Egils saga

Volt egy ember, Egil, az apját Kopasz Grímnek hívták, az anyját Yngvar lánya Berának, a Bolg tanyán született Izland szigetén. Az igazat megvallva egy indulatvezérelt, erőszakos seggfej volt, a természete számtalanszor sodorta bajba, legalább annyiszor, mint ahány alkalommal pártfogóhoz és baráthoz segítette. Csatában, perben nemigen maradt alul, ha mégis, nem hagyta bosszulatlanul, lett légyen ellenfele egyszerű gazda, vagy maga a norvég király. Ráadásul birtokolta a verseken szólás adományát, úgyhogy amikor nem segített az ereje, vagy a szerencséje, versben dumálta ki magát a bajból. Amikor például legnagyobb hatalmú ellensége, Széphajú Harald fia Eirík király karmaiba sodorta egy vihar, nem átallt neki dicsőítő éneket költeni a szkaldok, az udvari költők modorában, hogy a nyakán tarthassa a fejét…

Volt egy ember… nos, legelőször ezen érdemes mélyen elgondolkodni, mikor az olvasó összeismerkedik az Egils sagával. A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna, mint a skandináv népeké, és ez nagyrészt a sagáknak köszönhető.

Egils - az egyik korai kézirat lapjain

Volt egy ember… kezdik a sagát, s később is így, ezzel a nyitófordulattal mutatnak be mindenkit, apák és anyák, sőt, nagyapák és nagyanyák értelemszerű felemlegetésével - minél több szövevényes családi viszonyt is egyből a történetbe emelve. Ez nem egyszer pusztán a lejegyző dicsekvése – úgymond a bizonyítéka a hozzáértésének, hogy maradéktalanul ismeri a viszonyokat. Másfelől viszont szükséges tudás ez, hiszen tényleg nem árt tudnunk, milyen családi legendáriumban gyökeres ellenszenvek és bosszúvágyak, vagy akár milyen örökölt lojalitások határozzák meg a hősök döntéseit. A sérelem, ami ér vagy a szolgálat, amit egyik tesz a másiknak nemzedékről nemzedékre kötelez (avagy másfelől nézve: nem árt, ha akad ürügy…). Kétségtelen, a rengeteg név és családi viszony megterhelővé teszi az ehhez nem szokott szemnek az olvasást – amint hallom, egy izlandi ebben amúgy különös élvezetét lel, az otthonosság egyfajta boldog érzetét; főleg ha minden ellentmondásmentesen, szépen egybevág ebben a bájosan barbár genealógiában. Mi itt, akik máshoz szoktunk, örüljünk a kötet végén található alapos névmutatónak – csak nagyon felületes olvasással úszható meg a használata.

az egyik legkorábbi kézirat 56. lapja

Ahogy azt a Völsungok történeténél már leírtam: a mi fogalmaink szerinti erkölcs e hősök tetteire vonatkoztatva értelmezhetetlen. Az indulataiknak bátran engedő, folyamatosan halandóságuk tudatában cselekvő ifjak, öregek és hölgyeik élik ki itt mindazt, amit méltónak éreznek magukhoz. Ha a közösség első mércéje a hír, a hatalom, a nevezetesség, akkor azt ugyanúgy értékes lehet fondorlattal elérni, csalással, gyalázkodással, mint kiállással, karddal, csatabárddal a kézben… Talán mindennek tudatában már nem akkor a szentségtörés, ahogy az első bekezdésben (Egil őszinte módján, magam vissza nem fogva) sarkos véleményt fogalmaztam róla… Persze Kopasz Grím fia Egil története már nem a Völsungok legendás múltja, hanem a számon tartott múlt – ettől aztán több hús is rakódik a történetre, mint a sárkányölő hős esetében. Izland betelepülésének időszakában járunk, amikor a királyukkal (avagy bármilyen központosító hatalommal) nem egyező szabad gazdák (nem mellesleg ha az idő és a széljárás engedi: viking harcosok, portyázó tengeri rablók) a nem annyira távoli szigetre telepedtek át. Érdekes logika ez – hiszen sokáig tényleg nem nyúlt utánuk semmiféle központi akarat; ahhoz már elég messze voltak.

Izland - a Carta Marina szerint

Volt egy ember, aki egyik végletében Arany Toldijára emlékeztet - a farkast fojtó, pökhendi cseh vitézt világból irtó erőember gátlástalanabb változata - bár fel se merül, hogy a maga dán kihaénnem-párbajhősének életét megkímélje. Egyébként is, aki fegyverrel áll ki elé, az magára vessen; e végletében olyan, mint a Sin City-ből Marv: valaki, aki azért nem küzd dühkezelési gondokkal, mert gátlás nélkül, szabadon kiengedi a dühöt, s aki ma azért volna kénytelen mégis gyógyszerezni magát, mert így se fér ki belőle mind. Azaz: Marv olyan, mint Egil – hiszen ő az egyik „kulturális leszármazott”. Ebben a végletében elég speciális, az indulatokhoz simított értékrenddel, ami szerint ha megszöksz a fogságból, észrevétlenül, úgy, hogy ki is raboltad a fogva tartód, becstelen vagy – vissza kell menned és ki kell irtanod azt, aki be merészelt zárni, írmagja se maradjon. Egil a szabadon kieresztett végletek embere – hiszen ez a vérben és érőszakban gázoló figura a harmadik végletben költő, aki megénekli a környezetét, versben neveti ki a rá leselkedő vészt, de versben siratja vízbe fúlt fiát is… Bernáth István ihletett fordításában ha a teljes formagazdagság nem is mindig – a szavak ereje átjön.

Volt egy ember, aki szorongás nélkül megélte a végleteit, a maga isteneinek tetsző módon, amíg csak élt – és immár magyarul is olvashatunk róla. Én irigylem az izlandiakat ezért, hogy ennyire mélyre meríthet a múlt vizeibe nyúló kéz. Ismerjétek meg! Már csak azért is, mert mindezen túl Egil élete története (avagy a belőle idő szőtte legenda, avagy együtt a kettő) úgy különben egy baromira izgalmas, szórakoztató mese. Érdemes a figyelemre.  

kiadó: Corvina

fordította: Bernáth István

Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.

Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt… 

Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila

Laura Lindstedt: Oneiron

Fantázia a halál utáni percekről – olvasom a borítón, közvetlenül a diszkréten hirdetett Finlandia-díj alatt. Adja magát a kérdés (és nem is én vagyok az első, akiben felmerül): vajon a zsűri tagjai mennyire lehettek bevodkázva a regény olvastakor? Gyanítom, eléggé. És nem is feltétlen azért, mert az Oneiron ne lenne jó könyv, vagy ne érdemelne bármilyen irodalmi díjat (alapvetően nem hiszek abban, hogy bármilyen könyv „érdemel” avagy „nem érdemel” bármilyen díjat…), sokkal inkább azért, mert józanul elég nehéz végigvonszolni magunkat ezen a groteszk, gátlástalan, olykor rendkívül hatásvadász, máskor kifejezetten költői rémálmon.

Laura Lindstedt regényének első oldalain egy fiatal nő érkezik egy meghatározatlan ürességbe, ahol sorstársai várják. Hol vannak? Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Kik ők? Kérdések, kérdések, kérdések. Lehetne ez akár lapokat szétfeszítő feszültség forrása is, hogy nem lesz, az nem kizárólag az explicit fülszöveg és borító hibája, hanem a szerzőé is: annyira nyilvánvaló, hogy ez a képlékeny üresség a maga álomszerűségével és anyagtalanságával a halál előszobája, hogy jó ideig nem is értjük, mire ez a felhajtás. Nehéz átgázolni az első kétszáz oldal hófehér mocsarán, dekonstrukció ez a javából – öncélú, agyonposztmodernkedett, delíriumos irodalmi látomás. Komoly szerzői bravúr, hogy a végére mégis elkap.

Szóval itt ez a fiatal lány a halál küszöbén, Ulrike. És a többiek: Nina, Shlomith, Polina, Maimuna, Rosa Imaculada és Wlgbis. Hét nő, hét nagyon különböző életút, hét típuskarakter. Akad, aki csupán statisztál a többiek játékához, akad, aki él a lapokon és akad, aki lazán elvinné a hátán a kötetet egymaga, nem is értettem olykor, minek kellett mellé halmozni hat másik halálával birkózó szerencsétlent. Ulrike, a fiatal osztrák lány; Maimuna, az afrikai csempész; Rosa Imaculada, a szívátültetésen átesett brazil családanya; Nina, a várandós felső-középosztálybeli francia kirakatfeleség; Polina, az alkoholista orosz könyvelő és Wlgbis, a csendes terrorba szép lassan belehaló lengyel anya-áldozat járják haláltáncukat a tulajdonképpeni főszereplő, a New York-i zsidó performanszművész, a magát színpadon halálra éheztető Shlomith körül.

Hazudnék, ha azt mondanám, látom a koncepciót hetük egymás mellé rendelésében – de könnyedén átlépek rajta, mert visz magával Shlomith története. A nem kevéssé Marina Abramovicsra hasonlító performanszművész, aki a zsidóság és az anorexia kapcsolatáról tartott előadásával búcsúzik közönségétől, groteszk tükör korunk művészetfelfogása és minden határt átlépő magamutogatása elé: ha meghalok előttetek a színpadon, az sem elég. A színpadi halál már csak színpadiasságával hat. Sajnos Lindstedt ezt mintha eltanulta volna fantáziájának szüleményétől.

Lehet persze erőltetni a kapcsolódási pontokat – így vagy úgy mind a hét haldokló a különböző női szerepek és elvárások áldozata. A lány, aki egy részeg éjszakán rossz kocsiba száll be; a nő, aki pénzszűke okán önveszélyes játékba kezd szívdonorja apjával; a harmadik világbeli gazella, aki csak egy kiutat lát Afrika fekete poklából; a tökéletes kis családért és egzisztenciáért bármilyen alkut megkötni kész leendő anya; a magányát alkoholba fojtó szürke egér és az egész életét egy balul sikerült kaland következménye alatt nyögő rákbeteg mind-mind a társadalom által ránk kényszerített szerepek alatt megtörő típusok. Ám ők nem hogy nem mondják ki, fel sem ismerik áldozat-mivoltukat. Kimondja helyettük is Shlomith – az egyetlen, aki tudatosan vállalja az áldozatszerepet, így akarván bosszút(?) állni az őt áldozatszerepbe kényszeríteni igyekvő valláson, társadalmon, elvárásokon, férfiakon. Hogy groteszk próbálkozása csak értetlenséget szül, az mintha fricska lenne önmagát dekonstruáló társadalmunknak. Hisz végső soron mind áldozatok vagyunk – és egyikünk sem az. A ránk kényszerített és önként vállalt szerepek erdejében az egyetlen, ami valóban megnyugvást hozhat, a tudat, hogy mi az, amit mi hoztunk saját magunkra. A „feloldozás regénye” semmiféle feloldozást nem nyújt – de szembenézésre hív. Önmagunkkal. Hogy ha ott találjuk magunkat abban az álomszerű ürességben, ne rekedjünk meg a pillanatban, hanem felelősségünk teljes tudatában mehessünk tovább.

Kiadó: Scolar

Fordító: Panka Zsóka

Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Jonathan Strahan nálunk tavaly debütáló sci-fi és fantasy novellaválogatása számomra is meglepő módon az év egyik legkellemesebb meglepetése lett – olyannyira, hogy idén már úgy vártam a folytatást, mint egy falat kenyeret. Amellett, hogy mindig is kedveltem a novellákat (és harcosan védtem őket mindenkivel szemben, aki szerint novellát csak az ír, aki nem elég jó egy regényhez), mivel még mindig csak ismerkedem a sci-fi műfajával és nem tartom valószínűnek, hogy a közeli jövőben áttérnék a hard core sci-fi olvasásra (vagyis hogy csak azt és válogatás nélkül, megismerkedve az összes alzsánerrel…) az ilyen válogatások remek alkalmat jelentenek arra, hogy kicsit jobban körülszaglázzak SFF téren és kiderüljön, mi az, ami tényleg érdekel.

A tavalyi kötet, ha kellemes meglepetés volt is, azért elég vegyes képet mutatott, már ami a szigorúan szubjektív tetszést illeti: jó pár kiemelkedő darab mellett jócskán akadt benne olyan is, amitől messzire tudtam volna hajítani a könyvet. Idén valahogy egységesebbre sikeredett a válogatás (vagy csak szerencsésen hanyagoltuk a biohorrort…). Persze volt néhány kevésbé tetszetős novella, sőt, az előzetes várakozásokhoz képesti combos csalódás is, de ha nagyon megerőltetem magam sem jut eszembe olyan, amit kifejezetten utáltam vagy bűnös időpocsékolásként maradt volna meg bennem a rá szánt idő.

Nézzük először a legnagyobb meglepetéseket:

Seth Dickinson: Az éj és selyem törvénye – Egyértelműen a kötet legerősebb darabja, az első volt, ami után konkrétan le kellett tennem, mert nem engedett teret másnak. Ez a legjobb novellák ismérve: hogy húsz oldalon képesek akkorát ütni, mint egy vaskos regény. Dickinson mágiája, világépítése, karakterei egytől egyig zseniálisak. Bár eddig a legkevésbé sem érdekelt a Kormorán Baru, az áruló, e novella után azt mondom, bármit ír a szerzője, én elolvasom.

Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz – Wong már a tavalyi válogatásban is nagyot ütött Sorvadó anyának éhező leánya című horrornovellájával, de akkor még azt hittem, tipikusan egypatronos szerző lesz. Ehhez képest ez a darab köröket ver az előzőre. Zombis fantasy a vadnyugaton – kész csoda, hogy ebből nem valami ZS kategóriás tévéjáték lett, hanem ősi mítoszokat idéző hangulatú gyönyörű megváltástörténet.

N. K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya – Hűha…! Ahhoz képest, hogy Jemisin nem nyűgözött le első magyarul megjelent regényével, itt valami olyan stílusosat alkotott, hogy csak szedegettem az állam a földről. Amerikai dél, háztáji mágia, polgárjogi mozgalmak fantasy keretbe helyezve – ez sem nagyon engedte, hogy ráolvassak még valamit.

Jöjjenek a fenti hármas zsenialitásától elmaradó, de azért kifejezetten jó darabok (sorrend nélkül, ahogy dobja őket a kötet):

Paolo Bacigalupi: Mika modell – Jé, Bacigalupi tud mást is, nem csak vízbe fúló világba írt gazdag lány – szegény fiú szerelmi történetet írni! Jó, ez gonoszság volt, nyilván tud mást, csak két regény és a tavalyi novella után kicsit már sok volt ugyanabból a sztoriból. Itt végre se környezeti katasztrófa, se halálra ítélt szerelem, helyette kapunk egy ironikus és könnyed tanmesét a „vannak-e emberi jogai egy gépnek” témakörben. Kicsit ujjgyakorlat-szerű, de roppant szellemes.

Joe Abercrombie: Két nő – Muhaha, a kötet egyik legviccesebb momentuma volt, hogy én majd’ halálra röhögtem magam egy Abercrombie-novellán. Sosem olvastam a szerzőtől, nem is áll szándékomban, a kardos-baszós fantasy nagyon nem az én világom, sokszáz (ezer…) oldalon pláne nem – de így húsz oldalon meglepően üdítő volt ilyet is olvasni. Mondjuk se füle, se farka és tényleg nem szól semmi másról, csak kardozásról meg baszásról, de legalább jó a humora. És most már elmondhatom magamról, hogy olvastam Abercrombie-t is.

Sam J. Miller: Szakállas dolgok – Miller a tavalyi válogatásban két novellával is képviseltette magát és mindkettő elég jó élmény volt, szóval nem lepett meg, hogy most is megbízható színvonalat hozott. Kemény, férfias (nem macsó-értelemben), kíméletlen története sok újat nem tesz hozzá a testrablós sci-fi történetek garmadájához, de olyan hangulata van, amit például e kötet hasonszőrű darabjai megközelíteni sem tudnak.

Delia Sherman: A nagy detektív – Steampunk Sherlock-parafrázis. Imádnivaló. Pedig én nagyon nem vagyok Sherlock-rajongó – mondjuk lehet pont ezért szórakoztam rajta nagyon jól, el tudom képzelni, hogy az igazi rajongók szentségtörést kiáltanak.

Genevieve Valentine: Levelek a Themisről – Ezt simán olvasnám regény-terjedelemben is. Remek ötlet, okos megvalósítás, működő átverés. Iszonyú sok lehetőség maradt benne.

Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont – Az idei válogatás tán legerősebb tematikája a meseparafrázis – ahhoz képest, hogy e téren mindenki Naomi Noviktól várta a csodát, a nála jóval kevésbé ismert (magyar származású) Goss simán kenterbe veri. Fájdalmas meséje a bosszújáért bőrét levedlő mitikus farkasról ismerős mesei hangulattal ajándékoz és bravúrosan viszi tovább a megszokott mesélési módot.

Yoon Ha Lee: Rókacsapda – Mintha egy menő animét néznék, popcornnal és kólával, multiplexben, beleszegezve a székbe és rettegve a tigrisszellemektől. Nagyon keleti, nagyon filozofikus és nagyon akciódús. És persze jóval több van benne, mint ami elsőre látszik.

És akkor a csalódások:

Catherynne M. Valente: A jövő színe kék – Ezt sem gondoltam volna, de hát a dédelgetett kedvencek is írhatnak olyat, ami nem jön be :( Valente szerelem, eddig olvasott regényeiben nem tudott hibázni, a tavalyi válogatásban pedig az ő novellája volt az abszolút kedvenc, de ezúttal túlságosan messzire gurultak a gyógyszerei. Mondjuk lehet az sem tett jót neki, hogy maga mögött hagyta a meséket és felült egy roppant divatos témára…

Naomi Novik: Ezüstfonás – A kötet legnagyobb csalódása. Novik nem ír rosszul, és sokáig itt is szépen szőtte a mesét, volt egy hangulata, borzongatott, hozta a népmesei fordulatok elvárt kiforgatását – aztán úgy pofon vágta a saját maga által felrajzolt mesét, ahogy nem illik. Komolyan, aki így tud írni, ne engedjen már meg magának ilyet. Mintha egy ponton úgy döntött volna, hogy unja az írást és egy totál rendszeridegen kétbekezdéses marhaságot odarittyentett volna, hogy úgy nézzen ki, mintha vége lenne. Vagy csak lejárt a leadási határidő.

Geoff Ryman: Nevető árnyékok – Ez egész jól indult, még érdekes is lehetett volna a világtól elzárt humanoid faj életébe csöppenő kutató története, akadt néhány kifejezetten szellemes ötlet is benne (a szeparáció megőrzésének legjobb módja, ha eladod a szigeted egy médiakonszernnek, aki a franchise-jogokért cserébe biztosítja a háborítatlanságod…) – csak aztán elment egy olyan irányba, ami nem csupán lerágott csont, de roppant bosszantó is. Az ezerszer olvasott-látott Pocahontas-történet nem lesz semmivel sem eredetibb attól, ha leszbikus szerelem kerül a középpontjába. Csak úgy mondom.

Ami kimaradt, az a se jó - se rossz, egynek elmegy kategória. Akadt remek ötlet, ami kissé túl lett hajtva (Ken Liu: Hét születésnap) és akadt olyan is, ami jó volt, csak nem értettem, mi keresnivalója egy ilyen válogatásban, mert se nem sci-fi, se nem fantasy, inkább klasszikus lélektani írás (Charles Yu: Mese, Nina Allan: Az űrutazás művészete). Érdekes egyébként, hogy három jól körvonalazható tematika mentén szerveződnek a novellák: a meseparafrázisokról már szóltam, ezen kívül feltűnő a gender-tematika és a földet és lakóit megszálló idegenek túlsúlya. Tavalyról nem emlékszem ennyire erős összekötő elemekre. Az viszont ismét bebizonyosodott, hogy az SFF weird iránya vonz igazán – minél elborultabb egy ötlet, annál nagyobb sikerre számíthat nálam. Szerencsére ez most elég jól fut, legalábbis a nemzetközi piacon biztosan. Szóval van okom reménykedni, hogy jövő ilyenkor hasonlóan izgalmas novellákkal teli kötetet vehetünk kézbe.

Kiadó: Gabo

Az ifjú pápa - sorozat

Nem igazán mérvadó, mit gondolok a sorozatokról, mert igen ritkán nézem őket – jobbára csak akkor, ha Timi szívós munkával kíváncsivá tesz. Így alakult… nem elhatárolódás ez a műfajtól, nem a szépművészet szerelmesének gőgje, még csak nem is a rendszerességet teljesen más ritmusban élő emberé, aki képtelen hétről hétre egy élménynek ugyanakkor időpontot ajándékozni (bár tény: ha nézem, akkor felvételről – sosem akkor, amikor adják). De Sorrentino sorozatát nem kellett a kedvesnek túl sokáig tukmálnia – egyrészt beleszerettem az öregség finom rajzába e rendezőtől az Ifjúságban, másrészt hittel alapjában sokat viaskodó emberként az első róla hallott hírek után érdekelt ez a széria.

Mert a hitemmel kicsi gyerekkorom óta viaskodom – írhattam volna hiteimet, hiszen teljes szívvel valóság-esélyben tartok egymást alapjában kizáró gondolatmeneteket, meglátásokat és meghallásokat; prófétálást és tanítást, szentséges ihletet és megvilágosodást. Az egyik legfontosabb rácsodálkozásom volt, amikor ráébredtem, hogy hiteink kerete minden esetben általunk rendbe látott adomány – mert azóta nem tehetem meg, hogy választok. A másik legfontosabb, hogy ennek ellenére az alapok, ahol a gondolataim állnak azért a maguk módján belehorgonyoznak a kereszténységbe – a felismert különbségtételeknek ez a hitrendszer biztosítja az alapzatot. Csapongó kíváncsisággal élem az életem – a tapasztaltat próbálom minél több hitnyelven megfogalmazni, anélkül, hogy rendszert építenék belőlük. Egyfajta vállalt tudathasadás ez, nem ökumené – hiszen folyamatosan ellentmondásokat termel.

Látnotok kell mindennek alapján, hogy nem voltak elvárásaim. Csak kíváncsiság – mit kezd az egyház sajátos, szentséges szörnyeteg voltával ez az érzékeny rendezői szem, milyen arcot ad neki azáltal, hogy hosszan követi az egyház fejének (és közvetlen környezetének, a sajátos szent szörnyeteg elképzelt sárkányfejének) vívódásait. A kezdetektől, az első hallatlanul vicces képsoroktól áradt, a főcímből áradt, hogy ez a saját olvasat végre arról beszél, amiről én is szeretek gondolkodni. Hogy itt a politika, az alkuk, az alapeszméket tényekhez idomító kényszerek csak kulissza lesznek a legizgalmasabb mesében, amely arról mer szólni: Sorrentino szerint mit kezd a legkevésbé világi hatalommal az arra leginkább méltó.

Durván fogalmazva mit kezdene egy teljesen mai helyzetben az egyházával Krisztus – avagy az Antikrisztus. Elragadónak találtam a gondolatot, és e gondolat szabadságfokát. Az már csak a hab volt ezen a tortán, hogy a sorozat maga erős, saját nyelven (a szokásos sorozat-nyelv visszafogott használatával) operált, hogy a színészi munka frenetikus – amit azért ilyen gárdától el is vár az ember. Nem lepett meg Jude Law átlényegülése, hogy nemcsak simán tartotta a lépést nem egy régi kedvencemmel (mint pl. Javier Cámara…), de vitte a hátán az egész építményt – azért jó pár szerepében látszott már ez a formátum. Mint ahogy az sem lepett meg, milyen jól teremt a színészeinek helyzeteket a forgatókönyv és a rendezés. Ezt én Sorrentinotól azért minimumként vártam el. Ahogy a komponált képek kifinomult szépségét is… Felfogom persze, mennyire kevés lehet ez annak, aki ezt a pápát például hit nélkülinek tekinti – azaz nem ért egy kukkot sem a felrajzolt dilemmából. Ennek a műnek van egy túlértékelt felfújt lufi-nézete, csak vaknak kell lenni rá hozzá, valójában miről szól a külső események és eseménytelenségek alatt Lenny Bellardo, Az ifjú pápa belső utazása.

Mert az alapkérdés tényleg ez: mihez kezd a valódi szentség egy ilyen, általunk neki kreált pozícióban. És ennél nem lehetne nyitottabb (az egész ismeretében) ez az alapkérdés – mert a hit mindkét ígért végletének, a kétféle lehetséges eljövetelnek tükrében is érvényes. Minderre a lehető legintelligensebben épültek rá a másodlagos kérdések: mit kezdhet az egyház a saját belső ellentmondásaival – amelyek mára az alapjait fenyegetik. Hiszen minden szükséges modernizációs törekvés, amellyel úgymond visszaszereznék, apaszthatja is a hívek számát. A katolicizmus reformja kényszer, sőt, valamilyen mélységig (állásfoglalásokat tekintve) ez a reformkényszer elérte mára a reformált egyházakat is. A legnyilvánvalóbb kihívások valóban alapvető hozzáállás-módosulást követelnének: a hittételekből következő valóságos szigor és kérlelhetetlenség mára politikai (akár meztelenül népszerűségi) kérdés lett, mint például az abortusz esetében. Kérdés, fogyatkozásában mit kezd az egyház a homoszexualitással (főleg ha érintett), mit kezd a bűnhődéshez való hozzáállással Kolumbiától Afrikán át a saját vatikáni korrupciójáig, s mit kezd a pedofíliával (ahol főleg, és intézményi szinten érintett)… Érdekes volt látni, hogyan nyílt e sorozatban ugyanaz a valóság, amit a Spotlight megtörtént eseményeket szinte dokumentarista módon bemutató meséjében (egy másik tükörben úgymond) már megvizsgálhattunk.

Mindezek másodlagos kérdések Az ifjú pápa igazi tartalmához képest – legalábbis nekem. Mert én egyfelől megnézhettem itt, mi tartott Jézusnak 33 évig – azaz milyen belső utakon ébred magára a szentség (amely, hiszem, van); milyen utakon fogadja el a cselekvés szükségességét, hogyan születik meg benne a bennünk való mélységes csalódottság keltette kiábrándult szigorból a részvét – ez egy felemelkedés-történet, ahol az árva valóban csak úgy ölelheti át az őt magára hagyó szüleit (akik az én szememben egy pillanatban holtra rémültek a csodatévőtől és azokra bízták, akiknek elvileg a csoda a szakterülete), ha mindannyiunkat átölel. Önkéntes, gyönyörű áldozatban. Úgy hogy közben a mesében felépül köré a teljes kulissza, van Máriája, Mária-Magdolnája, Keresztelő Szent Jánosa, vannak tanítványai és követői, még Júdása is van…

Avagy másfelől hogyan bukik el az Antikrisztus, akinek beszéde van Istennel, de nemcsak az élet, hanem az ítélet jogában is – aki halált is kér, ha a rész vétele ezt kéri tőle. Aki gonosz gesztusokkal büntet és száműz a birodalmának tekintett földgömb mellett; aki valójában minden megvalósuló csodája ellenére (a meddő nőnek gyermeket ajándékozó csodája ellenére is) hitetlen; akinek még az eltávozott pápák szelleme is csak azt tanácsolja: magában higgyen. Hogyan bukik el az Antikrisztus, mert az általa megismert (és levelekben tudatosan eltávolított) szerelem mintáit felismerve maga körül elragadják a példák – a részvétbe. Hogyan bukik el ez a szenvedélyek-rabja kiválasztott, amikor a szülőkeresés szenvedélyéből is kiszabadul (miután eltemette a sorsa adta apját és elengedte a sorsa adta anyja kezét) – aki rádöbben, magunkra hagyottságunkban, ebben a siralomvölgyben (ebben a hitrendszerben) valójában mindenki árva és senki nem ítélhető.

Ennyire szabadon értelmezhető ez a sorozat – messze túlmutatva saját magán. Ez nem a nívós szórakoztatás szokott szintje, politikával, henteléssel, csöcsökkel és zombikkal. Értem azt is, aki nem érti – vagy mert pusztán azt szeretné, ha szórakoztatnák, vagy mert alapjában nem érti-érzi a hit körüli vívódásokat. Ismerek ilyen embert, aki ettől még fejlett érzelmi és egyéb intelligenciával bír, így kijelenthetem, erre a vívódásra talán nincs is szüksége. Ez akkor nem neki szól – nem fogom kevésbé becsülni Sorrentinot azért, amiért nem tud mindenkit megszólítani. Egy csomó minden engem sem szólít meg… úgy, ahogy tette azt Az ifjú pápa. Örömmel hallottam, hogy lehetséges: lesz második évad, s hogy nem folytatás lesz – mert ez így kerek egész. Viszont kíváncsian várom, nyílik-e az is majd ekkorát.

Legendás állatok és megfigyelésük – Az eredeti forgatókönyv

Nos, mit tagadjam, én az ilyesmit annyira nem szoktam szeretni… Hogy gazdagon illusztrált és jó drága filmkönyveket meg forgatókönyveket meg ilyen-olyan lényhatározókat meg még a jó ég tudja miket adjanak ki sikerfilmekhez… Rókabőr. Orr felhúz, tudatos vásárló balra el. (Kivéve persze ha Rajongásunk tárgyáról van szó, mert arról aztán bármit és bármikor és bármennyit… Azt például meséltem már hogy lett egy kínai nyelvű A Gyűrűk Ura kötetünk?) Hmmm, elkalandoztam. Szóval hajlamos vagyok rókabőrt kiáltani minden (majdnem minden) ilyen esetben. Aztán szerencsére jó párszor pozitívan csalódok, mert amit kapok, az több-szebb-jobb mint egy újabb bőr…

Így jártam a Legendás állatok és megfigyelésük filmmel is – pedig nálam szkeptikusabb rajongót nem nagyon találtam az ismeretségi körömben. Így jártam a Harry Potter és az elátkozott gyermek drámával is, pedig az aztán kifejezetten szentségtörés-számba ment a szememben (de miért, miért nem tudja abbahagyni?). És így jártam most a forgatókönyvvel is. Úgy voltam vele, hogy úgyis kell a gyűjteménybe, hát nézzünk bele. Aztán benne ragadtam. És elvarázsolt. (Bevallom, picit jobban is, mint a dráma…)

Kezdjük a feketelevessel: ez egy forgatókönyv (ha esetleg valaki nem olvasta volna el az alcímet – óóó, könyvesboltban dolgozó kollégák pontosan tudják, hogy ennek van ám realitása). Vagyis ne tessék kompakt történetet várni, hosszas leírásokkal, meg árnyalt szereplőkkel, meg minden egyébbel, amit egy HP regénytől várnánk. Ez durván leegyszerűsítve a film párbeszédeinek írott verziója. Meg néhány rendezői utasítás beállításokra, színészi játékra, látószögekre. Szóval pont, mint egy forgatókönyv. Ám hogy érdemes elolvasni, azt jól jelzi, hogy nagyjából ötven oldal után tökéletesen beleringatott a film hangulatába, felidézte a képeit, és rögtön rákívántam egy újranézésre. Veszélyes.

A történet ennek megfelelően ugyanaz, mint amit a vásznon láthattunk. Sok újat mondani róla nem lehet, de legalább ismét rácsodálkoztam arra, amire a film megtekintésekor: „Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.”

 

Maga a kiadvány egyébiránt gyönyörű – mindig örül a szívem, ha ilyen igényes kötetet vehetek kézbe, valahol azt jelzi, hogy van még remény a hazai könyvkiadásban a folyamatosan kongó vészharangok ellenére is (jó, tudom, igazából ezt csak néhány erős franchise esetében engedheti meg magának bármely kiadó…). Az arannyal rajzolt borítón kívül a belső oldalak is gazdagon illusztráltak: a kvázi-fejezeteket (bár forgatókönyvben ugye nincsenek fejezetek) elválasztó mágikus lényeken kívül is megkapta minden oldal a maga díszítőmotívumát – érdekes, hogy bár ezek a szecessziós beütésű díszítmények az általunk megszokott HP világba annyira nem illenek, a húszas években játszódó történethez tökéletesek. Ami nyilván nem véletlen, hisz a kötet tervezői a filmváltozat készítésében is közreműködtek tervezőgrafikusként. Órákig el tudnám nézegetni a rajzait (mondjuk a szecesszió amúgy is gyengém…) Rajongóknak egyértelműen kihagyhatatlan, ott a helye az illusztrált Harry Potter kötetek mellett a polcon – ha ilyen minőségben teszik, akkor tőlem még akárhány bőrt lehúzhatnak róla.

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Rövidre vágva # 17 - Könyves vegyes

Muriel Spark: A közönség bálványa

„Mi más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?”

Muriel Spark méltatlanul elfeledett szerző, akinek könyvei az antikváriumok párszáz forintos ládáiból kerülnek elő leggyakrabban mostanában – pedig megérdemli a figyelmünket. Már a tavaly olvasott Célszerű lődörgés is bőven több volt, mint bűbájos bölcsészregényke, amire számítottam – okos, cinikus humor, mély emberismeret és markáns társadalomkritika nagyon angol visszafogottságba csomagolva. Mindez fokozottan igaz A közönség bálványára, ahol a médiakritika mellett még e keretként alkalmazott visszafogottság is pellengérre kerül.

A közönség bálványa nem más, mint Annabel Christopher, a közepesen tehetséges vidéki színésznőcske, akinek jó eséllyel egész életében másodvonalbeli színdarabok és apróbb mellékszerepek jutnának, ha nem akad meg rajta az olasz sikerrendező, Luigi Leopardi szeme és nem csinál belőle egy csapásra „brit tigrisasszonyt”. Az átlagos kinézetű, átlagos tehetségű, átlagos vérmérsékletű angol lányzóból a filmgyár profi marketingeseinek hála világsztár lesz, visszafogottsága a visszafojtott szenvedély jelévé válik, sikertelen színész-forgatókönyvíró férje pedig irigyelt-lenézett utánfutóvá. És itt kezdődnek a bajok. Mert a sikerekre féltékeny férj szó szerint semmitől sem riad vissza, hogy romba döntse a szerepbe túlságosan is belefeledkezett feleség karrierjét.

Hogy Annabel karrierje megtörik-e vagy főnixként kiemelkedik a lángokból, az jószerivel lényegtelen – Spark olvasatában sokkal érdekesebb, hogy vajon valóban a hatásból áll-e személyiségünk, amit másokban keltünk. Annabel átalakulása, ahogy a jelentéktelen szürke egér elhiszi, hogy ő valóban tigrisasszony, egyszerre ijesztő és lenyűgöző: ahogy meg tudjuk vezetni önmagunk is azzal, hogy másnak láttatjuk magunkat, úgy léphetünk át saját árnyékunkon és vezethetjük meg akár a minket „kitalálókat” is. Cinikus, kritikus és nagyon okos – ma, a „fake it ’til you make it” korában minimum tanulságos olvasni. És nem utolsó sorban roppant szórakoztató.

Jo Nesbø: Vér a havon

Rövid és ütős skandináv krimire vágytam, hát megkaptam. Nesbø szokatlan kisregénye olyan, mint egy segélykiáltás: zavaros, csapongó mese egy szerelmes bérgyilkosról, aki teszi az egyetlen dolgot, amiben jó, egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen a mindent felkavaró nő, aki miatt aztán rossz embert öl meg és igazi noir-hangulatú összeesküvésbe keveri magát.

Olav, a diszlexiás irodalomrajongó bérgyilkos végzete eleve elrendeltetett: az első ifjúkori gyilkosság után természetes módon sodródott a bűnelkövetők világába, ahol előbb derült ki, mi mindenre alkalmatlan (bankot rabolni, prostikat futtatni, droggal kereskedni) mint hogy mi az az egyetlen terep, ahol profi: a gyilkolás. Magánélete nincs, hol lakik, senki nem tudja, még neve sincs, egyszerűen Olav. Költői módon el tud gyönyörködni a hóba olvadó vérben és hajlamos áldozata családjának juttatni a honoráriumát. Mintha csak műkedvelésből ölne.

Aztán ott van a siketnéma Maria, akinek fülébe titkokat suttog a metrón. Aki mellett mégis csak jobb lett volna megmaradni a felszínen is, mintsem beleszeretni a főnök feleségébe. Ahelyett, hogy kinyírná. Szánalmas-költői-lázálmos kis viszonyuk egyenes úton halad az összeomlás felé, ahol már nem az a kérdés, hogy Olav ellovagolhat-e a naplementébe a gyönyörű nő oldalán, hanem hogy túléli-e bárki ezt a kalandot. Noir-ujjgyakorlat a jelen egyik legsikeresebb skandináv krimiszerzője tollából – egy este alatt elolvasható, különösebben mély nyomot nem hagy, de ráerősít az ezerszer olvasott tanulságra: sose szeress bele a nőbe, akit meg kéne ölnöd (kár, hogy Olav nem olvasott noir-klasszikusokat).

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Ha már ujjgyakorlat… A jelen egyik legérzékenyebb sárkányszelídítője e kisregénynek álcázott novellában úgy beszél gyászról, elengedésről, elfogadásról, hogy miközben ujjgyakorlatnak tűnik nem egyszer, óhatatlanul összeszorul a torkunk és potyognak a könnyeink tőle. Ő így gyászol. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan, mesébe fojtva azt, ami máskülönben kimondhatatlan. Fogalmam sincs, gyászol-e egyébként. Nem tudom, a mesébe oltott fájdalom miből táplálkozik – de azt tudom, hogy Gaiman óta senkinél nem éreztem ennyire egyértelműen: igen, így kell harcolni a minden sarokban ránk leselkedő démonok ellen. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan. Elfogadva azt, ami úgyis ránk ugrik. Mosolyogva kitárni a karunkat és azt mondani neki: én kész vagyok megbirkózni veled.

Borzasztó nehéz feladat megmutatni, milyen az a veszteség. Mi az a veszteség. Annak, aki olyan szerencsés, hogy még nem tapasztalta, csaknem lehetetlen. Lehetsz te bármilyen empatikus, beleérző, érzékeny lélek, amíg nem élted át, fogalmad sincs milyen az a tátongó lyuk a bensődben. Backman írásában érzem a potenciált, hogy meg tudja mutatni – hogy taníthasson gyermeket, elfogadni az egyre nehezebben hazataláló szülőt, nagyszülőt; hogy taníthasson felnőttet, megbarátkozni a józan ésszel soha fel nem foghatóval. Hogy mind elveszítjük egyszer a hazafelé vezető utat. Érzem a potenciált, mégsem tudok teljes szívvel bízni benne, hogy nem lesz pusztába kiáltott szó: mert épp a veszteségeim mutatták meg, mennyire értetlenül, elutasítóan, korlátoltan áll a külvilág e veszteségekhez. Több Backman kéne, jóval több, hogy ilyen érzékeny írásokkal felvehessük a harcot a másik fájdalmával szembeni közöny ellen.

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

„Felteszem, hogy ha valamiképpen be akarná építeni a Justine-kéziratába mindazt, amit én most elmondok, akkor rendkívül furcsa könyv jönne létre: a történetet, hogy úgy fejezzem ki, rétegesen beszélné el. Meglehet, hogy akaratlanul is ilyesféle, merőben új formát sugalmaztam magának, valami affélét, mint Pursewarden elképzelése a „mozgatható válaszfalú” regénysorozatról, ahogy elnevezte. Vagy talán még inkább olyasmit, mint egy középkori palimpszeszt, pergamenlap, amelyre különféle fajta igazságok vannak rögzítve egymás hegyibe-hátára, s az egyik megsemmisíti - vagy olykor: kiegészíti - a másikat. Szorgos szerzetesek kivakarnak egy ókori elégiát, hogy helyet csináljanak a szentírás valamelyik versének!

Úgy hiszem, ez nem is rossz hasonlat Alexandriára…”

Lawrence Durrell 1957-60 között megjelent monumentális tetralógiája, a Justine-Balthazar-Mountolive-Clea négyese jó húsz éve kerülget. Kiskamaszként kívántam rá először, amikor még fogalmam se volt róla, mi fán terem a modern irodalom, de ha egyszer olyan egzotikusnak tűnt, ráadásul a modern szerelem vizsgálatát helyezte kilátásba. Még jó, hogy akkoriban nem volt meg a családi könyvtárban, mert gyanítom, egy szót nem értettem volna belőle. Aztán amikor már - még mindig kamaszként - faltam a „modern irodalmat”, derogált holmi szerelmes egzotikumokkal múlatni az időt. Hogy mindig ott keringett az érdeklődésem perifériáján, azt jól jelzi, hogy tán három alkalommal is felkerült az elátkozott várólista-csökkentő listára, de mindig hoppon maradt. Eddig.

Mint a hosszú évek (mit évek, évtizedek!) óta kerülgetett olvasmányok általában, ez sem váltotta be minden hozzá fűzött reményem – ezzel együtt is remek élmény volt. Hömpölygő, ráérős szövegfolyam, amibe bele kell feledkezni – nyaralásra való könyv, vagy még inkább nyári szünetre (aki olyan szerencsés, hogy…), neki kell ajándékozni heteket, hogy a maga tempójában hasson, ringasson, húzzon le mocsárként olykor, ülepedjen, engedjen el, majd rántson megint magához. Mint egy mocskos-bűzös, dekadens város, amelynek falai közt megállt az idő, amely magához vonzza a világ összes kétes-elbűvölő szélhámosát. Mint egy nő, akinek szereteténél csak a képmutatása a nagyobb, aki bosszúvágytól és kétségbeeséstől fűtötten éget fel maga körül mindent, hogy királynőként emelkedjen ki a lángokból.

Szerelem, vágy, képmutatás, megcsalás, szerepek és letépett álarcok; vallásos hevület és világi mozgalmak, politika, intrika, nemzetközi pénzvilág; a modernizálódó Egyiptom ábrándképe és a hagyományos sivatagi életformák földhözragadtsága; művészi szabadság és féltékenység, alkotói válság és megkötött kezek. Mint egy álarcosbál részeg körforgásában, úgy keringenek egymás körül a legkülönbözőbb témák, hogy kiadják a két világháború közti Alexandria groteszk, fülledt, erotikától fűtött, európai dekadencia és ókori hagyományok közt megrekedt miliőjét. A városét, amely épp oly kiismerhetetlen, mint a benne élők.

Ebbe az Alexandriába kalauzol Darley, a szerény körülmények közt tengődő angol író és tanár. Darley, aki zavaros, túlfűtött viszonyba keveredik a nagyvilági Justine-nel, egy európai nevelést kapott, dúsgazdag és érzékeny lelkületű bankár kissé színpadias feleségével – az ő veszélyes szerelmük és törvényszerű bukásuk adja az első kötet gerincét. A kötetét, amit aztán újra meg újra értelmez a három folytatás. Durrell négyszólamú regényfolyama korában merész kísérletnek számított, ő maga a regényforma totális megújítását tűzte ki célul – ami ma már, a poszt-posztmodern korában minimum megmosolyogtató. Ugyanakkor ma is értelmezési kísérletek hadának adhat terepet: hisz a Justine történéseit ezerféleképp meséli újra a másik három kötet. Van, aki körkörös szerkezetet emleget, mások zeneműhöz hasonlítják, melynek témáit minden variációban áthangszerelve halljuk – az értelmezést nehezíti, hogy az sem dönthető el teljes bizonyossággal, beszélhetünk-e rögzített témákról, vagy mint egy kaleidoszkóp forgásakor, minden újabb nézőponttal szétesik az egész építmény?

Érdekes módon a Justine a legnagyobb falat, mintha a homályban hagyott részletekkel és a csapongó meseszövéssel Durrell direkt próba elé állítaná az olvasót: ha ezt megemészted, akkor méltó vagy a desszertként kínált átértelmezésekre. A Balthazar, a kabbalisztikával foglalatoskodó orvos könyve nem csupán más szemszögből mutatja ugyanazt a történéssort, de átszínezi a szereplőket, a motivációkat, a kapcsolathálókat. Sejthető, hogy nem minden úgy volt, ahogy akár Darley, akár Balthazar látják vagy láttatják – de hogy mit tesz mindehhez hozzá a Mountolive, az ősi Egyiptom dicsfényének megtestesüléseként megjelenő nagyvilági Leila szerelméért élő angol diplomata könyve, arra legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. A Justine olykor szappanoperába illő fordulatokkal operáló szerelmi sokszögei után a Balthazar filozófiai fejtegetései és a Mountolive grandiózus politikai összeesküvést leplező szála igazi ínyencség – nem véletlen, hogy e két középső kötet eteti magát a legjobban. Hozzájuk képest a Clea visszalépés, noha a tetralógiát tekintve ő visz előre – egy újabb teátrális szerelem felé.

Ha van hibája a regényfolyamnak akkor ez épp a teatralitása. A csapongását, a néhol túlhajtott filozofálást, a politikai túlkapásait és valószínűtlenségét megbocsátom, a teátrális jeleneteit és a szappanoperába illő fordulatait kevésbé. Durrell túl jó író ahhoz, hogy szüksége legyen ezekre. Persze épp ezek a nagyívű, tragikus érzelmek és hatásos fordulatok garantálják, hogy a filozofikus eszmefuttatások, pszichologizálás és irodalmi(askodó) kísérletek dacára az Alexandriai négyes egy rendkívül olvasmányos, sikerre ítélt egzotikus kalandregény legyen.

Ami egyfelől remek, mert eljut az olvasókhoz, másfelől épp azt nem hagyja érvényesülni, ami az én szememben lényege: az alkotás folyamatának boncolgatását. Aki szórakoztató egzotikumként veszi kézbe, azt jó eséllyel megakasztja és elrettenti a Darley és a másik két író, Arnauti (Justine első férje és élettörténetének méltatlan megörökítője) és Pursewarden (Darley örök vetélytársa, mind az irodalomban, mind Justine szívében) alakján átszőtt parttalan elmélkedés írásról, irodalomról, szerepekről, szereplőkről, valóság és történet viszonyáról. Pedig olyan ízt ad az egészhez, ami fontosabb, mint a kaleidoszkóp folyton széteső képe: az örök relativitást. Hisz valóságunk mindig csupán a miénk, a másik ember megismerésére tett minden kísérlet csupán kísérlet – az „alexandriai négyes” szemszögén kívül még van vagy ezer másik, amelyből megírható lenne ugyanez a történet. Darley, Arnauti, Pursewarden, Durrell – mind egy és ugyanaz. A szerző, aki nem nyugszik, míg meg nem próbálja megörökíteni a megörökíthetetlent.

Kiadó: Európa

Fordító: Szőllősy Klára

Túl az év felén…

Ő nem könyves, de idei szerelem :)

Tavaly az év végi összegzés annyira szomorkásra sikeredett, hogy magam is meglepődtem rajta, hát még az olvasóim, de hát ez van, akkor ez jött ki. A nagyívű éves összegzésekkel általában pont ez a baj: a legmarkánsabban a torokszorító események maradnak meg és azok tükrében kicsit nehéz a jóra fókuszálni. Ez az év viszont közepesen jól indult, ezért januárban még azon is gondolkodtam, hogy havi zárásokat kezdek írni, ne mindig csak a nagyszabású összegzéseket kapjátok. Aztán persze ebből nem lett semmi, legfőképpen azért mert nem olvasok annyit, hogy érdemes legyen, a vásárlásokról meg sosem szoktam beszámolni, mert minek.

De most eltelt egy fél év, olvasom a többiek összegzéseit, meg itt van ez a szimpatikus irányított kérdéssor (csakazértsem „tag” – ez nálam amúgy is egy munkahelyi szakkifejezés :P) és el is gondolkodtam pár dolgon az utóbbi hetekben, ami érinti az olvasási-blogolási szokásaim (is) úgyhogy ez jó alkalom valamiféle számvetésre. Szóval olvasom a többiek összegzéseit, nem csak félévest, jópáran írnak rendszeresen havi zárásokat is és csak szörnyülködöm az olvasott könyvek mennyiségén – miközben nekem idén jó, ha havi három-négy-öt olvasmány lecsúszik, mások könnyedén olvasnak havi tíz könyveket. Ami persze jó, és pár éve még én is így csináltam, és akkor nekem is milyen jó volt, de most valahogy annyira más minden és ez nemhogy nem hiányzik, de el se tudom képzelni…

Lelassultam. Nem csak olvasásilag. És nem kimondottan önszántamból, de azért mégis… Telítődtem is kissé mindenféle élményekkel. Most inkább befelé figyelek. Egy kedves ismerős kifejezésével élve erős önismereti heteket élek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy irodalom helyett többnyire pszichológiai témájú cikkeket olvasok, vagy csak ülök az erkélyen és bambulok, hallgatom a szél zúgását és azon gondolkodom, mit kezdjek ezzel a brand new Timivel :) Hogy eme változások a blogon mit hoznak? Fél éve elgondolkodtam azon, van-e értelme egyáltalán csinálni, most ez nem kérdés: van. Szeretjük, ad hozzánk, nagyon sokat köszönhetünk neki és mindig visszatérünk hozzá. De a rendszeresség csorbát szenved. Talán ritkábban lesznek posztok. Talán több lesz a morfondírozás és az egyéb kulturális élmény, mint a könyv.

Talán még az a szentségtörés is bekövetkezik, hogy újra írok olyasmiről, amiről már van cikk: mert most leginkább újraolvasok. Keveset olvasok, azt is hektikusan és semmi nem elég jó. Nagyon vágyom vissza bizonyos hangulatokba, és ha sok csalódás után rájövök, hogy semmi sem „olyan” mint amire vágyom, akkor bizony ráveszem magam az újrázásra. És biztosan több lesz az ömlesztett poszt, mert sok mindenről egyszerűen nem jön ki több mint pár sor… Biztos ez is a befelé figyelés része, hogy kevésbé vágyom kiírni a véleményem meg az érzéseim, inkább dédelgetném magamban, mit adott a könyv.

Ennyit a tervekről meg rólam. Majd év végén visszanézek és értékeljük ezt a kis töprengést is. Most pedig lássuk az első félévet könyves szempontból, játékosan:

1 – A legjobb 2017-es olvasmányod

Holtversenyben az alábbi három – ők egészen biztosan szerepelni fognak az év végi listámon is, a sorrend egyelőre képlékeny. Hogy mindhárom így vagy úgy a gyászfeldolgozásról szól, az nem véletlen.

  

2 – A legjobb folytatás, amit 2017-ben olvastál

Érdekes kérdés, végignézve a listámon, három számomra új folytatást olvastam, de egyik sem hagyott mély nyomokat bennem és egyik sem volt számottevően jobb, mint az előzménye. Ellenben az újraolvasott Galbraith-kötetek esetében megint rácsodálkoztam, hogy ez a cucc részről részre jobb…

3 – Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél

Hogy PuPillát idézzem, tele a ház ilyenekkel :) Mégis amit leginkább olvasnék most az nincs itthon (még). Javíthatatlan optimizmussal ugyan nem lehet vádolni, de az a néhány értékelés, amit olvastam róla, meggyőzött, hogy ez nekem kell.

4 – Legjobban várt friss megjelenés az év második felére

Az egész év legjobban várt megjelenése nálam Dan Simmons Ílionjának folytatása, az Olympos, amit eredetileg tavaszra vártunk, aztán mégse, aztán voltak olyan pletykák hogy lehet nem is lesz :( aztán most már legalább odáig eljutottunk, hogy a kiadó bejelentette, hogy az őszi megjelenések közt lesz Simmons – hát, csak remélni tudom, hogy ez a könyv!

5 – Legnagyobb csalódás

Amennyire kíváncsi voltam rá, annyira semmilyen volt a Neked adom a napot – amúgy nem bűnrossz könyv, ha az év végéig „csak” ekkora lesz a legnagyobb csalódásom, boldog lehetek.

6 – Legnagyobb meglepetés

Az idei sci-fi és fantasy novellaválogatás. A tavalyi után, ami azért sokkal vegyesebb élmény volt, megdöbbentően erős novellákkal van megtöltve.

7 – Kedvenc új szerző

Számomra is meglepő módon az előbb említett novelláskötetből kerül ki – Seth Dickinson annyira lenyűgözött Az éj és selyem törvénye című írásával hogy azonnal rákívántam nemrég megjelent regényére, a Kormorán Baru, az árulóra, pedig előtte totál hidegen hagyott.

8 – Legújabb könyves szerelem

Régi-új szerelem, kicsit csalok is vele de a friss olvasmányaim közt nemigen találtam új „szerelemre” – viszont év elején végre bekúszott a lakásba egy négykötetes Shakespeare összes drámái amire már régóta vágytam és így végre újra gátlástalanul belevethetem magam a bárd műveibe.

9 – Legújabb kedvenc karakter

Mabel, Helen McDonald héjája. Soha nem tudtam még így belehelyezkedni egy állat alakjába. Amúgy is egyre jobban lenyűgöznek a ragadozó madarak.

10 – Egy könyv, amin sírtál

Mi más lehetne, mint a H, mint héja? Az apa halála, mint téma, a szerző depressziója és a héjaszelídítés kudarcai önmagukban is ríkatnak, de az sem használt neki, hogy felfokozott állapotban, kórházból ki-be járkálva olvastam.

11 – Egy könyv, ami boldoggá tett

Az Aranypinty. A téma ellenére egyszerűen imádtam lubickolni Donna Tartt tökéletesre csiszolt mondataiban és gyönyörű leírásaiban.

12 – Kedvenc filmes adaptáció, amit idén láttál

Szerintem nem láttam olyan sok adaptációt idén, de a legfrissebb jó élmény a Tíz kicsi katona, ami gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá Agatha Christie művéhez, de elképesztően pontos, hatásos, letisztult és borzongató adaptáció, kivételes szereplőgárdával.

13 – Kedvenc értékelés, amit idén írtál

Nem szoktam annyira szeretni a saját írásaim, de a Héjára, a Jackie film kritikájára és Az ecetlányra büszke vagyok.

14 – A legszebb könyv, amit idén vásároltál vagy kaptál

A legendás állatok és megfigyelésük forgatókönyv – meglepően igényes és szép kiadás, kimondhatatlanul örülök, hogy itthon is megjelent.

15 – Melyik könyveket szeretnéd elolvasni az év végéig?

Kismilliót, de ez hétről hétre változik, inkább nem tervezek szigorúan, hagyom magam spontán olvasni. A teljesség igénye nélkül azért annak örülnék, ha sorra kerülne valami Simmons, az új Kim Stanley Robinson, China Miéville; sok-sok Woolf újraolvasást tervezek még; skandináv krimit is olvasnék megint mert már rég volt és mindenképpen folytatom a Shakespeare újra köteteket. És pont a napokban gondolkodtam azon, hogy el kéne menni könyvesboltba mert évek óta nem válogattam csak úgy. Szóval...