Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers

Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 

Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 

Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:

 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 

Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte; s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 

A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló) vasszerkezetes üvegtető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 

A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 

Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.

A föníciai séma - film

Nem olvastam még kritikát róla (direkt nem), de szinte látom, hogyan lubickolnak az ítészek a stílusjegycsapda-boncolásban, a manírtapaszok lehántásában. Elmesélve ügyesen vitriolba áztatott szavakkal, hogy mennyire csak egy onániát látunk A föníciai séma címmel, egy magába szerelmes rendező következő sztárparádéját – komolyan, nem is érthetni, miért tolonganak, miért vannak benne, miért hajlandók a bohócságra ezek a jobb sorsra, szerepre, hírre és díjra érdemes félistenek.

Mert amúgy tényleg. Mi értelme a szimmetriának, főleg amikor nemhogy megtörik, de valójában ki se alakul? A stilizált madártávlatoknak, a folyton valószínűtlen, „én díszlet vagyok” szinten magukat mutogató díszleteknek? Mi értelme a makett-mivoltukat zászlóként lobogtató maketteknek, a filmtrükk-mivoltukat vigyorogva arcunkba toló trükköknek? Mi értelme ebbe a keretbe csomagolni a gesztusszegény, de azt a párat állandóan karikatúráig feszítő játékot, az emblematikus figurákat, akik ráadásul visszhangjai is a korábbi, legalább ekkora valószínűtlenségi fokkal elénk pakolt, e szerzőtől korábbi szerzői filmekben felhalmozott manírhalmoknak?  Mi értelme a történetnek, ha olyan mértékig valószínűtlen, hogy szinte sérti a magára aggatott történet fogalmat (hogy szinte elbujdokol szégyenében, a jelentéktelenségbe)?

Mert megint egy ilyen filmet látunk, a rendezői jobb- és balkezesek közül újfent egy balost: amilyen az Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, A Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete volt – semmi narrációba (és színpadra) csomagolt távolító keret, csak a malícia, nyersen, sokak szerint fogyaszthatatlanul. Sokak szerint megint egy semmiről nem szóló agymenet született csak, egy elment agy-menet megint, amiben elmentek otthonról. A rajongóknak biztos tetszik majd, ahogy a többi, bekajálják, mintha jelentene valamit. Figyelni se érdemes rá, semmit nem hordoz, sőt, lehet, direkt nem jelent.

Szerintem ehelyett egy filmet látunk az etikus üzletről. Ami ma egyfelől hagymáz botránybolondsága. Elképzelhető, de teljesen irreális (Robin Hood elégtétel-Sherwoodjából szabadult, de amúgy hangsúlyosan New York-i zsidó) csibész üzletemberrel. Másfelől az egyetlen reményünk: bűncselekmény, csalás, hazugság, velejéig és minden gesztusában a célnak alárendelt etikátlanság által. Hiszen ennek van ma szezonja. Másfelől a túlnan szélén imbolygó lelkiismeret szelében születő vezeklés – az öt százalék garantált haszonnal, amin minden mai cápa hasát fogva röhögne, nercegektől techmilliárdosokig.

Megint egy elképzelt múltba helyezve, egy olyan néhány elemű laboratóriumi alternatívába, ahol tényleg elég a felvirágoztatáshoz egy vízerőmű, egy vasúti kapcsolat, egy kikötő, és egy őrült nemzetközi összefogás, sejkkel, gentlemanekkel és maffiózókkal. Ez a mű harmincas-ötvenes-hatvanas évek ahol a föníciai séma hívei nem a válságövezet szélesítésébe és a fegyverbizniszbe fektetnek. Ez egy alternatív akkorkellettvolna. Közel- és távol keleten, a Nílus torkolatánál és a gyémántbányák körül, őserdő-mentén és emírségparton. Ami amúgy azt is jelenti, Wes Anderson szerint nekünk már meszeltek. Már nem volna szívünk ekkora botránybotorságokra. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki jön: hogy legközelebb ki kapja be. Nem azzal, hogyan kell elveszítenünk mindent (érted? Mindent!) a köz érdekében, hogy lehessen. Továbbra is köz legyen, és lehessen közünk hozzá.

A színészek köszönik, hogy közük lehet hozzá, a megcsináláshoz legalább. Benicio Del Toro egy fikarccal teszi csak odébb figurát A Francia Kiadás festőjéhez képest – festő, vagy üzletember, az elhivatottság rajza (karikatúrája) ez; úgy is, hogy Zsa Zsa Korda a halálba hívottságból nyeri az ihletét, és nem a szerelemből. Mia Threapleton apácája a dörzsölt naivitás maga, a két pólus közt hagyja függőben a döntést. Jókat mulattam Michael Cera figuráján, főleg, mikor átvedlik, meghommázsolva Csalamádét – ja, ha már Timót nem ért rá, és a helyén lehetőséget kapott a beugrásra, legalább parádésan élt vele. Imádom, hogy Scarlett Johansson mer csúnya és szögletes lenni, és imádom, hogy a WA Univerzumba bekerült Benedict Cumberbatch. És hogy megint Bill Murray az Isten. S hogy a neve a film adatlapján a „futottak még” között vigyorog. Közelebb jött tőle.

Wes Andersonnak ezt a közlékenységet köszönöm megint, ahogy amolyan puncspancs rózsaszín öltönybe göngyölt módon, felemelt ujjal közbeszól, hogy apropó. Ahogy továbbra se hajlandó akcionista álrealizmusokra, még annyit se a világába engedve, mint pl. Tarantino. Ehelyett mesél, a mese kilógó lólábait ízléses manír-ragtapaszokkal patkolva. Echte század(vagy egyéb)fordulós ponyvaregényeket mesél, szinte Rejtő-i módon, körülbelül annyi valóságízzel, de legalább akkora jelentőséggel. Ez sem kevés. A bal csapott helyett persze jobban esne tőle egy jobbegyenes legközelebb, The Royal Tenenbaums, újabb Utazás Dardzsilingbe, egy nagyvárosba hangolt Holdfény Királyság, vagy A Francia Kiadás – valami háziátok, amiből azért (ha temetünk is benne) nyílik jövendő. Meglátjuk (levegőbe lógatott, levegőből formált boksz-zsákon) legközelebb milyen ritmust püföl ki. Mi biztosan meglátjuk, ha lehet. Rajongók vagyunk. Ez van. Nem tilos.

A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs

Különös érzés magyarul kézbe venni Jeanette Winterson első, eredetileg 1985-ben megjelent regényét, most, 2025-ben – tizenhárom évvel azután, hogy a szerző másik önéletrajzi kötete, a Nem a narancs… folytatásának, újraírásának, újrafeldolgozásának is beillő Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? megjelent nálunk. Elsőre kimondottan zavarba ejtő. Könnyen lehet az az érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol. Még az is felmerülhet, hogy minek is olvassuk el a kezdeti szárnypróbálgatásokat, amikor már olvastuk ugyanazt a sztorit jóval érettebben, összefogottabban megírva? Mit adhat a huszonöt évvel fiatalabb Jeanette visszatekintése? El sem tudjuk képzelni, mennyire sokat…
 
Visszatérünk az origóhoz, az ördög által rossz kiságyhoz vezetett örökbefogadó anyához, Mrs. Wintersonhoz. Mrs. Winterson egyszerű lélek, bigott vallásosságában gyakorlatilag senki és semmi más nem érdekli, csak a hite. Nem az Úr, nem is a Szentírás, nem is a gyülekezet, valójában csak a saját hite. Hogy mi a rossz és mi a jó, kiben-miben kell hinni és kiben-miben nem, ő mondja meg. Világképe egyszerű és sarkos:
„Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek: Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok: az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer”
 
A kis Jeanette ebben a világban szocializálódik, misszionáriusnak nevelik, hétévesen már küldetéstudata van, amikor a hatóságok szeszélyei folytán kénytelen iskolába járni, tornazsákjára a vége van a nyárnak és még nem vagyunk megváltva feliratot hímezi. Mivel nem ismer más világot, mint a gyülekezetét, kívülállónak érzi magát minden más közegben. Teljes értetlenséggel áll a „normális” családok élete előtt – évek kellenek, mire felmerül benne, nem biztos, hogy mindenki más megy szembe azon a bizonyos pályán. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül ijesztő olvasni, hogy ez a szinte agymosott kislány milyen mértékben magáévá teszi anyja nézeteit és mennyire természetesnek veszi, hogy a mindennapi bántalmazás, a bizalmatlanság, a szeretetlenség a világ rendje. De miért is ne tenné, ha nem lát más mintát?
 
Aztán jön a szerelem. Ami tiltott, minden formájában, de ha egynemű, akkor egyenesen a Sátán műve. Kitagadás a gyülekezetből, ördögűzés, fizikai erőszak, lelki terror – minden belefér, ha célra vezet és Jeanette megtagadja bűnös hajlamait. Ám Jeanette kitart. Önmaga akar lenni egy olyan világban, amelyben a legnagyobb árulás bármivel szemben, ami szent, az individualizmus. Nem csak Mrs. Winterson gyülekezetében bűn a „különcködés”, hanem az észak-angliai iparváros tisztes környékein is, az iskolában is, a kortársak között is. Minden társaság kivetheti valamiért – az egyik azért, mert leszbikus, a másik azért, mert vallásos, a harmadik azért, mert könyvmoly… Épp ezért csodálatra méltó, hogy ez a fiatal lány, akinek alapélménye a kívülállás, mindennek ellenére meg tudta őrizni önmagát és képes volt ennyi humorral és megbocsátással visszatekinteni a múltra. A múltra, melyet maga mögött hagyott, Mrs. Wintersonnal és a városával együtt, ám amely örökké visszahúzza…
 
„- Sosem gondolsz arra, hogy visszamennél?
Hülye kérdés. Vannak szálak, amelyek mentén visszatalálsz, és vannak szálak, amelyek visszahúznak. A gondolatok engednek a húzóerőnek, ellenállni nehéz. Mindig arra gondolok, hogy visszamegyek. Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.”
 
A fenti idézet a Nem a narancsból való; huszonöt évvel később, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? lapjain már így ír: „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Van múlt, mely elől soha nem menekülhetünk. Vannak traumák, melyekhez újra meg újra vissza kell nyúlnunk, melyeket újra meg újra meg kell dolgoznunk magunkban, mert általuk lettünk azok, akik ma vagyunk, és mert a legnagyobb önbecsapás, amit magunkkal szemben elkövethetünk, épp az, ha elhisszük: nélkülük is ugyanilyenek lennénk. Divat ma ezt poszttraumás növekedésnek nevezni, amitől én személy szerint sikítógörcsöt kapok, de nem is ez a lényeg; sokkal inkább az, hogy be kell lássuk, nem tagadhatjuk meg a múltat és nem tehetünk úgy, mintha túl lennénk rajta – ezzel csak az önismereti munkát akadályozzuk, amivel meg jó eséllyel újabb traumák előtt nyitjuk meg az utat. Nincs mese, bármennyire fáj, alá kell merülni, és szembenézni a felismerésekkel…
 
„Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amivel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl.”
 
Torokszorító és mélyen dühítő ez a pár mondat. És itt ér össze a két könyv, a két történet, a huszonöt és az ötven éves Jeanette önismereti útja. Ezt már olvastuk valahol – írtam a poszt elején. De nem teljesen így és mintha nem állna össze a kép. Újraolvasva a Miért lennél boldogot, összeáll – ez egy (jó eséllyel soha véget nem érő) terápiás folyamat, a két verzió a két Jeanette megélése, az, amit épp abban az életszakaszban képes feldolgozni a múltjából. Torokszorító, mert látom magam előtt a fiatal lányt, aki megkínlódott minden mondattal, és lehet, maga sem ismerte fel, hogy hol szépít önkéntelenül – és borzasztó dühítő, mert előttem van, hogy több évtized munkája kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a gyerekkorodat megkeserítő pokol valódi mélységeivel. Hogy már ne írj bele képzelt barátokat, elsimogatva az olvasó elé tárt képet. Hogy ne védd a szörnyeteget, aki benned is csak a szörnyszülöttet látta. Hogy ne csomagold iróniába az elviselhetetlent.
 
Csodálatos és nagyon fájdalmas élmény a két könyv így együtt, de másképp nem is érdemes olvasni. Most, hogy az autofikció uralja az irodalmi trendeket, remélem, minél több olvasóhoz eljut – a zsáner egyik legnagyobb teljesítménye, az pedig, hogy az első darab jó negyven éve íródott, messze megelőzve korát, külön pikantériát ad neki.

Kiadó: Park

Fordító: Merényi Ágnes

A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.