2016. szeptember 26., hétfő

Megyünk az őszbe…

Írhatnék nagy nyári összefoglalót… Zűrös és nyomasztó nyár áll mögöttünk, sok kudarccal, sok aggódnivalóval, sok fullasztó, meleg, bántó nappal. Szerencsére a fojtogató munkahelyi feszültség, hivatali problémák, krónikus időhiány és fáradtság mellett akadt jócskán idilli pillanat is – ezek legtöbbje az erkélyemnek és az ott burjánzó növénydzsungelnek köszönhető, illetve a többnyire negyven fokban főzött lekvárkölteményeknek. Nagyjából egész nyáron a szeptember első hetében aktuális utószezoni nyaralásunkat vártam, ami meg is esett, szép is volt, az év legmegnyugtatóbb hetével ajándékozott, csak aztán a Balaton és Fonyód kedvességéből egy újabb családi tragédiába érkeztünk haza. Ez már tényleg, igazán kezd nagyon sok lenni. De hát az élet nem kívánságműsor, a felhők felett meg kurvára nem süt a nap, választásunk maximum annyiban van, hogy emelt fővel viseljük a csapásokat és megyünk tovább vagy feladjuk. Mivel épp itt ülök és posztot írok, nyilván egyelőre nem az utóbbi mellett döntöttem.

Nem meglepő módon így aztán ez a nyár sem az olvasásról meg a blogról szólt. Keveset és nyűgösen olvastam, Zoli meg tán még kevesebbet, mondjuk ő legalább nem nyűgösen – egyszerűen más munkákban volt érdekelt, nyakig. Nem is emlékszem, hogy a költözésünk (az meg már hét éve volt) óta frissült-e ilyen ritkán a blog. Fátylat rá. Szerencsére azért ha kevesebbet is olvastam, akadtak nagyon jó élmények, felesleges szótépés nélkül (ott vannak a linkek) álljon itt a nyár öt legjobbja:


Írhatnék őszi terveket… De az a nagy büdös helyzet, hogy épp olyan hangulatban vagyok, hogy mindent olvasnék egyszerre és közben semmi sem jó. Ha tizenöt felé tudnék osztódni és elkezdeni egyszerre tizenöt könyvet akkor elképzelhető hogy a tizenöt különböző élményből összeállna egy kielégítő élménykomplexum. De mivel ez egyelőre nem tűnik kivitelezhetőnek, maradunk annyiban hogy belekezdek épp abba ami megragad a kezemben öt oldalnál tovább és tojok a tervekre. Olvasnék amúgy sokfélét, meg kellene haladni a várólistacsökkentő játék könyveivel, meg nem ártana haladni a saját kis Woolf-újra projektemmel, meg van itt még néhány kiadói jóság, de hogy melyikből mi lesz, azt nem tudom. Ami nagyjából biztosnak tűnik (most, ma, vasárnap fél hatkor a csodálatosan felhőktarkította naplementében) hogy olvasni fogok:

- Miéville-t – a Perdido pályaudvar és az Armada is a VCS listán parkol már két éve és sose tudnak sorra kerülni, most olvasnám nagyon, csak a méretek elriasztanak
- Woolfot – ugyan azt már látom, hogy az egész életmű újraolvasása nem fog beleférni az évbe, mindenképp folytatom, mert épp kezdenek elvonási tüneteim lenni
- Endymiont (és talán Endymion felemelkedését) – az nem kérdés, hogy folytatom a sorozatot, hogy mindkét hátralévő rész belefér-e az év maradék egynegyedébe, az még igen, részben mert ezek se soványkák, részben a töménységük miatt
- krimit – még nem tudom, mit, de krimiolvashatnékom van
- Tortúrát – úgy húsz éve kerülgetem Kinget mint a forró kását, idén a Tortúra VCS, plusz Amadea is annyira ajánlgatja nekem lelki nihilre gyógymódnak hogy most már muszáj :)

Írhatnék megjelenéses ajánlót… Elvégre néha szoktam és többnyire még mindig figyelemmel kísérem az újdonságokat. De hosszú ideje ez az első szezonkezdet amikor azt mondom, hogy annyira nem tudnak érdekelni az új megjelenések, hogy csak na. Egy-két kivétellel mind az a kategória, hogy jó-jó, majd ha egyszer nagyon olyanom lesz hogy már végképp nincs mit olvasnom és nincs mit csinálnom magammal, akkor valami akcióban megrendelem. Jó, persze nem mondom, hogy nem lesz egyáltalán újdonság a blogon ősszel, mert úgyis lesznek gyenge pillanataim, de ha valaki a kurrens megjelenésekről szeretne tájékozódni, inkább közlekedjen el másik blogra a következő pár hónapban. Amiket mindentől függetlenül feltétlenül érdemesnek tartok a figyelemre:

 
- Donna Tartt: Az Aranypinty – OK, most fogom megcáfolni az előző bekezdésben írtakat, de következetesség, nem Timi a neved – Az Aranypinty tavasz óta, amikor először bejelentették, hogy jön, az év legjobban várt megjelenése nálam, csak A fényességeket vártam idén ennyire – mondanám, hogy ha csak feleannyira jó lesz, már nyert ügye van, de igazság szerint Tartt az egyik legjobb író, akitől valaha olvastam, egész biztos vagyok benne hogy a zseniális A titkos történet után nem tud hibázni
- Jeanette Winterson: Az időszakadék – Winterson se nagyon, és bár az egyik szemem sír amiért nem valamelyik saját regényét kapjuk, a másik nagyon is nevet, amiért a Kossuth belevág a Hogarth Shakespeare Series magyar kiadásába – Winterson és az évszázad poénjának is beillő Jo Nesbo jegyezte Macbeth-átirat mellett azért legjobban Margaret Atwood és Caliban találkozóját várom A vihar újrameséjében, remélem, nem törik meg a kiadó lendülete egyhamar

  
- Sylvain Neuvel: Alvó óriások – mostanában többször befürödtem agyonhájpolt SF megjelenésekkel, de ezt a sci-fit nem szívesen hagynám ki, remélem, az érdekes alapötlet mellé megfelelően fojtogató hangulat is társul
- Jordi Llobregat: Vesalius titka – ez az az eset, amikor a borító tehet mindenről – na jó, nem kizárólag, a századfordulós Barcelona beígért hangulata és Caleb Carr emlegetése is sokat nyom a latban
- Harry Potter és az elátkozott gyermek – töredelmesen bevallom, hogy állatira húztam a szám amikor megláttam hogy ez az izé lesz, és nem azért mert dráma (ehemmm, tudjátok ami színdarab írva, azt úgy hívják, hogy dráma, lásd Shakespeare) vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én tényleg, teljes szívből szerettem volna, ha Harry történetét végre elengedi a világ (az írónő, a kiadó, a marketing) – persze amíg csörög a kassza, addig úgysem fogják, úgyhogy akár pozitívan is állhatunk a dolgokhoz – hogy elolvasom, az tuti, hogy tetszeni fog-e azt még nem tudom, de ott a helye minden rajongó polcán (én meg akármennyire húzom a szám néha, úgyis maradok rajongó…)

Lesz a fentieken kívül még pár érdekes megjelenés, ha már Harry, rögtön itt van az illusztrált sorozat második kötete, amit angolul októberre ígérnek, ha jól tudom, gondolom, a karácsonyi hajrára kijön magyarul is, illetve a Legendás állatok film kapcsán is egész biztos várható valami extraság. Elvileg lesz új Franzen (A huszonhetedik város), bár ezt hivatalosan még nem láttam megerősítve, lesz új Ulickaja (Jákob lajtorjája – az írónő is itt lesz, könyvbemutatón!), új Munro (Nyílt titok). Erősen feltételes módban, de érdekel a Brooklyn (Colm Toibin), az Augustus (John Williams), az Égtörés (Al Robertson), a Minden eltűnt lány (Megan Miranda). És ha már említettem a Legendás állatok filmet (amit természetesen úgyis megnézünk), töredelmesen bevallom, hogy bár a könyvet eléggé utáltam, tökre várom A lány a vonaton filmverzióját, részben, mert szerintem ez pont olyan, mint A marsi vagy a Holtodiglan – sokkal jobb alapanyag filmnek, mint könyvnek; részben mert nagyon bírom Emily Bluntot és kíváncsi vagyok, mit hoz ki Rachelből. Ennél azért kicsit jobban az Érkezést, kéne már egy igazán ütős sci-fi filmélmény is, ez pedig igazán annak ígérkezik. És így a fesztiválszezon elmúltával végre elkezdődik nekünk is a koncertszezon – lesz néhány érdekesség amit kár lenne kihagyni, egyelőre három biztos pont van: az októberi mini-Womex jellegű Budapest Ritmo, Anoushka Shankar novemberi koncertje a Müpában és a Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint duó új lemezének bemutatója a Zeneakadémián.

Már csak némi nyugalom és jó sok szabadidő kéne, tartok tőle hogy egyikből se lesz annyi, amennyit szeretnék, de próbálok lendületesen állni ehhez az őszhöz. Egy biztos: a blog éledezik. Maradjatok velünk, remélem, a hűvös-teázós-esős időszakban végre több bejegyzéssel is tudunk szolgálni!


2016. szeptember 22., csütörtök

Olvasd! Olvassam?

Ajánlások nyomában

Van abban némi pikantéria, hogy könyves bloggerként írunk a könyvajánlásokról – hisz nem épp ezt tesszük minden alkalommal, amikor posztot írunk egy könyvről? Nos, igen is, meg nem is. Valaha számos vitát lefolytattam egy társaságban arról, vajon a könyves cikkeknek okvetlenül ajánlóknak kell-e lenni vagy sem, és máig úgy gondolom, én aztán nem ajánlok senkinek semmit (mellékszál, de sose jutottunk dűlőre…). Számomra a blog elsősorban a véleménynyilvánítás terepe: leírom a saját benyomásaim, érzéseim, gondolataim adott művel kapcsolatban, el lehet olvasni, meg lehet fontolni és az alapján el tudod dönteni, te, kedves olvasó, hogy kell-e neked a cucc vagy sem. Én aztán nem fogom megmondani. Ki is ráz  a hideg azon blogoktól amelyek zászlajukra tűzték a „megmondjuk mit olvass és mit ne!” törekvését. Bízzunk már annyira az olvasóinkban hogy el tudják ők dönteni maguk.

Persze ez korántsem csak a blogokról szól. Emlékszem, amikor könyvesbolti eladóként dolgoztam egyetem mellett, mennyire meg tudtam fagyni, amikor valaki úgy jött hozzám, hogy ajánljak könyvet. Ha a kérdezőnek magának, az a kisebb baj, eggyel kellemetlenebb, ha az a feladat, hogy „ajánljak könyvet ennyi meg ennyi idős rokonnak / barátnak / ismerősnek”. WTF? Nyilván rávezető kérdésekkel közelebb lehet jutni ahhoz, hogy az ajándékozni kívánt illető mit olvas, milyen az ízlése, esetlegesen mi tetszhet neki, de mivel a leendő ajándékozó ritkán jár komplett listával a másik könyvtáráról, legtöbb esetben úgyis a kurrens újdonságok maradtak a kalapban. Nem voltam az eladók gyöngye, na :) (Nem úgy Zoli. Ő például szívesen és jó érzékkel ajánlott – nem véletlen, hogy amikor egyik könyvesboltból a másikba igazolt, volt vevő, aki „utánament”. Na, például az ilyenek miatt fájdalmas hogy a szakeladó mint olyan manapság már a kereskedelem legtöbb területén nem létezik, mert nincs rá igény.)

Szóval blogtól függetlenül sem szeretek ajánlani. Egy kezemen meg tudom számolni hány embernek vagyok hajlandó egyáltalán könyvet venni / vinni / kölcsönadni anélkül, hogy előre megbeszélnénk, mi lesz az áldozat. Kicsit úgy is vagyok vele egyébként, hogy ott a blog, én megtettem, amit megkövetelt a haza internet, tessenek már elolvasni oszt dönteni, mi kell. (Aki meg nem olvassa a blogom, pláne ne kérjen tőlem könyvet, értitek…)

No és vajon én hogy viselem az ajánlásokat? Egyáltalán, hallgatok rájuk? Mi befolyásol a leendő olvasmányok kiválasztásában? Túl a szokásos dolgokon, amelyeket bármennyire tudatosnak, ínyencnek, kiforrottnak, akárminek tituláljuk magunkat, úgysem tudunk kikerülni, mint reklám, sikerlisták, kiadói kiajánlók, nyilván odafigyelek néhány blogra. Egyre kevesebbre. Sajnos. Amadeánál nosztalgiáztunk kicsit nemrég a hőskorról, amikor 8-10 éve elindultunk, az akkori blogokról, az akkori figyeltjeinkről. Akik közül egyre kevesebben írnak rendszeresen, írnak könyvekről, írnak egyáltalán. Azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hány blogger véleményére adok igazán. Olyan, akinek a posztja után legszívesebben azonnal rohannék a könyvesboltba, konkrétan egy van. És igen, az ő figyelmembe ajánlásai általában bejönnek. De azon a korszakon már réges-régen túl vagyok, amikor a mindenki által olvasott, hirtelenjében minden blogon felbukkanó sikerkönyvekre cuppantam. Meg azon is, hogy egy-egy cuki poszt miatt rohanjak olvasni olyasmit, amihez tudom, hogy igazából semmi közöm. Öregszem, na.

S hogy vannak-e emlékezetes „ajánlásaim”? Hogy a viharba ne lennének. Tán nem lepek meg senkit azzal, hogy nekem a legtöbb könyvet Zoli ajánlotta az elmúlt 15 évben, megszámlálhatatlan remek olvasmányt köszönhetek neki (sok egyéb mellett), de amire mindig emlékezni fogok, hogy ismerkedésünk hajnalán nyomta a kezembe a Tengeróceánt és jó ideig csak tátogtam, hogy tejóisten, ez a pasi ilyeneket olvas… (Azóta persze közös kedvenc Baricco is.) De azt sem felejtem el egykönnyen, hogy egy kedves ismerős, akinek SF téren adok a véleményére, figyelmeztetett, hogy a 2312 azért elég komolyan sci-fi és nem biztos, hogy le fog csúszni – ehhez képest Robinson mekkora szerelem lett. Olykor pont ugyanúgy bejöhetnek a nem ajánlottak is, mint az ajánlottak ;)

Konklúzió? Vonjátok le magatoknak. Amíg van kedvem, a véleményem úgyis idevésem az olvasmányaimról. De ajánlani senkinek nem fogok semmit. Az írásaim úgyis magukért beszélnek :)


Többiek az ajánlások témájában:

2016. szeptember 19., hétfő

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Peter Grant, a londoni rendőrség első számú mágustanonca visszatér egy ismét csak fergetegesen vicces, iróniától csöpögő, hamisítatlan angol nyomozásban – az olvasó meg könnyen azon kapja magát, hogy a könyv befejeztével izibe’ újra is olvasná mindhárom részt, annyira szépen kerekedik és fodrozódik ez a világ. Persze jókor kapott el. Ha épp semmi sem jó, nem tudod, mit olvass, az életed egyre inkább hasonlít egy hatásvadász mód megírt szappanoperára és kb minden téren megoldhatatlan(nak tűnő) feladatokkal szembesülsz, akkor nincs is jobb, mint egy kis angol humor! Aaronovitch legnagyobb erőssége pedig még mindig ez. Ha kacagós kedvemben lettem volna és nem tömegközlekedésen olvasom a legnagyobb részét, azt hiszem, fetrengve vihogtam volna végig az egész könyvet.

Ami persze ismét csak egy gyanús holttesttel kezdődik – jellemző, hogy ezek az angolok annyira idióták, hogy egy vélhető gyilkosság leírása is komikumba fullad náluk. A Baker Street-i metróállomáson (melyik másikon?) egy éjjel egy amerikai diák holttestére bukkannak – mivel az ügy némiképp furcsa, a nyomozás vezetője jó érzékkel a helyszínre rendeli Petert is, aki bár szívesebben nyomná az ágyat, még örül is hogy megint kék-piros villogós igazi rendőrmunkában vehet részt fárasztó mágiatanulmányai közepette. Hamar kiderül, hogy a diák nem elég, hogy amerikai, ráadásul egy szenátor fiacskája, így az ügy politikailag is több mint kínos lehet, nyakunkba is kapunk némi FBI felügyeletet – aki meg kap a nyakába némi különleges felügyeletet, nehogy már többet lásson abból mi van London alatt mint amennyit az amerikai fejecskéje felfogna. Innentől pedig kölcsönösen mindenki leginkább azon igyekszik, hogy lerázza a másikat, miközben azért olykor nyomozgatnak is, hogy aztán együtt kerüljenek a természetfeletti szószba bele, nyakig.

Mintha ez nem lenne elég, görgetjük tovább a köteteken átívelő sztorit a homályban munkálkodó feketemágusokról (pardon, erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználókról), újabb mágiarétegeket tárunk fel (démonok, földhajlítók, mágikus cserépedények, időutazó látomások!) és sajnálhatjuk kicsit Petert, akinek nem meglepő módon okoz némi frusztrációt, hogy új tanonctársa nem elég hogy sokkal jobb nyomozó volt, mint ő, de még a mágiahasználat elsajátításában is gyorsabban halad. Ami azért tényleg kiszúrás. (Itt jegyzem meg: utáltam és erőltetettnek tartottam a második kötet végi fordulatot, de szerencsére sikerült korrekt kis magyarázatot találni rá.)

A Peter Grant sorozat legnagyobb erénye még mindig az, amit tán lesznek, akik a legnagyobb gyengeségeként rónak fel: hogy megbízhatóan hozza ugyanazt. Különösebben nem fejlődik sehova, de nem is akar úgy tenni, mintha. Van persze íve, van egy részeken átívelő, számos lehetőséget magában rejtő szála, főszereplőjével együtt mi is egyre többet tudunk meg a mágiáról és egyre érdekesebb rejtett világokat ismerünk meg, de összességében nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani annál, ami: egy veszettül szórakoztató, könnyed, urban fantasy-ba oltott krimiparódia. Ide nekem a folytatásokat is!

Ui: Még mindig nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy fogom magam és újraolvasom a három kötetet.
Ui 2: Ha a folytatásban is ilyen keveset szerepel az imádott Nightingale, akkor azért morcos leszek!


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

2016. szeptember 12., hétfő

Cormac McCarthy: A síkság városai

John Grady a csikót tanulmányozta aztán felnézett a férfira. Ez a ló sánta – jelentette ki… Miből gondolja, hogy sánta a ló? - kérdezte a férfi. Nos uram. Nem annyira az számít, hogy mit gondolok.

Nem annyira az számít, mit gondolok erről a világsirató könyvről. Így harmadszor már nem számítottam másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom, nem hagy választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől. Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén mégis mit megköszönni.

Most már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell átlovagolni. Oda, ahol mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt igazi. A mesélő réteget pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy betűvel) magáról gondol; van mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal kíméletlenebb ökonómia tornyosul (ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen azóta is meztelenedik, egyre inkább csak ez látszik: ezek a meztelen kényszerek); és van Mexikó keserűen görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem öltözött fel, nem adtak rá fehér bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja, ahol másféle álomországok maradék pátoszait is méla közönnyel emészti fel a tapintható kiúttalanság.

John Grady Cole az isten kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne. Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai. De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.

A barátját esztelen szenvedély kerítette hatalmába. Bármit mondhat neki semmit nem fog számítani. A fejében összeállt egy történet. Arról, hogyan fognak alakulni a dolgok. Ebben a történetben ő boldog lesz. Na mi a gond ezzel a történettel?
Biztos mindjárt elmondja.
Ezzel a történettel az a gond, hogy nem igazi történet. Az emberek kialakítanak maguknak egy képet arról, hogy milyen lesz a világ. Mi lesz a helyük abban a világban. A világ ezerféle módon alakulhat számukra de létezik egy világ ami soha nem fog megvalósulni és ez az a világ amit megálmodnak.

Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek?

Szegény Billy Parham! Megint nem akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg. Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett. Lehetne boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb mesélő úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk. Mert miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy száraz hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket – pontosan tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még ha valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor is. Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.

Kiadó: Magvető
Fordította: Galamb Zoltán


2016. szeptember 5., hétfő

Jonathan Franzen: Tisztaság

Nem kicsit vagyok elfogult Jonathan Franzennel. Az „isteni Jonathan” - így három évvel a Javítások és a Szabadság okozta elemi erejű sokk után már bizton állíthatom - jó időre bebiztosította helyét a legkedvesebb íróim között, szorosan a felülmúlhatatlan Virginia Woolfmellett. Bármit ír, én elolvasom, bármit nyilatkozik, én megbocsátom, bármit kritizál, vele kritizálom. Aztán persze vagy meggondolom magam, vagy nem. De akkor is. Persze fura dolog ez a kortárs kedvencekkel – hajlamosak vagyunk azt várni tőlük, hogy most már akkor mindig ugyanolyanok maradjanak, ugyanúgy írjanak, ugyanazt kritizálják, mint eddig. Elvégre mi így szeretjük őket. A piedesztálra emelt bronzszobrok meg nem változnak, ugyebár. Apró szépséghiba, hogy az ember meg igen. Az íróember is. (Ahogy az olvasó is.) És bár az utókor általában díjazza a megújulásra való képességet, a kortárs olvasó ritkán. De vajon mit gondolnék ma arról a számomra felülmúlhatatlan zseniről, ha anno kizárólag ugyanazt írta volna újra meg újra, ahogy az ő kortársai elvárták?

Persze a megújulás, az új utak keresése, a hangsúlyeltolódás simán eredményezheti, hogy az új produktum nem lesz olyan jó, mint a korábbiak – és jönnek is a kövek. Az írónak leáldozott. Túl van már élete legnagyobb regényén. Innen már csak lefelé van. Inkább hagyja is abba az írást. Már csak a saját nimbuszának hervatag fényezgetője. Ésígytovább, ésígytovább… Pedig.

Pedig a Tisztaság nem rossz, egyáltalán nem. Fényévekre van a Javítások elementáris erejétől, de nem is célja, hogy olyan legyen. És ez egy nagyon fontos különbség! Ahányszor belekezdek egy Franzen-regénybe, jólesően süppedek a szövegbe, úgy burkolózom az ismerős hangba, mint egy meleg takaróba – de most először éreztem azt, hogy ez a hang elsősorban szórakoztatni akar és nem karcolni. Könnyedség érződik minden során, még a legdrámaibb és a legszívettépőbb részleteknél is (mert persze vannak). Már-már humoros, már-már krimibe illő nyomozás, már-már szórakoztató irodalom. Miközben persze megkapjuk a kötelező diszfunkcionális családot (több verzióban), a kötelező társadalomkritikát (több szemszögből), a kötelező külföldre kacsintást (ami nekünk ezúttal különösen érdekes). Szóval van itt minden, ami egy „hagyományos” Franzen-regényhez kell – csak épp kettőt csavarintva. Hervatag nimbuszfényezés helyett inkább önirónia – mintha a szerző nagyon is jól szórakozna azon, hogy csúcsra járatja a Franzen-regény „franzenségét”.

Amely regény középpontjában ezúttal a titok áll. Az egyéni, családi, társadalmi titok. A titok, ami szervezőerő, ami összeköt és elválaszt, lerombol családokat, életeket, közösségeket, államokat. És persze emberek, akik titkokat gyártanak, őriznek, áldoznak rá életeket – vagy akik feltárnak. Pip Tyler, a huszonéves nagyonamerikai nagyonszerencsétlen leányzó élete egy titok körül szerveződik – nem tudja, ki az apja, sőt, azt sem tudja, mi az anyja valódi neve, hogy hol született, hogy miért kell bujkálniuk, felvett identitások mögé rejtőzniük, védekezniük az egész világgal szemben. Egyetlen fix pontja az anyja és a hamis születési neve: Purity azaz tisztaság. A közösségi szállását anarchistákkal és pszichés betegekkel megosztó Pip látszólag véletlenül ismerkedik meg egy német nukleáris fegyverkezés-ellenes frakció aktivistájával, aki elvezeti a titokleplezés aktuális celebjéhez, a Napvilág Projekt atyjához, Andreas Wolfhoz.

Pip indoka világos: kéne egy állás, ami jól fizet, tekintve szorongató anyagi helyzetét és horribilis diákhitelét – ha mellékesbe’ az apját is fel tudja kutatni a Projekt segítségével, övé a világ. Wolfnak mindig jól jön egy újabb befolyásolható gyakornok titkos bolíviai bunkerében – hisz cél a világ összes mocskos titkának leleplezése. Hogy hogy jön ehhez a kelet-német rendszerváltás és a Stasi akták kiszivárogtatása, egy denveri független internetes oknyomozó-újság, egy milliárdos örökösnő pszichotikus undora a családi vagyon alapját képező nagyüzemi húsfeldolgozástól és a huszonegyedik század legnagyobb totalitárius hatalma, az internet kritikája? Hát…

Némiképp szokatlan szerkezettel és több elbeszélővel ajándékoz minket a szerző és bizony lesznek akik nem repesnek a hét össze-összekapcsolódó de lényegében függetlennek is tekinthető kisregény gondolatától. Én kedvelem a kaleidoszkopikus regényeket, ráadásul Franzentől eddig sem volt teljesen idegen ez a fajta kísérletezés - gondoljunk csak Patti Berglund önéletrajzára a Szabadságból - és összességében úgy gondolom, ez a „trükközés” jóízű fricska azoknak, akik eddig a szemére vetették, hogy regényei túlságosan „hagyományosak” híján minden kortárs posztmodern truvájnak. A különálló egységek közül kettő simán megállná a helyét önállóan, A Rossz Ízlés Köztársasága groteszkbe hajló ábrázolása a keletnémet diktatúra végnapjainak – persze egy amerikai, de legalább e téren átlagon felül tájékozott amerikai tollából (ettől még az, hogy nekünk, ugyanezen káeurópai múlton osztozóknak ez a szál nem mond újat, teljesen normális); a [le1o9n8a0rd] pedig tankönyvbe illő ábrázolása minden pusztító párkapcsolatnak. Persze minden mindennel összefügg, és nem is kell különösebben rutinos olvasónak lenni ahhoz, hogy hamar rájöjjünk, kicsoda Pip apja és ki az anyja valójában, de ezzel párhuzamosan arra is rájövünk, hogy nem ez a lényeg.

Mert rejtvény és szórakoztató irodalommal való kacérkodás ide vagy oda, Franzen végső soron most is arról ír, amihez a legjobban ért: elszúrt emberi kapcsolatokról. Anyákról, akik titkok, elhallgatások, megalázások során át törik meg gyermekeiket, évtizedes hallgatásokról, félreértésekről és hatalmi játszmákról, tisztaságmániáról és a mocsokban való hempergőzés utáni vágyról. Arról, hogyan kötjük gúzsba saját magunkat az elvárásaink, a szüleink elvárásai, a meggyőződéseink, a vélt vagy valós lehetőségeink miatt – és hogy felforgathatjuk akár az egész világot azért, hogy mindezt lerázzuk, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal és azzal az eggyel, aki megkeseríti az életünket, ugyanúgy csapdában fogunk vergődni.

Érdekes, hogy Franzen eddig módszeresen tárta elénk a tragédiák felé vezető utakat: a Javítások és a Szabadság esetében finoman, apró rezdülésekből építkezve a nagy robbanásig, az Erős rengésben némiképp még kiforratlanul orrunk alá dörgölve a tragédiához vezető lépéseket – de mindig megálljt parancsolt mielőtt bekövetkezett volna valami végleges. Ezúttal más a hangsúly, itt már a tragédia után vagyunk – a családok szétestek, a szereplők elhidegültek, eltűntek, eldobták nevüket, múltjukat, kötődéseiket. Pislákol ugyan valamiféle hit a szálak összefoldozására, de visszaút, az nincs. Vajon a következő kísérlet erre irányul majd?


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2016. szeptember 1., csütörtök

Palackposta - film

Tényleg nem szándékosan, de úgy alakult: engem eddig elkerült a skandináv krimi. Így nem ismertem a dán Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályának történeteit sem, nem ismertem az eltemetett ügyek, porosodó akták közé száműzött két nyomozó (s a hozzájuk csatlakozó kollégák) eddigi kalandjait, sem könyvben, sem filmen. Így mondhatni: hagytam magam – nem befolyásolt semmilyen elvárás, előítélet. Hagytam magam az első képsorok gyomrosától nagyon messzire vinni.

Nagyon ügyesen húz bele a történetbe! Nem tudom, az előzmények ismeretében mennyi többlettel jelentenek a képek, például Assadról (Fares Fares), amint mentegeti Carl Morckot (Nikolaj Lie Kaas), a kollégáját (aki épp nem jár be, aki annyira kivan, hogy ki se teszi a lábát a lakásából), ebben az enyhén elhanyagolt környezetben. Lehet, hogy az előzmények ismeretében felesleges a fél mondat a Q ügyosztály karcsú költségvetéséről, de menet közben és elegánsan teszi helyre a filmbe csöppent tudatlan nézőt - engem -, hogy ez itt egy karriertemető, parkolópálya. Assad a származása okán, Morck (nyilván) a mániákus, felsőbb érdekeken is átgázoló elhivatottsága okán kerülhetett ide (el nem tudom képzelni, hogy Rose (Johanne Louise Schmidt), a titkárnőjük kinek és mit vétett… mintha az író ebben egy korábbi korszak gyereke lenne, mintha elég volna a puszta tény, hogy nő…). A Q ügyosztályra, ahol elfekvő ügyekkel bíbelődnek. Mint az a palackba zárt, alig olvasható üzenet, amit Skócia partjainál mosott a partra a tenger. A gyerekkéz által, vérrel írt üzenet.

Nagyon nyomasztó! A téma, és a tálalás is. Mégis, nem tudtam nem szeretni. Azt szerettem benne, amit a skandináv mesélésben általában is a legtöbbre tartok: hogy balladai volt, és közben mégis józan. Nagy ívű, merészen kérdező, s közben aprólékos, az odavetett megjegyzésekig. Hogy kedvesen, vállaltan fapadosan zsáner mert lenni, de az északi filmtől szinte elvárt, finoman, érzékenyítően, minden ellentmondásával tálalt társadalomkritikus attitűd jegyében. Miközben a balladai sorsvertségre épül az egész. Eljátszik a misztikummal, de nem adja magát neki. Elgondolkodik a szélsőséges kérlelhetetlenség jegyében vallásos, a szektariánus ember önkéntelen bizalmatlanságán, ahogy kizárja magát a társadalomból és kizárja magából a társadalom. Itt nyomozz, ha tudsz – ahol már az is feladat, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. Csak egy valóban aprólékos figyelemmel szervező filmes szem képes egy ilyen viszonyrendszert a minimálisan szükséges egyszerűsítésekkel, az ellentmondásosságával együtt megmutatni. Megmutatni úgy, hogy nem a rejtély feszültségére épít. Hiszen a szemünk láttára bomlik úgymond tovább az elrabolt gyerekek által a saját háborúját folytató gonoszság: Johannes (Pal Sverre Hagen) elméje.

Hans Peter Moland megoldja. Remekül ad teret a színészeknek, akik rendre meghálálják ezt. Felépíti és fenntartja a feszültséget, és egészen sokáig kifogástalanul egyensúlyoz vele. Egészen a legforróbb pillanatokig. Van ideje közben kilesni ránk. Elhelyezni a képre éhes tekintetünket is a vásznon: ahogy a vonaton a szenzációt rögzítő be nem avatkozást látjuk – mintha a szenzációt élőben leső, közösségi hálón posztoló, katasztrófaturista önmagunkat. Képes elhelyezni a képre a képéhségünket kiszolgáló és ezzel azonnali és mérhetetlen kárt okozó hírszolgáltatókat, akik még mindig nem adták fel „behálózott velünk” a versenyt; zafttal, bizalmas információk gátlástalan szellőztetésével akarják és kapják meg a figyelmünket – elegáns kíméletlenséggel festette a kórházi jelenetek felütése elénk a köz- és bulvármédiát. Egyáltalán: az egész vonat-szcéna és az utána következő pár snitt a zsáner legjobb pillanatait idézi.

Hogy aztán a csúcspont utáni továbbvitelben biccenjen. Nem is elsősorban attól, hogy tovább csavaródott a sróf. Volt egy pont, ami kirázott a filmből, egyszer csak eszembe jutottak róla más, sátáni mélységig agyafúrt gonoszokra épülő filmek (Don Johnsonnal a főszerepben). Azt hiszem, ezt a fajta démoni érintettséget a könyv egyszerűen jobban elhitethette – és ez nem is feltétlenül az adaptálók hibája, hogy nem sikerült ugyanúgy elhitetni a filmnek is. Ezekben az alaphelyzetekben a hősök rendre egyedül, hátvéd nélkül maradnak, folyvást szétválnak kietlen parkolóházakban, nem őrzik az egyetlen helyet az épületben, amit kellene – és persze drágán megfizetnek érte. Ezek mindig jobban működnek könyvben – a film, a kép mindehhez túl direkt: túl sokszor adták már el nekünk ezeket a filmépítő elemeket.

A végén azért visszakaptam a filmet. Megkaptam az arcomba mondatokba foglalva is, amit a színészek játéka addig épített, amit a nyomozók ironikus párbeszédei hitről és hitetlenségről körbeszimatoltak – és nem zavart. Mert nem volt didaktikus. Borzalmas volt. Elképzelhető. És kilátástalan. Azt hiszem, kicsit oda kell forduljak a skandinávokhoz – Dogmán és szépírókon túl, kicsit időt kellene szánni ezekre. Mert minden hibájukkal együtt nagyon lehet őket szeretni. 

2016. augusztus 29., hétfő

N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Azok a fránya elvárások… Azt hiszem, ha semmit sem hallok előzetesen N. K. Jemisin munkásságáról és prekoncepciók nélkül vágok bele Az ötödik évszak olvasásába, sokkal jobban tetszett volna. Sajnos nem így történt. Becsukott szemmel és füllel kellett volna közlekedni ahhoz, hogy idén nyáron ne érje utol az egyszeri fantasy-olvasót a szerzőt körülvevő elképesztő hype: kiadói beszélgetéseken sztárolták mint a zsáner egyik legjelentősebb kortárs újítóját, olvasók tömegei egy emberként estek hanyatt a könyvétől, komfortzóna-felrúgást, szövegszintű bravúrokat és aktuálpolitikai mondanivalót emlegetve, hogy aztán mindezen elragadtatottság a napokban elnyert Hugo-díjban csúcsosodjon ki. Én meg, bevallom, rég szenvedtem ennyit alapvetően jó könyvvel.

Alapvetően jó, mert Jemisin kétségkívül tud írni. Tud világot teremteni. Tud karaktereket alkotni. Meg tudja tölteni a világát annyi dühvel, frusztrációval, áthallással, hogy kiégesse a lapokat és szívből drukkoljak egyes szereplőknek, hogy pusztítsák el azt a nyamvadt birodalmat. Akkor mégis mi a baj? Leginkább az, hogy aminek drukkoltam, az első lapokon bekövetkezik, a visszafelé felfejtett események és a puzzle-szerűen trükkös történetszálak meg nagyon hamar - túlságosan hamar - leleplezik önmagukat. Onnantól pedig minden trükközés csupán öncélú mutatványnak tűnik. Ahogy a hatásosnak szánt, de számomra pusztán hatásvadász egyes szám második személyű, jelen idejű elbeszélés is. Nyilván akadnak - jópáran - akiket ez bevon, akiknél valóban hatást tud elérni a szerző, akik a padlóról szedegetik az állukat az ilyesfajta truvájoktól, de az a szomorú igazság, hogy én az E/2-t eléggé utálom és még a kedvenc szépíróimnak se bocsátom meg egykönnyen. Egyszerűen olcsó trükknek tartom. És leginkább feleslegesnek. Mert ha Jemisin nem erőlteti az elbeszélővel való játszadozást, a három különböző történetszálat-idősíkot és azok „rejtélyes” egybefonódását, hanem fogja magát és megírja mindezt egy egyenes vonalú történetben, sokkal jobb könyv születhetett volna.

Mert ott van benne a lehetőség. Mindenekelőtt a világában. Egy világban, ahol a bolygó természetes szeizmikus tevékenységét az orogénia képességével megáldott (megvert?) emberek befolyásolják – elfojtva, megbénítva, megsebezve Földapát. Aki ennek köszönhetően dühös, nagyon dühös – és dühe egyre nagyobb és nagyobb robbanásokban nyilvánul meg. Ami egyre nagyobb és nagyobb erejű orogén tevékenységet provokál, természetszerűen vezetve el világunkat a végső, mindent elsöprő robbanásig. Az ötödik évszakig – mely bekövetkezik, tegyenek bármit a földfelszín alkalmi lakói. Hogy néhány évtizedre vagy néhány évszázadra sötétítve-e el az eget – ki tudja. Védekezni ellene szinte lehetetlen, felkészülni is csak bizonyos határig lehet. Az emberi közösségek persze készülnek – szigorú kasztrendszerben, kis, átlátható közigazgatási egységeket alkotva, bőséges tartalékokkal. De mindig akad, amire nem lehet felkészülni.

Például arra a felgyülemlett indulatra, sértett büszkeségre, elnyomott erőre, ami képes kettétörni egy kontinens - a világunkat alkotó egyetlen kontinens - talapzatát. Egy mindent elpusztító rosszakaratra, ami képes sötétségbe borítani az egész világot, halálra ítélni emberek millióit, élhetetlenné tenni a bolygót sokszáz évre. Miféle düh képes erre? Számít ez egyáltalán, amikor már megtörtént?

És vajon miféle emberi vakság, ostobaság, félelem képes arra, hogy szinte állati sorba taszítsa azokat, akiktől életünk, világunk, otthonunk megmentését várjuk? Mennyi irigység, sértettség, szűklátókörűség kényszerít arra, hogy az orogéneket (akik a jog szerint nem is emberek) kisgyermekként elszakítsák szüleiktől (akik önként és dalolva szabadulnak tőlük) hogy aztán hóhér-őrzőik kezére adva a börtönnek is beillő bentlakásos iskolába zárják őket, ahol évek hosszú során át képezik őket arra, hogyan vetkőzzék le akaratuk, személyiségük utolsó morzsáit is és állítsák testük és lelkük egy őket semmibe vevő rendszer szolgálatába? Ahol a legerősebbek a legkiszolgáltatottabbak, akiknek kötelessége utódokat nemzeni a rendszernek, akik aztán maguk is élettelen, akarattalan bábokként végzik?

Látunk egy gyermeket, akinek nevelése kínzással kezdődik; egy fiatal nőt, aki megtapasztalja, hogy van élet a rendszeren kívül is, de romlást hoz a saját és a hozzá közel állók fejére; egy szökevényt, aki azt hiszi, élhet normális életet, elrejtve orogéniáját – és egy színtiszta erőt, ami már látott mindent, amit embernek nem kéne látnia, és kész mindent elpusztítani.

Mondom, tengernyi lehetőség van ebben a könyvben – kár, hogy a végeredmény ennyire sűrű és zavaros. És lépten-nyomon kiszúrja a szemünk az írói szándék egy sűrű és zavaros fantasy-ra. Valójában ez zavar legjobban. Hogy azt érzem, hülyére vesznek és nem bíznak bennem, mint olvasóban annyira, hogy észreveszem az értéket akkor is, ha nincs újabb meg újabb rétegekbe csomagolva. Hogy annyira igyekszik az író kitágítani a komfortzónám határait, hogy óhatatlanul azon kezdek gondolkodni, vajon nem épp a komfortzóna-feszegetés lett-e az új kor elsődleges komfortzónája? Hugo-díj ide vagy oda, most azt gondolom, nem kell ennyire erőltetni az állandó „újítást”. Aki ennyire jól ír egyébként, az nyugodtan bízhatna magában és az olvasóiban annyira, hogy egyszerűen írjon. Ne trükközzön.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária

2016. augusztus 25., csütörtök

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.

Durin kapuja - Fekete kárpit, ezüstfonál
(Timi saját keze munkája)
Már nincs ott a blogunk fejlécében a kép a gyűjteményről – egyrészt nem úgy tartjuk, nem annyi, nem is férne oda… annak ellenére, hogy csaknem játékos, jámbor gyűjtés ez (ritkán megyünk késhegyig egy-egy tárgyért) szépen felszaporodott. Persze mást és máshogy jelent most, mint amikor elkezdtük mindkettőnk vágyott „otthona”: Középfölde köré halmozni a tárgyakat. De jelent, és nem is szeretném elveszteni ezt a jelentést – mert számomra minden más (párhuzamosan a fejemben tartott) jelen mellett mind a mai napig ugyanazt az otthonos érzést jelenti. Valahogy ezért nem esik a nehezemre visszahelyezkedni bele – hogy a hobbitokra, mágusokra, tündékre és emberekre vetett pillantás után végre sorra vegyem a törpöket, s elmélkedjek arról is, miért hökken vissza Szilszakáll, a vén ent az erdejébe látogató törp puszta gondolatára – s miért tekint e látogatásra undok, kellemetlen kötelességként maga Gimli…


A törpök teremtéséről és legendás múltjáról alig tud bárki is valamit a törpökön kívül – és ez teljesen megfelel ennek a befelé forduló, büszke fajnak. A törpök termetre kicsik, alig magasabbak, mint egy hobbit, de a testfelépítésük sűrű, mint a szikla – és az egójuk hatalmas. Hallatlanul ellentmondásos felállás egyből – érthetővé teszi, miért hallgatnak szinte megvetően (senkinek semmi köze hozzá!), ha szóba kerül az eredetük; miért tűrik el a meséket, hogy csak úgy „előugranak a sziklából”, miért viselik el inkább a tévhiteket, mintegy az állandó, szemmel látható sértettségükhöz tételesen hozzászámolva a más szerzetek róluk szóló legendáit is.

Hiszen mindez valójában azért nem titok, legalábbis az írástudók előtt nem… Egy mágus, Gandalf például; néhány a folyamatos súrlódáson túllátó tünde úr; sőt, egy műveltebb, háza legendáit számon tartó gondori nemes is tudhat a törp-genézisről. A Quenta Silmarillion második éneke meséli el, hogyan vágyott Aule, az egyik legnagyobb erejű Vala teremtményekre idő előtt, akik megérthetik, milyen szépséges Ea, a „világ” – Ilúvatar dalának megtestesülése. Hogyan teremtette őket egyedül, a maga erejéből, sziklából és kőből, aminek maga is a kovácsa volt. Hogyan pirít rá Ilúvatar: „Ahogyan létet adtam az ainuk gondolatainak a világ kezdetén, úgy adok helyet most a vágyaidnak a való világban; ám semmi más módon nem jobbítom kezed munkáját… de egyet nem tűrhetek: hogy ezek előbb jöjjenek, mint az én Elsőszülötteim… aludni fognak hát, sötétben, kő alatt, s elő nem jönnek addig, míg az Elsőszülöttek föl nem ébrednek a Földön…” Nos, nem kell Eru (Ilúvatar) jóstehetsége hozzá, hogy lássuk: egy ilyen kezdet után sosem lesz maradéktalanul harmonikus viszony „koraszülött” törp és Elsőszülött tünde között…

Glóin fia - John Rhys Davies (és a Weta) által 
Így amikor a Törpök Hét Atyja, köztük Hosszúszakállú Durin (e néven az első) felébredt, a tündék már birtokba vették a Földet. Gyakorlatilag nemcsak Aulétól örökölt hajlamaik, de a kényszer is a föld alá űzte a Kő Fiait. A későbbi korok új születettjei az Atyák közül Durint tisztelték a leginkább, aki a tündékkel a legjobb viszonyt ápoló nemzetség alapítója volt, s aki kezdettől Khazad-dumban lakozott. Értsük meg innen is, mekkora kísértés volt a szövetség utazása közben Gimlinek a tény, hogy szempillantást vethet ősei legősibb hajlékára… Az ő viszonyulása a többiekhez ennek tükrében a törp lojalitás pontos tükre: esküjéhez hűen hajlandó volna a hegyek felett átkelni a Ködhegységen – s ha a Charadras nem dönt másképp, talán soha nem látja meg Durin csarnokait. Mélyen megsértve, de tudomásul vette volna, hogy a társak, akikhez az esküjével magát odaláncolta, másfelé mennek. Amikor Durin birodalmát egy énekkel felidézi Mória mélyén a többieknek, alig említ bármit abból, ami benne kavaroghat: a legősibb törphajlék romlása láttán, a régi dicsőség maradéktalan romlása láttán. Nem mesélhet az érzéseiről, amik messze túlmutatnak azon, amit a többiek érthetnek a dalból: amit Samu ért például, aki a fények emlegetésétől mélyülő sötétre panaszkodik. Aki majd szeretett Megyéje romlásakor kap valamennyit (messze nem azonos mértékben) abból a mélységes fájdalomból, amit Gimli számára Mória kihűlt tárnáinak látványa jelenthetett. Gimli feltétlen odaadása Galadriel felé pont a tényen alapul, hogy a tündekirálynő szemében - épp egy tünde szemében - láthatja meg: szavak nélkül is maradék nélkül, teljes mértékig átérzi a fájdalmát… 

A két faj az Óidők legendás háborúiban számtalanszor szövetségese egymásnak. Feanor fiainak tán leglegendásabb veresége idején, amikor maga Fingon, a noldák nagykirálya is elesett, a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatája idején „a keleti seregből a legtovább a belegosti törpök tartották magukat, akik így tettek szert nagy tiszteletre. Mert a törpök sokkal jobban állták a tüzet, mint a tündék vagy az emberek, s a csatában szokásuk volt förtelmes maszkokat is viselni, amelyek jó szolgálatot tettek a sárkányokkal szemben…” Belegost ura, Azaghal fejszéseivel e napon elűzi a csatatérről a nagy férget, Glaurungot, minden ivadékával együtt – bár a küzdelemben ő maga is elesik. Ennek fényében nem is akármilyen haditett egy jóval későbbi korban a fiatal, nagyravágyó Smaug részéről, hogy nekiesik Erebornak – főleg, hogy sikerrel jár.

"...förtelmes maszkokat viselni..."

Persze tündék és törpök számtalanszor - sértéseket el nem tűrő fajokként - keserű ellenségei egymásnak. A legtöbbször tényleg a sértett büszkeség okán. Amikor Thingol, a tündekirály az utolsó szilmarilt törp kovácsok kezére bízza, hogy foglalják bele az ősi ékszerbe, a Nauglamirba, feloldhatatlan dilemma elé állítja őket. A Nauglamir ugyanis apáik (soha nem ellentételezett) keze műve volt, amelyet Finrod Felagundnak készítettek, s amit a tündebarát ember: Húrin mentett ki Nargothrond sötétjéből. Nem átallották visszakövetelni hát a tündekirálytól azt, ami jog szerint őket illeti – de csak miután belefoglalták a szilmarilt. „Ám Thingol jól látta a szívüket, s megértette, hogy a szilmaril utáni vágyukat álcázzák csupán ezzel az igaznak látszó ürüggyel, haragjában megfeledkezett a veszélyről, s gúnyosan mondta: Hogy merészel a ti durva fajtátok kérdőre vonni engem, Elu Thingolt, Beleriand urát, aki a Cuivénen vize mellett születtem megszámlálhatatlan évvel azelőtt, hogy a ti torz apáitok fölébredtek?” Nos, ekkora sértés kell hozzá, hogy a törpök megfeledkezve lojalitásról és vendégbarátságról, dühükben végezzenek Thingollal – e gyilkosság egy keserű háborúhoz, a tündék Ezer Barlangjának, a fényes Menegrothnak pusztulásához vezetett, számos tünde és törp halálához, mert egy tünde király megsértette a törpök Atyáinak emlékét, akiket megszámlálhatatlan évvel a születése előtt az ő népe elsőbbsége kedvéért „altattak” úgymond vissza.

"...Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifa kő..."

Egy jóval későbbi korban a Gyűrűműves Sauron (Celebrimor és a magyalföldi tündék barátja és tanítómestere) a törp nemzetségfőknek Gyűrűket adományoz, hogy uralhassa őket, de e vágyában csalatkozni kényszerül. Egyetlen nemzetség sem marad maradéktalanul érintetlen a Gyűrűitől, Tölgypajzsos Thorin nagyapjának és atyjának őrülete is a gyűrűbirtoklásban gyökeres – de Sauron nem tudja a törpök faja felett átvenni a Gyűrűi által az irányítást (holott mindegyik készítésében részt vett, vagy legalábbis beszennyezte őket az érintésével – nem úgy, ahogyan a három tünde Gyűrűt, amelyet Celebrimor időben elrejtett előle). Egyszerűen ilyen mélységig nem fér hozzájuk – mindaz, amit bele képes kovácsolni a gyűrűkbe: (az Eru és a Valák által formált világ esszenciáit) hatástalan marad a teremtményekre, akikért kizárólag Aule felel. Az érinti őket csak, ami Aule része a gyűrűvarázslatban: felerősödik bennük az aranyra és kincsre való éhség… Ezért akkora ígéret Galadrielé, amikor Gimlinek kijelenti: „…aranyban fogsz bővelkedni, de soha nem fog uralkodni rajtad.” Gimli személyében nagyon sok törp-elégtétel csomósodik, a lovagiassága és a lojalitása által: hiszen ő lesz, akinek megengedik azt is, hogy Halhatatlanföldre hajózzon – megkaphatja a kiváltságot, népe fiaként, ami csak az Elsőszülöttek fajának előjoga volt addig… (Frodó esete, jó ha tudjuk, gyökeresen más: ő a Legkisebb, számára mindez egyszerűen gyógyulás, jutalom és kegyelem…)

Dáin seregének egy harcosa a Hobbit-filmből
De hogy jönnek ide az entek? Elég volna, ha a törpök mesterségének lángot tápláló faéhségére gondolunk, a kő fiainak közömbösségére a helyhez kötött élet iránt… Szilszakáll finoman szólva sem boldog, amikor Legolas bemutatja neki az erdőire „kíváncsi” barátját – de többről van itt szó, mint az eltérő érdekek és szemléletek szemmel látható ütközéséről. „Akárki tünde jön, szívesen látjuk…” mondja a vén ent, aki talán faja legvénebbjeként emlékszik Thingol fentebb említett halálának idejére, amikor a diadalmas, megállíthatatlannak tűnő törpsereget a Fák Pásztorainak segítségével győzte le Beren és Lúthien. De ha maga nem is élte át a Kövek Gázlójánál esett utolsó csatát, bizonyára emlékszik népe teremtésmítoszára. Eszerint Yavanna, aki minden földön és földből élő, növekedő élet anyja volt a Teremtésben, s akinek Aule végül beszámolt teremtményeiről: a törpökről, Manwe; a legnagyobb élő Vala segedelmével kihallotta szeretett fái számára Ilúvatar teremtő dallamából a Fák Pásztorainak létét, akik felébrednek majd, „amíg az Elsőszülötté a hatalom és a Másodszülött még nagyon fiatal”, ahányszor csak szeretett erdőit veszély fenyegeti. Az enteket eszerint konkrétan és elsősorban a törpök ellen hozták létre. Mondom, számos „oldás” lakozik Glóin fia Gimli sorsában; az is ilyen, amikor háborítatlanul járkálhat Fangorn mélyvadonában, ahol ágról ágra adják a Huornok, és belehallgathat vendéglátói évezredek alatt csiszolódó, lassú gondolataiba. Azt hiszem, nem kérdés, hogy ő az (törp létére…), aki Középföldén a legtöbb békét megköti…

„…amíg az Elsőszülötté a hatalom, és a másodszülött nagyon fiatal”. Sértettség és büszkeség forrása egy törpnek, hogy ebben a relációban, ahol nevesül a tünde és emberfaj, még csak nem is szerepel. Aule „koraszülött”, csak teremtőjük köveihez kötődő fiai többször, többféleképpen is bejárják a hosszú utat, ami által képesek békében élni a többi fajjal a helyen, ami nem nekik készült. Mindig sértetten és büszkén – talán most már jobban érthető, hogy miért ez a két fő törp jellemvonás. 


A korábbi bejegyzések:

2016. augusztus 22., hétfő

Marc Elsberg: Blackout

Emlékszem, tavaly nyáron, amikor egy zivatar megbénította fél Budapestet és a belső kerületek egy részében néhány órára elment az áram, másnap a facebookot felháborodott posztok lepték el, melyek felváltva szidták a szolgáltatót, az időjárást, a kormányt, a jóistent, amiért egész este „nem tudtak semmit se csinálni”. Merthogy áram nélkül nem megy semmi. Most tekintsünk el annak szolid hisztipicsa jellegétől, hogy „semmit nem lehet csinálni”, mert lehet, kérdezzük csak meg nagyanyáinkat – inkább gondoljunk bele, mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a közszolgáltatásoknak. Ugye? Abba már egy szolid gondolatkísérlet erejéig se merünk belemenni, mi lenne, ha nem egy-két órára, hanem egy-két hétre menne el az áram, és nem néhány kerületben, hanem egész Európában. Nem baj, Marc Elsberg megtette helyettünk.

Először csak a közlekedési lámpák sötétje tűnik fel – legalábbis Piero Manzanonak, az olasz hackernek, aki ily módon belerohan egy sokszereplős karambol közepébe. Aztán senki sem tud mentőt hívni, mert nem működnek a mobilhálózatok. A kórházban persze működik a tartalék generátor, de a rengeteg közúti baleset miatt óriási a torlódás mindenhol. Hazafelé már látjuk, hogy nem nagyon tudunk bevásárolni, maximum készpénzért a néhány nyitva tartó kisboltban, és amit vettünk, gyalog kell felcipelnünk a tök sötét lakásba. Ahol - nehezítő körülmény, pláne egy autóbaleset után, félig véresen-maszatosan - víz sincs, elvégre a közvízszolgáltatáshoz is áram kell. Se fűtés, ha már itt tartunk, merthogy a távfűtéshez is, ami a februári fagyok idején még Milánóban is kellemetlen, nemhogy, teszem azt, Svédországban. Sebaj, az első napot még ki lehet bírni, ha van otthon tartalék vörösbor és jó társaság.

Ha másnap reggel sincs áram, mindenki elkezd felkészülni. Az emberek megrohanják a bankokat, hogy kivegyék az utolsó készpénztartalékokat, aztán kifosztják az üzleteket, ahol pénztárgépek híján őrjöngő sorok és kétségbeesett dolgozók tusakodnak. A biztonsági rendszer összeomlik, nem kell sok, hogy mindenki vigye, amit lát. Az utakon katasztrófahelyzet alakul ki, mert a benzinkutak sem működnek áram nélkül – jól jönnek a régi benzinlopó trükkök. Persze, ha előrelátó voltál, és van némi felhalmozott tartósélelmiszered, sok-sok vized, meg tudod oldani az alapvető higiéniai kérdéseket és nem vagy tartós beteg, akinek rendszeres orvosi kezelésre van szüksége, megteheted, hogy bezárkózol és ki sem dugod az orrod a lakásból, amíg vége nem lesz. Ha vége lesz valaha. Merthogy telefon, internet, TV, bármiféle tömegtájékoztatás nélkül semmit sem tudsz arról, mi zajlik a világban – ahogy arról sem, mi van a másik városban, országban, földrészen élő szeretteiddel. És egy idő után a pánik épp olyan rossz tanácsadó, mint az éhség.

Persze az igazi profik nem csak élelmiszer- és vízkészleteket halmoznak, hanem elemlámpát, elemes rádiót, akkukat, generátorokat – bónuszpont, ha házban élsz és lehet fúrt kutad a kertben. Igenám, de nagyon hamar számot kell vetned az emberből kitörő állattal, amikor fosztogatók, irigy szomszédok, jószándékú vagy kevésbé jószándékú fázók-éhezők lepik el a kerted és a kutad. És még mindig fogalmad sincs, mi is történt…

Piero Manzanonak persze van, nem hiába ő e könyv főhőse, a hollywoodi katasztrófafilmek tipikus mindenlébenkanál kisembere, aki belecsöppent a közepébe – hogy aztán megmentse a világot oldalán a jó csajjal és ellovagoljon a naplementébe. Najó, gonoszkodom, ennyire nem súlyos a helyzet. Tartottam picit tőle, hogy a Blackout valami Dan Brown-féle ostoba szenzációhajhász krimi lesz, de szerencsére csak a tempó és az olvasmányosság idézi a zsáner aktuális királyát – Elsberg sokkal okosabb és alaposabb, egyben jóval ijesztőbb könyvet írt, mint Brown valaha. Az egyetlen igazán bosszantó elem ez az ostobaságig kíváncsi hacker, aki addig jár a hatóságok nyakára, amíg csak el nem hiszik neki, hogy felfedezte, mi okozza az áramszünetet, de még aztán se nyugszik, és bár meglövik, börtönbe vetik, hullák alatt rejtőzik, megkéselik, megint börtönbe vetik (sós kútba vetik, onnan is kiveszik…), valahogy minden csávából kihúzza magát (vagy kihúzza őt a jócsaj) és megy, kutat tovább. Hát mitmondjak, halál idegesítő. Félúton legszívesebben felpofoztam volna, hogy üljön már meg a sejhaján, és hagyja a nyomozást a profikra. Persze az efféle könyvek-filmek dramaturgiájából egyenesen következik, hogy ha így tett volna, Európa még ma is áram nélkül vegetálna…

Node ha már ennyit írtam a könyv tulajdonképpen egyetlen negatívumáról, megérdemli, hogy kicsit fényezzem is. Mert Elsberg piszok jól ír ám. Ez a majd’ hétszáz oldal úgy lecsúszik pár nap alatt, hogy észre sem veszed, a rövid, néhány oldalas fejezetek és a rengeteg nézőpontváltás eszeveszett tempót diktálnak. Több mint tíz helyszínen követjük olyan húsz-harminc központi szereplő tevékenykedésén keresztül, milyen hatással van az élet egyes területeire ez a gigantikus áramszünet, és ezen megoldások némelyike konkrétan zseniális. A berlini kancelláriáról ugrunk egy francia atomerőműbe, onnan a hágai Europol-központba, majd egy dunai vízerőműbe, a CNN párizsi tudósítóihoz, egy, az Alpokban síelő baráti társaság autójába, egy düsseldorfi kórházba, egy szoftvergyártó cég székházába, és így tovább, és így tovább… Kétségbeesett döntéshozókat, elszánt nyomozókat, értetlen erőműkezelőket, a végsőkig hajszolt orvosokat éppúgy látunk, mint az itt-ott jó érzékkel behozott kisembereket, akik egyre fásultabban, éhesebben, egyre nagyobb pánikban várják a híreket. És persze olyanokat is, akiknek már az áramszünet első napjaiban csak az lebeg a szemük előtt, hogyan sütögessék a saját pecsenyéjüket, ha egyszer ennek vége lesz…

Az, hogy Elsberg alaposan elmerülhetett a felvázolt helyzet lehetséges következményeiben és azok mindenféle tudományos-politikai-gazdasági részleteiben, nyilvánvaló az olyan fejtegetésekből, mint amikor levezeti milyen hatással van a nagyüzemi állattartásra egy egyhetes áramszünet és ennek milyen rövid- és hosszútávú következményei lehetnek termelőre és fogyasztóra. Gondoljunk csak bele, ha Európa-szerte többtízezer tehén pusztul el a felgyülemlett tejtől, mert a fejőgépek nem kapnak áramot (és fizikailag képtelenség bárhol annyi munkást találni, aki meg tudná fejni őket…) az a tetemek jelentette borzalmas egészségügyi kockázaton túl évekre ellehetetleníti a termelőket és az egekbe emeli a tej és a marhahús árát… És ez csak egy kiragadott példa, nem is a legsúlyosabb.

Mert a legtöbb közszolgáltatás ha lassan is, de visszaállítható; a legtöbb ágazat termelése ha lassan is, de konszolidálható – amit nem lehet visszacsinálni, az például az Európa szívében bekövetkező atomkatasztrófák sora. A kórházak intenzív osztályain magukra hagyottan haldoklók. A jelöletlen tömegsírok, ahova a szükségszállásokon elhunytakat, az elégtelen orvosi ellátás következtében elhunytakat, a vegyi- és ipari üzemekben történt balesetek áldozatait temették. Az egy hét után óhatatlanul (?) bekövetkező tömeghisztéria, ami néhol katonai puccsba, néhol a kormányzati épületek felgyújtásába, néhol „csupán” az állatkertből kiszökött vadállatok lemészárlásába torkollik.

Nem egy világmegváltó irodalom ez a könyv, senki se várjon tőle ilyesmit. Ez egy zsánerregény, annak viszont piszok jó. Sötét és elkeserítő képet fest rólunk, emberekről és istenített civilizációs vívmányainkról – okosan, hihetően, és amennyire értek az érintett témák némelyikéhez: hitelesen. Hogy mennyire szuggesztívan van megírva, azt jól jelzi, hogy egy hete azzal fárasztom a szűk környezetem, hogy miket kéne felhalmozni itthonra egy hosszan tartó áramszünet idejére és milyen stratégiát kövessünk, ha beüt. Merthogy az Elsberg által felvázolt helyzet bármikor beüthet, afelől egy fikarcnyi kétségem sincs.


Kiadó: Animus
Fordító: Torma Péter

2016. augusztus 15., hétfő

Spotlight - Egy nyomozás részletei

Meg kell mondjam, a téma magában annyira megkeserítette a szám ízét, hogy Timi alig bírt rávenni, nézzük meg mégis. Én gyerekként a húgommal együtt egy szelíd, szeretetre méltó falusi plébánostól tanultam mindazt, ami a hitből tanulható - nem rajta múlt, hogy kacifántos utakon ebből annyi maradt meg, amennyi - egyfajta külön út (útkeresés); felekezethez tartozás érzete, gyónás és közösségi szertartások nélkül. Az én tanítóm az Evangéliumokban, amikor megtöri a kenyeret és felkínálja a bort, mindössze ennyit tanít: szenteljétek meg a leghétköznapibbnak (s eközben bűnnek is) tekintett tevékenységeket, az evést és az ivást. Evvel számomra azt tanítja: nincs profán és nincs külön szentelt gesztusunk, ha az evés és az ivás neki szentelhető. A hétköznapból kiemelő szertartás, a „hitünk szent titka” pont ez ellen beszél – s pont ezért nekem hitem szerint semmi keresnivalóm az Isten territóriumszerűen kiválasztott, rítusokkal emelt-távolított „házaiban”. Így is (hogy nem szentelek helyet az egyháznak az életemben) számos esetben folytattam (jobbára meddő) vitát azokkal, akik szerint a papság puszta léte betegségtünet; a pedofília a rendszerbe kódolt következmény, bármi, amit taníthatnak, aránytalanul kevés ahhoz képest, amit a puszta létükkel rombolnak. Egy véglettel való gyakori (és értelemszerűen meddő) vita okán, és az emlékeim okán nem akartam ebbe a filmbe belebonyolódni – Lengyel Sándor esperes atya emléke miatt, aki soha nem a szavaival, hanem a lényével adott a hívei számára példát.

Valójában semmilyen félni valóm nem volt: a Spotlight – egy nyomozás részletei hallatlanul tiszteletteljesen fókuszál a folyamatra, a Walter „Robby” Robinson (Michael Keaton) vezette tényfeltáró csapat szembesülésére a bostoni egyházi vezetők által eltusolt, papok által többször, visszatérően elkövetett pedofíliával – s mindazzal, amit ez egy közösség számára jelent. Átgondolt, majdnem azt mondom, illedelmes módon – de hallatlan erővel. Az áldozatok szégyentől fulladozó hallgatása, a mégis megszólalni merészelők kirekesztődése, ahogyan gúny tárgyává lesz a kivétel, páriává, aki fel meri emelni a fejét - mindez jobbára a türelmesen információt gyűjtögető  újságírók, Sacha Pfeiffer (Rachel McAdams), Matt Carroll (Brian d’Arcy James) tekintetén át mélyülhet belénk. A film meglepő tisztességgel kerüli a bejáratott paneleket, a szokásos pátoszt – tényleg annyit mutat meg az áldozatokból, amennyi pontosan elég lesz hozzá, hogy aztán jelenetről jelenetre elég legyen figyelnünk a gyónókat (visszafogott filmzene-szó alatt) hallgató újságírók tekintetét. Ez alól egyedül Mike Rezendes (Mark Ruffalo) figurája a kivétel – vele mélyedünk a (szinte elvártan) aktív, hírmorzsák megerősítését vadászó tényfeltáró figurájába. Szerencsénk van vele, mert Mark Ruffalo csuklóból  hitelesíti az elhivatottság bejáratott filmes gesztusait is; a figurája kapcsolat-rajza a Mitchell Garabediant (az áldozatok ügyvédjét) alakító Stanley Tuccival - az egymás bizalmatlanságát fokozatosan (épp a másik észrevett elhivatottsága által) lebontó kapcsolat-rajz filmes (forgatókönyvírói-rendezői) magasiskola, amit nem várna az ember egy rendezőtől, aki Adam Sandlert szokta rendezni a következő agymenésében…

Megdöbbentő, hogy lehet ez a film egyszerre torokszorító, szókimondó, kegyetlen – és tiszteletteljes. Főleg az áldozatokat tiszteli meg – milyen furcsa: leírhatom, hogy egy amerikai filmben a színészek játéka a megtörtént események alapján szörnyeteg élmények sorát hordozó valóságos áldozatok előtt tiszteleg. Miközben a történet vezetése pontosan fókuszban tartja a teljes „hogyan eshetett mindez meg, éveken át, velünk, a városunkban” érzetet: válogatott jelenetek sorával építve fel egy teljes közösség és választott vezetői mélységes, szégyenteljes felelősségét. Konkrétan felépítve a felelősségét azoknak, akik intézkedtek, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a bűn, akik segítettek elsimítani, vagy csak hallgattak róla - bírók, ügyvédek, egyházi vezetők szégyen-teli érintettségét, az érintettség rétegeit és okait is feltárja a film; hogy mindez hogyan, miért történhet meg, így: szinte rendszerszerűen. Konkrétan felépíti és szinte megszenteli az igazi tényfeltáró újságírót - a nyomtatott sajtó korszakának legvégén -, aki nem áll meg a puszta szenzációnál, hanem addig megy, amíg a mélységesen fájdalmas (sokszor tényleg személyesen is fájdalmas) egészig el nem jut. Az összképig, melyben nincs homályos elem. És csak aztán teszi közzé, amit talált.

Kovács Gellért hívta fel a figyelmem, hogy milyen finom utalás-módokkal is dolgoztak a filmesek; hogy amikor a Boston Globe főszerkesztője, Martin Baron szerepében Liv Schreibert látjuk - aki kétségtelenül a Ray Donovannal dobta a legnagyobbat -, akkor valaki olyat látunk a megalkuvás nélkül láttatni akaró szerkesztő szerepében, aki a leghíresebb szerepében egy egykori, papok által zaklatott gyerek kérlelhetetlen felnőttkorát formálta. Szerintem Gellértnek igaza van – és tiszteletre méltó, amikor egy film így (mese a mesével) sugall valóságos érintettségeket. Hozzáteszem: nekem a puszta tény volt örömteli, hogy egy többre hivatott színészt láthattam a skatulyáján kívül: egy hangját soha indulatból fel nem emelő szerepben emlékezeteset alakítani. Legalább akkora öröm, mint látni: Michael Keaton sem él vissza a Birdman által újra elnyert bizalommal... 

Remélem, egyszer eljutunk odáig, hogy a filmre a társadalmi felelősségvállalás gyönyörű példájaként, a „megtörtént események alapján” sokszor koptatott frázisa egyik legszebb megtiszteléseként fogunk emlékezni – s illusztrációjaként annak, hogyan működtek egykor a beteg társadalmi csapdáink. Csak jöjjön el végre az a kor…

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...