2019. február 18., hétfő

John le Carré: Kettős szerepben


Tíz év rajongás és kilenc elolvasott könyv után John le Carré még mindig meg tud lepni, ami azért kevés íróról mondható el. Egyik legjobbnak tartott műve, a Kettős szerepben jó harminc éve már megjelent magyarul – engem eddig elkerült, ám most hogy a Park Chan-wook rendezte sorozat miatt újra fókuszba került, nem hagyhattam ki. Az élmény már csak azért is meglepő, mert újra meg újra emlékeztetnem kellett magam: ez egy több évtizedes regény. Annyira friss, annyira mai problémákat veséz benne, olyan, szinte profetikus erővel vetíti elénk napjaink terrorfenyegetésbe, menekültkrízisbe, áldozathibáztatásba fordult nyugati társadalmát és a rommá bombázott Közel-Keletet, hogy az elképesztő. Miközben egy korában (és ma is) igen bátor nézőpontból próbálja közelebb hozni az izraeli-palesztin háborúk kibogozhatatlanságát a nyugati olvasóhoz.

Már az szokatlan némiképp, hogy távolodunk a hidegháború témájától, hisz Le Carré elsősorban a (poszt-)szovjet-amerikai konfliktusok krónikása – és legnagyobb műveiben nem annyira a terepmunka, mint az íróasztalok mögött meghozott döntések jutnak kulcsszerephez. Ezúttal viszont levisz a mélybe, hajunknál fogva rángat végig minket az otthonukból elüldözött palesztin menekültek táborain, együtt rettegünk kisgyerekek százaival a bombázások közepette, hogy aztán zsidó professzorok felrobbantásához szállítsunk robbanóanyagot keresztül fél Jugoszlávián. Közben megismerjük a másik oldalt is, hogyne, de megismerjük a zsidókat dróton rángató nyugati hatalmak hazugságokkal telített játszmáit is. Csodálom a könyv bátorságát, nem tudom, hányan merték akkoriban a zsánerirodalom terepéről ennyire részletesen és őszintén (tegyük hozzá: egy angol ismereteivel és őszinteségével) feltárni ezt a háromoldalú játszmázást. Ahol csak egy biztos: egyik oldal sem makulátlan.

Sűrű szövésű és roppant összetett regény ez, lassan áll össze a kép, és még kétszáz oldal után is elbizonytalanodhatunk, mit is olvasunk. Bad Godesbergben egy izraeli kulturális attasé házában bomba robban. A nyugatnémet rendőrség egy tisztjét felkeresi egy rejtélyes izraeli figura, aki segítséget kínál, cserébe információt kér. Charlie, a sokadvonalbeli angol színésznőcske a görög tengerparton megismerkedik egy mediterrán félistennel, Joseph-fel, aki megszabadítja kullancs pasijától és felszínes barátaitól, és csábítást ígér. Szerte Nyugat-Németországban eldugott lakásokban rejtélyes diákok figyelnek még rejtélyesebb futárokat, mígnem csak összeáll valami, amit e ponton egy ember ért: a bábjátékos, Kurtz. De mi köze az angol színésznőnek a robbantásokhoz és a megfigyelőcsapatokhoz? Miért visel itt mindenki legalább két, de olykor három nevet? Ki a titokzatos Michel, aki körül az egész forog – ó, de mégsem, valójában az egész haláltánc Michel bátyja körül forog, kinek még neve sincs. És akit mindenki el akar kapni, és ezért semmilyen, de szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

Még attól sem, hogy egy ostoba színésznőcskéből kineveljék a saját terroristájukat: Charlie megkapja élete szerepét a „valóság színházában” – a fiatal lány, kinek tehetségét eddig senki nem ismerte fel, csak egy kupac titkosügynök, a hazug múlttal, zavaros politikai elvekkel, még zavarosabb szerelmi élettel rendelkező színésznő egyszer csak ott találja magát, hogy egy izraeli titkosügynök-legenda tanítja be a szerepét, bolondítja magába, formálja át identitását, nézeteit, múltját, vonzalmait, és ki tudja milyen jövőjét. De ki is ez a szerepekbe merülő lovag? Ki tanítja Charlie-t a palesztin történelem tragédiáira? Ki ad kezébe fegyvert, melyet izraeli életek ellen kell fordítania? Ki mossa át az agyát a szerelmes álcája mögé bújva? Joseph? Gadi Becker? Michel? Hol van az álcák mögött az ember, aki egykor volt? Létezik egyáltalán? Vagy rég feloldódott a valóság színházában játszott szerepeiben? S ha igen, vajon Charlie-ra is ez a sors vár? Van-e visszaút ebből a darabból?

Túl a fordulatos cselekményen, a világpolitika egyik szégyenfoltjába tett kiránduláson, a szembesítésen saját hiteinkkel, meggyőződéseinkkel, előítéleteinkkel (ami elkerülhetetlen), a könyv legnagyobb erénye a szereplőábrázolás. Mélyre megyünk, szokatlanul mélyre, és nem tudjuk, hogyan szabadulunk ebből az agymosásból. Charlie személyisége módszeresen épül le és adja át a helyét valaminek, ami eszköz azok kezében, akik teremtették – igenám, de hol a határ? Hogy meddig lehet elmenni egy ember életének felforgatásában, elvételében, az fel sem merül – de vajon hol a határ, ahol az ellenoldal általunk teremtett beépített terroristája ellenünk fordul? Mi van, ha a Michel szerepét játszó Gadi túl jó tanár volt, jobb, mint saját szerepében, és Charlie elvész a neki osztott szerepek közt? Netán a két oldal egy és ugyanaz, és a lényeg nem más, mint a játszma? Itt egy halott, ott egy merénylet, itt egy siker, ott egy kudarc – mit sem számít, hisz a háborút játszani kell. Az iparágat táplálni kell. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Azoknak a tömegeknek is, akik elfordítják a fejüket. A mi szerepünk is le van osztva. Le Carré ezzel szembesít minket.


Kiadó: Agave
Fordító: Kaposi Tamás

2019. február 14., csütörtök

Ellentmondásos múltunk: Kőműves Imre


Múltak ellentmondásossága sose látszik jobban, mint ha kismestert állítasz a reflektorfénybe - ha olyat próbálsz odacibálni a figyelembe, akinek ott is szinte csak az árnyéka látszik. Kőműves Imre a szocialista realizmus egyik kis szerkesztő-motorja volt, kiegészítő csavar a gépezetben - pedig eredetileg antikváriusnak indult, s nem is rossznak... Avagy annak tükrében figyelemre méltónak, amit magáról ír egyetlen könyvében, amiért megőrizhetné az emlékezet. Érdekes ez, és tanulságos: néhány sor őriz az életrajzi lexikonokban, néhány kósza (s nem túl hízelgő) pletyka - s egyetlen könyv, amit időnként az antikvaristák még árverésre is beraknak: az Egy marék hamu.

Kereskedelmi érettségi után lett könyvkereskedő, antikváriumát 1928-ban nyitotta meg a Múzeum körúton, s kisebb megszakításokkal (munkaszolgálat... deportálás...) 1951-ig vezette. Utolsó aktív antikváriusi éveiben a Kisiparosok Országos Szövetsége könyvkereskedelmi szakcsoportjának vezetője - e minőségében tiltakozott a nagy múltú Magyar Könyvkereskedők Egylete feloszlatása ellen. Ez akkoriban felérhetett volna öngyilkossággal is - neki nem lett semmi baja, sőt. Az antikváriumok államosításával odahagyta a szakmát, szerkesztőként foglalkoztatta a Műszaki kiadó, 1953-tól a Szépirodalmi kiadó; egyik szerkesztője a Magyar Könyv című szemlének, később olyan örök-becsűeken dolgozhat, mint A magyar sajtó mártírjai. Közben elsősorban neves internacionalista forradalmárok (mint pl. Vági István) életrajzírója.

Mondhatni, szép pálya egy ilyen hatalmi bajusz-cibáló gesztus után - tápot is adott a különböző pletykáknak. Terjedt róla, hogy provokátor volt - a tiltakozók közül egyedül neki nem lett baja... Terjedt róla, hogy az MKE gyönyörű könyvtárát rajta keresztül szórták szét az antikváriumok (utolsó zsákmányul az államosítás előtt), s hogy neki (a szakmai irigységének) köszönhette például Stemmer Ödön, a magyar antikvaristák nagy öregje, hogy csak beosztottként foglalkoztatták a frissen alakult Központi Antikváriumban (más források szerint épp hogy ő járta ki, hogy legalább így...) Olyan sokat azért nem tudhatni róla - s nem elsősorban azért, mert kis pont volt, jelentéktelen másodvonalbeli. Egész pályáját kíséri ez a zavart, kicsit félelemszagú csend. Azaz: csaknem a pálya végéig... 1962-ben (a legkellemesebb Kádári konszolidációban) ez a megbízható elvtárs kipottyan a pozícióból, s a Közlekedési Dokumentációs Vállalathoz kerül a spájzba, befőttnek, nyugdíjazásáig.

Tudni kell viszont, hogy könyvgyűjtésről, gyűjtői lélekről, az antikváriumokról annyira plasztikusan és annyira kortól függetlenül pontosan senki nem írt magyarul, mint ő (sok szempontból ihletettebben, mint a másik, kedves gyűjtőt gombostűhegyre tűző regényem, a Cadillac Jack...). Az Egy marék hamu egyáltalán nem poros; gyönyörű, éles fénybe vonja a huszas-harmincas évek jelenségeit, a korabeli könyves divatokat, a romlás ízeiben is valami hallatlanul jól fogott íróniával. A Szajnapart a névben is megidézett, párizsi ládából-böngészdék, bouqinistek mintájára nyílt utcai áruda "tulajdonosa" mindenkit finom, könnyed, tényleg szinte franciás eleganciával ragad meg (vékonypénzű diáktól miniszterelnökig), elsősorban a vásárlóit meséli - s az olykor sejtetett (vajon igaz? vajon nem?) bennfentességeket is hamar elnézi neki az olvasó ezért... mert hallatlanul szórakoztató; mert megidéz kort és hangulatot minden erőszakos gesztus nélkül... a könyvek vásárlóin át.

És szinte alig akad még könyv a könyvről, ami ilyen. Ebben a nem túl vaskos kis dokumentumregényben pár oldalanként olvashatsz szerelmes levelet a könyvhöz. A szép könyvhöz, a filléreshez, az illusztrálthoz, a metszetekkel dúsan rakotthoz, s az olyan kis elegáns csodákhoz, mint egy-egy Elzevir. Emlékezetes kiadások és legendás kincsek fordulnak meg itt eladói, antikváriusi, vevői kezekben - valahol ez a kis kötet felér egy tankönyvvel is, az antikváriusságról. S legalább ennyire szerelmetes leírása ez a gyűjtésnek - hiszen ifjú antikvárius-szerzőnk bizony egy ponton nem állja meg, hogy maga is ne kezdjen gyűjteni, kifinomult és teljesen üzlet-ellenes szempontok alapján - a legszebbeket... Miközben mindezt azzal a távolságtartó iróniával meséli el, ahogy a gyűjtő teljes veszteségek után képes csak az egykor lényét eluraló szenvedélyről mesélni.

Kár, hogy az a szívbe markoló, elegáns befejezés, a szembe térdeplés azzal a padlásnyi, "marék" hamuval (mit átélhetett a már említett Stemmer, Márai Sándor, vagy maga Hamvas Béla), e gyújtóbombától fosztás teljesen a meztelen fantázia műve. Kőműves Imre nem így, nem ezzel a visszavonhatatlan veszteséggel engedte el a könyvárusítást, a gyűjtést - a terjengő hírek alapján ennél sokkal prózaibb, hogy ne mondjam, opportunista módon. De ez a könyve jó. Akkor is, ha közben nem felejtheted el: olyasvalaki írta, akinek a szavahihetőségét az a szennyes nyelvű kor mélységesen összenyálazta. Az is lehet, hogy tényleg össze is vérezte. Nem szabadna elfelejtenünk azt sem, mindez hogyan történik - mert ha kiúszik az emlékezetből, gátlás nélkül megtörténhet újra...

2019. február 11., hétfő

Zachary Mason: Void Star


A nem is olyan távoli jövőben… A Föld már az emberiség ellen fordult, a tengerparti területeket elöntötte a víz, a valaha virágzó nagyvárosok romjain gigantikus, napról napra változó favelák épülnek, melyekben menekültek milliói élnek a civilizált világtól elzárva, reményvesztetten, saját törvényeik szerint. A gazdagok városait magánhadseregek őrzik, a kevés kiválasztottnak megadatott már az élethosszabbító kezelések luxusa, a munkát világszerte mesterséges intelligenciák végzik, a sci-fi már nem jövő, hanem jelen. Az egyetlen, ami még kihívás a szupergazdagok és a szuperintelligenciák számára, ugyanaz, ami évszázadok óta foglalkoztatja a különböző korok legkülönbözőbb tudósait: az örök élet.

Szépirodalmi eszközökkel megírt poszt-posztmodern cyberpunk: Zachary Mason regénye a kritikusok által leggyakrabban emlegetett William Gibson nyomdokaiban regél önmagát felfaló emberiségről, öntudatra ébredő mesterséges intelligenciákról, ember és gép összeegyeztethetetlenségéről, digitális öröklétünk veszélyeiről. Sok újat nem mond, ellenben remekül hasznosít újra – s teszi mindezt olyan szerethető stílussal és szórakoztató formában, hogy nem igazán lehet érte kárhoztatni. Mondjuk azért itt-ott megvághatta volna a cselekményt, mert a huszadik erőltetett fordulat olvastán már felmerült bennem, hogy ennyire nem bízik a saját maga teremtette világ erejében, hogy muszáj még egy plusz átverést beleírnia, vagy ennyire nem bízik az olvasója intelligenciájában?

Érdekes ez a három szálon induló (később sokszor három szálon folytatódó, közben össze-összegabalyodó) techno-thriller vonulat: mintha muszáj lenne egy elsőre követhetetlen akció-thrillert pakolni az MI-filozófia alá, különben nem lesz eladható (miért is?)… Irináé, a fejsérülése óta agyában mesterséges memória-implanttal élő MI-kommunikátoré a fő szál, mindenki más csak alájátszik, és hát Irina van olyan izgalmas, hogy mindenki más egy ponton feleslegesnek is tetszik. A nő, aki másodlagos memóriájának hála nem csupán mindenre emlékszik, de megbízói mesterséges intelligenciáival is el tud társalogni, olyan összeesküvés nyomára bukkan, ami nem csak saját életét, de szó szerint az emberiség lehetséges jövőjét sodorja veszélybe. Tipikus cyberpunk toposz – naná, hogy kap maga mellé segítőket is, Kern, a többre hivatott utcagyerek, és Thales, a rejtélyes, emlékeit vesztett implant-gazda személyében. Hozzájuk csatlakozik Akemi, a valós-is-meg-nem-is szépség, és kezdődhet a földrészeken átívelő hajsza – ki tudja, mi után. A világ legnagyravágyóbb milliárdosának lázadó MI-je után? Irina ellopott emlékei után? Kern életcélja után? Akemi elrablói után? Vagy éppen bele a világot megváltoztató MI sakkjátszmájába?

Néhány bosszantóan könnyen kitalálható fordulat és néhány feleslegesen túlcsavart másik közepette a regény észrevétlen ragad magával – a hangulatával. Zachary Mason igazi hangulatfestő: mindegy, hogy Irinával merülünk el egy gigászi MI hullámain (soha nem gyönyörködtettek a számítógépek, nem érzek különösebb szívdobogást a lehetséges mesterséges intelligánciák gondolatára, nem értek a hullámokhoz, hieroglifákhoz, fúgákhoz, de itt lenyűgözött az Irina által meglovagolt MI leírása, mely „nem is annyira személy, mint inkább időjárás”), Kernnel rejtőzünk a thaiföldi erdők világból kivonult ketrecharcosai között vagy a jövő jakuzák által uralt Japánjában próbálunk eltűnni szem elől, tapinthatóan ugrik le ránk a lapokról a megfestett világ.

Persze mit sem érne az egész, ha a közepén nem lenne ott az ember. Irina, aki elvész az MI hullámain, de megtalálja a kiutat, Kern, akit egy laptopba rejtett játék nevelt ki a favela poklából, hogy aztán egy ősi hagyományban leljen életcélt, Thales, aki tán csak a halálon túl érti meg végre az életet. És emberségünk határai. Hisz ha a mesterséges intelligenciával való kacérkodás, az örök élet, a végeérhetetlen, örökké valós idejű memória azt jelenti, hogy minden seb örökre nyitva marad, tán mégis jobb lenne embernek, halandónak maradni. És begyógyítani azokat a sebeket.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2019. február 8., péntek

Sarah Perry: Melmoth


Sarah Perry Az essexi kígyója tavaly túlzás nélkül letarolta a hazai olvasóközönséget – nem utolsó sorban kiemelkedően gyönyörű borítójának és annak köszönhetően, hogy három másik társával együtt nyitotta a 21. Század Kiadó nagyon várt KULT Könyvek sorozatát. Hogy az ájult rajongás mennyiben tükrözi a regény valódi értékeit és mennyiben írható a „körítés” számlájára, már sosem tudjuk meg. Az biztos, hogy bennem például anno akkora várakozásokat épített a sorozat és a regény híre, hogy olvasáskor óhatatlanul csalódtam (ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza az „essexi bestiára” – kellemesen szórakoztató, nosztalgikus kalandregény, de nekem semmi több). A szerző újabb regényét ennek megfelelően igyekeztem minimális várakozással olvasni, hátha majd így elmarad a csalódás. Nos, az eredmény felemás: Sarah Perry ugyan továbbra sem az én szerzőm, a Melmoth-ot sem tudom teljes szívvel kedvelni, de azt sem tudom mondani, hogy megbántam az olvasást.

Akárcsak Az essexi kígyó esetében, ezúttal is egy, a misztikum ködébe burkolt alak áll a középpontban: embereket rabló tengeri szörnyeteg helyett egy fekete leplekbe burkolt szellem, Melmoth, a „tanú”, aki végigkíséri az emberiség évszázadait és ott van, ha valahol bűnt követnek el. Tanúsága maga is büntetés, átka, hogy magányosan rója útját, vérző lábbal kísérve-kísértve a hozzá hasonló bűnösöket. Időnként egyet-egyet magához szólít, hogy társa legyen magányos vándorútján.

Ilyen bűnös Helen Franklin, a Prágában élő fordító is, aki fiatalon elkövetett vétkéért sanyargatja magát egy életen át. Kisszerűen kényelmes angliai életét, lehúzó családját hátrahagyva költözött a cseh fővárosba, ahol magányosan tengeti napjait sivár albérlete, unalmas munkája és a csendes egyetemi könyvtár háromszögében. Egyetlen engedménye valamiféle „élet” felé a véletlenül megismert baráti házaspárnál, Karelnél és Thea-nál időnként elköltött vacsora – és épp ez a kapcsolat, ez a repedés lesz az, ami életébe engedi a bűnösökre vadászó Melmoth-ot. Karel egy napon rejtélyes kéziratot nyom Helen kezébe: szerzője a könyvtárban megismert idős Josef Hoffmann, aki a második világháború előestéjén, Prágába szakadt németként elkövetett ifjúkori bűneit vallja meg benne – s azt, hogyan talált rá, a bűnösre Melmoth, a tanú. Helen pedig, az örökkön önmagát büntető, évtizedekkel ezelőtti bűn terhét magányosan hordozó Helen, minden borzadálya közepette úgy érzi: hazatalált. Lehet, hogy Melmoth-ot nem is Karel engedte be Helen életébe? Lehet, mindig is magában hordozta?

Miközben Karel menekül, beteg feleség elől, kötelességek elől, Melmoth elől, Helen a kéziratot olvasva, szembesülve az emberiség évezredek során felhalmozott vétkeivel, egyszerre féli és várja Melmoth megjelenését, miközben óhatatlanul beengedi a világot, és kinyílik. Gyáva férj helyett a szinte magatehetetlen Thea támasza lesz, erőszakos házinénije születésnapján mulat, ismeretséget köt egy idegennel, felszínre engedi saját múltját. És Melmoth ott van. Figyel. És lecsap, amikor Helen a legsebezhetőbb, amikor elengedi magát, amikor bízna (Kiben vajon? Magában, barátaiban, áldozata megbocsátásában?). És Helen rájön, hogy eltemetni a bűnt és látványos, ám hazug önsanyargatásba menekülni egyszerűbb, mint szembenézni és együttélni azzal, mit elkövettünk.

„Nem, Thea, nincs Melmoth, nem figyel senki, csak mi vagyunk. És ha csak mi vagyunk, akkor azt kell tennünk, amit Melmoth tenne: látjuk, amit látnunk kell – tanúskodnunk amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni.”

Hogy Melmoth létezik-e, hogy valóban a nyomunkban jár-e egy vérző lábú szellem, ki minden vétkünk, szenvedésünk, hazugságunk tanúja, maradjon a könyv titka. Hogy mivel szembesít minket, az meg maradjon az olvasóé. Akárcsak előző regénye esetében, Sarah Perry most is a szereplőin keresztül tart tükröt elénk: hiedelmeink, önbecsapásaink, rettegéseink elé. Hisz miközben egész életünkben szekrényből magukat ránk vető szörnyektől, a bezárt ablakot kopogtató szellemalakoktól, misztikus igazságtevőktől, felsőbb hatalmak ítéletétől félünk, rendre elfelejtjük: magunknak megbocsátani, magunkkal együttélni, hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket elfogadni a legnagyobb feladatunk. Nem véletlen, hogy sokszor a tükröktől tartunk a legjobban.


Kiadó: 21. Század
Fordító: Sziklai István

2019. február 6., szerda

Kutyák szigete - film


Egészen biztos, hogy én célcsoport vagyok - de az igen meglepett, így, a kritikákat olvasva, hogy mennyien nem. Meglepett, mennyien vártak mást a cím, a trailer alapján, A fantasztikus Róka úr után. Hányan nehezményezték a lefordítatlan japán szövegelést, amit amúgy (ahogy egy japán filmkritikus jellemezte) mintha kaviccsal a szájukban mondtak volna el a színészek - tehát jobbára a japánoknak sem volt érthető, s ahol igen, ott is roncsolt volt, karikatúraszerű. Wes Anderson nem véletlenül írta már az elején a filmjére, nem véletlenül narrálja el: a "japán" szövegek szinkrontolmács, fordítóprogram és cserediák által kerülnek előadásra (a japánoknak is...), de egyetlen ugatás sem marad lefordítatlanul - s ezt is komolyan gondolta.

Kampai! Mint ahogy a viccet is vérkomolyan gondolta. Ezen csodálkoztam a leginkább, hányan nehezményezték a viccet, annak nippon-rétegét; hogy sértő a japán nemzet kultúrájára nézve. Nos, a japánok nem nehezményezték (azt a kisebbséget leszámítva, aki mindig megsértődik, ha bárki nem japán japánozik, meg érdekes módon az amerikai japán származású kritikusok morogtak...). Pont ez a poén a felkelő nap országának lakóiban, hogy pontosan értik ezt a réteget is - persze ott a legdrámaibb anime- és mangaszereplőnek is lehetnek kavaii (cuki) pillanatai... Jól viselik, ha valaki a megfelelő pontossággal karikírozza a kulturális hordalékaikat - merthogy ezt csinálják amúgy magukkal ők is. Pont ezért szeretik az átlátszó, naiv vonalvezetésű, de magvas sztorikat (ráadásul beledolgozott a film forgatókönyvébe, komoly szerepet játszott az alakulásában Kunichi Nomura, aki aztán Kobajasi szinkronhangja is...). Ez a vérkomolyan gondolt vicc nem túl kíméletes képsorokat szült - több általam olvasott kritikában nehezményezték, hogy túlságosan naturális volt a gyerekeknek. Mintha pusztán attól, hogy stop motion animáció, evidensen mindenképpen gyerekfilm is a produktum. Nem az - de tény, egy mai 12 éves (ez a korhatár, ami fölé sorolták) simán követi. Főleg ha japán-mániás is picit...


Csibész! Szóval van ez az elénk kerülő nem létező japán legenda, a macskaimádó szamurájklánról, akik háborúztak a szabadon élő kutyákkal - a kutyák kipusztítását egy szem gyermekharcos akadályozta meg. Szóval van ez a teljesen Anderson-i módon, szimmetriákban és attól való tudatos eltolódásokban, képi mesterségességekben elénk kerülő jövőbeli Megaszaki, ahol a polgármester, Kobajasi a kutyanátha-járvány megoldásaképp az összes kutyát egy szemét-szigetre száműzeti (közben fű alatt "végső megoldást" készít elő, meg hatalomban maradást, a Tudomány-párt, a kutyákat meggyógyítani akaró kisebbség eltakarításával). A polgármester nevelt fia őrkutyája, Spots Kobajasi száműzésével kezdi a sort - ami nyilván nem tetszik Atari Kobajasinak; a nevelt fiú egy kisgéppel a szemétszigetre repül, hogy megkeresse Spotsot.


Harapok! Amit csak lehet, a film a kutyák szemszögéből mutat - már ez baromira szórakoztató. Az öt alfahím, amint szavazással dönt (és körberöhögteti velünk az összes gazdi-sztereotípiát), a ketrecbe halt szelídség és az azt körülvevő kannibalisztikus legendák, a minden plüsskutya-jelleg nélkül ábrázolt szemétszigeti bolhás, féreg-járta, hányó, sebes, rühes kutyaközösség, az érthetetlenül tiszta bundájú kutyacsaj és az őt körüllengő pletykák - karikatúra és tanmese, amit látunk, egy nem szokványos rétegében kell komolyan venni. Ha az ember-szereplők kavarásait vesszük, ez ugyanígy igaz: tényleg rendkívül átlátszó és didaktikus a meseszövés - a politikai kavarás, az egész hatalomakarás kutyakomédiája is karikaturisztikus vonásokkal kerül elénk, jóformán semmiféle filmes "valóság-íz" nem árnyalja. Karikatúra és tanmese - csakhogy valójában ennyire meztelen értelmetlenségek vannak a valóságos hatalom-akarásaink mélyén is, és a megfelelő szögből így vagyunk karikatúrái a lehetőségeinknek, ahogy a felnőttek és a gyerekek a filmben. Ez az álomország tényleg karikatúra, és tényleg tanmese, jellegzetesen japán módon patetikus - de eközben is kineveti magát.


Ül!  És kineveti a saját médiumát is, miközben gátlás nélkül idéz. Animéből és mozifilmből, Kuroszavától és Sergio Leonétól - olykor komolyan eljátszva a már idézett idézetek rétegeivel. Robotkutyák és Orákulum, ohiói cserediák, meg beépülő hekker - meg az a hosszú jelenet például, amikor Főnök, a kóbor eb (talpig feketében) bemutatkozik Nutmegnek, a kiállítási kutyahölgynek, akiről pletykák terjednek... És egyszer csak a jelenet közben látom, hogy ez Vincent és Mia megismerkedése a Jack Rabbit Slim's-ben. És röhögök, és nem érti senki körülöttem, hogy min. Ez a film tele van ilyen meta-utalásokkal, egyből ki se szálazod mindet... ráadásul ezek egy részét Wes Anderson megszokott (elvárt) stílusjegyeinek rétegeibe építette bele a filmes csapat. A képek nagyon gyakran képzőművészeti kompozíciók - a stop motion technika minden türelmes, lassú lépését a végletekig komponálták. S alattuk a hang megint egy válogatott színészgárdától érkezik; a jó barátok, néhány új arc, meg Yoko Ono...


...erről egy haiku jut az eszembe... Mintha Wes Anderson amúgy tizenkét éves kisfiúként gondolna magára - a csajok mindig felülről néznek le rá, vagy a szereplőire, akiket megjelenít. Vagy legalábbis magasabbak, mint Suzie Bishop a Holdfény királyságban, vagy mint Tracy Walker, az ohiói cserediák ebben a filmben. Szerintem mint filmkészítő (vagy mint múzeumot felforgató kiállítás-rendező) is így komponál: gyerekszemmel. Amit a felnőtt kritikus egyenetlenségnek lát, logikátlannak, az a gyerekszem optikájából következő másféle arányosítás. El tudom fogadni, hogy ha valaki tényleg felnőtt (s megadta az árát), az ingerült lesz tőle - mert a veszteségeire emlékezteti. Engem elbűvöl. Mert a kisfiút ébreszti fel, aki egykor a rácalmási moziban először csodálkozott rá a varázslatra.

2019. február 4., hétfő

John Scalzi: Fejvesztve


A legmeglepőbb, így másodikra is az a tényleg rendkívül könnyen gördülés ebben a másféle alternatívában, ebben a Haden kórral sújtott, testbe zárt járvány-következmény kisebbséggel terhelt közeljövőben. Tényleg az a szép, ahogy elfelejtkezel erről a keretről olvasás közben, annyira természetes a működése, a belső szabályai annyira ismerősek, annyira erős, logikus játéktér, hogy együtt lehet lélegezni vele. Van egy meglehetősen jól működő rokonság a valóságunkkal - s ahol eltér, ott is rendkívül valószerű. Miközben ebben a markánsan eltalált ál-valóságban maga a mese megint egy vállaltan, pontosan megvalósított zsáner-epizód, megint egy szépségesen hangban tartott, feszült és olykor ezzel együtt is vicces krimi (hiszen nyomozás), thriller (hiszen akció), szóval egy alternatív ál-valóságba ágyazott ál-valóság - pont olyan, mint a Hadenesek Agórája, vagy a személyes, intim tereik: itt minden a képzelet műve.

John Scalzi képzeletéé... s én egyre jobban becsülöm ezt a fickót. Meg tudott billenni; a Vének háborúja világának utolsó megjelent történeteit nehezen erőszakoltam le a torkomon, de amit ebben az alternatívában művel, az eddig a maga módján hibátlan. Mondjuk tény: érdemes az ismerkedést a Bezárt elmék történetével kezdeni. Cris Shane és Leslie Vann második elénk került nyomozásakor a szerző nem vesztegeti az időt a világa alapvető tényeinek (s főleg a remekül festett árnyalatoknak) újbóli felemlegetésére - úgy kezel, mintha ismernéd mindezt, és jó eséllyel ismered is... ha olvastad az első kötetet. Erre itt amúgy se lenne idő - épp elég újdonsággal bombáz az első tizenpár oldalon.

Merthogy a Haden-szindrómások lehetőségeit (a robot-testbe, a "szrípióba" vetített tudat adta viszonylagos sérthetetlenséget) teljesen kihasználva elénk tár egy zseniálisan amerikai focira hajazó sportot, a Hilketát. Ahol a "kecske" nem a tojáslabda, nem azt kell az ellenfél alapvonalán túlra, vagy a kapu két oszlopa között átjuttatni, hanem egy meccs közben véletlenszerűen (akár többször...) kijelölt Hilketa-játékos letépett fejét... Mindehhez a játékosok külön e sportra fejlesztett tank-szrípiókban, remekül futó felderítő-szípiókban, vagy speciálisabb célokra fejlesztett (de átlagosabb kinézetű) modellekben jelennek meg a pályán, csatabárddal, karddal a kézben - egymás robottestével kíméletlenül elbánva a pontszerzés érdekében... A brutalitás valódi, és a közönség imádja - csakhogy pont egy promóciós szempontból igen fontos meccsen valójában is meghal az egyik játékos...

A Hilketa... és a játék árnyoldalai. Valahol ez volt a legtisztább élvezet nekem, mert ismerem és szeretem az amerikai focit - s a szezonokra figyelve kénytelen-kelletlen megismerhettem az alkalmankénti, pályán kívüli, olykor igen gusztustalan kavarások világát is. Már persze amennyi látható belőle (jobbára alig több, mint amennyit láthatóvá tett egy olyan mozifilm, mint a Minden héten háború). Nem állítom, hogy az Észak-Amerikai Hilketaliga körüli jogi és egyéb kavarások teljes ízét (ahogy ez a történet megragadja) az olvasás csak annak adja ki, aki tisztában van vele, mit és hogyan kavar szezonról szezonra egy-egy NFL-es franchise - de tény, nem egy nyerítve felröhögésem a könyvbe göngyölt ide vágó utalások okán kelt. Scalzi egészen alapos, pontos és csípős kritikát is csomagol ebbe a szusiba - amit szerintem csak azok fognak pontosan érteni, akik itthon amerikai foci rajongók (egyre többen, amúgy) és olvasnak sci-fit is.

Mondjuk e nélkül is fényes élvezet lehet a könyv - mint enyhén alternatív jövőbe helyezett krimi (vagy thriller), hibátlanul hozza a figyelemre méltó státuszhoz szükséges szintet. A nyomozópáros, a Haden-szindrómás Chris, és az egykori integrátor Vann közötti évődés gyönyörűen alakul át az első kötet bizalmatlanabb légköre után tisztes, nem egyszer megpróbált partner-viszonnyá (Scalzi megengedi magának a luxust, hogy eszembe jusson a párosáról Kenzie és Gennaro a sorozatuk elejéről... de ez azt hiszem, dicséret). Egyáltalán - jól kapja el az eltelt időt... Az első kötet fő kérdése (kavarás-pontja) volt az Abrams-Kettering törvény (amely jelentősen megkurtítaná a Haden-szindrómások támogatásait és kedvezményeit). Itt az elfogadott törvény olykor igen keserű következményeivel is szembesülhetünk, egy olyan világban, ahol a szegényebb "fejbe szorultak" egyre inkább így jártak - és az okokkal is, amik a törvény elfogadásához vezettek (azaz hogyan úszik rá szinte minden kisebbség nehezen kijárt kedvezményére szinte mindig - és mindig szinte minden gátlás nélkül - néhány extraprofitra éhes üzleti cápa). Mondom, számomra azért az egyik legfontosabb kortárs alkotó Scalzi, mert gyönyörűen koherens világokat rak össze fejben - és rendkívül következetesen meséli el őket azokban a laza szövésű, de igen szórakoztató kötetekben, mint például ez.

Ráadásul a következmények tekintetében is következetes. Úgyhogy valójában várom, ebbe az alternatívába még milyen bűneseteket álmodik. John Scalzi az egyik példája, hogy adott esetben a kevesebb olykor néha több. Ezért férhet oda olyan kortársak mellé a polcon, mint Dan Simmons, China Miéville, vagy a másik végletben a minimalizmus csoda-álmodója: Ted Chiang. Scalzi a legtöbbször nyíltan és jókedvvel szórakoztat - s egy-egy zsánert nyit meg a maga láttatni akart szakadékai kedvéért. Nem láttat sokat, de amit megragad és megmutat, az nem pereg ki a kezéből. És a tisztes iparosság mellé mindig odakacsint valami többletet. Leírtam már: épp a kellően egyedi módon tiszteleg a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadja a rajongást… Maga is rajongó, és nem szégyelli. Szimpatikus vonás...

kiadó: Agave
fordította: Farkas Veronika

2019. január 31., csütörtök

Brennu-Njáls saga


A Brennu-Njáls saga (avagy ahogy a régebbi magyar kiadásban nevezték: Vikingfiak, majd A felperzselt tanya története) volt az első izlandi saga, ami valaha is megjelent magyarul - Bernáth Istvánnak teljesen megérdemelt megbecsülést szerezve, a saga óhazájában, Izlandon is. A Corvina Északi források sorozatának harmadik köteteként újra kiadott saga az egykori kiadásokhoz képest átdolgozott, átgondolt szöveg, bővített jegyzetanyaggal - a fordító a halála előtt nagy szeretettel és komoly műgonddal fésülgette a sokak szerint legfontosabb izlandi mesét; legendásan jól megtalálva ehhez a legkevésbé sem legenda-jellegű történethez az ízes magyar hangot (valahol amúgy Arany János veretessége és a népmesei egyszerűség közt). Nekem nagyon tetszik az ív, amit a kiadó e kötetekkel így kirajzolt: hiszen a Brennu-Njáls saga lapjain Bernáth István megint egy markánsan különbőző saga-zamatot tett a számunkra is ízlelhetővé.

Mert a Völsungok történetének legendákba vesző, istenek beavatkozásaitól kísért, sárkánnyal és szörnyűségekkel vívott ősmúltja, s Egil mítoszi mérvű győzhetetlensége és szkaldikus költészete után ez a történet immár maradéktalanul az ember méretű embereké. Az olvasmány hősök és gyávák, megbecsültek és becsületvesztők, nagylelkűek és önfejűek, hűségesek és csalfák, érdekből hitszegők és jó üzleti érzékkel becsületesek történeteiből szövődik. Ez itt az emberek kora, ahol magunk okozta cselekedetek vetülnek elő a baljós jelekben, ahol a kicsinyes, hétköznapi torzsalkodások és féltékenységek mellett (hogy például meddig ér a saját, s meddig a szomszédom legelője) a nagy, közösségi sorsfordítások is nagyobb szabású irigységek, féltékenységek, torzsalkodások szülöttei.

Egy igen sajátos, szabadparaszti társadalomban, ahol egyfelől bevett és elfogadott intézmény az önbíráskodás - de az igen korán megalapított izlandi népgyűlés, s a gođik, a bírák rendszerén át meglehetősen jól kialakult rend köríti a békéltetést, a váltság fizetését is. Érdekes helyen áll ebből a szempontból ez a saga; a kicsit több mint száz év elmesélése közben, a központi cselekménye köré (a nagy törvénytudó, s módos nagygazda: Njál tanyájának a haragosai: a Sigfús-fiak által való felégetése, s az ezt követő dúlások és bosszúk köré) odameséli ennek az Európában példa nélkül korai (vagy mindenhol másutt teljességgel elfelejtett) törvényességnek a megszületését, és a népgyűléseken alkalmazott gyakorlatát is.

Mert persze megint a nagyapák nemzedékével kezdjük, mielőtt rátérnénk a fiaik és unokáik viselt dolgaira. Azzal a nemzedékkel kezdjük, ahol a viták rendezésének bevett módja a folyóköz kis szigetén megejtett párviadal (vagy az ezzel való fenyegetőzés), akárcsak Kopasz Grím fia Egil idejében - s ahol még mindenféle bíróság, peres eljárás nélkül adják (ha adják) a halott rokonának a váltságot. Hogy innen aztán eljussunk odáig, mikor Njál a gyűlésben egy ötödik bíróság (egy "legfelsőbb bíróság") felállítását javasolja, az országnegyedek bíróságai fölé, jól megindokolva, miért volna rá szükség - s nem mellesleg ezzel bírói tisztséget szerezve nevelt fiának Thráin fia Höskuldnak (akinek az apját a saját édesfiai tették amúgy hidegre...). Egy meglehetősen furcsa jogrend működésébe pillanthatunk bele, ahogy az egymással torzsalkodó családok egymás után viszik pörre a (jobbára sírdomb alá került) "sérelmeik".  Érdekes látni, hogy a (többnyire teljes joggal) megvádoltak hányszor és hogyan próbáltak eljárásrendi hibákba kapaszkodva kibújni a váltság fizetése, meg a száműzetés terhe alól... Nem árt látni, manapság is milyen ősi gyakorlatok élnek, amikor valaki tekintélyesebb kerül bíró elé... Nem is beszélve róla, hogy láthatjuk, a bosszúra rakódó bosszút bosszulók támogatókat gyűjtve hogyan juttatják szinte egész szigetre kiterjedő polgárháborúig a perüket - fegyverrel érvelve az országgyűlésben... 

Amiben ez a saga teljesen új, az a nők (eddigiekhez képest) jelentősen nagyobb szerepe. Ráláthatunk a korabeli párválasztásra, s bizony utalásokat kaphatunk az ősanyák viselt dolgairól. Királynők rángatják be itt az ágyukba a messziről jött izlandit, s az otthon maradt menyecskék is meglehetősen szabadon kezelik a férjeik távollétében megnyíló lehetőségeket. A menyasszony Hallgerđ ott üldögélt a keresztpadon, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Thjóstolf közben folyamatosan föl-alá járkált, és hol Hallgerđdel, hol Svannal váltott szót, amire a vendégeknek is fel kellett figyelniök... Thjóstolf amolyan férfikísérője,  testőre volt a legendásan rossz természetű ifiasszonynak - s a szöveg finoman érzékelteti: több volt, mint testőr. Az már kevésbé finom, hogy ezek után a hölgy soron következő két férjét is elpusztítja, mire a rokonok megelégelve a makacs test-őrzést, elnyiszálják a torkát... A nők státusza és lehetőségei meglehetősen éles fénybe kerülnek e sagában, hiszen a fő konfliktusnak is a már említett Hallgerđ és Bergthóra (Njál felesége), a két szomszéd birtokos-asszony gyűlölködése ágyaz. Az amúgy remekül kitapintható irigységeken, nemzedékeken át dédelgetett, olykor hiába engesztelt sérelmeken, vagy az indulat pillanatnyi szabadon engedésén túl. Itt ha valaki bal lábbal kelt fel, lehet, az egész családját kiirtatja egy rosszul megválasztott, nyersebb megjegyzéssel. De az is elég, ha túl nagy hanggal (vagy túl díszes köntösben) lovagolsz át valaki más portája előtt - nem adva meg a gazdának a tiszteletet.

Érdekes, hogy ebbe az így is igen bonyolult, több száz szereplőt és viszonyaikat mozgató bosszú-mesébe a mesélője beleszőtte a keresztség felvételének nem túl zökkenőmentes történetét is. Furcsa látni ezt a kereszténységet, mert irtózatosan nyers és sajátságosan északi. Krisztust itt azért érdemes választani, mert legyőzi Thórt, ha az párviadalra hívja - mert a pogányság Berserkerét megfékezi a kereszt jelében rakott tűz. A hittérítők 1000 táján jelentek meg a szigeten, s ezt a sagát 1290 táján jegyzik le először (legalábbis akkor készült az első ismert kézirata); nagyon sokáig őrizte hát a mesélt emlékezet a belefoglalt történeteket. Ami nem kicsit megdöbbentő a rengeteg (nem ritkán azonos nevű, vagy azonos név-gyökű, tehát hangzásra igen hasonló nevű) hős és a számos (még ha olykor ismétlődő elemekkel is operáló) mesei fordulat ismeretében. Egyszerűen megúszhatatlan a kötet végi névmutató használata - ha képben akarsz maradni, ki miért és kivel kavar a várható anyagi haszon és/vagy sérelemkezelés érdekében...

Tényleg nagyon komoly ajándék lehet, hogy az izlandiak így ismerhetik a saját középkori ősapáik és ősanyáik életét és tetteit - nagyon furcsa leírni, de gondolj bele: egy ma élő izlandi szépapja simán lehet az egyik elmesélt saga hőse... Akkor is, ha a szájhagyomány ferdít, színez és tipizál; s akkor is, ha a nagyszerűség itt tényleg pozíció kérdése - például a váltság megfizetése és egy "déli zarándoklat" után a fő "gyújtogató" újfent közmegbecsülésnek örvendő gazdája lehet a maga birtokának. Sőt, azon se lepődik meg senki fia-lánya, ha az unokahúgát végül jó barátságban a legfontosabb "bosszúért lihegőhöz", egykori, legjobban megbecsült ellenségéhez adja feleségül. Hogy aztán e nászból (a legkiválóbbakéból) fakadjon egy másik kor (szintén sagákban megénekelt) hírneves törvénymondója: Flosi-fia Kolbein családfája. De ahogy mondani szokás: ez már egy másik történet. Mennyire irigylem tőlük, hogy azt is elmesélték...

2019. január 28., hétfő

Elena Ferrante: Az új név története


„Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [...] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Nagyon rég fordult elő utoljára, hogy egy könyv ilyen indulattömeget váltott volna ki belőlem, mint Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának második része, Az új név története. Ami önmagában érdekes, mert emlékszem, jó két éve az első résztől én nem voltam annyira elájulva, mint az olvasóközönség nagy része. Jó volt, jó volt, de többet vártam, és (visszaolvasva akkori posztom megmosolyogtató felvetését), meg kell mondjam, az idővel sem került „jelentőségteljesebb” polcra bennem. A folytatás viszont… Te jóisten! Ez a könyv megríkatott, feldühített, jó párszor akartam sarokba vágni, felpofozni szereplőit, bombát dobni a telep közepébe és szétzúzni álságos, embertelen, megalázó hagyományait, berögződéseit, félrenézéseit és leginkább Lilát. Mindig csak Lila. Lila, aki Elena regényének, életének, önvallomásának középpontja. A gonosz, saját kezével dekonstruált képmását valami ördögi boszorkánysággal lángra gyújtó, minden körülötte lézengő életét tönkretevő Lila. Lila, aki nem bírja elviselni, ha bárki más, akár legkedvesebb barátnője bármiben felé kerekedjen. Aki inkább gyilkolna, minthogy bármiben második legyen.

Sokszor jutott eszembe olvasás közben Az őz, Szabó Magda zseniális regénye – ott olvashattunk ilyen engesztelhetetlen, megátalkodott gyűlöletet minden iránt, ami a másiknak van. De még a barátnője boldogságát saját szerelme halála árán is szétzúzó Encsy Eszternél is jobban undorít Lila: Eszter gyűlölettel vegyes féltékenysége Angéla iránt a nyomorgó, megtört gyermek kivételezettek iránti irigységéből születik és nő egész életet keserítő talapzattá; ezzel szemben Lila pontosan tudja, hogy a vele egyívású, ugyanúgy a nápolyi munkástelep erőszakos, ócska miliőjéből származó Elena minden sikerét saját kemény munkájának köszönheti. Mégis mindent elkövet, hogy megfossza tőle, hogy összetörje, hogy felé kerekedjen. Lealázza Elena tanárnőjét és annak értelmiségi ismerőseit, mert nem tud mit kezdeni saját kívülállóságával, saját jelentéktelenségével egy, a teleptől annyira különböző környezetben rendezett partin. Ujja köré csavarja Elena rajongásának tárgyát, csak hogy szabaduljon saját béklyóiból és ne érezze férjes asszonyként lehetőségeiben „kevesebbnek” magát még független barátnőjénél. Lépten-nyomon megalázza Elenát, csak hogy bizonyítsa saját fensőbbségét – miközben élete tragédiájaként éli meg, hogy nem tanulhatott tovább, és ha épp olyanja van, támogatja Elena törekvéseit, hogy rajta keresztül valósíthassa meg álmait. Hogy valóban barátságból-e, kérdéses… Netán Lila csak azért támogatja Elenát, hogy szert tegyen a „tanult barátnő” trófeára, akinek ő vette meg a könyveket? Elena sem más, mint a házassága kudarcát éktelen költekezésbe fojtó Lila új lakása, bútorai, egyre feltűnőbb ruhái, vagy az általa tervezett cipőbolti dekoráció: valami, ami Lilának van, másnak nincs? Valami, amivel a telep fölé emelkedhet, amit mutogathat?  

Az új név története – persze ez Lila regénye. A lányé, aki tizenhat évesen a telep elvárásait követve férjhez megy ahhoz, aki a legtöbbet kínálja, aki beáll a telepi fiatalasszonyok sorába, aki feloldódik a házasságban, elvesztve nevét, álmait, saját teste feletti rendelkezési jogát, családját, barátait, mindenét. Aki az előző rész utolsó lapjaitól Carracci asszony, akivel Carracci úr rendelkezik. Aki összeverve jön haza a nászútjáról, és még a saját anyja is jótékonyan elfordítja a fejét, hisz „így szokás”. Majd megszokja. Bár utáljuk Lilát, és joggal, a szerző okosan és érzékenyen tárja elénk azt a társadalmi modellt, ami ebből a jóeszű kislányból, aki vihette volna bármire, tizenhét éves korára megkeseredett, gonosz telepi fúriát csinált. Küzdhetett volna persze. Próbálhatott volna szembeszállni az apai akarattal. Hisz kiskorában még Elenánál is tehetségesebb volt. Próbálhatott volna szembeszállni a férjével és megvalósítani önmagát a cipőtervezésben. De vajon volt-e elég ereje hozzá bármikor? Vagy, ahogy lassan meggyőzi magát: még a kislánykorában tervezett úttörő cipők sem az ő művei? Esetleg azt az energiát, amit abba ölt, hogy megfossza Elenát a sikereitől, fordíthatta volna saját boldogsága előmozdítására?

Sosem derül ki, mi lehetett volna Lilából, ha nem hódol be a telep elvárásainak – de az kiderül, micsoda kárt tudnak okozni ezek az elvárások. Undorít ez a telep, a maga félrenézéseivel, „majd megszokja”-ival, kicsinyes torzsalkodásaival, a csemegeboltos-cipőboltos-uzsorás villogásaival-villongásaival, ezzel az örökös „kinek van nagyobb játékszere” versengéssel. Ahol a nő is csak trófea, mint a legújabb kocsi, bolt, lakás. Ahol a tizenéves lányok értékét az határozza meg, szülnek-e és mennyit és mikor, két szülés közt meg mennyi pénzt tudnak lecsalni a vevőkről a csemegebolt pultja mögül. Ahol mindig az lesz a hibás mindenért, aki elmegy – ahogy el is hangzik egy barát szájából Lila és Elena első elhidegülése alkalmával: Elena a hibás, mert otthagyta, mert feljebb akar törni, mert nem akar bebetonozódni a telepen. Ahol a feleségét össze-vissza verő férjet hátba veregetik, hisz biztos oka volt rá, sőt, még sajnálják is, mert egy boszorkát vett el, aki ezt hozza ki belőle. Ahol mindenki behódol a Solarák pénzének és pökhendiségének. Ahol következetesen nem vesznek tudomást a telepen kívül eső világról.

Félelmetes. Félelmetes, milyen erővel tud szembesíteni Ferrante saját múltunk telepeivel. Hányingerig tud hergelni, ahogy a sikertelen kitörési kísérleteket, a rokonok-barátok értetlenségét, irigységét, lehúzását, a „csakazértsem viszed semmire a telepen kívül” visszatérő köreit leírja. Mert annyira valós, annyira sokszor látjuk ezt magunk körül, annyira nehéz még ma is szabadulni a múlt visszahúzó erejétől, kudarcainktól, a be nem teljesített elvárások okozta lelkifurdalástól, a mérgező rokoni-baráti kapcsolatoktól. A „felénk ez a szokás” megsemmisítő erejétől. Hisz úgysem viszed semmire, ha mással próbálkozol, mint ami a szokás, inkább állj be hát szépen te is a sorba és hallgass… Szülj, vegyél fel hitelt, főzz húslevest minden vasárnap, végezz szar munkát szar pénzért, mert a családod is így csinálta. Tűrd a bunkó rokont, mert „fő a családi béke” és „jó ember az, csak ha iszik, nem bír magával…”. Hunyászkodj meg a munkáltatóid előtt, mert „mifelénk nem szokás ugrálni”. Ne legyenek álmaid, ne akarj írni, karriert csinálni, könyveket olvasni, élhetőbb életet élni. Ne akarj semmit másképp csinálni. És istenőrizz, hogy kimondj bármit, ami megrepesztené a hazugságból, félrenézésből, gondosan púderezett sérülésekből szőtt mázat.

Iszonyúan drukkolok, hogy az út, amin Elena a könyvben elindult, valóban kivezesse őt a telepről és le tudja zárni Lilához fűződő kapcsolatát – miközben nyilván tudjuk a kerettörténetből, hogy igazán soha… Van, amitől soha nem szabadulhatunk.


Kiadó: Park
Fordító: Matolcsi Balázs

2019. január 25., péntek

Bosszúállók - Végtelen háború - film


Egyszer már leírtam, hogy bűnös élvezet ide vagy oda, valójában szeretem ezeket. Annak ellenére, hogy tényleg termék, avulásra szánt, minden örökbecs-igény nélkül, hideg számításból összepakolt celluloidszemét mind (értsd: a termék direkt avul, hogy megvedd a következőt, s ami avult, azt kihajítod, tehát szemét...). Ezt az univerzális mega-giga legyakást meg könnyű is szeretni. Mert annak ellenére, ahova kifut, nem veszi komolyan magát - bátran ironizál és ökörködik, meg reflektál és (ön)gúnyol szinte minden szereplője a film-időben. Nagyon nagy örömmel láttam, hogy a Bosszúállók eddig olykor azért komolykodó képpel (de mindenképpen kevésbé viccesre) festett bandájának rajza közelített inkább a Galaxis őrzői jobbára mélyen inkompetens társulatának alaphangjához, s nem fordítva. Például miközben a Világ Legnagyobb Főgonosza betrappol a létezésükbe, a Hősök Világmentő Kettős Csapata nem felejt el jókat (röhögtetőt, kuncogtatót, fanyar mosolyt provokálót) civakodni...

Van bőven kakaskodás a tökösök között, kollégiumi és katonahumor mentén formált, olykor semmilyen szinten nem cizellált bögyörőméregetés - Űrlord meg Thor, aztán Peter Quill és Stark, meg persze Vasember és Doktor Strange közt... Csak úgy pökik a dumát; az egy filmidőre eső aranyköpések aránya bőven több, mint megfelelő. Persze ettől még nem válna a játékidő jelentős része viccessé, ahhoz megint újítani kellett - Hulk kellett hozzá, meg a húzódózása hogy kibújjon a Banner-zsákból, a kamaszodó Groot kellett, meg persze a filmtörténet eddigi legszerethetőbb Pókembere. Tény, ahogy a hősök nem veszik komolyan (sőt, végképp nem Igazság Ligája mintájára: komoran) saját magukat, ad ennek az amúgy valójában meglehetősen szigorú mesének némi sajátos bájt - majdhogynem azt mondom: valóság-ízt.

pöttyet zsufi
Ami azért (valljuk be) ráfér. Elég régóta létező, a filmnél messze árnyaltabb képregényes alapokat sikerült megint hátulról megerőszakolni azért, hogy ez a rengeteg egymásra épülő lépés, előzmény követelte következmény beleférjen a játékidőbe. Egy ilyen blockbuster olyankor inog a leginkább, amikor nemcsak a karakterek, de a cselekmény-vezetés szintjén is kezdik elkomolytalankodni az alkotók. Ez a széria lassan több mint húsz különböző sorfilmet, leágazást és karakterfilmet ellett, egyik sem a markánsan valóságba ágyazott mivolta miatt vált szerethetővé - de (annak ellenére, hogy ide akarták kifuttatni őket) nem egyszer erős teherként lógtak ezen a darabon az azokban meghozott kreatív döntések. Hogy juttassuk pl. Hulkot haza, ha ott icereg, ahol az előző filmjében (s ezzel párhuzamosan: hogyan tartsuk életben a megoldás furcsa kulcsát, Thort...). Hogyan és hol fussanak össze az egymásról eddig mit se tudó csapatok, és mit kezdjenek egymással. Hogyan tartsuk a galaktikus giga-mega csatát viszonylag zárt helyen (szegény Wakanda...) és a többi. És eközben hogyan mutassuk meg az összes játékost ezen a mesébe illő sakktáblán.

még zsúfoltabb
Merthogy baromi sokan vannak. Itt tényleg a főbb karaktereknek jut csak igazi játékidő, és nekik se sok - a többiek legyenek boldogok a maximum kettő-öt mondatukkal, meg némi izomfeszegetéssel. Baromi zsúfolt film ez, főleg, ha figyelembe veszem, hogy jobbára a jól megszokott western-párviadalokból, meg kiscsoportos húzd-meg ereszd-megekből áll, alig jut bele tömeges csatajelenet (mondjuk az az egy legalább látványos és logikátlan). Hogy aztán a végén hulljon a hősök fele... mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy szuperhiróink közül egy sem esett csak úgy a csata áldozatául, mindet Thanos intézte-füstöltette el... (Amúgy jó móka nézegetni a film imdb-adatlapját, édes dolog, ha látod: a színész jelenlegi státusza és a filmszerep adta jelentőség mennyire eltérhet - ez is egy (bögyörő)méregetés, ahol a beárazottság dönt: így kerülhet egy cameo főtáblára, s az egyik "főbb" szereplő így fityeghet valahol hátul...)

+ egy óriás törpe
Thanos... sötétbe zár. Thanos... az egyetlen. A Végzet Fél Pár Kesztyűjével. Sima hősfilmes-dramaturgia mentén, ez így szok kinézni - győznie kell; még úgy is, hogy (pirinyót, icipicikét) veszít... Az a Gamora kisgyerek a túlnanban, s fogadja apucit jelenet, meg az egész érthetetlen viszonya a zöld csajhoz ad ennek a teljesen papír figurának egy megélhető mélységet. A valószínűtlen a valószínűtlenben - elvégre egy hideg szívű elmebetegről beszélünk, aki a túlnépesedésre drasztikus és azonnali választ keres, galaktikus méretekben. Ez a leggagyibb főgonosz-alkotó alap amúgy: vegyél egy létező, valóságos, kellően gordiuszi csomó-bonyolultságú problémát, és adj rá Nagy Sándorhoz méltón ostoba erőszakválaszt. Lehetőleg vállalhatatlant - hogy a döntésben makulátlanok a végén az Egyetlen Esély kihasználásával minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyakhassák le. Tény, látszatra a kedvenc tündérmesém, Tolkien professzor gonosza se más, valójában viszont az ő Sauronja (és minden előzménye abban a világban) mitológiailag alapozott játék a személytelennel és a sátánival (mondjuk ki: a megrontással). Thanos, a titán mögött egy mitológia áll: filmipari önkénynek hívják. Mondjuk legalább sikerült kellően leküzdhetetlennek festeni...

Kíváncsi vagyok, sikerül-e ebből az erős középfordulatból, itt az első film végén arcvesztés (és botrányos, kiábrándító ostobaságok) nélkül visszajönnie a mesének. A képregény képes volt... Valójában inább így kéne fogalmazzak: meg tudják-e őrizni legalább a mese maradék koherenciáját a mesélői. Jó volna... mint mondtam volt, bűntudat ide vagy oda, igazából szeretem ezeket...

2019. január 23., szerda

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek


A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel „Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.

Addig is itt egy novelláskötet – elsőre meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat, kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el. Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan emlékezzünk rá. Pláne úgy, hogy nem is olyan régen olvastam szintén hétköznapi életekben vájkáló, magányt, szegénységet, kilátástalanságot, az emberi kapcsolatok reménytelenségét, összetettségét és gyönyörűségét elementáris erővel ábrázoló novellákat a zseniális Lucia Berlin kötetében. Ott azt éreztem: a szerző vérét adta minden egyes novelláért. Ezzel szemben Mantel mintha ujjgyakorlatnak szánta volna ezeket az írásokat, mintha a sokszáz oldalas nagyregények után ő maga is pusztán kíváncsi lett volna rá, tud-e ilyet is. Az egyetlen darab, amiben csillan valami szikra, az a kötetzáró-címadó „Margaret Thatcher meggyilkolása” – nem tudom véletlennek tekinteni, hogy ez a leghosszabb mű. Mantel egyszerűen nem működik szűkre szabott történetekben.

Ami ennél fájóbb, hogy míg a szerző történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki, e novellák írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció, mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság, ugyanakkor csak felmerül a kérdés: valóban jó ötlet úgy ráirányítani a figyelmet saját érdektelenségbe fulladó mindennapjainkra, hogy magát a művészeti alkotást is érdektelenségbe fullasztjuk?


Kiadó: Libri
Fordító: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna

2019. január 21., hétfő

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal


„A halálszorongással sújtott felnőttek nem egzotikus betegségben szenvedő különcök, hanem olyan nők és férfiak, akik megfelelő védőöltözet nélkül néznek szembe az élet végességének jeges szorításával, mert családjuk vagy a kulturális közeg ezzel nem látta el őket. Talán túl sok halálesettel szembesültek gyerekkorukban; esetleg hiányzott a gondoskodó, szerető és biztonságot nyújtó családi otthon; lehetséges, hogy magányosan éltek, és soha nem osztották meg másokkal a halállal kapcsolatos félelmeiket; vagy olyan túlérzékeny, különösen önreflexív egyének, akik visszautasítják a kultúrájuk által preferált haláltagadó vallási mítoszokat.”

A világszerte népszerű pszichiáter-író, a szépirodalom, filozófia és pszichológia határterületén mozgó regényeiről és szakmunkáiról egyaránt híres Irvin D. Yalom egyik leghíresebb és tán legvitatottabb könyve a halálszorongás legyőzéséről írt Szemben a nappal. Yalom alaptézise, melyre praxisa egy részét, e könyvét és a benne felidézett terápiákat felfűzi, az, hogy szinte minden szorongásunk mélyén (bármi is váltsa ki ezeket a felszínen) a haláltól való rettegés és annak feldolgozatlansága áll. Nem vagyok pszichológus, sem filozófus, az állítás igazát nem tisztem vizsgálni – ám a Yalom által felhozott példák és saját személyes tapasztalataim, valamint a minket körülvevő szociokulturális közeg halállal kapcsolatos egészségtelen hozzáállása alapján azt kell mondjam: lehet benne valami.

A haláltól való szorongás mindannyiunkban ott van – hisz mindnyájan halandók vagyunk. Hogy kiből mit vált ki, az rengeteg mindentől függhet, az olyan magától értetődő dolgoktól kezdve, mint családi háttér, nevelés, iskolai tapasztalatok, kortárs közeg, egészség, egzisztenciális jólét, makrotársadalmi környezet, az olyan specifikusabb tényezőkig, mint egyéni hajlam, művészeti- és vallási élmények, kisebb-nagyobb traumák. Leélhet valaki úgy egy életet, hogy soha nem kerül felszínre a haláltól való rettegés (még rejtett formában sem), de hatalmába keríthet egy látszólag tökéletesen kiegyensúlyozott életet élő, halállal közvetlenül sosem találkozó embert is. Mint a pszichológia összes területére, erre is igaz: minden eset más és más – örökérvényű igazságok pedig nincsenek.

Illetve egy talán mégis: mind meghalunk egyszer. Yalom saját személyes történetén és praxisából vett példákon keresztül mutatja be, hogyan kerít valakit magába a haláltól való szorongás – és hogyan lehet megküzdeni vele. No azért ne tessék valamiféle divatos önsegítő könyvet elképzelni – Yalom késélen táncol, de mindig megmarad elsősorban szakmai beállítottságú szerzőnek, a könyv egy fejezetét pedig kifejezetten kollégáinak szánt segítségként írta. Ettől függetlenül laikusok számára is érthető, és, bármily furcsa ezt írni egy ilyen téma kapcsán, élvezhető könyvet írt, ami egyfelől szembesít saját érzéseinkkel, félelmeinkkel, traumáinkkal, másfelől számos példán keresztül mutatja be a különböző megküzdési módokat.

Egyébként épp ez a pont az, ahol könnyedén „elcsúszhat” a hazai olvasó elől a kötet: Yalom amerikai pszichiáter, amerikai páciensekkel, szinte kizárólag jómódú és idősödő páciensekkel. Önmagában az is rendkívül érdekes jelenség innen nézve, hogy odaát hetvenes-nyolcvanas páciensek teljes természetességgel fordulnak pszichiáterhez halálfélelmükkel – az csupán hab a tortán, hogy terapeuta és páciens is adottnak veszi, hogy ennyi idősen is lehet újult erővel fordulni az élet felé, nézőpontot váltani, újba fogni, kihívásokat keresni. Kelet-Európában, ahol az időseket a társadalmi közeg vagy infantilizálná, vagy idősotthonba zárná, ez a hozzáállás jószerivel ismeretlen (pedig a várható élettartam növekedésével mindenki jobban járna vele, ha átkattintanánk a kapcsolót a fejünkben). Ez persze nem jelenti azt, hogy fiatalokat nem támadhat a halálszorongás, sőt!

Mégis, mit lehet tenni ellene? Yalom professzor tanácsa egyszerű és nem is kell hozzá pszichológus diploma, megvalósítani annál nehezebb és bizony elkél hozzá szakember segítsége: szembe kell néznünk saját halandóságunkkal, rettegésünkkel a meg nem élt pillanatoktól, attól, hogy nyom nélkül hagyjuk itt ezt a világot és életünk hiábavaló volt. És miután megmerítkeztünk e tudatban és elsirattuk saját magunkat, értelmet kell találnunk életünkben – ha kell, kockára kell tennünk mindent személyes kiteljesedésünk érdekében. A teljes megsemmisüléstől való félelem legkönnyebben úgy győzhető le, ha nyomot hagyunk magunk után a világban – Yalom tovagyűrűzés-elméletében ehhez nem kell feltétlen gyermekeket nevelni, könyveket írni, műalkotásokat létrehozni, elég, ha kapcsolódunk a másik emberhez. Hisz ha valódi emberi kapcsolataink vannak, akkor óhatatlanul hatással leszünk valaki más életére, aki esetleg a tőlünk kapott inspirációval/ismerettel/benyomással lesz hatással más életére, és így tovább, és így tovább… Ha elhisszük Yalom elméletét, akkor valójában egyikünk sem hagyja itt nyom nélkül ezt a világot.

Hiszem, hogy ez egy roppant fontos könyv egy roppant fontos témáról, amit sokan nem tanultunk meg egészségesen kezelni. Mindenkinek máskor és máshogy, de eljön az a pillanat, amikor az elmúlás úgy istenigazából arcon csapja: kinek egy közeli rokon elvesztése, kinek egy súlyos betegség (saját vagy családtagé, baráté), kinek egy tragikus esemény, egy munkahelyelvesztés, egzisztenciális padlóra kerülés vagy egy válás hozza el. Ezek a traumák azonban Yalom professzor nézetei (és gyakorlati tapasztalatai) alapján arra is alkalmasak, hogy felrázzanak, és hozzásegítsenek minket egy tudatosabb, saját félelmeinkkel szembenéző, azokat kordában tartani képes, az életet a maga teljességében sokkal jobban megélő létezéshez. Hogy ebből ki mennyit tud valóban hasznosítani, az egyéni hajlam, nyitottság, tapasztalatok függvénye – nekem sokat adott és jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a pszichológia és szeretne a trendi életvezetési tanácsokon túlmutatóan elmélyülni abban, hogyan élhetünk teljesebb életet, jóval kevesebb rettegéssel.


Kiadó: Park
Fordító: Résch Éva

2019. január 18., péntek

Sylvain Neuvel: Védtelen halandók


Anno nagyon szerettem Sylvain Neuvel áldokumentarista stílusban írt óriásrobotos sci-fi-jét, az Alvó óriásokat. A folytatás, az Ébredő istenek már kevésbé ragadott magával, de még mindig szuper élmény volt – a túlságosan nagyra nyitott, szó szerint világrengető konfliktus, a túl sok gyilkos óriásrobot és a százmilliós nagyságrendre rúgó áldozat ellenére is. A trilógia befejező része, a Védtelen halandók még mindig elég szórakoztató, a forma és a pörgős cselekmény még mindig visz magával, de az összképet tekintve egyre több bennem az értetlenség és a bosszúság: miért is nem lehetett ezt félúton abbahagyni?

Kicsit olyan érzésem van, mintha Neuvelnek lett volna egy remek alapötlete, aztán addig húzta-húzta a történetet, amíg maga sem tudta, mit is kéne kezdenie vele. Az előző rész végén ugyebár a Földet megmentő kis csipetcsapat egy óriásrobot belsejében ragadva - nem egészen önként - elhagyja a bolygót. E kötetben a rejtélyes óriásrobotok gazdáinak, az ekteknek bolygóján találkozunk velük – és innentől kezdve az egész nem csupán hihetetlen (mármint úgy sci-fi módra is hihetetlen) de logikátlan és bosszantó is. Egy mesterkélten a „be nem avatkozás” politikájára felesküdött nép, akik mintegy véletlenségből kiirtották a fél Földet, hogy aztán az ismét csak „véletlenül” bolygójukra transzportált földlakókat egy évtizedig pátyolgassák… Ugyan, kérem!

Valahogy annyira ostobának éreztem az egész felállást azon az idegen bolygón, hogy utána már csak röhögni tudtam a bolygó uralkodójának saját demokratikusan választott Tanácsa elleni puccsán (amihez az égből odacsöppent földlakókat használja fel – hogy hogyan illeszkedik a „be nem avatkozás” politikájába az, hogy egy idegen bolygó lakóit használják saját céljaikra, azt fedje jótékony homály…); a robotvadász szülők dacos tinilányának szerelmén az idegen bolygó lakója iránt (most komolyan: miért kell egy katonai és tudományos jegyzőkönyvekre felépített sci-fi-be tiniromantika? – már az előzményben is rezgett a léc a pilóták románcánál, de az a maga módján természetes egymásra találás volt, ez ellenben simán klisés és bosszantó); és az egész hazajutás körüli hercehurcán (tíz éven át nem tudják kitalálni mit tegyenek, aztán hopp, elkötnek egy óriásrobotot és simán hagyják őket elmenni).

Sajnos amikor visszatérünk a Földre hőseinkkel, akkor a komikum jócskán háttérbe szorul és ismét bebizonyosodik, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény: a Földet idegengyűlölet, kitelepítések, népirtás rémképe fenyegeti, az egy szem itt maradt robotra kezét rátevő amerikai nagytestvér leigázná az egész bolygót, mindenki más meg vagy behódol, vagy a hidegháborút melegíti fel épp. Űrutazó hőseink meg ismét belecsöppennek a nagyok játszmájába, orosz titkosügynökökkel (ismét egy végtelenül sztereotip, kisarkított, hisztérikus orosz, akinek remeg a keze a gomb felett, hogy kinyírhasson mindenkit, aki nem hagyja nyugodtan iszogatni a vodkáját), őrült genetikusokkal, seggfej politikusokkal. És még egy óriásrobotokkal vívott családi csetepaté is helyet kap (na, ez aztán a sorozat mélypontja: a fiát házilag épített robotokkal szórakoztató Neuvel végképp átvette az uralmat a fantáziadús sci-fi szerző felett, amikor apa és lánya egymást gyepálja a városokat egy pillanat alatt megsemmisíteni képes óriásrobotokkal) – hogy aztán ismét előkerüljenek földönkívüli pajtijaink és minden szálat szépen elvarrjanak.

Többnyire jól szórakoztam olvasás közben, és még mindig bírom Neuvel formai játékait meg az egész alapötletet, de… az emberiség ábrázolása roppant nyomasztó és ami nagyobb baj, roppant szájbarágósan nyomasztó és teljesen kilóg a trilógia szövetéből; a földönkívüliek egész bolygója, hozzáállása, politikai berendezkedése, tartózkodása-is-meg-nem-is elképesztően bugyuta; a főszereplők interakciói meg teljesen hiteltelenek és ostobák. Valahogy semmi sem jó. Abba kellett volna hagyni ezt a második résznél…


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

2019. január 16., szerda

Frida - film


Hogy néha mennyire nem egy ritmusban él élmény és róla csorduló betű, azt jól példázhatná ez a film - de valójában amikor 2002-ben láttuk, még nem létezett ez a feleségemmel közös szenvedély, a blog. Valójában minden különösebb apropó nélkül vettük elő a napokban; meditálhatnék rajta, miért nem a kiállítása után jutott eszünkbe, hanem most - csak úgy. Szerettünk volna egy kipróbált, jó filmet látni, és erre a produkcióra esett a választás. Az más kérdés, hogy aztán felkavarva és felemelve engedett el magából - hogy most végre leírjam, ez nem jó, ez egy kiváló film.

Salma Hayek szerelemprojektje volt, az akkor épp akció- s egyéb filmek által megszerzett kapcsolati tőkéjét vetette be érte, hogy ez a filmterv valóban tető alá kerülhessen, a címszerep mellett producerkedett is a filmért. Megértem - ez a film azt is eszembe juttatja, hogy Hayek szerelmes lehet Mexikóba és minden bizonnyal rajong Frida Kahloért, az első gátlás nélkül, ösztönből őszinte festőnőért, a feministáért, a messzemenőkig tudatosan imázsépítő művészért. Eszembe juttatja, de csak most, hogy elmélkedem róla - a vásznon, a képernyőn nem a színésznőt, hanem Fridát láttam. Elképesztő az átlényegülés mélysége, és a film teljes folyamában maradéktalan - a csintalan, vadóc diáklány, a baleset által testben megtört fiatal nő, a magáért kiállni képes friss feleség, a magzatát vesztő, mozgási szabadságát vesztő, lehántott rétegű, amputáció előtt álló asszony, mind, mind úgy jelenik meg, hogy nem ezt a gyönyörű színésznőt látod, hanem akit megmutat. Frida Kahlo szerintem szerette volna ezt az önarcképet magáról.

És fantasztikus játszótársakat választott, hogy képre kerüljön ez a vízió. Diego Rivera, a kor körülrajongott festője, Frida férje és nemezise szerepében Alfred Molina teljes hittel van ott - egy ikonikus figurát ránt testközelbe, ahogy szeretni való mackó, festő-sztár, forradalmár, amerikai milliomosok kedvence és csapodár férj; a kettősük mélységesen hiteles, benne van az a hihetetlen ambivalens, de mégis, mindkettejük számára éltető erővel bíró viszony (milyen érdekes, Diego csak néhány évvel élte túl szerelmét, a kortársak szerint belefonnyadt a veszteségbe - nem tudott meglenni asszonya tüze-szeretete nélkül). Trockij szerepében (a Sztalin elől menekülő szökevényt egy darabig a házaspár fogadta be) Geoffrey Rush, az ifjú Nelson Rockefeller szerepében Edward Norton jelenít és él - apróbb szerepekben is olyan színészek adják hozzá a magukét e filmhez, mint Ashley Judd, Diego Luna, vagy Antonio Banderas. A rendezés belehelyezi őket abba a miliőbe, abba a korba, amikor a marxizmus tényleg jelentett egyfajta progressziót, úgy, hogy az összes ellentmondását is sikerül megmutatni szintén a korban maradva (nem a jelen jogos kiábrándultságaiból...). És akik neked ezen a filmen eljátsszák azt a kort (is), élnek benne.

Fantasztikus, ahogy képben odavarázslódik a múlt századelő közép-amerikájának megannyi színe - s ahogy Lila Downs, Mexikó zenei nagykövete, s társai által a zene. Fantasztikus, mert él a filmben, mert az énekesnő megjelenik a filmen (a zene teste), mert nagyon sokszor funkciója van (a Trockij halálát bemutató kompozíció azzal az idős énekesnővel, a zenével, a kegyetlen precizitással alávágott képekkel hátborzongató), mert megfordul veled a világ, amikor a zenét a kép szinte klipszerűen támogatja. Azok a képek, amiken egyébként a neves amerikai, Államokba szakadt mexikói származású, és mexikói díszlet- látvány- és kosztümtervezők együtt dolgoztak; s amikbe finom érzékkel dolgozták bele Frida Kahlo a történet (az élet-történet) odavágó helyein született festményeit. Ezek a szürreális érzetű rajzfilmes (vegyes technikás) betétek pontosan megmutatják, miért nem volt szürrealista a festőnő - hiszen azt is megmutatják neked a festmény körül, mi volt a realitása. A történettel elmesélik, hogy mi történik azokon a képeken.

A forgatókönyvírók az egyik legfontosabb monográfiára, Hayden Herrera 1983-ban megjelent könyvére támasztották a történetet - s dícséretesen kevés filmes dramatikai elemmel kenték össze. Van amit ma nemigen lehet másképp csinálni, a sokba kerülő film egyszerűen nem úszhat meg egy dramatikai ívet - ez, ha akarjuk, ha nem, egy bevett beszédmód mára, aminek folyamatosan feszegetik a határait az alkotók, de a határokat nagy költségvetéssel készülő alkotásban igen ritkán lépik át. És ez a film sokba került - mert bár sokaknak volt a szerelemprojektje, gyakorlatilag majdnem minden momentuma eredeti helyszíneken, vagy nem kevés munkával újra felépített "eredetiségben" készült, olykor például a festőnő eredeti képeit használva (odáig mentek az alkotók, hogy Diego Rivera egykori, még élő tanítványait, sőt, az egyik unokáját is felkérték szakértőnek). A festészet talán legforradalmibb, mára pop-kult-ikon asszonyának filmje korántsem forradalmi; ennek ellenére kiváló, mert a rendező, Julie Taymor és alkotótársai az összes lehetőséget kihasználták, hogy a bevett beszédmódok használata ellenére hiteles maradjon.

Olyan, mint az a jelenet, amikor a már mozgásképtelen Frida mégiscsak megérkezik a kiállítására, ágyastul. Diego épp egy mélyen átélt, érzelmes, tényleg szívig ható beszédben tesz hitet a művész mellett, amibe belegyalogol maga a művész, egy vidám rikkantással. Ne temess, Pocakos! Még élek! Mondom, szerintem Frida Kahlo imádta volna ezt a portréját.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...