Koncertekről röviden: Tigran Hamasyan, Postmodern Jukebox, Olafur Arnalds

Programmal és örömmel dúsan rakott napokon vagyunk túl. Nem is árt; van elég fekete felhő a horizonton, közös és magánrémületek – nem taglalnám itt. Nagyon sok élményt nem fűztünk szóba ezekből, úgyhogy most rendhagyó módon három, egyenként teljes bejegyzést érdemlő koncertről is csak így, röviden számolnék be nektek. Csináltunk ilyet régebben, főleg Timi – s most kapóra jön, hogy felelevenítsem ezt a formát. Most, ha tehetjük, tényleg lubickolunk a befogadásban, legalább így csurranjon-cseppenjen valami mindebből erre a sokat dédelgetett, és most némileg elhanyagolt felületre.

Tigran Hamasyan Trio: StandArt (MÜPA, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Úgy alakult, hogy erre a koncertre Pisti barátommal és a feleségével mentünk – egy koncertre, ahol a közönség jó része is zenészekből állt, s akik a végén állva tapsolták a triót. Ez valami teljesen eszelős, megismételhetetlen élmény, három, a saját hangszerén a jazz élvonalába tartozó, egymásra őrült mértékekig figyelő emberrel a színpadon! Tigran Hamasyan minden albuma teljesen más, minden albumán másból táplálkozva növeszt zenefákat, de a rá jellemző, teljesen elreppent, virtuóz módon; valahol folyamatosan őrizve mégis az örmény népzene és szakrális zene hatásait. Értelemszerűen nagyon sok (sokféle) partnerrel kollaborálva ezért. A StandArt anyagában jazz-sztenderdekhez nyúlt, Matt Brewer basszusgitáros és a dobos Justin Brown társaságában. Nagyon durván (sarkítva, igazságtalanul) fogalmazva megmutatták, mit ki lehet hozni a liftzenéből.

Itt aztán fokozottan érvényes, hogy ez a muzsika élőben az igazi. És hogy a jazz stúdióalbum arra jó, hogy felkészítsd magad az alapok ismeretével arra, amit egyébként tényleg csak a vájt fülűek képesek az utolsó porcikájáig követni. Mélyvíz volt ez, csak úszóknak, halatlanul innovatív, én ehhez kevés vagyok, azt viszont éreztem, hogy valami annyira sűrű zenében úsztatnak, mint eddig talán soha. Kris Defoort volt jellegében ilyen élmény. Pisti beleszeretett a dobos játékába és hangzásaiba, a koncert után odasündörögtünk a színpad széléhez, hogy megnézzük a szettjét – szerintem, csak aki dobol, tudja értékelni, mennyire egyedi. Azóta számos produkcióját vadásztuk le közösen, én meg szép ütemesen hallgatom végig Tigran Hamasyan elérhető albumait. Ez az ember az ördög zongorása. Muszáj hallanotok.

Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox (Papp László Budapest Sportaréna)

Ezt a jegyet dédelgettük egy ideje. Annak idején Milorad Krstic Ruben Brandt, a gyűjtő című filmjében ütődtünk rajongóvá az Oops!... I Did it Again miatt, a film azóta is visszatérőegység a lejátszóban, a zene meg nagyon sok napunk helyezte vigyorba a maga kétségtelen humorával. Ez a csapat megkérte a rajongókat, hogy öltözzenek alkalomhoz illően, a 20-as évek divatjának megfelelően – és ennek a kérésnek a közönség bő egyharmada eleget is tett. Tényleg megcsinálták nekünk Nagy Gatsby korát, sikamlósan modern alapanyagokból - swingbe oltva Michael Jackson Thrillerjétől, az egyik legirritálóbb Spice Girls-sikerig amit csak lehet; ez a csapat azzal játszik jót, hogy egyrészt megmutatja: bármelyik lebecsült zenei akcentus alkalmas rá, hogy zseniálisan add elő, másrészt fricskát oszt ki az egykori sikerek fennhordott nózijára azzal, hogy az interpretációjuk rendre jobban szól, mint az eredeti.

Óriási műsort nyomtak, és nagyot lovagoltak a szeretetünkön. Az Aréna berendezőit is dicséret illeti, bőven hagytak helyet a táncolóknak, jó sokan éltek is a lehetőséggel. Mert ez azért legelsősorban egy baromi jó bulizene, olyan, mint a Pink Martini, kevesebb szódával és jéggel, de több szórakoztató show-elemmel. Élvezet volt látni, mennyire piszokul élvezik ők maguk ezt az egészet – miközben a dolog feszes volt, és profi, tulajdonképpen örömzenéltek nekünk egyet. Ez a világturné a Covid miatt maradt félbe két éve, az énekes-konferanszié egy igen kedves-lelkes monológban köszönte meg nekünk, hogy játszhatnak nekünk, hogy vagyunk, hogy adjuk nekik az energiát – jelentem az érzés kölcsönös, nagyon örülünk, hogy vannak, hogy úgymond időgépbe teszik a popzenét.

Olafur Arnalds (MÜPA – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Klasszikus minimalista alapokon nyugvó elektroakusztikus zene. Iszonyat közel a repetitívhez, bár sokat távolodik belőle. Klasszikus és könnyű egyszerre. A kevés, de pontosan meglelt hangok zenéje. Szeretem őket, Ezt a boldog tehetségű izlandi srácot, meg Max Richtert, Ludovico Einaudit, meg a többi álmodót, aki a szférák zenéjét tapogatná. Ez pontosan a másik véglet, mint a legelőször bemutatott hang-áradás – éteri, tiszta muzsika. Távol van az indulattól, valahol kozmikus távol, és mégis, ugyanúgy rólunk és nekünk szól. Nagyon megbecsült zenésztársak segítségével – itt mindenki hozzájuthat a neki szentelt térhez, bőgővel, hegedűvel; a komponista-szólista alázatos kísérete mentén.

Olafur Arnalds nagyon pontosan érez. Van egy játéka, megénekeltet bennünket, egy zenei A hangot kér mindössze, amit aztán modulálva belesző az egyik dalának folyton (többek közt a mi A hangunktól) változó interpretációjába. A megosztón fenn van egy koncertje (Live at Sidney Opera House), ott rácsodálkozhatsz – én elég sokat hallgattam. Megdöbbentően más bomlott itthon a mi A hangunkból benne. Visszarezgett a feszültség, amit (nyilván) nem hagytunk a koncerttermen kívül, szigorúbb harmóniákban épült valami vigasztaló, meggyőződésem: belőlünk. A tehetsége, füle, a kezei által – írnám, de ez egyszerűen inkább jelenlét. Nagyon sok zenészt, előadót, művészt szeretek körömszakadtig, de Olafur Arnalds masszív és mégsem nyomasztó jelenlétéhez kevesen foghatók. Talán csak egy fiatal magyart ismerek: Gerlóczy Zsigmondot, aki ennyire jelen van ott, ahol, amikor – bár nem ugyanarra utaznak a billentyűkön, az attitűdjük rokonnak érzem. Olafur Arnalds az angyalok zongorása. Valami tényleg lehet abban az izlandi levegőben, hogy ilyen emberek teremnek azon a szigeten.

Három teljesen különböző, de egyként elragadó élmény. Közös bennük még, hogy szívesen egyiket se hagytam volna ki. Hallgassatok élőzenét! Nem pótolja, csak megidézi a rögzített. A lejátszón fülbe játszott fogyasztás.

Tér kell a hangnak,

húzd ki füledből -

ne fal legyen, hanem híd.

A Francia Kiadás - film

Az a jó, hogy nem vagyok kritikus. Olvastam, hogy rendezői önkielégítés, elfelejtett nézők, hogy a saját celluloidszobra – hát tényleg szerencsés vagyok, mert általában úgy ülök le megnézni valamit (még Wes Andersont is), hogy hagyom: csináljon velem a filmje, amit tud. Jó, hogy nem vagyok kritikus, egy halom prekoncepcióval arról, hogy néz ki az aktuális és/vagy jó film (vagy a képzettel, hogy adott rendezőnek hogyan kell kiszolgálnia a nézőt) – és így nyugodtan szerethetem egyszerre Wes Andersont, Peter Jacksont (amikor nem utálom), Sorrentino-t, Tarantino-t (amikor szeretem), meg Tarkovszkijt mindenek felett. És itt és most a tizedét se soroltam fel azoknak, akiknek köszönettel tartozom. Olvastam, hogy szerelmes levél az újságíráshoz; olyan levél, amit akkor ír a rendező, amikor már bármit megtehet (kap rá lóvét – hiszen egy stabil kör úgyis szeretni fogja), ami tele van az élő sajtóra tett utalásokkal, és összefoglalja, ami a rendezőnek fontos, beleszuszakolható az összes kedves színészhaver, szóval szkeccs és sorfilm, valójában öncélú, magáért való film-kollázs. Nem tudom, úgy se szeretném szeretni ezt a filmet, hogy így nézem el a hibáit (ha vannak). Mondom, szerencse, hogy nem vagyok kritikus, csak egy néző. Ebbéli szerepemben örülnék, kedves olvasó, ha félreraknád ezt a bekezdést, mint kötelező táncot (Ja tényleg: Baz Luhrman...). Mert most Wes Andersonról és A Francia Kiadásról szeretnék beszélni, hogy nekem mit jelentett.

Hóbort. Arthur Howitzer Junior elugrik a rá váró kansasi élet elől, Párizs helyett egy francia kisvárosba. Ennyiből nem elveszett ember, ahogy a nemzedék volt az a két háború között: Hemingway, Zelda és Scott Fitzgerald, meg a többiek, legalábbis a tyúkanyójuk: Gertrude Stein szerint – Párizs helyett egy kisvárosba költözik, ahol ő a Valaki, aki az amcsi kisvárosi családi lap jelentéktelen mellékletéből világszerte elismert magazint kreál. Ez hóbort, ami csak ebben az ötvenes évekbeli álom-Franciaországban valósulhat meg, ebben a múltba helyezett párhuzamosban – gondolnánk; holott számos példa akadt az ilyen életképes csodákra, a magazinok fénykorából (a linken a sci-fi magazinokat emlegetem, de a leírtak szélesebb körben is jellemzők); mielőtt Média elmerült az elektronfelhőben. Hóbort mégis, mint ahogy az igazi művészet mindig; illetve hóbort és kompromisszum, mivel sajtó. Amit a szeretett szerkesztő pontosan tud, de velejéig utál. Nem dobunk ki semmit a túlírt, tanulmány-méretű cikkből sem, ha jelent – jelenti ki a szeretett szerkesztő. Akkor sem, ha nem azt és nem úgy, és ezzel maga a szerkesztő pontosan tisztában van. Igazi, és alkalmazott művészet, karikaturistával, titkárnővel, és úgyis csak addig olyan, amíg a szerkesztő él. De addig legalább olyan. Olyan, mintha a szerzők elhinnék, amit írnak.

Szóval nincs benne praktikum. A szerkesztő ezt is pontosan tudja, és bár megkeresi a kedves szerzői helyét a lapban, az életben - az egyetlen valódi tanácsadóját, a pincérfiút eredeti státuszában tartja. Ne vegyél ki a kereteiből egy jó pincért! Ez ilyen egyszerű. Mert a szerkesztő tudja azt is, minden jó toll a saját tolltartójában működik csak jól. Esze ágában nincs egyesíteni ezeket a tolltartókat – ahogy a záró képeken történik, a gyász súlyát levető közös nekrológíráskor, amiben otthagyjuk a szereplőket. Ahol művészet biztosan nem születik, de beszélgetés a magányos tolltartólakók (írógép-billentyűzetek) között talán igen. Ez a tükör a szerkesztői elhivatottságot a maga görbített felületével kedves, bohókás zárójelbe teszi – a szerkesztőhöz méltó temetéssel, például, ahova a kutya nem megy el, ha nincs a dolognak folytatása. Ha nincs ott az utód, például, aki majd másképp válogat és súlyoz, akinek a füle hallatára be kell mutatkozni – például egy szívbe markoló gyászbeszéddel. Így, hogy a dolognak a szerkesztő végakarata szerint nincs folytatása, nincs jelentősége se, csak egy sárga munkagép, egy markoló markol a közönyös táj szikkadt földjébe. Bill Murray simán megoldja azt a keveset, ami ehhez az összképhez kell – ez nem az ő filmje, ő csak a szerkesztő. Akinek az irodájában sírni tilos – a halála napján is. Amikor összegyűlik a válogatott csapat.

Akik kiadják a keresztmetszetét a sajtó működésének, amikor művészet szeretne lenni. A száguldó riportertől kezdve, aki egy összképet szolgál ki. Milyen vicces volt látni, hogy ebben az ábrázolt sétatempó-világban még a bicikli az a sebesség, amitől a riport felszínes lesz, a szuggesztivitás kedvéért egyfajta népszerű torzkép. Az itt megtartott terjedelem (hogy ez csak a bevezető) reciprokfricska – hiszen ma a sajtó ezzel van tele, ez a legvastagabb rétege, ez a vékony, bármiről alig is szóló elsiklás a dolgok alatt-felett-mellett. Owen Wilson tökéletes Herbsaint Sazerac, nem kicsit önreflexív ez a vállalás – színészként őt is elég sokan tekintik felszínes alaknak. A fejezete tényleg csak bevezető, még száma sincs. Hiszen tényleg ez a leginkább sajtó és legkevésbé művészet.

Ahogy mondjuk a kritikaírás inkább művészet mint sajtó. J.K.L. Berensen (Tilda Swinton naná, hogy briliáns) minden színpadi gesztusa a mai előadáson esszenciálisan paródiája az előre tekintő művészet-értelmezés hihetetlenül gyorsan avuló divatjainak. Moses Rosenthaler meséjén át, aki a dutyi-diliházban válik korszakalkotó művésszé a saját börtönőre, Simone lemeztelenítésével és Julien Cadazio, a kisstílű-nagystílű műkereskedő aktív segedelmével (Benicio Del Toro és Léa Seydoux betegen jó páros, meg Adrien Brody is elhozza magát a szerepbe). Ez egyszerre röhögi szét a (poszt)modern művészet megcsinálásának minden elemét, rámutatva, hogy mennyire fújható lufi az egész – sajnos a valódi tartalmaitól függetlenül: nem attól lesz vizes ez a hal, hogy vannak, vagy nincsenek zsigerei. Eljátszik vele, hogy amit most művészetnek tekintünk, azt egyben nagyon gyakran elmebetegségnek is, és hogy értelmezők és műpártolók együttesen hogyan sütik a mű bélyegét akár a sületlenségre. Kiröhögi a Gyűjtőt (így, nagybetűvel) – de elsősorban az egész bennfentes ábrázolását, ahonnan kezdve magazin lesz, széles körben eladható ízlésformálás. A legnagyobb fricskát itt is az újságírás kapja a maga fenn hordott műértő nózijára.

A kedvencem mégis inkább Lucinda Krementz (Frances McDormand) meséje, az oknyomozásról, az objektív sajtóról, ami mellékesen művészet – bár a görbe tükör itt direktebben mutat valakikre. Nekem a valakik legfontosabb tudjukkije Norman Mailer (meg a Moonfire, például, amit a Life magazin felkérésére írt), holott lehetnének azok a sajtómunkások, akik felerősítették 1968-ban a párizsi diákság hangját – csak őket nem ismerem, és nem is érdekelnek különösebben. Ez a belülről-beszéd, a távolságtartás (itt játékosan testi) hiánya igen – ahol azonos fontossággal bírnak a külvilág történései és az észlelő reflexiója. Hitelesítő és hitelfosztó egyszerre. Kis realisztikus novellák színpadiasan előadva – riport és művészet, gyakorlatilag ugyanúgy manifesztum, mint a diákságé, sőt, hiszen itt bele is ír, rajta hagyja a keze nyomát a lelkesedés érzékeny szervein. Ez a beszédmód most is velünk van, többé vagy kevésbé színpadiasan; gáborgyörgyök és más konok baloldaliak használják ezt a hitelesítő hitelfosztást (én is, basszus, én is); sokaknak ez a tálalás ma is etalon. Amikor a Magazin melléd ül, mélyen a szemedbe néz, megfogja a kezed, vagy egyéb szerved és meggyőz az igazáról. A legtöbbször mása sincs, csak igaza. Igaz, mindegyiknek más. Szóval ezt nagyon szerettem, főleg mivel bekerült a rendező-haveri körbe általa Timothée Chalamet a manifesztum szerzője, Zeffirelli szerepében – jó ez a srác, oka van, hogy időnként a csapból is ő folyik.

A tálalás a lényeg az utolsó számozott etapban is, azaz itt a leginkább. A bűn(esetek) gasztronómiai tálalása, előételtől fő fogáson át a desszertig. Ezen egyfolytában röhögtem, pedig lényegében ma sem tudunk másképp beszélni erről, csak a sütés-főzés közben másképp adagoljuk a fűszereket. Máshol vannak a tabuink - ma például bűncselekmény-számba menne, ahogy egy korszak tartotta a médiakezében-szájában a cigarettát. De a bűn botránya a médiában ugyanígy mese, sajnos mostanában a happy end kényszere nélkül – a mi katarzisunk általában sokkal belsőségesebben véres. Ez a zsáner művészete a sajtóban, a ponyva, a krimi, az akció – a napi szenzációk, figyelemfelkeltő címeken. Jeffrey Wright pazar a szerepében, a szerepben, ahol nem az eseményre és nem az ízekre, hanem a róluk leírt saját szavaira emlékszik (azokra viszont hiba nélkül). A hazugságra, ami tényleg a ponyva szintjén ránt össze, szerkeszt a felkészített olvasó várakozásait kielégítve, s ahol kizárólag az egy szem kihagyott oldal valódi, ami túlmutat a panelen. Ez a legjobb benne – a legtöbb krimibe tényleg nem jut ebből több. Ahogy a sajtóban közzé tett receptekbe se kell egynél több szokatlan összetevő.

Még hogy szerelmes levél a sajtóhoz! Játékosan, a szokott manírokkal és szimmetriákkal fel lett mutatva itt az, ami például az Édes vízi élet ál-természetfilmjében is: hogyan hamis a rólunk alkotott bármilyen kép; hogyan nem működik a sajtó se tájékoztatásként, se köznevelésként, se mint sokadik hatalmi ág – mert valójában semmit nem ad át az öröknek. Forma és tartalom is időleges benne – s ezeket a legtöbbször a szerkesztővel együtt temetik el (idézd fel a Nyugat folyóirat történetét például – még akkor is így van, ha ott pont megkísérelték túlnyújtani a működést a szerkesztőhalálon). A médium, a film is, amit egy rendező nagy gonddal és szeretettel összehoz a haverokkal, ilyen avuló, hulló, örökbe hiába csimpaszkodó, felszínes izé. Ahogy ez a cikk is. Szóval ez körülbelül ennyire himnusz Médiához. Nem tájékoztatás, nem tudatformálás, nem művészet – csak a látszata, szerencsés esetben. Nem biztos, hogy egyet értek ezzel, de szeretem, ahogy mondja, mert (Lucinda Krementzzel szólva) szerettem gondolkodni róla. Nem annyira, mint a Holdfény királyságról, vagy A kutyák szigetéről, de épp eléggé. Szeressétek ti is – mást nagyjából úgysem tehetünk a világgal, mint hogy szeretjük – úgy is, hogy nem szeret viszont.

Erdős Virág könnyei - versek

Van egy ország, van egy város, van egy közeg és szövegkörnyezet, ahol-amiben élek. Meg van egy, amiben ő – és a kettő között erősen közös a metszet, csaknem átfedik egymást. Ő költő, én hobbit (űzök, például az eddigi kedvenc kötetét recenziós epigonverssel köszöntöttem anno, itt, a blogon); ő biciklis futárnak állt a karantén alatt, én már korábban beleálltam, mint darts a céltáblába, azóta se bírom kihúzni belőle a fejem. Fontos volt már azelőtt is, hogy kialakultak volna ezek a közös metszetek, persze ezektől lett végképp evidens, hogy elküldjem neki a Futártempó kötetet, remélve, tényleg érti, mint költő, és mint futár is, hogy mit akar itt ez a futár és (netalántán) költő – szeretni való visszaigazolás volt, hogy szerette. Én most nem viszontszeretem – értsétek, ebben a bekezdésben csak letudnám a kötelezőket: hogy kivételesen ugyanazon a pályán fociztunk, bár nem egy csapatban (nincs csapat... ha költés, ha keresés: ha magyar irodalom, ha Wolt, ha -pincér vagy –panda, az ember (költő, futár) egyedül van az algoritmusaival; ezt dobja most a kor, ezt az egyedült). Letudnám a kötelezőket, jobbára azért, hogy értsétek, eléggé belülről értem, amit Virág leírt – vagy legalábbis érteni vélem. Nem viszontszeretem, ebben semmi viszont nincs. Erdős Virág nekem evidensen az egyik a felhozatalból, aki átlebeg majd ezen a koron valamiféle örökbe, mert semmilyen épp aktuális irodalmi hullámnak nem ül a taraján, s mert ez a kíméletlenül közéleti, mégis (csaknem) maradék nélkül költői hozzáállás Hősömmé teszi. Szerintem nemcsak az én, vagy a kortársaim hősévé. Kevesen túrnak ki ennyi gyöngyöt ebből a szutyokból.
 
Viszont nincs, de csaknem van. Ott fáj (és disszonáns) picit a szóba került, ahol például futárpária-lét mellett költőpária-létet katalogizál; bár el se tudom képzelni, én hogy viselném, ha valaki felkent kultúrpap pökné rám: primitív politikai machinációkkal élek, nem fakad belőlem magasabb rendű eszmeiség, értelmezhetőségem kimerül a primer olvasatban (azt rólam nem írnák úgyse, hogy reflektálatlanul hagytam privilegizált értelmiségi pozíciómat – szökött paraszt, biciklis matróz lévén ezt megúsznám). A Párhuzamos életrajzok kudarckatalógusa fáj – még ha értem is, hogyan, miért dolgozik bennünk így a pánik, hogy elpazaroltuk mindenünk, amiről számot kellett volna adnunk, hogy ez tényleg betegség, hogy ez a minden szar ijesztő mértékig el tud hatalmasodni, főleg ha hó vége van, és harmadnapja kenyérre se, csak kölcsönből. Fosztja az identitást az ilyen. Persze ettől még csaknem a javából, hiszen majdnem megvalósul ez a versbeszéd, majdnem bekajálom, futárként is. Nem volna elegáns leírnom (mivel velem a kutya se törődik), hogy a kortárs kritika amúgy tényleg elitista toronylakó vérsznob tudjukkikből áll – mindenesetre érdekes, hogyan szeretnének mindent egy michelin-csillagos lébe verni, eltartott kisujjal; és az se volna elegáns, hogyha leírnám: futárkodni egy önrabszolgatartó, debil versenyhelyzet, ahol egymás háti-puttonyából tépjük ki a falatka-feladatot egy teljesen életellenes, elhidegült, foszlányokra szegmentált világszisztémát megvalósítva – hiszen ebből élek. Emésztem ezt a kettős versbeszédet, Erdős Virág sokat él vele mostanában, például a friss, háborúra reflektáló dolgaiban is (mint amilyen a Bucsa), még nincs teljes képem róla, remélem, kialakul.
 
Mosolyogsz rám, mert örülsz a vacsorádnak.
Mosolygok rád, mert borravalót remélek tőled.
 
Viszony. Na, az van. Jól markolt, alig viszolyogtató viszony az egymást átfedő élményekhez. Ezt nagyon jól csinálja! Szerintem teljesen átélhető annak is, aki csak ült már olyan mellett, aki futártól vett át vacsorát. A szükséges és elégséges információ jól markolt szintje. A kötet első felének futár-szociológiai vonulata a versbeszéd szuggesztív pontosságában nekem etalon. Ajánlottam és fogom is még a többieknek, akik gurulnak a más éhének jeleivel - jó belenézni egy ilyen tükörbe. És szívből ajánlom azoknak, akik rendelnek – nem akármilyen érzékenyítés.
 
Egy Jeep Cherokee azt kívánja,
hogy rákosodjon el a végbeled. Köszönd meg.
 
Következő feladataid. Viszonyaink. Ezek aztán tényleg vannak, az intenzív (adott esetben intenzívre juttató) türelmetlenség, önzés, versenyszituációt teremtő, testben felhabzó savak és borsok, ki mennyije van annyit is ér, agresszió, gátlástalanság. A kivételes életekbe képzelt saját szabályok. Persze ebben mi, a futársereg is élen járunk, mit keresünk bizonyos helyzetekben, azt kapjuk, amit érdemlünk: futársárga, futárpiros, szabályszegések az odaérés szent oltárára helyezve – szóval tényleg magunkon kellene kezdeni a viszonyaink rendezését (jelzem, ez tényleg jól forintosítható veszteségekkel jár: a szabály diktálta ritmus túl komótos). Ránk sem vonatkoznak – hisszük úgy, csak mivel a legtöbbünk két keréken kockáztat, rajtunk csattan nagyobbat.
 
33. A Hunyadi tér csarnok felőli oldalán egy öreg költő húzgálja a zörgő avarban az életművét.
 
44 gondolatébresztő látvány. Akár naponta. Persze erő kell hozzá és koncentráció, hogy felidézd az este óráiban az első párat. Elfelejtődik, ellepik az órák és percek adrenalin-telített tektonikus rétegei. Ekkora élmény-tömegből tényleg az marad meg élesen, tisztán, a szövegkörnyezetével együtt, ami az átélőnek valóban lényeges. Mint ez. Ahogy a költő biciklin konstatálja a szövegkörnyezetből kikódolható módon megmutatott másik költőt, amint húzgálja. Ez egy értelmetlenségével súlyosan gondolatébresztő látvány. Költők nem-találkozása. Egy másképp is eshetett volna, pár kedves szó, a kölcsönös tisztelet jele; ami helyett az egy pillantás az egyik, az észre sem vétel a másik féltől. Olykor ezekért érzem, ennek a társadalomnak immár csak feleződési ideje van.
 
Minden este nyolckor ledobják az atombombát.
A kihalt városban futárok cikáznak fel-alá.
Több száz özvegy varsányiné.
A túlélők az ajtók mögött várakoznak.
Mindenki hozott szalonnát akar.
 
Budapest ’20. Mindez pandémiával – bár ez a réteg gyöngéden kerül a könyvbe, ahogy a kulturális utalások. Ezt a teljes verset, ami idekövetelte magát (kedvencem), akkor kódolod ki, ha a fejedben ott van az Örkény-egyperces. Hogy már nagyon sokaknak nincs ott, hogy a frissen közoktatottaknak, fél-perc figyelmű Tiktok-titkainknak már az irodalmi egy perc is sok:
 
kikelt a lárva...
 
apró, de
formás kis portohát riszálva
zümmög, hogy bocsi de
ő most kiszállna
 
tördelődik bennem ide a face painting. A kötet második feléből, ahol nem a futárkönnyek. Hanem csak úgy (meg amúgy is). Szóval nagy kérdés, hogy mit kezd ezekkel a pár deka házi-koszt kultúrával remekül dekódolható, tényleg remek versekkel az összes dzsesszika, akiknek ez az egész amúgy elsősorban szólna. Igen, a kultúra őket kellene, hogy megszólítsa elsősorban, ezért gyilok igazán, ami az oktatással történik. Mit kezdenek ezzel azok, akiknek már nem a házi koszt, hanem a gyorséttermi az alapélménye?
 
Van még itt Kriptahangulat négy hangra, Normál hangerővel előadott Ginsberg Üvöltés-parafrázis (súlyosan para...), Egyke, A múzsa halála... Lapozzátok ezt a könyvet rongyosra, ahogyan én (pedig amúgy szép, tartós kivitel). Nem dedikáltattam, ez nekem amúgy is dedikálódik tollfirka, rajzolt virág nélkül is. Az életem gondoskodott róla, hogy nagyon sok rétegében rólam szóljon. Úgyhogy nyugodtan rám süthetitek: elfogult vagyok. Megtehetem. Nem vagyok kritikusa. Csak szeretem. Ennek adtam itt hangot. Szeressétek ti is.

Mondok kritikát is. A Pannónia utcai biciklisávban a Balzac utcai
kereszteződés után van egy luk. Szerinem a Katona József utca utánira gondoltál...

Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek) 3. évad

Ezt vártuk nagyon, aztán legázolt bennünket, mint figyelmetlen sínre lépőt a vonat. Örültünk neki, hogy hellyel-közzel megtartották a nívót, sőt, a második évadhoz képest javult is némileg a felhozatal (bizonyos műhelyek esetében mindenképpen), egy kivétellel: az Öljetek halott ötlet volt, fantáziátlanul döglött, halottakról vagy jót, vagy semmit, róla tehát inkább semmit. Ha a többit nézem: jól tükrözik sajnos, hova és hogyan alakult az élet: még véresebb, a hentelések még naturálisabbak, ez egy eléggé gyomorforgató vizuális orgia lett. És reménytelenek is ezek a mesék – vagy mondjuk úgy, ahol remény van bennük, ott is többfenekű: vagy így, vagy úgy gombolható, de mindenképpen elszabott kabát. A legfilozofikusabb mese ilyen például, A gép lüktetése – vagy halhatatlanság az Io titokzatos értelmébe olvadva (vagy nem olvadva? Megőrizve egy egykori, emberi identitást?); avagy egy önvigasztaló drogos álom a sötétségbe merülés előtt, a fájdalomcsillapítók utolsó ajándéka (amúgy ez gyönyörű, képben Moebius előtt, szellemben-szövegben Dan Simmons Ílion duológiája előtt tisztelgő móka). Meg az egyik legvéresebb lett ilyen, A föld gyomrában, ahol a barlang mélyén elzárt Cthulhu-szerű izé vagy kiszabadult, vagy nem, némi ön-szemrontás utáni botorkálás bizonytalanságában nyitva hagyva, végül milyen „eredménnyel” járt a túszmentés. Ahol vártam a gondolat mélységét, A raj meséjében, ott nem érkezett meg – ez a történet egyszerűen ekkora terjedelemben elmesélhetetlen maradt, jóformán csak hiányérzeteket hagyva. Kár, az alkotók előző filmje a kedvencem volt, ezt is újra fogjuk nézni, nyilván, de csak a többi közt.

Mint ahogy az egyik kedvencemnél is bujkált bennem az érzés: valamit éppen újranézek. A Három robot – túlélési stratégiák olyan, mint mikor valaki megismételné az előző telitalálatot (az utolsó, macskás slusszpoénig bezárólag), és olyan jól sikerül neki, hogy két lövés után is egyetlen luk tátong a céltáblán. Szerettük, értsétek, hogyne szerettük volna, felröhögtünk minden túlélési stratégia kibomlásának minden poénelemén, de nem adta azt a frappáns teljességet, ami az első film nyitó képsorai után („Te, ez biztosan vidám lesz”...”Ööö, Terminátor-lépés, hát biztosan nem”... és a felszabadult röhögés elszabadulása a turista-mondattól: „Ha egy posztapokaliptikus várost láttál, láttad mindet.”). Az teljesen a maga hullámvasútjára ültetett, ez pont azért nem, mert maradék nélkül újrahasznosult benne az előző Három robot. Kiváló reciklálás, de sajnos nem több. Nem tudott eredeti lenni, ahogy rögtön, másodiknak a maga elképesztő módján, a Kellemetlen utazás. Rákmód belénk rágta magát, tehát el lehet mondani: kellemetlenül eredeti volt. És szerintem ez az egyik történet, ami másodszor is nagyon (talán még jobban) fog működni, persze részben azért, mert a rengeteg éjszakai jelenet sokkal inkább képekre bomlik majd. Én szerettem, Timi nem annyira – alapjában mind a ketten nehezen viseljük a kicsomagolt zsigereket, de engem talán jobban meg lehet venni a gondolattal – ha akad a testnedvek tocsogása közt pár csepp abból is.

Halál, robotok. Ennyi maradt, szerelem ebbe az évadba nem nagyon került; helyette durva, felgyorsított baba-szex a temetőben, némi nincs más humán kézügyben, dugjunk, meg némi abúzus Eldorádóba menet. A  mini holtak éjszakája mini-inváziója vicces volt, de csak úgy, mint egy filmtörténeti gyorstalpaló kurzus; igen, nagyjából ez a műfaj filmjeinek szerkezete, bár általában a végén valaki ott szokott feszíteni a lobogó zászló alatt, a megmenekülés fedélzetén. Úgy látszik, tényleg korjellemző tünet kezd lenni, hogy ezt (is) végigvitték (mint a Ne nézz fel!-t például) az élet teljes elpukkanásáig. Úgy látszik tényleg csak olyan időleges békék köthetők mostanában, mint Mason patkányaival – amúgy ez a banda már a múltkor is zavarba ejtő filmet hozott össze A szeméttelep sztorijával, egy nyomra jár az agyuk. Pontosabban: egy adott szerző: Neal Asher morbidan vicces horror-történeteire vannak kattanva - hiszen akár az első két évadban, ezek mesék is adaptációk. Visszatérve Mason gazdához, lehet szeretni az alkotókat érte: nagyon kompakt képvilágot tartanak karban ezekért a zavarba ejtő történetekért.

És van a Jibaro. Ez valami egészen más színvonal. Az a csapat hozta össze, akik A szemtanút az első évadból, az remek ötlet szimplán zavarba ejtő képbe tétele volt – ez varázslat. Igen, ez vagyunk, amikor kirándulunk Európából az aranyért. Ha szerencsénk van, sikolyokra süketen. És a megmenekülések lehetőségére is süketen... Pedig a fogyatékosság okán végre belénk szerethetne az a magányra ítélt aranydémon – de nekünk csak pompázatos ékei kellenek. Azzal együtt süllyedünk az iszapba mi is, a többi mellé, akik meghallották a démoni hívást. Indián mese feldolgozása, balett és költészet, rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film hatását keltő rajzolt animáció – a legmélyebb mind közül, és a legmélyebben reménytelen. Szóval ezt vártuk, ezt nagyon, ezt a belénk hatolást - de nem ártott volna rögtön utána nézni kicsi Wes Andersont, például, érfelvagdosás ellen... 

Reméljük, nem áll meg itt ez a történet. Szerintem potenciál bőven van benne még.

Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.

"Selymeim" - Michal Elia Kamal és Palya Bea, Művészetek Palotája

Amióta tart ez a koncertsorozat, Palya Bea „Selymeim” estjei, nagy szeretettel követjük. Mert minden alkalommal megajándékozott. Nemcsak a meghívott előadókkal – a Selymekkel, inspirátorokkal, segítő-menekítő hatásadókkal, hanem azzal, ahogy követhettük Palya Bea pályájának alakulását a meghívottak tükrében. Mert hallatlanul sokat változott, érlelődött a mi pacsirtánk e néhány év alatt. Olyannyira, hogy erre az estére megfordulni látszott a képlet – a meghívott kifinomultságokhoz képest ösztönösen, szinte olykor fésületlenül vad előadó, Çiğdem Aslan, Noa, vagy Beate S. Lech kimunkáltságát a maga tükrében bátran mutogató szélvész-Bea mintha egy még kócosabb kishúgot kapott volna a színpadon Michal Elia Kamal személyében.
 
Ezeken a koncerteken a meghívott előadókat Bea együttese vezeti fel – hangol bennünket arra, amit hallani fogunk, és megmutatja a már sokszor szeretett dalok alakulását, s az időközben született újdonságokat. Tényleg sokat alakult ez a pálya, és ez a zenésztársak változásában is tetten érhető. A népzenei (vagy inkább világzenei) alaptónus lassú lépésekkel áttáncolt a jazz-be. A jelenlegi felállás erős, tónusképző hangja Oláh Krisztián a zongorával, s bármennyire is szívem csücske volt Gerzson János oud-játéka, el kell ismernem, másképp, de legalább annyira izgalmas a szinte stílusváltás által átfordult dalok majdnem összese. Nekem egyedül a Szabadon volt ebben az új érában kicsit enyhébb, mint az előd; egyszerűen annyira teljes egész volt a fülemnek a régi verzió - bár az is lehet, hogy tényleg beivódásig hallgattuk itthon, s ezért hangolódott nehezebben rá a fülem. Amúgy nagyon jól áll a hímzett pruszlik helyett e nótákon az elegánsan szabott zenei blézer. Még Szokolay Dongó Balázs is mintha zabolázottabban lenne ebben az új keretben önmaga... Szóval egészében ennek az újra hangolásnak a magam részéről örülök. Tulajdonképpen jó, hogy nem állnak meg az alkotókban a régi dolgok sem – addig élnek, amíg változnak.

Hogy aztán a bemelegített közönség elé penderüljön remek, nemzetközi csapatával Michal Elia Kamal. Perzsa származású, az ajatollah forradalma elől menekítették ki Izraelbe kis korában a szülei – ahol (ahogy kuncogva mesélte) nem élhette a fiatalok szokásos életét, otthon a szülők szó szerint reprodukálták ez egykori hazai környezetet, a szokásoktól kezdve az ételek szintjéig mindent. Sajátos identitásában először törökországi diákévei alatt érezhette magát otthon, az ott tanuló iráni diákok körében. Ott született a Light in Babylon, az isztambuli utcán, ahova amúgy mindmáig visszajárnak – Julien Demarque, a francia gitáros, Metehan Çiftçi szanturista, és az időközben csatlakozott Payam Ghasemi a basszusgitárral, meg a skót Stuart Dickson a dobokkal; ragaszkodnak ehhez az utcazenészséghez, amit teljes szívemből megértek. Az utca szigorú, de őszinte tükör, ha kívülállóként érteni szeretnéd, hogyan működik, lapozd fel Szőke Szabolcs A bácsi zenél című remek kötetét például.

Szóval itt ez a lány, a maga féktelen életörömével, aki amúgy súlyosan flamenco-szerű ízeket sodor a rebetiko-ba, énekel népdalfeldolgozást, és saját dalt, ezzel az erős kísérettel a hangja alatt – aki úgy lehetett otthon egy kultúrában, hogy ott valójában előadóként, énekesként nem léphetne fel. Valahol a sorsa rokon Souad Massi történetével, vendégeként a világnak, de sehol igazán otthon benne. De mindezt a legtisztább derűvel élve, szívből – megint úgy átmelegítve ezt a méltóságteljes koncert-termet, ahogy szeretjük. Elvitt magába, és nem a hontalanságba, hanem a helyre, ahol mindannyian lehetünk otthon.

Érezhettük, miért szereti annyira Bea – a közös éneklés megint szíven ütő varázslat volt; megint külön is egymásra találó zenészek fonódó szólamaival, s a két énekes mély, egymást megtisztelő figyelmével. Nem először írom le: a Selymeim-sorozat így megszülető közöseit ki kellene adni külön, mert unikálisak egytől egyig. Amit Palya Bea és vendége, Michal Elia Kamal odarakott elénk, azt nem lehetett nem egyből a szívünkre engedni, hogy melengessen és fájjon egyszerre, egyként, ahogy a legnagyobbak ajándékai. Nekem ezek a pillanatok ezért is emlékezetesek, mert láthatom, egymás tükrében nemcsak a két énekes, de minden előadó hogyan nő túl magán – s közben hogyan nyit teret a másikaknak. Varázslatos nagyvonalúság – azt hiszem, nekem ennek a sorozatnak ez a két szó a mottója.

Nagyon szépen köszönjük, és várjuk a következőt!

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)

Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.

Korábban sokat elmélkedtem a pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen az író maga mondta az Álomország kapcsán: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a pókhálószálakon.
 

Mert elképesztő, mennyire szövevény, hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez a történet. Valóban a monogatari, a klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon túl, mint amilyen például a Babaház több füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is. Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe, mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát Robin, a Puck világunkba szökése és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik? Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró bosszújának idejét türelmesen kivárva?
 

Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem, zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül visszatértek A virrasztás és búcsú füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni), Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
 

Ki gondolta volna, hogy ami történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából - s hogy valójában minden az Álomúr akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van: hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit, eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a drámák mestere. Mert én soha nem fogom elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem. Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet nyitott – tehát valójában végtelen.
 
Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is. A Sandman folyamáról az évek alatt e blogon a következő bejegyzések születtek:
 
Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka
 
Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

...és ott van még Halál

Death - Halál: Teljes gyűjtemény

Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Tandori-Sziveri - Magyar Zene Háza

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,
A fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad,
Majd sietek az utcán, és némely kirakat
Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.
Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,
Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,
Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,
Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.
(Tóth Árpád: Lámpafény)
 
Egy március végi vasárnap, hűvös, de nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat, hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az előzetes várakozással, amit a Kassák-est érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn, a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig, és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam, hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami készületlenül ér.
 
Azért a szervezők kíséreltek enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott, hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához...
 
De nem ezzel indult az est, nem a zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte). Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt, és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig valami új élő születik az egyszeri megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat vittem, az Ülni, állni, ölni, halni és a Tiszta szívvel József Attilától – a legkevesebbet talán épp a Lámpafény cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében ma se másmilyen.
 
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
(Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
 
Aztán Tandori. Van ebben valami elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni), ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott. A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb) lett az ah roszul, bh roszul (oh roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg!
 
Ne sírj nem miattad
sóhajtottam
felszabadulásomat
óhajtottam
 
Nem tud már meglepni
semmi se
se világi dolgok
se szentmise...
(Sziveri János: Traktoros vers)
 
Aztán Sziveri. Megint a jól talált (téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a legismertebbek közül... Főleg a Bábel fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz találékonyságával, ahogy a traktor).
 
Ezekből egyszer, ha a lehetőségek engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással) Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a fejemben – mert megszólaltak. Ez még messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.