2017. november 22., szerda

Rövidre vágva # 20 – Kis könyves vegyes

Ian McEwan: A képzelgő

McEwan gyerekeknek írt felnőtt-meséje, avagy felnőtteknek írt gyerek-meséje egydélutános szórakozás, hatása azonban jóval tovább tart. Az a fajta mese ez, amit olvasás közben hajlamosak vagyunk a „semmikülönös” jelzővel illetni – s csak már jó pár oldallal arrébb, egy másik könyvben járva ötlenek fel a sorai, felidézve valami szomorkás-bájos-gyermeteg érzést. Azokat a végeérhetetlen délutánokat, amikor határt nem ismerő képzeletünkbe merülve csapongtunk kitalált világaink útvesztőiben. Fortunás Péter, a mindenlébenkanál kisfiú is afféle képzelgő, aki fantasztikus világokba menekül az őt körülvevő sivár mindennapok elől. Semmi drámai egyébként, csak a szokásos: papa, mama, kishúg, öreg cica a kandalló előtt, számtalan játék és még több tanulnivaló. Egyszóval dögunalom. Naná, hogy ki kell színezni. A húg több tucat babája életre kell keljen, hogy horrorfilmbe illő jelenetsorban támadják meg hősünket egy álmos délután; a vén macseket meg kell ajándékozni még egy utolsó nagyszabású kalanddal; a családot ki kell radírozni a valóságból, elvégre mást se csinálnak, mint az idegeinkre mennek; a tengerparti nyaraláson ki kell próbálni, milyen felnőttnek lenni. Péter kalandjai a legközhelyesebb gyerek-álmok megvalósulásai: hisz melyik tízéves ne álmodozott volna arról, hogy játékai életre kelnek és jobb barátai lesznek, mint az igaziak; hogy egy napra, legalább egyetlenegyre testet cserél öreg házikedvencével és otthon heverészik, míg a szőrgombóc iskolába megy; hogy estéről reggelre felnő és a kortársai gyerekes dolgai helyett igazi „felnőtt” életet él? McEwan ezeket a hol bájos, hol együgyű, de mindig szeretnivaló gyermeki vágyakat bontja ki – valóban gyermek és felnőtt számára is élvezetes módon, nem minden tanító célzat nélkül.


Jay McInerney: Fények, nagyváros

Igazi klasszikus nagyvárosi-drogos elidegenedés a nyolcvanas évek New Yorkjából – McInerney a leginkább Bret Easton Ellis nevével fémjelzett „kölyökfalka” tagjaként célul tűzte ki, hogy megírja a modern Zabhegyezőt, az amerikai irodalom soros elveszettség-regényét. Saját korában felforgatónak számító kisregénye ma már inkább csak érdekességként ragad meg – egy kor, egy attitűd, egy életérzés mementójaként. McInerney jól ír (nem vagyok biztos benne, hogy objektíven nézve nem ír jobban, mint a leghíresebb kortársnak számító BEE), hogy könyve mégsem tudott univerzális maradni és nem hatol ma zsigerekig, arról egyrészt végletesen felgyorsult, globalizált, az elidegenedést a webkettővel sikeresen új szintre helyező (és újrafogalmazó) világunk tehet, másrészt hogy azóta minden új generáció megírta a saját korszakalkotó(nak szánt) elveszettség-regényét. Amivel mégis érdekes tud maradni, az a nagyvárosba szakadt, munkahelyi és kreatív kudarcai, valamint párkapcsolati botlásai elől drogokba és végeérhetetlen partizásokba menekülő újságíró hősének alapállása: az a fajta „nagyba csöppent kisember” ő, aki a legkevésbé sem vágyott el a kisvárosi közegből a nagyvárosba, akinek nem célja a csillogás, a lüktetés, a nappallá lett éjjelek hajszolása. Aki csak úgy ott találta magát, egy álomban, ami nem is az övé, egy helyzetben, amiből igazából csak visszafelé vágyik – abba a kisszerű, de meleg, biztonságos, körülölelő keleti parti családi idillbe, amit maga mögött hagyott. Névtelen hősünk groteszk tükröt tart az összes közhelyes elvágyódás elé – és az olvasó elé, aki saját valóságából vágyódik újabb meg újabb könyvek lapjai közé. Lehet, ha húsz évvel korábban olvasom ezt a fura kisregényt, sokkal nagyobb hatással lett volna rám, nem tudom. Mindenesetre egy délutánt mindenképpen megér.



Millie Bird hétéves, és nem veszett el. Ám elvesztett mindenkit, akihez kötődhetett. Apukája csatlakozik a Halott Dolgokhoz, melyeket Millie kiskora óta füzetbe gyűjt, anyukája pedig egy napon otthagyja őt az áruházban az irdatlan bugyik alatt, és nem tér vissza. Millie tán még ma is ott kuksolna, ha nem menti meg Próbi, egy hamar féllábúvá váló próbababa – hogy aztán Karl, a Gépíró és Agatha Pantha társaságában keresztülvágjanak fél Ausztrálián, anyukát keresve. Sosem egyszerű írói feladat a gyászról írni – mégis, mindenki, akibe szorult némi írói véna, előbb-utóbb előveszi. Mert muszáj. Mert ha ott van benned, lüktet, nem hagy lélegezni, nem hagy élni, akkor ki kell adni. Ordítani, ütni, sírni, írni. Brooke Davis érezhetően a saját gyászát önti szavakba – szerethető-játékos-irritáló módon. Nem volt egyszerű dolga velem – ismét csak rá kellett jönnöm, hogy a gyerekszereplőknél csak a teszetosza és/vagy agresszív öregek irritálnak jobban. Ebben pedig más sincs. Hogy el tudta feledtetni velem, kikről olvasok és hagyta hatni azt, amiről, óriási bravúr. Hogy beszélsz egy hétévesnek a halálról? Hogy beszélsz egy nyolcvanhét évesnek az életről? Mind meg fogtok halni. Semmi baj – mondja Millie egy vonat hangosbemondójába. Mit kezdesz a ténnyel, hogy egy hétéves sokkal többet tud halálról is, életről is, mint aki nyolcvan év után néz szembe vele: nem élt, de nem is akar meghalni. Millie gyermetegmód túlságosan-is-felnőtt kutatása, a lépten-nyomon maga után hagyott „Itt vagyok Mama” éppoly idegesítő, mint Karl teszetoszasága és a férje halála óta életét sértéseket ordibálva töltő Agatha agresszivitása. Közben mégis azon gondolkodsz, te hol állsz? El tudtad fogadni már a halál jelenlétét? Képes vagy kimondani, legalább magadban: mind meg fogtok halni, semmi baj? És hogy állsz az élettel? El tudod fogadni az ajándékait? Vagy te is sértésekbe menekülsz? És főképp, van-e melletted valaki, akinek mondhatod: itt vagyok?


2017. november 20., hétfő

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Kedvelem a jól megírt pszichothrillereket és mostanában egyre több krimit olvasok, de ezzel a töretlenül népszerű domestic noir vonulattal a Holtodiglan óta a világból ki lehet kergetni – okozott is kis fejfájást amikor megláttam, hogy az új Dennis Lehane regény ebbe a zsánerbe kacsintgat, de nagyon bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő tud újat mutatni. Bár akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy meg tudja mutatni, hogy is kéne ezt csinálni… Kenzie-Gennaro sorozat ide vagy oda, számomra az etalon tőle még mindig a Titokzatos folyó, ami tán a legnyomasztóbb és legjobban megírt pszichothriller, amit valaha olvastam, teli elfojtott múltbeli traumákkal, személyiségtorzulásokkal, a hozzánk legközelebb állók előtt is hordozott álarcokkal, bénító titkokkal. Joggal várhatjuk, hogy aki azt a sztorit úgy meg tudta írni, az egy házastársi átverősdibe (amit a fülszöveg prognosztizál) is életet tud lehelni. És valóban. Lehane megmutatta, hogy lehet ezt jól csinálni, sőt! Bár nem egy Titokzatos folyó, az Egymásba veszve jóval több, mint egy modern noir a sok közül, jóval több, mint némi házastársi öldöklősdi és jóval több, mint thriller… Meglepő pszichológiai mélységekbe hatol és minden csavarossága ellenére legkevésbé sem a csavarjaival hat. Hanem azzal, hogy mindent tud rólunk, emberekről.

Rachel Childs újságíró pályája csúcsán, élő adásban kap idegösszeroppanást – amikor épp Haiti földrengés, hurrikán, fosztogatók és polgárháborús állapot sújtotta vidékéről tudósít. Az átélt borzalmak, alkohol- és gyógyszerproblémák, bűntudata amiért nem segít(het)ett a helyi áldozatokon – ezek mind együtt vezetnek a totális összeomláshoz. Ám mi tudjuk: az összeomlás jó ideje bele volt kódolva Rachel személyiségébe. Tán egész életében. Egy zsarnokoskodó, szeretetfüggő és szeretetével zsaroló anya, ismeretlen apa, elmart barátok, sikertelen kapcsolatok – majd az anya halála után az apa felkutatásáért folytatott meddő küzdelem mind-mind rakosgatták egymásra a téglákat Rachel bizonytalanságának falába. Amire csak újabb rétegeket húzott a mániás, perfekcionista producer férj, aki saját karrierjének csődjéért is „hisztis” feleségét okolja. Csoda-e hogy Rachel mindezek után évek óta dédelgetett pánikrohamainak utat engedve elzárkózik a világtól és remeteként élné hátralévő életét, mígnem…

Mígnem belép az életébe a titokzatos Brian Delacroix – az évekkel ezelőtt magánnyomozóként megismert, majd jól menő üzletemberré avanzsált rajongó, aki mintha sose tévesztette volna szem elől Rachelt. Brian kitartása bájos, ám ragaszkodása és szolgálatkészsége, amivel körbeveszi a gyámolításra vágyó Rachelt, szinte ijesztő. Romantikából kiábrándult olvasóknak az első perctől gyanús ez a tökéletes gáncsnélküli lovag – nem is várat magára sokáig a lelepleződés. Ám az igazi sötét üzelmek csak itt kezdődnek, és hamar rájövünk: Lehane regényében valóban a legkevésbé fontos tény az, hogy a házastársunk nem az, akinek megismertük. Sokkal érdekesebb, mi vezetett odáig, hogy ő az legyen, aki (vagy épp ne az legyen, akinek lennie kéne) és hogy mit vált ki belőlünk a ráismerés.

És ezzel nyer meg: végre nem azt érzem, hogy az ember személyisége, vélt vagy valós pszichés terhei csupán ürügyként, díszletként szolgálnak a rém csavarosnak és meghökkentőnek szánt történethez, hanem épp ellenkezőleg: itt a történet a katalizátor, ami segít felfedni a személyiségeink mélyén húzódó vonásokat, feldolgozni a traumákat, elsimítani a gyűrődéseket. Lehane nem a szereplőit használja fel, hogy elmeséljen egy ütős sztorit, hanem egy ütős thriller eszközeivel mesél az emberről és ez óriási különbség. (Persze megvan a kockázat, hogy épp e miatt azoknak, akik csupán egy szórakoztató krimire vágynak, kevésbé fog tetszeni, de szerintem így is elég szórakoztatóra sikerült.) Ahogy Rachel pánikbetegségéről és annak elhatalmasodásáról ír, az egyébként (formai töredezettség ide vagy oda) az egyik leghitelesebb beszámoló, amit zsánerregényben olvastam – egyben remekül bizonytalanítja el az olvasót is a narrátor megbízhatóságát illetően. Hogy aztán a legmegkérdőjelezhetőbb és legtrükkösebb módon tegyen pontot a sztori (és a személyiségfejlődés) végére: mert nem csak az a kérdés, a pánikrohamok és üldözési mánia által sújtott Rachel vajon mikor mit látott és miben hihet, hanem az is, a saját gyógyulásába vetett vakhit milyen téves következtetéseket és hamis biztonságérzetet generál. Bár… az is lehet, hogy Lehane ezúttal a kíméletesebb tollát vette elő és valójában megnyugvást szánt hőseinek. De a kisördög csak ott kukucskál a sorok között.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2017. november 17., péntek

Zadie Smith: NW

„Natalie Blake és Leah Hanwell abban a hitben éltek, hogy az emberek szuggerálják őket, hogy szaporodjanak. Rokonok, idegenek az utcán, emberek a tévében, mindenki. Az összeesküvés még magasabbra nyúlt, mint Hanwell képzelte. Blake kettős ügynök volt. Esze ágában sem volt nevetség tárgyává válni azzal, hogy nem éri el, amit várnak tőle. Számára csak időzítés kérdése volt.”

Ízlelgessük kicsit a fentieket: elérni, amit várnak tőle – írja Zadie Smith Natalie gyermekvállalásáról. Nem ez az (egyetlen) központi témája a könyvnek, mégis: nekem mindent elmond Zadie Smith Északnyugat-Londonjának két hősnőjéről ez az idézet. A teherbe eséssel egy éve próbálkozó, rokonok-barátok-ismerősök élcelődéseit több-kevesebb méltósággal viselő, kudarcos párját vigasztaló, de titokban fogamzásgátlót szedő Leah és a gyerekre sose vágyó, de a lépésről lépésre kitalált, magazinhasábokra illően tökéletes családi életért teljes természetességgel bevállaló Natalie kapcsolatáról. A mai harmincas nők szereplehetőségeiről és a társadalom által támasztott szerep-elvárásokról. A megfelelni akarásról és a kitörés lehetőségéről – avagy csak akkor vagyok képes kitörni fojtogató közegemből, ha beilleszkedem egy másik körülölelő közegbe és magamévá teszem - akár ugyanolyan fojtogató - elvárásait?

Kitörések és fájó állandóságok regénye az NW. London északnyugati része, egy lepukkant willesdeni lakótelep, önkormányzati lakásokkal, segélyen tengődő lakókkal, drogosokkal, leányanyákkal, sittesekkel. Etnikai sokféleség, zavaros vallási közösségek, összetartó és egymást gyilkoló szomszédság, bandaharcok. Innen törne ki a két gyerekkori jóbarát, az ír származású Leah Hanwell és a jamaicai felmenőkkel bíró Keisha Blake. Kettejük körül forog egész NW – hiába hogy Felix és Nathan is itt kering, ez nem csak nagyon London-regény, de nagyon női regény is. Nemhiába, hogy a négy különálló fejezet - négy kvázi-kisregény - közül a leghangsúlyosabb Leah és az immáron Natalie-vá váló Keisha története – Felix realista kisregénye csupán beékelt történet, kvázi-hangulatfestő életkép NW-ből, ami csak baljós hátteret ad a két hősnőnek, míg Nathan fejezete szinte kizárólag a Natalie-val való kapcsolatában érvényes.

Érdekes kísérletezést folytat Zadie Smith a lapokon. Leah posztmodern-töredezett, de sodró lendületű és valójában rém szórakoztató módon elmesélt fejezete és Felix realista eszközökkel megírt „egy napban egy élet” tisztelgése után Keisha-Natalie 185 pársoros részecskére bontott élettörténete mintha direkt pimasz fricska lenne az olvasónak: nesztek fragmentált elbeszélés, nesztek posztmodern, nesztek irodalmi zsonglőrködés, úgyis ez kell… És tényleg. Persze fele ennyire sem működne a zsonglőrmutatvány, ha nem tudná Natalie személyiségéhez illeszteni a formát: a töredezettség tökéletesen szolgálja annak bemutatását, ahogy szereplője viszonyul – élethez, karrierhez, barátsághoz, szerelemhez. Míg Leah a „nem tudom, mit akarok” csapongó, álmatag, sodródó állapotában leledzik, addig Natalie pontról pontra tervezi életét. Kitörését a telepről, karrierépítését, családi életét és lázadását is.

Mert van itt persze lázadás – hogy az önként vállalt normák fojtogatása ellen, vagy csak úgy megszokásból, azt sose tudjuk meg. Nem engednek közel magukhoz ezek a szereplők, így lehet, hogy bár értjük, miért küzd Natalie egyszerre a biztonság és az izgalom, az unalom és a káosz, a kifinomult és a mocskos iránti vággyal, nem érezzük. Ahogy Leah tengődő bizonytalanságát, vagy Felix eksztatikus kitörési kísérletét sem. Furcsa mód aki a legélőbb a szereplők közül, az épp a telep kilátástalanságába beletörődő, profetikus Nathan – mintha azt mondaná a szerző: aki maga mögött hagyja NW-t, az a lénye egy darabját is maga mögött hagyja. Csak akkor maradsz önmagad, ha elfogadod a gyökereid és együtt élsz velük. Persze hogy ez természetszerűen azt jelenti-e hogy bele kell törődni a reménytelenségbe, és meg sem kísérelni egy jobb életet, vagy lehetséges egy középút, arról lehet vitatkozni.

Érdekes, nyugtalanító regény az NW – formai és tartalmi szempontból is. Zadie Smith nem egy léleksimogató szerző, inkább trükkös: amilyen könnyen olvasható, szórakoztató, posztmodern játékai ellenére is olvasóbarát a könyve, annyira belénk mászik, és nem hagyja letenni magát, napokkal az olvasás után sem. Kíváncsi vagyok, mi pluszt adhat hozzá, ha valaki ismeri az ábrázolt környezetet szocio-kulturális szempontból – sajnos én nagyjából semmit nem tudok Északnyugat-London életéről azon túl, amit elsőre kidob a google. Viszont azt jólesően nyugtáztam, hogy nem véletlenül érzem, hogy jól illeszkedik az NW a London-regények sorába – a szerző bevallása szerint is akad itt némi Mrs. Dalloway hatás. Mind Felix, mind Natalie fejezetében ott rejlik egy vaskos Clarissa Dalloway párhuzam lehetősége: egyik esetben az „egy napban az élet” jelleg, másik esetben a folytonos múltba révedés, a térben és időben párhuzamosan tett utazások miatt. Mindenki mozgásban van: nem csak Londonban járkálnak fel-alá, hanem saját múltjuk és jelenük között is, sőt, egy ponton hála a virtualitásnak különböző (egykori, vélt, valós) személyiségeik közt is. Nincs megállás. Nincs állandóság. Nincs biztonság. Az egyetlen, ami állandó, maga NW.


Kiadó: Európa
Fordító: Pék Zoltán

2017. november 15., szerda

Rövidre vágva # 19 – Pár sorozatról

Ezúttal pár sorozatról röviden… Műfajilag és színvonalban is vegyesfelvágott lesz ez az összeállítás, akad köztük, amelyik megérdemelné az önálló posztot, de egyrészt már nagyjából mindent leírtak róla, másrészt a bőség zavarával küzdök, és hiába érek rá (most épp) nincs energiám mindenről hosszan értekezni. Szóval, ezeket (is) néztem mostanában. Vigyázat, szigorúan szubjektív értékelések következnek!

Válás (Divorce)

Sokan még mindig az egyik legikonikusabb HBO-sorozatnak a Szex és New Yorkot tartják, jól meg is lovagolta a csatorna ősszel a „Sarah Jessica Parker visszatér az HBO-ra” témát. Új szerepe nem is állhatna távolabb Carrie Bradshaw-tól: egy megfáradt házasságát épp felrúgni készülő, középkorú feleség, aki nagyrészt saját hibájából a lehető legközhelyesebb csúnya válás közepén találja magát. Komédiának szánták, legalábbis papíron – inkább tragikomikus, ahogy két, egymást valaha szerető (?) ember kifordul önmagából és a gyerekek, barátok, ügyvédek, szülők asszisztálása mellett következetesen a legrosszabbat hozza ki a helyzetből. Sok újdonsággal nem szolgál, és szerencsére nem fajul házastársi öldökléssé, mint egy mai Rózsák háborúja, de kellőképpen undorító ahhoz, hogy minimum elgondolkozzunk a házasság értelmén, ha úgyis ez a vége… Csak rátesz egy lapáttal, ha a környezetünkben épp csúnya válások érik egymást. Erős közepes a sorozat, amiért mégis érdemes nézni, az a két főszereplő játéka – minden sablonos helyzet, idióta mellékszereplő, áskálódó ügyvéd ellenére SJP és Thomas Haden Church is remekül hozza az önmagából kiforduló, és önmagából kifordult társára rá nem ismerő, totálisan elveszett valakit, akinek a nulláról kell felépítenie nem csak családi életét, hanem új önmagát is.


Berlini küldetés (Berlin Station)

Le Carré rajongóként bármikor le lehet venni a lábamról egy jó kis kémes sorozattal, úgyhogy amikor megláttam a Berlini küldetést, dobtam is félre az akkor épp folyamatban lévőket és cuppantam rá. Meg is néztem két nap alatt az első évadot és alig várom, hogy elkezdjem a másodikat! Napjaink Berlinjében járunk, ami már messze nem a hidegháborús Berlin, de még mindig Európa egyik fő gyújtópontja – pláne a menekültválság idején. Főszereplőnk, a csendes CIA-ügynök, Daniel Miller egy titokzatos szivárogtató utáni nyomozás okán kerül ide – gyermekkora helyszínére, ahol anyját a szeme láttára robbantották fel egy állítólagos Stasi-ügynök elleni merényletben. Remek háttér. Hogy mégsem Daniel lesz a főszereplőnk, hanem a rejtélyes szivárogtató és a még rejtélyesebb szolgálatok egymás elleni áskálódása, az kellemes meglepetés – bátran ki meri hagyni a sorozat a „turkáljunk a főszereplő múltjában és használjuk ki a traumáit” ziccert. Egyelőre. Hogy ki a Snowden-hasonmás szivárogtató, az egyébként kiderül az első rész végén – innentől a kérdés nem a ki hanem a miért. Kimondhatatlanul örültem ennek, nem csak mert felnőttként kezelik a nézőket, hanem mert olyan sokrétű morális kérdésfeltevéseknek ágyazott meg, amelyek méltók az általam kedvelt le Carré-vonalhoz: meddig tart a hazához, szolgálathoz való hűség, és mikor veszi át a helyét az emberiességhez kötő morális kötelesség? És ezt szépen fel is fejti a rejtett fogolytáborokon át a szövetséges állam vezetőinek lehallgatásán keresztül odáig, hogy a saját titkosszolgálat által megrendezett félrevezető akció balsikere kollégák és civilek halálához vezet. Bár a végére csak becsúszik egy pár gyomros, nem a megdöbbentésre játszik, inkább a gondolkodtatásra – békénk viszonylagosságáról, a múlt feltáratlanságáról, a nyílt társadalom eszméjének lehetetlenségéről, a titkosszolgálatok mindenhatóságáról. És az emberről, aki pozíciótól függetlenül elvész ezen a gigantikus sakktáblán.


Durrellék (The Durrels)

Louisa Durrell, a négy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszony a harmincas években kudarcoktól hemzsegő bournemouth-i életet hátrahagyva felpakolja négy gyermekét - az írónak készülő Larry-t, a puskáiba szerelmes Leslie-t, a bugyuta Margo-t és a kizárólag az állatokért lelkesedő, az iskolában folyton kalamajkába keveredő Gerry-t - és Korfu szigetére költözik. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. A Durrell família korfui éveinek viszontagságait gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) milliói kacagták végig Gerald Durrell Korfu-trilógiájában. A sorozat a trilógia alapján született, de korántsem hagyományos értelemben vett adaptáció – a kis Gerry (és az állatok) helyett itt egyértelműen az anya áll a középpontban és az ő küzdelme az idegen környezettel, a pénztelenséggel, a társtalansággal és négy, a legkevésbé sem együttműködő gyermekével. Nyilván ha nem lett volna világhírű író két fiából is, ma a kutyát sem érdekelné az anya sorsa, ettől függetlenül én azt mondom, lehántva a Durrell-mázat a történetről is sok szempontból érdekes Louisa élete. Ezer éve olvastam a Családom és egyéb állatfajtákat - és őszintén szólva nem lettem nagy rajongója - szóval fogalmam sincs, mennyit változtattak a sztorin, az életrajzot ismerve azért itt-ott éltek a forgatókönyvírói szabadsággal az alkotók. De hangsúlyozom, ez ne tántorítson el senkit! A lényeg itt most egy totálisan diszfunkcionális család szórakoztatóan bájos bemutatása, egy, a saját korában, a saját szerepében, a saját magányával vergődő nő és négy dinka gyereke élete egy meseszép környezetben, ahol azért kijön, hogy a nehézségeket, amelyek elől futnak, valójában magukban hordozzák. Persze, ahogy az várható volt a szereplők közül (is) az írógépét egész nap köntösben kopogtató Lawrence lett a kedvencem.


A törvény nevében (True Detective) – 1. évad

A bemutató idején (most látom, ez már három éve volt, sokkal frissebbnek érződik az egész felhajtás…) kimaradt ez a méltán klasszikussá vált misztikus bűnügyi történet – amit valahol bánok, mert így, az eltelt idő során rárakódott elvárások és az iszonyatos hájp következtében nem ütött akkorát. Lehet, ha ott ülök hétről hétre a TV előtt sokmillió sorstársammal, másként értékelném. Remek sorozat, nyilván – de nem tartom korszakalkotónak. Hacsak a tekintetben nem, hogy mer ennyire nem bűnügyi sorozatként viselkedni. Ennyire elengedni a nézői elvárásokat, lebegtetni a semmiben a misztikumot, pofára ejteni a naaagy leleplezést várókat és kizárólag az emberre koncentrálni. Mert van ugyan itt bűnügy: undorító, misztikummal nyakonöntött, rituális emberáldozatokkal, sorra eltűnő kiskorúakkal, akik nem hiányoznak senkinek; forró, faji ellentétekkel, okkult hagyományokkal, ragacsos halálkultusszal vert amerikai déllel meg az összes toposzával – mégis, a fókusz végig a két nyomozó alakján van. Nyolc órára nyújtott karakterdráma, mozifilmeket megszégyenítő alakításokkal, tapintható fejlődéssel és mély bánatokkal. A kiégett zsaru unalomig koptatott kliséjét úgy töltik meg élettel, hogy a végére már tényleg semmi nem érdekel, csak hogy ez a két ember ne nyírja ki egymást. Vagy ha muszáj, akkor legalább gyorsan végezzenek egymással. Dacára annak, hogy a bűnügy félig-meddig rejtve marad, hogy nincs nagyívű végjáték, amiben minden a helyére kerül, hogy valahol félúton elszaladt a ló a forgatókönyvírókkal és igazából nem tudtak újat vinni a rituális gyilkosságok szintén ezerszer látott világába (még ha hátborzongatóra is sikeredett a megvalósítás…) és a Sárga Király köré felépített misztikus szál teljesen elsikkadt; a két főszereplő és az őket alakító Matthew McConaughey és Woody Harrelson játéka miatt ott a helye a legjobb sorozatok között. Ahogy ez a két ember nyolc hihetetlenül tömény részen át viaskodik önutálattal, fatalizmussal, kötelességtudattal és hiábavalósággal, hogy a végére szép lassan csak megnyíljanak egymásnak, az a legemlékezetesebb színészek közti dinamika, amit mostanában láttam. Nem csak kisképernyőn.


A törvény nevében (True Detective) – 2. évad

Voltam akkora troll, hogy ha már kimaradt anno a sorozat, a zseniális kezdés után a második évad pedig kvázi közutálatnak örvendett internetszerte, azzal kezdtem. Mivel antológia jellegű sorozat, tehát az egyes évadok cselekménye nem függ össze, a szereplőgárda is más, megtehettem. Nyilván önáltatás részemről azt gondolni, hogy egy folytatást lehet értékelni az előzménytől függetlenül – ugyanakkor az igenis releváns kérdés, hogy mint önálló sorozat, működik-e. Jelentem, működik. Mivel ezzel kezdtem, itt nyűgözött le először Pizzolato atmoszférateremtő képessége – a zseniális főcímmel, a zenével, az operatőri munkával, a folyvást sötétbe vesző próbálkozásokkal, a remekbe szabott karakterekkel. Korrekt bűndráma ez a második évad, szövevényes politikai és gazdasági bűntettekkel, jó útra térni próbáló gengszterrel, alkoholista, kiégett zsaruval, borzasztó múltbeli terheket hurcoló keménykedő zsarunővel. Saját műfaján belül igazából a legkorrektebb bűnügyi sorozatok közé tartozik. Ám látva az első évadot, nyilvánvaló, miért utálta szinte mindenki – mert ez tényleg csak egy bűndráma. Hiányzik belőle minden misztikum, nincs Sárga Király, nincsenek Lovecraft-utalások, sem mélyenszántó filozófia Matthew McConaughey szájából. Épp az hiányzik belőle, ami annyival kiemelte az első évadot a sorozat-mezőnyből. Ami egyébként nem feltétlenül baj – ugyanazt a bravúrt megismételni lehetetlen is lett volna, és ha már így, akkor szimpatikusabb, hogy valami mással próbálkoztak. (Illúzióink ne legyenek: bár a legszimpatikusabb nyilván az lenne, ha nem is készült volna folytatás, a piac diktál, és már úton a harmadik évad.) Amiben ezúttal sincs hiba, az a színészi játék: bár nyilván az előző évad párosát megismételni nem lehet, Colin Farrell és Rachel McAdams simán elvisznek a vállukon egy ilyen kaliberű sorozatot – az nagyobb meglepetés, hogy Vince Vaughn is felnőtt a feladathoz. Ugyanazt az élményt várni tőle, mint az előzménytől nem szabad (még csak megközelítőt sem), de utálni is kár. Megérdemelné, hogy megpróbáljuk önmagában álló alkotásként megítélni.

2017. november 13., hétfő

John le Carré: A kémek öröksége

Peter Guillam, az angol titkosszolgálat egykori ügynöke békésen tengeti öreg napjait dél-franciaországi birtokán – régi anyai örökség, egy düledező ház, egy kellemetes kert, egy jóval fiatalabb házvezetőnő-barátnő és annak kislánya, aki bearanyozhatja a család nélkül maradt levitézlett kém utolsó éveit. Valami ilyesmiről álmodik mindenki, aki leszámolt már illúzióival és sikerrel szabadult a Hivatal kötelékéből. Ám tudjuk jól (s tudja Guillam is): van, amitől soha nem lehet szabadulni.

Emlékek, melyek ugrásra készen várják, hogy valaki megkapirgálja a felszínüket és ránk vethessék magukat. Félresikerült akciók, félresiklott kapcsolatok, elvesztett bajtársak, rejtélyes körülmények közt elhunyt ügynökök. Amikor egy szokványosnak tűnő napon levelet kap Londonból, melyben szolidan emlékeztetik a nyugdíjba vonulásakor vállalt kötelezettségeire és felszólítják, ugyan jelenjen már meg másnap a titkosszolgálat központjában némi múltidézésre, Guillam pontosan tudja: nem a zajos sikerek felelevenítésével tarkított baráti iszogatás vár rá. Hisz zajos sikerek nincsenek is – a titkosszolgálat lényege épp a titok lenne, nemde?

Ám nem mindenki gondolja így. Ez már nem a hidegháború időszaka, ez a terrorizmusba és azt követő globális parába beleőrült huszonegyedik század, ahol egyik oldalról a szabadságjogok megnyirbálói követelik a kontrollt minden sarkon, terrort kiáltva óvodások fogócskája láttán is; másik oldalról az emberi jogok élharcosai tüntetnek teljes átláthatóságért és elszámoltatásért. S ha a jelent nem lehet feszegetni - hisz van, amire nem tehetik rá a kezüket, ahogy a Hivatal ügyvédje is mondja - hát turkálnak kicsit a múltban. Ott mindig akad valami konc. És tényleg – elég, ha a korábbi John le Carré regényekre gondolunk vissza: nehéz úgy kihúzni egyet a kupacból, hogy abban ne találhatna némi hidegháborús koncepciós pert megalapozó turpisságokat egy kellőképpen kiéhezett emberjogi ügyvéd. Vagy egy leszármazott, akinek szülőjét szitává lőtték a Fal tövében. Vagy egy másik, kinek apját ki tudja, nem előre megfontolt szándékkal küldték-e a saját kenyéradó gazdái a biztos halálba.

Peter Guillam is egy ilyen ügybe keveredik: A kém, aki bejött a hidegről hőse, Alec Leamas fia és Leamas kelet-berlini hálózatának utolsó tagja, Liz Gold lánya készül perelni az angol titkosszolgálatot szüleik halála miatt. Adja magát a cél: hogy elkerüljék a Hivatal besározását, az akkori vezetésre s néhány balekra kenik a félresikerült akciót. Köztük Guillamre, aki abban az időben a legendás George Smiley embere volt. Aki, mint azt mindenki tudja, aki olvasta A kém aki bejött a hidegrőlt, a halálba küldte Leamast. Persze az is lehet, hogy nem – vannak dolgok, melyeket sosem tudhatunk biztosan. Pláne, ha a hidegháborúról van szó. Pláne, ha le Carré-ról van szó. (Itt jegyem meg: A kémek öröksége lényegében a fent említett regény előzményeit meséli el visszatekintések formájában, illetve évtizedekkel későbbi következményeit – ennek következtében nem árt előtte elolvasni A kém, aki bejött a hidegrőlt, ha nem akarunk spoilereket. Ugyanígy nem árt elolvasni előtte a Suszter, szabó, baka, kém című le Carré-klasszikust, melynek végkifejletét jelen könyv teljes természetességgel leplezi le – nem is tehetne másképp. Én szóltam!)

Az idős Peter Guillam tehát múltidézésbe kezd – évtizedekkel korábbi aktákon rágja át magát a Hivatal ifjú titánjaival, valamint ügyvédjével, akik egyaránt határozott ítéletekkel rendelkeznek az apák vétkeiről: valahol az „egész hidegháború el volt szúrva, hibát halmoztak hibára és felelőtlenül küldözgették öngyilkos küldetésekbe a szerencsétleneket, akiket sikerült beszervezni” és a „minden érintett eladta magát a kommunistáknak/náciknak/amerikaiaknak, ergo áruló és megérdemli az utólagos felelősségre vonást” határmezsgyéjén. A múlt feltárása láthatóan senkinek nem érdeke: sem Guillamnek, sem a Hivatalnak. Mindenki egy verziót szeretne, amellyel a legkisebb veszteséggel jön ki az ügyből. Egyik oldalon hiányos (vagy annak mondott) emlékezet, másik oldalon egy halom hiányzó (vagy nagyon gondosan elrejtett) dokumentum nehezíti és támogatja a helyzetet. És vajon hol bujkál a nagy George Smiley?

John le Carré ismét olyan remekművet alkotott, amely hivatkozási alap lehet a későbbiekben – egyszerre ijesztő kordokumentum és visszatekintés saját legnagyobb sikereire. Ahogy az idős Guillam és a hidegháborúról mit sem tudó fiatal vádlói egymásnak feszülnek, miközben elbeszélnek egymás mellett, úgy adná magát a kérdés: az idős le Carré és fiatal olvasói vajon megtalálják a közös hangot? Ne legyenek kétségeink. A kémek öröksége tökéletesen alkalmas arra, hogy kiszolgálja a skandináv krimik nyomasztásán és az amerikai krimisorozatok felfokozott tempóján szocializálódott közönséget is: egyfelől ne feledjük, a hidegháború máig bennünk él, annál nyomasztóbb környüles meg nem nagyon kell; másfelől a sztori meglepően pörög és olvasmányosságban jócskán ráver a szerző nem egy korábbi regényére. Ugyanakkor mivel oda-vissza utalgat korábbi társaira, olvasását elsősorban tényleg rutinos le Carré-olvasóknak ajánlom.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2017. november 10., péntek

Carmine Gallo: Storytelling – A történetmesélés ereje

„A hatékony kommunikáció alapját a történetek képezik.”

Carmine Gallo szerint személyes történetekkel sokkal többre megyünk, mint holmi adatokkal és objektív információkkal, úgyhogy engedtessék meg nekem, hogy picit személyesebb legyek, mint tán illene egy ismeretterjesztő könyvhöz. Amikor először felfigyeltem rá, egy bizonyos illető miatt tettem. Életem elmúlt szakaszában nagy szerepet játszott valaki, aki… hát hogy is mondják ezt szépen… igencsak szeretett sztorizgatni. Persze amikor sohavégetmenérő értekezleteken hallgattuk félig lecsukódott szemmel, akkor nem ilyen finom kifejezésekkel illettük. Amikor meg a valós és mindennapos nehézségeinket óhajtotta elütni egy random kalapból előhúzott sztorival, akkor pláne. Mondjuk ki kereken: rém idegesítő volt. Épp ezért figyeltem fel a Storytelling könyvre és módszerre: vajon lehet ezt tudományosan megalapozottan és jól csinálni, és a storytelling tényleg egy létező technika, csak épp akivel engem összehozott a balsors, az alkalmazza rosszul? Igen is és nem is.

Mi is ez a storytelling? Carmine Gallo menő kommunikációs coach odaát a nagy víz túloldalán, olyan vállalatok vezetőinek tart tréningeket, mint a Coca-Cola, az Intel vagy a Wallmart. Szakértője a hatékony TED-előadásoknak, több sikeres könyv szerzője. Módszere a létező legősibb tudás köré épül: a mesélésnek ereje van. Már az ősember is mesélt, amikor egész napos vadászat után letelepedett a törzs többi tagjával a tűz köré és végre letehette az íjat. Richard Branson meg ma felkapott képzőművészekkel készíttetett egy gigantikus tűzgömböt formázó alkotást Virgin-szigeteki birtokán (megidézendő a tábortüzet), ahol várja a befektetni valójára pályázók ötlet-meséit. A kettő közötti ív a storytellingé.

Hogyan lesz egy ötlet siker, és miért sikkad el ezer másik? Miért hallgatunk csillogó szemű kisgyerekként egy új telefont bemutató mágust és miért ásítozunk mások termékbemutatóin? Miért érezzük hitelesnek, emberközelinek, közülünk valónak az egyik tévés talkshow-vezetőt és miért kapcsolunk el azonnal a másik műanyag közhelypuffogtatása hallatán? A kulcs a történetmesélés mikéntje – legalábbis Gallo szerint. Meg kell mondjam, mást kaptam a könyvtől, mint amit vártam – kevésbé a storytelling módszeréről, tudományos hátteréről (ha van neki), történetéről szól, sokkal inkább sztori-gyűjtemény azokról, akik hatékonyan alkalmazzák a storytellinget. Így is jó, csak ez így kevésbé ismeretterjesztés, inkább bulvár.

Ettől függetlenül okulni lehet belőle, csak meg kell tanulni kimazsolázni a jellemzően amerikai sikerpropaganda-máz alól a valódi történetet (hello, Mr. Gallo!). Tény, mesélő elmével születünk, ahogy az is, hogy a jó történet hormonok felszabadulásához vezethet, boldogabbá, lazábbá, lelkesebbé tehet minket. De önmagában a jó történet kevés. Amit elleshetünk Oprah Winfrey, Martin Luther King, Winston Churchill, Steve Jobs, Richard Branson, Malala, Sir Ken Robinson és megannyi társuk történetéből, az a hallgatósághoz való kapcsolódás képessége. És a bevonódásé – ami szükségszerűen kétirányú: a hallgatóságot bele kell vonni a saját ötletünk (legyen az termék, ötlet, mozgalom) szükségszerűségébe (és nem meggyőzni őket valamiről amihez közük sincs…), magunkat pedig bele kell helyezni a hallgató pozíciójába. Ha nem tudjuk elhitetni, hogy az ő szemszögéből (is) látjuk a dolgokat, akkor dobhatjuk a kukába a módszer összes alapvetését az akadályok legyőzésétől a népmesei hármason át a képekkel megtámogatott PPT-prezentációkig.

Érdekesek ezek az alapvetések: némelyik magától értetődő, lásd „egy kép többet mond ezer szónál”, a humor mindent visz és a túlzásba vitt szakzsargon nem szakértő társaság előtt csak elidegenít; mások ténylegesen motiválóak lehetnek, mint a „találd meg, mitől repes a szíved” alapvetése; de akadnak olyanok is, amelyekkel vitatkozhatunk. A twitter 140 karakteres korlátjára szűkített mondanivaló dicsőítéséről például egyből beugranak egy másik amerikai popkulturális ikon, Bartlet elnök (Az elnök embereiThe West Wing) szavai: nem hiszek a tízszavas válaszokban.

Szóval jó-jó ez a storytelling módszer és Gallo rengeteg okosságot és még több érdekességet leír, ha kellőképpen nyitottan olvassuk, valóban tanulhatunk belőle, de jobb, ha szem előtt tartjuk: nincs olyan kommunikációs módszer, ami mindenre ráhúzható lenne. Vannak témák, melyek igenis igénylik a bővebb kifejtést – ahogy vannak, amelyek igénylik az adathalmozást, a szakzsargont és a humor mellőzését is. Egyvalami azonban biztos (s itt hadd kanyarodjak vissza a bevezetőben említettekhez): ha nincs meg a kapcsolódás a közönségünkkel, veszítettünk. Ha lenézzük a hallgatóságunkat, ha a megmondom a tutit pozíciójából adunk elő, ha nem ismerjük el a meggyőzni akart másik (potenciális vevő, befektető, beosztott, beteg, diák) problémáit, érveit, ellenérveit, és nem vagyunk képesek hitelesen reagálni rájuk és azonosulni velük, akkor nem lehet nyert ügyünk. A storytelling lényege számomra ez: a kapcsolat a mesélő és a hallgató között. Hogy tábortűz vagy agyondizájnolt tűzgömb mellett, az igazából mindegy.


Kiadó: HVG könyvek
Fordító: Gaál-Smith Katalin

2017. november 8., szerda

Elveszett jelentés (Lost In Translation) – film

Folytatjuk a filmes múltidézést – ezúttal melankóliára hajlamos egyetemista éveim egyik legnagyobb kedvencével, ami sok év után újranézve is megdöbbentett azzal, mennyivel többet ad, mint amire az ember elsőre számítana. És ami csendes drámájával és cseppet sem romantikusra, ám nagyon emberire hangolt románcával most már jó eséllyel ott marad az örök kedvencek között.

Sofia Coppola második filmje szépséges lassúsággal szól két ember egymásra találásáról és természetszerű elválásáról – egy olyan kapcsolatról, ahol a romantika, a testiség, a folytatás lehetősége sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az a puszta tény, hogy amikor a legelveszettebb vagyok, akkor valaki megszólít és hagyja magát megszólítani. Afféle hétköznapi csoda, ami lehet, nem forgatja ki sarkaiból a résztvevők életét, de legalább egy picit tán könnyebben elviselhetővé teszi azt az életet, amiben mindannyian oly elveszetten lézengünk olykor. Bob, a valaha szebb napokat látott amerikai filmsztár, aki egy whiskyreklám forgatására érkezett Japánba és Charlotte, a frissdiplomás filozófuspalánta, aki még nem találta ki, mit kezdjen az életével, ám addig is menő fotós férjét kísérgeti külföldi munkáira, az álmatlanságtól hajtva sodródik egymás mellé egy tokiói hotel amerikai bárjában. Egyikük sem tudja, valójában mit keres ott: nem csak a bárban, nem csak Japánban, hanem úgy nagyjából az egész élethelyzetben, amiben van – ez a sablonos-is-lehetne-de-mégsem egzisztencialista elveszettség-érzet láncolja egymáshoz őket az elkövetkező pár napra. Az érzés, hogy miközben körülöttem minden csupa csillogás, és felszínes kapcsolatok garmadája biztosít saját fontosságomról, miért érzem mégis, hogy akár szépen lassan lecsoroghatnék a lefolyón, annyira nem tudom, mit is kezdjek magammal.

Van egy csendes agonizáló jellege a filmnek, ami jó eséllyel sokakat irritál – a szépséges melankóliába bújtatott kilátástalanság-érzetet elég nehéz átérezni, ha filmsztárokon vagy semmittevő függelékeken keresztül ábrázolják. Pedig Coppola filmjének épp ez az egyik megkapó vonása: hogy tök mindegy, ki vagy, mindegy, hol vagy, milyenek a körülményeid, ha az emberi kapcsolataid sekélyesek és nem tudod, valójában ki vagy és miért vagy ott ahol vagy, cseszheted. Ha a feleséged az intimitás magasfokának azt érzi, hogy több ezer kilométerről küld tíz, a bordó különböző árnyalataiban pompázó szőnyegmintát és elvárja, hogy baromira hálás légy, amiért törődik veled, és kikéri a véleményed, és értékeld, hogy ennyi energiát belefeccöl a házfelújításba, miközben te Japánban hereverélsz pár milliócskáért, akkor sokra mész a sztárságoddal. Bob felesége; Charlotte barátnője, aki a telefonba csak annyit tud mondani, még mindig el sem hiszem, hogy Japánból hívsz, miközben nem hallja meg a segélykiáltást abban, hogy már nem is tudom, kihez mentem hozzá; a férj Britney Spears-utánzat színésznőcske haverja, aki rögtön megtalálta a közös hangot partnerével, mert ő is szereti a mexikói kaját – csodálatosan sarkított példái annak az általános jelenségnek, ami körülvesz minket minden álságos „na és hogy vagy” kérdésben.

Valahol pont ezért fog meg annyira Bob és Charlotte kapcsolata: mert nincs benne semmi álságos. Mert olyan természetességgel filozofálnak az élet elcseszettségéről és a kapcsolatok lehetetlenségéről, miközben ostoba kalandokba és felszínes szórakozásokba menekülnek, ahogy csak azok tudnak, akik tisztában vannak vele, egymásra hangoltságuk sem állná ki az idő próbáját, de nem is kísérleteznek vele. Jó, hogy Coppola nem lép határt, jó, hogy hagyja ezt a csodás intimitást nem-kibomlani; mégis szíven üt a csalódottság, ami kiül arra a babaarcra, amikor szembesül vele, hogy van, amit a másik másnak ad magából. Remek arányérzékkel játszik az érzelmek összetettségével – és velünk, nézőkkel.

Miközben e két ember egymásba merítkezését követjük, ezer szinten játszunk az elveszett jelentésekkel – kapcsolatok, érzések, kultúrák, mondanivalók elveszésével. Szép és kifejező a cím (ezúttal, kivételesen, mindkettő): nem csupán arra reflektál remekül, hogy sem Bob, sem Charlotte nem ért semmit a japán nyelvből (sem a japánok által beszélt „amerikaiból” ha már itt tartunk), hanem arra is, hogy mennyire másképp működik egy ennyire idegen kultúra, és valójában mennyire nem értünk semmit belőle, hiába akarjuk jó nyugati turista módjára felfedezni. Iszonyú kifejező, ahogy Charlotte kísérletet tesz arra, hogy elveszettségét némi útikönyvlapokra illő turistáskodással enyhítse: ám sem egy sebtiben elkapott ikebana-óra, sem egy random meglátogatott szentély nem ad gyógyírt az ürességre, ami benne van. Azzal, hogy igazából a tisztelet bárminemű jele nélkül közelít egy kultúrához, és csupán saját szorongására használná pótlékként az ajándékait, épp a jelentésétől és jelentőségétől fosztja meg. Hogy a helyére állítsa a csillogó, nyugatot majmoló Tokió éjszakai életét, ami önmagát fosztotta meg saját jelentésétől. Épp úgy, ahogy Bob színészsége és az általa reklámozott whisky foszttatik meg, amikor látjuk, hogy a halálosan unott színész hogyan próbálja az egzaltált reklámfilmrendező utasításaihoz híven sugározni az érzést, amiről fogalma sincs. Hogy aztán szembesülve saját arcával és az alá biggyesztett japán felirattal egy óriásplakáton, jogosan érezze: azt sem tudja már, mit is reklámoz. De érzést, azt biztosan nem.

Szép és szomorú film, mértéktartó rendezéssel, gyönyörű fényképezéssel, aminek köszönhetően gyakran érezhetjük, hogy a steril szállodából kilépve egy beszívott mesevilágba kerültünk (valójában ez csak Tokió) és két fantasztikus színészi alakítással. Bill Murray a film szíve-lelke, a fásult, kiégett, nem-tudom-mit-keresek-itt Bob szerepét egyértelműen rá szabták – az itt még nagyon fiatal és nagyon-nem-sztár Scarlett Johansson pedig méltó társa. Atyaég, mennyivel jobban szerettem itt, mint most, amikor szupersztár szuperhős szupercsajként rúgja szét halomra a rosszfiúkat. Itt még rajta van a babaháj és ettől teszi félelmetesen hétköznapivá és azonosulhatóvá a fiatal, elveszett, szorongó, szeretetre vágyó Charlotte-ot. Minden újranézéssel elbűvöl. Igazából kíváncsi lennék, mit csinálhat Charlotte és Bob mostanság.


2017. november 6., hétfő

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

„Kíváncsi vagyok, mit indítottam el. Roy Straitley, a felforgató elem. Hamarabb számít az ember arra, hogy a Kápolna tetején a vízköpők lázadni kezdjenek, mint hogy én kárt okozzak a St. Oswaldnak. De az új Igazgató egy élősködő. A Dicsőségtáblák, a régi szokások, kapcsolatunk a fiúkkal, minden, amit kiszivattyúznak, és amit koedukált osztályokkal helyettesítenek, az Öltönyök, a számítógépes asztalok, e-mailek, papírmentes irodák, Bántalmazási Guruk, minden, ami papíron jól mutat, de sosem érinti meg a hely szellemét, mert a St. Oswaldot nem papíron működtették soha, hanem vérrel, verítékkel, krétaporral, munkával és elsősorban lojalitással. A fiúk, az Iskola és főként egymás iránti lojalitással…”

Nyolc évvel az Urak és játékosok után visszatértem a St. Oswald fiúiskolába és veterán klasszika-filológia professzorához, Roy Straitley-hez. Ám a lapokon csak egy év telt el az előző kötet tragikus eseményei óta. Azon események óta, melyek alapjaiban rengették meg az évszázados hagyományaihoz mereven ragaszkodó iskolát – amit csak az ilyen berozsdásodott vén csontok nem hajlandóak tudomásul venni, mint Straitley. Hisz a St. Oswald annyi mindent túlélt már: botrányokat, haláleseteket, háborúkat, társadalmi változásokat. Ám ma már semmi sem olyan, mint régen. Felgyorsult a világ, a piac diktál, a diákok immáron fogyasztók, akiknek szülei minőségi szolgáltatást várnak a pénzükért – és ebbe nem fér bele egy beépült Tégla, egy diák erőszakos halála, egy régi botrány felszínre kerülése. Az előző év eseményei után itt bizony erőteljes szépészeti beavatkozások szükségesek, ha az iskola meg akarja tartani az ügyfeleit.

Plasztikai sebészünk az új Igazgató: valaki, aki sosem tanított, a poszthoz gazdasági szakemberként jutott, a krétapornál többre tartja a számítógépeket, a katedránál a trendi elnevezésű továbbképzéseket, a tanár-diák kapcsolatnál a traumatizált diákoknak lelki segélyt nyújtó bántalmazási szakembereket. Egy új seprű, aki régi árnyat vet az iskolára: egy több mint húsz évvel ezelőtti botrányét, egy meghurcolt tanárét, egy eltűnt diákét, egy borzalmas tárgyalásét, egy soha fel nem derített rejtélyét. Valaki, aki gyűlölte az iskolát diákkorában, és mindent megtesz, hogy megtörje és saját képére formálja a vén hajót igazgatóként – hogy kicsinyes bosszúvágytól hajtva, vagy csupán szenvtelen profizmusból, senki sem tudja.

Egy jó tanár nem tehetne különbséget a diákjai között. Tudja ezt persze Roy Straitley is, mégsem tagadja, hogy minden évfolyamból megvannak a maga kis kedvencei. Ahogy időnként vannak olyanok is, akiket ki nem állhat. Mint a sima modorú, fanatikus keresztény családdal vert, minden tanárt bepanaszoló, a tanagyaggal szemben erkölcsi kifogásokat emelő, áskálódó kis Johnny Harrington. Aki két jelentéktelen csatlósával ellehetetlenítette Straitley legkedvesebb tanártársát. Aki már tizenévesen gond nélkül juttatott börtönbe valakit, homályos indítékokkal. És aki igazgatóként visszatérve mintha célul tűzte volna ki, hogy ugyanennek teszi ki évtizedek óta gyűlölt egykori tanárát. Ám ahogy a hol bájosan vicces, hol öregesen szánalmas harc a régihez fanatikusan ragaszkodó, minden modernizációnak ellenálló, latin cinizmusával mindenkinek idegeire menő öreg professzor és az erőszakos újításba vetett hit fanatikusai, az igazgató és famulusai közt elfajul, úgy mosódik egybe a régi botrány az új tanév történéseivel. És hamarost kiderül, hogy néhány új számítógépnél és egypár koedukált óránál sokkal nagyobb veszedelemmel is szembe kell nézni…

Elmondhatatlanul örültem, hogy Joanne Harris műveit végre gondozásába vette egy új kiadó – remélem, a feltámasztás nem lesz egyszeri csoda, és szép sorban olvashatjuk az eddig magyarul kiadatlan műveket. Jó pár év eltelt már az utolsó Harris-olvasásom óta, de a szerző varázsa mit sem kopott. A St. Oswald fiúiskola jól illeszkedik az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú mellé a sorba: trükkös narratívájával, több idősíkon játszódó történetével, az iskola mikrovilágával és az egymásra utalt, egymásról látszólag mindent tudó, ám egymást mégis folyamatosan átverő szereplőivel éppúgy képes magába húzni és megvezetni, mint az előzmény. A „ki kicsoda” és „ki kinek adja ki magát” játékban Harris érezhetően profi – ennek ellenére értelemszerű, hogy másodszor már nem tud olyan könnyen becsapni. Gondoltam én félúton. Aztán kapott egy újabb pofont az olvasói önérzetem. Bár ezúttal nem az eltitkolt identitások, hanem a mellékszereplők által szép csendben hordozott mocskos kis titkok miatt.

Mert minden kedélyes iskolássága és a bájosan irritáló harcot vívó Straitley mellett (tényleg, vajon az előző kötetben is ennyire idegesítően túlhajtotta Straitley az öreges ragaszkodást a hagyományokhoz és a hajthatatlan ellenállást bármi változással szemben?) valójában erről szól: a mocskos titkokról, melyek megnyomorítanak. És az álszent, bigottságot trendi pszichologizálással kedve szerint váltogató társadalomról, ami zászlajára tűzi a haladást, mégis üldözi a másságot; ami csupán a jelszavakat cseréli le időről időre, de mindig kiveti magából azokat, akikre nem illik az egyenruha; ami veszett vadként csap le a könnyű prédára, hogy ráhúzzon minden útjába kerülő bűnt, ahelyett, hogy szembenézne azzal, kik és hányan a valódi bűnösök. Súlyos témákat boncolgat Harris és nem ad feloldozást: hisz miféle elégtétel adható bárkinek huszonegynéhány év, egy börtönben leélt élet és magányosan, számkivetettként ért halál után? Milyen lojalitások mentén szolgáltassunk miféle igazságot ott, ahol mindenki bűnös és bántalmazott egyszerre?

Súlyos könyv, de roppant szórakoztató. Az iskola atmoszférája minden modernizációra való törekvés ellenére a régi, a diákok kellően idétlenek, a kisváros szeretnivaló, főhősünk meg zsémbes vénember létére még mindig képes őszinte aggodalmat kiváltani. Ráadásul Harris még egy sajtos pirítósról is úgy tud írni, hogy rögvest megéhezünk. Kedvet csinált újra az Urak és játékosokhoz, de ez várható volt – azt viszont csöppet zokon vettem, hogy a végére körvonalazódott bennem egy gyanú, egy lehetséges kapcsolódási pont a Kékszeműfiúval, amiben nem vagyok biztos, és mivel ezt utálom (már ha nem vagyok biztos egy olvasmánnyal kapcsolatos gyanúmban…) most azt is újra kell olvasnom.


Kiadó: Libri
Fordító: Szűr-Szabó Katalin

2017. november 3., péntek

Aznap éjjel (The Night Of) – sorozat

A Hatalmas kis hazugságok után ismét egy remek HBO minisorozatba futottam: az Aznap éjjel a tavalyi nyár sikerszériája volt, jelölték pár Golden Globe díjra, a főszereplő Riz Ahmed pedig teljesen megérdemelten hozta el a legjobb minisorozatos főszereplő Emmy-díját. Fojtogató atmoszférájú, kifejezetten lassú folyású krimisorozatról van szó – ehhez képest bravúr, hogy elérte nálam, hogy két részletben végignézzem a nyolc részt, melyek közül kettő (az első és az utolsó) ráadásul mozifilm hosszúságú. Komótos tempója ellenére olyan feszültség jellemzi, hogy egyszerűen nehéz otthagyni, már ha valaki vevő a lefojtott bírósági drámákra és a szöszölős nyomozásokra. Nem eredeti széria egyébként, egy jó tízéves angol minisorozat, a Criminal Justice amerikai újrája.

Kezdjük is ezzel – az eredeti cím sokkal helyénvalóbbnak tűnik, hisz a sorozat középpontjában nem a bűncselekmény felderítése, hanem az igazságszolgáltatás működésének bemutatása áll, épp ezért a The Night Of cím nagyjából teljesen érthetetlen, ha csak fel nem tételezzük, hogy szolid fricska: épp annak, hogy egy idő után senkit nem érdekel, hogy mi történt Aznap éjjel. Azon az éjszakán, amikor a fiatal pakisztáni származású, de már az USA-ban született diák, Nas felvette az apjától elkötött taxiba a gyönyörű Andreát, hogy aztán némi drog és eszelős szex után ott találja magát a lány holttestével, egy véres késsel, hiányos emlékezettel és készülődő pánikrohammal. Az ügy eléggé egyértelműnek tűnik, mégis, a bevezető epizód az egyik legfeszültebb és legokosabban felépített felvezetés, amit az utóbbi időben láttam. Attól a perctől, hogy Nas fennakad a közlekedési rendőrök hálóján, mert balra fordul ahol nem kéne, ráadásul totál beállva, odáig, hogy az őrsön megtalálják nála a véres kést és végre összeáll a nyomozóknak, hogy a balek taxis srác, akit bevittek egy véres gyilkossággal egyidőben, épp az a taxis srác, aki a gyilkosság helyszínéről elmenekült, eltelik bő háromnegyed óra és egy idő után már a fotel karfáját kaparjuk idegességünkben, hogy nem igaz hogy nem veszik észre ami ott van az orruk előtt… Baromi ügyesen vonnak be minket a rendőrségen magányosan és bepánikolva ücsörgő Nas nézőpontjába, aki tudja, hogy nála a kés, tudja, hogy látta a szomszéd, tudja, hogy egy pillanat alatt lebukhat, minden percben meg akar lógni, de reménykedik, hátha nem jönnek rá. És komolyan, a rendőrök bénázása láttán mi is abban reménykedünk, nem jönnek rá. Aztán persze rájönnek. És ahogy előhúzzák a véres kést, az tán az egyik legjobb rendőrségi jelenet a sorozatok világában.


Innentől Nas bekerül az igazságszolgáltatás körforgásába és nem lehet sok kétségünk, hogy kerül ki onnan, ha egyáltalán kikerül. A sorozat sikerrel egyensúlyoz a börtöndráma, a tárgyalótermi dráma és a nyomozós krimi között, hogy részről részre tolódnak el hangsúlyok, az simán lehet szándékos. Utóbbi a legkevésbé fontos: egy nyugdíj előtt álló kiégett nyomozó alakján át követhetjük, mi is kellene ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Már ha érdekel egyáltalán bárkit. Érdekes, hogy bár ez a szál a legelhanyagoltabb, a nyomozóé az egyik legizgalmasabb szerep: Bill Camp remekel a „klisés is meg nem is” bulldog-szerepben. Apró felvillanásokban láthatjuk, hogy kezdettől kételkedik a fiú bűnösségében, nehezen is vádolja meg, néha el is gondolkodik azon, hogy akár más is tehette, még potenciális gyanúsítottak is felbukkannak, aztán hagyja a fenébe az egészet, mert úgyis tudja, hogy az igazság nem számít senkinek.

Legkevésbé az ügyészségnek, akik nagyjából ki is mondják, hogy tök mindegy, mi történt, csak rá lehessen bizonyítani valakire. A főszereplőn kívül abszolút kedvencem a kiégett ügyésznő, akin hosszan időz a kamera, ahogy a bíróság hátsó ajtajánál szívja egymás után a cigiket magányosan, miközben olyan rettentően elege van már az egészből, hogy arra nincsenek szavak. Erős az ellentét és nagyon jól pakolja elénk a sorozat: egy fiatal, talán ártatlan, talán nem srác, aki beleesik az igazságszolgáltatás nyúlüregébe és ezek az idősödő, a rendszer és a saját abban betöltött szerepük által megtört figurák, akiket már semmi nem tud kizökkenteni a rutinból.


Valahol a kettő között mozog a koszhadt ügyvéd, aki véletlenül talál rá a srácra az előzetesben – hogy az addig leginkább prostikat és piti drogosokat védő „utca ügyvédje” pusztán kiugrási lehetőséget lát a gyilkossági ügyben, vagy némi filantróp hajlamnak engedve tart ki a vesztes ügy mellett akkor is, amikor Nas lepasszolja egy menő hiénáért, aki a médiaszenzációért vállalná a védelmet, majd a srác első rossz húzására lelép, az végig rejtve marad előttünk. John Torturro remek a szerepben, karaktere tökéletesen fémjelzi az igazságszolgáltatás reménytelenül ócska oldalát – mégis, az ő szála lógott ki leginkább a nagy egészből, az egészségügyi és családi problémák részletezése teljesen felesleges volt. Az erre szánt időt inkább fordíthatták volna a nyomozásra vagy Nas börtönben töltött idejére.

Mert a lényeg végső soron ez lenne. Hogy mi lesz egy fiatal, ártatlan kinézetű jófiúból, ha bekerül a rendszerbe. Nyilván újat nem mondd az eddigi sokszáz börtöndrámához képest, az sem meglepő, hogy ha eddig nem is követett el semmit a srác, mire kijön (ha kijön), addigra fog; mint ahogy az sem, hogy szó szerint nem lesz ugyanaz az ember – ami meglepő, az annak a plasztikus és bátor ábrázolása, amit a börtönbeli mentor, Freddie ki is mond: nem ugyanolyan jó bent is, mint kint? Itt is van, aki törődik veled. És annak fényében, hogy Nas ártatlanságában még a saját anyja is kételkedik, ez elgondolkodtató. Hogy lehet, jobban jár, ha a történtek után bent marad. Mert mi várja kinn? Egy halom stigma, egzisztenciális romlásba lökött család, kiújuló muszlimgyűlölet. Tök mindegy, mire jut az esküdtszék, hogy felmentik-e vagy sem, hogy ejtik-e a vádat vagy sem, ha kijön, már ő lesz a pakisztáni srác, akit gyilkossággal vádoltak. És ez sokkal mélyebb átalakulás, benne magában is, mint néhány börtöntetkó vagy a leborotvált haj vagy a magára szedett izom.

Érdekes a nyitott vég és az, mennyire felnőttnek nézi a sorozat a nézőit. Semmi nagyívű igazságtétel, semmi feloldás, semmi nagyszabású közhelypuffogtatás. Pont ugyanolyan bizonytalanok vagyunk a végén is, mint az elején. Pont ugyanúgy nem tudjuk meg, mi is történt pontosan aznap éjjel. A szereplők pedig pont ugyanolyan fásultan, kiábrándultan mennek tovább újabb igazságok után kutatni. De vajon tud-e bárki hinni benne, hogy ezúttal jobban fogja érdekelni őket az a bizonyos igazság?


2017. november 1., szerda

Sylvain Neuvel: Ébredő istenek

Pár hete, A sötét oldalOdakint sötétebbIdőrabló hármas után azt mondtam, most egy darabig nem kellenek könnyed sci-fi kalandok, köszönöm szépen, aztán belelapoztam Sylvain Neuvel Themisz-aktáinak második részébe és jól benne is ragadtam. Pont ugyanazzal ragadott meg most is, amivel tavaly az első rész: a formával. Ugyan az Alvó óriások nem váltotta meg a sci-fi világát, és a folytatás sem fogja, engem simán meg lehet venni kilóra ezzel a dokumentarista felépítéssel, a naplóbejegyzésekből, jegyzőkönyvekből, katonai híradásokból, beszélgetések átirataiból összerakott történettel. Sokan kritizálták (és nyilván fogják is) hogy ez a forma alkalmatlan a szereplők árnyalására – nos, nem az, ahogy levélregényből is születtek már klasszikusok, Neuvelt sem lehet azzal vádolni, hogy ne rajzolná körbe a szereplőit, vagy ne adna nekik egyedi hangot a naplóbejegyzéseiben; az, hogy kevesebb figyelmet kapnak az egyéni motívumok, inkább a monumentálisra nyitott problematikájú katonai sci-fi jellegnek köszönhető. Itt mindenki egy kirakós egy része – az egyéni vonások egyszerűen kevésbé fontosak, mint a nagy egészben elfoglalt szerep.

Bő tíz évvel járunk az Alvó óriások befejezése után: van egy óriásrobotunk, de még mindig nem tudjuk, mire is kéne (ha kéne) használnunk – fegyvernek klassz, de kissé túlságosan is hatékony ahhoz, hogy bármely mai államalakulatra rábíznánk (értsd: szempillantás alatt tesz a földdel szó szerint egyenlővé több négyzetkilométernyi területet, bárminemű ismert mellékhatás nélkül); azt meg még nem volt alkalom kipróbálni hogy földönkívüli támadással szemben mit ér. Eddig.

Ugyanis amikor a pilótái és a kutatószemélyzet már épp kezdene ráunni az egészre, az előző kötetben egy sajnálatos baleset következtében elhunyt, majd rejtélyes módon felélesztett (vagy sem?) kutatásvezető, Rose pedig kezdene belezizzenni egzisztencialista pszichologizálásába arról, ki ő és vajon azonos-e azzal a lénnyel, aki meghalt; megjelenik egy másik óriásrobot London közepén. Hurrá, végre dolog van! Persze a kormányok és titkosszolgálatok a megszokott módon reagálnak, London lakóinak egy része pánikba esik, másik része béketábort alapít a robot lábainál, a Themisz fenntartására és vizsgálatára alapított ügynökség, a Földvédelmi Csapatok meg rögvest indul, hogy kommunikáljon a tesóval, ha már beugrott látogatóba. Aztán persze kitör a káosz…

A semmiből hipp-hopp felbukkan még egy tucat robot a világ legnépesebb városaiban és módszeresen pusztítani kezd. S ha ez nem lenne elég, néhány kormány a saját városait lövi halomra, hátha úgy jobb lesz. Naná, hogy nem lesz. Közben az FCS-t irányító és hőseinket a háttérből manipuláló rejtélyes figura tovább keveri kártyáit, a New York-i kínai étkezdéből ismerős még rejtélyesebb ismerőse által elhintett információmorzsák alapján meg teljes joggal vizionálunk világvégét. Persze semmi sem úgy lesz, ahogy elgondoltuk. Legfeljebb egy kicsit.

Neuvel fantáziája végtelen, formai játékai pedig elragadóak – azzal együtt, hogy ez a második rész nem vádolható még annyi eredetiséggel sem, mint az első. De legalább szépen tiszteleg H. G. Wells előtt. A befejezés meg parádés, ráadásul olyan függővéggel borzolja az idegeket, amitől az erre fogékonyak jó eséllyel sarokba vágják a könyvet és/vagy reklamálnak a kiadónál, hogy az ő példányukból tuti lemaradt egy ív, mert így nem lehet befejezni… Lehet. Ha van kritikám, akkor az épp ez a megint csak túl nagyra nyitott konfliktus, de hát földönkívüli inváziós sci-fi esetében mi mást várhatnánk. Nem is tudom, azt hiszem, jobban tetszett, amíg csak egy árva óriástenyérben vizsgálódtunk. Már most túl sok óriásrobot, túl sok halott, túl sok földönkívüli… Mit hozhat a harmadik rész? Egy biztos: ha a forma marad (és miért ne maradna?) olvasni fogom. Talán egyszer még a világvége is eljön...


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

2017. október 30., hétfő

Avishai Cohen Trio - 2017. október 11. MÜPA

Meg kell mondjam, miután az előző hét végén, a Budapest Ritmo három napján kicsit túladagoltam magam nagyon jó zenéből, némileg tartottam tőle, hogyan érint majd ez a nagyon várt személyes találkozás. Hogyan és mit nyitnak meg bennem, és hova költöznek be Avishai Cohen és zenésztársai. Merthogy ez sem egy laza „odadobom magam aztán lesz ami lesz” zene; hanem a jazz egyik teteje – azzal a nem rendeltetés-szerűen használt bőgővel, a végletekig kipöttyözött dobbal, a ritmusára feszített zongorajátékkal; a teljesét akkor adja ki, ha egyszerre tartod életben magadban az önátadás képességét a megfeszített figyelemmel. Hogy úgy engedjen ki benned a hangok tömegéből ömlő feszültség, ahogyan a dalban – hogy a teljesen nyitott fül kedvéért lehunyt szemek mögött is azokat az érthetetlen helyeken (benned is érthetetlen helyeken) húrhoz érő ujjakat figyelhesd: hadd rajzoljanak ki valami megnevezhetetlent.

Ez  a három zenész egyetlen képet rajzol… Tanítani való, hogyan lép hátra a meglehetősen extrém játékmódból a szelíden szokott háttérbrummogásba a legváratlanabb helyeken Avishai Cohen, hogy teret adjon a billentyűkön bűvészkedő Omri Mornak, vagy a doboknál olykor elszabaduló Noam Davidnak. Tapsot provokáló bravúrmomentumok tömegével játszadoztak ők hárman; de legfőképp egymással. Megdöbbentő, hogy a felvételekhez képest egy-egy koncert jelenlétében mennyire bátran kalandoznak, mennyire merészen ütik egyre magasabbra az egymásnak passzolgatott labdát – ez a zene él; akár a játszói arcán az egymásra figyelés közben letörölhetetlen vigyor. Tényleg van az a szint, ahol a rontás is csak egy szokatlan, izgalmas lehetőség a játszótársnak – hiszen a meglepetés erejével hat és teljesen új harmonikus ösvényeket nyithat.

Persze nem mondom, hogy nem kell szoknia a fülnek a tényt, hogy nem fenn vinnyog a szóló, hanem alant brummog. Alapjában arra vagyunk kódolva, hogy a mélységek kísérő lüktetése fölé várjuk a cifrát – nem is biztos, hogy ez pusztán nevelődés kérdése… azt bőven el tudom képzelni, hogy elsőre ezt lehet a legnehezebb követni. Hogy pengetve és húzva-vonva, de ott, a mélyben születik meg a közös legattraktívabb fele. S talán az általam nagyra becsült játszóhely is hozzáteszi mindehhez a maga körülményeit… A MÜPA egyébként csodálatos akusztikájával (és profi hangosítás-rendszereivel – avagy a hangosítás kezelőinek attitűdjével) kapcsolatban Pisti barátom fogalmazott meg egy markáns kritikát, miszerint az összhangzás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben túl kulturált – hogy szinte soha nem engedik szabadjára a mélységek dübörgő dögeit. Tény, olykor tényleg megfeszített figyelemmel kellett követni a pengető ujjakat – az egészből olykor alig emelkedett ki ez a mélyben formálódó csoda…

Mindezt most rakosgatom össze, az élmény után, annak leülepedése közben – mert ott és akkor csak hálát éreztem, és nagyon jól eső fáradtságot a végén (még egy ellentmondás: hogyan lehet a feltöltődésbe elfáradni). Elmondhatom: láthattam élni a színpadon az egyik legizgalmasabb zenei utakat járó kortársam, elmondhatom, részt vehettem a magam szerény módján az est varázslatában. Nem akartuk leengedni őket a színpadról – túl hamar repült el az a két óra. Hallatlanul bájosan cselezték ki a sokadik visszatapsolást, az utolsó utáni utolsó dalukban jó alaposan megtapsoltattak bennünket…

Ez mind a varázslat technikai része – valójában azt hiszem, nem itt van a titkuk. Rafael barátom meséli, hogy azokra a dolgokra figyel szívesen és igazán, amiben tisztán hallja a megéltség, a jelenlét mélyről zengő A hangját. Ez a jó humorú srác, Avishai Cohen, és a játszótársai is élik a zenét – és éltetik nekünk; ez sem előadás volt, hanem egyfajta szeánsz, zenében való előadói és hallgatói lélegzetvétel, a legjobb fajtából. Érzésekről beszélni a legnehezebb – de a triónak ezen az estén is (szavak nélkül és mégis) maradék nélkül sikerült.

2017. október 27., péntek

Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

A Vihar egy emberről írt színdarab, aki megrendez egy színdarabot – egy olyan darabot, ami az ő fejéből pattant ki, az ő képzeletéből, tehát lehet, hogy a hiba, ami miatt megbocsátásért esdekel, maga a színdarab.”

Felix Phillips egykoron egy neves színházi fesztivál művészeti vezetője volt, sajátos Shakespeare-rendezéseit egyszerre zabálta és gyűlölte a kritika – mégis sikert halmozott sikerre. Napjainkban meg a Fletcher Büntetésvégrehajtási Intézet írás-olvasás kurzusán tanít Shakespeare-drámákat a raboknak. A kettő közötti időben Felix elvesztett mindent. Felesége belehalt a szülésbe, tündéri kislányát, Mirandát háromévesen elvitte egy agyhártyagyulladás, posztjáról elmozdította áskálódó egykori jobbkeze. Felix egy elhagyatott városszéli kunyhóban tengeti napjait, a szomszédos házból lopja az áramot, lánya szellemével társalog és várja, csak várja a napot, amikor bosszút állhat tönkretevőin.

És a nap el is jön. A börtönbéli kurzus negyedik évadában, amikor fülébe jut, hogy az immáron kultuszminiszteri pozícióig jutott egykori riválisa igazságügyi miniszter haverjával egyetemben a Fletcherbe látogat megtekinteni a rabok irodalmi okításának eredményét (s persze jó politikushoz méltón befagyasztani a támogatást), úgy dönt, az addigi vérgőzös királydrámák helyett szintet lép a rabok okításában és A Vihart viszi színpadra. Azt A Vihart, melynek megrendezésétől megfosztották. Ami élete főműve lehetett volna. És Felix modern Prosperóként újra színpadra áll, hogy bosszút álljon, megbocsásson és megbocsáttasson. És hogy végre, tizenkét hosszú év után ő is elengedhesse a saját szellemeit.

Végre! Pontosan ezt vártam a Hogarth Shakespeare Project regényeitől – ezt az összetettséget, sokrétűséget, frissességet! Margaret Atwood magasra helyezte a lécet és csont nélkül megugrotta: a sorozat további darabjainak nem lesz egyszerű dolga. A Vihar újrameséje színdarab a színdarabban, ami sikerrel értelmezi újra az eredetit, miközben erős és átélhető saját történetet tár elénk. Lehet vitatkozni azon, hogy vajon egyszerűbbé vagy épp nehezebbé teszi-e az író a saját dolgát azzal, hogy (még ha kifacsart is, de) színházi közegben mesél újra egy klasszikust – szerencsénkre a darab maga itt korántsem öncélú mankó, hanem integráns része Felix saját történetének.

Mely történet, túl azon, hogy Prosperóéra rímel, fájón emberi és nagyon mai – Atwood mély emberismerettel szól veszteségről, az elengedésre való képtelenségről, a dédelgetett bosszúvágy gúzsba kötő hatalmáról; miközben jellegzetesen szatirikus stílusában azért csak odamondogat a mai művészeti élet finanszírozóinak és parazitáinak. Megszokhattuk tőle az erősen átpolitizált műveket, itt sem tagadja meg magát és szigorúan foglal állást a művészet korrumpálóival és a semmitől vissza nem riadó karrieristákkal szemben. Furcsamód mégsem ez a leghangsúlyosabb réteg: bár Felix gyászterápiája és megbékélése önmagában megérne egy regényt, Prospero ezúttal átengedi a főszerepet – a raboknak. A szerző saját bevallása szerint mélyen beleásta magát a börtönökben tartott művészeti kurzusok világába – ez meg is látszik. Egyszerre elkeserítő és felajzó olvasni, hogy mennyi lelkesedést, kreativitást, érzelmet tud kiváltani az elítéltekből egy ilyen lehetőség, és mennyit fejlődnek egy-egy darab színpadra állítása közben. Félelmetesen érdekes világot fest elénk Atwood, szeretném hinni, hogy a valóságban is létezik ilyesmi, és Shakespeare, avagy egy kreatív színházi előadásban való részvétel valóban kapaszkodót nyújthat.

S hogy miképp áll bosszút Prospero? A megoldás fifikás és a maga módján bájos. Ahogy kerekedett előttünk a történet, drámaibb, hogynemondjam, véresebb végkifejletet vizionáltam – ám Atwood itt megálljt parancsolt saját démonainak, és nem a tőle megszokott borúlátó véggel ajándékozott meg minket: annál nagyobb alázattal nyúlt Shakespeare-hez. Felix bosszúja nem csak kreatív, de csavar még egyet A Vihar többkörös értelmezésein – vagyis ez már egy színdarab a színdarabban, ami egy másik színdarabba van csomagolva. Ezzel együtt egészen új szintre helyezi az interaktív színház fogalmát. De hogy a szerző rajongóinak is jusson egy kis morzsa, teljesen azért nem hazudtolja meg önmagát – a rabok kötelező továbbgondolásai, melyben felvázolják, milyen jövő vár a dráma szereplőire a zárómonológ után, már hozzák a jellegzetes Atwood-témákat: kezdve azzal, hogy Alonso és Antonio már a hazaúton mindenkit megöletnek, tengerbe dobatnak, Mirandát pedig sorra erőszakolja az egész legénység, aztán odadobják Calibannak; odáig, hogy Gonzalo utópikus kis köztársaságot hoz létre Prospero szigetén ahol csak a természetnek él. És még egy Caliban-rap is létjogosultságot nyer.

Azt nem tudom, hogy Shakespeare mit szólt volna a dráma börtönadaptációjához, melyben a háborgó tenger egy hajómintás zuhanyfüggöny, Ariel tulajdonképpen földönkívüli és/vagy szuperhős (elvégre egyetlen elítélt sem akar tündérkét játszani, érthető okokból), a három istennő szupererővel rendelkező Disney-babák, Caliban pedig Godzilla-maszkot visel; de az nagyjából biztos, hogy a Boszorkánymagzat elnyerte volna tetszését. Atwood mindent kihozott A Viharból, amit ki lehet ahhoz, hogy egy napjainkban is érvényes, önálló mondanivalóval rendelkező történetben értelmezze újra a klasszikus drámát. Hibátlan!


Kiadó: Kossuth
Fordító: Varga Zsuzsanna

2017. október 25., szerda

Budapest Ritmo - 2017 október 6-8. Akvárium klub


Két hete múlt és még mindig zsong tőle időnként a fejem. Timi ajándékozott meg vele, megint – neki köszönhetem, hogy három napon keresztül átlag négy órában hagytam magam vinni, amerre a hangok vittek. Szerencsém volt hallani a második Budapest Ritmo fesztivál fellépőinek javát – ezúttal az Akváriumban. Tartottam a helyszíntől – nem kellett volna. A Kishall, a Nagyhall és a Volt Vokál is (a három színpad) elég jól szeparálódtak hangilag, s a közönség együttlüktetésének kifejezetten jót tett, hogy ennyire közel voltunk egymáshoz. A csütörtöki, Szimplában megtartott koncertekre nem volt módom menni, úgyhogy számomra a fesztivál péntektől vasárnapig tartott – annak fényében, hogy némelyik előadó napokra-hetekre adott dúdolni- meg combon ütögetnivalót, így is súlyosan túladagoltam magam…


Péntek

Nagyon ügyes műsort sikerült összerakni a Hangvető csapatának, meg az általuk felkért szervezőknek – nem tudom, mennyire volt szándékos, de minden este valamilyen (halált is fókuszban tartó, fájdalmas, de jó) súlyossággal kezdődött, hogy aztán a végén valamilyen ritmusos életörömzene koronázza. A péntek a Ponkkal kezdődött: posztfolklór cimbalomra, hegedűre, nagybőgőre és énekre; morva halálballadák a korai számítógépes játékok grafikáját idéző háttérvetítéssel. A komor témát rengeteg (fekete) humorral ízelte tele a játékmód, meg a háttérben futó minimál-rajzfilmek… Galgóczi Tamás barátom (a beszámolóját itt olvashatjátok), akivel az első sorból hallgattuk, nagyon szereti őket – van is mit szeretni rajtuk. Nem is hagytam szívesen a Kishallban őket – de muszáj volt, mert a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös produkcióját hallani kellett. Ez konkrétan egy tipikus 13 dudás egy csárdában eset volt, amit az összes résztvevő csurdig élvezett – naná, hogy mi, a közönség is. Iszonyúan ritmusos zenei kavalkád, egymásba szólózó jó értelemben vett zeneőrültek (másodszor együtt a színpadon!!); ez volt az egyik teltházas koncert, s mint ahogy utólag kiderült, lesz közös lemez, na ezt minél többen hallgassátok meg – nem fogtok csalódni benne… Jó volt látni, hogy mennyire megbecsült partnerei a klezmer vén rókáinak a mi fiatal (világsztár) zenészeink!



Az Autentic Light Orchestrába csak beleszagoltunk (utólag kicsit bánom, mert elég sokszor elővesszük itthon azt, ami a megosztón fenn van tőlük); de a Volosit és Lajkó Félixet mindenképpen hallani akartam. A Volosi úgy született, hogy a két komolyzenész tag meghívást kapott egy sátoros lakodalomba, ahol összebandáztak a népzenészekkel. Mutogatták egymásnak a játékmódokat, cifrákat, trükköket (gondolom én…), és ebből az egymásra csodálkozásból lett egy gyönyörű, kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló együttműködés. Meg kell mondjam, azzal együtt, hogy rajongok Lajkó Félixért és azért, amit képvisel, a becsatlakozása ebbe a játékos harmóniába egyszerre volt reveláció és ambivalens élmény. Mert a mi prímásunk ez esetben egy pillanatra se fogta vissza magát – így az addigi boldog együttmuzsikálás helyett a beléptétől fogva Lajkó Félix és (alkalmi) zenekara állt a színpadon… lehetett nagyon szeretni, csak nagyon nem ugyanazért, mint előtte magában a Volosit.

Ami ezután következett, az sokáig billegett a befogadhatóság szélén, amíg aztán meg nem értettem, mi történik. Cristophe Chassol a bevezetőben köszöntötte Bartókot, úgymond az egyik istenét – és amit a világ számos pontján gyűjtött filmrészletekkel (úgymond gyűjtött megőrzendő értékeivel) művel, ahogy zeneművet épít a képek és hangok köré a billentyűkön dobos társa figyelmes kíséretében, az konkrétan mágia. És valóban Bartók-i, az attitűdje mindenképp. Amikor az első, madárhangokra komponált (zseniálisan megvágott) filmképi futamok mögül egyszer csak előbukkant a madárhangokat utánzó ember a filmfelvételen, akinek a füttyére és magyarázatára a fülünk hallatára született meg a teljes értékű improvizatív kompozíció… Ultrascore-nak hívja a műfajt a srác, fantasztikus amit csinál, fantasztikus volt élőben hallani (egy változatát - minden születés más… - ideillesztem).


A pénteket a Mookomba koronázta… Egyszerűen nem volt erőm, hogy a két DJ, Makossa és Megablast produkciójára átszakadjak belőle – telilakták a fülem… Ezt megint csak hallani kell, az afrikaiakat általában egyszerűen hallani kell és kész. Az valami hallatlanul ironikus, hogy a kihallható fájdalom, az olykor nyers, tapintható mozgalmi-politikai üzenet fölött-alatt-körül milyen színgazdagsággal lüktet az életöröm! Az urak zimbabweiek, de oda nyúlnak a világ zenéibe ahova csak akarnak, olyan boldog gátlástalansággal, hogy komolyan mozgáskorlátozottnak kell lenni hozza, hogy ne akarj moccanni a zenéjükre.


Szombat

Végül úgy alakult, hogy szombaton a hat fellépőből érdemben csak hármat hallottam – mert teljes figyelmet követeltek. Az Oratnitzába csak belehallgattam (remélem lesz még alkalom… enyhén beteg keverék) a Kal pedig a legvégén nem talált rajtam a zöldfoki szigeteki csodacsajszi után fogást. Ez van… de menjünk sorjában.

A kezdetek súlyos (halálos) mélységeit ezúttal Pere Martinez és az Aurora szolgáltatta – finoman elemelt spanyol flamenco, dobogó lábával tökéletesen ritmust lekövető flamenco-táncossal, és azzal a kegyetlen férfifájdalommal a kitartott hangban. Kicsit elgondolkodtam rajta, miközben ezeket a pontos „itt vagyok” gesztusokat láttam a nem kicsit kivagyi táncban erre a nem kicsit kivagyi zenére, hogy jobbára ott születik a halál (fenyegetése, kísértése, lehetősége) körül olyan intenzív kultusz, ahol annyi konvencióval bástyázzák közül a szerelmet, hogy már képtelen csak úgy, spontán megszületni. Egyébként sűrű, teljes élmény voltak, alig bírtam otthagyni őket…

De muszáj volt. Mert kezdődött a Yallah Bye – azaz Jahwar és Mitsoura Mónika koncertje, ami egyébként szétragyogta a szombatot! Jahwar és az a máshonnan alapjából ismerős, az Atlasz-hegység oldalában kinövő, erős ritmustörzseken csücsülő zenéje önmagában megérne egy misét (csak akár az, mit csinál másképp a zenészeivel, mint a számos nagy előd…); de amit Mónikával együtt műveltek, az mindent felülírt. Én nagy tisztelője vagyok az Ando Drom zenészeinek, a hazai szcéna legnagyobbjai közé tartoznak, de amit ezek a srácok itt a régi kedves dalokkal műveltek Mónika alá, arra nemigen vannak szavak! Aztán a saját közöseikben a két énekes olykor komplett intim házastársi veszekedést énekelt nekünk a dalba, számon kérő férfival és flegma nővel – és volt hogy a szeretet annyi fájdalmát öntötték ránk együtt is és külön is, hogy a könnyem is kicsordult (került fel ez meg az, az egy szem szelídség mellé, amit először láttam a megosztón fenn tőlük, az ezer színükből – ezt azért iderakom…)


S mindez után: Lura. Ez az este a pici de erős nők parádéját hozta – a zöldfoki szigeteki nagyasszony, Cesaria Evora nyomán talán legnagyobb léptekkel Lura jár; de sokkal többet mutatott meg abból a számos színt és ízt hordozó birodalomból, mint a MÜPA színpadán Palya Bea mellett oly kellemes meglepetést okozó Mayra Andrade. Akkor írtam és nem cáfoltak: Mayra annak a zenekontinensnek inkább egyfajta undergroundja, határokat járó szabad lélek – míg Lura inkább a fősodor. Jelzem, ez itt egy pillanatra se jelent értékítéletet is, a minősége mind a kettőnek megkérdőjelezhetetlen. Lura megtáncoltatott és megénekeltetett bennünket, minden szinten bevonni szeretett volna – sikerrel. Tényleg nem csoda, hogy nem volt kedvem-fülem-szívem aztán a nyers, punkos Kalhoz (meg fáradtam is, na, még az ilyen habzsizó természetnek is sok ennyi befogadnivaló…)


Vasárnap

Az utolsó napi elmélyülés Boris Kovactól és kvartettjétől érkezett – ez a szerb férfi olyan szelíd erővel siratta el a hazáját, meg ami ott az utóbbi időkben történt… a közelmúlt traumái, a jelen feszítő ellentmondásai – és valami elmondhatatlanul vigasztaló, simogató erő, ami áradt belőle. Mintha minden ellenkező tapasztalt és előjel ellenére – mintha még mindig hinne bennünk, emberekben, hinne a zenében… úgy, hogy időnként a legdurvábban töreti meg a dobbal a harmóniát, úgy, hogy belehallod a fegyverdörgést is, belehallod a visszavonhatatlant. Nehezen szakítottam el magam ettől a hangulattól, mert engesztelt.

De el kellett szakadnom, mert konkrétan szerintem az életben többet nem hallgathatom meg, mint kezd néhány fiatalabb kori kedvencemmel a maga értelmezésében Shefita. Tüneményes kis zenebohózat, ahogy ott illeg a (muszájból, ám királynői grandezzával kézben tartott) botjával a dallamokra. Ethno-pop, olvasom, ezt műveli Radioheaddel, meg Nirvanaval, belecsavarja zsidó és arab népi hangszerek kereteibe az egykori lázadást – de valóban zenebohóci módon, egyszerre megtisztelve és kinevetve az eredetit, az eredeti világfájdalmas attitűdjeit. A kisasszony tükröt tart a maga teljes kiállásával, a remek zenészekkel, akik tényleg képesek a szeszélyei szerint működni, felejthetetlen… (tessék, egy kis ízelítő belőle...)


Mint ahogy hordozom majd a Volt Vokálban hallott hallgatósokat Lakatos Mónika és Rostás Mihály „Mazsi” előadásában… mennyire jó volt látni, hogy kicsi lett a terem. Hogy alig fértünk, hogy nem volt elég szék. Mennyire jó volt hallani ezeket a dalba csomagolt bocsánatkéréseket… valahol mélyen elgondolkodhattam a hűtlenségeinken (holott máshogyan hordozom, mint könnyen csábuló embertársaim…). Ezt nem tudom szavakkal megköszönni. Mert nem először érzem úgy, Lakatos Mónikát hallgatva, hogy valami helyettem történik, hogy az én némaságom is megtöri, amikor énekel, és még nagyon sokszor szeretném ezt érezni…

Csak éppen megkóstoltam a Malabi Tropical-t (sajnálom is…), de mennem kellett. Mert akárhogy is, de ha itthon Transglobal Undergroundra moccanhatok, azt nem hagyhatom ki. A Fanfara Tiranával és Harcsa Veronikával együtt színre lépő veteránok szépen öregszenek… Bár azt meg kellett állapítanom, hogy ezeket a tiranai harsonásokat úgy amúgy egyedül is szívesen hallgatnám (mondható, hogy már ezért megérte). Harcsa Veronikáért meg úgy ahogy van, rajongok – és a Play me még mindig egy telitalálat az érzékeimnek, pláne ha Hamid és a tiranaiak pörgetik alá az alapokat.

Azt hittem, ezzel kész… minden előzetes várakozás nélkül mentem fel a Kishallba Al Javalára – német klezmer-balkán-ska… ja. Aztán az este egyik nem várt meglepetése lettek, a két szaxi, gitár, két dob (meg szájdobolás didzseriduba; konkrétan nem gondoltam, hogy ennyire perverzen jó lehet…). Vittek könnyedén, megint a boldogságba. Olyan könnyedén, hogy el is dőlt – már nem megyek le dél amerikai pol-beatot hallgatni, úgyhogy az Amparanoia kimaradt… 

Összességében igen jól szervezett, erős program lett az idei Ritmo. Maradjon hagyomány… meg az is, hogy ott vagyok rajta.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...