Almási Kitti: Bátran élni

Lássuk be, van abban némi pikantéria, hogy pont most írok erről a könyvről – amikor a fél világ (beleértve engem is) legszívesebben a lakás legtávolabbi sarkába bújna félelmében és sokan vagyunk, akik a szorongástól nem tudjuk, merre az előre. Ilyenkor bátorságra buzdítani és az önismeret, a traumafeldolgozás, a belénk ivódott rossz és még rosszabb minták feloldásának fontosságáról írni minimum öngól, ráadásul ez a vírushelyzet aztán tényleg nem olyan, amire bárki azt mondhatná, hogy „és akkor mi van?”…

Ezzel együtt tény, tán soha nincs akkora szükségünk bátorságra, önismeretre, a külső és belső démonainkkal való szembenézésre, indulataink, előítéleteink, dédelgetett sérelmeink legyőzésére, mint ilyen kihegyezett helyzetekben. Ilyenkor látjuk kristálytisztán, hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki szembe mer nézni a félelmeivel. Soha még akkora szükségünk nem volt rá (legalábbis az én és a velem egykorúak életében biztos nem), hogy mindennapi szorongásainkat, rutinszerű reakcióinkat, kész válaszainkat félretéve beleálljunk az ismeretlenbe. Fogalmunk sincs, mi vár ránk az elkövetkező hónapokban, nem tudhatjuk, mennyire fordul fel az életünk hosszú távon ennek a járványnak a következtében; ha roppant szerencsések vagyunk, akkor csupán egzisztenciák roppannak meg, szokások alakulnak át, le kell mondanunk az utóbbi évtizedekben kivívott luxus egy részéről. Ha nincs szerencsénk… mind tudjuk, mi történik, ha nincs szerencsénk. Ma, amikor ezt írom, szembejött velem egy emlék a facebookon: három éve ezen a napon kaptam meg életem legszebb születésnapi ajándékát – amit egy sürgősségin átvirrasztott éjszaka során leplezett le előttem Zoli. Az a március maga volt a pokol – a megelőző három évben elvesztettem az apámat, az apósomat és a mostohaapámat, utána pedig a hozzám legközelebb álló került kórházba. Akkor ott szembe kellett néznem a saját kis privát világom lehetséges végével.

Hogy miért írom ezt most le és miért épp e könyv kapcsán? Mert a Bátran élni egyik legnagyobb tanulsága számomra pont az, hogy a megélt traumáink tesznek minket azzá, amik most vagyunk – hogy minden megküzdött válság hozzásegít, hogy a következőtől már ne féljünk. Annyira. Hogy szembe merjünk nézni a lehetőséggel: igen, minden elveszhet. Hogy elkezdjünk B-terveket gyártani, mert higgyétek el, eljön a pont amikor a dermedtségtől nem leszünk képesek rá. Hogy egy ilyen helyzetben, mint ami körülvesz minket, képesek legyünk minden nap felkelni, menni előre, dolgozni, mintha még lenne bármi értelme, főzni, olvasni, szeretni. Hinni abban, hogy lesz holnap. Akkor is, ha… Sőt, akkor is, ha én nem leszek.

Nade, amikor elkezdtem olvasni Almási Kitti könyvét, még nem tudtam, hogy mire befejezem, az életünk fenekestül felfordul. Hogy feltegyük magunknak a kérdést: „És akkor mi van?”, számos élethelyzetben fontos. Főleg ipari szorongóknak, mint én. Az önsorsrontás bajnokainak, akik a járvány okozta veszélyhelyzet miatt megtorpanó terveiket is képesek úgy interpretálni, hogy „már megint kudarcot vallottam”. Azoknak az imposztor-szindrómásoknak, akik hiába kapnak napról napra újabb és újabb megerősítéseket, képesek napról napra meggyőzni magukat arról, hogy alkalmatlanok a feladatra. Azoknak, akik képesek a legproduktívabb és pozitívabb beszélgetést is úgy átforgatni magukban, hogy aztán a nap végén zokogva átkozzák a partnert. Ismerős?

Aki fél, annak iszonyú nehéz. Mert az nem úgy megy, hogy azt mondjuk, ne félj és akkor én nem félek. A félelem, mint a legrosszabb méreg, beissza magát a bőr alá, és soha nem lehet kimutatni, nincs ellenszere, nincs klinikai teszt, ami azt mondaná: ennyi meg ennyi félelem, így meg így kezelhető. A legváratlanabb szituációkban tud ránk törni és elhitetni velünk, hogy a világ, úgy en bloc, ellenünk van. Ne is próbálkozz inkább semmivel, bújj el abba a sarokba és várd ki, amíg mindenki más, aki okosabb, szebb, talpraesettebb és főleg, NEM FÉL, majd megoldja. Ezzel egyetlen módon lehet felvenni a harcot: önismerettel, önismerettel és még egy kis önismerettel. Minden hasonszőrű könyvnek az az elsődleges célja, hogy példáiban magadra ismerj, hogy tanulságait képes legyél a saját életedre alkalmazni, hogy felismerd, hol alkalmazhatóak és hol van szükséged esetleg szakértő segítségre.

A Bátran élni igényes pop-pszichológia a javából: olvasmányos, közérthető, érdekes példákkal teli, nem nélkülözi a személyességet, ugyanakkor masszív tudományos alapokon áll. Nem szakkönyv, inkább esetgyűjtemény, némi magyarázattal – ilyesformán pont alkalmas arra, hogy ha valaki minden pszichológiai háttérismeret nélkül olvassa, akkor is értse és érezze. Ugyanakkor – és ez nagyon fontos, főleg a közösségi oldalak önsegítő megmondópápáinak korában! – soha nem csúszik át felszínes konyhapszichologizálásba. Nyilván mindenkinek mást ad, és jó eséllyel nem is ott ragad meg igazán, ahol számítasz rá: nekem például a legnagyobb ütést annak a nőnek a története vitte be, aki még halálos betegként is az elhanyagoló apja okozta sérüléseket vetítette rá minden kapcsolatára és embertelen gyűlöletreakciókat produkált, ahányszor egy számára fontos férfi más nő felé tanúsított bármilyen figyelmet (legyen az akár egy testvér). Néha ott üt, ahol már azt hiszed, nincs dolgod – érdekes felismerés volt, hogy mit és hogyan vetítek ki sokszor olyan személyekre, helyzetekre, akiknek semmi közük az alapproblémához.

Minden helyzetben nagyon nagy szükségét érzem a pszichoedukációnak és a Bátran élnihez hasonló okos, jól megalapozott és olvasóbarát könyveknek – most meg még inkább. Olvassátok, tanuljátok önmagatokat, dolgozzatok a traumafeldolgozáson és a félelmek kezelésén. Baromira fontos, hogy legalább a józan eszünket próbáljuk megőrizni, ha már minden más felfordul!

„Amikor képessé válunk arra, hogy a félelmeinket, gátlásainkat leküzdjük (vagy legalábbis csökkentsük, kezelhetővé tegyük őket), és merünk bátor döntéseket hozni, minden esetleges nehézséggel és kudarccal együtt is olyan életet élhetünk, amilyet élni érdemes. Ez a felszabadultság és erő nem csak nekünk segít, hanem a velünk kapcsolatban élőket is oldottabbá és bátrabbá teszi.”  

Kulcslyuk Kiadó

Tavaszi kuckózás

Március elején, ahogy beköszönt a tavasz, engem is el szokott kapni a lelkesedés, elkezdem nézegetni a könyvpiaci megjelenéseket, tervezni a könyvfesztiválos bevásárlólistát, szervezni az elkövetkező hónapok beszerzéseit, programjait. Nem volt ez másképp idén sem, már épp érleltem magamban egy „Nyakunkon a Könyvfesztivál” jellegű kitekintőt, mi várható, mi érdekel, minek a megjelenését nem bírom kivárni – aztán… Mindannyian tudjuk, mi történt. Most kuckózás van és csend és dermedtség. A Könyvfesztivál, nagyon helyesen, elmarad, a kiadók jó része leállította vagy elhalasztotta az új címek megjelentetését, a kulturális programok lefújva. Az életünk gyökeresen megváltozott az utóbbi egy hétben, és még nem tudjuk, hol lesz ennek a változásnak a vége.

Nyilván ebben a helyzetben nem a kultúra a prioritás, én mégis erről fogok írni a jövőben is, több okból. Először is, ez egy kultúrával foglalkozó blog, én pedig ehhez értek – sajnos sem virológus, sem gazdasági szakember nem vagyok, sem az egészségügyi vészhelyzetet, sem a borzalmasnak ígérkező gazdasági hatásokat nem tudom sem megoldani, sem megmagyarázni. Másodszor: rendületlenül hiszem, hogy a kultúra minden helyzetben segít túlélni, hogy a (most még önkéntes) karantén elviselhetőbb jó könyvek, filmek, zenék, színházi élmények társaságában. Ráadásul a kötelező és önkéntes korlátozások miatt számos kedvencünk – kiadók, színházak, rendezvényhelyszínek, előadóművészek – kerülhet nehéz helyzetbe a jövőben, amin, tekintve, hogy nem vagyunk mecénások, egyféleképpen tudunk segíteni: rendületlen kultúrafogyasztással.

Miközben szokjuk ezt az új helyzetet, ki a home office, ki a távoktatás gyermekbetegségeivel küszködve, azért be kell látnunk: rohadt szerencsések vagyunk. Hisz nem az első vonalban küzdünk, mint azok, akik az amúgy is haldokló magyar egészségügy égisze alatt próbálnak élni és életben tartani; nem is egy hipermarket polcai alatt szakadunk épp bele a vásárlók rohamába; és főleg: még nem minket kell életben tartani. Szóval, ha ezt olvasod és épp azon gondolkodsz, hogy mi lesz a várva várt könyvmegjelenéseiddel, mikor nyit ki a kedvenc színházad, túléli-e a válságot a kedvenc szórakozóhelyed, akkor velem együtt baromira szerencsés vagy.

Írhatnék tippeket a kényszerű home office túléléséhez – nem teszem, egyrészt mert minden közepesen írástudó blogger megtette már (ne higgyétek el a „home office 10 legfontosabb szabálya” jellegű posztok egy szavát sem – mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia, neki mi válik be), másrészt mert még én sem találtam rá a napi rutinomra. Írhatnám, hogy nézzük pozitívan a dolgokat és lelkesedjünk, mert végre van időnk tisztességesen kitakarítani a lakást, új hobbit tanulni, kipróbálni régóta nézegetett recepteket, átültetni a virágokat / kigazolni a kertet, elolvasni a várólistánkon porosodó klasszikusokat – de most komolyan, van, aki ezeket komolyan gondolja? Elmondhatatlanul feldúl amikor azt látom, hogy a közösségi médiában már most, alig egy héttel az iskolák bezárása és az élet fogható lassulása után kialakult egyfajta „ki használja ki jobban a karantént?” jellegű verseny. Emberek, ez most a túlélésről szól, arról, hogy maradjunk emberek, őrizzük meg a józan eszünket, segítsük embertársainkat (mindenki a saját eszközével, mert e téren sem kell belemenni semmiféle áljótékonysági versenyfutásba), törődjünk a szeretteinkkel – nem arról, ki tud több fancy fotót posztolni a csillogóra sikált lakásáról meg az elolvasott könyvhalmokról.

Szóval írok inkább arról, miket tervezek a közeljövőben elolvasni / megnézni és milyen tippeket tudok adni arra, hogy a bezártságban se maradjunk minőségi kulturális élmények nélkül.

Bár az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Könyvfesztiválra bejelentett címek közül mi jelenik meg az elkövetkező hetekben és mi fog csúszni, én nagyon remélem, hogy például a számomra eddig egyértelműen az év megjelenésének számító Az ehető nő ki tud jönni. Atwood amúgy is minden helyzetben jolly joker, most épp a Testamentumok segít elmenekülni a hírek elől. Amúgy ha valaki épp egy, az emberiséget kipusztító járványról szeretne olvasni, feltétlenül tegyen egy próbát a MaddAddam-trilógiával – Atwood már mindent is megírt, ami várhat ránk. Friss megjelenések közül már itt figyel Carmen Maria Machado novelláskötete, A női test és más összetevők – ironikus módon ebben is helyet kapott egy írás, melynek egy világjárvány adja a keretet. Március elején jött haza a Locke & Key trilógia, amit mindketten el fogunk olvasni – és jó eséllyel nem maradhat ki a belőle készült sorozat sem. Annak nagyon örülök, hogy a Tokyo Ghost képregény még megjelent a FUMAX-nál, ez kötelező vétel lesz, annak kevésbé, hogy a Transmetropolitan halasztást szenved és hát ki tudja, meddig tart ez a veszélyhelyzet, ha eléri a Könyvhetet, akkor egészen biztosan az esetleges Sandman folytatások is csúsznak (nem mintha már bejelentették volna őket, csak sejtés, hogy Könyvhétre jöhetett volna a harmadik) ☹ Azt nagyon sajnálom, hogy az Agave nagyon várt Neil Gaiman díszdoboza is csúszik, de az eddigi kommunikáció szerint lesz, és végülis ezek a kötetek megvannak, olvasni lehet őket, a csini illusztrált kiadásokat meg kivárjuk.

Nem szoktam kifejezetten vásárlásra buzdítani senkit, nem vagyok én influencer, a pénztárcája meg úgy gondolom, mindenkinek a legszigorúbban vett magánügye, de ebben a helyzetben, amikor a gazdasági hatások tényleg beláthatatlanok, és nyilván a kis kiadók fogják jobban megszívni, még fontosabbnak tartom, hogy aki teheti, közvetlenül a kiadótól vásároljon – minden forinttal hozzájárulhatunk az életben maradásukhoz, ahelyett, hogy valami milliárdos céget tömnénk. Cserébe egyébként nagyon klassz gesztusokat kapunk: több kiadó ingyenesen letölthetővé tette a könyvei egy részét, köztük az Agave is – ne hagyjátok ki, vannak köztük igazi gyöngyszemek!

Aki nem csak olvasna vagy sorozatozna (azért ez sem elvetendő – itt is olvashattok a közeljövőben több sorozatos posztot, egyelőre csak ízelítőül, mik vannak feldolgozás alatt [persze nem biztos, hogy mindről lesz írás]: A korona, Az új pápa, A jeges élet, A viszony, Stranger Things, Briliáns barátnőm, Sexeducation [és igen, friss a Netflix előfizetésünk 😊]), annak is számos lehetőség áll rendelkezésére, melyek közül a legszimpatikusabb, hogy több színház, illetve játszóhely online elérhetővé tett előadásokat.

Ezek közül a legfontosabb a mi kis szívünknek a MÜPA, ami épp márciusban ünnepelte volna impozáns koncertsorozattal 15. születésnapját – ehelyett regisztráció nélkül elérhetővé tette digitális archívuma egy részét, benne nyolcvan világszínvonalú koncertfelvétellel és negyven irodalmi esttel. A Katona József Színház nagyot dobbantott azzal, hogy elérhetővé tette a tavalyi év egyik színpadi szenzációját, a Nóra – Karácsony Helmeréknélt, ez kötelező darab! De számos színház szervez „karanténszínházakat” is, ahol élőben követhetjük a játékot. Ingyen elérhető a Berlini Filharmonikusok archívuma, ami komolyzenerajongóknak nyilván igazi csemege, illetve nézhetünk operát is a MET on demand oldalán. A Budapesti Fesztiválzenekar minden este „karanténkoncertet” ad a facebook-oldalán, a Fővárosi Nagycirkusz hétvégenként szintén a facebookon közvetíti korábbi nagy sikerű produkcióit, a Budapest Bábszínház is elérhetővé tette két előadását a youtube-on (ideiglenesen), remélhetőleg itt is lesz folytatás.

Ez csak egy kis ízelítő, érdemes a kedvencek weboldalait / facebook csatornáit folyamatosan nézegetni, nagyon sokan streamelnek friss dolgokat, tesznek elérhetővé régi anyagokat, több író olvassa fel rendszeresen műveit, szerkesztőségek podcastolnak, nagy most a - jó értelemben vett - nyüzsgés kulturális téren. Furcsa nyüzsgés ez persze, csupán árnyéka valaminek, és mind csak reménykedünk benne, hogy elég lesz ahhoz, hogy víz felett tartsa a hazai kulturális életet. De sose hagyjon el minket a remény, hogy egy nagyon nem ideillő disztopikus parafrázissal éljek – amíg fogyasztjuk, követjük, lelkesedünk érte és még a legnagyobb vész közepette is érdeklődünk iránta, addig a kultúra túlél! Olvassatok, nézzetek, kövessétek kedvenceiteket – win-win szituáció, mert minden perc, amit aggódás és hírek helyett kultúrára fordítunk, segít nekünk is túlélni. Mi is igyekszünk szép lassan magunkhoz térni és friss posztokkal jelentkezni.

Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Irvin D. Yalom, a világ tán leghíresebb pszichoterapeuta szépírója 2017-ben, nyolcvanhat évesen jelentette meg önéletírását, szándéka szerint utolsó irodalmi művét, mely egyszerre példaértékű szembenézés, számvetés, önanalízis és mind a pszichológia, mind az irodalom iránt érdeklődőknek kincset érő műhelytitkok gyűjteménye. Akik ismerik Yalom írásait, tudják, hogy őszinte múltidézésre lehet számítani – mégis, az olykor a polgárpukkasztás határait súroló nyíltság és a minden gátlástól mentes önanalizálás még nekünk, rajongóknak is okozhat némi meglepetést. Ami persze nem baj. Yalom saját bevallása szerint is példát akar állítani elénk: a halál közelségében nincs és nem is lehet helye mismásolásnak, elkendőzésnek, álságos tetszeni vágyásnak. Az egyetlen út a teljes őszinteségé. Tegyük hozzá: egész életében ezt vallotta, mind terápiás munkája során, mind irodalmi műveiben – hitelvesztés nélkül nem is írhatna másképp önmagáról. Ráadásul elért már annyit saját terepén, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának – nincs az az önfeltárás, ami csorbíthatná eredményeit és népszerűségét. Így azért könnyű – mondhatnánk némi cinizmussal, de épp Yalom és társai pszichológiai témájú művei segítettek rávilágítani: teljesen mindegy, van-e kockázat vagy sem, az önfeltárás, a magunkkal szembeni őszinteség, a múlttal való szembenézés soha nem egyszerű. Még egy látszólag tökéletes életet élő, világhírű, gazdag, rajongott pszichoterapeutának sem.

Irvin D. Yalom 1931-ben született, bevándorló zsidók gyermekekként, gyermekkorát Washington szegénynegyedében töltötte, a szülők vegyesboltja feletti nyomorúságos lakásban, erőskezű anyja által halálra féltve – egy könyvmoly zsidó fiút a bandaháborúk szabdalta fekete negyedben volt is mitől. A kis Irvin hamar a washingtoni közkönyvtár bűvöletében találja magát – amikor épp nem keleti parti nyári táborokba száműzik, itt tölti minden szabadidejét, hogy így óvják az utcától. Itt kóstol bele először az irodalomba – ám útja ekkor még az akkoriban a kiemelkedés legbiztosabb útjának számító orvosi egyetemre vezet. Nagyon korán, tizenöt évesen ismeri meg későbbi feleségét, Marilyn Yalomot, akivel annak 2019-es haláláig élnek együtt. A Marilyn iránti szerelem és a kiemelkedés vágya végig kíséri az első évtizedek krónikáját – tökéletes társak és egymás tökéletes motiválói ők, a nála is okosabb és többre hivatott nő iránti lelkesedés hajtja Yalomot egyre magasabbra és magasabbra, míg az egyre nagyobb sikerek csak erősítik már-már földöntúli összetartozásukat (Marilyn Yalom a Stanford egyetem professzora, világszerte elismert feminista genderelmélet-kutató, több nagysikerű szakkönyv szerzője [magyarul egy sem jelent meg] és a francia irodalom doktora volt); mely összetartozásba négy gyermekük sem igazán férhetett bele. Az első rés a pajzson, egyben lehetséges magyarázat arra, hogy az emberi kapcsolatok szinte teljes spektrumát módszeresen vizsgáló pszichiáter-író miért hanyagolta a szülő-gyermek kapcsolat analizálását: készséggel elismeri, hogy lányának igaza van, amikor szemükre veti, hogy a szülők számára mindig is fontosabb volt a másik, mint négy gyermekük. A Yalom házaspár fél életét utazással, kutatói ösztöndíjakkal és tudományos (majd irodalmi) munkák írásával töltötte, miközben gyermekeik nevelése dadákra és bentlakásos iskolákra maradt.

Eme adalék is jól mutatja, hogy Yalom nem kertel. Nem rejti véka alá azt sem, hogy többször szemére vetették, páciensek, kollégák, közvélemény egyaránt, hogy „burokból prédikál”. Ennek legeklatánsabb példája A magyar macska átka című novelláskötet egyik darabjában olvasható is, melyben az Irene névre keresztelt páciens a fejére olvassa, hogy a terapeuta élete mennyire meleg, otthonos, ártatlan, konfliktusoktól és drámáktól mentes. Hogy vajon hogyan is tudna valódi segítséget nyújtani krízishelyzetben lévő pácienseinek, ha ő maga soha nem tapasztalt krízist? Vajon van-e bármi fogalma egy, a Stanford védett közegében létező felső-középosztálybeli pszichiáternek a „való világról”?

„Egy olyan terapeuta számára, aki egzisztenciális keretek között gondolkodik, egy ilyen védett élet inkább teher. Sokszor vágytam rá, hogy kilépjek az egyetem elefántcsonttornyából, és belevessem magam a való világba! Évekig tervezgettem, hogy valamelyik hosszabb kutatói szabadságom alatt fizikai munkásként dolgozom, mondjuk, detroiti mentőkocsisofőrként, vagy egy manhattani gyorsétterem szakácsaként, esetleg eladóként egy szendvicsbárban. Erre azonban sohasem került sor, mindig elcsábított valami más, ellenállhatatlan ajánlat: egy írói elvonulás Balin, egy kolléga velencei meghívása vagy éppen egy bellagiói ösztöndíj a Comói-tónál. Sok tekintetben el voltam szigetelve a nehézségektől.”

Micsoda problémák… Félretéve az iróniát, a kérdés túlmutat Yalomon és az ő kihagyhatatlan világkörüli túráin: a kortárs pszichoterápia (és a belőle kinőtt segítő szakmák) egyik legérdekesebb kérdése épp az, hogy a terapeuta saját tapasztalata mennyiben segíti a terápiás folyamatot – erre a kérdésre azonban már nem Yalomtól fogjuk megkapni a választ. Iróniáért egyébként ő sem megy a szomszédba, az például, ahogy elénk tárja a hatvanas-hetvenes évek pszichiáter közösségének drogokkal való kísérletezését (tudományos kísérletezésre tessék gondolni, a Stanfordon egyetemi keretek közt végeztek hallgatók és oktatók részvételével LSD-kísérleteket), illetve, hogy hogyan húzta ki házassága egyik válságából a Rollo May-től kapott „különleges” ecstasy, több mint vicces. Nyilván ma már senkinek nem ajánlaná e terápiákat, de hát hiába is tagadná, hogy azokban az években a kísérletezést ők (is) magasfokon űzték. Nyilván szigorúan a tudomány érdekében.

No de házassági válság, drogok és kényszerű egzotikus utazások ide vagy oda, minket, irodalomrajongókat mégiscsak Yalom irodalmi munkássága érdekel elsősorban – elképesztően érdekes volt olvasni, nem csak a művek születési körülményeit, a regényekbe és novellákba beleszőtt valós terápiás tapasztalatokat (és igen, még annál is jóval több valós alapja van a legtöbb történetnek, mint hittük – de természetesen minden sztori a páciensek beleegyezésével és elváltoztatott adatokkal került kötetbe); de magát a folyamatot is, ahogy az akkor már egyetemi professzor és tankönyvszerző Yalom negyven felett elkezd filozófiai kurzusokat látogatni és Heideggerrel ismerkedni. „Rendkívül sajnáltam, hogy filozófiai és általában humán alapismereteim annyira hiányosak, ezért elhatároztam, hogy kitöltöm ezeket a réseket. […] Lassan kiválogattam magamnak azokat a gondolkodókat, akik leginkább relevánsnak tűntek a szakterületemen. Elmélyültem Nietzsche, Sartre, Camus, Schopenhauer, Epikurosz és Lucretius munkásságában; Kant, Liebniz, Husserl és Kierkegaard elképzeléseit kevésbé találtam átültethetőnek a klinikai gyakorlatba.” A regények után nem lehet nem széles vigyorral olvasni e sorokat (és hálát adni az égieknek amiért megkíméltek minket egy lehetséges „Kierkegaard-terápiától”...). Innen már egyenes út vezetett a szépirodalomhoz, és Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera, Hesse, Mutis, Hamsun műveihez, melyek „az emberi létezés alapvető paramétereit kutatják”. Innentől pedig nincs megállás. Bár az első éveket még fémjelzi némi aggodalom - „vajon nem látnak-e át az igazi filozófusok tudásom vékony burkán?” – azonban hamar megszületik az Egzisztenciális pszichoterápia, majd követi az Amikor Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és társaik. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Kiadó: Park

Fordító: Orosz Ildikó

Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Mint az ide-oda guruló gesztenye a tálban, úgy zörögnek bennem a leírhatatlan mondatok - mert ti itt vagytok, én meg ott: ti itt, olvasáson innen, míg mi, akik már olvastuk, könnyeket nyelő Óperenciáján messze túl. Nem vehetek, nem vehetünk el tőletek egy érzést sem, ami ebben a mesében bolyongva elfoghat, azzal, hogy világba kiabálom, ami rabul ejtett benne. Immár harmadszor... Nincs szívem, elvenni tőled az élményt, kedves olvasó, hogy így kapd, ebben a Csilla által megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben - így írtam először az Ólomerdő után. Nem mutatom be, csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad - mantráztam az Üveghegy meghasadt, éles törmelékén való átbotorkálás után. Nem mesélhetem el, egy porcikáját se, egy fikarcát, sörtéjét, sárkányfark-végi pikkelyét se - így mondom most. Ugye, háromszor kell kimondani? Hogy a tündevilág szíve, lelke, szabályai szerint teljesüljön?

Pedig idézni akartam. Mondatok sorsrejtő szövetét bogozni a szemetek láttára, de nem tehetem. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Morfondíroztam rajta, hogy ez nem filmesíthető meg. Mert a java belső történés.

Belső történés a kiválasztottságról. A bizonytalanság lelket satuba fogó érzését pengetve az elrendelt sors hajszálakból font húrjain. Hiszen melyikünk tudja valóban, teljes szívvel kijelenteni: erre születtem? S vajon tényleg jó volna-e, ha tudnánk? Ezt a Mesét az elbukó kiválasztottak szinte soha se mesélt, kegyetlen, halottra hűlt történeteinek szele fújja. Miközben élteti a mesélést, és megtiszteli a hagyományozott népmesét. Azt a kincset, amit talán még megszokásból olvas este a szülő az ovisának, amit a kisiskolás kezébe nyom: ez való neked. Így kell újramesélni, hogy látsszon: Szépország történetei mindenkinek valók - mert azok a könnyen átélhető mesei nehézségek ilyen mélységes szakadékok fölé vertek képzelet-hidat. Hogy attól volt népmese, mert egymásnak mesélték, mindig mást, mindig kicsit másképp, nyomot hagyott rajta a mesélője (kinek-kinek mástól keserű) szája íze. Csilla története felnőtt, s ahogy az eltüntetett erdők helyén partot mosó Óperenciás tenger hullámai csobogják, azt én se szánnám az aprónépnek. Pedig ez butaság. Hiszen a mese tükör, és akkor mutat sorsot, ha az élet látszik benne, apró-cseprő kis örömek és csalódások, és azok a nagy pillanatok, amiket mindannyian mesélni vágynánk - ha lenne bennünk elég varázserő hozzá. Mi az aprónépet az örömre készítenénk - a boldogan éltek, míg biztonsági játékára. Ez a Mese nem ér véget ott.

Ez a mese teljesebb cseperedés. Világfa-ültetés. Az egykor Ártány által felszaggatott rend hiány-tömése. Mert ott hagy el, veszteségek után, mégis, a reményben. Hogy gyökeréből új fája ered. A Halál gyökeréből sarjadzó élet új Világfája. Ennek a szónak minden aktuálisan használt, zászlón lobogó rém-ízét elfelejtetheti ez a megtisztelt mese. Bonyolult, szép irodalmi szerkezetben, kisregénnyel a nagyregény előtt, akárcsak az előző kötetében. A nézőpontváltás világot teljesítő gesztusával újfent. Borzongató volt, amikor megértettem, hogy Rabonbán elbeszélését igazából hol, milyen lépcsőn mélybe ereszkedés közben hallgatom. Mert bevillant a kötetet nyitó kisregény - de nem a részletek, nem is a lényeg, hanem mint egy gyönyörűen rajzolt iralás: az érzés, amit bennem keltett. Az összes rezonancia, amit az olvasásakor éreztem. És ettől tágult égbe nyitott barlangcsarnok-nagyra az a pár, jól megválasztott szavú mondat, ott, ahol eszembe jutott. Ahol az is hallotta, akinek ez a címlapon szégyenbe hajtott fejű hős elmeséli. Ahol hallotta a Mese a saját sorsának szívet tépő rezonanciáját. Hogy hőssé válni annyit tesz: lemondani róla.

Mindezt úgy, hogy egészében maradtak benne hibák, apró repedések simára csiszolt kavicsán, amibe belekapaszkodhatna a kritika. Ez a három könyv egyetlen történet, s akkor jársz a legjobban, ha egy lélegzettel olvasod. Hogy úgy fogyjon el a levegőd, ahogy a hőseinek nem egyszer - s hogy érezd, hányszor akart volna másképp lekerekülni. Hogy igazán értékelni tudd az írója magát is tépő kíméletlenségét. Nekem a hibáitól válik valódivá. Valahol azt remélem, Kleinheincz Csilla mesél még - nem ezt (jaj, nehogy ezt!), de ugyanilyen kérlelhetetlenséggel. Holott érzem, tudom, ami ennyire nehezen nyert formát, az megismételhetetlen, és nem is szorul ismétlésre. Hogy hálás lehetek akkor is, ha eztán ez a tündérlelkű lány megmarad a mások meséi hiteles tolmácsolójának, mások meséi kertészének - s hogy hálás lehetek, hogy ezt a könyvét legalább elolvashattam. Talán magammal viszem, ezt is, oda is, ahol majd rólam csiszol le minden sallangot a létünk elnyelő, mindenkire váró ezüst tó.  

Kiadó: Gabo

Good Omens - Elveszett Próféciák - sorozat

Kint úgyis megbolondult az időjárás, viharosan fúj a szél, eső veri a magát már kisebbre összehúzni képtelen, szerencsétlen vegetációt, rázza a leeresztett redőnyöket; szörnyű hírek érkeznek innen meg onnan, halál, háború, járvány, éhínség, menekülők, és akik nem menekülnek (meg) - úgyhogy hörpöljük ki teáinkat, és dőljünk hátra a karosszékben: itt az Apokalipszis. Közeledik a stílusosan motorizált Négy Lovas, mert megszületett és felcseperedett a Sátán kicsi fia. Igaz, nem ott, és nem úgy nevelkedett, ahogy azt eltervezték a mennybéli és pokoli nagyhatalmak - de mindig ez történik, ha egymásra fenekedésükbe, a Nagy Tervbe (amely meg vagyon írva) belekavar az a picurka emberi, ami valahogy mégis mintha jobban tükrözné a Teremtő szándékát (amely, mint tudjuk: ki-für-kész-he-tet-len). De ha így, a Fény és a Tűz figyelmének háta mögött is, de cseperedik az Antikrisztus. Tizenegy éves, és Adam Youngnak hívják... Kár hogy senki nem olvasta erről Agnes Nutter Szép és Igaz Próféciáit (hiszen egyetlen maradék nélkül pontos látnokként ő ezt előre látta) a családi hagyományokat ápoló örökösein kívül. Kár, hogy a Boszorkányvadász Hadsereg már csak két kócos lélekből áll. S hogy a nagy hadra készülésből csak egy itt igen kényelmesen berendezkedett angyal, Aziraphael, és egy hasonlóképp elkényelmesedett, igazán laza démon Crowley marad ki. Úgyhogy végünk van, kész, slussz és passz.

Ezt az alaphelyzetet csavarta egykor igen kedvünkre való mesévé Neil Gaiman és Terry Pratchett - én nagyon szerettem olvasni; úgyhogy felkavart, amikor híre jött, hogy sorozat lesz belőle, és felvillanyozott, amikor megláttam, kikkel. Nem kellett csalódnunk a várakozásban - az Amazon és a BBC által összekalapált kis hatrészes könnyedén hozta, amit a könyvben is annyira szerettünk. Nemcsak a két főszereplő, az angyal és az ördög miatt - bár tény, ritkán látszik ennyire nyilvánvalóan, mennyi minden múlik a megfelelő színészválasztáson. Kis túlzással kijelenthető, hogy ilyennek képzeltem őket - ennyire hitelesnek és ripacsnak, hiszen Michael Sheen és David Tennant is bátran elmegy ebben a nekik való játékban a bohóságig, ami bárhol máshol soknak bizonyulna. Gyönyörűen teregetik elénk ennek a világvége-mesének az összes abszurditását. Merthogy mélységesen abszurd és nagyon angol az egész; azzal a humorral, ami ritkán ingerel harsány röhögésre, de folyamatosan melenget. Ahogy egy csésze tisztességes tea. Szóval nemcsak miattuk jó ez az egész - nemcsak az összes játszótól, a gyerekszereplőktől a belekameózó sztárokig. Hanem attól a filmes közegtől, ami körülöttük van, amit az alkotók minden gátlás nélkül alkalmaznak: a Monty Python elvetemült gegjeit is kitermelő klasszikus angol humorsorozat-hozzáállás hagy itt mindenkinek pont elég (ripacskodással is bátran tölthető) helyet.

Durván szólva ez a játék a széllel szembe pisál. Mintha nem is estünk volna túl a CGI-forradalmon, a "legyen minél valóságosabb" köteleződésén... Gaimanben lehet egy ilyen hajlam, az Így csajozz egy földönkívülivel kapcsán már dadogtam erről, hiszen tény: a mese "realitását" sokkal kevésbé hitelesíti a reális látvány illúziója, mint a fantáziánk. Ezzel együtt az a film bukta volt - de ez a sorozat szerintem nem az. Talán mert a televíziózás nagy korszakának nézői ugyanúgy találhatnak benne maguknak való ízeket, ahogy a könyv rajongói - s talán mert aki így ismeri meg a mesét, azt is lenyűgözheti az ügyetlen képek ügyes humora. Nyilván elengedhetetlen ehhez, hogy a (multi)kulturális utalások egy részét legalább értse a nézője. Mondjuk, akit kizárólag a Nagy Durranások szuperhős-rucis, intelligens páncélos, vagy űrjáró hősei és hősnői neveltek a képre, az ezt a humort életszerűre rajzolt formában sem értené...

Mert amúgy az adaptáción túl ez a hagyományos trükkökkel, maszkokkal és montázsokkal operáló eszközhasználat teszi nyilvánvalóvá azt is (ami amúgy a könyv egyik ránk vigyorgó erénye volt): minden ilyen vége-megúszó mesénk irdatlan (olykor arcátlan) csalás. Komolyan vehetetlen, hogy az általunk elszabadított, nálunk méreteiben összehasonlíthatatlanul nagyobb erők (legyenek "képzeltek", mint az isteneink - vagy valóságosak, mint a megapoliszaink, a démoni mintázatokat föld-arcra rajzoló közlekedési hálózataink, vagy a környezet-szennyezésünk mértéke) visszaverhetőek pusztán szerencsés szerencsétlenkedéssel. Viszont tényleg nincs egyéb esélyünk, mint reménykedni ebben. Az örök emberiben, ami lehet rendszerhiba a globális rendszerben, mint a bárki iránt érezhető részvét, a jövőnkbe vetett hit, vagy képességünk az indokolhatatlan szeretetre. Vagy mint egy ördögi angyal és egy angyali ördög humora - valami, ami indokolhatatlan, irracionális. Hinni valamiben, például. Hogy alkalmanként talán ügyetlenkedésünk közben a rosszat rontjuk el...

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

„A könyvem nem tetszett neki, keményen leszólta, amivel nagyon megbántott, igaz, ez volt az egyik ritka alkalom, amikor őt is sírni láttam. Most már nem haragudtam rá becsmérlő szavaiért, sőt, örömmel töltött el, hogy tévedett. Gyerekkorunk óta felnéztem rá, és most végre nem nyomott a tekintélye súlya. Különbözünk: ő nem én, és én nem vagyok ő.  Megvagyok a véleménye nélkül, megvan a saját véleményem. Erőt éreztem magamban: nem áldozata vagyok az eredetemnek, hanem hatalmam van felette, képes vagyok formát adni neki, újrateremteni, és megváltani saját magam, Lilát és a többieket. Ami mostanáig húzott le a mélybe, az mostantól anyag, amely révén magasba emelkedhetem.”

Ha az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását – írtam nem is olyan régen a Nápolyi regények tetralógia harmadik része kapcsán. Nos, Elena Ferrante méltán világhírű és a magyar olvasókat is egyöntetűen elbűvölő regényfolyama véget ért, a nápolyi briliáns barátnők, Lila és Elena öregen, számos csalódással a hátuk mögött, saját játszmáikba beleőrülve búcsúznak az olvasóktól – már csak az a kérdés, az olvasó vajon csalódással csukja-e be az utolsó könyvet? Igen is meg nem is. Valljuk be: túlzottak voltak az elvárásaim a harmadik rész után – ritka az, nem hogy egy sorozatban, de egy életművön belül is, hogy egy írónak sikerüljön megismételni azt a hatást, amit az Aki megszökik és aki marad kiváltott belőlem. Másrészt viszont: a vég a maga módján csodálatos, és bár a kötet összességében többször bosszantott, mint nem, Ferrante gyönyörű lezárást adott nem csak a két barátnő történetének, hanem annak az ívnek is, amit ezek az elbeszélések húznak.

Valahol ez a csoda: a négy különböző kort bemutató kötet négy teljesen különböző elbeszélésmódot alkalmaz, ami csak most, az utolsó után kristályosodik ki. Az első rész a gyermekkoré, egyszerű, drámai, szinte mesés próza, klasszikus lányregényeket idéző fordulatokkal, konfliktusokkal, gyermeki tragédiákkal. A második rész a kamaszkor és a fiatal felnőttkor regénye, csupa düh, feszültség, elsietett döntések, meggondolatlanul bevágott ajtók, szenvedélyes szerelem, szenvedélyes kitörni vágyás jellemzi – az elbeszélést is szétfeszíti az indulat, hirtelen, csapongó, szélsőséges. A harmadik rész a felnőttkoré, házasság, gyerekek, önérvényesítés, útkeresés, szakmai sikerek, kapcsolati válságok és önmagunk megkérdőjelezése fémjelzi – a próza egyre elmélkedőbb, ahogy a döntések egyre komplikáltabbak, ahogy az önismeret mélyül, ahogy a rossz döntések egyre nagyobb súllyal bírnak. A negyedik rész immáron az érett felnőttkoré és az időskoré, minden lassabb, a kitörni vágyás helyét átveszi a nosztalgia, a múlt történései újra meg újra más fénytörésbe kerülnek, ahogy másképp emlékszünk vissza rájuk, minden döntést százszor átrágunk, minden apróságnak már-már gyermeki módon túlzott jelentőséget tulajdonítunk: a próza visszatalál az első rész klasszikus elbeszéléséhez, a kísérletezés már a múlté, ahogy hősienk, úgy az író is megnyugszik az ismerős bizonyosságban.

Elena is visszatér. Először csak Nápolyba, az előző részben kézen fogott ifjúkori szerelem, Nino oldalán – maga mögött hagyva férjet, karriert, azt az új közeget, amiért előtte foggal-körömmel harcolt. Maga mögött hagyva az új Elenát, aki kitört Lila bűvköréből, aki ledobta magáról a „Lila Cerullo briliáns barátnője” címkét, aki újrafogalmazta önmagát Lila nélkül, Nápoly nélkül, a telep nélkül. Elena visszatér. Bizonyos szempontból önmagához, ami egyszerre bosszantó és méltánylandó. Hisz az előkelő milánói professzorfeleség szerepe is csupán magára erőltetett szerep volt – éppúgy nem Elenáról szólt, ahogy a briliáns barátnő szerepe sem. Ahogy erőszakkal szakította ki magát a telepről, úgy erőszakkal szakítja ki magát a házasságából is – hogy megtalálja valódi önmagát. Ám egészen addig, amíg el nem veszti újra a lába alól a talajt, ez nem sikerülhet. Elena igazi tragédiája, hogy - noha kétségkívül okos, érzékeny, remek író és remek emberismerő - újra meg újra függőségi viszonyokba menekül: Lilával, a férjével, Ninoval. Csak amikor képes elhagyni Ninot és egyedül, három gyerekkel a hátán, az összes kudarcával és sikerével képes visszamenni a telepre és már nem a telep ellenében, Lila ellenében, Nino ellenében meghatározni önmagát, hanem minden átélt tapasztalat szintéziseként tekinteni a frissen megszülető új Elenára, akkor mondhatja ki, hogy már nem a gyermekkori telep eszméjének foglya. Amikor vissza tud térni, anélkül, hogy a telep lerántaná, akkor szabadul valójában a hatása alól.

Mégis: élete tán legnagyobb hibája, hogy visszatér. Lilához. Hogy lányait is visszaviszi oda, hozzá, Lila mételyező személyiségének bűvkörébe. Mert Lila méreg. Fúria, aki hiába halmoz sikert sikerre, nem képes egy percre sem elszakadni a gyerekkortól, aki hiába hagyhatná már rég maga mögött Nápolyt, nem képes kitekinteni saját kis birodalma határain túlra, aki életét áldozza arra, hogy átvegye a telep feletti uralmat a Solara testvérektől, s közben elfelejt – élni. Lila sikere telepi siker és a kudarca is telepi kudarc – írtam korábban, és ez ismétlődik újra meg újra. A gyűlölt Solarák pénzéből épít vállalkozást, az ő hátukon lépdel egyre magasabbra, miközben csak a bosszúvágy élteti – évtizedes sérelmekért állna bosszút, s közben elveszti maradék emberségét, feláldozva azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. S amikor már azt hisszük, nem árthat többet, és neki sem árthatnak többet, bekövetkezik a felfoghatatlan – és Lila újfent aláhull a telep mocskába.

Hiába ér össze az életük újra, hiába szülnek szinte egyszerre kislányokat, hiába elevenítik fel a régi barátságot, hiába költöznek egymás szomszédságába, Elena és Lila élete már soha nem lesz ugyanaz – az egyik felemelkedett, a másik elsüllyedt a mocsárban. Elena ereje és Lila tragédiája: egymás komplementerei ők, a briliáns barátnők, akik soha nem tudták megbocsátani a másiknak egy percre sem, ha az valamiben jobbnak bizonyult. Elena sikeres íróként is attól retteg, hogy Lila egész pályáját megsemmisíti, és leleplezi, hogy csak az ő kevésbé tehetséges árnyéka; Lila pedig soha nem tudja megemészteni, hogy Elena nem csak elhagyta, de fel is használta a gyermekkorukat. Hogy amibe ő belehalt, abból a másik építkezni tudott. Egészen le, a kezdetekig, az elveszett babák történetéig.

Két pincébe dobott játékbaba – így kezdődött. Egy elvesztett gyermekkel végződött. Ferrante gonosz játékot űz, amikor Elena bőrébe bújva összeköti a babák gyermeki drámáját az eltűnt kislány valós tragédiájával; az utolsó lapokig nem is hisszük, mennyire. Hisz ha a babák eltűnése előrevetíti az Elena babájának nevét viselő kislány eltűnését, akkor miféle fénytörésbe kerül a babák előkerülése? Micsoda gonoszság, micsoda önsorsrontás, micsoda elképzelhetetlen sötétség lappang a mélyben? Meddig terjed Lila őrülete? És meddig az önáltatása, hogy ő teremtette a briliáns barátnőt? Vagy épp ellenkezőleg: végre, a babák előkerültével, végre felszabadulhatnak az évtizedes átok alól? Fellélegezhet-e az olvasó és elengedheti-e két hibát hibára halmozó szerencsétlen nő kezét? Megnyugvásra lelnek-e valaha?

„Azt szerettem volna, hogy megálljon előttem, és gunyoros modorában megkérdezze: na, hogy tetszik az ajándékom? De nem jött, nem kérdezett, és én sírva fakadtam. Tessék! Ezt művelte! Már a kezdet kezdetén, barátságunk hajnalán megtévesztett, s azóta dróton rángatott. Egész életünkben mást sem csinált, csak a maga üdvtörténetét mesélte, az én bőrömbe bújva, az én életemet élve.

De lehet, hogy nem is így van. Lehet, hogy az évtizedek mélyéről Torinóba röppenő két baba csak annyit jelent, hogy Lila él, jól van, szeret engem, átszakítja végre a gátakat, és körülnéz a világban, amely éppolyan kicsi lett, mint az ő világa, és öregségére új igazságokat felismerve éli majd az életét, úgy, ahogy fiatalon nem élhetett.”

Kiadó: Park

Fordító: Verseghi Anna

Eufória – sorozat

A tavalyi év legnagyobb hatású új sorozata a Csernobil mellett kétségkívül a szintén HBO által gyártott Eufória volt – nem véletlen, hogy az én év végi összegzésemben is sokáig e kettő versengett az első helyért, egész addig, amíg surranópályán beelőzte őket Patrick Melrose. De az Eufória tényleg veszettül jó – annyira, hogy most, amikor egyébként állandóan (de tényleg: állandóan) azon nyígok, hogy nincs elég időm megnézni mindent, ami érdekel, muszáj volt újráznom. Minden perce mesteri, még az a borzasztóan elnyújtott, sokértelmű, vizuálisan és érzelmileg is minden határt áthágó befejezés is. Ami meg előtte van, az nyolc órányi tömény gyönyör.

Amerikai fiatalok, tizenhét-tizennyolc éves középiskolások, a felnőttélet küszöbén, mondhatnánk nagy nosztalgiázva – közben meg már túl drogelvonón, szexvideókon, bántalmazó kapcsolatokon, abortuszon, nemváltoztató műtéten, prostituálódáson. Egy generáció, amit az előtte lévők a legkevésbé sem értenek (nem is fogjuk soha), tizenévesek, akik abba születtek bele, hogy minden egy kattintásnyira van, akik úgy kapkodják a partidrogokat ahogy szüleik gurítanak le minden este egy martinit, akik számára a magánszféra fogalma már jószerivel ismeretlen, akiknek a netes szexvideó csupán könnyű pénzkereset. Akiknek egy meztelen fotó a kapcsolat valutája, ahogy egy ponton elhangzik.

Az Eufória sokkolni akar és ez sikerül is: ilyen expliciten tán még egy sorozat sem nyomott az arcunkba mindent, amit a középosztálybeli kertvárosok fehér léckerítései mögött oly gondosan el akarnak kendőzni: drogok, alkohol, farokszelfik, pedofil szexvideókat rejtegető mintaapák, elvonóról frissen szabadult, az élő fába is belekötő, dühös, kiállhatatlan tinilányok, pomponlányok és sztársportolók erőszakos, mérgező kapcsolata, a bálkirálynők mögött örökkön háttérbe szorított „csúnya lányok” szexuális ébredése. Ám mindez eltörpül amellett, ahogy megmutatja: ezek a gyerekek (hisz bármit tesznek, azok) mindezt meg is osztják. A medencés buli nyilvános dugása öt perc alatt kétezer lájkot kap az instán – nem csak kitörölhetetlen nyomot hagyva a hálón, de veszélybe sodorva egy emberéletet is. A kamaszkor romantikája az okostelefonokkal vész el: nincsenek már ifjúkori botlások, amikre a feledés jótékony homálya borul és maximum az osztálytalálkozón röhögtök rajta két sör mellett a haverokkal. Minden botlás fent van a neten, minden kaland lájkokra vadászik, minden farokszelfi potenciális rendőrségi bizonyíték ellened. Mindenki kihasználja, mit osztasz meg magadról – miközben senki nem veszi észre, hogy valójában a világháló használja őket.

Persze a sokk és a köztörvényes bűncselekmények és tökélyre fejlesztett önsorsrontás közepette ezek a srácok is csak érző lények, akik szeretetre, kapcsolódásra, megértésre vágynának. Csak már rohadtul azt se tudják, hol keressék és hogyan kérjék. Ami nyilván a szüleik, nagyszüleik, az összes megelőző generáció hibája is. Honnan is tudná egy dühtől fuldokló drogos lány, hogyan kell szeretni, azok után, hogy gyerekkorában a haldokló apja ágya mellől elcsent fájdalomcsillapítókkal szokott rá bipoláris zavara tüneteinek enyhítésére – anélkül, hogy ez feltűnt volna bárkinek? Ebben a kertvárosban (is) mindenki sérült: a srác, aki kisiskolásként fedezte fel apja szexvideóit, aki abba nőtt bele, hogy a városka mintacsaládfője rendre alázza az anyját, péntek esténként meg fiúprostikat erőszakol, aki sztársportolóként kénytelen elnyomni a legkisebb homoszexuális hajlamot is, hogy is teremthetne egészséges kapcsolatot a lánnyal, aki tizennégy éves kora óta használja testét arra, hogy uralkodjon a pasikon és megfogjon valakit, aki kiszabadítja csóró közegéből? Hogy tudna megnyugodni egy normális fickó mellett az iskola szépe, aki dédelgeti magában imádott apja lelépésének traumáját és alkoholista anyja mellől folyvást újabb kapcsolatokba menekül, beleszeretve minden szembejövőbe?

Az egyetlen, aki a helyén van ebben a kavalkádban, az Jules, a transznemű új lány, aki visszaadja a drogokkal leszámoló Rue életkedvét – az egyetlen, aki már megvívta a maga harcát, aki túl van a legrosszabbon, és nem hajlandó másként élni, mint önazonosan, magasról téve az elvárásokra. De még Jules is kis híján elsüllyed a kertváros szőnyeg alá söpört mocskában. Egyszerre gyönyörű és ocsmány az, ahogy a legkülönbözőbb önsorsrontó szereplők mintha egy emberként fognának össze azért, hogy lehúzzák magukhoz azt az egyet, aki nem követi a játszmájuk szabályait. Baromi nehéz úgy ábrázolni ezeket a kegyetlen játékokat, hogy ne legyen nevetséges – önmagában a ténytől, hogy kamaszok játsszák őket, könnyen azzá válhatna. A sorozat legnagyobb erénye épp az, hogy, talán elsőként a képernyőn, úgy tudja hitelesen elénk pakolni ezeket a felnőttet játszó gyerekeket, hogy nem lesznek sem nevetségesek, sem erőltetettek. Hogy elhiszem, ez a két egymást tépő szerelmes tizennyolc éves korára már annyit bántotta egymást, hogy az elég egy életre – és mégis, simán el tudom képzelni, hogy folytatják még negyven éven át. Ehhez a remek fiatal színészeken túl kellett a kiváló forgatókönyv és egy elképesztő pszichológiai érzékenységgel megáldott rendező.

S ha már pszichológiai érzékenység: a legszebb pillanatok itt is azok, amikor a mocsokból kiviláglik az emberség. Amikor az egyébként szülőnek tökéletesen alkalmatlan alkoholista anya úgy engedi el abortuszon frissen átesett lányát az iskolai bálra, hogy „emelt fővel menj be közéjük”; amikor az apa legújabb fiúprostija előtt omlik össze, mert rákényszeríti az élet, hogy eltöprengjen, életmódja vajon milyen törést okoz a fiainak; amikor a drogdíler arcán hosszan kitartva látjuk az önvádat, mert a lány, akit titkon szeret, a tőle kapott drogba fog belehalni. Persze az élet egy szemét – az anya úgyis nyúl a borosüveg után, amint lánya kiteszi a lábát az ajtón, az apa megdugja az újabb prostit is, a díler meg dílerkedik tovább. A happy end elhagyta e vidéket. Mi meg itt maradtunk egy kibogozhatatlan, zavarba ejtő befejezéssel; a főszereplő ex-Disney sztár Zendaya képernyőt kiégető dühével; Rév Marcell zseniális, retinánkba égő képeivel; Luhrmann Rómeó + Júliáját idéző eksztatikus bulijelenetekkel (nem véletlen Jules kosztümje az álarcosbálon); és a tudattal, hogy valamit csinálni kéne ezzel a kurva világgal, hogy ne tegyük tönkre egymás életét ennyire módszeresen. Vagy legalább a gyerekeinknek ne hagyjuk. A végére marad a kérdés: hol rontottuk el?

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény

Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

Hamvas Béla: Arkhai

Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

(Ez az írás jelentősen kibővítve a Hamvasnak szentelt blogomon is megjelent)

Polcz Alaine: Macskaregény

Tényleg az. Macskaregény. Emberi értelemben is. Egy macskaöregasszony regénye. Aki makacs ösztönlény és számítás és értelem - de közben ugyanakkora eséllyel beleérző, veled érző, ha akarja, a tenyeredbe bújik, még így, a szavakon át is. Valaha nagyon szerettem. A hangját. Az egyik könyv a kevésből, amelyikben tényleg hallottam a mesélője hangját. Ez a hitele - és pontosan ez teremti a hiteltelenségét is. A macskasága. Mert a macskát valójában nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Most is nagyon szeretem, de sokat koptatott rajta a telő idő. Jobban látszik, ami nem macska benne. Hogy valójában tényleg érdekli, mit gondol róla a világ - Polcz Alaine-ről, az írófeleségről, a bennfentesről, a legendákat keresztnéven emlegetőről. Hogy egy rétegében (ez is) védőbeszéd, ahogy az én-irodalom java. Ahogyan a memoárok többsége. Jobban látszik, hogy a macskák ürügyén ez is egy memoár.

Epizodikus és anekdotikus. Mesél, ahogy eszébe jutnak a dolgok, egyik dolog a másikról. Elmeséli a macska-történeteit. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha én is macska-történeteket mesélnék. Érintett vagyok, hiszen voltam (vagyok?) macska életen át tartó rabszolgája. Érintettek a barátaim - hiszen most is ápolom a kapcsolatot egy párral, akik szinte az egész házukat a környék macskáinak rendezték be immár; igazi macskarabszolgák, nemcsak az életük terét, de az életük teljes ritmusát a macskák adogatják. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha elmerengenék ezen - hogy a macskát szerető emberek mennyire szeretnének belesimulni a környezet diktálta ritmusokba, míg a kutyások inkább diktálnák azt; hogy ez a legtöbbünkben éles határvonallal rajzolt szeretet-választás mennyire determinált. A macska-embereket tényleg terrorizálják, harapják a kutyák. Mert ebben a belesimulásban paradox módon több az autonómia, mint a csináló-emberek, a vezényszóra tanítók, hűséget és engedelmességet követelők világképében és életritmusában. Játszom itt - ne sértődj meg, ha kutyás vagy. Csak játszom itt egy könyv nyelvezetével, csapongó jellegével, olykor sommás megállapításaival. Hiszen én pontosan tudom, milyen méltó lehet a hűség. Mennyire méltó társad lehet egy kutya.

És hogy minden mondatnak az ellenkezője is igaz lehet. És hogy a mondatok is nagyon sokszor harapnak.

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

Polcz Alaine nagyon sok fontos dolgot megérintett a szavakkal. Asszony a fronton, Egész lényeddel, Kit siratok? Mit siratok? Felsorolhatnám itt mind. De valahol nekem ez a könyve. A békétlenségé és megbékélésé. Fiatalon is öreg hangja volt, és öregen is csitri-hang. Ott áll a szavai mögött, de úgy, ahogyan a macska, amikor a pillantásával megmér: bölcs közönnyel. Maga iránt is bölcs közönnyel. Még csak vitatkozni sem lehet vele - akárcsak a macskával. Mert leírja: sajnos mindig csak a valóságot tudom írni. Mert érzed: a maga szempontjából igaza van. Semmit nem alakít át a kedvedért az időből. Megmutatja a szégyent is - és ettől lesz mindkét értelmében szégyentelen. Megmutatja az örömét - de minden dicsekvés nélkül. Az élet apróságait, hogy nagyra nőjenek benned. Nem az igaza érdekel. Nem a bennfentessége. Nem a memoár. Látszik rajta a telő idő, ahogy egy megvénült macskán, aki már nem tudja a gerincét az alapos macskamosdáshoz görbíteni. Mégis. Időről időre a kezembe kéredzkedik. Hogy megsimogassam. Hogy megsimogasson.