2020. október 19., hétfő

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 1. kötet - képregény

Van ez a képzelt jövő, ami itt van, ezer momentumával. Egy csomó mindenhez képest lassúak vagyunk, jó pár dolgot meghaladtunk közben a világához képest, de a lényege, az a beteg, agyat cafatokra robbantó látomás, az egésze alatt mocorgó férgek motozása, na, az itt van. Warren Ellis az egyik előszavában játszott ezzel, hogy mire való a számára a cyberpunk keret, mire használja. Sok értelemben a TRANSMET olyan eszköz, amelynek révén kiteríthetem a világunkat, és röhögve felboncolhatom, hogy előtárjam a jövőnk legfontosabb belső szerveit. A boncolás sikerült, az alanya köszöni, jól van. Az író 1997-ben írta le ezeket a szavakat, és mi ebben a jövőben élünk. Hát, köszi, Warren, igazán ráírhattad volna a borítóra nagy betűkkel: NEM RECEPTKÖNYV!

Lejön a hegyről a remete, az újságíró, aki a saját népszerűsége elől menekült oda, mert rühellte az olvasói szeretetét, lejön a Városba (ilyen egyszerűen, így néz ki Warren Ellis Amerikája: a nyugdíjas vidék és a Város), mert tartozik a kiadójának két könyvvel, aminek az előlegét rég felélte (azaz fegyverekre, drogokra és kábeltévés hozzáférésre cserélte). Lejön és írni kezd a Szó (virtuális és print) hasábjaira, mert élni kell valamiből, lakni kell valahol, kell egy Gyártó, hogy bármit kinyomtathasson vele, és alapblokkok bele (nehogy már szemetet kelljen gyűjtenie, hogy etesse). Az első pillanattól kezdve gyűlöli, és az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem tud a Város nélkül élni (csak szinte magzatpózban, tökig érő szőrrel a fején ellenni a remeteségben). Vagy ez, vagy az. A végletek embere. Spider Jerusalem. A legenda. Az újságíró, aki bárkinek a képébe tapos, ha sztorit érez a szentséges újságírói heréiben.


Szépen meg lesz alapozva nekünk, a sorozat első füzeteiben, szépen és teljesen ellentmondásosra. Spider egy irritáló, szörnyeteg seggfej. A szörnyetegek és lúzerek és képfüggők és testmódosítók és drogosok és a minden öt percben születő új vallások és a régi fanatizmusok világában is kirívóan önző, önimádó, a saját kattant igazságmániája mentén bárkivel igazságtalan rohadék. De igaza van. Spider a tökéletes antihős, de ebben a keretben (ami amúgy túlfeszül a zsáneren, egy halom dolgot belevon a saját cyberpunk felfogásába, amit más zsánerekben szerettünk meg - és a direkt hommage-ok, utalások gigatömegéről akkor még nem is ejtettem szót), szóval ebben a képregény-lapokra izzó keretben hősök nincsenek, nem is voltak. Ha valaki hőssé válhatna, pikk pakk lelövik, elsikálják, etc. Az a hozzáállás egy ennyire elemien korrupt, beteg közegben anakronizmus. Miközben a középpontba állított antihős is a saját fontosságának tudata nélkül (én kimondom az igazat, ahogy senki) lehet, egyszer s mindenkorra kitörölné magát a létezésből. Vannak pillanatai, amikor ezt látja is. Bírja az iróniát. A sajátját is. Lehet érte szeretni...


Elvégre a gátlástalansága valójában egy halom elfojtásunk (saját, jól ismert, sokat gyűrögetett fékeink) sutba hajítása. Spider Jerusalem megcsinálja, ami az eszébe jut, ha basztatják, ha zaklatják (főleg ha ki akarják nyírni), ha átírják szentséges dühből született szavait. Simán eltapos, ha az útjába kerülsz, amikor száguld a következő sztori forró nyomain. De közben minden racionális közegfelmérésen túl hiszi, hogy lehet változtatni a világán. Pontosan látja a szerepét, hogy nem ő a bomba, hagy csak gyújtózsinór az aktuális felháborodás kirobbantásához, ami lehet, tényleg változtat. Folyamatosan széllel szembe pisál, és nem zavarja, hogy húgyos lesz a bokája. Warren Ellis általa a jelenlegi amerikai elnöki rendszer releváns kritikáján túl az egész társadalmi jelenségvilágot (konzumtól kultúrán át közbeszédig) durván tükörbe nézeti: látod, kedves társadalom, ezért lehetsz ennyire egybites, mesterségesen szaporított szarjancsiknak kiszolgáltatva, ezért vagy megvezethető, napi szenzációkkal cincált, életmódba terhelt léted ezért képtelen fókuszban tartani a lényegest.


Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket).


Ez főleg akkor tűnik fel élesen, ha figyelembe veszem a gyönyörű kivitelű limitált kiadásban nekünk ajándékozott tisztelgő különszámot (TRANSMETROPOLITAN - Utálom az egészet). Ahol a kétezres évek képregény-rajzoló krémje dolgozott bele a mesében "megjelent", elképzelt Spider Jerusalem kötet képes (kivonatos) verziójába. Imponáló névsor, Steve Dillontól Colleen Doranon át John McReáig. Az ilyen különszámok igazi veszélye, hogy egyszer csak rádöbbensz: egy másik rajzoló segítségével sokkal erősebb vizuális csapdát állíthattak volna a figyelmednek. Na, ez itt nem történik meg, a tisztelgés gyönyörködtető végleteit nem szennyezi be az összehasonlítás által semmiféle hiányérzet. A képregény így is kellően túlnyúlkál a maga keretein, akkor is, ha a saját műfaji jellemzőit (a már bemutatott hősök esetenkénti újrahasznosítását például, a kisvilág-jelleget a nagy látomásban - hogy egyszerűbb elővenni valakit, akit már felvezettél és bemutattál, semmint a valóságérzet kedvéért új szereplőt, mellékalakot, ellenfelet kreálni), azaz a műfajjal kapcsolatos elvárásainkat természetesen messzemenőkig figyelembe veszi.


Szóval ez nekem első átrohanás és csemegéző, lassú újralapozás után is abszolút kedvencem lett. Odarakom magamban a Watchmen mellé (mondhatni, odatűzöm azzal a zseniálisan utaló háromszemű smiley-kitűzővel, ami számos lapról, minden utolsó lapról rám mosolyog). Elgondolkodtam rajta, hogyan lelkesedhetek érte szinte ugyanúgy, ahogy a Sandmanért, amivel nincs és nem is lehet közös metszete, szinte komplementerek - az egyik a méltóságról szól, a másik a teljes (hatalomra, miegyébre való) méltatlanságról. Egyszerű. A Sandman nekem időtlen, következésképpen örökkévaló (amit és ahogy mesél), a TRANSMET pedig folyamatosan friss és szerintem örökké aktuális marad (amit és ahogy...).

Örülök, hogy a Fumax egy cseppet sem hajlandó engedni a kiadás színvonalából, hogy kezembe vehettem ezt a kifogástalanul igényes kivitelű, dögnehéz féltéglát. Ölni lehetne vele. A bel-tartalmával is. Pár illúziónkra ráférne. Vedd a kezedbe és használd.


2020. október 12., hétfő

Neil Gaiman: Smaragdzöld tanulmány - képregény

Olykor úgy érzem, némiképp túlfizetem a rajongást, nemcsak megadom érte az árat. Nagyon szeretem Neil Gaimant, a szemléletét, ahogy a legtöbb meséjét a mítoszok szövegkörnyezetében meséli. Többször leírtam már, alapvetően hibásnak tartom azt a szemléletet, hogy a mitikus világkép az emberiség egykor volt gyermekkorának jellemzője, amit azóta a ráció jegyében sikeresen kinőttünk - mert nem ezt tapasztalom: a bennünket itt és most körülárkoló közbeszéd a legegyszerűbb példa rá, hogy ez mennyire nincs így. Gaiman számomra leginkább emlékezetes történeteiben ott borzong a megmagyarázhatatlan, nagyon pontosan írja körül: ez elsősorban érzet, amit az értelem lámpása soha nem világíthat át a maga mélységeiben, pont azért, mert ahogy-amit a ráció fénybe von, azzal el is takarja mindazt, amit körülötte árnyékban hagy. Ha lámpást gyújtasz, mindig sötétséget is teremtesz körülötte.

Ez akkor is igaz, ha felkérésre két viszonylag friss mítoszunkat keresztezi, egy tiszteletből és rajongásból (és persze a mesébe csomagolt kritikából) álló sajátos mixben. A Smaragdzöld tanulmány eredetileg egy Sherlock Holmes-történeteket H. P. Lovecraft világával vegyítő, tisztelgő antológiába íródott. Gaiman a Törékeny holmik kötetében megjelent előszavában alaposan körüljárja, miért volt izgalmas és nehéz a feladat megírni a novellát, hiszen itt a megfigyelő, elemző szuperelme, minden későbbi, modern könyves-filmes nyomozó alaptípusa, a mesterdetektív tényleg a teljesen indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan rettegés megtestesült lényeinek közegében keresi és találja meg a saját mozgásterét. Az írást Hugó-díjjal jutalmazták, és a maga nemében tényleg igen jól sikerült; és mivel (szerintem amúgy igen lusta) alkotónk nagyon sokszor játssza át a saját szüleményeit a képregény műfajába (morogtam már a többször lenyúzott rókabőrért, az újrahasznosításért), ez sem kerülte el a sorsát. A feladat az Eisner-díjas Rafael Albuquerque-nál landolt - adott volt hát minden egy emlékezetes adaptációhoz. A végeredmény mégis valahogy vérszegényre sikeredett.

Nem azt mondom, hogy nem sikerült, mint feldolgozás. A koncepció voltaképp helyénvaló. Szeretem a füstös, szénporárnyba borult London képeit. Szeretem a jól elkapott karaktereket. A hirdetéseket, a belecsomagolt humort. Ahogy a kor ránk maradt irodalmi és egyéb mítoszai kerülnek képre - ad egy furcsa valóságérzetet a történetnek, ahogy belekerülnek ezek a korhű egyéb mesék, a maguk morbid többleteivel. Csak valahogy nem elég szörnyűek a szörnyek. Átjön, hogy ebben az alternatív múltban mennyire mélységesen hétköznapi a szörnyűségük, de elvesztenek közben valamit, fél mondatokba kerül az, ami erősebb lehetett volna rajzban - hogy miért szörnyűek. Talán mert a képregény forgatókönyve szolgaian követi a novellát? Mert a más médium többletlehetőségeivel ez a képre mesélt változat, ez az adaptáció (pont a visszafogott többletek által) szinte egyáltalán nem él? Gaiman novelláinak képregény-változatai mindig akkor ütöttek meg, amikor nem puszta illusztrációi voltak a másképp már elmeséltnek, amikor a rajzokkal feltárult az a tág továbbgondolhatóság, amit az író munkáiban annyira bírok. Ebben a könyvben nem látszik túlzottan ez a tovább gondolható. Ami újra és újra kinyittatná velem.

Miközben persze hogy elolvastatta újra a novellát (s ha már a kezembe került a könyv, még néhány másikat...). És egy szempontból egészségesen, üdítően hatott: azt elég egyszerű eszközökkel megmutatta, miért mítosz ez az egész mesterdetektívesdi (az összes modern hozadékával, beleértve a szuperhősöket is). A ráció-bűvölt szuperelme szuper-racionális ellenfelet követel. A zseni ellenfele valóban mindig a másik zseni - és csak a nézőpontunk dönti el, melyik zsenialitás aberráció. Ahogy Superman értelmetlen egy Lex Luthor nélkül, úgy értelmetlen Sherlock Holmes Moriarty professzor nélkül - Gaiman legerősebb ötlete ebben a történetben (és ezt a képregény a karakterek felépítésével nem tolakodóan, de megmutatja) valójában ezek az irodalmi párok, a méltó ellenfél és a hős lényegében ugyanaz. A nyomozás felvezető, epizodikus játszadozása Sir Arthur Conan-Doyle regényfolyamában is csak arról szól, hogyan szed apró darabokra az elemző elme bárkit és bármit, amíg nem találkozik a méltó ellenféllel: saját magával.

És elültetheti a gondolat csíráját: maga a mindent megértő elemző értelem is egy mítosz. Jelenleg épp az uralkodó mítosz. Mert a tapasztalatok tapaszai, a megértéseid alatt sebek gennyednek, olyan félelmek, amikre hiába keresed a választ. Hiszen lámpást gyújtottál. És ezzel sötétséget teremtettél körülötte. Hitünk a megértésben hit, és nem egyéb - mert a nyomozás mindig abban a közegben folyik, ahol a tapasztalataid összegződnek: a fejedben. És ha fűt a kíváncsiság, és méred magad körül a mérhetőt (mindig csak azt, amihez van mérőeszközöd), a mérték mégis te maradsz. Az a mérhetetlen marad a mérték, amit ugyanezzel az erővel leírhatsz szörnyekkel, lidércekkel, irracionálissal is - amit hajszolsz, az te magad vagy, egyszerre és elválaszthatatlanul értelem és szörnyek. Sherlock Holmes Moriartyban önmagát kergeti. Ezen nem változtat, ha szerepet cserélnek. Így is, úgy is a tükörkép kergeti a tükörképet - ami elpusztítva is megragadhatatlan.

Mindent egybevéve, örülök, hogy megvan ez a könyv. A gyűjteményünkben mindenképp helye van. S ha csak egy olyan olvasója lesz, aki ezért a kötetért más, számomra nagyobb jelentőségű könyvét is kezébe veszi a szerzőjének, máris megérte kiadni.


2020. október 5., hétfő

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

Kedves Dumpf létiparos, drága Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság). Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve (avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.

Magánál tényleg ősz van, a kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe, amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben - szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva. Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.

Mindazonáltal hadd gratuláljak! Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem. A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő; ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni. 

Két állítást fogalmaztam meg, amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...


2020. október 1., csütörtök

Ian McDonald: Luna - Ordashold

Továbbra sem könnyű olvasnom McDonald Luna-sorozatát, mert továbbra is következetesen erőszakos és kíméletlen; és mivel az életem mostanában gyakran kínál a saját világom erőszakosságával, meg kíméletlenségével, nem igazán alkalmas menekülés előle. Mintha ennek a koboldalkatú írónak két eléggé eltérő arca volna: az egyik írta
A dervisház látomását, sok humorral és empátiával (miközben amúgy ott se túl gyengéd a hőseivel, de komolyan sajnálom, hogy a közelmúlt török politikai közege tényleg utópia-világba száműzte ezt az alternatívát), míg a másik minden illúzió nélkül álmodik egy Hold-megszállást, mocskosat és véreset, logikus lépések fetöltőbe (hold-felszíni ruhába) táncoltatott torokszorítását. Olykor szinte fizikai fájdalmat okozott együtt fuldokolni a szereplőkkel, még ha a második könyvben vigyázott is a hőseire, még nem adta a kedvenceim a halálnak. Nem kétlem, hullni fognak - csak várnunk kell rá még egy picit.

Lenyűgöz a látomás logikája. Vannak analógiák, amik mentén könnyen érthető; ezt a határvidéket, ezt a gyarmatot most a levert Sárkány haláljárója kínálta vissza a gyarmatosítónak - aki kicsit is érdeklődött például az amerikai Függetlenségi Háború körülményvilága iránt, az kényelmes sorvezetőhöz juthat. Persze ennél összetettebb, már most összetettebb ez a közeljövőnkbe rémálmodott móka, és az biztos, hogy nem úgy folytatódik, ahogy várom - Ian McDonald tényleg jobb író, mint a fantáziám. Eddig is elment a saját álomvilága széléig, szerintem eztán sem áll meg ott, ahol a jövő-történetek általában. Ezúton gratulálok a kötet szélén (hátlapján) található fülszöveg írójának, mert sikerült alig valamit elárulnia abból a szövevényes hálóból, amit az író sző a figyelmünkért. És nehéz dolgom van, mert én se szeretnék ennél többet elárulni - ezt a mesét tényleg akkor fogod a legjobban élvezni, ha az írói szándék mentén bomlik benned (és kizárólag az első kötet, az Újhold ismeretében, ez valójában eddig egyetlen történet).
 
Nehéz dolgom van, mert McDonald soha nem úgy tapasztja a világa látványába a cselekményt, ahogy várnád. Az előző kötetben elhelyezett aknára már az Ordashold legelején rálépteti a hőseit (meg voltam győződve róla, hogy ez lesz úgymond a második könyv "nagy durranása" - hát nem). A kirobbanó nyílt háború szereplői nem azok, és nem úgy azok, ahogy az alapozás után gondolhattuk, ez a sztori az összes "klánok egymás ellen" jellegű, zárt hatalom- és bosszútörténet kritikája is; a legfontosabb tanulsága, hogy a világ mindig nagyobb a helyi kisszerű érdek-feszüléseinknél, a velünk történtek valódi indokrendszere általában a látóhatárunkba nemigen fér bele. Ez akkor is igaz, ha a holdfelszínről farkas-mód felpillanthatsz a fogyatkozó-növekvő Földre. Amit eltakarhatsz a hüvelykujjaddal, a perspektíva ajándékával, az a gesztus valóságos perspektívákat pont, hogy eltakarja előled. Ebben a mesében a legrafináltabb mozgató is bábu valaki más játéktábláján - ettől nő ez a történet sokkal nagyobbra önmagánál.
 
Lenyűgöz a látomás logikája, mert megmutatja: a nagy vágyakozásainkért gátlás nélkül ejtett lépések leginkább lebontják azt, ami után vágyakozunk. Például keserű szájízt hagy bennem, mikor Lucas Corta e történetben bárkinek kijelenti: az első a család. Amit a családjáért, a klánjáért megtenne (minden gátlás nélkül, hideg számítással és nem kevés gőggel), azzal épp elveszíti a családtagjait. Szépen, egyenként, alaposan megindokolva, hogyan és miért. Visszaszerezheti Boa Vistát - az újjáépülő magán-birodalomszívben alvadt csomókban gyűlik majd a kiontott Corta-vér. Látjátok, mégis elárultam valamit, amit talán nem kellett volna. De nehéz erről a csavaros, gonosz, és mégis annyira helyén való meséről egyfolytában rébuszokban beszélni. Pont mert szókimondó, mert nem leplez, mert valójában minden (jövendőbeli) fordulata ott lifeg az orrunk előtt - mégsem számítunk rá. Ian McDonald úgy vettem észre, utópista alkat - szerintem kihozza a történet végét valamiféle előremutatás-szerűségig; de ezzel a folytatással nagyon megnehezítette a saját dolgát.
 
Természetesen mindezt szépirodalmi igényű, de igen gördülékeny tálalásban. És továbbra is abban a bonyolult, sokszövetű mintázatban, ami egyre inkább egyeduralkodóvá lesz a kalandos történetekben - ahol nincs kimondott főszereplő, hanem olykor tucatnyi, motivációk szintjén is kiválóan feltárt, teljesen személy-érzetű figura csetlik-botlik a maga akarásaival a többiek akaratából kifeszített hálókon. Továbbra is nehezen adom magam ennek a könyvnek, de továbbra is úgy érzem: amit olvasok, (nemcsak a maga nemében) remekmű. Kíváncsi leszek, lezárja-e tényleg, trilógia lesz-e tényleg, mert van benne bőven patron - benne van ebben a világban a befejezhetetlenség (Asimov-i méretű) lehetősége is...

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

2020. szeptember 28., hétfő

Susanna Clarke: A Hollókirály

„Ám Mr. Norrell nem a listától sápadt el igazán. Soha nem gondolt arra, hogy Strange-nek szüksége lehet könyvekre Portugáliában. Fel sem tudta fogni azt a szörnyűséget, hogy a háború alatt negyven értékes könyve kerül egy idegen országba, ahol eléghetnek, felrobbanhatnak, elázhatnak vagy beporosodhatnak. Mr. Norrell nem sokat tudott a háborúról, de gyanította, hogy a katonák nem tartják tiszteletben a könyveket. Még meg is érintik őket a mocskos kezükkel. Eltépik őket! Vagy talán - a legrémisztőbb esetben - elolvassák, és kipróbálják a varázsigéket! Egyáltalán tudnak a katonák olvasni?”

Két mágus jelenik meg Angliában… Ami jóval több, mint ami évszázadokon át elmondható volt. 1806-ot írunk, az angol mágia évszázadok óta szunnyad, immáron csak arisztokrata urak közepesen unalmas és szigorúan a társaságilag elfogadott keretek közt tartott hóbortja: a magukat mágusoknak nevező tudós úriemberek havonta összejönnek a mágia tanulmányozása céljából – vagyis poros szövegeket olvasgatnak egy pohár ital társaságában és keseregnek azon, hová lettek a régi szép idők. Amikor aztán nagy meglepetésükre tudomást szereznek egy gyakorló mágusról, először nem akarják elhinni, aztán bizonyítékot követelnek, majd felháborodnak a mágus feltételein, végül keserves megaláztatásban részesülnek. Életre keltett szobrok és váratlanul megelevenedő mágia ide vagy oda, leginkább mégis azért, mert kiderül: Anglia egyetlen valódi mágusa önmagában nagyobb sznob és unalmasabb fráter, mint a mágiatanulmányozó urak egész társasága.

Susanna Clarke nagyregénye a mágus színre lépésével és a mágia újrafelfedezésével indít – hogy aztán két mágus háborúskodásába és a mágia értelmezésének lehetőségei feletti filozofálásba torkolljon; miközben egyszerre pakol elénk egy velejéig angol, szószátyár társasági komédiát, egy, a vállalás méretét és mélységét illetően szinte csak Tolkienéhoz hasonlítható alternatív történelmet és egy már-már thrillerszerűen fojtogató hangulatú mágikus viadalt a kelta folklórból elénk pattanó, elképesztő mágikus hatalommal és gonoszsággal rendelkező tündérnép és a saját képességeiktől elvakult emberi mágusok között.

Mr. Norrell tehát színre lép. Miután életre kelti a Yorki katedrális szobrait, az addig egész életét gondosan építgetett és őrzött könyvtárában töltő magányos öregúr beveti magát a londoni társasági életbe és felajánlja mágikus szolgálatait a kormánynak. Először persze mindkét téren kudarcot vall – a társaságban nem találja helyét, a kormány meg nem találja módját, hogyan s mire használhatná az illendőség keretein belül a mágiát. Még jó, hogy kéznél egy háború, melyben Mr. Norrell hamarost bebizonyítja, a mágia nem csupán tanulmányozni való antikvitás. Előtte még visszahoz a halálból egy csodaszép fiatal menyasszonyt – ám halottat életre kelteni veszélyesebb móka, mint szellemhajóhadat állítani a francia partok elé: az illúzió egy dolog, az élettel való játszadozás azonban olyan alkukat követel, melyeket sosem kéne megkötni. Mr. Norrell tündért enged a mi világunkba, olyan bonyodalmakat indítva, melyekről nem is álmodott.

S felbukkan a második mágus. Jonathan Strange mindenben Mr. Norrell ellentéte: könyve jóformán egy szál se (hogy is lehetne, ha későbbi mestere Anglia szinte minden mágikus könyvét felvásárolta), fiatal, ambíciózus, nősülni készülő nemes, ki otthon van a társaságban, s mindenekelőtt arra vágyik, kitágíthassa a mágia határait. Természetszerűen lesz Norrell tanítványa, hogy aztán természetszerűen forduljanak egymás ellen. Strange is kiveszi részét a háborús erőfeszítésekből, Lord Wellingtonnak csatákat nyer, átszabja fél Európa térképét, de leginkább egyvalami hajtja: hogy megidézze Anglia valaha élt legnagyobb mágusát, a Hollókirályt. A legendák ködébe vesző, tündérföldön nevelkedett John Uskglass regnálása az angol mágia leggyümölcsözőbb időszaka – a Hollókirály alatt a mágia áthatott mindent, az utókor számára elképzelhetetlen csodák fémjelezték a mindennapokat, a világok közti határok elmosódtak, a hegyek, erdők, madarak, felhők a mágia dicséretét zengték. Norrell szemében Uskglass megvetendő szemfényvesztő, kinek munkásságát titkolni kell, gondosan elfedni, emlékét is kiirtani, kockázatos játékait a könyvek lapjairól is eltüntetni. Strange szemében olyan titok, melynek megfejtése az egyetlen, mi valódi mágust hajthat.

A mágia kétféle értelmezése hamar egymás ellen fordítja a mestert s tanítványát, a Hollókirály szinte csak ürügy: míg Norrell könyvekből tanulmányozná a mágiát és a biztonságos, bejáratott, úriemberekhez illő varázslatokra szorítkozna, melyeket kizárólag az általa jóváhagyott mágusok (azaz ők ketten) használhatnának, addig Strange folyvást új utakat keresne, kísérletezne, meg akarja ismerni a mágia egész tárházát, mi több: mágusiskolát nyitna tehetséges fiataloknak, akiket érdekel a varázslat. A hagyomány és az újítás, a sznobizmus és a nyitás, a biztonság és a kockázatvállalás csap össze, miközben mindkét mágus elsiklik a lényeg felett: John Uskglass folyvást velük van, áthatja a mindennapjaikat, mindketten az ő mágiájából táplálkoznak. A könyvért, melyet oly hiába keresnek, kutatnak éveken át, csak a kezüket kéne kinyújtaniuk. Anglia két élő varázslója éppoly vak a körülöttük élő valódi mágiára, mint a Yorki katedrális szobraitól halálra rémülő urak.

S amikor a Hollókirály végre megjelenik, nem csak a két mágus kap képzeletbeli pofont, hanem az olvasó is: annyira vártuk, hogy végre felbukkanjon a lapokon, hogy mi sem vettük észre, végig ott volt velünk. Nem egy szereplő személyében, hanem a mindent átható feszültségként – a Hollókirály a mozgatórugó, ő adja a regény savát-borsát, az ő jelenlétének hiánya olvastatja velünk éjszakába nyúlóan ezt a hömpölygő, túlírt, poros, iszonyúan önironikus stílusparódiát. Clarke igazi fantasztikuma a végletekig csiszolt írásmód mellett az, hogy minden általam eddig olvasott kortárs fantasy-írónál elegánsabban és hatásosabban állít a regény fókuszpontjába egy jelen nem lévő szereplőt. Majd’ nyolcszáz oldalon át játszik azzal, hogy mágusaink meglelik-e John Uskglasst vagy sem, s ha igen, mi derül ki róla, ki ő – a gonosz, ki ellen harcolni kell, a mester, ki előtt meg kell hajolni, a király, akinek hódolni kell, vagy egy szellem, kit el kell feledtetni az élőkkel. Aztán amikor megjelenik, csak egyvalami lesz világos: valaki, akit meg kell haladni. Mágusaink nagy tanulsága, hogy meg kell tanulniuk végre a mágiának szentelni önmagukat és előre nézni, nem pedig kizárólag a Hollókirály mentén meghatározni, mit is gondolnak a mágiáról – ennek felismerésében egy rosszindulatú tündér félresikerült átka segíti őket. Az olvasó nagy tanulsága pedig az, hogy olvassuk, ami előttünk van a lapokon, ne várjunk hétszáz oldalon át arra, hogy megjelenjen az, ami nincs.

Mert ami a lapokon egyébként ott van, az töményen zseniális. Clarke könyve megosztó, az olvasók egy része, mit szépítsük, halálosan unja. Egy másik része meg rajong érte és a modern fantasy egyik legnagyobb alkotásaként tiszteli. Számomra ez a könyv egy kincs, olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, aminek szépségét egyszerűen el kell ismerni, akkor is, ha az ember történetesen nem szereti a gyémántot. Én még ráadásul szeretem is, szóval… Hiába a majd’ nyolcszáz sűrűn szedett oldal és a közel kétszáz lábjegyzet (melyek némelyike maga is fél-egy oldalas, és jó részüknek köze nincs a cselekményhez), imádtam olvasni minden sorát. Olyannyira szándékoltan modoros, oly nagyon angol, hogy Austen és Dickens is emeli kalapját a szerző előtt – a mágia és a realizmus ily sikeres házasítását még senki másnál nem olvastam. Miközben azért Clarke könyve olykor vállaltan stílusparódiába is fullad és önmagát is kikacagja. Okos, feszült, érdekes filozófiai és történelmi kérdésekkel van teli, elgondolkodtat a befogadásról és az olvasói várakozásokról és még vicces is. Mi kellhet még? Mondjuk, cselekménye az valóban nincs. Szóval, aki a fantasy-t kizárólag a Trónok harca mentén képzeli, inkább ne olvasson Clarke-ot. Mindenki másnak melegen ajánlott.


Kiadó: Agave

Fordító: Heinisch Mónika


2020. szeptember 24., csütörtök

Tisza Kata: MOST

 „A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.

Az év egyik legnehezebb, legtöbbet forgatott (konkrétan is és „magamban” is legtöbbet forgatott) könyve Tisza Kata tavaly megjelent „pszichoedukatív fejlődésregénye”, a MOST. A Túlélő leszel, nem áldozat alcímmel megáldott kötet az érzelmi bántalmazás természetrajzát és az attól való szabadulás lehetséges útjait dolgozza fel, rendkívül sokrétűen: egyszerre mélyen megalapozott szakmai szöveg, lehetséges mankó aktív segítőknek és bántalmazó kapcsolatból épp szabadulóknak (vagy csupán önismeretre vágyóknak), irodalomterápiás írás és a saját fájdalmas válás terápiás munkájának lenyomata. Egy olyan társadalomban, ahol a bántalmazás még fizikai voltában is csak akkor érdekes, ha az áldozat félig már kivérzett (s jószerivel akkor is csak a bulvárnak, nem a hatóságoknak), az érzelmi bántalmazás léte, a bántalmazó kapcsolat jelensége pedig hivatalosan nem is létezik, hisz ellentmond a konzervatív családi értékeket mindenek felé helyező törekvéseknek, úgy kell ez a könyv, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert bárki is komolyan azt hiheti, hogy pszichológiai szakszöveggel vagy irodalommal változást lehet itt elérni – ugyan már… Azért, mert iszonyú nagy szükségünk van arra, hogy ebben a makrotársadalmi környezetben, amelyben sosem tanulhattunk intézményes szinten önismeretet, ahol a szüleink is jó eséllyel elnyomó rendszerekben szocializálódtak és minket is az ott tanultak mentén neveltek, és ami épp most csúszik bele ismét egy félfeudális hatalmi struktúrába, többet tanuljunk önmagunkról, kapcsolatainkról, rossz berögződéseinkről, arról, hogyan vezetnek a kis hazugságok életeket tönkretevő rendszerek kialakításához és vice versa, hogyan támogatja egy elnyomó hatalmi struktúra az egyéni kapcsolatokban kialakuló elnyomást, bántalmazást.

E sok esetben tabudöntögető, rendkívül bátor könyv végigvisz a bántalmazó kapcsolat kialakulásán, az abba való belesüppedésen, a felismerésen át a szabadulásig, majd az újrakezdésig. A megküzdött identitásig. Olykor túl plasztikusan is. Borzasztó feszültség jellemzi a könyvet, amit csak részben old a formai játék – mert a szakmai szövegeket rendre illusztráló terápiás novellák bizony olyan formai játékot jelentenek, ami egyszerre emeli el a száraz szakmaiságtól a kötetet és jelzi: írójának az irodalom és az írás mindig is fogódzót és kiutat jelentett. A saját poklában is. Épp azért nem jelentenek valódi „oldást” ezek a betétek, mert tudjuk (korábbi kötetekből, a facebookon közzétett szövegekből, interjúkból) hogy a saját fájdalmas kapcsolatból és abból való menekülésből fakadnak. Tisza Kata ezzel hitelesít – bizalmat és plusz motivációt nyújtva az olvasónak, hisz láthatjuk, a terapeuta is ember; ugyanakkor félő, a „szakma” szemében meg ezzel hitelteleníti a kötetet (ne legyen így).

A bántalmazó kapcsolat természetrajza legnagyobb szerencsémre számomra megmarad tanulmányoznivaló jelenségnek – épp ezért leginkább a bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextust, illetve a válást, mint társadalmi stigmát tárgyaló fejezetek voltak számomra a legfontosabbak. A család,  mint a boldogság egyetlen lehetséges forrása kultuszának lebontása (melyben a házasság és a gyermekáldás az egyetlen elérendő cél, a végpont, mely felé minden nő élete kizárólagosan haladhat) okvetlenül szükséges lenne, ahogy a normáktól való eltérés stigmatizálásának meghaladása is. Olyan erősen belénk rögzült, hétköznapi szófordulatoktól kezdve, mint a „csonka család”, a „gyermektelen nő”, a „vénlány”, a nyilvánvalóan bántalmazó kultúrát erősítő tagadásokig, hogy „rendes ember az, csak ha iszik, eljár a keze”, vagy hogy „szájára vesz a falu, ha elválsz”. De ugyanígy a bántalmazásnak ágyaz meg az önbizalom letörése - „jobbat úgyse találsz”, „hogy fogsz megélni egyedül” - vagy a negatív minták átörökítése - „apád is ütött engem”. Hovatovább, ezt az iszonyúan negatív, meghunyászkodó, a normáknak behódoló társadalmi légkört erősíti minden „mikor mész már férjhez”, „mikor lesz már gyereketek”, „nem várhatsz örökké, te sem leszel már fiatalabb” jellegű jótanács. Hisz mind afelé mutat, hogy az önmagunkért való kiállást rendeljük alá annak, ahogy szokás. Sok kis apróságból épülnek itt élethazugságok és örökítjük tovább ugyanazt a mérgező légkört – mert sosem tanultuk meg, hogyan lehet másképp.

A kötet egyértelműen és szándékoltan a párkapcsolati bántalmazásnak van szentelve, a társadalmi kontextust is elsősorban ennek tükrében vizsgálja, de le kell szögezni: ez a bántalmazó, elnyomó légkör nem csak a párkapcsolatokat mérgezi. Ugyanúgy jelen lehet „baráti” függőségi viszonyokban, szülők és gyerekek közt, vagy egy munkahelyi szituációban. Ahol például játszi könnyedséggel hiteti el velünk a főnök, hogy örüljünk annak, hogy ott dolgozhatunk, mert jobbat úgyse kapnánk, egyébként is mindenre alkalmatlanok vagyunk – ez is bántalmazás. Kifinomult és nem hagy látható nyomokat, de képes évekre belekényszeríteni minket egy méltatlan szituációba és megfosztani minden önbizalmunktól. De ugyanígy a bántalmazó kultúrát erősíti és az abba való önkéntelen betagozódásra nevel, amikor a tesitanár lazán ledagadtdisznózza a rá bízott kiskamaszt, vagy amikor kiröhög a pedagógus, ha hibázol. Mindannyian ezernyi ilyen mikrosérülést hordozunk és ezek mind annak kedveznek, hogy belecsússzunk bántalmazó kapcsolatokba. Jó lenne azt mondani, hogy kézben a megoldókulcs, hogyan lehet véget vetni ennek az ördögi körnek, de nincs. Ami viszont elengedhetetlen, megelőzéshez, megküzdéshez, talpra álláshoz is, az önismeret. Ezen lehet és kell is dolgozni – élethosszig tartó feladat, de hiszem és tudom, hogy minden lépéssel, amivel közelebb jutunk önmagunk megismeréséhez, begyógyítunk egy sérülést, amit úgy ütöttek rajtunk, hogy tán észre sem vettük. S ki tudja, tán eljön az a pillanat, amikor átfordul a mérleg és erősebbek leszünk, mint a sérüléseink összessége.

„Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát.”


Kiadó: Scolar


2020. szeptember 21., hétfő

Az első tornász (Athlete A) – film


Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 
S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?  


2020. szeptember 14., hétfő

Amerikai Istenek - sorozat, 1-2. évad

Szögezzük le már a legelején: rajongó vagyok, akit most éppen alaposan jóllakattak. Halovány gőzöm nincs róla, mennyire élvezhető ez a sorozat így, két évad ismeretében azoknak, akik nem olvasták (lehetőleg többször, vissza-visszanyúlva hozzá) a könyvet, Neil Gaiman számomra aktuálisan legfontosabb munkáját. (Megjegyzem, ha a Sandmant veszem kézbe, az a legfontosabb, olykor egy novellája bitorolja ezt a címet - én nagyon szeretem, ahogy Gaiman a világot látja és láttatja.) Szóval nem tudom, az alapanyag ismerete nélkül mit adhat - de a regény ismeretében ez szó szerint rajongói pornó. Még ha időnként úgy is jártam vele, ahogy a pornóval: olykor egyre kényelmetlenebbé vált nézni.

Mert nem adaptáció, hanem az alapanyag aktuális újragondolása. Röviden vázolom a sztorit, ha nem ismernéd a könyvet. Képzeld el, hogy a valaha általunk elgondolt, hitünkkel létre hívott, abból táplálkozó istenek közöttünk járnak ma is, amíg teljesen el nem felejtik őket - és közben születnek az újak. Folyamatosan teremtjük őket, hogy megteremthessenek minket: a mániákus autóst, a médiakukacot, a kábítószerest, az internet-függőt, a megfigyelés-kor kamerás kukkolóját, a globalizáció papjait... Minden teremtett rendszerünk ugyanúgy megistenül, ahogy a régiek születtek - entitássá csomósodik, hiszen áldozunk nekik, időt, verejtéket, vért és életet (nem is keveset). A perifériára szorult, vágóhídon magának áldozó, vagy piti szélhámosságból élő feledésre ítéltek (akiket az egykori bevándorlók hoztak magukkal a fejükben - hiszen Amerikában mindenki bevándorló, vagy gyermeke, vagy ükunokája), meg az emberiség szellem-teremtése által folyamatosan születő újak közt feszültség támad, s ennek fókuszában a germán istenvilág főistene, Odin (pillanat szülte nevén Szerda) áll. Aki élethalálharcba hívná a régieket az újak ellen. Képzeld el, hogy ebbe a sajátosan teremtett mitológiák feletti újmitológiába belepottyan egy frissen szabadult elítélt, akit rajongva szeretett felesége temetésére engednek ki pár nappal korábban. Árnyék Moon, a férfi, aki mit sem ért mindebből, de iszik Szerda mézsöréből és elszegődik mellé amolyan testőrfélének - hisz nincs is egyéb választása.


Árnyék nem érti, miért fontos mind a két csoportnak, a régieknek, meg az újaknak is - és sokáig mi sem értjük. A regény, s most már a sorozat is az ő útját járatja velünk, vele együtt értjük meg, kicsoda a srác, és mi a jelentősége ebben a viharban, ami mindegyiknél nagyobb, mint amit átélhetett. A frissen megözvegyült, egykori tűrhető férj, piti bűnöző szemszögéből láthatjuk Neil Gaiman látomását Amerikáról, az istentelen földről, amint felfalja az isteneit. Az alapanyagot nagyon szerettem, és ezt a látomást is róla - de tényleg úgy, ahogy a rajongói pornót. Nehéz lehet mindenféle háttér-információ nélkül követni a sokszereplős, sokfelé húzó cselekményt, de szerintem megéri gondolkodni rajta, szerintem megéri bekapcsolni érte a mítosz-ládát, és kékes derengésében hagyni, hogy elsodorjon. Rajongóként minden módosítás fájt - bár amúgy egy halom változtatás esetében úgy éreztem, valójában Gaiman írta tovább a könyvét, akár mások tollával. Annak idején, mikor angol tévés sorozat készült a Sosehol ötletéből, a sorozat írójaként a producerek idegeire ment, mert mikor kihagyattak vele egy-egy ötletet, mindig hozzátette: Nem baj, majd beleírom a regénybe. Azon kacarásztam, hogy itt mintha ennek az ellenkezője történt volna - a regény adaptációja közben újramelegíthette az íráskor elvetett ötleteit. Mert ne legyen kétségünk felőle, hogy szigorú kontrollt gyakorolt a gyártás minden pillanatában, szerintem ezzel a feltétellel adta el...


Fantasztikus színészgárdát sikerült megnyerni a produkcióhoz, úgy töltötték ki az általam elképzelt figurák kontúrjait, ahogy kézre húzunk egy személyesen nekünk varrt szarvasbőr kesztyűt. Ian McShane Szerda szerepében tökéletes, Pablo Schreiber Bolond Sweeney bőrében több mint tökéletes, Árnyék halott (de nyughatatlan) feleségének kihűlt bőrében Emily Browning bőven megérdemli a regénybelinél jelentősen nagyobb teret (nem is beszélve az egyéb szerepekről, amelyekben mindig teljesen helyénvalóan tűnik fel); de a lényeg, hogy Ricky Whittle Árnyék szerepében viszi az egészet a hátán. Nekem nem lógott ki senki, és ez nagy szó - elég sok kisebb-nagyobb isten és egyéb pszichopomp kapott itt szerepet, ahhoz képest, hogy ez nem egy egetverő költségvetésű sorozat.
 
Két évadot láttunk, két külön író- és rendezőgárdával, a harmadik gyakorlatilag kész, de még nincs premierdátuma. Mindenféle hírek keringnek most is kreatív (vagy annak beállított) döntésekről, de ez a két évad közben is alaposan borzolta a kedélyeket. Olykor az a szelíd érzésem van, hogy kedvenc mítosz-lovasom amúgy elég összeférhetetlen alak lehet, a sorozat körüli népvándorlás erősen emlékeztet arra, ahogy a rajzolók és kihúzók rotálódtak a Sandman készülte közben - azt hiszem, ezt annak idején, amikor írtam róla, túlságosan jóhiszeműen ítéltem meg. Ezzel együtt ennek a bolond évnek eddig ez az egyik ajándéka - hogy láthattam. És még a könyv felénél se tartunk...
 
A továbbiakban a szokásos gátlástalanság jön, csak erős idegzetűeknek (és azoknak, akik már látták a láthatót).

2020. augusztus 31., hétfő

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan optimisták klubja


„Az írókat végül két csoportba osztottam: azokra, akiktől szép nyugodtan beérek a suliba, és azokra, akik miatt elkések. Az orosz írók miatt például csomószor ülhettem tanítás után az üres tanteremben. Ha eleredt az eső, behúzódtam egy kapu alá, hogy nyugodtan olvashassak tovább. A Tolsztoj-korszak sötét hónap volt. A borogyinói csata miatt három órára zártak be. Amikor néhány nappal később elmagyaráztam az ügyeletes tanárnak, aki egyébként éppen a doktoriján dolgozott, hogy Anna Karenina öngyilkossága miatt késtem, azt hitte, hülyének nézem. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy bevallottam: nem értem, miért végzett magával, így aztán kénytelen voltam visszalapozni, hátha lemaradtam a magyarázatról.”

Michel Marini tizenéves kiskamasz a hatvanas évek Párizsában. Félig francia, félig olasz származású, a vegyes család minden áldásával és átkával, két eltérő habitus, két gyökeresen különböző hagyomány, két összeegyeztethetetlen életstílus ütközési pontján. Családi élete több mint zavaros, mindene az irodalom – no meg a csocsó. Míg Anna Karenina miatt csupán néhány óra iskolai büntetést szed össze (sebaj, addig is olvashat), a csocsónak köszönhetően rálel Párizs jó eséllyel legfurább klubjára, a Balto étterem hátsó szobájában működő Javíthatatlan Optimisták Klubjára. Michel tizenkét éves, mindaz, amit forradalomról, kommunizmusról, ideológiákról tud, leginkább bátyja és annak legjobb barátja algériai háborúról szőtt meséiből és a korai lázadó diákok amerikai rocklemezeinek szövegeiből ragadt rá. Nem csoda hát, hogy magával ragadja a klub tagjainak, a kommunizmus elől szökött kelet-európaiaknak története.

Túlélők, szökevények, disszidensek – egytől egyig egykori kommunisták, sokan közülük továbbra is hithűek, csupán a rendszer aktuális működtetőiben csalódtak. Leonyid, a pilóta, a Szovjetunió hőse, aki a szerelem miatt dobbantott a mesés Nyugatra; Igor, a leningrádi orvos, aki a zsidó orvosok elleni koncepciós perek elől menekült; Imre, a filmproducer, akit színész kedvesével, Tiborral a szerelmüket lehetetlenné tevő szelek fújtak Nyugatra; Pavel, a csehszlovák kommunista párt egykori alapító tagja; Vlagyimir, a könyvelő – no és Werner, a kakukktojás, akiről idővel kiderül: már akkor Párizsban kémkedett a nácik ellen, amikor a többiek még a messzi Keleten ették a kiváltságosok kenyerét. Hozzájuk csatlakozik olykor Lapátfül, a besúgó, Daniel Mahaut, a jóságos rendőr, valamint Sartre vagy Kessel – épp melyikük a soros a menekültek számláinak kifizetésében. No és a titokzatos Szása, akit senki sem lát szívesen a Klubban – hogy miért, gondosan titkolják a kis Michel elől.

Aki, miközben hallgatja a klubtagok történeteit háborúról, üldöztetésről, szerelmekről, eszmékről, hitekről, rossz és még rosszabb döntésekről, megvívja a saját kamaszos küzdelmeit – családdal, válófélben lévő szülőkkel, az algériai háború elől hazamenekült irritáló nagybácsival, dezertőr (háborúból, családból, országból…) bátyjával, a háborús hős jóbarát emlékével, a báty barátnője iránt érzett első plátói szerelemmel és az első valóságos románccal. S közben megtanul sakkozni. No meg fényképezni, amiben nem kisebb mestere lesz, mint egy egykori szovjet propagandaminisztérium-beli retusőr. De ez már az a történet, ami nem mesélhető el.

Mert míg Michel felnő, s átvészeli a felnőtté válás minden kisebb-nagyobb tragédiáját, csalódásokkal, matekdolgozatokkal, titokzatos módon eltűnő barátokkal (kik magával viszik a legféltettebb lemezét), pumpolható anyával, kit a saját lelkiismeret-furdalása hajt és jóízűen gyűlölhető apával, ki mindent odadobott, hogy mentse saját fia életét (s mi az az elsikkasztott ötmillió a családi vállalkozásból, ha megmenthetjük gyermekünket a hadbíróságtól?) – eközben kibontakozik előttünk mindaz, amit a hatvanas évek Párizsában élő fiatal idealista nem tudhatott arról, mi is van a vasfüggönyön túl. Váratlanul feltörő visszaemlékezésekből rajzolódik ki a megannyi politikai menekült tragédiája: családok szétesése, koncepciós perek, megtagadott fiúk, atyák, fivérek; menekülés gyalog, mérföldeken át, az éj leple alatt; bűnök, melyeket képtelenség bevallani, feldolgozni, megbocsátani; elárult barátok, elvesztegetett lehetőségek. Tragédiák, melyeket gondosan átszínez a romantikára hajlamos Michel objektívje.

Mert azért ez elsősorban egy párizsi kiskamasz felnövés-története. Pont olyan nagyívű, rejtélyes, izgalmas, amilyen felnövés-történetet mind szeretnénk magunknak, a valódi dráma, a valódi vér, a valódi árulás kockázata nélkül. Kalandregény, sok izgalommal, még több tanulsággal, némi titokkal, egy-két végzet asszonyával, sok bölcs baráttal. Amint beletrappol az elbeszélés jelenidejébe a kézzelfogható erőszak, Michel álomvilága szertefoszlik, a klubról lehull a romantika leple, az étterem bezárja kapuit, a kamaszkor átadja helyét a mocskos realitásnak. Vannak árulások, melyeket nem lehet szépiaszínre komponálni.

Guenassia regénye a nagy romantikusokat idézően sodró lendületű, érzelemdús, magával ragadó mese – olykor túlzásokba esik, olykor kiszámítható, olykor bosszantóan hatásvadász. Joggal érezhetjük, hogy túl sokat - mindent - bele akart írni a hatvanas évek politikai, társadalmi, irodalmi életéről, hogy nem létezik, hogy egy párizsi „kispöcs” életébe egyszerre trappolt bele az algériai háború annak minden velejárójával, a fél keleti blokk a maga disszidenseivel, Sartre, Kessel, Nurejev és a francia titkosszolgálat… Mégis: egy elvarázsolt művészetrajongó kissráchoz, aki Tolsztoj vagy Dosztojevszkij miatt órákat ül büntetésben, aki szabadidejét művészmozikban tölti és akit olasz nagyapja minden látogatásakor a Louvre-ba cipel, hogy a művész és művészete megítélésének különbségeiről tartson neki kiselőadást, aki első szerelmébe szó szerint belebotlik, amint mindketten az utcán olvasva lefejelik egymást, valójában pont ezek a túlzások illenek… S naná, hogy tizenpár év múlva az egykori duzzogó kiskamasz épp Sartre temetésén talál rá az egykori klub túlélőjére – Guenassia meséjének legnagyobb erénye az irónia, amivel sikerrel menti túlzásait. Strandolvasmánynak tökéletes – remekül el lehet veszni benne, s elhinni, hogy az élet végső soron mégis szép, az emberi ostobaság minden nyilvánvaló bizonyítéka ellenére is. A mesék pedig mindig kikerekednek.


Kiadó: Park
Fordító: Szántó Judit, Lukács Laura

2020. augusztus 24., hétfő

Hová tűnt Bernadette humora?


Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.

2020. augusztus 6., csütörtök

Sjón: CoDex 1962


Ez a harmadik alkalom, ami mindenért megfizet (szokták volt mondani...). Harmadszor vettem a kezembe Sjón lejegyzett gondolatait. A könyvet, ami maga is a hármas tagozású, három zsáner boncasztala egyszerre: szerelmi történet, krimi és sci-fi. Harmadszor kellett látnom (s ezen belül is háromszor), hogyan fürkész a mondandójához teljesen új színeket, hogyan fröccsen a mondandójához a kavalkád. A macskaróka északra hangolt, ősi, prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó, mégis modern nyelvezetű saga volt. A cethal gyomrában egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai. Ez itt viszont hármas játék-voltában iszonyatosan széttartó, sehol meg nem pihenő látomásosságtól a naturális, erőszakos végletekig nyújtózó paletta, nem az ecsetvonások, hanem ahova a színekért az ecsettel nyúlnál - ez itt a posztmodern regény, mágikus realizmussal és szürrealitással pecsételve.

Valaki elmeséli benne valaki életét. És a valaki élete egy odapacázott nézetben tényleg szerelmi történet: elmeséli, hogy mit kezd(het) egy kapcsolatokra képtelen kelet-európai származék a szerelemmel, és ezt a mit (sem) kezdést hogyan meséli (hogy mesélné) el. Egy nézetben az elmesélt élet valóban krimi: keressük a mesében a hatást, ami lebilincsel; a bűnt, ami idebilincsel; megy a nyomozás benne a magunk mi a fenét keresünk ittjei után. Miért ez a paca amellett a paca mellett... És persze hogy fantasztikum - hiszen soha nem úgy meséljük, nem azt a végtelenül hétköznapi botrányt. Különlegesek akarnánk - legalább a képzeletünkben. Mert milyen elégtétel egy székhez kötött nyomoréknak, ha az életét úgy foghatja fel, mint a kiválasztottság egy különösen beteg változatát, ahol azért beteg, mert homunculus mivolta túl sokat várt egy köztes állapotban. Mert az őt létre pecsételő gyűrű szentelt aranya egy darabig egy bélyeggyűjtő vérfarkas fogában szolgált tömésként ki tudja milyen bűnöket, mert a titok (észak-fok, idegenség) lengi körül a világban, amely épp elszabadítani készül a maga teremtette gólemet - ezúttal testetlen szörnyeteg-elme formájában.

A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte.

Ebben a történetben a mesélő 1944-ben fogant, de csak 1962-ben született meg - így alakult a fogantatása alkímiája. Lágerek és lágerépítők közös gyermeke. Az odafordított és elfordított fejeké. Azaz ki tudja kié - mert lehet, hogy csak egy otthagyott csecsemő, a buliba fulladt Brünhilda (Wagner képzeletéből a kíméletlen valóságba pottyant) kisfia. Vagy tényleg egy nagyon különleges születés következménye, akiért (a meghallgatott történetéért) egy nagyon gazdag, de céltalan ember genetikai kutatást szervez. Valaki, akinek ABC rendben sorakoznak a feleségei, a földön, ahol hisznek a mesében, valahol még mindig valóságnak érzik a hableányt és az alakváltót, a trollt és a tollpihén partjaikhoz sodort idegen legendákat. Ahol mindenki idegen volt először, mert a föld eredetileg nem velünk volt tele, üres papír volt, amire a képzelet írhatott. 

Legalábbis egy író képzeletében (s egy rétegében nyilván a valóságában). Sjón, az író meséli.  Az elképzelt életet, amely ugyanúgy elmesélhetetlen, mint akármelyik valódi. Ez a legszemélyesebb könyve, amit olvastam, mégis, elsősorban azt mutatja meg: mindig a legendát meséljük. Mindenki legendát mesél. Az írója saját magát is belemeséli mesehőse legendájába (sok szempontból hasonlóan, ahogy Vonnegut vett részt a maga bajnokainak reggelijén). A szájába adja az egykor (más által? általa?) kiejtett szavakat. Ez az elegáns, kinézetére, megjelenésére kényes északfia pacáz itt egy palettát, akit meghallgathattunk egy könyvfesztiválon (élmény volt hallgatni, mert kísértetiesen azonos volt azzal az emberrel, akinek a könyve íróját képzeltem). Ezt a könyvét időnként a hangján olvastam a fejemben (üti a ritmust a láb...), ami elég (posztmodern? mágikus-realisztikus? szürreális? maradjunk abban, hogy) furcsa élmény volt. A felsorolásokat például, az utolsó harmadban, ahol egy elképzelt színpadon gyülekeznek a búcsúelőadásra az elhalt 1962-ben születettek. A CoDex alkotóelemei. Először elsodort a szemem, átfutottam az egymás alá sorakoztatott dátumokon, mint az olvasó, aki akarja, hogy vigye a sztori, akinek nincs ideje ilyen (alapvetően sagákra jellemző), izlandiakon kívül bárkinek alig jelentő, hitelesítő felsorolásokra. Aztán megértettem.

Alázattal, lassan (mint egy verset) kell olvasni azokat a felsorolt halálokat. Életeket képzelni mögéjük. A fiú mögé, aki tengerbe fulladt, a lány száraz, tényközlő adata mögé, aki közlekedési balesetben hunyt el - a szobafestő, az egyetemi docens, a boltos - az egyszavas jelzők mögé mindig életet kellene képzelni. Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami valóban túlnőhet rajtunk. Ahogy ez az artisztikus, öncélú szöveg nő túl a maga pacákból palettára hullott önmagán. Minden más olyan, mint a lábméreted: adott. A képzeleted, amivel megtöltöd a lapokat, túlél téged. Túléli a halálodat. Akkor is, ha nem igaz, ha nem is akar igaznak látszani - nem úgy, ahogy Sjón honfitársa, az általam személyesen szintén csodált és megcsodált Jón Kalman Stefánsson trilógiája, az írott szó erejével vert könyv, amely tényleg újrateremtene egy sűrű valóság-illúziót -; ha nem is akar igaznak látszani, ha megmarad legendának. Mert legalább megpróbálja. Megpróbál életeket képzelni, úgy, ahogy az életünk gondol saját magára. Mert például abban a felsorolásban mindenki valaki volt, bármelyiknek ugyanígy elmesélhetné a legendáját az isten kegyelméből való író. Elgondolkozva közben az írás mibenlétén, a kiválasztottság tudatán, hétköznapi borzalmainkon, amilyen például az abúzus, a hétköznapi előítélet, a közöny, s még sorolhatnám. Elmereng a velünk élő meséken és rémmeséken, a képzelet mibenlétén. Sjón ereje számomra abban van, hogy lemond a valóság illúziójáról a megragadása kedvéért. Mert mindenen túl, amikor már csak emlékeznek ránk, a megragadható valóságunk csak ez a legenda lesz. Ami talán tényleg ott vár valahol a jövő személytelen (vagy tán már magára is ébredt) elméjében, hogy egyszer valaki elolvassa.

Kiadó: Gondolat
Fordította: Patat Bence

2020. július 27., hétfő

Max Porter: A bánat egy tollas állat


„Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.

Pfuj, mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”

Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van, magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám, néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.

Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú, ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon, melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát, aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.

Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?

Értem és érzem, miért lehet ekkora siker Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás, nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.

A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás, az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.

Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető, mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv” nekem ez édeskevés…


Kiadó: Jelenkor
Fordító: Totth Benedek 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...