Popper Péter: Istenek órája

Az Istenek órája egy 12 részes valláspszichológiai tévésorozat volt a kilencvenes években; olyan üdítő jelenség volt a képernyőn, mint Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes Rejtjelekje - érdemes volt várni rá, számon tartani, mikor ismétlik, VHS-en is terjedt... A klasszikus televíziós (internetes megosztó-kor előtti) gesztusok összesét szülte, pedig egy "beszélő fejek" jellegű műsor volt a rövid, képpel gazdagon támogatott, szellemes bevezetőt követően. Amelyeket aztán, Popper Péter bevezetőit a népszerűségre való tekintettel gazdagon illusztrált könyvben is kiadták. Érdekes ez - hosszú évek óta őrizgetem ezt a kötetet, de teljes mélységében csak a napokban nyílt; amikor valahogy a kezembe keveredve kinyitottam és ott ragadtam vele a fotelomban.

Igazából nem hiányoznak a beszélgetőtársak, ami meglepett, mert nagyon szeretem a Mesterkurzus sorozatot, ahol ott vannak, ahol Popper Péter tovább próbálta nem középiskolás fokon tanítani az embertársait. A kétezres években könyv alakban is napvilágot látó beszélgetés-sorozatnak (ahol a tematikus beszélgetéscsokor csorbítatlanul az olvasók elé került) egyfajta előképe és alapja volt az Istenek órája. Ezért csodálkoztam, hogy nem hiányzik Beke Kata, Bodor Pál, Jelenits István atya, vagy Sári László - de ez a könyv a maga vállalását nélkülük is tökéletesen teljesíti. A bevezetőkből kibomlik egy érdekes megközelítés, amely a maga tudományos módszertani alaposságával nem rajzolható ki ekkora terjedelemben, viszont Poppernek megint sikerül úgy ismeretterjesztést egyszerűsíteni belőle, hogy megőrzi a tágasabb, levegősebb egész érzetét. Szerintem amúgy tényleg ehhez értett a legjobban...

Az más kérdés, hogy a "vallás, mint pszichológiai igény", ha meg is magyarázható, korrekten és következetesen felépült struktúrában láttatva a tudomány szempontjából legkényesebb téma, a hiedelem lehetséges aspektusait, valójában az egyik általam ismert legszebb fából vaskarika. Most épp mélyen elcsodálkozhatunk, egy jól felépített profán hiedelemrendszer milyen erővel települhet az emberek életére, ha pénz, paripa, fegyver támogatja - hogy a jó propaganda valójában hiteket épít, nem meggyőződéseket. Popper Péter nem csodálkozna, ebben az általa megszeretett, megtartott és gyakran, közérthetően ismertetett nézetrendben is pontosan látta, hogyan és miért fordul erre a szekerünk - mondom ezt annak ellenére, hogy már sok mindent másképp látok. Lehet, ez a kései rácsodálkozás is azért ragadott el így, mert felépült közben a magam nézete is minderről - amit itt nem fejtegetnék (máshol igen...), mert szétfeszítené ennek a blognak a kereteit.

Tényleg ez az ereje: hogy közérthető. Pont a kellő mennyiségű szóval - nehezen is kivonatolható tovább, lévén maga is egy árnyalat-gazdagabb gondolatmenet kivonata. Amit aztán a beszélgetésekben a vendégekkel alaposan körüljártak. Emlékszem, az egyik varázsa azoknak a beszélgetéseknek a gyakran nyitva maradó dilemmákra való rácsodálkozást jelentette, amikor például egy hívő és egy ateista a saját szemléletéből a fülem hallatára megfogalmazta a maga (gyakorlatilag egymásét kizáró) véleményét szentről és profánról - s a moderátor Poppernek esze ágában nem volt lekerekíteni a jól látszó, sarkos ellentmondásokat: gyönyörűen megmutatta, az érettség egyik arca, ha magadban végiggörgetve ezt a kérdést (szent idő - profán idő, szent terek - profán terek... s mindaz, ami e szétválasztással együtt jár) a magad számára érthetően állást foglalsz; avagy belátod, hogy erre képtelen lévén a dilemmát hagyod meg érvényesnek a magad számára (mélyen megtisztelve közben bárki szabad választásának lehetőségét).

Abban a légkörben szeretnék létezni - ma is. Miközben egyre több véleménykülönbségre ébredek rá a nézeteit illetően, egyre több kérdésére adok az övétől eltérő választ, Popper Pétert ma is nagyra becsülöm. Mert érdeklődéssel hallgatta volna, mit látunk másképp - s mert soha nem ítélt volna meg azért, mert nem követem (őt, avagy bárkit). Neki a pszichológia volt az anyanyelve - amelynek megközelítés- és fogalomkészletével nagy bátorsággal és kíváncsisággal megérteni próbálta a körülötte elterülő, rohamos léptekkel változó világot. Még ha nagyon sokszor nem is tudom eldönteni, pontosan mit is gondol bizonyos dolgokról (sokak szerint túl sok dilemmát tartott életben), de mindig arra provokált, én is gondoljam ezeket a kérdéseket végig. Nem tudom, milyen pszichológus volt - csak azt tudom: remek tanár. Hagyjátok, hogy provokáljanak a gondolatai.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba... Ez az ő (az író) „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.

Nem véletlen, hogy feljött, hogy folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva - nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű, teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték, nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki? Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény, aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt, máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire nem mentség.

Mert a mese egy pontján egy a közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős (sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb. Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi reakciót megszülik.

Nem szívesen fejtegetném itt a cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban, meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell, hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül: aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok el!

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Harry Potter – A mágia története

Már szinte hagyomány, hogy év vége felé túlteng a Harry Potter kontent a blogon – nincs ez másként most sem, de ígérem, idénre ez lesz az utolsó. Tavaly, a Harry Potter és a Bölcsek köve megjelenésének huszadik évfordulójára a British Library nagyszabású kiállítással készült: A mágia története című tárlat igazi csemege lehetett nem csupán a Rowling művei iránt rajongók, de a kultúrtörténet iránt érdeklődők számára is, hiszen a kötelező jellegű HP-történeti érdekességek, korai kéziratok, a szerző rajzai, az illusztrátor vázlatai mellett a múzeum gazdag gyűjteményének számos érdekessége is kiállításra került a HP-világhoz jól illeszkedő témákban. Hogy mennyire gazdag anyagból válogathattak, arról kapunk egy röpke ízelítőt a kiállítás anyagát bemutató albumból – meg kell mondjam, bár a sorozat történetének bemutatása is érdekesre sikeredett, és valóban bekerült az albumba néhány eddig nem látott kézirat-darabka, engem sokkal jobban lekötött a nem szorosan a HP-hoz kapcsolódó rengeteg különlegesség, és szívem szerint bevetném magam a British Library raktárába, hogy csemegézzek még egy kicsit mindenféle tekercsek, többszáz éves herbáriumok, kínai csillagtérképek és jóskövek között.

Mivel erre sok esély nincs, be kell érnem az albummal. Pontosabban albumokkal, mert a kiadványból kétféle kiadás is megjelent: a teljes, keményborítós, gyönyörű kivitelezésű, majd háromszáz oldalra rúgó díszes kiadás mellett kézbe vehettünk egy rövidített, könnyebben forgatható „gyerekkiadást” is, amiből kimaradtak a „korhatáros” vagy épp komolyabb részek és belekerült néhány aranyos kvázi-bűvésztrükk, amiket kipróbálva a lurkók varázslónövendéknek érezhetik magukat. Nyilván felesleges puffogni a dupla kiadáson, a gyerekverziót megvenni nem kötelező, de tény, a kisebbek tán szívesebben forgatják mint egy ijesztő méretű, komolyabb albumot.

A kötet koncepciója a Roxfortban tanított alaptantárgyak köré épül: hét fejezeten át mutatja be a különböző tantárgyakhoz (Bájitaltan és Alkímia, Bűbájtan, Gyógynövénytan, Sötét varázslatok kivédése, Jóslástan, Asztronómia, Legendás lények gondozása) kapcsolódó „mágiatörténeti” érdekességeket és ezzel párhuzamosan kapunk némi ínycsiklandozó fanservice-t a sorozat létrejöttéről. Így miközben az elmúlt századok alkimistáiról olvasunk, kik fáradhatatlanul keresték a bölcsek kövét, nézegethetjük Rowling kéziratait a szerkesztő javításaival vagy megcsodálhatjuk a szerző rajzait a Drusley-családról, és miközben elmerülünk a kartomancia hagyományaiban egy többszáz éves jóskártya-pakli mellett, jót derülhetünk a roxforti beosztási folyamat első ötletmorzsáin. Szerencsés egyensúly – sikerrel kielégítheti azokat is, akik kizárólag a Potter-regények születési körülményeire kíváncsiak és azokat is, akiket hozzám hasonlóan inkább a kultúrtörténet érdekel.

Ami igazán érdekes és tanulságos a sorozat olvasóinak és a kibiceknek egyaránt, az, ami a kiállítás fő koncepciója is lehetett, hogy Harry Potter világa mennyi mindenben kapcsolódik a miénkhez. Noha egyértelműen fantasy, seprűn lovagló varázslókkal és sóbálvány-átkokkal, szinte minden tantárgya rendkívül erősen gyökerezik a „mugli” történelemben. Hisz alkimisták valóban léteztek, valóban tettek hajmeresztő kísérleteket a bölcsek köve létrehozására, ahogy a „bájitalok” és a gyógynövények használata is elválaszthatatlan a mágia nélkül élők mindennapjaitól. Végülis, ha megiszunk egy kamillateát, akkor is Bimba professzor tudományának adózunk. Nem is beszélve a csillagok tanulmányozásáról, aminek évezredes hagyományai vannak (a kiállítás egyik legrégebbi darabja egy több mint ezer éves kínai csillagtérkép!) vagy a jóslástanról, aminek hatékonysága ugyan megkérdőjelezhető, ám elválaszthatatlan a múltunktól (és jelenünktől).

Roppant szimpatikus módon minden fejezetet (azaz minden tantárgyat) egy-egy személyes hangvételű bevezető előz meg – kurátoroké, irodalmároké, rajongóké. Mindőjüknek van valamiféle kötődése a választott tárgyához – tovább színesítve a Harry Potter rajongók világát. Őszintén örültem például, amikor a Sötét varázslatok kivédését egy lelkész vezette be – ki más ismerhetné jobban az ember babonás félelmét a sötét átkoktól és varázslatoktól? Ugyanakkor szívmelengető olvasni, hogy egy sokak szerint még ma is „ördögtől való” fantasy legalább azon a vidéken nem vált ki ellenállást az egyház képviselőiből. Ami még különösen tetszett, hogy bár a Harry Potter sorozat minden ízében nagyon angol, ezer szállal kapaszkodik az angol hagyományokba és szülőanyja maga is igen büszke hazájára, a kiállítás nem rekedt meg az angolszász világban: a világ legkülönbözőbb területeiről való tárgyi emlékeken keresztül vezet utazásunk a mágia történetében – akad itt thai jóskönyvtől etiópiai amuletteken és kínai orákulumcsontokon át japán talizmán-szobrokig sok minden.

Rajongóknak kötelező vétel A mágia története, gyönyörű kivitelű, informatív, valódi kultúrtörténeti érdekességeket bemutató összeállítás. Én nagyon élveztem lapozgatni és biztos vagyok benne, hogy sokszor előkerül még. Így karácsony előtt pedig az egyik legjobb ajándékötlet!

Kim Stanley Robinson: Vörös Hold

„A látóhatáron lévő kék pötty terjedni kezdett jobbra és balra, és eközben kifehéredett: felhők takarták a lenti óceánt.

- Láttad valaha is tiszta kéknek? - kérdezte Ta Su.

- Ó, igen. Nagyon szép volt. A Csendes-óceán majdnem a felét borítja a Földnek, és néha eltűnnek róla a felhők, és az emelkedik fel először.

- Olyankor gyönyörű lehet.

- Igen - mutatott előre Csou. - Mindig. Látszik, hogy az egy otthon. Érződik.

- Igen - tette a kezét a szívére Ta Su. – Mintha éhség lenne. Vagy félelem.

- Nosztalgia - vetette fel Csou. - Vagy fennköltség.”

Éhség. Félelem. Nosztalgia. Fennköltség. Otthon.

Egyre inkább az az érzésem, hogy Kim Stanley Robinson írjon bármiről - csillagközi utazásokról, napjárásról a Merkúron, többgenerációs csillaghajókról, reinkarnációról, partvidékeket letaroló áradáshullámokról vagy a világgazdaság romba döntéséről - valójában egy témája van: az aggodalommal vegyes rajongás a Földért. Az élőhelyünkért, a szülőbolygónkért, az otthonunkért, melyet módszeresen próbálunk megfojtani. Mintha nem lennénk tökéletesen tudatában annak, hogy őt magát nem, de a saját életterünket elég gyorsan kivégezhetjük.

Legújabb könyvének középpontjában látszólag a Hold áll – valójában a Hold itt is csupán a Föld elválaszthatatlan kísérője. A lehetőség, ami a Földön nem valósulhat meg. A kémcső, amiben talán sikerül kikísérletezni valamit, amit aztán odalent is meghonosíthatunk. Élettér-kísérlet, ami talán elvezet oda, hogy jobban csináljuk. Vagy pusztán egy kilövőállomás, ahonnan meghódíthatjuk a világűrt – nézőpont (és politikai érdek) függvénye.

Nem véletlen a címadás: Vörös Hold. Ez a Hold jórészt a kínaiaké. Noha hivatalosan a Hold nem gyarmatosítható, a hallgatólagos nemzetközi megállapodás az, hogy aki először kutatásba kezd egy adott területén, azé lesz. Nagy része kínai fennhatóság alatt áll: állami- és magánépítkezések, a Földön soha meg nem valósuló édenek, gigászi bányakomplexumok szabdalják keresztül-kasul a Hold mélyét. Persze akadnak itt amerikai telepek is, de jószerivel csak az illem kedvéért – ne mondhassa senki, hogy Amerikát nem érdekli a világűr. A Hold egy külön kis világ, saját szabályrendszerrel, saját hatósággal, saját játszmákkal. Távol a Földtől. Senki által nem háborgatva.

Egy ideig. Mert aztán megérkezik a jelentéktelen futár, Fred Fredericks, aki egy svájci cég megbízásából kéne átadjon egy szupertitkos kvantumkommunikációs eszközt a Hold kínai helytartójának – aki az átadás közepette furcsa körülmények közt elhalálozik. Fred a kórházból hamarost börtönben találja magát. A vád: gyilkosság. Az indíték: kitérdekel. Amerikai állampolgár, svájci megbízóval, meggyilkolt egy kínai pártfunkcionárust. A nemzetközi válság borítékolható. Hogy emberünket csőbe húzták, az első perctől nyilvánvaló, az Asperger-gyanús, kizárólag a kvantumvilágban otthon lévő Fred a létező legalkalmatlanabb figura a politikai játszmákhoz, ebből kifolyólag a legjobb balek-alapanyag. Még jó, hogy kéznél van a Hold felé vezető úton megismert befolyásos kínai felhő-sztár és alkalmi költő, Ta Su, aki szívességből visszajuttatja őt a Földre, a Holdat hirtelen elhagyni kényszerülő bajkeverő kínai hercegnőcskével, Csan Csi-vel egyetemben.

Robinson láthatóan szerelmes a Földbe, láthatóan nagyon érdekli a kínai politika, láthatóan érzékeny a jelenkori társadalmi és politikai változásokra, nem beszélve a közgazdasági folyamatokról és a kvantumtechnika fejlődéséről, és mindezt bele is írta a regényébe, de azt láthatóan maga sem tudta, mit is akart ezzel az egésszel. Száz gyönyörűséges oldal a Holdon, a legkülönbözőbb nemzetiségű, párt- és hozzáállású, motivációjú diplomaták körében, pezsgő társasági életben, a 2312 fantáziadús világát idéző magánbirodalmakban – majd a kiábrándító valóság a Földön: nyomasztó bujkálás, konspirációk, megfigyelés, bezártság, szánalmasan amatőr menekülés hegyen-völgyön át. Egy terhes, elkényeztetett, magát minimum az új Mao-nak képzelő forradalmár hercegnőcske és egy kapcsolatteremtési- és kommunikációs nehézségekkel küzdő, ügyetlen, a politika iránt tökéletességgel érdektelen kocka egymásra utaltságban születő, egyoldalú románcfélesége. Forradalom Kínában, pénzügyi összeomlás Amerikában, újjáalakuló világrend és szülés egy holdi bunkerban, miközben rakétákat lőnek hőseinkre a Földről. Mert persze visszatérünk a Holdra – ám a kínai reform hatása oda lassabban ér el, mint ahogy néhány szakadár csoport lőni kezdené égi kísérőnket. S mindeközben egy, a Nagy Szemgolyóba rejtett MI elemzője letartóztatása után önálló cselekvésre kényszerül – és szép lassan öntudatára ébred, és emberi következtetésekre vetemedik.

Robinson megint sokat markol, ahogy eddig minden általam olvasott regényében, és sokat is fog, de korántsem fogja olyan biztos kézzel, ahogy tőle megszoktuk. A számtalan szál inkább széttart, mint össze – még a szándékoltan megannyi különálló szállal operáló New York 2140 is összefogottabbnak tűnt. A rengeteg jövés-menés, konspirálás, politikai játszma és hiszti közepette épp a Holdon megvalósuló földi álom jelentősége vész el. Forradalom és kvantumkommunikáció ide vagy oda, sokkal szívesebben olvastam volna többet a szabad kráterről, közösségi légibalett-előadásokról, üvegházakról, melyekben a különböző nemzetiségű kémek dolgoznak együtt növénytársításokon, Fang Fej ősi Kínát majmoló gigantikus álmáról… Inkább, mint arról, hogyan ugráltat egy hisztériás politikai aktivista csaj egy szerencsétlen amerikai balekot, aki véletlenül a horgára akadt. Bocs, kedves KSR, ez most csak félig jött be. Viszont az önmagára ébredő MI végtelenül szeretnivaló volt – nem tudtam nem arra a másik, végtelenül szeretnivaló MI-re gondolni, ami (aki) továbbra is a szerző egyik legzseniálisabb találata! Na, ilyesmit szeretnék még!

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Simon Márton: Rókák esküvője

Rókák esküvője. Először is itt megint a rókák, a rókák mitológiája - világszerte, fókuszban a szigetekkel, Japánnal főleg, hiszen Simon Márton odakötöttsége nemcsak azokból az alkalmanként csorduló fordításokból világít; szóval a kicune, a rókaszellem, a segítő zenko, vagy többször az olykor pusztán létével ártó jako... Kuzunoha, a rókaasszony, amint lelepleződés után elhagyja a férjét és fiát, valami félresikerülten teljesedő tehát - de idehallatszik nekem Izland rókameséje, ahogy Sjón meséli... Szigetek és rókák, Rókák esküvője,

"amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod

fogmosás közben, amiben egy róka úgy siratja

a kedvesét, hogy ajtó voltál,

megettelek, most nincs hová mennem, na az az;"

a rókák esküvője, ami mindig a veszteségé. Legalábbis Marcinak. Van ebben a szigetségben valami Marcis, a magyar irodalom saját törvények szerint saját maga által egyre jobban térképezett szigete ő - persze rokon mód, mint Závada Péter a maga szigetelődésében, de ugyanúgy szorongáslíra, intermisszió, ahogy én hívom, kihagyásokból épülő beleérezhető többlettartalmakkal a partján. Mossa ezt a partot az irodalmi múlt - nekem sok szempontból Kemény István lírájának köpönyegéből bújt elő e sziget ilyetén látványa, de a költő egy teljes oldalon át sorolja, ki mindenkinek a szavait sodorta a partjára szó szerinti vagy torzított formában hordaléknak a víz, Ajukava Nobuótól Vladimir Holanon át Kurt Vonnegutig. Posztmodern eszmebevonó szorongáslíra - de ahogy a partjai mentén sodródtam, lábaltam a partjára, zuhantam bele és másztam ki a perspektíváiból egy-két helyen könyökölt csak belém idézetként a megidézett tavaszi zápor, fűszere a földnek; a vendég szavak nekem jobbára a szigete anyagává szervesültek.

Rókák esküvője, a kötethez írt nyitó felhasználói feltételekkel. A Terms & Conditions az, ami a neve - a versek olvasásához, kikódolódásához elemi módon szükséges és lényeges, és tény: megint bele kellett egyeznem abba is, hogy tényleg adatokat gyűjtsön rólam; s miután itt leírom, evidens, hogy legalább megközelítőleg tudni fogja e versek szerzője, mit gondolok. Nemcsak róla, a versekről, a megélt és elhazudott egymásba játszott pillanatokról, a szétesés közben való tükörbe nézésről. Aki nagyrészt a tükörbe nézéstől esik amúgy szét, azt a mi kultúránkban Nárcisznak hívják - de tény, ezek a szétesések itt, ez a folyvást veszteségrajzba fordulás, ahol a megélt öröm megidézése e veszteségnek ad nem pillangó-szárnycsapásnyi súlyt, nem egy narcizmus összetört tükörcserepeiként rajzolódnak. Az elhagyottság korának gyermeke verset sír. A halott anyának - nem nevethető ki. A kedvesnek, egy attitűdnek, ami kinevethető, de csak keserűen. Az elhazudott helyzeteknek: költő nincs e nélkül, hogy ne teremtené meg a helyzetbe illesztett helyén való hazugságot az élményből, hogy jól hangozzék - nem nevethető ki. Avagy csak keserűen, ahogy fáradt ettől az egésztől, és mégis, hideg fejjel megugorja az attrakciót (is). Ahogy egy interjúban fejtegeti, hogyan kereste a szétfeszülésig lebontó sorokat a versekbe. Ennyi iróniától (hogy ne mondjam, cinizmustól) a szövege tényleg szét kéne essen - ehelyett pontosan megragad egy általános értékveszteség-érzetet és szétesettséget.

Mert amúgy ezek a szétcsúszó ciklusok szigorú szerkezetben ülnek. A Hívása fontos számunkra, a türelmét kérjük megszenvedett szakítástörténetté áll össze - avagy pontosabban: esik szét. Tényleg használ, ha az olvasása közben nem felejted el a Terms... tanácsát:

"...amiben vér van, azt

úgy nevezzük, hogy te. Ezt a fehér, szöveggel teli

téglalapot pedig úgy, hogy én."

...tudni fogod, hogy ki kicsoda a Kúton, a Nyárban, a Boldogságban, az Idillben... egészen amíg Ámor elindul. Ha nem engeded ezt a fókuszt, akkor a szétesés folyamatában helyére kerül egy szinte filmszerű történet. Szétesés folyamatában: ez a ciklus (a többi még inkább) olyan mint a széthulló Dzsenga-torony, ahogy szavakat húzol ki belőle, vagy egy kártyavár, amire a lapozással fújsz rá - az elolvasás gesztusa ez a pillanat, amikor éppen szétesik. Gyönyörű, szürreális képekkel az EGYEDÜL VAGYUNK (bár valaki megkínálna egy eltévedt golyóval, téged, akiben vér van). Ezek a szégyentelenségig vállalt szégyenek csinálják a szétesést.

"Ezek szerint ha szeretnék maradandó nyomot

hagyni benned, feküdjek le veled, aztán

haljak meg holnap? - ezt nagyjából két óra

beszélgetés után kérdezi meg.

Majdnem kiköpöd a sört a röhögéstől, de aztán

gondolkodás nélkül rávágod, hogy igen."

meg ez, hogy...

"És szavam sincs már, csak az az egy,

a gyomromban,

a csomagolópapírral együtt lenyelt,

bontatlan

szerencsesüteményben."

...ahogy szépen és gonoszul berakja Tej, meg az Elalvó, meg még idézhetném egy halom helyen (ahol berakja) a saját kreatív káoszába, a Polaroidok dobozaiba a rokon élményt; persze, hogy összefügg, persze, hogy beleszövődik, visszamenőleg rámutat és magyaráz - azaz csak én érzem így, az olvasó, ahogy egy akkor (észre se vettem, de) fenn hagyott fél sor most a kibontásától (szét-ejtésétől) leesik. Miközben a költő dekonstruál, aközben saját szövegbirodalmat is épít. Anya-gyászvers-ciklust, amit sorrendben érdemes olvasni, A sivatag olyan terület amelynek a vízháztartása állandóan veszteséges; kegyetlen fantáziákat a másikról, vagy kegyetlen szembenézést a széteséssel, rengeteg következő versre mutogatással a sorok között, Sok hektárnyi napraforgó ég a sínek között; sorban kell olvasni, mint egy regényt. Önarcképeket kilátással.

"Attól még nem leszel táj, hogy egy kéklevelű,

szomorkás erdő ég benned nagy lánggal.

Viola nyílik. Győzd meg a kertet. Hadd higgye el

- könnyekig meghatódva - kitalált történeteid,

amiket valódi átéléssel mesélsz..."

A szürrealitás nem ment - ha megérzed a mondottat, akkor nem menti. Olykor úgy érzem, tényleg ez a reális költő-nyelv ma, hogy nincs másik (persze - miért ne lenne). Legyen világos: ez itt egy teljesen önálló hangon verseket síró líra. Minimum díjakat érdemel, és remélem, hogy még messze a maximuma. Mondom ezt úgy, hogy érzem: Marci ezt kimaxolta. (Persze: cáfoljon rám...) Idáig jutott pár óra alatt az automatikus lejátszás egy versfelolvasástól - azt remélem, jó darabig még nem kérdezi a megosztó, hogy "Tovább hallgatja az automatikus lejátszást? Igen. Nem." Igen. Ha kérhetem.

(A kötet olvasása három recenziós epigon-verset is ihletett: A koszorúsfiú nyakkendőt igazít, Eget mér és..., Erdő esőben, zuhanóban)

Jo Nesbo: Macbeth

Továbbra is töretlen lelkesedéssel várom a Shakespeare újra sorozat darabjait – még mindig az utóbbi évek egyik legjobb irodalmi kezdeményezésének tartom, hogy kortárs szerzők segítségével „mesélik újra” a drámaírók istenének legfontosabb műveit. Még úgy is, hogy az eddig kiadott darabok közt akadtak gyengébbek, és akadtak olyanok is, amiket nehezen lehetett elhelyezni a Shakespeare-olvasatban. Mindig kérdés egy ilyen vállalkozás esetén, hogy mit várunk az új műtől: szolgai másolatot, amely más korba, más körülmények közé helyezve meséli el szigorúan ugyanazt a történetet; vagy ihletett saját víziót, amely a drámából inspirálódva mesél saját mesét? Én sosem tartoztam azok közé, akik szolgai másolatokat olvasnának - ezek létjogosultsága minden műfajban kérdéses számomra - sokkal többre tartom, ha valaki az adott dráma alapkonfliktusát, mondanivalóját, pszichológiai játszmáit megragadva épít akár végletekig elrugaszkodott történetet Shakespeare nyomdokaiba. Margaret Atwood és az ő börtönszínházba helyezett, többszörösen önmagába csavart Vihar-adaptációja így nyert meg magának, és így vérzett el az egyébként remek Jeanette Winterson szolgai Téli rege-átirata. És sajnos így vérzik el a norvég krimiisten, Jo Nesbo huszadik századba helyezett Macbeth-je is.

Nesbo nem véletlenül választotta Shakespeare legvéresebb és egyik legvitatottabb drámáját: a hatalomért vívott harc során minden gátlását levetkőző, legjobb barátait hátba döfő gyilkológép őrületének krónikája tökéletesen illik a Nesbo-életműbe. A helyszín a középkori Skócia helyett a múlt század hetvenes éveinek egy koszhadt északi iparvárosa, ahol az egyetlen munkahely a mérgező füstöt eregető gyár, a napfény megakad a környező hegyeken, a vasúttal egyetemben, a rendőri korrupció és brutalitás minden törvényt maga alá temet, a munka és megélhetés nélkül tengődők során pedig csak a várost valójában uraló drogbandák segítenek. Ők legalább gyors kiutat kínálnak. Kietlen, sötét, esős városi noirban lépkedünk előre – a dráma ismerete nélkül is oldalról oldalra azt várjuk, mikor toppan elénk egy hulla.

Nem is kell sokáig várnunk. A várost anarchiába lökő korrupt rendőrfőnök halála után a frissen kinevezett Duncan radikális programot hirdet: azonnal meg kell tisztítani az utcákat a drogtól. Naná, hogy minden feltörekvő rendőr csak az alkalomra vár, hogy elfoghasson egy szállítmányt, lekapcsoljon egy bandavezért, vagy elkapja magát a nagy halat: Hekatét. Naná, hogy a város valódi irányítóinak ez nem tetszik és máris tervet szőnek Duncan eltávolítására. Kapóra jön a fiatal, sikeres Macbeth, a bevetési egység parancsnoka, az egykori drogfüggő, akit néhány homályos jóslattal és holmi női praktikával meg lehet vezetni. Boszorkányok helyett drogbárók méregkeverői – és egy rovott múltú kaszinótulajdonosnő, Lady, aki bármit megtenne saját és szerelme előrejutása érdekében.

És kezdődhet a vérfürdő…

Nesbo szolgaian másolja a dráma összes fordulatát – spoilert emlegetni ilyesformán értelmetlen, belemenni a cselekmény részleteibe meg felesleges. Macbeth gyilkol. Először rendőrfőnököt, aztán helyettest, aztán saját legjobb barátját, aztán ártatlan családtagokat, végül már válogatás nélkül bárkit, aki a szeme elé kerül. Az őrület minden betegségnél gyorsabban pusztít. Az előrejutás mámora, a még több, még nagyobb dicsőség vágya, a bosszú az eltékozolt évekért, az összes valaha volt sérelemért, a sosemvolt igazság szolgáltatása az egykori bántalmazott kisgyereknek – mindez félelmetes tempóban vezet odáig, hogy egy fél városnyi rendőrtiszt kiirtása és a polgármester nyílt megfenyegetése sem elég. Mi a cél? Milyen szék, milyen trónus lesz elég? Hány festett ellenség halála kell még, hogy betömje az őrület ütötte lyukat? Miféle dicsőség tudná lefejteni azt a kezet a halott csecsemő szelleméről?

Nesbo remekül mutatja be Macbeth és Lady szétesését, a hatalommámort követő kiüresedést, az újabb és újabb elégtételek kergetését, a saját bűnök előli menekülésre való képtelenséget. Shakespeare-nél az őrület gyors és kegyes: Lady Macbeth egyszer csak halott, Macbeth is egy felvonásnyi idő alatt bevégzi. Nesbo őrülete lassabb és sokkal inkább próbára tesz szereplőt és olvasót is. Macbeth visszatérése egykori szeretőjéhez, a droghoz, Lady feltörő emlékei halott gyermekekről és erőszakos apákról – egyszerre hozzák közel a főszereplőket és távolítják el tőlünk a cselekményt. A gyilkológép Macbeth itt megtört drogos, akit pórázon rángat a legnagyobb modernkori boszorkánymester.

A dráma pszichológiai vetületét remekül ragadja meg – a történetet, a környezetet, a gyilkosságsorozatot annál kevésbé. Ami elég furcsa, tekintve, hogy Nesbo tényleg kiváló krimiket ír. De itt több ponton kilóg a lóláb. Túl sok a gyanús haláleset, túlságosan hihetetlen, hogy nem tűnik fel sokkal hamarabb, hogy szűk két hét leforgása alatt az összes rendőri vezető gyilkosság áldozata lesz és ez mind egyvalaki malmára hajtja a vizet… Túlságosan mesterkélt ez a mindentől elzárt kiskirályság – nem hinném, hogy akár skandináv vidéken, akár Skóciában lettek volna ennyire elszigetelt városállamok alig pár évtizede. A boszorkányokat megeleveníteni hivatott méregkeverők jóslata egyszerűen röhejes – ennél sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani egy látomással, egy álommal, egy konkrét ajánlattal, akárhogyan, de ez a „megállít három boszi az úton és azt mondják király leszek” a középkorban még elmegy, a huszadik században már kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy ugyan engem nem nagyon érdekelnek a nyomozati technikák és sherlockholmesosdit sem játszottam gyerekkoromban, de Duncan szúrt sebe még nekem is gyanús volt. Érthetetlen, hogy egy városnyi rendőr ment el mellette.

Érdekes kísérlet Nesbo részéről ez a regény: kriminek hozzá méltatlanul gyenge, Shakespeare-átiratnak ugyanakkor meglepően helyén van. De azért jobban örültem volna, ha egy Macbeth inspirálta valódi Nesbo-regényt olvashatok, a hozzá méltó eredeti ötletekkel.

Kiadó: Kossuth

Fordító: Petrikovics Edit

Itt jegyezném meg, hogy iszonyú dühös vagyok a kiadóra amiért a bevett sorozatdizájn helyett a Nesbo-kiadások formátumában jelentette meg a regényt. Értem én, hogy a piac nagy úr és így több skandikrimi rajongót lehet megfogni vele, de így meg pont azokat köpik szembe akik nem csak egy szerzőre jönnek, hanem kitartanak a Shakespeare újra sorozat mellett. Baromira nem elegáns. 

Grindelwald bűntettei – film

Amikor kifelé jöttünk a moziból, több beszélgetést is elcsíptünk, amelyek mind ugyanazt rótták fel: jó volt, jó volt, de miről szólt? Ez biza jó kérdés… Kihasználva a magyar nyelv határtalan kreativitását és férjecském hajlamát a hülye szóviccekre, nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy „hová tegyük a kredencet”? (Én kérek elnézést, de megígértem neki, hogy beleírom…) Mert hát tényleg, a film nemigen szól másról, mint az első részben megismert, majdnem tragikus halált halt, de aztán mégis mindent túlélő, hallatlan erejű obskuráló Credence-ről – a fiúról, akit Grindelwald mindenáron szeretne maga mellé állítani, akinek a sötét oldalra pártolását Dumbledore minden erővel meg akarja akadályozni és akit az aurorok nemzetközileg ki akarnak végezni. A fiúról, aki mást sem szeretne, mint megtudni származása titkát (na meg végre egy varázspálcát).

Persze mire odajutunk, hogy Credence válaszra, oldalra, pálcára lel, kalandozunk kicsit itt-ott, leromboljuk fél Párizst, cirkuszba megyünk, megjárunk három mágiaügyi minisztériumot, találkozunk régi ismerősökkel, fejest ugrunk némi varázsló-szappanoperába és visszatérünk az ikonikus dallamokkal a Roxfortba. Ja és pár fantasztikus bestia is feltűnik a vásznon. Még mindig kérdéses számomra, hogy miért is Göthe Salmandert és az ő cuki állatkáit kellett ennek az ötrészes, a varázsvilág múltjába és a legendás varázslóháborúkba vezető filmsorozatnak a középpontjába állítani, és attól tartok, ha abba az irányba folytatjuk, amerre elindultunk, ez csak még kérdésesebb lesz. Már az első részben is zavart, hogy nem igazán tudták összeegyeztetni a magizoológus gyermetegségét és a vicces állatkák jelenlétét a felvázolt sötét mágiával – a második filmnél ez fokozottan igaz: nem elég, hogy röhejesnek hat amikor Göthe egy csörgőbábu segítségével a nyílt utcán csalogat bőröndjébe egy megvadult, cirkuszból szökött óriás cicaszörnyet (gőzöm nincs mi a neve), de teljesen kizökkent a Grindelwald erősödő befolyása és sötét tervei alapozta hangulatból. (Mondjuk azt el kell ismernem, hogy a bébifurkászok irtó cukik, a felnőtt furkász hőstette pedig visszamenőleg is szépít valamit a legendás lények jelenlétén.)

Mindettől függetlenül egyébként baromira élveztem. Visszatérni a varázsvilágba önmagában remek érzés, hát még az, hogy végre azt éreztem, ez az a felnőtt varázsvilág, amit én már a Harry Potter sorozattól is vártam volna. A nyitójelenetek Grindelwald látványos és kíméletlen szökésével remekül alapozzák a hangulatot, Göthe vergődése a minisztérium kezei között amellett, hogy vicces, igazából mélyen tragikus (hisz pont a fiatal magizoológus legnagyobb félelmére reflektál), Leta Lestrange és a báty megjelenése szépen mélyíti e megalkuvásra képtelen, kalandleső, legszívesebben csak saját mániáinak élő varázsló karakterét. Épp az az érdekes ebben a Göthében, hogy ha megtehetné, nem venne tudomást az őt körülvevő világról, csak tutujgatná a kis kedvenceit és utazgatna újabbakat gyűjteni. Az ő tragédiája, hogy a világ ezt nem hagyja. Egyik oldal sem. Hisz Dumbledore éppúgy akarata ellenére kényszerítené bele egy szerepbe, ahogy a minisztérium.

Van valami hobbitszerű Göthében. Ahogy Dumbledore ki is mondja: azt csodálja benne a legjobban, mennyire nem kísérti a hatalom. Aztán persze megjelenik a nő… Először csak a New Yorkban megismert barátok, a mugli Jacob és a dilis Queenie, aztán hamarost odáig kuszálódnak a szálak hogy zsupszkulccsal szökünk Párizsba a rajongott (és immáron újra auror) Tina után. Tina Credence-t keresi, ahogy Grindelwald is, meg egy bosszúszomjas afrikai aranyvérű, meg egy korrupt bérgyilkos, meg egy rakás auror, élükön Göthe bátyjával, aki magával cipeli Párizsba jegyesét, öccse egykori szerelmét, Letát is, csak hogy kéznél legyen, amikor a Lestrange család ocsmány kis titkaira fény derül. És még Nicholas Flamellel is találkozunk.

Ahhoz képest, hogy a film nem szól semmiről, elég zsúfolt. Sok központi karaktert mozgat, némelyikük jelentőségére jó eséllyel csak a következő egy-két részben derül fény: ilyen Nagini, akitől sokan többet vártunk, most még épphogy csak felvillantották, hogy nahát, ez egy fiatal nő, egy maledictus, aki aztán egyszercsak majd kígyótestben ragad és a sötét oldalra áll (vagy nem lesz választási lehetősége); ilyen Queenie, akiről nem derül ki, miért áll Grindelwald mellé (szerintem egyébként az őrület csírája már az első részben is ott volt benne); ilyen Theseus Salmander, akinek kapcsolata a bátyjával még kifejtésre vár; és bizony ilyen Albus Dumbledore is, akiből csak villanásokat kapunk, de motivációi, múltja titkai, elköteleződései még rejtve vannak előttünk.

Ó igen, a nagy Dumbledore-Grindelwald rejtély… A film (és meggyőződésem, a sorozat) központjában Göthe Salmander mellett a két nagy varázsló kapcsolata és vetélkedése áll. Iszonyú sok lehetőség van ebben, ez a rész csupán hézagos bevezető: kapunk egy megnemtámadási (vér)szerződést, némi „még egy testvérnél is közelebb állt hozzám” utalást a rég elsuttogott románcra (istenem, mondják már ki nyíltan… felnőttünk, könyörgöm…), és egy megdöbbentő csavart a végére, ami alkalmas arra, hogy megkérdőjelezzen (megint) mindent, amit a tévedhetetlen, tökéletes Albus Dumbledore-ról eddig tudtunk. Namármost, fele-fele esélyt adok annak, hogy a leleplezés Grindelwald átverése vagy eddig sikerrel titkolt információ, ami átírja a Dumbledore-kánont (főnix ide vagy oda). Egyfelől, Grindelwaldtól nem lenne idegen egy ilyen húzás – másfelől, ahogy a Harry Potter és a Halál Ereklyéi első részében Harry orra alá (és a nézők orra alá) dörgölték: alig tudunk valamit Dumbledore-ról. És amit tudunk, az is a győztesek írta történelem… Ezen nem árt elmorfondírozni. Miért ne radírozhatott volna ki darabokat a múltjából? Miért ne manipulálhatta volna a róla kialakult képet ő, a világ legnagyobb mágusa, aki legyőzte a legnagyobb sötét varázsót? Miért ne derülhetne ki, hogy nem annyira tökéletes, mint Harry Potter hitte? Mert nem volt benne az első hét könyvben? Hahó, attól hogy valami nincs benne a Harry Potter sagában, még nem jelenti azt, hogy nem létezhetett… Elvégre a Potter-gyerek születése előtt eltelt pár évszázad a varázslóvilágban is. Éltek varázslók, haltak varázslók, zajlottak háborúk, és a HP szereplői közül is sokaknak volt évtizedes múltja mielőtt a kis kiválasztott a történetükbe csöppent. Szóval azt a létező legirrelevánsabb kritikának érzem, hogy „azért nem lehetett úgy, mert nincs benne a Harry Potterben”…

S ha már Dumbledore és Grindelwald… Nyilván a legnagyobb várakozás azt előzte meg, milyen lesz a vásznon Jude Law és Johnny Depp párosa. Nos, erre egy fikarcnyi kritikánk sem lehet. Az ifjú pápa óta meggyőződésem, hogy Jude Law generációja egyik legjobb színésze, nem nagyon tud hibázni – itt csodálatos visszafogottsággal és alázattal kelti életre azt a Dumbledore-t, akiből elhisszük, hogy Michael Gambon ikonikus varázslója lesz. Azt máig nem tudom elképzelni, miféle varázsgombát fogyasztott a rendező/producer/akárki akinek eszébe jutott, hogy Johnny Deppet be kell illeszteni a Potter-univerzumba, de bármilyen meredek elképzelésnek hatott elsőre, remekül sikerült. Sokakkal egyetemben én is attól tartottam, hogy Depp itt is a Jack Sparrow-figurát hozza majd, de sikerrel váltott és bizonyította hogy sokkal jobb színész annál, amit mostanság általában látunk tőle. Az ő Grindelwaldja a film aduásza: végre egy igazi felnőttfilmes gonosz, egy manipulatív politikus, aki mindenki fülébe azt suttogja, amit az illető hallani akar, aki nem kényszerít követésre, hanem valóban tömegeket képes maga mellé állítani, akit meghallgatsz és elgondolkodsz a szavain, aki nem csupán megfélemlít, de valóban képes lehet kifordítani önmagadból. Ilyennek szerettem volna látni Voldemortot is, ahelyett a túlkarikírozott mesei gonosz helyett, akinek ábrázolták (mindamellett, hogy az alakítás minden momentumában szétfeszíti a neki adott keretet).

S ha már felnőtt varázsvilág: végre magunk mögött hagytuk Harryék állandó capitulatusát meg a halálfalókkal szemben alkalmazott petrificus totalust. Ezek a varázslók kemények, erősek, gyilkolnak, ha kell, ha nem és nem szabnak gátat a mágiának. Ez nyilván nem mindig jó, sőt, viszont végre lefoszlik a Disney-csillámpor a varázslatokról: a mágia világa bizony rohadt kegyetlen is tud lenni. Persze aztán mindig bekúszik a képbe egy furkász vagy egy bólintér. Még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó ötlet volt a varázsháborúk krónikájának középpontjába Göthe Salmandert és az ő fura állatait helyezni, de nagyon úgy fest, még három részen át kell küzdenünk a háború és a cukiságok közti egyensúlyozással. Ám legyen. Igazából kíváncsi vagyok, mire fut ki ez az egész.

V mint vérbosszú

Vegyél egy disztópikus jövőt, korlátozott atomcsapás után, ami a szigetországot, Angliát nem érintette - tudod, hogy ilyen nincs, de most vegyél... Vegyél egy káoszt, amikor a kis helyi korruptakra és oligarchákra rákövetelnénk a rendet - zsarnokot választva. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: a zsarnokot mindig a nép akarja, amikor elege lesz az arisztokráciájából (pénz-arisztokráciák esetén is...) Az ókori zsarnokoktól Hitlerig a java részük népakaratból került az élre - még ha olykor hamar el is sikálta a népe által felkent elsőt a saját sleppjéből valaki még elsőbb. Vegyél egy zsarnokot, aki a számításban hisz, a géppel kiszámíthatóságban, sőt, szerelmes a gondolatba, hogy ő érintkezhet egyedül a szellemmel a gépben. Vegyél egy Angliát, ahol a fasizmus menetel, kormányoz, vezényel, hallgatózik, kameráz, ahol a szükségállapot a normalitás - egy árja Britanniát, ahol zsidót, arabot, afrót, meleget, leszbit: bárkit, aki más, rég elpusztított ez a hatalom a (rég felszámolt) lágerekben. Vegyél (ezek szerint) egy modellt, egyszerűsített, zavaró elemektől mentes, szinte steril, laboratóriumi játékot - és helyezd bele a mítoszt. A mítosz eredetileg vallási színezetű - egy katolikus csoport szervezett benne vallásuk ellen felépő uralkodójuk ellen merényletet. A személy, akivel ezt a mítoszt az elsőnek elfogatása összekötötte: Guy Fawkes. Vegyél egy árulót, akinek a szalmabábját sokáig örömünnepen égették, s aki fokozatosan vált elfogadhatóvá, majd hőssé - fokozatosan lett, s az irodalomban lett az egyetlen ember, aki tisztességes szándékkal lépett be a parlament épületébe (már amennyiben a felrobbantásának vágyát tisztességes szándéknak értékeljük...) Vegyél... tudod mit? Vegyél a kezedbe egy elsőre ennyire életedhez mérten érdektelennnek tűnő, elavultnak és (közeljövőbe helyezésének dátuma szerint is) túlhaladottnak látszó képregényt! Mert ijesztő, hogy mennyi pontosan feltett kérdés fér egy ilyen laboratóriumi kísérletbe, ha az alkotóit Alan Moore-nak és David Lloydnak hívják.

Annak idején, mikor először rácsodálkoztam az értelmes, felnőtt képregény világára, ezt a kötetet (az eredeti angol gyűjteményes kiadást) kértem egyszer (jó rég) ajándékba Timitől - s évek hosszú során át elő-elővettem. Teljes mélységig nem értettem meg - itt nemcsak a nyelvismeret hiányzott... Alan Moore V-je a szövegbuborékok javában idézetekben beszél, az angol kultúrkincs és popkultúra széles körét megszólaltatva egy-egy kérdésre adott válaszában - az író fantáziadús módon vonja be a kultúrát is a játékába, a kultúrát, amibe szerelmes (s amit minden fasizmus lehetőleg azonnal eliminál: szarunk a kultúrára harsogták a náci ifjak könyvégetés közben...); nagyon sokszor nem is a konkrét szavakba, hanem az idézet eredeti szövegkörnyezetébe, vagy az azt megidéző rajzba csomagolva a választ. Most, hogy végre kézbe vehetem magyarul, látom, mennyi színe maradt rejtve, mennyi titka... Megértettem végre V menedékének mélységes elmepalota-jellegét, hogy egy ilyen ellenpont birtokában hogyan válik számára a megértés azonnal cselekvést követelő kötelezvénnyé. Megértettem a láger-látomást - és hogy valóban felszabadíthat (és hogy ettől még nem teszi könnyűvé, vagy megköszönni valóvá a szabadságot). Egyáltalán: rájöttem, hogy alig láttam túl az anno született (középszerű és ostoba, de becsületes színészi játékkal felépített és kellően cool) filmes adaptáción - nem érzékelhettem ezer színét ennek a rajzolt és írt, képből és szóból összeálló gyönyörűen szentségtelen költészetnek.

Alan Moore egy becsületes, olykor mítoszt fosztón őszinte utószóban elmeséli a képregény születéstörténetét - hogy mennyire közös munka volt David Lloyddal, milyen nehézségek árán találták meg az alapötlet elkapható vizualitását. Miközben (szinte saját magától is) bocsánatot kér az első néhány rész hangkeresgéléséért, eszelős pontossággal festi le: egy érzés- és ötletcsírából hogyan lesz komplex, önmagán túl mutató mű. Tudnunk kell, a DC által sorozatban megjelentetett füzeteket, a történet teljes megjelenését megelőzte egy fiaskó, a képregénysorozat először a Warriors magazinban debütált - de mint annyi angol független próbálkozás, ők is hamar lehúzták a rolót. Így kerülhetett legvégül a DC saját fiókájához, a Vertigohoz a holmi (1993-ban itt színesedtek ki az oldalai)  - s lett így csaknem tíz éves alkotói folyamata ennek a tíz füzetnek. Szóval szinte bocsánatot kér a Warriorsban megjelent számok úgy-hagyottságáért (hogy nem dolgozta át őket, nem igazította a sorozat második felének kérlelhetetlenebb arculatához) de erre alig van oka. Moore mint képregényíró szerintem teljesen másképp működik, mint az általam szintén nagyra becsült Neil Gaiman. Amíg a Sandman írója szerintem nagyon gyakran úgy mászkál a története szálain, mint a hálóját szövő pók: a mítoszokon való egyensúlyozó-képessége birtokában menet közben sokat bízva a háló magától-szövődésére, magát is meglepve, tehát akár a végkifejlet ismerete nélkül; addig Alan Moore az egész komplexét előre látja - úgy is dolgozik vele, mint egy komponista: az egész látomásában barangolva. Bizonyítéknak erre legyen elég: a kiadás viszontagságai ellenére is mennyire kerek, egységes ez a látomás - s legyen elég a számos előreutalás, mint amilyen a III. füzet záró, egészoldalas képének tévéhalma, ami (és amit jelent) teljes egészében csak a IX, utolsó előtti füzetben tárul az olvasói elé...

Vérbosszú... az előző, igen hosszú bejegyzésben (ahol még némely kép alatt is további olvasásra ingerlő link van) meditáltam a mi sajátságos bosszút kultúrába emelésünkről - hogy itt ne kelljen. Egy biztos: elsőre, az angol szöveget nyelvismeret nélkül silabizáló "olvasáskor" fel sem merült, hogy ez nem a szokásos egy ember a világ minden gonoszsága ellen sztori. Az elképzelt közeljövő neo-fasiszta Angliájában egy magányos igazságosztó (terrorista - minden csak nézőpont kérdése) sorra öli a párt fontos funkcionáriusait, valamiféle kiszámíthatatlan minta alapján, szimbolikus épületeket robbant fel - zavart kelt egy súlyosan túlszabályzott világban. Sajátságos "szuperhős" ő, egyszerűen V-nek hívatja magát, Guy Fawkes maszkban, öltözetben, késsel és kézzel vívja a maga egyszemélyes szabadságharcát, a szentséges anarchia jegyében. Egyetlen méltó ellenfele van a rendszerben, a hatalmat kiszolgáló bűnügyi szakember, Mr. Finch... S mindeközben ez az arcát folyton eltakaró hérosz érthetetlen okból pártfogásába vesz egy kétségbeesett tinit. Eveyt először kimenti a begyűjtők karmaiból, hogy egy meglehetősen őrült kiképzési folyamat végén felkészült legyen - mire is? Amikor megértettem, mire, akkor derült ki végképp, a bosszú itt teljesen mellékes, az egy ember a világ ellen... baromság, szó sincs itt magányos igazságosztásról - bábjátékról, nos, arról viszont szó van... s hogy ennek a történetnek a teljes összetettségéhez és mélységeihez a popkultúra alig néhány terméke mérhető.

Képben a korában úttörő volt, David Lloyd enyhén koszos, az ötvenes évek történelmi (és kém) tárgyú képregényeit (is) megidéző stílusa mellett olyan iskolát teremtő egészoldalasak, címlapok, kiemelések és árnyékban hagyások laknak benne, amit akkor nem láthatott a mainstream szuperhős-képregényeinek kvázi steril világában senki; nem is beszélve az olyan komponált csodákról, mint V utolsó sétája az elméje palotájában az örökösével - a valódi búcsúról, amit nem csak Evey nem ért, de elsőre az olvasó sem feltétlenül... Ahol a kép és szöveg egymást ellenpontozó egésze csak visszalapozva teljesül ki. Van ami valóban elavult időközben - főleg a rajzolt világ tárgyi környezetéből. Ne felejtsük el, ez a kvázi jövő sem a mobiltelefont, sem az internetet, se a felhő-alapú adattárolást, s a tömegkommunikáció így megnyílt modern formáit nem ismeri; amikor írták, a lyukkártyás, terem méretű számítógépek korát éltük, mint amilyen a disztopikus Angliát irányító Végzet. Viszont azon elgondolkodtam a minap, milyen közel járunk hozzá, hogy a hatalom szeme és füle így hatoljon az életünkbe, így számolja fel a magánszféránkat, ahogy e képregényben megrajzolták...

Látom a disztópikus álom szélén lifegő, szakadozott széleket - de ettől ez még egy teljes, érvényes, kultúránk minden ismérvének megfelelő delírium; ami a valóságot illusztrálná. Ami a valóságot értetné meg. Egyszerű dolgokat, mint ez: saját magunkat tesszük társadalmi rabszolgává. És bonyolultakat, mint amilyen a szabadság komplex fogalma, vagy a hatalomnélküliségé. Látom: nem szeretné látni ez a (rém)álom a hatalom hidra-természetét - hogy nem elég levágni a fejet, mert új fejek nőnek helyette. Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

Miközben írok róla, a magyar kiadás deluxe változatát tartom a kezemben - egy könyvet, amit élvezet kézbe venni. Komolyan, szívből gratulálok a Fumax csapatának, a legapróbb részletekre is ügyeltek! És nagyon köszönöm a páromnak ezt a csodálatos ajándékot - immár másodszor.

Kiadó: Fumax
fordította: Sepsi László
beírók: Benes Attila és Kálmán Ibolya

B mint bosszú

Mielőtt megpróbálom a szemetek elé tárni, hogyan mozgatott meg a Timitől kapott születésnapi ajándék, a (Fumax által méltó formában kiadott)  V mint vérbosszú, Alan Moore és David Lloyd kultusz-képregénye (ami amúgy kettős szülinapi ajándék - évekkel ezelőtt egy angol kiadást már kisírtam Timitől, mondván: ezt úgyse adják ki soha magyarul...), megosztok itt egy csokor olyan részletet, ahol a bosszúról ógtam-mógtam könyvek és filmek alapján. Hogy amikor a képregény olvastának élményét mesélem, azt az önmagában laboratóriumi, mégis, meglehetősen magvas (életünkbe növeszthető) tanulságokkal terhes mesét, már ne kelljen...

...A gonoszaink sokkal izgalmasabb, színesebb alakok, mint a kívánt mintakövetés jó gyerekei – a motivációik összetettségét jobban szeretik a színészek is, ami lássuk be, nem csoda. Ebben a színjátékban övék a legtöbb jó mondat… Rajtuk - már csak a formátumuk okán is - érdemes és élvezet bosszút állni. Hiszen általuk az is nagyon jól látszik, honnan érkezik a mesélés nyugati módjába a kötelező bosszú – mintha ez volna az egyetlen, Ázokra és Vánokra, óriásokra és törpékre (mondjuk így: bárkire) nézve következetes szabály: Sérelem ér? Bosszút kell állni! Olykor kiváltható, olykor nem sikerül, olykor további bosszúkat szül az idők végezetéig, olykor magát az idő végezetét szüli… Ez a mára klisévé koptatott panel (meggyőződésem) leginkább innen kerül a kultúránkba. Jöhettek azzal, hogy máshol, más mítoszokban is jelentőségteljes volt – de én erre azt válaszolnám: csak itt egyetemes. (Neil Gaiman Északi mitológia)

Kuroszava filmje, imádom - a
bosszúálló szerepébe eső szamurájjal 

...Az északi regék világa önmagában komplett szellemi kontinens, elképesztő gazdagsága és az európai kultúrára tett hatása kétségtelen, a középkori szerzetesek által olykor meglehetős tehetséggel az új hithez igazított régi regéktől a romantika újrahangolt, polgárian erényes Wagner-operáin át a mai popkultúra számos produktumáig él és hat (nem beszélve róla, hogy mennyire gyökere például a filmes személyes bosszúk elégtétel-voltának ez az egykori értékrend…).  (Völsunga saga)

...Mi mindig megöltük az isteneinket – avagy legalábbis a képzeteinket róluk. Az istenfiak a meséinkben mindig megölték az istenatyákat – Zeusztól Odinig. És az emberek a teljes ismeretlen „egyetlenéig” mindig megölték az isteneiket, hogy aztán máshol keressenek és találjanak pótapákat. Például a szikár és névtelen ismeretben – a tudásban és rendszerben, az anyagban, amelynek az értelem csak puszta rendszerhibája. A negyedik részben Nike és Leyla teremti a világot, amiben Amir a főszereplő; aki pótapára lel Branko Blitva, a Multiconfessional Mixte Danube Ironfly FC focicsapat menedzser-tulajdonosa személyében, de aki csaknem elveszíti mindazt, amit megtalálhat – aki addig áll vesztésre, amíg le nem küzdi az ősi reflexeket. Amíg le nem mond a bosszúról. Bilal világának kisistene az ő reakcióit követve alakul végképp egyfajta emberiség-mentorrá az ítélet művészien kifinomult, sújtó ökléből - amikor Amir lemond a bosszúról. Rengeteg szépséget rejtő gondolat – meglehetősen morbid pontossággal képre álmodva. Ha nem lenne teljesen őrült a párhuzam, ezt mondanám: Nike és Leyla (Rawhloe bábáskodása mellett) teremtett világának Amir egy személyben a Káinja és Ábele. (Enki Bilal: Négy? Utolsó felvonás)

Paul Kersey enged neki...
ha írnék róla, ennyit írnék róla

...Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy. Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete. Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak… (morfondírozás Martin írói hozzáállásáról)

John McClane egy darabig azt hiszi,
hogy ez bosszú... megállhattak volna itt.

...Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek? (Cormac McCarthy: A síkság városai)

...Alexander hazaér. A feszültségbe, egy gyilkosság keltette, robbanással fenyegető helyzetbe – ahol a rokonai épp bosszúra szomjasan kutatják Zamira nyomát. Aki (lebeg a képek közt a tudás) lehet, hogy Alexander, és az azóta megözvegyült albán asszony: Hana szerelemgyereke. Az anya kéri a lehet-hogy-apát, szabadítsa ki a lányát, akit időközben a macedónok elfogtak és egy pajtába zártak. Alexander tenné a dolgát, de rajtakapják. Eldördül a lövés. Eső esik a nyitott szemekre. Zamira menekül, rohan a kolostor felé… körbeértünk, ott vagyunk megint a történet elején. Mert ez egy végetlen, soha nem múló kör. Az idő se ment előle, ez volt száz éve, ez lesz húsz év múlva, bosszúra bosszú, áldozatra áldozat – a hegyek között, amelynek lakóit az Isten is elsiratja. (Eső előtt - film)

Nem akkor nem ott, nem azon, de
bosszú (is lehet belőle...)

...Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomj-kielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jolly joker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át… (Hobbit - Egy váratlan utazás - film)

...Elég sok posztban foglalkoztam ezzel az igen ingerlő toposszal, a személyes bosszúval, a nagy, társadalmat érintő kérdések árnyékában. Hogy miért van egyáltalán szükség rá - hogy hogyan legitimálja a jelenlétével az erőszakot akciófilmtől sci-fin át romantikus drámáig. A pozi hős önvédelemből, és jogos bosszújától hajtva öl (konstatáljuk mi is: a nézők, nem szégyellt, kéjes élvezettel). Legyen hidegen tálalva, vagy szeresse valaki forrón: a bosszú a film színes szélesvásznú világában korántsem nemtelen. Az igazságszolgáltatás mérlegébe kucorogna, sőt, olykor nyíltan Justitia szerepében tetszeleg. Miközben kb. a noártól mintegy belenyugszunk abba is: a beteljesült bosszú pótszer, nem teljesülhet ki. A nagy társadalmi megoldatlanságok keservét édesítő pótszer marad. Ez egy alapvető filmes toposz: a magányos hős elindul, hogy elégtételt vegyen: bosszút álljon a valóságon. S az is egy alapvető filmes toposz: hogy a bűn szervezete legyőzhetetlen, csak kis, személyes elégtételek szerezhetők. Alig van ma olyan film, főleg akció, vagy krimi, ahol e két vezetőszár mögé ne kötnének cselekményi lovat. Amúgy a szocialista könyvkiadás tán legnagyobb sikerembere: Szilvási Lajos is folyton ezzel a toposszal játszott az egyszerű(sített) társadalomrajzaiban... (X - Arendszerből törölve - film.)

A név... ugye. Bár a világmentők a világpusztulás után
hogy a vérbe állanak bosszút (...és kin)?

Arról nem is beszélve, hogy a mesteremnek tekintett Hamvas tanítása szerint minden történetbe forduló szavunk, minden mesénk valójában elégtétel-mese: bosszú a valóságon. Hamvas Béla szerint ebből is fel kellene ébredni - mert nem felnőtt dolog a dédelgetett sérelmek szülte cselekvésben létezni. …a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… foglalja össze a Kirkegaard Szicíliában esszéjében. Ezen olvasat szerint a számomra legfontosabb mesék is voltaképp megejtett bosszúk a valóságon...

Ennyi alapozást megérdemelt. Következőnek (holnap) V jön és a vérbosszúja.