helyén sűrű massza lesz, mely megfertőz, bekebelez, megsemmisít. Ha hagyjuk. Ha elhisszük.

Mert mi van, ha a massza éppúgy a hitünk terméke mint a forma, melyet adunk neki? Mi van, ha valójában sosem volt a helyén ágy, csak elhitettük magunkkal, hogy azt látjuk? Mi van, ha a névadás rutinja, e tudatosító gesztus csak arra szolgál, hogy megvezessük magunkat? Hogy elhitessük magunkkal: élünk. Egy normálisra alig hasonlító életet ugyan, de élünk. Van élelmünk, vannak ruháink, megvannak a használati tárgyaink a szükséges minimumhoz. Van munkánk, hisz dolgozni kötelező, vannak lakótársaink, hisz kollektívában lakni kötelező, vannak gyermekeink, hisz szaporodni kötelező, még ha egy távoli gyermekotthonban laknak is, és csak hétvégén láthatjuk őket – hisz kollektívában nevelkedni is kötelező. De mi ebből az igaz és mi az álom? Mi a szép álom és mi a rémálom? Mi munkál a gombatermesztő csarnokok alatti sötétben? És mi van a könyvtár tiltott könyveinek lapjain, az irattárak zárolt részlegeinek dokumentumaiban, a tavon túl? Mi az, ami megkülönböztet minket a masszából névmágiával életre keltett ceruzától? Magunk is csak egy masszából gyúrt gólem vagyunk?

Amatka elnyel. Elnyeli az olvasót is, ahogy Vanját. Sűrű sötétsége ránk telepszik és nem hagyja lemosni magát. Látszólag semmi különös nem történik: egy megelevenedett disztópia lakói megkérdőjelezik saját valóságuk, saját életük vezérfonalait, a láthatárt kezdik kémlelni, a múlt hőseit feleleveníteni, a jövőt firtatni – lehet ennek jó vége? Ki tudja… Tidbeck szorgos kisdiákként mondja fel a disztópiák összes szabályát és kliséjét – hogy mégis működik, az egyedi hangjának és skandináv szűkszavúságának köszönhető. Nagyon jól áll Amatkának ez az északi szürkeség. Miéville és Atwood ad randevút egymásnak a lapokon, nyakon öntve egy adag alkoholba fulladt kiégettséggel Nesbo tollából. Depressziós, kilátástalan szöveg, briliáns jellemrajz, az ember utolsó lehetséges választása az embertelenségben – s közben a mélyén ott csillan valami nagyon szép és zsigeri kérdés: mi van, ha valóban mágia van a kezünkben, ha képesek vagyunk teremteni, ha alakíthatjuk saját valóságunk? Nem alakíthatnánk akkor tán sokkal szebbre? Élhetőbbre? Színekkel telire? Ha képesek vagyunk pusztítani, rombolni, gyilkolni, akkor képesnek kell lennünk építeni is. Legalább próbáljuk meg – induljunk el abba a másik irányba, hátha valami más vár ránk. Hátha képesek leszünk mások lenni.

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Babits Péter

Volt egyszer egy... Hollywood - film

Hé! Te Rick Dalton vagy, baszki. Ezt ne felejtsd el! ...szól a meglehetősen másnapos főnöke és egyetlen barátja után Cliff Booth, a kaszkadőre ebben a moziban, a pillanatban, amikor teljesen felkészületlenül megérkezik egy új film forgatására, ahol ő lesz a legyőzendő főgonosz. Így szól ki hozzánk Qentin Tarantino a filmjében: ne felejtsük el, hogy egy film szereplőjét látjuk egy filmben. Egy velejéig Hollywood szellemiségének megidézéséről szóló filmben az "utolsó hőskor" végéről, amikor az intézményesült filmipar a maradék ártatlanságát is elveszítette - írnám, de valójában nem volt akkor sem ártatlanabb, vagy bűnösebb, mint most. Egyszerűen a legjobban sikerült, megtörtént eseményeken alapuló produkcióinak is csak ennyi köze volt és van a valósághoz, mint ennek a filmnek. Az álomgyár mindig is a saját filmnyelvi korlátai közé szorult görbe tükre volt a megélhetőnek - és immár a kilenc filmjéből nyolcat ismerve úgy érzem, Tarantino pontosan ezt érzi a legfontosabbnak elmesélni róla. Hogy mindig csak egy filmet látunk, ahol mindenki szerepet játszik - akkor is, ha hibátlan átéléssel.

Mert valójában már a Becstelen Brigantik elmebeteg valóságcsavarása is csak ezt akarta közölni: a filmes mese így néz ki - a valóság benne maximum így igazulhat. Így nézne ki a valóság, ha volna forgatókönyve, ha bábáskodna körülötte a stáb, ha kézbe venné egy invenciózus rendező - akinek azért megköti a kezét a pénzt adagoló producer. Aki befektet, tehát keresni akar. Ez a film, úgy hallom, jó befektetés volt, és (szerintem) az invenciózus rendező eddigi legjobbja. Lehet, ezzel kellett volna kezdenem: végre beülhettem újra egy olyan Tarantino-mozira, ami nemigen hagyott hiányérzetet, de annál több gondolkodni valót adott. Nézzétek meg, ha nem láttátok - és ne olvassatok tovább, ha nem láttátok; mert a tartalmat is érintenem kell, ha el akarom mesélni, mi mindenre jutottam e szívmelengetően gonosz film kapcsán.

Merthogy ez egy szívmelengetően gonosz film. Mondják róla, hogy szerelmes levél az elmúlt álmok gyárához, egy időszakhoz, amikor a filmipar lecserélte a kliséit, beengedve az invenciót, a fiatal rendezőket, sőt, amikor elkezdte a saját zsánereit elfelejteni a világban akkor épp sokkal népszerűbb új meseformák kedvéért. Ebben a szerelmes levélben egy ilyen majdnem sztár és sofőrré/gondnokká levitézlett kaszkadőre játssza a főszerepet - meg a köréjük ömlő, hibátlan miliő, a látvány és zene, és egy sztárrendező-feleség sztárocska a szomszédból, aki épp ígéretes karrierje legelején jár. Őket követjük csaknem az egész filmidőn át, meglehetősen komótos tempóban, az események végső, gusztustalanul véres felgyorsulásáig. Mondják (Tarantino nyomán, aki tényleg mondta), hogy ez a gyerekkora látványainak egyfajta felidézése, azoknak a hangulatoknak állít emléket, amik a kölyköt akkor és ott körülvették. Így aztán a szokottnál kevesebb saját stílusjegy, jóval kevesebb, azaz másképp beteg karakter került ebbe a filmes vallomásba - pont ezért mondják néhányan, hogy mintha kimaradtunk volna a buliból, mi, eddig oly gusztusosan kiszolgált nézők: hiszen a filmeket és sorozatokat megidéző olykor villanásokig tartó millió utalás javát néhány elvetemült filmbuzin kívül (mint maga a rendező) úgysem fogja érteni senki.

Tény, ez a film nem jár az utóbbi idők Tarantino-mozijainak nyomvonalán. Számomra a rendező az első filmjétől nagyjából a (sokak által méltatlanul leértékelt) Jackie Brownig folyamatosan a tabuk megtörésével valósított meg egy-egy zsánert, a Kutyaszorítóbannal a gengszterfilmtől indulva, adva egy pofont a Ponyvaregény minden pillanatával a movie brats alapfilmjeinek (abszurd, valószínűtlen történetébe csomagolt valóságszagával, amit a dumák gátlástalansága és a szokásos klisé-csúcspontok kiröhögése egyszerre teremtett). Közben óhatatlanul kialakult az a stílus, ahogy Tarantino filmet mesél - és erős rajongótábor is kialakult köré. Számomra a Kill Bill-től Aljas nyolcasig tartó időszak a saját stílusjegyeiben lubickoló, rajongótáborát (egyébként legtöbbször kifogástalanul) kiszolgáló filmek gyártásáról szólt. Nem lepett meg - hanem kiszolgált. Hiszen én is rajongó volnék, aki most végre megint a padlón koppanó állát keresi a stáblista alatt, a sötétben.

Mert ez a film végre túllép (újra túllép) a jól bevett, kigyakorolt eszközkészlet frappáns újrahasznosításán. Miközben tényleg nosztalgikus ízekkel idéz, visszaandalog egy soha nem volt aranykorba, az egész, hosszan svenkelt autókázásos, western-díszletek közt zajló filmes "életet" egyfolytában az irónia kegyetlen királyvizébe lógatja. Olyan pillanatok árulkodnak erről, mint mikor Steve McQueen, a korszak kétségtelen keményfiú-ideálja kesereg azon, hogy mivel látszatra nem "kiszolgáltatott kisfiú", semmi esélye Sharon Tate-nél. Mint mikor egy színészetre ijesztő felnőttséggel készülő kislány helyre rakó szavaitól megint elsőligásnak érzi magát egy levitézlett sztár. Mint mikor kiderül, Bruce Lee-t egyszer csak elagyabugyálta egy mucsai amcsi (bár mint tudjuk: "senki sem verte meg Bruce-t"). És a végén, amikor kiderül, tényleg egy (végtelen morbidra sikerült, hippi-pörköléses) medencés parti kell hozzá, hogy ennek a széthulló életű faszinak, aki épp hazatért a spagetti-western zsákutcájából, sikerüljön összeismerkednie mozicsillag szomszédjaival, akik megmenthetik a karrierjét. Mert tényleg volt egyszer egy Hollywood, ahol a happy end elengedhetetlen volt. Kerüljön, amibe kerül...

Tarantino ehhez a legjobb játszópajtásokat kereste - ráadásul mindegyikhez igen komoly rutinnal állhatott, hiszen külön-külön már forgattak együtt korábban. Az a hír járja, hogy alaposan összehaverkodtak a forgatás alatt; nem csodálnám, hiszen a forgatókönyv patikamérlegen mérte ki köztük az egyensúlyt (hírlik: a színészbarátságok gyilkosa a színész irigysége...). Más kérdés, hogy Leonardo DiCaprio megzuhant sztárjának követéséhez több iskola kell; hogy tényleg lássuk az érzelmi hullámvasutat, az önimádat-foszlás ijesztő mélypontjai és a (kezdeti ripacs katasztrófa utáni) mély átélésben pillanatokig egekbe szárnyaló végletek közt. DiCaprio tényleg nagyon belülről mutatja meg ennek a sokak által irigyelt szakmának szinte az összes oldalát, egyetlen filmszerepen keresztül. Brad Pittnek sincs amúgy könnyű dolga, de a figurájával sokkal könnyebb érzelmileg azonosulni, holott valójában pontosan érzékelteti azt is, hogy az "egyszerű gyerek" szerep mennyire bonyolult. Margot Robbie-t sokan halványnak látták, a mesének hátteret adó tragédia kényszerű kellékének - pedig alapvető tükre (a pályája végén) a vásznon pont eleget tántorgó sztárságnak az a kedves naivitás, ahogy örül például a moziban a mellék-szerepe sikerének.

És akkor érjünk vissza a tragédiába. Ami itt csak tényleg (keserű) hátteret ad a mesének. Amit dekára kimér, pontosan előkészít és a szokott, mesteri ritmusérzékkel vezényel le a rendező. Úgy, hogy tudjuk: nem abba a házba mentek be. Nem egy hirtelen, autóban megfogalmazott ötlet elszánt megvalósítóiként, hanem egy hippi-álcában megbúvó fasisztoid "messiás" alaposan előkészített, megdolgozott katonáiként. És tudjuk, hogy valójában mi történt. Ez a keserű szájíz, amit érezned kell a végén, vagy legalábbis én ezt éreztem: a sokakhoz eljuttatható mozi a legjobb szándékokkal is, mindig ilyen. Tarkovszkij elmehet a picsába: a film nem a megörökített idő, hanem a prekoncepciók által újrakonstruált, vágyakhoz és előítéletekhez csavargatott ál-múlt. S ahogyan vége (lemegy az erre rímelő, stáblistába vágott - pofátlan gesztus! - dohányreklám, ahol bekapcsolva marad a kamera...) egyszer csak elkezd mozogni bennem, még hány helyen, hány kiszólásban, mennyi lassan elguruló autókat követő képen csöpögtette Tarantino a maga nosztalgiájába ezt az epét. Merthogy ez egy film. Annak bitang jó - de csak egy film. Az élet végén nincs stáblista. És hit nélkül nem nevezhető a rád váró akármilyen halál hepiendnek. Tarantino életműben gondolkodik - évekkel ezelőtt kijelentette, amire így, a vége előtt egy filmmel (épp most) a rajongói szorongva rácsodálkoznak: tíz filmet tervez. Az életműve alapján lassan kirajzolódik: miért nem hisz a filmben. Én ennek fényében várom az utolsót.

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

„Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni – ez az igazság – mert féltem, hogy Lila többé válik és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle.”

Elena és Lila felnőtt. A kislányként örök szeretlek-gyűlöllek barátságot kötő nápolyi briliáns barátnők felrúgták környezetük előírásait, egyikük fiatalon anya és kirakatfeleség lett, majd dobbantott, hogy egy szalámigyárban robotolva mutasson be az őt megnyomorítóknak, akiket nem tudott eléggé boszorkányos ügyességgel manipulálni; másikuk egyetemre ment, regényt írt, maga mögött hagyta Nápolyt és a telep szabályait, és készül beházasodni egy más körbe, egy más szabályrendszerbe, egy másik világba. De vajon magára talál-e bármelyikük új környezetében? Van-e esélye a lázadó Lilának a futószalag és a munkásnőket a hűtőkamrában zaklató gyártulajdonos mellett felülemelkedni a kicsinyes bosszúvágyon és életképes, szeretetteljes kapcsolatot kialakítani az egyetlen emberrel, aki nem akarja kihasználni? Képes lesz-e Elena beilleszkedni új családjába és levetkőzni a nápolyi szegénytelepről jövő kis gyufaáruslány allűrjeit? És főleg, képes lesz-e bármelyikük maga mögött hagyni a másik felülmúlásának kényszerét? Képesek lesznek-e a briliáns barátnő árnyéka nélkül teljes életet élni? Szabadulhatnak-e a múltjuktól?

Érdekes viszony fűz a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a második meg valami elképesztő módon felidegesített, visszaolvasva a róla írt posztom, most is bugyog bennem az indulat és érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a harmadik kötetig, ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval – szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a korábban oly sokszor felszakított sérüléseket.

Míg az előző Lila könyve volt, ez Elenáé. Elenáé, aki a telepről kikerülve szembesül vele: nem elég elhagyni a telepet, elhagyni Nápolyt, elhagyni a szemüveges, tájszólással beszélő szegénylányt – meg is kell tanulni a telepen kívül élni. Nem elég elfutni, meg is kell érkezni. És Elena jó tanuló. Könyvet ír, sikert arat, egyetemi tanár férjre tesz szert, anyósa révén megtanul úgy öltözködni, viselkedni, beszélni, előadni, ahogy a milánói előkelő körökben elvárt. Levetkőzi a nápolyi kislányt, hogy magára húzzon egy újabb szerepet. De hol van a maszk alatt Elena? Ki az a fiatal nő, aki több-kevesebb lelkesedéssel veti magát a házasságba, akit csak egyvalami hajt: kikerülni Lila bűvköréből, aki titokban még mindig kamaszkori rajongásának tárgyáról álmodozik, aki hazalátogatván a telepre ott - bármit is ért el máshol - csupán szüleihez és hagyományaikhoz hűtlen hálátlan boszorka lehet?

Elena könyve, azé az Elenáé, aki szép lassan öntudatra ébred – Lila közelsége nélkül is folyvást Lila ellenében. Mert Lila akárhogyan lázadt, rúgta fel látszólag a szabályokat, hagyta el a férjét, döntötte nyomorba magát, mindig a telep szabályai szerint játszott. Az ő sikere telepi siker volt, ahogy bukása is telepi bukás. Eszközei, melyekkel móresre tanítja a gyártulajdonost, egymásnak ugrasztja a fasiszta kiskirály Solarákat és a kommunista diákokat, telepi eszközök – erőszak, vér, botrány. Ahogy újabb felemelkedése is telepi felemelkedés – épp azoknak a hátán, akiket legjobban gyűlöl. Lila nagy játékosnak képzeli magát, lázadónak, tabudöntögetőnek, miközben képtelen kirángatni magát megszokott közegéből. Éppúgy be fogja darálni újra a telep, ahogy korábban. Ahogy mindenkit bedarál.

Kivéve azt, aki megszökik. Vagy még őt is? Egyszerre lenyűgöző és bosszantó a kötet vége – ez az újabb szökés, ez az újabb tabudöntés, ez a visszalépéssel is felérő előremenekülés. Elena leveti magára kényszerített szerepét, de a kérdés nyitva marad: képes lesz-e ismét újrafogalmazni önmagát, vagy visszasüpped a telep által rászabott szerepek egyikébe? Nápolyi proli, helykereső egyetemista, elsőkönyves sikerszerző, professzorfeleség, útját kereső feminista – vajon mi jöhet ezután? Hova vezet a repülőút a régi-új szerelem oldalán? Mi hasznosul abból a rengeteg felforgató eszméből, amelyet megismert? Meri-e felvállalni új önmagát immáron két oldalról korlátozó környezete ellenében? Hova vezeti ez a változáshullám? A politikai aktivizmusba belekóstoló, anarchizmussal kacérkodó, majd egy új tudományos terület és a Solarák pénze révén sikeres üzletasszonnyá váló Lila és az előkelő körökbe beházasodott írónőből lázadó feminista esszéistává érő Elena párbajából vajon ki kerül ki győztesen? Vagy végre képesek lesznek elszakadni egymástól és felfedezni önmagukban a briliáns nőt, a másik árnya nélkül?

Hamarosan kiderül. Ha az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását. Nincsenek nagy elvárásaim, na… Novemberben visszatérünk rá.

Kiadó: Park

Fordító: Matolcsi Balázs

Mona Awad: Nyuszika

„Fölnézek; rám merednek mind a tündérszemeikkel. Baszakodnak velem. Igen, csak az lehet. És mégis érzem, hogy azok a szemek bemásznak a lelkembe, és fosztogatják, dézsmálják az elképzelésük szerint ott lakozó fájdalmat, szükséget, nyomort. Amely miatt tavaly oly távolságtartóan viselkedtek. Amely most valahogy bevonzza őket. Egy borsószem, amelyet bedughatnak a húsz matracuk alá, amely nyomhatja őket éjszaka, valami Odalentről, ahol én szerintük, az általam keltett benyomás szerint, élek. Engedd szabadjára, Nyuszika. Mutasd meg nekünk. Vagy ha nem, akkor csinálj hülyét magadból azzal, hogy erőlködsz, mi meg nézzük.

- Rajta, Samantha.

Lehunyom a szemem, és látom Avát, aki egyedül bolyong a hóban a kopottas, magas sarkú cipőjében. Utána meg azt látom, hogy táncolunk a tetőn. Kivel is táncoltunk valójában? A nagy semmivel. Egymással. A levegővel. A magányos éjszakáimmal. És ekkor döbbenek rá, hogy bármilyen fájdalom, szükség, nyomor lakozik eme mézesmázos, gerinctelen tetszeni vágyás leple alatt, nem akarom nekik adni.”

Nyuszikák. Fejszék. Álmok. Vágyakból, nyuszivérből és kislányos fantáziákból életre keltett kéz, szemérem, személyiség nélküli irodalmi hősök. Nyuszikák álmainak Odüsszeuszai, akik szolgálatkészen teljesítik úrnőik minden vágyát, csak vigyázni kell, ne csócsálják meg a hajba font virágkoszorút… Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

Tudjátok, a seb nem fogja megcsapolni önmagát…

Samantha a Warren egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas tanulója – a Warren meg a keleti part egyik legelitebb, legkifinomultabb, legtúlértékeltebb egyeteme, korunk legnagyobb művészeinek keltetője, ahol minden tanár legalábbis Virginia Woolf vagy T. S. Eliot reinkarnációja. Ahol a Seb az egész két éves képzés alatt csak arra vár, hogy csupa nagybetűvel Megcsapolják a diplomamunka kedvéért. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel. És cukisággal. Mert persze itt valójában senki nem hurcol sebeket. A Warren a kivételes kevesek egyeteme – a szupergazdag, szuperszép, szupercuki szőke keleti parti hercegnőké, akik egymást Nyuszikának szólítva, kiscicás ruháikban eszegetik a minitortáikat a Műhelyben miközben azt hiszik, a forma teszi őket a század legnagyobb szerzőjévé és gyémántheggyel üveglapra karcolt szerelmes költemények révén óhajtanak Woolf lányaivá válni. Mondom, szatíra…

Samantha persze nem tartozik a Nyuszikák közé. Ő túlságosan sebzett, túlságosan csapzott, túlságosan antinyuszi ehhez. Olyan indulatos. Olyan érdes. Kicsit mintha bele lenne zúgva a saját kívülállóságába. A saját, kemény narratívájába. Aztán amikor egy napon meghívást kap a Nyuszikák híres Szutyok Szalonjába (jaj!), nem tud ellenállni. Ki tudna ellenállni, ha hívja a nyuszinyáj, ha keblükre akarják ölelni, segíteni neki megnyílni, segíteni olyanná válni, mint ők, szerethetővé, magabiztossá, fogyaszthatóvá, olyanná, aki nem akad a kivételezettek torkán. Aki meg tudja teremteni a saját Művét, amit elfogad-befogad a művészi elit, akinek diplomamunkája beszakítja az asztalt – persze nem nyers erővel, hanem kifinomultsággal. És Samantha megy. Behódol. Nyuszika lesz. Elhajítja egyetlen barátnőjét, a Warrent vallásos hittel gyűlölő Avát, hanyagolja kívülálló haverjait, ahogy elveit, fájdalmait, félelmeit is. Hagyja, hogy magával sodorják a drogokkal, nyuszikkal, vérrel és képzeletbeli álomférfiakkal teli esték, mígnem egy nap próba elé állítják: ezúttal az ő kezébe kerül a fejsze, neki kell nyuszit áldozni a Mű oltárán. És Samantha teremt. Olyasmit, amit a Nyuszikák el sem tudtak képzelni.

Mona Awad stílusa lenyűgöző – meglepően magabiztosan egyensúlyoz a gyomorforgató horrorba oltott cukiságkritika és az alkotói válság, az alkotási folyamat leírása között. Ahogy bemutatja a Nyuszikák egymást körüludvaroló, saját műveik nagyszerűségétől állandó aléltságban leledző akolmelegét, az egyszerre groteszk és túlságosan ismerős – ettől lesz pompás kritikája minden művészi szekértábornak, miközben azért jól odamondogat a felszínes tömegtermékeket gyártókat képző kreatív kurzusoknak, melyek sosem tudták, és az elitintézményeknek, melyek mára elképesztő hatékonysággal feledték el, valójában mi is lenne a művészet dolga. E tekintetben persze Awad regényét áthatja némi elitizmus, ám nehéz nem egyetérteni vele. Pláne amikor a Nyuszikákat szivárványból darkra festi és megmutatja, milyen az, amikor a cukiságdiktatúra napszámosai megpróbálnak Művészt játszani.

A Mű megszületik – a kérdés adott: mit áldoz fel valójában a Művész? Mit kell beleöljön Samantha az alkotás folyamatába és mi az, amit kap tőle? Hány réteget hánthatunk le magunkról ahhoz, hogy megszülessen az az én, aki képes megszülni azt a Művet, amit valójában szeretnénk megírni? Egyáltalán: tudjuk, mit akarunk? Tudhatjuk valaha? Hajlok rá, hogy ez a bedrogozott trip valójában egy zseniális mű, Awad pedig miközben baromi jól szórakozik olvasói értetlenségén, azért jó sok réteget lehántott magáról, mire ide jutott. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy azon is remekül szórakozik, hogy azt hisszük, okvetlen mélységet kell belemagyaráznunk abba, ami csupán egy groteszk iskolai paródia. Tudjátok mit? Nem is számít. Mert ha hiszek abban, hogy van valami, ami egyértelmű választóvonalat képez a kreatívan képzett tömegtermék és a valódi Mű között, az épp ez: míg előbbi megoldókulcsot ad a kezünkbe, utóbbi gondolatokat ébreszt. Awad Nyuszikája alaposan befészkelte magát az utóbbi kategóriába.


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Szieberth Ádám

Borbély Szilárd: A bizalomhoz

Borbély Szilárd:

A bizalomhoz

Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,

úgy döntött, hogy a türelmet is meg-
tanulja, de nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül

élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte

Az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,

és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg-

bocsátott neki. És így oktatta: "Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!" –

mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,

Takarékos az ételben. "A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy." És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait.

Ez a vers valójában egy rettenetes iróniával fogalmazott pofon. Pofon a tükörnek, a költőszerepnek, a történeted magadból való kiírásának. Borbély Szilárd tragikus életét ismerjük - azaz hogyan ismerhetnénk! Hogyan ismerhetnénk meg másképp, mint amit vállalt, amit az utolsó órájáig próbált: szavakba rakni ezt az elmondhatatlant. Nem segíthetett - ennyit az írásról, mint önterápiáról. Elvételekkel sűrűn rakott életét nem bírta el. Ennek tükre ez a vers is. Hiszen Agathon, az antik athéni költője puhány volt, és legendásan szép, s a kulturális emlékezetben nem fenn maradt, túlságosan díszes, cirkalmas műveiért őrzi, aki még emlékszik rá, hanem például a bőkezű bankettről, amit azért adott, hogy lekenyerezze az ítészeit - hogy az ő tragédiája nyerje a 416-ban tartott játékokat. Arisztotelész becsülte, hiszen mélyen ellentmondásos, kortársak által nem egyszer kigúnyolt költő-mivolta ellenére például ő volt az első, aki a darabjaiban a kórust leválasztotta a puszta válasz-szerepről, a darab tartalmával összefüggő, de más aspektusokat feltáró összegzéseket adva a kóristák szájába. A kiemelkedő drámaírók tőle vették át ezt a módszert, hogy a végletekig csiszolva sikerre vigyék.

Ennek tükrében a hallgatás, a kővel a szájban, a megbocsátó cserép (sőt, az egész cseréptörés - amelynek egyéb, súlyos kulturális rétegei vannak), a zaklatott kutya, amelyik inkább kimegy (az a macska, a kutya a végletekig tűri, szegény) a méltóságteljes távozás iróniával kegyetlenül átitatott versszövete összetett költői öntükör, ahol a zárlat valódi tartalma sajnos a "nem mennék, de löknek" értelmében teljesül. Bizonyos szavak elhelyezése, a kivonulás és kiborulás, ahogy egymást pofozza, a fáradt például, ahogy sokértelmű lesz a szövegkörnyezetétől, a magába szállt (gondoljuk meg, a sivatag magányában...), az egyedüllétben tanító összetört tárgy (ami ráadásul életellenes hülyeséget tanít) - tömény, súlyos irónia. Ahogyan a visszatérés (kísérlete) is: hiszen a bizalom alapjellemzőit sorolja, a megértés bölcsességét, a fáradhatatlan szolgálatot - ezek nincsenek a másik megbízó tisztelete nélkül, ezek nincsenek, ha az élet nem megbízatás.

Borbély Szilárd játszik. A kulturális emlékezettel is. Hiszen valóban volt egy Agathón (így, hosszú óval), ókeresztény egyiptomi szent, sivatagi remete, aki kővel a szájában tanulta a hallgatást, s csak akkor tért vissza önként vállalt magányából az emberek közé, amikor megerősödött benne a hite. A két alak tudatos összemosása, a másik által megélt kudarc egyik sikerére vetítése még egy súlyos réteget rápakol erre a versre - ráadásul ezeket a rétegeket csak a kultúrád ismeretében (holt szeleteinek, cafrangjainak, feledésre ítélt feleslegességeinek ismeretében) tárhatod fel (vagy úgy, ahogy én tettem, hogy utánakerestem...). Agathonnal és Agathónnal egyként azonosítva magát, a két szerep közt feszülve középen - a bizalomhoz szólva, amit elveszített, amikor a legborzalmasabb módon vette el (vették el. mások) tőle a szeretteit. Olvassátok újra ezt a verset ennek fényében - sajnos tényleg érezni benne azt a szakadékot, aminek a szélén imbolygott ez a tehetséggel áldott, csodálatos ember, a (szerintem) legtehetségesebb kortársam. E miatt a vers miatt (meg a tollából kicsurgó testvérei miatt) érzem úgy a mai napig: bíznom kell bennetek, minden keserítő tapasztalat ellenére. Mert e nélkül csak az a soha nem lassuló zuhanás van, ami nem számít. Sajnos e nélkül nem számít, csak a leérkezés.

Idáig tartott volna ez az írás. A gondolatmenet, amit időközben máshol is megfogalmaztam - és Knausz Imre, költő, egyetemi tanár barátom megfogalmazta a kételyeit a kapcsán. Szerinte végig következetesen Bölcs Agathón szerepel a szövegben, a kutyára vonatkozó kép például nem Borbély Szilárd leleménye, hanem a bölcs mondásairól híres remetének tulajdonítják (a Legenda Aureában szerepel). Tehát nem közvetlen azonosulás ez Borbély részéről, nem irónia, hanem egy magatartás, ami választható. Hogy az Agathón, Agathon, Agatho névvariációk egy név változatai, amit a középkori másoló szerzetesek ugyanúgy nem különítettek, ahogy Platón (Platon, Plato) esetében. Nos, szerintem a költő pontosan érezte, hogy mint minden szereplésre ítélt ember, a bohóc jelmezében készül a bölcs szerepére, és meg vagyok győződve róla, hogy ez az ékezethiány, s a szelíd nyegleség, ami végigsuhan ezen a versen zárójelbe helyezi a közölt tartalmat.

Ennek eldöntése filológiai kutatást érdemelne, fel kéne mérni, említi-e az életműben máshol, vagy interjúban bárhol Agathont vagy Agathónt, és tesz-e különbséget. Mert valóban - amíg nincs szövegszerű bizonyítéka, addig csak ezt az érzést tudom felmutatni: hogy ebben a (számomra mindenképpen) tükör-versben Borbély Szilárd nem egy választható opciót indokol, ebben a szerepjátékban önmagát nem a bölccsel azonosítja, hanem valahol a bölcs és bolond közti mezsgyén látja - és láttatja így a saját, sajnos végletes választását is.

Bernie Rhodenbarr visszatér…

…sajnos nem a könyvesboltok polcaira, csak az épp olvasott könyveim kupacába. A blog régi olvasói tán még emlékeznek, hogy az ősidőkben (kilenc éve, te jó ég!) mennyire rákattantam Lawrence Block utánozhatatlan humorú antikvárius-betörőjének kalandjaira – akkor gyors egymásutánban elolvastam mind a tíz részt, ám sajnálatos módon csak egyből tettem szert saját példányra: az utolsóból. Ekkora hibát véteni… Bernie akkor instant kedvenc lett, jó ideig tervben volt, hogy beszerzem a többi részt is, de valahogy elmaradt, aztán jött számtalan más könyv, és a portyára induló Bernie magányosan várta a polcon hogy újra ráterelődjön a figyelem. Pár hónapja egy beszélgetésben került elő, aztán Amadeánál, aki lelkesen beszerezte a szintén elfeledett Bérgyilkos-sorozatot, ekkor rákerestem, konstatáltam, hogy kapni már nem, maximum antikvárban, egyes részeket aranyáron, fátylat rá. De Bernie nem hagyta magát. Csak kézbe ugrott a polcról az az egy kötet, és annyira jól szórakoztam, hogy még aznap rendeltem három másikat. Szóval most betörőkre vadászok, mert meg kell mondjam, van, ami kilenc év alatt sem változott: ennél kedvesebb, ártatlanabb, szórakoztatóbb bűnügyi komédiát még nem olvastam. Fáradt-hisztis-kilátástalan napokra még mindig a legjobb gyógyír – ezekből pedig megint több van, mint kéne. Két rész csúszott le gyors egymásutánban, és feltett szándékom év végéig beszerezni és újraolvasni az összeset. Drukkoljatok :)

A betörő, aki portyára indult

Az a bizonyos utolsó rész. Amire már szinte egyáltalán nem emlékeztem. Nem is baj, hogy ezzel kezdtem az újraolvasásokat, így bőven értek meglepetések (egyébként meg Bernie kalandjait nem köti szigorú sorrendiség, simán olvashatók összevissza). Az például már itt komoly meglepetésként ért, hogy Bernie mekkora csajozógép ezekben a regényekben. Mert nagyvonalakban nyilván megvolt, mire számíthatok: minden részben egy balul sikerült betörés, melynek folyományaképp betörőnk valami sokkal súlyosabb bűntény gyanúsítottja lesz; megjelenik New York legrosszabb pénzért kapható zsaruja, Ray, aki már csak azért is elvből mindenért letartóztatja Bernie-t, mert tudja, hogy számíthat rá, utána megoldja helyette az ügyet; vannak benne macskák, az egyik el is tűnik, a másik antikváriumba költözik; meg persze Pudliművek, Carolyn, whisky whisky-vel. De a nők… na erre például nem emlékeztem. Márpedig Bernie-nek úgy tűnik, minden részben karjaiba omlik egy-két famme fatale, akik közül jó pár aztán gyanús lesz. Naná.

Egyébként arra sem emlékeztem, hogy a Raymond Chandler paródia mellett ekkora dózisban kapunk Agatha Christie-t is. Hogy megoldunk bűntényeket, az rémlett, hogy ennyire Poirot-san oldjuk meg őket, az nem. Bernie átvette nagy elődje két legidegesítőbb szokását: a nyomozás végén összehív minden érintett és kevésbé érintett résztvevőt (ügyvédtől liftesfiúig, maffiózótól plasztikai sebészig) és a kis belgát is megszégyenítő teatralitással szembesíti őket és a nagyérdeműt nyomozása eredményeivel; valamint, hogy ezek az eredmények bizony legtöbbször csak a fejében léteznek. Bernie nem árul el sokat, úgy csűri-csavarja a szálakat, mire eljut egy mindenki számára (értsd: ő, mert megússza, Ray, mert kap némi csúszópénzt, Carolyn, mert csurran-cseppen neki ez-az) kényelmes megoldásig, hogy ember nincs, aki követni tudná. Hogy ez a rosszfiúknak mennyire kényelmes, azt borítsa jótékony homály – általában úgyis van vaj a fülük mögött, legfeljebb nem az a márka, amit Bernie rájuk bizonyít. Ez az utolsó rész például tipikusan ilyen bűnügyi csűrés-csavarásra fut ki, ráadásul kicsit túl nagyra is nyit, a szovjet kémek, lett szabadságharcosok, rivális maffiózók beemelése már erősen túlzásszámba megy. Ettől még persze veszettül szórakoztató, de valahogy úgy vagyok vele, hogy az utolsó ötven oldal (a tényleges bizonyítás és szembesítés) annyira nem érdekelt, mint a megelőző, pusztán és meztelenül szórakoztatásra fókuszáló kétszáz.

A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian

Erre a részre sokkal élénkebben emlékeztem (bár a csajozás itt is meglepett), nem véletlenül: egyrészt, nekem mindig is sokat adott a Bernie-sorozat varázsához a rengeteg kulturális- és intertextuális utalás (legyen az irodalom, film, festészet, filozófia), másrészt mert hát itt tesz szert betörőnk nappalija legfőbb díszére, amit csak azért nem foglal le soha a rendőrség, mert meg vannak győződve róla, hogy hamis (mégis, ki lenne az a hülye aki egy eredeti Mondriant aggat egy rossz hírű környéken lévő lepusztult garzonba?). Persze ez is úgy indul, mint az összes többi: egy balul sikerült betörés, ezúttal New York legjobban őrzött apartmanházában, ahova Bernie egy könyvgyűjtő meghívására érkezik – pechjére utóbbi úriember gyilkosság áldozata lesz, a lakása tele egy közismert betörő ujjlenyomataival, indulhat hát a nyomozás… Melynek során annyi Mondrian tűnik fel itt-ott, hogy azokból már simán lehetne retrospektív kiállítást rendezni, kár, hogy viszonylag kevés tekinthető eredetinek. Mondjuk egy.

Ha az ember hamis festményeket szeretne még jobban összekavarni, mint ahogy egyébként már össze vannak, jól jön egy festőművész barát, kinek nincs sok erkölcsi aggálya – itt jut kulcsszerephez az egyik kedvenc mellékszereplőm, Denise, és az ő kiskamasz fiacskája, aki simán megszervez haverjaival egy tüntetést egy kiskorúakat diszkrimináló múzeum elé, hogy eltereljék Bernie-ről a figyelmet. Még jó, hogy betörőnknek ilyen barátai vannak. Közben egy macskát ellopnak, majd visszaszereznek, felbukkan egy hulla a mosdóban, hamisítók és hamis festményekkel kereskedők adják egymásnak a kilincset, Bernie pedig addig kavarja a szálakat, míg hogy-hogynem csak az ő falán ragad az eredeti. Veszettül vicces volt ez a rész, sokkal könnyedebb mint a portyázós – ez a sorban az ötödik, emlékeim szerint is a sorozat közepén voltak a legszórakoztatóbb és legjobban egyensúlyban tartott részek. Az utolsó részekre túl bonyolult lett és sokszor komorabb, mint kéne, az első két rész meg még eléggé útkeresős hangvételű. Legközelebb ezt is letesztelem, felkészül a szekrénybe zárt betörő, aki aztán eladja Ted Williamst. A többi kötetet pedig vadásszuk tovább…

Anne Cathrine Bomann: Agathe

„Ha hetvenkét éves koromban nyugdíjba megyek, akkor mostantól öt hónapom van hátra a munkából. Ez huszonkét hétnek felel meg, és amennyiben az összes páciensem eljön, az pontosan nyolcszáz terápiás ülést tesz ki. Ha valamelyikük lemondja vagy megbetegszik, ez a szám természetesen csökkenni fog. Ebben azért mégiscsak van némi vigasz.”

A gyakorló pszichológus és saját meghatározása szerint „részmunkaidős” író Anne Cathrine Bomann első regényének hőse egy idős pszichoterapeuta, akinek - mit szépítsük - elege van a munkájából. Meg az emberekből. Meg az ő apró-cseprő kis problémáikból, melyekkel rendre őt terhelik. Unatkozó háziasszonyok, akik évtizedek óta ugyanazt szajkózzák a díványán, a változtatásra való hajlandóság legkisebb jele nélkül… Csoda hát, hogy terapeutánk hivatásához méltatlan mód kiégett? Amúgy is elege van az életből. Öregszik. Szép lassan cserbenhagyja a teste. Ahogy cserbenhagyták az emberek is. Nincs körülötte senki – tán mert nem is akar maga köré senkit? Titkárnője negyven éve egy napot sem mulasztott, oly megbízhatóan ül a váróban, mint egy bútordarab és igazgatja a rendelő és a páciensek ügyeit. Egy szem szomszédjával még sosem beszélt, csupán az olykor áthallatszó hangok és a bizonytalan zongorajáték alapján alkot magában hevenyészett képet róla, kiféle-miféle ember lehet. Az étteremben évek óta ugyanazt eszi, ugyanakkor, ugyanannál az asztalnál. Vacsorához mindig ugyanazt a lemezt hallgatja. Fásult rutinok közt él és számolja vissza a páciensekkel töltött órákat a nyugdíjig – tovább mondjuk nem lát; hogy unalomba fúló élete miért is változna meg, ha még annyi elfoglaltsága sem lenne, hogy a háziasszonyokat hallgatja, azon nem nagyon gondolkodik.

Ebbe a fásultságba érkezik a fiatal nő, Agathe, aki addig erősködik, míg fel nem véteti magát az először természetesen tiltakozó terapeuta páciensei közé - öt hónappal nyugdíj előtt hogy is vállalhatna új pácienst? - és felforgatja életét. No nem valami égzengős-csinnadrattás módon, ez nem az a regény. Nincsenek nagy érzelmek, vallomások, egymásra találások és az élet értelmének újrafelfedezése. Van helyette finom humor, szelíd közeledés, tapogatózó nyitás. Agathe olyan kecsesen kapirgálja meg a doktor önmaga köré húzott falát, ahogy a borítóra rajzolt madárka száll a kiszáradt ágra. Épp csak megrezzenti – ám sokszor egy apró rezgés is lavinát képes elindítani.

Agathe súlyos beteg, aki tisztában van betegségével és nem vár csodát. Ő csak működni szeretne. Tán épp ez, a megannyi kudarc és minden szakmai kihívást nélkülöző időpocsékolás után friss levegőként ható szorongó, szorongását és a terápia korlátait jól ismerő friss fuvallat az, ami a kiégett doktort felrázza. Agathe fiatalsága, szépsége, sebzettsége csupán a felszín: a kérdés az, hogy lehet, hogy egy ilyen sebzett nő „működni” akar, míg ő, a saját személyiségével, életével, tapasztalatával tisztában lévő pszichoterapeuta már igazán azt sem? Hogy lehet, hogy a neurotikus páciens tűnik józanabbnak kettőjük közül? Hogy lehet, hogy Agathe szinte első pillanattól mintha magára vállalna a terapeuta terapeutájának szerepét?

Bomann kisregénye nem mond sok újat, az idős, kiégett pszichológus és a fiatal, depressziós páciens egymásra találásáról nem most olvashatunk először, itt-ott bizony klisés és elnagyolt is a történet – mégis, ahol működik, ott nagyon működik. Elsősorban a szerző eleganciája és visszafogottsága miatt. A helyszín Párizs, a kor a negyvenes évek vége – tán ezért is érzik jóval elegánsabbnak, kevésbé hangosnak a történet, mint a mában játszódók. Az egészet belengi valami furcsa, kicsit ódon atmoszféra, mintha már megsárgult, de még épp nem a szétesés szélén álló újságlapokat forgatnánk. Szövegszinten is egyszerű, már-már régimódi, semmi köze a ma divatos exhibicionista, modern prózához – mintha a szerző egy más időből maradt volna ránk.

S hogy tud-e ezzel együtt ma is érvényes, egyetemes mondanivalóval szolgálni? Nagyon is! Az öregségére láthatatlanná váló terapeuta és a vak apa és a családjában fellépő gondokkal szemben önkéntes vakságot vállaló anya mellett láthatatlanságban felnőtt Agathe történetének közös tanulsága: mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy a körülöttünk élők számára láthatóvá váljunk; hogy ne csupán díszletként funkcionáljunk a saját életünkben. Mindannyiunknak szüksége van emberi kapcsolatokra, arra, hogy észrevegyenek, figyeljenek ránk, meghallgassanak. Arra, hogy meg tudjunk nyílni a másik előtt. Valóban megnyílni, nem csupán elhúzni a függönyt a kirakat előtt, a ráncokba gondosan elrejtve mindazt, ami számít. Ez ma, a közösségi média agyonfényezett önpromóciójába belenövő generációk korában éppoly fontos, mint akkor, amikor emberek tömegei menekültek felfoghatatlan traumák elől elzárkózásba. Úgy tűnik, ha épp nincsenek függöny mögé kergető traumáink, kreálunk magunknak függönyöket divatból. Bomann szelíden figyelmeztet: ne tegyük!

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Petrikovics Edit

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

„Minden megváltozott benne, csak a Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan, elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.

Tara összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most hogy az anyját és Ashleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden eltűnt az életéből. És mintha valami más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről. Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne értse meg, amit az apja mondott.

- … akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az anyját, Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni, meghalni.

Igen. Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk dereka.”

Mint minden második kamaszlány, én is úgy tizenkét-tizenhárom évesen olvastam először Margaret Mitchell romantikus fejlődésregénybe oltott történelmi tablóját, hogy aztán még jó sokszor elolvassam a következő pár évben, rongyosra nézzem a belőle készült hiperromantikus filmet, a széljárástól függően drukkoljak Scarlettnek hogy nyerje el végre Ashley vagy épp Rhett szerelmét, és idegesítsen halálra a sápítozó kis Melly Hamilton, aki miatt hősnőnk sosem találhatta meg a boldogságot. Tizenöt éve olvastam utoljára, már akkor is egy nosztalgiahullám hatására vittem el strandolvasmánynak oda, ahol anno emlékeim szerint először olvastam, és most, hogy ismét ott nyaraltunk, természetszerűen nyúltam utána. Meg egyébként is kíváncsi voltam rá, mit tud adni így, lassan háromszor annyi idősen, mint amikor először… (TE.JÓ.ÉG), ennyi kihagyás után, ennyi jelentős, tudatformáló olvasmányélmény birtokában.

Nehéz objektíven megítélni ezt a könyvet. Nem is csupán a saját kamaszkori emlékeim miatt, hanem mert a regény jelenkori befogadására igencsak rányomja bélyegét egyfelől a ma már ezer ponton lebutítottnak és túlságosan romantizáltnak tűnő adaptáció, másfelől az a polémia, ami Mitchell sok tekintetben hazug rabszolgaság-ábrázolását és hamis Dél-nosztalgiáját övezi. Valahol irigylem sok-sok évvel ezelőtti önmagam, aki még ezen háttérinformációk nélkül, korlátozott tudással az amerikai polgárháborúról (hisz tizenkettő voltam, ugyan mit tanítanak általános hatodikban a rabszolgaságról meg Észak-Dél háborújáról?), nyitott szívvel és csillogó szemmel olvasta. Ma már lehetetlen elvonatkoztatni a történelmi tényektől – ugyanakkor épp e tények ellentmondásossága miatt nem gondolom, hogy Mitchellt okvetlen keresztre kéne feszíteni. Mert az írónőre dobott kövek mögül általában épp azok az árnyalatok hiányoznak, melyeket rajta is számon kérnek. Mert a déli ültetvényesek rabszolgáikhoz való viszonyának hazug ábrázolását és a jenkik befeketítését számon kérők épp azt felejtik el rendre, hogy a háborút csak a mesékben vívták a rabszolgák felszabadításáért, valójában pusztán gazdasági érdekek álltak mögötte; hogy a jenkik épp úgy nem vették emberszámba a feketéket, mint déli kizsákmányolóik; hogy a perspektíva nélküli felszabadítás után milliók lettek magukra hagyva az út szélén és kényszerültek egyik rabságból a másikba. Baromi nehéz ügy ez, és olvasás közben sokszor vitáztam önmagammal azt illetően, lehet-e Mitchellt úgy olvasni, hogy elvonatkoztatunk a történelmi hazugságaitól / szépítéseitől, de végül úgy döntöttem, lehessen. Mert a regénynek számos olyan értéke van, amiért megéri.

Az például biztos, hogy tizenévesen semmit nem értettem Scarlett O’Hara, a Dél ünnepelt szépsége átalakulásából, ami ennek a majd’ ezerkétszáz oldalnak az igazi tartalmát adja. Történelmi tabló? Igen, a legszebb, legártatlanabb, legnosztalgikusabb fajtából. Romantikus regény? Igen, az a fajta, ahol a hős és a hősnő számos megpróbáltatás után végre egymás karjaiban köthetnének ki, de persze elszúrják, mert közben az egyik folyvást más után sápítozik, a másik meg túl büszke ahhoz, hogy bevallja érzéseit. Ez a felszín. Azonban ennél sokkal fontosabb - és Mitchell írói tehetségének valódi letéteménye - az az út, amin ez a végletekig kényeztetett, széltől is óvott fruska végigmegy, mire Észak-Georgia hercegnőjéből, kinek lábai előtt hever a fél állam összes férfiszíve, kemény, keserű, céltudatos, számos vihartól tépett felnőtt nő lesz.

Scarlett tizenhat éves, amikor először találkozunk vele, ahogy Tara verandáján üldögél imádóitól körülvéve, azokban a vészterhes napokban, amikor egész világa feje tetejére áll. A folytatás ismert: élete első csalódása, a nagy szerelem, Ashley visszautasítása, röpülő vázák és dacházasság, korai özvegység és a háborús Atlanta sürgés-forgása, ahol egy fiatal gyászoló özvegyet (kinek a kor szokásai szerint három év kellene, hogy rövidebbre vághassa fátylát) csak egy közismert szélhámos szabadíthat ki a társadalmi skatulyából. Az írónő hatalmas lendülettel és mély emberismerettel száguld velünk Scarlett első házasságától a háború poklába – a fiatal lány első elmerüléséig a valós kétségbeesésbe és az első próbáig, amiből megerősödve jön felszínre. A romantikus hacacáré mellett könnyen elvész (főleg ha a filmet tekintjük sorvezetőnknek) az ikonikus jelenet, amikor Scarlett Tarára hazaérve megesküszik, hogy őt ugyan meg nem törik, földjét el nem veszik, szeretteit nem éheztetik ki. Pedig minden, minden ott dől el. Azon az estén, amikor a naiv kislányból, akinek mindig akadt valaki, aki teljesítette szeszélyeit, felnőtt lesz, aki kénytelen maga gondoskodni a rá maradtakról. Aki az égő Atlantából menekül el egy haldoklóval és egy újszülöttel anyja szoknyája mellé, de mire odaér, csak egy ravatalt és egy őrült apát talál.

Könnyű utálni Scarlettet. Elkényeztetett liba, aki sosem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, ideákkal, magasztos eszmékkel. Aki sosem akart jó lenni, hisz tudta: bármit tesz, így is, úgy is imádják. Akit egy kedélyes ír iszákos akart titkon fiúnak nevelni – csoda, hogy nem hódolt be anyja törekvéseinek, hogy finom úrinővé váljon? Miért kéne utálnunk egy tizenéves kislányt, akit pihepárnák és selyemcipellők közé szántak, majd bedobták egy gladiátorarénába, hogy boldoguljon, ahogy tud – és ő boldogult? Mit vessünk a szemére? Hogy nem olyan kifinomult, mint az életképtelen Melly, akit ő mentett meg? Hogy nem olyan finnyás, mint húgai, akik nélküle éhen haltak volna? Hogy nem olyan határozatlan, mint amit a kor megkívánt egy nőtől? Hogy nem fekszik le csendben meghalni a romokra, hanem feláll és kiabál, harcol? Hogy inkább gyilkol, mint hogy őt gyilkolják? Scarlett legnagyobb bűne sokak szemében az, amit második férje, Frank fogalmaz meg a regényben: hogy elvesztette a nőiességét. Hiába volt rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon érvényesítette az akaratát, mint ahogy a nők azt általában.

Ironikus módon mások épp azt vetik Mitchell szemére, hogy Scarlett kihasználja a nőiségét hogy lépre csalja a férfiakat, hogy nem  eléggé feminista hősnő – komolyan, mintha lenne bármi értelme huszonegyedik századi értékeket és gendertudatosságot számon kérni egy kilencven éves könyvön, ami a tizenkilencedik század derekán játszódik. Hogy képes lenne eladni magát hogy megmentse Tarát? Hogy aztán pénzért megy férjhez valakihez, akit nem szeret, ugyanezen okból? Hát mégis mi a fészkes fenét tehetett volna? Az ezenyolcszázhatvanas években vagyunk, amikor egy nőnek pénz nélkül valóban két választása lehetett: vagy egy rokon megszánja, vagy a testét bocsátja áruba. Eszemben sincs úgy csinálni, mintha Scarlett nem lenne egy buta liba, vagy korai feminista ikont faragni belőle, de tény: az adott körülmények közt, neveltetésével, hátterével, társadalmi közege ráerőszakolt korlátai közepette amit véghez visz, az a lehető legtöbb. Talpon marad. Túlnő a férjén. Újjáépíti önmagát a romokon. Ki is veti magából az úgynevezett jó társaság…

Hogy én mennyire utálom ezt a képmutató, nosztalgiába fulladó, életképtelen déli világot… Az összes nosztalgiájával, saját paródiájukká váló társadalmi előírásaival, kicsinyes játszmáival, hazug édelgéseivel. Miközben gyönyörű. Minden leírása, minden könnyfakasztó nosztalgikus elmélkedése, minden visszatekintés az aranyfényben fürdő tarai szép napokra pont azokat a húrokat pengeti, melyek velem is kézbe vétették újra ezt a giccstömeget. Még jó, hogy amikor már épp belefulladnánk a vattacukorba, jön Rhett Butler, és egy jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel megkeseríti a rózsaszín trutymót. Mitchell valójában pokolian ügyes: ennek a jócskán túlírt, giccses múltidézéstől háborús horroron át modern kapcsolati dinamikákat előrevetítő játszmázásig mindent magába olvasztó regénynek minden mondata patikamérlegen kimért hatáskeltés. Elképesztő mesterségbeli tudással megírt, a közönség minden igényét tökéletesen kiszolgáló bestseller. Lehet utálni, lehet megvetni, lehet kárhoztatni, de tény: még ma is hat. És bár olvastam az elmúlt tizenöt évben sok tucat jobb, fontosabb, okosabb könyvet, melyekkel sosem helyezném egy polcra, nem vagyok hajlandó megtagadni, mint egykori kedvencet, amin valójában most is elég jól tudok szórakozni.

S hogy ebben az újraolvasásban és ebben a posztban mennyi a cukormázba forgatott nosztalgia… hát, ezt mindenki próbálja megtippelni maga. Aki ismer, az úgyis tudja :)

Kiadó: Európa

Fordító: Kosáryné Réz Lola, Sulhóf József