2019. március 25., hétfő

Elveszett próféciák - kedvcsináló


- ...van egy kisváros, ahol az elmúlt pár évben érdekesen alakul az időjárás - folytatta Newt reménytelenül.
- Micsoda? Békaeső, meg ilyenek? - kérdezte Shadwell felderülve.
- Nem, csak az évszaknak megfelelő az időjárása.
- És ez furcsa jelenség? - kérdezte Shadwell. - Láttam én mán olyan dolgokat, kiegyenesedne tőlük a haja, fiam.
- Mikor volt utoljára, hogy évszaknak megfelelő idővel találkozott? - kérdezte Newt kissé ingerülten. - Az évszaknak megfelelő időjárás az nem normális, őrmester úr. Havazott karácsonykor. Mikor látott utoljára havat karácsonykor? Mikor volt utoljára hosszú, száraz kánikula augusztusban? Minden évben? És csípős hideg télen? Tudja olyan idő, amiről gyermekkorában álmodott. Hogy sosem esik november ötödikén, és szenteste mindig nagy pelyhekben hull a hó?... A boszorkányok tudvalevőleg megváltoztatják az időjárást...

Így fogadja Shadwell Boszorkányvadász őrmester a teljes "serege": Newt (az újonc) nagy felfedezését, aki egy ilyen mellékes körülményből (bár még maga se tudja, hogy) kikövetkeztette a Sátán pici fiának földi tartózkodási helyét. Ebben a teljesen elborult, szívemnek oly kedves könyvecskében, Neil Gaiman és Terry Pratchett közös agylövésében. Még a hazai megjelenése idején írtunk róla, de persze, hogy újraolvastam, amikor elért a híre, hogy sorozat készül belőle...

Hogy például negyed órán át mélázva vigyorogjak a fentebb idézett részlet elolvastakor... Merthogy gyerekkorom nagyrészt egy érdekes mikroklimatikus zárványban telt, Dunaújvárosban, városhatárig érő hatalmas havazásokkal (sokkal többet szánkózhattunk, mint jószerivel bárki ebben a széles hazában), elsöprő nyári zivatarokkal, és szivárványokkal utána, a Duna partja fölé magasodó, a lösz megkötésére kitalált hatalmas, lépcsős parkban, ami szinte az egész város hosszán húzódott és végig a mi játszóterünk volt... Persze a mi olykor egész jól passzoló mikroklímánk a Dunai Vasmű kohóinak, meg hatalmas hűtőtartályainak volt köszönhető (beleértve a gyönyörű, vörös kohósalakporral színezett naplementéket...). De gondoljunk bele... a pokoli izzásból szilárduló fém nekünk embereknek legelőször vágni kellett, meg elkerülni, hogy mások összevagdossanak - az a gazdag paletta, ami mentén most felhasználjuk a vasat meg az acélt (aminek minden próbálkozás ellenére sem lettünk az országa) legnyersebben még mindig tekinthető így: megvág-e vagy megvéd... Egyszóval ha Shadvell őrmester gyanakvó szemével nézném a világot, meg lennék győződve róla: az egykori komplexum a Sátán undorító keltetőtelepe.

Most ez a játékosan sokrétű, fanyar mese (amit két szerző sziporkázott tele minden jóval) képernyőre kerül; az Amazon meg a BBC közösen forgatnak belőle egy 6 részes minisorozatot. Én ezt leggyakrabban nem szoktam szeretni (nem szokott passzolni a fejemben amúgy is folyó vetítéshez), de a látott kedvcsináló megvett kilóra. Hát naná! A két kulcsszereplő, Azirafael (angyal, mellékállásban antikvárius) és Crowley (bukott angyal, kísértő démon - de a legjobb fej a brancsban) a létező legjobb színészválasztás. Michael Sheen idióta mosolyát már most imádom, ráadásul a pasi amúgy játszani is tud - ahogy David Tennant is, aki kicsit visszanyúlhat a Harry Potter és a tűz serlegében, Kupor fiaként megmutatott démonhoz (úgy, hogy ezúttal ő a jófiú). Lesz a sorozatban pici Benedict Cumberbach, Frances McDormand... és még lehetne sorolni. Csak még egyet (a könyvet ismerőknek): Madame Tracyt Miranda Richardson fogja játszani...

Úgyhogy ezt az adaptációt most kifejezetten várom, és újraolvastam miatta a könyvet - amely amúgy a dolgok viharos gyorsaságú alakulásának tükrében most mélységesen optimistának tűnik; hiszen hisz bennünk, meg a józan eszünkben. Úgy szurkolok neki, mintha lenne valami közöm hozzá a rajongáson kívül - meg nekünk is úgy szurkolok, főleg mivel ezt a történetet nem egy kényelmes fotel távolító biztonságérzetében olvasom és nézem majd, ha bemutatják...


2019. március 21., csütörtök

Babics Imre: Gnózis - esszé a Napúton

Ezt az esszét a Napút 2018/7. (A hossz a mérték?) folyóirat-számában már olvashatta a nagyérdemű, de csak a napokban vált online olvashatóvá. A tavalyi évem legfontosabb olvasása volt - s talán a legnehezebb is. Tényleg fontosnak érzem, hogy minél többen megismerkedjenek vele - bennem nagyon sok tekintetben kapukat nyitott, és például segített megérteni a számomra legnagyobb kihívást jelentő alkotó, Hamvas Béla Karneváljának egyik alapvető dilemmáját. Babics Imre az életét tette erre a műre, a kortárs irodalom tán legnagyobb sara, hogy alig beszélnek róla...


fejezet
amelyben a vámvizsgálat után illúzióromboló és végzetes találkozásra kerül sor főhősünk és egy másik, mindenesetre ruhákba burkolt élőlény között, aki bár képes nagyszámú tagolt szó kiejtésére, de hiányos dezodoráltsága és egyéb feltűnő higiéniai baklövései miatt Bill Blaise Björn Leon y Nuss szerint nem alkalmazható rá az ember főnév…

Nagyon szeretek magából a feltáruló szövegből kiindulni – ismeretlenül, lehetőleg minden előzetes információ nélkül belefejeselni a más világába; derüljön ki, tudok-e úszni benne… avagy belefullad-e az érdeklődés (az unalomba, avagy az értetlenségen át az érintettség érzetének teljes hiányába akár). Nem szeretek előre búvárkodni, a pár momentumon kívül, amivel bárki/bármi (barát szava, reklám, olvasott, hallott, látott bejegyzés) felcsillantotta az olvasandót; ne láttassa előre senki, amit majd nekem kell észrevennem (előre szólok, ezen írás NEM ennek a szellemében készült…). Ne álljon a könyv és közém lehetőleg más – még az írója se. Olykor (amikor a teljes értetlenség rémülete elfog) előre lapozok… Erről a csalásról még nem sikerült leszoknom, de talán soha nem olvastam volna el e nélkül például Hamvas Béla Karneválját, azzal a zavarba ejtő, zavaros, ógörög, latin, héber, szanszkrit, s ki tudja, még milyen nyelven írt szótöredékekből mixelt, oldalakon át hömpölygő kezdettel…

Nos, Babics Imre könyve legalább ennyire zavarba ejtően kezdődik – a külön nyomtatott, kötetet őrző Szfinx, a Lepecsételt ajtó nyitóverse, az ajánlás után: Ezt a könyvet kevés embernek ajánlom. Nem is ismerem őket. De el kell jönniük, különben “csak” Istenért éltem. Zavarba ejtő a Gyarmati emlék (verses gyorsregény) a durván munkált, ollózott kollázsok közt csak így: “fejezet” kezdettel lapra szórt, kegyetlenül gunyoros próza, s az olykor keresetten erőszakos, bökvers jellegük ellenére furcsán koherens, egységes szerzőt feltételező, fejezetzáró csattanóként ütemesen elhangzó versek. Mintha Bill Blaise Björn Leon y Nuss (leoninus – ez is egy keserves vicc, a hős neve) kalandjainak számozatlansága egyfajta töredékességet is jelentene. A verseket mintha direkt tenné ki egy teljesen más íznek a szerzőjük – akinek a bőrébe bújt Babics Imre, a formaművész, az erős szavakat kifinomultan használó, e versek “szerzőjénél” messze cizelláltabb hangú költő… bizonyára szerepe lesz e versek “szerzőjének” a könyvben, de ettől még zavarba ejtő az a kíméletlenség, ahogy a nyelvünk szavaival, a rímmel bánik, így, a kötet nyitásaképp (hiszen a nyers, keresetlen versek alkotói szerepjátéka alól nyilván az amúgy slókát – a Mahábharata mértékét – magyarul meghonosítani akaró, kisujjból rendre hibátlanul és hibátlan szépséggel verselő költő valamilyen hátsó szándéka kacsint ki ránk). A kötet alcíme: Ének. Már itt eposzi ízekre számítok.

Nagyon jó. Fenn a bolond feleségem, alattam a Föld, a mögöttem lévő ronda virágtartóból ronda tahók már másfél éve kitépkedték a növényeket, és az orrom előtt árvíz. Hát érdemes élni?

Persze, hogy rögtön előre lapoztam – hogy egy teljesen más szerkezetű, de legalább ennyire kegyetlen, ismeretlenek közt folyó párbeszédekből és belső monológokból álló szövetbe bámuljak, legalább ekkora értetlenséggel. Ahol a belső monológok amúgy feneketlen ihlettel szőtt hexameterben tülekednek. A Havanna lakótelepre csöppent olvasó (megint csak) kapkodja a fejét. Ki beszél? miért így? Lassan bomlik, különül a három hang – mindhárom nevezetlen: a feleségével diabolikus diskuzusban közönyös macska-tulajdonos, a kocsmából moziba tántorgó alkoholista, s a villamoson zötyögö látnok hangja. Lassan oszlik a homály – ahogy a Szfinx mellett átléptük ezt a küszöböt, ahogy megmarkol és nem ereszt ez a kíméletlen, szinte szociografikus látásmód ebben a kifacsart, oldalakon át ijesztően pontos formáltságban: mítoszlevegőt árasztó hexameterek szöveg-közegében.

A szerző tehát az első oldalaktól láthatóan nem keresi az olvasója kegyeit – sőt, így, az egész ismeretében kijelenthetem: a maga látomásán soha nem csorbít az olvasójára tekintettel. Persze, hogy érthetővé válik így az ajánlás: a már említett Karneválnál is magyarázat-szegényebben elindított szöveg-tömbök ránk zuhogása valóban hamar válik olvasót próbáló, kegyetlen menetté. Vesszőfutássá – ami így, az egész ismeretében hallatlanul bátor gesztus, mainapság annyira nem is jellemző. Nekem a szövegből áradó erős, mitikus levegő segített benne maradni – szeretem, amikor így, ennyire többről szólnak szegény, elhordott szavaink, amikor a körénk (akár a panel-szenny elszórt kockái köré) egy minden ízében teljesebb világ-látás érzete bomlik. De tényleg bátor dolog így, oldalakon át Szentkuthy módjára leckéztetni a könyvet kézben tartó elmét, szinte pofozni: ezt se tudtad? És ezt is rosszul? Tényleg bátor dolog azonnal a mély vízbe lökve egy Várkonyiénál összetettebb, komplex és személyes világkép légcseppjeit apró buborékok gyanánt vízbe szórni és elvárni, hogy a az elmerülés közben belőlük vehető levegő legyen elég…

Erős, sűrű anyag ez, amiben az olvasó merül, egyre mélyebbre – egyfajta sötétben hagyásban az egész értelmét illetően. Mintha egy kőfalba diffundálnál. Nekem úgy a háromszázadik oldal környékén derengett fel először, hogy mit őriz a Szfinx, minek van lepecsételt ajtaja – amikor megértettem: Emlék, az egyik főhős verseit olvastam a Gyarmati emlék lapjain. Ez a felismerés juttatott odáig, hogy tudatosan is belássam: ennyire erős, sűrű anyagot csak erővel lehet olvasni – az olvasójától is megfeszített figyelmet, munkát követel. Viszont ez a felismerés hitette el, a feltáruló fénye, hogy érdemes ezt az erőt, ezt a munkát az olvasásba fektetni. Mert itt, ennyi szó után jelentem csak ki: ez a kötet a a maga nemében jelen irodalmunk egyik csúcsteljesítménye...

A teljes esszéért kattintsatok: 




2019. március 18., hétfő

Virginia Woolf: Jacob szobája


„És mégis, mégis… amikor elmegyünk a vacsorára, amikor összeérő ujjhegyekkel reméljük, hamarosan ismét találkozunk, előtolakodik a kétely; így kell-e tölteni napjainkat? a ritkákat, a végeseket, az oly hamar lepergőket – teázva? vacsoravendégségben? S a levélkék halmozódnak. És a telefonok csengenek. És bárhová megyünk, drótok és csövek vesznek körül minket, hogy elvigyék az áttörni próbáló hangot, mielőtt az utolsó lapot is leosztják, s a napoknak vége. „Áttörni próbáló”, mert amint a csészét felemeljük, a kezet megrázzuk, a reményt kifejezzük, valami azt súgja, Ez hát az egész? Sohasem tudhatom meg, osztozhatom benne, vehetem biztosra? Minden napjaim arra ítéltettek, hogy leveleket írjak, hangokat küldjek, melyek a teázóasztalra esnek, útjukban megfakulnak, egyeztetni, miközben fogy az élet, valamely vacsorameghívást? És mégis, tiszteletre méltóak a levelek, és a telefonok hősiesek, mert magányos az út, s ha cédulák és telefonok összekötnek, ha társasan megyünk, talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út.”

Virginia Woolf harmadik, egyben első „kísérleti” regénye az 1922-ben megjelent Jacob szobája – ebben szakított először a Messzeség és az Éjre nap megírása idején még ímmel-ámmal, de követett hagyományos regényformával és engedte be szépprózájába is azt a kísérletező hangot, a cselekmény teljes elvetését és a szereplők egymáson, mint tükrökön át való ábrázolását kísérlő gondolatfolyam-technikát, amellyel később gyakorlatilag lefektette az angol modern regény alapjait. Érdekes kettősség fedezhető fel a woolfi életműben, ami ezt az újítást illeti: míg esszéiben már a tízes évek második felében elhajította a hagyományos kereteket és témákat, regényeit ekkor még a viktoriánus kötöttségek jellemezték. Nem véletlen, hogy a Jacob szobája megjelenésekor a pályatárs és barát T. S. Eliot úgy méltatta, végre megszabadult a hagyományos regény és ragyogó egyénisége kompromisszumaitól. Ahogy az sem véletlen, hogy Eliot ugyanebben az évben megjelent Átokföldje című verse mellett ez a regény lesz a húszas évek újító irodalmár nemzedékének egyik programadója.

Ma már nehéz önmagában értékelni – s mi tagadás, nem tesz jót neki, ha a nyomdokában születő és az itt megkezdett utat folytató Mrs. Dalloway és A világítótorony árnyékában olvassuk. Utóbbi két regényben Woolf már teljes biztonsággal uralt konstrukció mellett tudta szabadjára engedni érzékenységét és tudta megírni egy ember megismerhetetlenségének elégiáját (akár Clarissa Dalloway, akár Mrs. Ramsay alakjára gondolunk). Jacob Flanders portréja még túlságosan esetleges, hézagos, megfoghatatlan. A törekvés már itt is: a körülöttünk élők benyomásaiból, érzéseiből, érzékeléseiből, a magunk mögött hagyott nyomokból felrajzolni egy életet – ám míg Clarissa és Mrs. Ramsay mindezen benyomásokból élő, lélegző karakterek lesznek, kiknek hiánya aztán lüktet a lapokon, jelenléte pedig bearanyozza az estét, Jacob skicc marad, kinek sorsa az érdektelenség.

Ezzel együtt érdemei elvitathatatlanok és prózája, mint mindig, gyönyörű. Mindaz a visszafojtott érzékenység, ami nem törhetett felszínre az Éjre nap nagyon angol családregényében, itt kétszeres erővel csap le ránk. Jacob, kinek alakja a fiatalon elhunyt testvért, Thoby Stephent és a világháborúban odaveszett költőt és jóbarátot, Rupert Brooke-ot idézi, az őt körülvevők - rokonok, barátok, szeretők - iránta viseltetett érzései által bontakozik ki előttünk. Érzések, ez fontos – ritkábban gondolatok. Mrs. Dalloway esetében már szigorú egyensúly áll fenn aközött, mit gondolnak az asszonyról és mit éreznek iránta – Jacob még mindenkiből érzelmi reakciókat vált ki. És ő is mindenre érzelmekkel reagál.

Négyévesen találkozunk vele először, amint a tengerparton játszva elveszíti szem elől anyját, s helyette egy birka koponyáját leli meg – a kisfiú első találkozása a halállal mintegy előre vetíti sorsát; s mint tudjuk: Woolfnál minden szimbólum, így a tenger-anya-halál hármasa már itt, az első lapokon sorvezetőt ad a regényhez. Később felnő, tanul, miközben özvegy édesanyja a tisztes középosztálybeli szegénység szélén egyensúlyozva nevel három fiút; majd egyetemre megy, ahol szert tesz egy homoszexuális jóbarátra; Londonba költözik, hivatalnoki állást tölt be, az elvárható mértékben forog a „jó társaságban”, udvarol társasági hajadonoknak, miközben lotyókkal és festőmodellekkel hetyeg, majd Görögországban belehabarodik egy férjes asszonyba. S aztán a halál. Mindig a halál. Váratlanul, ormótlanul. Mindent úgy hagyott. Semmi sincs rendbe rakva. Mire számított? Azt hitte vissza fog térni? Kérdi a barát az akkor már a háborúban elesett Jacob szobája láttán – s ez a kérdéssor remekül illusztrálja a woolfi halálfelfogást: hihetjük-e bármikor teljes bizonyossággal, hogy vissza fogunk térni? Hisz lehet a mai napunk is éppúgy az utolsó, mint bármelyik. Miképpen hagyjuk magunk mögött „szobánkat”, alakunkat, emlékeinket?

Woolfnál minden szimbólum – szimbólum a szoba is, a személyiségé, melynek ablakán keresztül szemléljük a világot. Szimbólum (az egyik legerősebb, elég csak A világítótoronyra gondolni!) az ablak is, melyen kitekintve Bonamy kénytelen szembesülni a Jacob nélküli világgal – s melyen keresztül világba kiáltja fájdalmát. Ahogy szimbólum a főszereplő némasága is – Jacob Flanders az egész regény során néma marad, a körülötte forgók beszélnek, többnyire róla, néha hozzá, olykor csak úgy, a nagyvilágba. Jacob nem szól. Nem ad hozzá semmit saját személyiségrajzához. Amit tudunk róla: mások benyomásaiból tudjuk. Amit hiszünk, mások feltételezései alapján hisszük. A körvonalat, amit egy Jacob Flanders nevű, fiatalon elhunyt kishivatalnok hivatott kitölteni, mások rajzolták. Vajon van-e bármi köze a valós Jacobhoz?

Ma már itt-ott esetlen a mű, de újító jellege vitathatatlan, és fura mód épp a legnagyobb regény, A hullámok és a szeretettel dédelgetett, ám soha be nem fejezett pályazáró, a Felvonások között fényében nyeri el végleges helyét az életműben: e két regényben teljesedik ki Woolfnál az egymásra tett benyomásokból kibomló életút egyfelől, a kapcsolódásba, a másikra nyitott ablakba vetett hit másfelől. Ahol már nincs szükség történetre, gondolatokra elmúlásról, irodalomról, halálról, vágyról, szerelmekről – csak az számít, amit a másikban hagyunk magunkból. A hullámok viszi tökélyre azt, amit a Jacob szobája elkezdett – a jelen nem lévő alak ott teljes dicsőségében bontakozik ki a többiek szólamaiból. A Felvonások között utolsó mondata pedig kiteljesíti az egymás felé fordulásba vetett hitet s ad gyönyörű választ a fent idézettekre (talán - ki tudja? - beszélhetünk is, míg tart az út), amikor az egymást egész nap dacolva-gyűlölve-szeretve kerülgető pár végre kettesben marad: És akkor felment a függöny. Megszólaltak.


Kiadó: Európa
Fordító: Gy. Horváth László

2019. március 15., péntek

Michael Cunningham: Az órák


„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.


Kiadó: Jaffa
Fordító: Tótisz András

2019. március 13., szerda

A fantasztikus Róka úr - film


Először is le kell szögeznem, nem ismerem Roald Dahl könyvét, de szerintem bepótolom. Már csak azért is, mert hírlik róla, Dahl kedvenc története volt a maga-írtak közül, és ugyan az is hírlik róla, erősebb a cukiságfaktora, mint a Boszorkányoknak, vagy Matildának, a három csodájával - de ez szerintem nem fog akadályozni. Hírlik, Wes Anderson is azért vállalta el a (társ)rendezést, mert imádja Dahlt, meg ezt a sztorit. (Társ)rendezést; hiszen a stop motion technikához bölcsen a munkába vonta előbb Henry Selicket (aki menet közben, Neil Gaiman meséje, a Coraline miatt hagyta ott a bulit), aztán Mark Gustavsont (aki szintén nem ma kezdte). Persze ettől ez még egy vérbeli Wes Anderson mozi, a technikától és kihívásaitól el se kell vonatkoztatni - itt is gyönyörűen nyakon csíphetők a stílusjegyei, a félbevágott terekben való turkálástól a szimmentria-mánián át a szolidan morbid pillanatokig. Hírlik az is, az eleje meg a vége a rendező hozzáfűzése az alig 90 oldalas vékonyka meséhez - de mivel úgysem tudom, milyen adaptáció, azt sem tudom megítélni, használt-e a sztorinak a megöntözés...

Viszont azt nagy örömmel konstatáltam, hogy az a szelíd, de olykor nem kicsit beteg humor, ami ezt a nagyhajú szőke gurut jellemzi (és ami amúgy tényleg nem áll messze Roald Dahl szintén nem enyhén fanyarba pácolt humorától) az elsőtől az utolsó kockáig átitatja a sztorit. Róka úr kis családjával új otthonba költözik - s bár megfogadta a nejének egy vallomásokkal rakott zsákmányejtő éjszakán (épp csapdába esve...) hogy leszámol bűnöző hajlamaival, az új élet követelményeit csak a környék három farmere: Bugris Norman, Buci Walter és a legnagyobb spíler: Bán Frank tanyájának megvámolásával tudja előteremteni. Az akciókba bevonja oposszum cimboráját, Kómát és a náluk héderező rokon rókagyereket, Konstantint is; a saját édesfiát, Rókust bezzeg nem, mivel kicsinek és ügyetlennek tartja. A farmerek persze eléggé rossz néven veszik a fosztogatást, úgyhogy Róka úr (és miatta az egész erdei közösség) hamarosan illegalitásba: a föld alá kényszerül...

Róka úr eredeti hangja George Clooney (magyarul természetesen Szabó Sipos Barnabás) - ez egy szelíd, külön poén, nem tudtam nem vigyorogni rajta, ahogy eszembe jutott az Ocean's Elevenből Danny Ocean... megint igen nívós társaság gyűlt köré, régi jó Wes Anderson-spanoktól (Bill Murray, Owen Wilson) olyan nevekig, mint Meryl Streep (Rókáné), Michael Gambon (Bán Frank), vagy a kedvencem: Patkány hangjaként Willem Dafoe. A magyar szinkron kifogástalan (imádom Kóma szerepében Mikó Istvánt...) de érdemes egyszer angolul is hallani. Utalások és filmes poénok tucatjait rejtik megint a képek, meg a szövegek, imádom, amikor Róka úr kifejti: hiszen vadállat vagyok... vadállat bizony, bár ezt a filmen kizárólag a terített asztalnál való viselkedése jelenti ki. Amúgy igen jólnevelt, családszerető bűnöző az úr, aki tekintettel van mások érzékenységére és igényeire... csakhát a természete... ugye.

Pont ez a rétege kapott el a legdurvábban - a miattunk urbanizálódni kénytelen (parkba, csatornába, egyéb helyekre menekülő), alapjában a javainkat fosztogató pozícióba kényszerülő természet. Életek, amelyeknek a városiasodás meg az ipar, meg a mezőgazdaság felfalta az életterét. "Aki" tud, alkalmazkodik (én is láttam már nyestet, rókát, sőt, Budán vaddisznót is a házak között szlalomozni; a sólyomról, héjáról, meg a vércsékről nem is beszélve), aki meg nem tud, az kipusztul... Ez ilyen végtelenül, gonoszul egyszerű. Vadállatok, amelyek a szemeteskonténereinkből élnek, meg ejtik körülöttünk zsákmányul, ami ehető (s amit nem őriznek meg kertjeinkben a kutyák). Lények, "akiknek" mi nem vagyunk tekintettel az érzékenységére meg az igényeire... csakhát ilyen a természetünk... ugye?

Pont ez a rétege kapott el a legdurvábban - mert persze ez egy Aesopus-i állatmese (is). Embertársainkról (is) szól, akiknek ez a berendezkedés nem ad a kezébe más választást - hiszen az álomfokozó kirakatok nekik is ragyognak, a könnyű élet nekik is integet, a jóllakató finomságok (metróaluljáróba sprével fújt) szaga az ő orrukat is csiklandozza. A veszteseinkről is szól, ahogy bánnak velünk, meg ahogy a vagyon (és kiszolgálói) bánnak velük. Persze csak csínján szól erről, olyan-amilyen hepienddel a végén. Róka úrék felfedezik a konzum mennyországát: az áruházat. Olyan-amilyen hepiend: a szupermarket természetesen a három gazdaemberé, a csatornában berendezkedett állatok Bugris, Buci és Bán tulajdonát fosztogatnák megint... úgyhogy a háború borítékolhatóan folytatódik. Valahol pusztán az a kedves elegancia, ahogy Wes Anderson elénk rakja ezt az áruházi musical-betétes (ó, a Shrekek...), előre csomagolt (valójában nyitott) véget, megérdemelt volna néhány díjat. Gyerekekkel is fogyasztható (legfeljebb aztán el kell dugni az almabort...).

Róka úr Londonban (Ágoston László felvétele)

2019. március 11., hétfő

Cristopher Moore: Ördögöd van!


Valami furcsa véletlen megakadályozott benne, hogy ezzel kezdjem, úgyhogy Chris Moore első, Pine Cove-ban játszódó őrült agymenetére csak most, a többi megveszekedett elmeroggyanat: A Melankólia-öböl buja bestiája zabálni valóan éhes, (egy levitézlett B-filmes akciósztár-csajjal a karmai közt is) blues-utáló kisvárosi szexszörnye után, meg A leghülyébb angyal cseppet sem szokványos (zombik!) karácsonyi története után került sor. Úgy mentem ebbe a kitalált, kaliforniai kisvárosba, mintha egy kedves nyaralóhelyem múltjába tettem volna egyáltalán nem szellemtelen, sőt, kellemesen beteg időutazást.  Megint a kultúránk démonjai  közé... Merthogy a természetfeletti ebben a nem túl távoli, ismerős múltban is meglátogatta már Christopher Moore visszatérő helyszínét, ezt a kitalált (de nyilván konkrét modellekkel bíró) tengerparti városkát - krónikásunk szerint ott járt a szörnyen buja bestia: Steve gyík, meg a jó szándékú, de rendkívül gyermeteg Raziel angyal előtt maga a feneketlen bendőjű, hüllőbőrű ördög is.

Mégpedig a megidézőjével, Travis-szel együtt, aki immár 90 éve járja kitartóan és türelmesen a vidéki Amerikát, kocsijában a saját, személyes (megidézett) ördögével. Nem beszélhetek a céljáról - mert hátha funkcionálhat ez az írás ajánlóként is -, de azt kijelenthetem, a cél és elérésének módja is a megfelelő mértékig beteg, és profin komponált történetben bontakozik ki. Kedvenc amerikai Rejtő-klónomnak ez volt az első, komoly sikert aratott regénye és  azért ez az "első könyv jelleg" több momentumban is tetten érhető rajta: a humor itt még nem megy el az azóta szinte minden könyvben megcsillantott tökéletesen abszurdba, és a "hősök" sem azok a teljesen kicsontozott bétahím lúzerek, mint a későbbiekben - itt a lúzereket néhány szerencsés kivételtől eltekintve rendre megeszik. De (mint már jeleztem) szerepel a történetben egy gazdacserében reménykedő, unatkozó ördög, Catch, aki "mindörökre" Travis szolgája (elvégre megidézte...) szerepel benne egy mindenkitől sót kunyeráló arabus kinézetű, alacsony figura (aki amúgy dzsinn, egyenesen a palackból).

És megjelenik néhány, később is örök bútordarabként visszatérő helybéli, Mavis, a kocsmatulajdonos és csapos, Robert és drága neje, Jenny, Howard Phillips, a H.P. kávézó sajátos elméleteket dédelgető teoretikusa - szóval pár ismerős a későbbi könyvekből... Mondjuk azért végtelen hálás vagyok, hogy immár Alphonse Rivera őrmester (későbbi nyomozó...), Moore egyik gyakran visszatérő szereplőjének szinte teljes, szörnyekkel gyakran hintett karriertörténetét lekövethettem... Ezek a visszatérő alakok a helyérzet hitelesítésén túl gyönyörűen összetartják ezt a Moore által annyi (mókusbaszó) szeretettel fércelt alternatív Államokat - ahol ugyan nem fenékig tejfel élni, de ahol tejfel, ott nagyon... Mondjuk azt nem tudom, tart-e Chris Moore terapeutát, ha igen, remélem ő is megírja egyszer az emlékiratait. Mert ha a humor nem is hajlik annyira abba a beteg variációba, mint a későbbi könyvekben, néhány egészen elmeroggyant késztetés már ezekben a mondatokban is megkapja a nyomdafestéket...

Miközben már itt is megjelenik az a sokkal komolyabb, nagyon pontosan elkapott réteg, amellyel az író rendre levesz a lábamról - amitől úgy érezhetem: nemcsak szórakoztam. Itt az abúzus különböző (pap- és vietnami veterán-vegzált) verziói alapozzák a későbbi tragikomédiát; s már itt példaszerű módon fűződnek a mesébe. Talán ez Christopher Moore legfontosabb képessége: nem veszi el a valódi fájdalmak ízét azzal, hogy viccet csinál belőlük (mondjuk itt még inkább: köréjük). Nagyon könnyen megőrzi a könyve egyensúlyát úgy is, hogy bizonyos lapjain jelentősen fajsúlyosabb témák csomósodnak, mint a korai internetes szex morbid vonzalmai, a droghasználat, vagy a turizmusra épülő városok apoteózisa a lehúzásban - nem is beszélve a természetfeletti lények morbid és halálos fekete humoráról...

Ezen is elgondolkodhatnék egyszer: Moore esetében miért nem zavar a mitológiákat citromfacsaróba gyömöszölő írói önkény - miközben Neil Gaimannél (aki számomra jelenleg a  könnyű műfajú szórakozásokba elgondolkodni-valót csomagolók mitologémát dédelgető etalonja) pont azt szeretem a legjobban, hogy milyen elegánsan képes a mítoszok történetekbe húzott pókhálószálain egyensúlyozni, elengedett kézzel, a lepottyanás kockázata nélkül. Míg Gaiman megtiszteli a történeteibe vont mítoszt, Moore hátulról megerőszakolja őket, úgy, hogy a vérük is kicsordul. Mégsem tudok haragudni rá az abúzusért - talán mert nem vagyok mítosz. S talán mert közben a mítoszi gondolkodás összes rákfenéjét tökéletesen illusztráló hősöket teremt, önkéntelenül is leleplezve ezen megközelítés hibbanatait. Megtanulhatod tőle, hogy vigyázz, mit kívánsz, miközben röhögsz. Rajtuk, és magadon, beakadó tűsarkakon és utastársaid meghökkent képén a távolsági járaton, ahol felelőtlenül Moore-t olvastál. Szóval ördögöm nincs, de van Christopher Moore-om. És nem félek használni.


Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: György László

2019. március 7., csütörtök

Edward St. Aubyn: Patrick Melrose 1-2.


Nincs baj / Baj van / Van remény

„A leegyszerűsítés mindig veszélyes dolog, és később megbosszulja önmagát. Csak amikor egyensúlyba tudta hozni a gyűlöletet és a csökevényes szeretetet, és már nem szánalommal vagy rettegéssel tekintett az apjára, hanem úgy, mint egy másik emberi lényre, aki nem igazán kezelte jól a saját személyiségét; csakis akkor tudott együtt élni azzal, hogy sosem bocsátja meg az apja bűneit, de hagyja, hogy megérintse a boldogtalanság, ami okozta őket, és az a boldogtalanság is, amit eredményeztek, csak akkor kaphat feloldozást egy új életre, ami talán képessé tenné arra, hogy éljen a puszta túlélés helyett.”

Patrick Melrose öt kisregényből álló története a kortárs brit irodalom egyik ocsmány csúcspontja, vegytiszta borzalom és csúcsra járatott pszichologizálás, heroinos tripek, családon belüli erőszak, zsarnoki apák és elhanyagoló anyák gyűlölethimnusza, a brit arisztokrácia maró kritikája, iróniába csomagolt létfilozófia, gyilkos humor és mindenekelőtt a kérdések kérdése: lehetséges-e levetkőzni a generációk során továbbörökített mintákat, avagy mindenképpen elcsesszük a gyerekeink életét, épp úgy, ahogy szüleink elcseszték a miénket? Mellesleg egy veszettül szórakoztató regényfolyam, amit a szó szoros értelmében képtelenség elengedni.

A magyarul két kötetben megjelenő regényfolyam első kötete a démoni apa körül forog – és ezúttal a jelző mentes minden olvasói túlzástól. A brit legfelsőbb körökbe született, ám örökségéből kitagadott, felesége vagyonán élősködő David Melrose vele született gonoszságával és gondosan belé nevelt felsőbbrendűségével uralkodik minden körülötte élőn. Az első részben alászállunk az ötéves Patrick-kel a pokol legmélyebb bugyraiba, ahol a pedofil erőszakoló apát társadalmi osztályának krémje veszi körül és oldozza fel hallgatásával bűnei alól: a státusz és a szellemes társalgások (no meg a porig alázott asszony Riviérán fekvő villájában adott pazar vacsorák) könnyen elfordíttatják a fejeket. Hogyne sejtené mindenki, mi történik a szomszéd szoba falai közt – ám egy társaságban, ahol a hároméves úszni nem tudó gyermek behajítása a mélyvízbe elfogadott nevelési módszer, a verés és megalázás pedig pusztán felkészítés arra, amit a bentlakásos iskolában majd úgyis kap, az apa által elkövetett erőszak legfeljebb olyasmi, aminek hallatán a szofisztikált társaság „szívesebben vált témát”.

A második részben Patrick immáron huszonkét éves drogfüggő, aki évi százezres jövedelmét és társadalmi státuszát szippantja fel épp csíkról csíkra. Amikor találkozunk vele, apja hamvaiért indul New York-ba. A fogadkozás, miszerint az életét megnyomorító démon halála után leáll a drogokkal, épp hogy kitart a London – New York út során, hogy aztán mocskos vécékben kétes eredetű tűvel belőtt még kétesebb eredetű cuccokig, utcai majdnem-megkéselésekig, hallucinációkig, kis híján túladagolásig vezessen. Patrick fáradhatatlanul analizálja magát a háromnapos New York-i trip kétszáz oldalán, a pszichologizálásért rajongó olvasó meg megnyalja mind a tíz ujját annak láttán, mivé lett a cuki kisfiú, akit egy szörnyeteg felfalt majd kiokádott. Minden borzalma ellenére tán ez a darab a legszórakoztatóbb az öt kisregény közül, St. Aubyn pompásan játszik saját és olvasója érzéseivel, amibe belefér a ravatalozói humor éppúgy, mint az apa egykori barátaival elköltött „részvétebéd”, amelyről valóban csak egy menekvés van: belőni magunkat a vécében és soha vissza nem nézni. Persze ezek a barátok mindig utolérnek. A gyerekkori erőszak cinkos tanúi. Az apa nimbuszának síron túl is védelmezői. Akik, ha az arcukba vágnánk, mit követett el valójában dicsőített barátjuk, kérnének nekünk még egy gin-tonicot együttérzésükben.

Az apa tehát halott, a harmadik rész pedig visszavisz minket Patrick elméjéből a társasági élet hazug kulisszái közé: az első részben felkapaszkodni vágyó proliként megismert, azóta a társaság csúcsára jutott Bridget által adott fényűző partira vagyunk hivatalosak. A partin ott van mindenki, aki számít. Az immáron (ideiglenesen?) józan Patrick, felélt vagyon ide, a „társaság” iránti megvetés oda, teljes természetességgel ott van – hisz ő is valaki, aki számít. Sziporkázó ellenpontját kapjuk az első rész nyögvenyelős baráti összejövetelének, egyúttal érdekes tükörbenézést: Patrick úgy simul a mindenkit lenéző, saját nagyszerűségét sosem kérdőjelező, a fél világot gyarmatának tekintő partizók közé, ahogy David Melrose fiától elvárható. Az apa minden sznobizmusának, manírjainak, gyilkos szellemességének birtokában. Őszinte kapcsolatok híján, az elvárt szerepet játszva. Könnyed rész, látszólag a legsúlytalanabb mind közül, ahol a figyelmet könnyen ellopja a francia diplomatát egzecíroztató Margit hercegnő és a házigazdák házassági válsága, mégis: Patrick tán itt megy át a legmarkánsabb fejlődésen. Amikor belátja, hogy csak akkor szabadulhat apja egész életét meghatározó nyomása alól, ha kimondja, ha formát ad neki. Akkor tán szabadon lélegezhet. Látszólag leszámolunk az apával – ám sejthető: Patrick személyiségéből és korai megtöretéséből adódóan ez a szabadság pusztán átmenet lesz egyik függőségből a másikba.

Ami kell / Végül

„Az anyja halálának dicsősége abban állt, hogy Eleanor már nem kerülhetett a saját anyai ösztönei útjába a vélelmezett anyai jelenlétével, hogy megakadályozza azt, hogy Patrick elfogadja azt a vigasztalhatatlan roncsot, akit az anyja szült.”

Ha az első kötet a szörnyeteg apa bűneinek és az azok hatásával való megküzdésnek a krónikája, akkor a második kötet két kisregénye a szörnyeteg által szintén megtört, egyszerre démon és áldozat anya szerepével, bűneivel, hallgatásaival való szembenézésé. A mártíromságra való hajlamot már kisgyerek korától magában hordozó Eleanor fiatalon, mesés vagyon örököseként megy hozzá a nála jóval idősebb, társadalmilag messze felette álló, ám hozzá képest koldusszegény David Melrose-hoz, aki házasságuk első percétől megalázza, veszélybe sodorja, alkoholizmusba kergeti és megtöri maradék akaratát is. Hogy Eleanor ennek ellenére vele marad, még amikor első gyermeke halála után a második életét is veszélybe sodorja az apa, jól ágyaz az évekkel későbbi beletörődő hallgatásnak. Az anya, aki nem hogy nem kel fia védelmére, de mintha saját kínoztatása igazolását látná abban, hogy lám, itt mást is bántanak. Az anya, aki sosincs ott, aki nem cselekszik, aki elhanyagol, aki mesés vagyonát egy világjobbító humbug-alapítványra hagyja, aki utolsó cselekedeteivel is „David fiát” büntetné férje tetteiért.

A második kötet első kisregénye történetét tekintve és formailag is kilóg a sorból: míg a többi jellemzően egy, legfeljebb néhány nap eseményeit járja körül, ez négy Saint Nazaire-i nyár történésein át mutatja be egy család szétesését; és itt távolodunk el először Patrick Melrose, mint elbeszélő személyétől. Rezeg a léc, nem könnyű megérteni és értékelni az ötéves Robert, Patrick idősebb fia szemszögét, ahogy igazából a feleség, Mary „nyara” is több kérdést felvet, de a formai játék meghozta eredményét: a kisregényt Booker-díjra jelölték és szigorú kritikus szemmel nézve ez a legvirtuózabban megírt az összes közül. Más kérdés, hogy épp a narráció erőszakos-erőltetett váltogatása és Patrick maró (ön)iróniájának hiánya miatt közel sem olyan szórakoztató, mint a többi.

Patrick immáron kétgyerekes apa, házassága épp unalomba fulladóban, felesége elhanyagolja a második gyerek születése után, a drogok után „felnőttként” az alkoholizmusba menekül, tisztes vagyonát nagyjából a második rész magasságában felszippantotta, az anyja pedig épp most készül elkótyavetyélni az örökség maradékát és ami legfájóbb: a gyerekkori otthont, a Saint Nazaire-i villát. Az exheroinista, bántalmazott, szeretettelenségben felnőtt Patrick mindent megtenne, hogy ne örökítse át gyerekeire egyik szülője nyomasztó örökségét se: azt persze nem veszi észre, hogy nagy igyekezetében a valódi kapcsolódás lehetőségét is fel fogja égetni. A „csak ne bántsam őket” parancsa vezeti kezét újra meg újra az alkoholhoz és menekülés-kényszerhez; és veti fel a kérdést: az elhanyagolás és a széteső család vajon milyen nyomot hagy a gyermeki lélekben? Patrick gyerekei amúgy irtó jófejek, bár azért felmerül az olvasóban, hogy biztosan ennyire ironikus és önelemző módon viszonyul-e érzéseihez egy ötéves, és vajon van-e létjogosultsága Heideggerrel tömni egy hétéves fejét? Persze nyilván ez a kanyarban sincs a bántalmazáshoz képest, de azért elég szórakoztatóan tárja elénk, hányféleképpen nehezíthető meg a gyerekkor.

Az utolsó kisregény a hab a tortán, az anya temetésének napja, egy újabb parti – ezzel zárul az első-harmadik-ötödik rész hármasoltára. Patrick végzetes megtöretése ötévesen, az apa emlékével való szembenézése, most meg az anya eltemetése és elhelyezése a családi panteonban – mind a „társaság”, az álbarátok, áljóakarók, rosszindulatú rokonok, jóindulatú, de utat nem találó kívülállók körében zajlik. A temetés és a tor a legkisstílűbb angol társasági komédiák stílusát idézi, ahol már senki sem képes sokáig játszani, ahol kibújik a szög a zsákból, ahol kényszeredetten nevetünk azon, ahogy a kiszolgálószemélyzet odamondogat sznob gazdájának, miközben tudjuk: nem változik semmi. Persze lehet hogy mégis. Lehet, hogy a kis Patrick elárvulása, megszabadulása a gyerekkori traumáknak is otthont adó birtoktól, a gúzsba kötő családi örökségtől, a vagyontól, az apa sznob barátaitól (hisz előttünk hal meg a lapokon megaláztatásának utolsó tanúja) végre megadja a lehetőséget neki, hogy nyisson, valami felé, amit életnek hívnak…

„Lehet, hogy másnak nem nyilvánvaló, de ő vágyott arra, hogy végre felhagyjon az önmagáról való gondolkodással, hogy megtörje gondolatainak önelemző, múltba tekintő sodrását. Ki akart törni egy tágasabb világba, megtanulni valamit, tenni valami érdemlegeset. Mindenekfelett nem akart többé gyerek lenni, de ehhez nem akarta azt az olcsó álcát felhasználni, hogy szülővé válik.”


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Csonka Ágnes

2019. március 4., hétfő

A víz érintése - film


Én nagyon szeretem a mesét. Mert a jól elmesélt mese valójában meglehetősen furmányos módon reflektál arra, amit közkeletűen valóságnak nevezünk - folyvást feltárva olyan szintjeit, amit első ránézésre jobbára homályba takar a nyilvánvaló. Nagyon szeretem, ahogy Guillermo del Toro mesél, akkor is, ha kedves új-zélandi film-mogulomhoz, Peter Jacksonhoz hasonlóan a látásmódja általában sokkal nyálkásabb és fröcsögősebb, mondjuk így: betegebbeket cuppog, mint amit másoktól el szoktam viselni. Szerettem a jóízű iparosmunkáit, mint például a Hellboy-filmek, de a legjobb filmje szerintem mindmáig A Faun labirintusa - ott a mesébe szőtt mese és a filmi valóság közt szőtt kapcsolat a film történeténél sokkal nagyobb távlatban mesélt a hiteinkről és az őrületeinkről. Gyönyörűen nyitotta ott a mesében-mese, hogy hívhatjuk őket politikai meggyőződésnek és elhivatottság-tudatnak - attól még a valódi arcuk démoni. Szóval amikor végre leültünk megnézni ezt az Oscar által igen magasra érzékelt mozit, így vártam a jól elmesélt mesét - s magam előtt is titkon a rétegeket, amik aztán távlattá állhatnak össze...

A hidegháború legelején járunk, abban az egyre kevésbé képlékeny korban, amikor a közös ellenség elleni szövetséges viszonyt felváltotta a kétpólusú világ: két atomhatalom szembenállása, meg az űrverseny. E közegben ismerjük meg Elisa Espositót (Sally Hawkins szenzációs!) aki egy titkos laboratórium-komplexum technikai kiszolgálószemélyzetéhez tartozik, mint takarítónő. Elisa (az egykori, folyóparton, nyakán sebekkel lelt árva) néma, kolléganője és barátnője, Zelda Fuller (Octavia Spencer) érti és fordítja a jelelését. Egy mozi felett lakik szomszédjával, Gilessel (Richard Jenkins), a nem túl sikeres cégtáblafestővel, alkalmazott rajzolóval, akit a fényképezés épp kivon a divatból. Elisa élete olyan, mint egy szépen komponált, de nem túl izgalmas zenemű - a napjai ritmusából nemigen zökkenti ki semmi.


Mígnem a laboratóriumba valahonnan Dél-Amerikából ismeretlen eredetű vízi szörnyet szállítanak (a testmaszk alatt: Doug Jones), aki szinte kezelhetetlenül vad - "aki" például leharapja elejtője és fő rabtartója, Richard Strickland ezredes (Michael Shannon) ujjait... A kíváncsi Elisa a maga szelíd módján viszont (amikor nem látja őket senki) fokozatosan kapcsolatot létesít a lénnyel. A lény (akire fellelése helyén a bennszülöttek istenként tekintettek) az amerikaiaknak az űrprogramhoz kellene (ami egyébként vicces hidegháborús panel, nekem az Óceán mélységeinek megismerésére alkalmasabbnak tűnne...) és legszívesebben élve-boncolnák, ami nemcsak Elisát keseríti el, hanem a laboratóriumba beépült orosz kémet, a Dr. Robert Hoffstettler álcája alatt a lényt vizsgáló Dimitrij Moszenkovot (Michael Stulbargh) is. Aki amúgy a feletteseitől szintén a lény likvidálására kapna parancsot. S aki aztán segít a Elisának, Zeldának és Gilesnek egy eszetlen mentőakcióban megszöktetni az idegent...

Valahol mulattatott, hogy Oscar ezt a történetet (s ahogyan Guillermo del Toro elmeséli) ennyire szerette. Hiszen ez valójában alig elcsalt nézetekben megint a Faun meséje. Láthatjuk az idióta, szűk látókörű katonát megint, amint kizárólag a maga szabályain át képes a világot érteni, akit megint egy "szolgáló", egy semmibe vett takarítónő ver át. Elisa mintha Mercedes, A Faun labirintusa szolgálójának éretlenebb kishúga volna, aki aztán a kellő pillanatban legalább annyira bátor. Az orosz kém megrajzolt szála ugyanúgy a mítoszé, mint a víz által érintő szörny meséje - ez itt a hidegháború légkörének elképzelt beépített ügynöke egy filmi "valóságban", annak összes kliséjével. Mindenki ugyanazon a helyen, és szerepben, mint a Faunban, csak itt sokkal szelídebb a mese - hiszen bár egészen pontosan ugyanabba az elcsattanó pisztolylövésbe fut ki a történet, beállításra pontosan ugyanoda, nem hordozza annak a kegyetlenebb, spanyol mesének mítoszi kétértelműségét: a végén megajándékoz a feloldozással.

Valahol mulattatott, hogy a nyilvánvalóbb kliséhasználat mentén ez a történet mennyivel könnyebben érthető, és mégis, mennyire ugyanaz a kifutása, a tanulsága - mennyire ugyanaz a varázslat. Ez a történet (azaz pontosabban amit jelent) tényleg mélyen beakadhatott a rendezőnek, ha kétszer is elmesélte... És én voltaképp hálás vagyok neki ezért. Féltem ettől a mozitól picit, mert pontosan ettől tartottam az előzetes hírek s az utólagos kritikák alapján, hogy valamiféle mélyen beakadt horgot piszkál előttem egy általam kedvelt figura, pont azt a mitikus réteget szaggatva vele, amit minél inkább kitakarsz, lemeztelenítesz, annál többet veszít az erejéből. Nem kellett volna félni - ez a meztelenség nem semmisíti azt a tartalmat, amit a Faunban is szerettem. A mítosz rajzát: ahol a pokoli (háborús avagy hidegháborús) valóság mellé a horror elemeiből gyúródik Tündérország, ahol imádkozó sáskából lesz tündér, a Faun olyan, mint a kezünket szaglászó szörnyeteg, mint a "víz istene", aki először levadássza a macskát - s tényleg mirajtunk múlik, harap-e vagy csókot ad a nyelve. A mese valódi mélységeivel terhes látásmód továbbra is maradék nélkül tetszik Guillermo del Toro filmjeiben. A sárból, benne lakó férgekből és gumókból, hínárból és halbőrből - nem pedig cukorból épülő, valóságosabb érzetű mítosz-táj, a "nyers valóság" filmes mítosz-tájával körülölelve. Ez egy tündérmese. De tényleg mélyen emberi módon elmesélve.

2019. március 1., péntek

Christopher Moore: Noir


Azt bírom ebben a paliban, hogy tényleg felfogta: íróként kábé azt művel velem, az olvasójával, amit csak akar, amíg betegen szórakoztató, amit csinál. És hát az - beteg is, meg szórakoztató is. Meg azt is igen szeretem benne, hogy a remekül (időnként teljesen rejtői módon) fűzött mániákus meséiben olykor a történet gerincét megroppantani látszó komoly ügyekre is bátran vesztegeti a szót - ettől volt zabálni valóan aranyos és egyszerre meghökkentően bátor a Mocskos meló (és folyománya), a Shakespeare-átiratai: a Bolond, és A velencei sárkány; és valójában ettől több egy egyszerű zsánerparódiánál a Noir is (és mert tényleg "huncut noir", ahogy az írója jellemzi: inkább Damon Runyon és Tapsi Hapsi keresztezése, mint Raymond Chandleré és Jim Thompsoné...). Amit Rejtőnél szerettem meg - a mélyen valószínűtlen zsánermesébe csöpögtetett (főleg a szereplők megragadóan esetlen gesztusaiban, dumáiban lakó) kisrealizmus Christopher Moore egyik kedvenc fegyvere is, két röhögés közé úgy csempészi a gondolkodni valót, ahogy az ember a házikedvence gyógyszerét göngyöli jutalomfalatkába.

Van min röhögni... megint a múltba utazunk, ahogy a Te szent kék esetében, csak most megmaradunk a szerző kedvenc terepén: San Francisco-ban. 1947 nyarán járunk, a háborúnak éppen vége (és vele a háborús foglalkoztatási láznak), úgyhogy "Kétbütykös" Sammy Tiffin boldog lehet, hogy a bárjában csaposként alkalmazza a nem kicsit tahó Sal Gabelli. A sánta fickó dédelgeti is a környék alkoholistáit, míg egy sete este belibben a munkahelyére a Nő. Besuhan a femme fatale - némileg olcsó, de fatálon is igen kívánatos kiadásban, Stiltonnak hívják,  mint azt az angol sajtot (tudood... én se tudtam). Aztán megjelenik egy sokcsillagos katona a tulaj oldalán; és máris belekeveredünk egy ígéretes hajcihőbe, ahol "vidéki csajokat" kéne felhajtani a légierő tábornokának. Aki a kívánatos popóik segítségével akarna bekerülni a Bohém Klubba, az igazi, világ-sorsról (is) döntő (bizarr) elitbe. Persze aztán kiderül, van a tarsolyában más is, nemcsak a Sammy által összevadászandó csajok - egy Roswell mellett elterülő bázis parancsnoka ugyanis (tudood, ott zuhant le az UFO). Hajítsunk ebbe a mixbe egy fekete óriást, egy kínai havert (meg a rokonsága túlérett mandarinná fonnyadt, szexéhes öregjeit), meg egy fekete mambát egyenesen Afrikából... rázzuk össze, és kész is a Moore-koktél!

Mondjuk nem árt, ha valaki ekkora érzékkel bonyolít ebből mesét, ahogy ő. Az adagolt információ, a cselekmény bonyolítása tekintetében Chris mester nyugodtan iskolát nyithatna - azzal együtt, hogy megint igen gátlástalanul követi a műfaji mintát; ezt a meseszövést azért a korrupt és előítéletes zsaruk, kívánatos szőke (s egyéb hajszínű) bajkeverők (akik szipkából dohányoznak - naná!), a bajba keveredő kétkezi munkás kisemberek olcsó mámort hajszoló, éjszakába hangolt fekete-fehér világa, a filmnoir (vagy a könyvek) alig-ismeretében is simán kiszúrod. Persze közben számos dolog van, amit csak ő tud így: pofátlanul pol-inkorrekt (a regény érdekében... persze), több fejezetét a kígyó narrálja (beszél - naná, az ő népe ugyanis tud dolgokat), a világsors-döntő elit komplett szabadkőműves-paródia... S eközben az író megidézi a jövendő popkultúrájából a Sötét zsarukat (történetük elképzelt hajnalán!) és a Kill Billt (mert ugyan miért ne), beköszön a Támad a Mars - és ki tudja mi még...

Ja és közben jó érzékkel korba illesztett, kegyetlenül eltalált tükröt tart a faji kérdésnek - mintegy mellesleg. Ahogy Sammy (a "hópihe") bekerül egy full színes bőrű hegesztőbrigádba a hajógyári első munkanapján, és ahogy az első estét átéli ebben a közegben (egy tapló munkavezető kedves segedelmével), az fenomenális; pont attól pontos, hogy mélyen árnyalatlan, nyers, és kíméletlen. Az külön bravúr, hogy még ezen is lehet röhögni. Meg persze azon, hogy legalább ennyire nyersen és árnyalatlanul bánik a kínaiakkal, meg úgy bárkivel, aki a szeme elé kerül (és természetesen lehet rajta röhögni). Hogy ki mindenkivel bánik még így el, azt nem sorolom, nem akarom lelődözni a poénjait, de higgyétek el, mindegyiken lehet röhögni - sőt, a jókedved akkor is megmarad, ha egy ponton észreveszed: valójában magadon röhögsz megint, kedves lúzer olvasó. Egy vágybeteljesítő mesén, ami (ugye, hogy) veled is megeshetne - elvégre te is alkalmatlan vagy arra, hogy megvédd magad, valójában te is legalul vagy ebben a társadalmi táplálékláncban... A játékos elégtétel, amit Chris Moore kitalál a végére, azért baromi aranyos, mert a végletekig facsarja a műfaj összes kliséjét - de annyira kézenfekvő, hogy elcsodálkozol, eddig miért nem jutott senkinek az eszébe.

Egyszer már szóba hoztam vele kapcsolatban: bírnám, ha ez a dilis alternatív Amerika, amit a köteteiben összegyűrt (halálkereskedőstül, vámpírostul, kétméteres pasztellöltönyös feka jazz-mániásostul - s most már egy taxissal megfejelve, aki végsőkig őrzi a parkolóhelyét és egy férfifrakkot előszeretettel viselő vagány leszbi részvételével) tényleg egy bájos, kikerekedő egésszé állna össze. Mondjuk lehetne Sammy Tiffin Charlie Asher (a kedvenc béta-hímem Moore tollából) valamelyik nagyapja. Pont azért nem zavar, amiért Rejtő sajátos, köteteken át vonszolt hősei se idegesítenek - ez az egész pont annyira valószínűtlen, mint a mi nagy kacagtatónknál. És pont ugyanígy van egy kiszálazható társadalomkritikus éle is - amit ha kiszálazol is, nem keseríti meg a szád ízét. Már nemigen várom tőle, hogy újra akkorát gurítson, mint a Biff evangéliuma esetében - mondjuk nincs még egy Bibliánk se, hogy legyen mire úgy fintorogni. Sebaj. Most ugyanúgy, mint eddig általában, megköszönöm amit kaptam. Hiába van a Noirban jobbára éjszaka, amíg olvastam, a nap is kisütött.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2019. február 27., szerda

Hamvas Béla: Tabula smaragdina - Mágia szútra


Ezt a két könyvet kerülgettem a legtovább - talán mert valóban nézhető ezekből a teljes Hamvas-életmű, ahogy Nagyatádi Horváth Tamás teszi a Napút Hamvas-számában megjelent alapvető esszéjében. Ezt a két könyvet halogattam a leginkább; az összefoglalás kísérletétől is borsódzott a hátam, talán mert Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatát nem tudtam tőle én sem azonnal a magam szája íze szerint ízlelni, meglátva benne (és alapjaiban másképp meglátva) a magam kötelező érvényű tapasztalatait. Talán mert a Mágia szútra kegyetlen szummája sokáig elriasztólag hatott - valójában én is nehezen viselem a kategorikus imperativuszt, nehezen tűröm, ha valaki így veszi el tőlem az egyetértés lehetőségét; ha valójában így és ennyire hiszi valaki előttem, hogy igaza van (hiszen ezért szútra...). Időbe telt, mire észrevettem benne az iróniát, ahogy Tamás fogalmazott egy beszélgetésben: a Hamvas által épp itt teljes szívvel diszkreditált "Hamvasizmust...". Sokáig tartott, mire észrevettem: ez a szútra csak a leírójára nézve kötelező erejű - csak azt szeretné megmutatni, hogyan építsem fel, hogyan ismerjem fel a magam kötelező érvényeit...

Tabula smaragdina

Ahogy Hamvas írja a címben: ez Hermész Triszmegisztosz tizenhárom mondatához megfogalmazott kommentár, amely egyben bevezetés az Alkímiába (a hermetikus gondolkodásba). Már a történelmi bevezetésben elhatárol: kijelentve, az egykori értelemben ebben a teljesen máshová hangolt korban ez a hermetikus szöveg értelmezhetetlen. Nincs mára korhű és hiteles magyarázata. Viszont teljességgel pontosan alkalmazható az egykori hagyomány szerkezetének átvilágítására, a különbségek felmérésére - s ez által a mai, meghaladásra mélyen érett szemléletek reformjára is. A tizenhárom mondat kommentárja feltárja a világképünk alapvető jellemzőit: a minőségtelen szám, a sokság, a végtelen modern fogalmát; igen tág, tovább gondolható érvelésével mindvégig a megőrzött hermetikus emlékbe kapaszkodva. Felméri, milyen alapállásról hova rugaszkodott az egykori ős rend embere; milyen alapállásból hogyan számolja fel mindezt a mai ember - s azt is, hova érkezhetne, levonva a konzekvenciáit a kultúránkba immár több mint kétezer éve ágyazódó tanúságtételeknek.

Ez a könyv és figyelmes olvasása értetheti meg, miért fordult Hamvas egy ponton az egykor oly hittel feltámasztani akart hermetizmusból Krisztushoz. Úgy, hogy felépíti nekünk ennek teljesen, mélyen átélt belső logikáját: Alkímiáját úgymond. Hiszen "aranyat" magadból kellene csinálj - az ötödik elemet a lényedben kell megleld; azaz leginkább látnod kell, a megváltás árnyékában ez már mennyire nem út, nem ösvény. Nincs visszatérés a Paradicsomba. A szám minőségét vissza kell adni, de az apokaliptikus minőségtelenség után immár az ítélet jegyében. Ez a gondolatmenet onnan válik valóban érdekessé, ha vele méred, mennyire erősen meghatároz bennünket ez a mély ragaszkodás azokhoz a hibás szemléletekhez, amik épp most mérgezik halálba az életterünk - s minden egyéb élet terét. S hogy mintegy mellesleg a maga sajátos gondolatmenetében a számomra legtágabban látó ember (aki sutba hajította a hiteink, a dilemmáink, a kedves vesszőparipáink - látva bennük a zsákutcát) hogyan építi fel azt az igen meggyőző érvelést, amely a hagyományok egy bizonyos kiválasztott aritmológiájában (ez esetben a Tarot számértelmezésében) mintegy tükrözi az addigi érveit.

S mégis kijelenti: ez nem tanítás. Nem iskola. Nem "ezt kell", hanem "így kell". Kijelenti: nincs olyan, hogy Alkímia, nagybetűkkel - amire iskolát lehetne alapozni, aminek módszertana van, leírható vegytana, dekára kimért receptjei. Csak a mély és személyes érintődésben érthető meg a múlt üzenete, a ma zsákutcája, s a még nyíló jövő. Aritmológia sok van, a lényeg: a számnak találj minőséget. Ennek segedelmével keress alapállást. Értsd meg, e kiindulásra neked hogyan rétegződnek az evangéliumok. Hogyan érti azt Jézus: Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem... S miért kormányozza mind zsákutcába magát, aki a szavairól nem vesz tudomást. Megértheted e könyvből: a hermetikus gondolat szerelmese hogyan és miért talált vissza a nagy traumák után a megvallásba.

Mágia szútra

Amit aztán ezer réteg iróniával szútrába foglal. A Mágia szútra valójában egy hitvallás. Az embernek nem környezete van, hanem világa. Élete, átélése, ami abba a sajátosan együtt álmodott delíriumba, amit közkeletűen nevezünk világnak, kivetül. Nem a világ káprázat, hanem az, ahogyan mi azt derengő állapotunkban (avidjá) látjuk. Azaz mindenki a maga derengését - s ez alól az éberség szükségletét felismerő derengést-látó, Hamvas Béla sem kivétel. Ezért nem lehet recept, amit leír - vitatnod kell, minden mondatához hozzáérezni a magad helyéről való látvány különbségeit. Szoktam azzal csúfolni, hogy a mesterem - mennyire igaza van Tamásnak, amikor egy magánbeszélgetésben így jellemezte: amikor az életet élem, nem nézem, vagy méricskélem, Hamvas idősebb barát, vagy játszótárs. Hiszen ez is szeretett volna lenni - aki nem a maga ösvényét erőltetné rád, csak szeretne rávenni: járd az ösvényt.

Az embernek... hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia. Hiszen a körülöttünk fonnyadozó világ tökéletesen tükrözi, kik is vagyunk valójában. Nem, vagy nem csak a szellem, a dal, a vers, a szolidaritás maradvány gesztusai - inkább az elhajított nejlonzacskók, pet-palackok és csikkek. A változás gyökerét Hamvas kezébe a háború tulajdon-fosztó műtétje adta - amikor mindenétől megfosztatott. Valójában mi magunk le kéne mondjunk mindezekről, önként és dalolva, amíg nem ér bennünket annál is nagyobb megfosztó trauma; hiszen látszik, azt valójában nemigen élnénk túl. A tárgyi gazdagságról kéne lemondani (amely többek közt lehetővé teszi, hogy ezeket a szavakat olvashatóvá tegyem a számotokra). Mert a mérték: kicsoda milyen hatalom szolgálatában áll. S míg a cselekedeteimben ájult fogyasztó vagyok, addig hiába fényesek a gondolataim. Az éberség paródiája maradok, líra helyett a megsemmisítő delírium maradok. Egykor Katona Tibi barátom felemelt mutatóujjal hirdette: minden a lélek. Hamvas magyarázta el nekem, hogy mennyire nem volt Tibinek igaza. Egy gondolatom sem ér semmit addig, amíg nem jut a testbe. Ezért nem ér semmit önmagában a dédelgetett Mű. Csak az számít, amit életbe, amit valódiba teszek...

Mindnyájan, amikor önmagunk felől oly kitűnő véleményt táplálunk, azt hisszük, hogy imaginációnk középpontját a kinyilatkoztatás szava foglalja el. Tévedés. Imaginációnk életteremtő hatalma homályos zűrzavar és ebből nem üdv realizálódik, hanem bűn, őrület és betegség. Azt tényleg neki köszönhetem, hogy kipurgálódott belőlem a maga-hitt, büszke hívő, a farizeus, a fanatikus. Hogy a látomásaim egy részét sikerült létre faragni - saját magamból. Mindazonáltal ennek az útnak a legelején járok, még mindig. A démonokat ki kell űzni - ki kellene; az éhségeket, a szenvedélyes ragaszkodásokat mindahhoz, amiről immár tudva tudom: ártok vele. A közös delírium, a közösen álmodott, a valóságunk mögötti valódinak, ami független a látásmódjainktól - de elsősorban saját magamnak ártok vele. Normálissá kell válni. S ahogy Tamás megjegyzi az esszéjében: a mai kizökkentségből elindulni a normalitás felé valóban mágia.

2019. február 25., hétfő

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról


„A házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl, alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek, ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok: sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.
Nem úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől azáltal, hogy felhasználja.”

2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem regény, az Asszonyok, lányok élete kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért, ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta mögött ott állnak.

A tizennyolcadik század makacs skótjaival indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal, bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.

Hisz bár szokványos családtörténetek ezek, minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba, földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.

Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen. Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül. Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik. Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot, nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak, mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.

Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát, mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” – mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp, mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben; hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre, ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni, magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.


Kiadó: Park
Fordító: Lukács Laura

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...