2019. augusztus 22., csütörtök

Zadie Smith: Swing Time


„[…] végül rájöttem, hogy ő jobban hat rám a hallgatásával, mint amit én el tudok érni ezekkel a szavakkal. Ugyanazzal tart sakkban, mint mindig: az ítéletével, és ez túlmutat a szavakon. Semmit nem tudok felhozni, ami megváltoztatná azt, hogy én voltam az egyetlen szemtanúja, az egyetlen ember, aki tudja, mi minden lakozik benne, mi mindent nem láttak mások, mi minden veszett kárba, mégis otthagytam őt a láthatatlanok között, ahol ordítani kell, hogy az embert meghallják.”

Willesden, Nyugat-London, nyolcvanas évek: két félvér kislány, a jamaicai származású, politikai ambíciókat dédelgető anyától és angol apától született névtelen elbeszélőnk és a börtönviselt, munkanélküli fekete apától és segélyen tengődő fehér anyától született Tracey a helyi tánciskola tükrei között kötnek életre szóló szeretettel-gyűlölettel teli barátságot. Vagy valami affélét. A kötelék adja magát: a méregdrága rózsaszín tütük és szőke hajfonatok világában a két szegénynegyedből származó félvér kislány véd-és dacszövetségre lép. Közös szenvedélyük a tánc, közös játékuk a szülőkről szóló légből kapott történetek mesélése (így lesz a börtönviselt apa Michael Jackson táncosa, a mindössze egyszer látott hófehér féltestvér a Királyi Balett növendéke). Vetélkedés, gyermeteg képzelgések, koraérett megalázások és zsarolások az egyik, kitörési kísérletek a másik oldalról. Tracey előtt egyetlen út áll: a tánc. Vagy a legjobb lesz, vagy örökre elnyeli a segélyek, bérlakások, drogos bandák, ki tudja hova lett apák világa. Elbeszélőnk ennél eggyel jobb helyzetből indul, köszönhetően az ambiciózus anyának, aki titkon mélységes elégedettséggel konstatálja a felfedezett lúdtalpat és az előadóművészet helyett egyetemre kergeti egy szem lányát.

Annál nagyobb a csalódás, amikor a média szakos diploma és a kilátástalan ügynökségi munka után hősünk egy gyanúsan Madonnára emlékeztető popsztár-ikon személyi asszisztense lesz. Hello magánrepülők, csillogás, földöntúli luxus, világkörüli turnék… Viszlát magánélet, saját karrier, kapcsolatok, barátságok, kötődések… Willesden a múlté. Ahogy Tracey is. A tehetséges, színpadra termett Tracey, aki egyszer még a West Enden is fellépett. Tracey, aki megvalósította a gyermekkori álmot – egy pillanatra. Vajon nem volt elég tehetséges? Nem volt elég kitartó? Vagy csupán láthatatlan volt – a bőre, a lakcímkártyája, a neveltetése miatt? Vagy csak hiányzott a képből a szem, amely meglátja a csiszolatlan gyémántot?

Gyermeki álmok és felnőtt kudarcok – ezek színezik életünket. A két lány barátsága amit adott, el is vette. Mindkettőjüktől. Tracey soha nem emészthette meg, hogy barátnője tanulhatott, míg ő nem – hogy az elbeszélőnek jutottak lehetőségek, hogy válogathatott, míg előtte egyetlen út állt, azon sem tudott végig menni. Elbeszélőnk soha nem emészthette meg, hogy Tracey tehetségesebb volt, hogy barátnőjének legalább jutott egy morzsányi rivaldafény, míg ő maga, a tanulmányaival, a lehetőségeivel, a világlátásával örökre háttérben maradt. Mindkét lány kudarcot vall a saját terepén. És egyik sem tudja megbocsátani a másiknak a saját kudarcát. Hisz hogy is bocsáthatnánk meg az egyetlennek, aki látta, mi rejtőzik bennünk, hogy hagyta, hogy sutba dobjuk?

Sűrű regény a Swing Time, Zadie Smith többfenekű történetben mesél identitásról, barátságról, sztárkultuszról, modern kori kizsákmányolásról, önbecsapásról és a művészet hatalmáról. Olykor elvész a számtalan téma között, és nem egyszer túlzásokba esik (a drámainak szánt szerelmi sokszög például teljesen felesleges kör volt), ennek ellenére minden percet megér a vele töltött idő. A két lány töredezett, egymást gyötrő barátsága a nyomornegyed poklában nem egyszer juttathatja eszünkbe Elena Ferrante világhíres briliáns barátnőit a Nápolyi regényekből – Lila és Elena épp olyan intenzitással teszik tönkre egymás életét, miközben szabadulnának elnyomó közegükből, mint Tracey és barátnője. Tán épp ez az óhatatlan összehasonlítás (óhatatlan, hisz manapság a csapból is Ferrante folyik – köszönhetően immáron nem csak a szerzőt övező rejtélynek, hanem a regényekből készült sorozatadaptációnak is) a ludas abban, hogy e szőttesből nem a barátságtörténet fogott meg leginkább.

Jóval erősebben hatott rám a narrátor identitáskeresése és annak kudarca – és ezzel alapos összefüggésben a körülrajongott sztár mellett láthatatlanul sürgő-forgó, saját életüket, kapcsolataikat, álmaikat háttérbe szorító segítők élete. A névtelen elbeszélő – elmondhatatlanul utálom ezt a frázist. Hisz mit jelent a névtelensége? Ki ő, mi ő? Tracey egykori barátnője. Aimee személyi asszisztense. A sikeres politikus anya lánya. Egy az arctalan sürgő-forgók közül, akik körül veszik azt, aki számít. Zadie Smith egy interjúban az elmúlt korok arctalan háztartási személyzetéhez hasonlította napjaink hírességek körül tucatszám forgó kiszolgálószemélyzetét – nem kedves összehasonlítás, de van benne igazság. Állj rendelkezésre a nap huszonnégy órájában, légy diszkrét, előbb tudd, hogy megéhezik, mint ő maga és állj készenlétben bármivel, amit épp megkíván. Ha kell, utazz az afrikai nyomor legmélyére és játszd el a misszionáriust a kedvéért. Ha kell, vásárolj neki csecsemőt a harmadik világból. Ha kell, intézd el az aktuális szeretője vízumát. Ne kérdezz, ne érezz, csak tedd, amit mond. Ne legyenek önálló gondolataid. Pláne ne legyenek aggályaid.

Nem véletlen, hogy Afrikába érkezvén elbeszélőnk nem találja meg, amit keresne – gyökerek, identitás, összetartozás-tudat: ilyesmit csak az találhat, aki önmagában, saját személyiségében legalább biztos. Aki nem oldódik fel egy másik rávetülő fényében. Aki nem a lázadásban, a nimbusz lerombolásában látja az egyetlen utat a szabadulásra. Keserédes könyv a Swing Time – egymástól, szerektől, rivaldafénytől, bizonyítási kényszertől való függésről; béklyókról, melyeket nem tudunk levetni; barátságokról, melyeket sem megélni, sem magunk mögött hagyni nem vagyunk képesek. Függőségeinkről, melyek árnyékában soha nem találhatjuk meg önmagunkat. Amíg tápláljuk őket, csak elmosódott árnyak lehetünk – mint amit a borítón táncoló nő alakja vet.


Kiadó: Helikon
Fordító: Dudik Annamária Éva

2019. augusztus 19., hétfő

Ken Liu (szerk): Láthatatlan bolygók


Karin Tidbeck skandináv weird fiction novellái után (igazából ha az olvasás kronológiáját nézzük, akkor előtte) ismét egy „egzotikus” SF novelláskötettel barátkoztam – Ken Liu tavaly már elvarázsolta a hazai olvasókat is A papírsereglet és más történetek című novelláskötetével, ezúttal pedig egy általa szerkesztett, a kortárs kínai sci-fi legfontosabb fiatal szereplőinek díjnyertes írásait tartalmazó antológiát vehettünk kézbe az Agave jóvoltából. Elmondhatatlanul örülök annak a formálódó tendenciának, hogy a legnépszerűbb SF kiadók nem kizárólag angolszász köteteket adnak a kezünkbe – és e tekintetben bizony a jó hazai majdnem annyira egzotikumnak számít, mint a távol-keleti vagy skandináv, afrikai, dél-amerikai szerző. Miért is? Mert annyira hozzászoktunk az angolszász (főleg észak-amerikai, hisz az Európából indult sci-fi zsáner lényegében az USA-ban bontakozott ki teljes dicsőségében) elbeszélésmódhoz, tematikához, szórakoztatóipari technikákhoz, hogy minden, ami kicsit is más, újszerűnek és egzotikusnak tűnik. Jószerivel még a zsáner kereteinek nagy feszegetői is jellegzetesen amerikai mód mesélnek. Dick delíriuma éppúgy az amerikai álomban gyökerezik, mint Kim Stanley Robinson társadalomkritikája és megváltáskeresése.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „mindenhol máshol” a sci-fi újszülött gyermek, pedig a kínai sci-finek éppúgy vannak hagyományai, mint az amerikainak, még ha nem is ismerjük őket oly jól. Többek közt erről is olvashatunk Ken Liu bevezetőjében, valamint Cixin Liu és Hszia Csia esszéiben is. Ha már esszék: annak pláne elmondhatatlanul örültem, hogy Liu beválogatott a kötetbe három, a kínai sci-fi (és áttételesen a kínai irodalom és társadalom) jelenlegi helyzetével foglalkozó esszét – manapság egyáltalán nem divatos ez a forma, egy zsánerkiadót valószínűleg a világból lehetne kikergetni egy esszékötettel, egyszerűen nulla igény van rá a mai olvasók nagy részében, épp ezért máshol nagyjából esélyünk sincs ilyesmit olvasni fordításban.

Na de a főszerep mégiscsak a novelláké, amelyeknek képet kéne adniuk arról, milyen is a kínai sci-fi, milyen talajról indult Ken Liu, Ted Chiang és a kötetben egyedüli világsztárként szereplő Cixin Liu. Sikerül vajon? Igen is meg nem is. Annyiban jól körülrajzolható képet kapunk, hogy szinte mind erősen gyökerezik a kínai kultúrában, történelemben, hagyományokban; van egy valóban egzotikusnak ható mesélési mód, ami mintegy a sci-fi jövőjébe emeli a népmesei elbeszélést (sokszor eszembe jutott olvasás közben, hogy Veres Attila kisgömböce és elvarázsolt borkóstolója mennyire hasonló módon gyökerezik a magyar mesékben, mint például Csen Csiu-Fan vagy Hszia Csia írásai – erre gondolok, amikor arról beszélek, a fősodorhoz képest  a hazai sci-fi is lehet egzotikus); és nem hagyhatók teljesen figyelmen kívül a jelen kínai politikájára való utalások – ugyanakkor a legtöbb írás egyetemes problémákra reflektál, melyek Budapesttől Fokvárosig ugyanúgy nyomaszthatják a ma olvasóját: öregedés, kiégés, túlnépesedés, környezeti változások, az egyéniség feloldódása a „rendszerben” (legyen az politikai vagy céges), elembertelenedés, a valódi kapcsolatok és kötődések elértéktelenedése.

Tizenhárom novella került a három esszé mellé, hét szerzőtől – nyilván nem egységes a színvonal és nem is hagyott mind maradandó nyomot, de ez természetes. Fókuszáljunk arra, ami igen, szerencsére ezek vannak többségben. Ma Po-Jung „A csend városa” című írása méltán pályázhat a kötet legerősebb darabja címre – ez a sok szempontból 1984 utánérzésnek ható történet az önmaga paródiájává (és egyben gyilkos fegyverré) váló cenzúráról elsőre egyértelműen a jelenkori Kína kritikájának tűnik, valójában azonban jóval több annál. Arról mesél, politikai berendezkedésektől függetlenül, hogy mivé lesz az ember, ha eltűnik alóla a nyelv, ha végletekig szegényedik az eszköztár, amellyel kifejezheti önmagát, ha behódol az „egészséges” szavak törvényének, ha elfelejti a másokkal való interakció jelentőségét. Éppúgy jelképezheti a napjainkban tömegesen (teljesen mindegy, milyen okból) idegenbe szakadtak anyanyelvtől fosztottságát, mint a digitalizációba belenőtt, emotikonokkal kommunikáló nemzedék képtelenségét az írott nyelvek használatára – hogy ki mit lát bele, az tényleg csupán egyéni ízlés kérdése. Az már csak ráadás, hogy miközben a nyelvtől fosztottságról mesél, törvényszegő csoportja a beszélgetés mellett a zavartalan szexuális együttlétben éli meg lázadását – a legkifinomultabb és a legösztönösebb emberi tevékenység ilyetén összekapcsolása gyönyörűen mesél az ember kettősségéről, éteri és földhözragadt elválaszthatatlanságáról.

Hao Csing-Fang „Összecsukható Peking” című novellája szintén a legerősebbek közé tartozik – társadalmi különbségekről, túlnépesedésről, átjárhatatlan határokról ír, miközben a három térre és három idősíkra szétválasztott nagyváros víziója az egyik legijesztőbb, egyben technikailag legizgalmasabb sci-fi ötlet, amit mostanában olvastam. Érdekes hogy Hao Csing-Fang másik írása, a válogatás címét adó „Láthatatlan bolygók” számomra eléggé semmitmondó volt – ahogy sajnos a Háromtest-trilógiával világhírűvé vált Cixin Liu két írása is hidegen hagyott. Ügyes, de nem képes megérinteni. Nem úgy, mint Csen Csiu-Fan, aki mindhárom novellájában szívhezszólóan és okosan mesél az általunk ismert valóság viszonylagosságáról, a technikai fejlődés beláthatatlan irányairól, arról, mi történik velünk és az álmainkkal, ha hagyjuk, hogy elvakítsanak a vetített álmok (egyáltalán: van vajon választásunk?). Hszia Csia szintén három írással szerepel a kötetben – ő azon szerzők közé tartozik, akik erősen táplálkoznak a hagyományos kínai mesekincsből, ugyanakkor nagyon mai, nagyon olvasóbarát módon, Neil Gaiman regényeit idézve szól a nyugati olvasóhoz. „Száz szellem esti parádéja” című novellája nem csak Gaimant, hanem Hajao Mijazaki animéjét, a Chihiro szellemországbant is eszembe juttatta – annyira, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon ha valami ennyire tudatosan él a nyugati fogyasztói igényeket sikerrel kiszolgáló mesélési móddal, az mennyiben adhat képet a „klasszikus” kínai sci-firől? Vagy - és itt kanyarodnék vissza  a kiindulóponthoz - globalizált világunkban már az irodalom is annyira globálissá vált, hogy értelmetlen kínai sci-firől, amerikai sci-firől, magyar sci-firől beszélni?

A válasz nyilván nincs nálam – ehhez túl kevés rálátásom van a sci-fi irodalmára, hisz még mindig csak kóstolgatom a zsánert. De hála az ehhez hasonló megjelenéseknek, egyre változatosabb és egyre ínycsiklandozóbb választékból kóstolgathatok. Csak így tovább!


Kiadó: Agave
Fordító: Pék ZoltánBenkő FerencHuszár Andráskiskádár tamásMolnár Berta EleonóraBosnyák EditJuhász Viktor


2019. augusztus 15., csütörtök

T. S. Eliot: Versek, Drámák, Macskák könyve - és egy kis verselemzés


Számomra állandóan megújuló kaland Eliotot olvasni. Talán mert tényleg érni kell ehhez a súlyos, egy korszak maradéktalan csúcsának tekinthető költészethez. Amely eredetileg felforgató volt, borzongatóan más, mint a korábbi hangok - ahogy Joyce Ulyssese volt maradéktalanul más, vagy a Bloomsbury-kör íróié, Wirginia Woolf vagy például E.M. Forster regényei; valami volt abban a tízes-húszas évekbeli angol levegőben, ami felkavarta az addigi állóvizet. T. S. Eliot Átokföldjét (Vas István címadása - Weöres Sándor A puszta országnak fordítja) a korabeli kritika hatásában a szarajevói merénylethez hasonlítja - ha észben tartjuk, hogyan törte meg úgymond a "boldog békeidőket" a Nagy Háború kirobbanásához apropót szolgáltató esemény, úgy ez igen erős hasonlítás. Tény, a kulturális utalások és idézetek gátlástalan kollázsából faragott, meglehetősen pesszimista, komoly lélegzetű költemény 1922-ben zárójelbe tette az angol költészet korábbi irányait. Úgy nyúl kulturális hagyományokhoz (a Grál-legendától a Taroton át a Halászkirály mítoszáig) költőelődök verssoraihoz (Dantétól Verlaine-ig) és a kor filozófiai irányadóinak munkáihoz, hogy közben erősen kötődik az időszak beszélt köznyelvébe - a számos beszédszintet hibátlanul egymásba simogatva.

Valahol rendkívül vicces, hogy ez a verseit évekig simogató, cizellált, bonyolult belső világokat élő költő jelenleg a Macskák musical szövegeinek alapjául szolgáló kötet: a Macskák könyve szerzőjeként él elsősorban a köztudatban. Tény, legalább ennyi figyelemmel gondozta azt a szarkasztikus, nagy macskaismerettel és -szeretettel formált tükröt is - a kora társadalmára (és a Dickens köpenyéből előbújt, korában jellemző társadalomábrázolásra) ebben a kedves, de kíméletlen játékban reagálva leginkább. Szeretni való olvasmány, és jóval kevesebb munkát igényel az olvasótól, mint a nagy költemények - és mivel ma azért nem kicsit szolgálja ki még a magasságos szépirodalom is az olvasói/befogadói elvárásokat (avagy legalább eljátszik velük, ahogy a macska a gombolyaggal), valahol nem csoda, hogy leginkább ez a musical által folyamatosan placcon tartott munkája él.

Pedig az övé amúgy egy folytatható hagyomány. A kor fiataljai (már aki életben maradt az Első Világháború után) keresték a "hogyan tovább" lehetőségeit - és nem találták. Ezt a mély kilátástalanságot Eliot számos versben és drámáiban is sikerrel ragadja meg, Az Üresek érzését, a hiába telő idővel; miközben számos esetben a szövegbe horgonynak vetett kultúra valójában ennek a kilátástalanságnak is odatartotta a maga kegyetlen tükrét. Ahogyan a pályakezdő kötete számomra talán legkedvesebb versében, J. Alfred Prufrock szerelmes énekében, amit most kissé részletesebben is bemutatnék nektek.



T.S.Eliot: 
J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

                                 „Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
                                 ki földre megy még: volna jó okom rá,
                                 hogy lángom többet moccantani féljek.
                                 De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
                                 ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
                                 mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

                                 [Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]


Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.



(Figyeljük meg az Elioti megfigyelések, észrevételek felépítését - már itt feltűnhet a címben is kifejezett ellentmondás: a valami fennkölt és nemes (hogy ne mondjam mitologikusan hősi) attitűd tétova szélfújtsága ebben a hamis és töredékes jelenben. Amelyben a Ladyk Michelangelóról fecsegnek; természetesen blőd közhelyeket, azon a megfellebbezhetetlen hangon, ahogy csak a társadalmi szelek által palotákba fingott butaság érzi magát mindenki másnál helyénvalóbbnak. Avagy - nézzük Prufrock urat, a hősünket, aki ilyennek látja őket; akit már a névadással is ebbe az alapjában megszólíthatatlan sznob közegbe helyez a költő, oda valónak. A megszólaló lírai én legfeljebb a költő karikatúrájáé - akinek minden minősítő gesztusa visszahull a saját (enyhén kopaszodó) fejére.

Allusio-technikának nevezik ezt a kegyetlen versalkotó hagyományt, amit szerzőnk itt használ, a szövegbe tördelt utalások és idézetek (Homérosztól Biblikus utalásokon át John Donne-ig), a Dantétól való mottó adják meg a (magában is jelentéktelen) történések, "a szokott estély, a szokott időben" banalitását ellensúlyozó mélységet. Aminek érzetétől csak még jobban jelentőségét veszti a még bármi tehető... Mivel Eliot az egész költészete folyamán így használta a kultúrát, egyszerre sorvezetőnek és távlat-adónak, az én szememben egyáltalán nem csoda, hogy a pálya késői éveiben vallásos, határozottan hagyományokba kapaszkodó eszközkészlettel teljesült ki a versek alaptónusa. Pontosan ugyanazt művelte, mindvégig - csak a befogadásban ez először lázadásnak, majd a rebelliót megtagadó hagyománytiszteletnek tűnt. Holott a költő a verseiben mindvégig odaméri a versbe emelt alluzív elemekkel a jelenét a kultúra emlékezetéhez; igaz, a pálya elején több, később talán kevesebb iróniával.)



Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
   Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
   S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
   Így hát merhetek-e?
   S hogyan kezdjek bele?

..............................................................................................................

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...

Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

..............................................................................................................



(Lássuk a prófétai attitűdöt. Jönne valaki, és mondana valami alapjában fontosat. Csakhogy már a megszólalás pillanata előtt a torkára forrasztja a szót a tudat: minden bizonnyal félreértik. Az őt már annyiszor látók számára (akiket ő is lám, már annyiszor látott) nem volna ennek a modoron és szokott módon túli, prófétai megszólalásnak hitele. Lássuk a vonalkákkal elválasztott szakaszok között a tehetetlen, ajkat rágó csöndet. A megszólalás közege az üres kultúráé - ami kizárólag konvenciókból áll. Ebben a konvencionális közegben viszont minden nagyobb formátum érvényét veszti, jobb esetben pillanatnyi érdekességgé silányul (Prufrock berúgott, vagy elment az esze... Gyámság alá kéne helyeztetni...), rosszabb esetben a társaságból való kigolyóztatás áldozatául esik, légüres térbe kerül a váteszi attitűddel megszólaló hang.

És persze (ráadásul) ott a kudarc. A megkezdett monológ a saját banalitásába fullad - mert ebben a társasági kultúra által megrajzolt közegben (jelzem, ma is) elmondhatatlan a tény: a csóri ingujjasok ajkán bodorodó füst többet ér és súlyosabb tartalom, mint az egész, saját jelentőségének bárgyú tudatában tetszelgő szellemi (és egyéb) elit összes (Michelangelót dicsérő) gesztusa. Az a közeg, ahol Prufrock meghatározza önmagát, nemcsak álságos és üres, de gyakorlatilag megszólíthatatlan is...)



Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.
Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
   És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
   Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
   "Nem így képzeltem el,
   Egyáltalán nem így képzeltem el."

...............................................................................................................



(Érdemes elgondolkodni ezen a befogadói magatartáson... hiszen alapjában meghatározza, hogyan állhat a világához az alkotó ember, ha ennyire erős követelményként áll előtte az ízlés kiszolgálásának kényszere. De még inkább érdemes szembenézni ezzel az alkotói attitűddel, amit Eliot Prufrockban kíméletlen iróniával kigúnyol. A költő kora termelte ki azokat az eszközöket, amelyek alkalmassá tették a kiszolgáló jellegű művészetek gond nélküli terítését - a rádió, a mozgókép elterjedésének idején járunk, a pillanatban, amikor valóságos (kulturális elitek helyett tömegek által rajzolt) jelentést kap a tömegízlés, a tömegkultúra kifejezés. Eliot felismerését számosan értették, számosan nem (milyen érdekes, hogy a kötetben, amit most mutatok be ezzel a verssel, az utószót megfogalmazó Takács Ferenc sem "merte" teljességében és minden következményével kirajzolni mindezt e vers kapcsán - hiszen a szocialista realizmusnak is húsba vágó (akaratlan) kritikája lehetett volna egy efféle feltárás.

Hiszen a filmipar például nem is enged forgalomba olyat, amit fókuszcsoportokon ne tesztelt volna. Hiszen a felkapott zenék jobbára inkább "feldobáltak" - szakemberek által kimért várakozások keltette mesterséges őrjöngés által pillanatig csúcson tartott banalitások. Nevezzük középszerűségnek. Eliot saját félelme lehetett (mint minden igazán nagyra gondolóé) hogy voltaképp középszerű - hiszen Prufrockban pontosan megrajzolja a középszer patológiáját (hogy aztán később a Koktél hatkor színi tükrében még nyilvánvalóbbra fesse). Nem is viselte jól a kritikát, és csak néhány általa megfellebbezhetetlennek érzett alkotó (neki például Ezra Pound ilyen volt) baráti véleményét vette figyelembe, ha a komoly műveiről volt szó. Így engedte például az esszéit Wirginia Woolf karmaiba - a kor legkomolyabb esszéistájának tartva az amúgy időnként igen vitriolos kritikát fogalmazó idősebb pályatársat...) 



Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak
                                                                   (Kálnoky László fordítása)



Valaki, aki leginkább mellékszereplő... Takács Ferenc, az utószó írója szerint Polonius. Szerintem inkább Rosencrantz (vagy Guildenstern), a jelentéktelen mellékszereplők, akik felcserélhetők szinte - avagy akikről valójában nemigen derül ki, mi közöttük a különbség. A zárlat az egyik kedvencem. A szirének... és a sellők (fura mitológiai keveredés ez, Prufrockhoz méltó, hogy a kétféle lény itt egybemosódik - mint ahogy aztán a tömegkultúrában később számos helyen). Hiszen itt Eliot azzal játszik: a szirén alapanyaga valójában Prufrock. A saját hangon megszólalni képtelen kerül abba a sajátosan fordított helyzetbe, hogy végül a hangjával hívogat. Csábít a megszólalásra a benne feszülő kudarc. Teljes inverzévé fordulva végül a mítosznak...

Ez az Eliot-vers kegyetlen parafrázisra is ingerelt - nem bírtam ki, hogy a saját korom virtualitásával ne játsszak el ebben a világnak tárt, töredékességében is teljességre törekvő formai keretben. Egy verseskötet egyetlen verséről voltam képes ideköhögni ennyi szót - amit nagyon szeretek, és szerintem utolsó leheletemig olvasok majd. Köszönöm, ha idáig kísértél, olvasó.


2019. augusztus 12., hétfő

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről


„Rengeteg időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, a senki földje.”

Karin Tidbeck vékonyka novelláskötete igazi csábítás – legszívesebben egyszerre befalnánk, letudnánk, hisz könnyen olvasható, látszólag súlytalan-mesés kis írások vannak benne, jól lehet pörgetni vele az olvasmánylistát, pipa egy új megjelenés, térjünk is át valami vaskosabbra… Ennél nagyobbat nem is hibázhatnánk. Amilyen vékonyka ez a kötet, annyira súlyos, ha hagyunk időt történeteinek az ülepedésre. Zsáneridegen, de Alessandro Baricco jutott róla eszembe: ő tud ennyire szűkszavúan, ennyire kevés sallanggal ilyen mélyen hatni. Aztán - újabb zsáner-ugrás - Shirley Jackson nyugtalanító novellái a Sóbálvány kötetből: Tidbeck nem egyszer idézi a horror nagyasszonyának stílusát; a „Brita üdülőfaluja” vérfagyasztó elhagyatott nyaralóhelye egy az egyben „A nyaralók” szabályokat szegő (az üdülőszezonon túl is maradni kívánó) idős párjának megpróbáltatásait elevenítette fel; a „Rebecka” után pedig sokáig nem hagyott nyugodni (már megint) a novellairodalom egyik legerősebbje, a „Sorsolás”.

Tidbeck alkonyati időről mesél – nála mintha az egész élet egy folyamatos átmenet lenne. A képzelet határa, az emberi megismerés korlátai, a mesék és az általunk valóságosnak ismert világ közti vékony mezsgye – mindaz, ami elválasztja az álmot az ébrenléttől, a józanságot a delíriumtól, a felnőttséget a gyermeki fantáziáktól. A teremtést a haláltól. Feltűnően sok a groteszk teremtéstörténet – ahogy feltűnően sok a furcsa eltávozástörténet is. Direkt nem írok elmúlást, hisz Tidbecknél a távozás nem mindig egyenlő a halállal. Hősei közt akad aki a vittrák, e skandináv tündérek körébe távozik, akad, aki botcsinálta Ikaroszként a Napba száguld, akad, aki egyszerűen feloldódik, mintha sosem létezett volna.

Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Vékonyka kötet, rövidke novellákkal – a színvonal sem egységes, akad, amit kihagytam volna belőle, ahogy olyan is, amit a végtelenségig olvastam volna tovább, akár regénnyé bővítve. Érdekes (bár tán annyira mégsem…) hogy az értékelések többsége a kötet végén található írásokat emeli ki – nekem épp az Alice Csodaországban áthallást hordozó „Augusta Prima” és párja, a „Matrónák” maradt teljesen idegen. Mintha ilyen lenne, amikor Karin Tidbeck meghajtja saját fantáziáját a popularitás oltára előtt. Annál nagyobbat markolt belém a kötetcímadó „Rénszarvas-hegy” – nyilván mert erős hatással voltak rám egykoron a Tidbeck vittráira igencsak hajazó ír tündérekről szóló legendák; no meg mert a két kamaszlány találkozása családjuk ősi titkaival, elfelejtett hagyományaival, a „tündérnagymama” menyasszonyi ruhája felöltésének rítusa olyan toposz, amit egyfelől nem lehet elégszer elmesélni, másfelől igencsak nehéz vele újat mutatni. Tidbecknek sikerült.

A már említett „Rebecka” és a „Brita üdülőfaluja” úgy tökéletes, ahogy van; a „Pyret” áltanulmányán egy képzeletbeli lényről remekül szórakoztam és gondolatban szorosan összekötöztem Tidbecket Miéville-el, amíg meg nem alkotnak egy közös világot („Amikor egy lény úgy dönt, hogy tőle idegen faj emléktárgyai között hal meg, és nyelvi utánzatot hagy maga után, akkor vajon ösztönből vagy értelmesen cselekszik?”); de az abszolút kedvencem a kötetből a „Kicsoda Arvid Pekon?”. Túl azon az alapvető civilizációs tényen, hogy a pokol jó eséllyel egy közszolgáltató telefonközpontja, Tidbeck igen frappáns és szórakoztató választ ad arra a kérdésre, vajon mit tennénk, ha egyszer csak felhívna minket Sycorax, aki a halott anyját keresi – és elvezet az úgynevezett modern, elszemélytelenedett világunkban való teljes feloldódás rémképéhez. Az arctalan, névtelen, alaktalan hivatalnok – nem ismeretlen az irodalomban, de a weird mesék eszköztárával életre (életre?) keltve rémisztőbb kép, mint valaha. Ezek vagyunk mi. Akkor már inkább a rémmesék.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai MáriaBenkő FerencBosnyák EditFarkas VeronikaJuhász ViktorMolnár Berta Eleonóra

2019. augusztus 8., csütörtök

Hatalmas kis hazugságok – 2. évad


Nem akartam folytatást. Annyira kompakt volt az első évad, annyira jólesett az a félig-meddig nyitva hagyott vég – hisz tudjuk, ki ölt és kit, de hogy megússza-e, megússzák-e, az rejtve maradt. Persze Hollywood diktál, Hollywood pedig nem szereti a nem egyértelmű befejezéseket. Vagyis hát, ki tudja… lehet hogy szeretné ő, de tény: amíg van mit megmagyarázni, amíg van pár elvarratlan szál, amíg kérdés lehet a kérdés, hogy hőseink meg tudnak-e birkózni tettük súlyával vagy sem, addig mindig lesz folytatás. De erre még visszatérünk…

Szóval nem akartam ezt a folytatást. Még úgy sem, hogy az amúgy sem kispályás szereplőgárda (ízlelgessük, hisz van mit: Nicole Kidman, Reese Witherspoon, Laura Dern, Shailene Woodley, Zoe Kravitz) mellé leigazolták Meryl Streepet. Pláne úgy nem, mert szentségtörés vagy sem, én Streepet igazán jól játszani egy évtizede nem láttam – minden szerepében jó, természetesen, de minden szerepére rányomja bélyegét az ő merylstreepsége. A kései Brando vagy Nicholson-effektus, amikor a sztár már akkora sztár, hogy sztársága elhomályosítja a vásznon a színészt. Szóval még Streepnek sem tudtam örülni. Aztán az első kritikák (általam igencsak kedvelt kritikusok tollából is) egyaránt azt írták, hogy lassú, unalmas, önismétlő. Jajjj…

De persze megnéztem. És marhára nem bánom. Lassú? Igen. Unalmas? Cseppet sem. Önismétlő? Csak annyiban, amennyiben mindnyájan hajlamosak vagyunk nehéz helyzetben százszor egymás után lejátszani magunkban ugyanazokat a mocskos kis játszmákat. Cseppet sem divatos folytatás. Őszinte. Nem oldozza fel hőseit pikk-pakk és nem pakol rájuk mondvacsinált drámákat sem. Nagyon nem arra megy, amerre számítanánk. És ez jó. Jó, mert életszagú, mer mélyre hatolni, meri megmutatni az ember személyiségének és kapcsolatainak összetettségét. Meri azt mondani, hogy nem mindig (legtöbbször nem) tudjuk, hogyan viszonyuljunk önmagunkhoz, a gyászunkhoz, a barátainkhoz, a férjünkhöz. Fel meri tenni a kérdést, hogy hogyan tovább, ha az addig minket egyetlen célként ható bosszú célját veszti. Hogy hogyan gyászoljunk el egy férjet, akit sorozatos bántalmazásai ellenére is szerettünk – egyáltalán gyászolhatjuk-e ha épp el akartuk hagyni, ha titkon örültünk a halálának, ha részben bűnösök voltunk magunk is? Hogy mi történik, ha megfosztanak minket attól, ami addig elsődleges meghatározónk volt és új alapokra kell helyezni önmagunkat, önértékelésünket, kapcsolatainkat? Ha szembesítenek önsorsrontásunkkal? Ha nem tudunk megbékélni a saját tettünkkel?

Innentől óhatatlanul spoilerek következnek az első évadra nézve, aki még nem látta, irány az HBO GO!


Perry Wright halott. Leesett a lépcsőn azon a balul sikerült adománygyűjtő esten, öt tanú előtt, akik gyanúsan ugyanazt a mesét szajkózzák a rendőrségen és akikre látatlanban az egész városka gyanakszik. Ők a „Monterey-i ötök”, az első évad civakodó anyukái: a frissen megözvegyült Celeste, a mindenlébenkanál Madeline, a bántalmazott Jane, aki épp a haláleset előtt percekkel ébredt rá, hogy egykori bántalmazója Perry, a város legsikeresebb és leggazdagabb üzletasszonya, a mindenkit kórosan uralni akaró Renata. No és persze Bonnie, aki a végzetes lökést adta. A bohém Bonnie, akinek látszólag a legkevesebb oka volt rá. Egyikük meg fog törni. A Monterey-i ötök véd- és dacszövetsége nem tarthat örökké. Hisz mindegyiküknek megvan a maga különbejáratú drámája. Mindegyikük élete az összeomlás szélén táncol. És megérkezik a városba Perry anyja, kinek feltett szándéka, hogy mind az öt potenciális gyilkosnak megadja a végső lökést, ami a szakadékba taszítja őket.

Marie Louise Wright zseniális karakter – Meryl Streep pedig zseniális a szerepben. Amit oly régóta hiányolok, most megkaptam: ahogy átlényegül a gyászába beleőrült szenteskedő anyává, az néha komolyan félelmetes. Minden apró megjegyzésében, ocsmány kis szurkálódásaiban, gúnyos félrenézéseiben ott van a sértettség, a düh, az elnyomott keserűség, amiért megfosztották istenített fiától. Az első perctől sejtjük: ha szembesítik vele, hogy Perry nem az volt, akinek hitte, képes felégetni az egész várost – mégis meglepetésként ér az a hideg, számító rosszindulat, amivel képes felhasználni unokáit valami mondvacsinált bosszúért. Streep és Kidman összecsapása a bíróságon és a családi titkok leleplezése vérfagyasztó – és vérfagyasztóan bátor.

A gyászoló anya és a bántalmazó férj halálát ezer okból feldolgozni képtelen, önpusztításba, alkoholba, felelőtlen kalandokba menekülő Celeste harca adja az évad fő csapását, de a többiek is megkapják a magukét. Itt van mindjárt Jane, aki elmúlt kilenc évét megerőszakolt nőként, egy erőszakból született fiú egyedülálló anyjaként, bosszúszomjas sértettként élte – aki alól hirtelen kihúzták a talajt. Megkönnyebbülést kéne éreznie, hisz bántalmazója halott. Ehelyett csak el van veszve, hisz újra kell definiálnia önmagát, immáron nem egy trauma mentén, hanem új alapokon. Egy új családdal, hisz Celeste is tudja, fiaik testvérek. Netán egy új kapcsolattal. De mégis, hogyan definiálhatjuk újra önmagunkat, ha sosem tudtuk, kik vagyunk valójában, ha egész felnőtt életünket egy trauma határozta meg? Hasonló, bár egész más előjelű kihívással néz szembe Renata, a sikeres nő mintapéldánya, aki alól egy, a férjét érintő nyomozás húzza ki a talajt – a város leggazdagabb, legirigyeltebb és ennek megfelelően legutáltabb párja hirtelen elszegényedik, a férjet börtönnel fenyegeti az FBI, a feleség szembe kell nézzen saját légvárai összeomlásával. És megint csak: hogyan definiálod újra önmagad, ha egész életedet egy cél (soha többé ne legyek szegény…) határozta meg, ha mindent (gyereket, házasságot, barátságokat) feláldoztál e cél érdekében és egyik napról a másikra szertefoszlik? Ki lesz Renata Klein, ha megfosztják mindentől, ami Renata Kleinné tette? Ki van a maszk alatt? Van ott egyáltalán még valaki?


Ez az, amit nem tud Madeline sem – ki is ő valójában? Ki az a nő, aki módszeresen tesz tönkre mindent, ami értékes az életében, félelemből, hogy lemarad valamiről. A lánya utálja, a házassága romokban, félrelépése a fél város előtt lepleződik le – a mindenki más életét irányítani akaró Madeline végre szembesül saját élete kudarcaival. Neki még tán van visszaút. De vajon Bonnie-nak van-e? Együtt lehet-e élni azzal a végzetes lökéssel? Fel lehet-e dolgozni egyedül egy ilyen tettet? Képes-e magába zárni, örökre? Képes lesz-e rá úgy, hogy megjelenik az anyja, felszínre hozva egy rakás sérelmet a gyermekkorból, egy rakás vádaskodást és egy jó adag bűntudatot? Ki tudja-e mondani valaha, hogy valójában kit akart lelökni azon a lépcsőn?

Az első évadhoz sokat adott a fragmentált szerkezet, a játék az idősíkokkal, az első részben belengetett gyilkosság, melynek áldozatát csak a végén ismertük meg – ezúttal nincsenek ilyesféle formai trükkök. Van helyette feszültség – főleg a különböző anyaszerepek és anyakonfliktusok mentén. Ez az évad leginkább az anyákról szól: gyászoló, gyilkos, bűnbánó, elnyomó anyákról. Anyákról, akik nem voltak ott, akik nem ismerik a gyereküket, akik a gyerekük helyett akarják élni annak életét, akik nem találják a saját anyaszerepükhöz a kulcsot. Anyákról, akik le akarják bontani a hazugságok falát – ahogy Madeline mondja a klímaváltozástól rettegő gyerekek ügyében összehívott iskolai gyűlésen (ó, a hanyatló Nyugat problémái!): le kéne szoknunk arról, hogy hazudunk a gyerekeinknek. Ha az első évad a titkok felépítéséről szólt, a második a titkok lebontásáról. Előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk tetteinkkel, elfojtásainkkal, hazugságainkkal, elbaszott kapcsolatainkkal. Ki kell mondanunk: hibáztam. Mindegy, megbántam-e vagy sem, mindegy, elgyászoltam-e vagy sem, mindegy, felépítettem-e magam újra vagy sem. Az első lépés ez: hibáztam. Innen lehet előre menni.

És megint egy nyitott vég… Lesz folytatás. Naná, hogy lesz. Naná, hogy megnézem.

2019. augusztus 5., hétfő

Catherynne M. Valente: Űropera


Szóval ennek a bonyolult tollú leányzónak ehhez is van bátorsága! Ha nagyon gonoszul nézem, fél szemmel, ahogy családi körben a bekapcsolva felejtett tévén az Eurovíziós Dalfesztiválról az élő közvetítést, ez a könyv valójában egy rajongói fanfic. Az alkotója Douglas Adams Galaxis-útikalauzáért van oda, kellemes gátlástalansággal göngyöli az irodalmi gátlástalanság leggyakrabban emlegetett, öt és fél kötetes trilógiájának stílusába-hangulatába az olvasóját. Közben persze kikacsint - időnként a kísértetiesen-idézés közben parodizál is: ennek a mesének kilátszik a csontja, ahogy némelyik benne szereplő aliené. Kineveti Douglas Adams stílusát, kineveti a magáét, a belecsomagolt rajongást, a rajongást általában, a divatot, amelynek öt perces hullámain annyi felkapott és leejtett sztár, sztárocska, flitteres és fekete cuccos, kikent és tépett hajzatú, debil látványelemekkel turbózott és natúr, egy szál gitárral pendülő kedvenc lovagolt, hogy felsorolni sincs értelme.

Képzeljünk el egy alien-inváziót, ami az eddig elképzelt inváziókra egy tollpuha, rózsaszín pillanatig sem emlékeztet. Ahol az idegen univerzumok követe mély empátiával közli: lehet, hogy értelmes lények vagyunk - ez akkor derül ki, ha a legidiótább múzsa pengette húrokon babrálva megütjük a mércét. Ha a "művészetünk" elhiteti a tisztelt univerzummal: nem feltétlenül kell nulláról esélyt adni a bolygónak, hogy kifejlődjön rajta az egysejtűtől indulva az újabb értelmes élet. Nincs esélyünk háborúzni - annál az univerzum sokkal fejlettebb. Olyannyira túlfejlett, hogy a tervezett fajpusztításokat immár rábízták a szórakoztatóiparra. Az Űropera alapötlete annyira beteg, hogy önmagában megérne pár ezer elemző szót - pedig egy ártatlan rácsodálkozás és pár óra tévézés szerelemgyereke. Catherynne M. Valente az utószóban így ír: Hadd mondjak először is köszönetet Marcel Bezenconnak, aki 1956-ban kitalálta az Eurovíziós Dalfesztivált... A gondolat, hogy a történelem legborzalmasabb háborúja után egy kontinenst dallal, tánccal és flitterekkel egyesítsünk, annyira nevetséges és reménytelen, hogy az már nagyszerű... Szóval ennek az őrült kötetnek ez az őrült gondolat a magva.

Tény, ijesztően messzire mászott a komfortzónájából az író ezért a bornírt, de betegen szórakoztató könyvért - ha a Marija Morevna és a Halhatatlan összetett, szerzője által mythpunknak nevezett világát, ha a kifinomult határon járást nézem Tündérfölde körül, gyerekcipőben; szinte mintha nem is ugyanaz az író írta volna az Űroperát. Meglepően tudatos eszközhasználóval van hát dolgunk, aki szerintem ezt az elengedett, őrült, de közben ezerfelé tisztelgő könyvet komoly önkontrollal és nem kevés körömrágás árán rakta össze. Nem vagyok igazán komoly ismerője a dalfesztiválnak, mivel a világból ki lehet kergetni némi flitterrel (egy diszkógömbbel a világból is). De még így is sikerült megéreznem, hogy a látszólag puszta fantáziából csorgatott idegen lények (például daloló cserepes növények, egy Ursula nevű értelmes gázgömb, s a voorpret faj, amely egyéb fajok testét zombi-üzemmódban "életben tartó" vírustörzs) zeneművészeti előadásai konkrét, e földi, dalfesztiváli fellépők kíméletlen, ironikus paródiái (is). Valente a valóság hozott anyagából dolgozik, mint ahogy a mintaadó: Douglas Adams is a mi kis bosszantó, abszurd hétköznapjainkból gyűjtögette a delíriuma patronjait.

Decibel Jones és az Abszolút Nullák bőven túl vannak a zeniten, amikor Jones (az egykori Danesh Jalo) lepukkant lakában (is) megjelenik a földön kívüliek követe. Nem beszélve róla, hogy a trió némileg hiányos - utolsó, teljes kudarcba fulladt fellépésük után Csodacsillag Mira (dobos, billentyűs-sorozatgyilkos, oldalborcsa) kiautózta magát nemcsak az együttesből, de az életből is... Az űrlények sajátságosan felületes előtanulmányai következtében mégis ez a banda fogja beénekelni a Földet az értelmes lények diszkógömb-családjába - vagy mind meghalunk. Úgyhogy a (napszemüveges farkakra emlékeztető) kormányzati szervek legnagyobb megrökönyödésére Jones, és zenésztársa, Oort Szt. Ultraviola (török bevándorlóból avanzsált mániákus Angolman) utazik, gyalogkakukkra emlékeztető mentorukkal világot menteni (meg Capo, a cica. A történet egyik sava-borsa...). Mennek elődöntőzni, és döntőzni, ha túlélik az elődöntőt. A mesében ennél több a ráció, csak ki kell hámozni a flitter alól. Imádtam a popkultúrára tett összes utalást, a mesékre utalásokat, a Kengyelfutó Gyalogkakukk prérifarkasát, aki kifut a levegőbe, konstatálja, hogy a semmin tapos, és még utoljára a kamerába néz... Körülbelül tényleg így néznénk ki, ha egy nálunk ezerszer fejlettebb faj egyszer tényleg kihúzná a lábunk alól a talajt. Egy pont Naninak...

Szóval valójában miközben felelőtlen szórakozás, ez a könyv is réteges pite: nyitna bennünk mindenféle kapukat, tanítana toleranciára, üvölteni (ha az kell) sírni (ha az kell), feledkezni tanítana, bele a világegyetembe - hogy kigyógyuljunk a katonai-papos-hótkomoly fantáziaképekből, cafatokra robbanó ufókról, akik megszállnának, de mi bezzeg. Hogy kigyógyuljunk magunkból, legalább annyira, hogy ne haljunk bele a világba. Jól meglenne nélkülünk. Jönne egy új génmixelt variáció az értelemre. Szóval miközben nagyon jól szórakoztam, el is meditáltam rajta - talán tényleg az a pár pillanat a lényeg, amikor egy koncert teljes közönsége a zenészekkel együtt lüktet - vagy ahogy Eco fogalmaz A Foucault-ingában: amikor egy kisfiú tényleg úgy fúj a trombitán, hogy megáll tőle a pillanat. Ha lefejtjük erről a meséről a flittert, meg a diszkógömb verte fényeket, nem sok minden marad - de annak legalább minden porcikája lényeges.

És persze megint a csaj szögezi vissza benne a kellő pillanatban a pasi farkát. Köszi, Cat! Még egy pont Naninak!

Kiadó: Gabo
Fordította: Kleinheincz Csilla

2019. augusztus 1., csütörtök

Terry Gilliam: Brazil (film)


Évekig a kedvenc filmem volt, nagyon sokszor zarándokoltam érte (a VHS korszak pitymallata előtt) a művész-mozikba, ahol időnkét műsorra tűzték. Valahol nagyobbat markolt rajtam, mint az 1984 totalitárius látomása - mert másképp volt ismerős. Bele volt kódolva a rendszerébe a hiba, az abszurd - és volt mitológiája, álmai voltak, akárcsak nekem. Az a hidegtűvel rajzolt másik film (az a könyv, amiből elkészült az a másik film) a maga beteg racionalitásával sosem tudott olyan mértékig felkavarni... Egyfelől nagyon sajnálom, hogy Terry Gilliamnak nem engedték, hogy 1984 és félnek hívhassa tényleg; másfelől azóta is, ha meghallom a Brazilt, Arry Barroso 1939-es, azóta számtalanszor feldolgozott szerzeményét, beúsznak elém a betegebbnél betegebb képek.

Tényleg a többleteitől. Hogy a szereplője álmodik benne, és komolyan veszi az álmait - hiszen mi is álmodtunk (deliráltunk) a szocializmusban, és komolyan vettük az őrületet. Hogy a cselekmény mozgatórugója egy légy okozta rendszerhiba, amitől Tuttle, a gerilla-klímaszerelő helyett Buttle kerül a fogaskerekek közé, belehalni a kihallgatásba. Hogy a kihallgatása költségeit kiszámlázzák neki - ahogy nekünk az összes abszurd hivatali költséget. Hogy ez az álom-rendszer ezzel a rendszerhibával ugyanolyan abszurd módon nem tud mit kezdeni, mint bármelyik általam ismert. Annál betegebb jelenet kevés van, mint amikor Sam, a kishivatalnok kiviszi a csekket az özvegynek. Talán csak az a szerelő-jelenet, amikor Tuttle szarba fullasztja a szakbarbárokat. Ha nem láttad, nem tudod, miről beszélek - hidd el, bizarr dolgokról, amiket látni szeretnél. Terry Gilliam szerintem máig legerősebb látomásáról beszélek, azaz rólunk, akik megalkotjuk ezeket a személytelen, önműködtető rendszereket, és kerülünk szükségképpen a fogaskerekeik közé, az első szabadabb gesztusunktól.

Ezt a valószínűtlenül gőzpunk látomást belengi a mi valóságunk őrülete. Kafkai hivatallal, vallatótiszt gyerekkori haverrel, elméleti nekrofíliával. Álmodban Szent György vagy benne, aki megvédi a rendszer elemeiből gyúrt sárkánytól a szüzet - valójában te is a rendszerhibák keresésével csalnál az érdeketekben. Ez a disztópia kicsinálja a "Nagy Almák" teremtette szabadságillúziókat, az állam rendjét (milyen ismerős, nem?) a gerjesztett félelmek tartják fent benne. És ha valaki egyszerűen nem hajlandó félni, az egész összetett sémára jelent veszélyt, tehát tényleg ki kell iktatni. Vagy bezárni a saját elméjébe egy kis kézügyre eső, karriermentő lobotómiával. Szóval ez a film tényleg az 1984 kócos hajú, illúziókat dédelgető kisöccse, aki minden átlátszó művészkedése ellenére mégis közelebb valókat mond a világunkról, mint a papos komorságú bátyus.

Talán mert a szélsőségeiben is közelebb jut a saját illúzióink fenntartotta egyensúlyok megértéséhez, mint a határhelyzetbe szürkülő tesó. A totalitás valójában inkább tényleg ilyen: tele van hibával. Erről minden holokauszt-túlélő, (vagy akár Európában gyökeret vert szomáliai menekült) mesélhetne; a totalitás rendszerhibái, a kivételek, a megmenekültek. Az a globális világkereskedelmen és kontinens-széles kerítések mögé bújáson, konzumalapú, kulturális elszegényítésen és helyi skanzeneket kegyesen fenntartó, halottvirrasztási szertartásokat művészetnek tekintő mentalitáson alapuló totalitás, ami meghatározza most az életünket, tele van ilyen hibákkal és kiskapukkal, rendszert bomlasztó Tuttle-ökkel és ártatlanul elhurcolt Buttle-ökkel, Samekkel, akik kergetik az álmaikat és vagány csajokkal, akik álmok szeretnének lenni. Minden abszurd túlzása ellenére ez a film reálisabb, mint a komorságba fulladó, kimatekozott jövőkép. Ami nélkül nem születhetett volna meg - de ez az öcsikék pofátlan kiváltsága, hogy meghaladhassák a mintaadó idősebbet.

Irtózatosan felkavart a vége - és nagyot röhögtem, amikor először olvastam, az Amerikai Álom mesebirodalmában csak a happy endes változatot engedték forgalmazni. A jelen totalitásának katalizátorában a forradalmár rabszabadító, kamionos lány vállára dőlő, delíriumban lírázó látomást vágatták Gilliammal a film végévé - azt hiszem, a dolog hallatlan iróniája miatt mehetett bele, előre nagyot röhögve a reakciókon. A totális rendszer nem tűrné a hibát, de így kiherélni ezt a mesét hiba volt: az Államok (filmipari működése) belefért így ebbe a görbe tükörbe, feltárult benne a lelki szegénysége. A lelki szegénységünk. Hiszen valójában mindannyian egyre inkább megbolondulunk a saját magunkra mért kínzásoktól, átjárja az agyunk a konzum lobotómiája (tudjátok: még meg is szoktam köszönni...); hogy a végén az összeomlásban nekünk se maradjon más szerep, mit hogy üljünk és magunk elé révedve dúdoljunk egy fülünknek kedves dallamot.

2019. július 29., hétfő

Robert Galbraith: Halálos fehér


„Néha ha úgy viselkedik az ember, mintha semmi baja nem lenne, az megoldja a bajt. Néha muszáj jó képet vágni a dolgokhoz és menni a világba, és az egy idő után már nem is tettetés, hanem maga az ember. Ha megvártam volna, mikor érzem úgy, hogy most már ki merek jönni a szobámból, miután… tudja, hát még most is ott lennék.”

Három évet kellett várnunk a Cormoran Strike regények legújabb kötetére, ami rajongóként roppant hosszú várakozásnak tűnt – de megérte. És még mindig rövidebb volt, mint amennyit arra vártunk (gyakorlatilag az első rész óta), hogy a Strike Holmes-a mellett Watsont játszó, másodhegedűsből szép lassan főszereplővé avanzsáló Robin Ellacott rátaláljon valódi erejére és felhagyjon az önáltatással és önmarcangolással. Rengeteg kritika éri a Halálos fehért amiért a nyomozást nem egyszer háttérbe szorítja a pszichologizálás és a két főszereplő egymáshoz és a többiekhez fűződő viszonyának boncolgatása – én ezt egy percig sem tudom felróni neki, részben mert minden percét roppant mód élveztem, részben mert gyönyörűen rajzolódik ki az ív, amit ezek a regények felépítenek.

Mert hogy is ismertük meg Robin Ellacottot? A Kakukkszó elején egy bizonytalan, bármiféle képzettség nélküli, vidékről a nagyvárosba csöppent lányzó volt, aki egy fiatalkori trauma miatt otthagyta az egyetemet, akit a három fiútestvére egész életében vegzált és aki miattuk (is) mindig magába zárta valódi ambícióit, aki épp hozzá készült menni középiskolai szerelméhez, az őt látszólag szeretettel elhalmozó, valójában basáskodó, a lány bizonytalanságát vastagon kihasználó, érzelmileg abuzáló Matthew-hoz. Amikor az első részben helyettesítő titkárnőként bekopog a magánnyomozó irodába, Strike-kal együtt mi sem várhattunk tőle sokat. Aztán ahogy haladtunk előre a nyomozások során át, és fény derült nem csak a rátermettségére, hanem titkolt traumáira is, úgy lett egyre érdekesebb, összetettebb, élőbb karakter. Mígnem a Gonosz pálya végére már ő vihette hátán a nyomozást is, a történetet is – hogy aztán olyan pofont kapjon Strike-kal együtt az olvasó is, hogy a fal adta a másikat. Innen szép nyerni.

Hogy sikerül, az Rowling / Galbraith mély emberismeretét dicséri. Robinnál élőbb és hitelesebb női főszereplővel kevéssel találkoztam manapság. Az aktuális rész elejének gyomorforgató esküvői drámája és a megalázó visszatáncolás éppoly pontos és emberi, mint utána az a párszáz oldalnyi tehetetlenség. Robin vergődése, amit netszerte szappanopera-szerű időhúzásnak aposztrofálnak, tökéletesen jeleníti meg egy olyan nő tehetetlenségét, aki benne ragadt élete első, rossz kapcsolatában, úgy, hogy a bántalmazó férjen kívül nincs igazodási pontja, nincs, ami mentén meghatározhatná önmagát, aki egyszerre küzd egyre súlyosbodó pánikbetegségével és önállósodási kísérleteivel – egy olyan munka révén, amit a férj kezdettől utál, s jórészt épp azért, mert annak révén a cuki, elnyomott, tökéletes hátország-feleség Robin esetleg magára találhat(na). Iszonyúan fáj Robin minden eltitkolt pánikrohama, minden hamisan kimondott „szeretlek”-je, minden műmosoly, amit csak azért vet, hogy Matt ne veszekedjen már megint a munkája miatt. Fáj, mert hiteles. Mert el sem tudjuk képzelni, hány Robin járkál körülöttünk, akiknek elnyomását a környezet módszeresen nem veszi észre (féltésből, megszokásból, társadalmi elvárások miatt).

Nem véletlenül időzöm ennyit Robin átalakulásán – így a negyedik rész után a sorozat legszebben felépített és legemberibb momentumának tartom a nyomozótárs önmagára találását. Remélem, innen már nem lesz visszaút és Robin immáron teljes értékű társként tud a nyomozásra fókuszálni. Mert egyébként ezúttal azt is bebizonyítja, hogy a Gonosz pálya meggondolatlan ballépése után képes valódi profiként viselkedni – a lassan „túl híressé” váló Strike helyett ő az, aki beépül, ő végzi a legtöbb terepmunkát, ő ölti fel a legváltozatosabb álcákat. Épp ez teszi annyira félelmetessé a Parlamentbe vagy a szélsőbalos anarchisták közé játszi könnyedséggel beépülő Robin rettegését attól, hogy saját férje nehogy megtudja, hogy pánikbeteg: hogy még a látszólag legerősebbekkel is mit tud tenni a négy fal közti abúzus (akár testi, akár lelki).

Amiből aztán van bőven minden oldalon… A krimi ezúttal még összetettebb és még mocskosabb (bár ezúttal nem a vér és a kiömlő belek miatt, mint egynémely korábbi részben). Egy napon zavart fiatalember kopog be Strike-hoz, aki azt állítja, gyermekként tanúja volt egy gyilkosságnak, mely azóta sem hagyja nyugodni. Ezzel egy időben egy miniszter bízza meg magánnyomozónkat, hogy járjon utána az őt sakkban tartó zsarolásnak. London az Olimpia lázában ég, az utcákon folyamatosak a játékok elleni tüntetések, Strike-ot üldözi korábbi szerelme, aki vissza akarja kapni a híressé vált nyomozót, a szálak pedig szép lassan összeérnek. De mi köze a szélsőbalos tüntetőknek a zavart fiatal sráchoz, aki vagy látott egy gyilkosságot, vagy nem? Mivel zsarolják a minisztert? Mi köze az egészhez a lovaknak? És hogy kerül a képbe egy milliókat vagy semmit sem érő festmény? Vajon tényleg el van ásva valami vagy valaki a Chiswell család kúriájának csalánnal benőtt kertjében?

Egyik Strike-nyomozás sem volt még ennyire összetett és ennyire homályos… egyfelől valóban minden mindennel összefügg, másfelől az indokok és lehetőségek sokszor annyira ellentmondásosak, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Mindenki megtehette volna, amit tett, de épp ennyi eséllyel az ellenkezőjét is – az egész zsarolás körüli mizéria sem magától a tettől kap pikantériát, hanem attól, hogy a Parlament legfelsőbb szintjein és a kivételezettek köreiben zajlik. „Hát, ez a magániskolai rendszer csodája. Itt Londonban, ha az embernek elég pénze van, bárhová megy, mindig ugyanazzal a háromszáz emberrel találkozik…” Nem is olyan régen valami nagyon hasonlót olvastam Edward St. Aubyn Patrick Melrose regényeiben – ahogy St. Aubyn ír a saját megkérdőjelezhetetlen nagyszerűségében fürdő brit arisztokrácia romlottságáról, nem ír úgy senki; mindazonáltal Galbraith itt ugyanezen jelenséggel szemben fogalmaz meg kritikát: hogy évszázadok hosszú során át épült egy társadalom berendezkedése arra, hogy a kiváltságos keveseknek mindent szabad. Elvek, törvények, morális akadályok hajlanak fűzfaként félre, ha az ember kellően patinás nevet visel – hogy eközben hány élet megy tönkre, hányan nyomorodnak meg, hányan küzdenek életük végéig pszichés betegségekkel, az különösebben senkit nem érdekel.

Ahogy a Kakukkszóban a divatvilágot, A selyemhernyóban pedig az irodalmi életet tűzte pellengérre Galbraith, úgy tűzi ezúttal pellengérre a brit arisztokrácia gőgjét és kívülről méltán furcsának tűnő szokásait. És bár mind tudjuk, hogy az írónő maga is milliárdokkal zsonglőrködhet, azt is tudjuk, honnan indult, mielőtt bevette magát a felsőbb körökbe – szerencsére megőrizhetett valamit akkori énjéből, így a kisember daca is hitelesen ömlik ki a tollából. Mégis, társadalomkritika ide vagy oda, ezt a részt abszolút „lopja” Robin és Strike magánéleti drámája. Amit a magam részéről egyáltalán nem bánok. Azt annál inkább, hogy megint éveket kell várni a folytatásra…


Kiadó: Gabo
Fordító: Nagy Gergely

2019. július 25., csütörtök

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.


Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokról, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)
Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...