2018. június 21., csütörtök

Kállay Kotász Zoltán: Térzene

Immár fél éve megjelent Kállay Kotász Zoltán sorban a második haiku-kötete, a Térzene - sőt, könyvhétre kijött a harmadik (mintegy kötet-ciklust záró) Félig szelídített istenek is; éppen ideje (így, a harmadik kötet bemutatója kapcsán is) összegezni a benyomásaim a középső kötetről. Érdekes ez a ciklusba rendezett kötet-sor, így, az egészét látva békülök meg vele, miért ezt a megoldást választotta a magát szerkesztő szerző. Az első kötet, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből gyönyörűen indult el a címben is sugallt csőd felmérésére-felszámolására, s valóban nem bántam meg, hogy így: kifelé haladtunk, a csődből a kertbe - mert megalapozott, tapasztalatok által hitelesített, pontosan körülírt, becsületes leckefelmondás ez így. Tényleg így kell. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését Zoli ízes pontossággal rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé.

A Térzene kifelé figyel, s pontosan figyel, abból az általam annyira szeretetett pozícióból, ahonnan a haiku meg tud születni. A haiku-írás egy attitűd, egyfajta elengedhetetlen figyelem felvétele és fókuszban tartása - a meglátás zamatos tudatba helyezésével, ahogy a látvány szülte képben azonnal megjelenik a nálunk is nagyobbra, a minket is befoglalóra vonatkozó sugallat is. Kerítés mentén / Az orgona - sípok nélkül is / zenél (Hangszínek). Az első kötet kapcsán hosszan értekeztem róla, mennyire sajátságos dolog a japán kulturális hagyományok egészének jelenléte nélkül, magyar nyelven kísérletezni e tizenhét szótagos formával (s főleg a szellemiségével) - mennyire eszmék játéka magyarul inkább a haiku, a természeti képből való implicit kibomlás (vers-sziromlás) helyett. Nos, a Térzene vers-kertje mintha eleven cáfolata volna annak a megfogalmazott gondolatmenetnek, a kötetben való séta után úgy érzem, jelenleg ez a gyűjtemény az egyik legjapánabb magyar haiku-kötet.

A szellemiségét tekintve mindenképpen (hiszen megvan benne az éber figyelem, a zansin), de a formai követelményeket tekintve korántsem ennyire egyértelműen. Hiszen miközben minimumra ritkul (szinte eltűnik) a haikuk ciklus-szerű egymáshoz fűzése, egymásra támaszkodása, egymásra mutogatása, ritkán épül fel a szigorú belső rend; megmarad a (zárójeles) címadás értelem-nyitó kiskapuja, a szavak belső ritmusát követve alakul (borul) sorhossz és szótagszám. De így, is, a szellemiségét tekintve mindenképpen az általam most ismert leginkább "japán" haikuk ezek magyarul:

(Napvér)

Forróságtól csepeg
A Nap - sárgálló pitypang-
Pettyek a mezőn


(Vendéglátóipari)

Erjedt eprek
S bódult, danászó pintyek -
Kocsma az eperfán


...beszél hozzánk a költő észrevételeiben a tizennyolcadik oldalról a nyár. Mert ez a kötet a maga rendezettségét onnan nyeri, ahonnan a kert: az idő telését ciklusoló évszakokból. Tavasz, nyár, ősz, tél, és magint tavasz, és megint nyár. Megkérdezem majd, miért így, miért ez a hat évszak. Tán így telt? Ezt dokumentálta az idő? A kert időrendjét tükrözi a versek időrendje is? Meg kell mondjam, a magam részéről bájosnak találnám, ha egyszerűen kiderülne, hogy Kállai Kotász Zoltánhoz ennyivel többet beszél a tavasz és a nyár (főleg mivel hozzám inkább az ősz, meg a tél beszél...). Van abban valami szépség, ha valakit a nyílás szólít jobban, s nem a hervadás.

Gyönyörű tipográfiai ötlettel különülnek egymástól az évszakok a könyvben, félig fekete, félig fehér kör (végtelenül egyszerűsített jin-jang?) kerül különböző helyzetekbe, jelezve az idő változását (a nyár például fekete föld felett vakító, fehér ég - a tél pedig fekete éj-ég alatt a fehéren derengő hó). Ez a forgás megint az idő járásáé, aminek a Térzene ugyanúgy ki van téve, mint a kert. Nincs ez a "kert" így kijelentve amúgy, de a versek egésze ezt sugallja (például az ér e kötetben egyetlen egyszer ér el az óceánig). Alapjában a terep, ahol a tér a kötetbe zenél, rendezett kultúrtáj - s ahogy a szavak rendjével, úgy van vele dolgunk, s persze örömünk. Az első kötetben felmért csőd gyógyanyagául tökéletes, és gyönyörűen alapoz a harmadikra. Örömmel ajánlom, nemcsak a haiku szerelmeseinek - Zoli olykor olyan egyetemes pontossággal fogalmaz, annyira frappáns, hogy a szavak elemi megértése elég a világainkra való ajtónyitáshoz. Búcsúzóul erre idézem a kedvenc (téli) példám a harmincnyolcadik oldalról:

(Hópehely)

Fent még nem az, lent
Már nem az - szálltában csak,
Lásd, szálltában csak.

2018. június 18., hétfő

Anna Gavalda: Életre kelni


„- Rágyújthatsz, ha akarsz.
- Nem. Épp leszokóban vagyok. Nincs itthon dió, amit feltörhetnék? Vagy mandula? Vagy szotyi vagy bármi más, amit idegesítő megpucolni?
- Hát… nincs. Van gabonapehely, ha az jó. Mézes pufi, vagy Chocapic.
- Szuper. Jöhet a Chocapic.
Hé, de tej nélkül ám!, tetted hozzá, amikor én már kint matattam a parányi konyhában, és azon rágódtam, megjelenhetek-e előtted egy újabb üveg whisky-vel. Végül nem mertem.
Na jól van. Két tálka Chocapic, tej nélkül. Száraz diéta a Panthéon súlyos hadisérültjeinek. A hölgyeknek a hálás pszichiáterektől.
Visszatelepedtem a helyemre, veled szemben, csendben csipegettünk, majd megadtam a végső löketet.
- Na gyerünk! Áruld már el, miért vagy nyomorult.”

Anna Gavalda mindig is vonzódott a hétköznapok nyomorult hőseihez, akikkel ritkán történik igazán nagy tragédia, inkább csak olyan mindennapi módon halnának bele néha az életükbe, mégis (avagy épp ezért): szenvedéseik-szenvelgéseik, talpra állásuk, pofonjaik segítenek szembenézni saját vélt vagy valós nyomorunkkal. (Zárójelben azért kövessük is meg Gavalda hőseit: hisz mindenkinek a saját tragédiája a legnagyobb, és ki mondhatná meg, kinek mi az „igazi” tragédia… de… az írónő valahogy remekül ért hozzá hogy azon a vékony mezsgyén táncoljon, ami elválasztja egymástól a banálist és a szívszorítót, a hétköznapit és a kivételest, a valóban feldolgozhatatlant és a túldramatizáltat.)

Legújabb kötete visszatérés a kezdetekhez, a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol bájos, franciás, könnyed novelláihoz – egy jó pár évvel érettebb és jó pár pofonnal gazdagabb szerző tollából. Ott van ezekben a novellákban az Édes életünk kijózanító pofonja és a Vigaszág menekülése is, ahogy ott van az a zsigeri tapasztalat, amit csak a halál adhat meg, a szerettünk halála, ami után felállni lehetetlennek tűnik, mégsincs más választás, mert nem lehet, hogy mindig a halál győzzön. Persze mindig ő győz. Mégis újra meg újra úgy teszünk, mintha dacolhatnánk vele – hisz másképp mi értelme is lenne az egésznek…

Hét novella fért a kötetbe, akad köztük egészen banális, egyszerűségében meglepően szerethető és két remek darab is. Érdekes módon a kötetet egyfajta furcsa keretbe záró nyitó- és zárónovella, a „Trubadúrszerelem” és az „Egy fiú” maradt legtávolabb tőlem: egyfelől, jelenlegi élethelyzetemben tán a magányos, egyéjszakás kalandokba menekülő és/vagy az ex esküvőjéről félrészegen hazavonatozva az első szemben ülő lányba beleszerelmesedő fiatalokkal tudok legkevésbé azonosulni, másrészt… létezik ennél banálisabb téma? Ó igen, van az a magány, amit semmi nem tud oldani, van az a tüskés páncél, amin semmi más nem tud átjutni, csak a dacos és vállaltan átmeneti kapcsolatok, de előbb-utóbb csak felnövünk, és levetjük a páncélt, vagy még vastagabbat növesztünk, amin már az sem. Annyi érdekesebb téma van, tessék nekem azokról írni!

Ami egyébként sikerült is: a „Happy Meal”, „Az életpontjaim” és „A baka” apafiguráival lazán elbűvölt az írónő, pedig ezek a novellák sem felejthetetlenek, de szeretnivalóan próbálják ábrázolni női szemmel a férfilélek útvesztőit. Kérdéses persze, hogy mekkora sikerrel, de hát próbálkozni miért ne lehetne, a történetek meg nem feltétlenül attól kerülnek közel hozzánk, hogy igazak, hanem az érzéstől, amit kiváltanak. Sosem tudnám szavakba önteni, mit váltott ki belőlem a „Happy Meal” – még úgy is, hogy korán kitaláltam a „csattanót”. Nagyon szerettem „Az életpontjaim” apafiguráját, akinek napját érdekesen színezi át a munkájában felbukkanó erkölcsi dilemmára rájátszó iskolai konfliktus és annak rendezése – hogy aztán bájosan az orrunk alá dörgölődjön, mennyire semmit nem tudunk a gyermekek világrengető tragédiáiról és a gyermeki igazságszolgáltatás bugyrairól. Mélységesen fájt „A baka” kései barátságának históriája, ami visszafogottan, mindenféle direkt érzelemnyilvánítás nélkül, mégsem elfojtásokkal telve mesél a váratlan helyről érkező segítség elfogadásáról és a legvalószínűtlenebb kapcsolatok megtartó erejéről.

Valahol ennek párdarabja a „Nők illegalitásban” (talán a „leggavaldásabb” a kötet összes története közül), egy frissen elhagyott anyuka és egy folyamatosan alázó és alázott szerető egyéjszakás barátsága egy doboz Chocapic és pár üveg whisky mellett – számomra ez sokkal igazabban szólt a magányt feloldani képtelen, mégis egy pillanatra a világot jelentő találkozásokról, mint a romantikus átmeneti fellángolásokat ecsetelő novellák. Hisz tényleg, néha nem kell más, minthogy hallgassunk és meghallgassanak, és más nyomorának tükrében torzítva láthassuk a sajátunkat…

A kötet csúcspontja a „Meg fog halni a kutyám” szívszorító története – egy kamionos meséje, akit fia halála után az öngyilkosság széléről rángatott vissza egy talált kutya; a kutya, akinek halála aztán képes feloldani azt a feloldhatatlan gátat, ami a gyermek halála után a szülők közt keletkezett, és aki után végre kimondhatóvá válik mindaz, ami addig kimondhatatlan volt. Gavalda egyik legjobb írása, nem csak e kötet novellái közül. Csendes tragédiájával és egyszerűségével a lehető legszebben tárja elénk a legfontosabbat: hogy mindegy, mit élünk, mindegy, hogy hisszük-e, hogy tovább tudunk menni vagy sem, mindegy, hogy belehalunk-e vagy sem, meg kell fogni azt a kinyújtott kezet és lehetőséget adni magunknak és a másiknak, hogy segítsünk egymáson. Garancia persze nincs – arra sem, hogy bármelyikünk ki tudja rángatni a másikat a gödörből. De tán tönkremenni is jobb együtt, mint egyedül.


Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes

2018. június 11., hétfő

Hajós Eszter: Bejárati égbolt

Hajós Eszter kapta meg legelőször a Prágai Tamás-díjat. A díjat, aminek révén én is verseskötethez juthattam. Már ez a közös „kiválasztottság” elég volt, hogy kíváncsi legyek rá, ki ő és mit csinál. Amit aztán felerősített az ő élő kíváncsisága az én írásaim iránt. A szép emlékű, Molyosok által szervezett könyvbemutatóm a Nyitott Műhelyben ő dokumentálta a Napút Online számára, példaszerűen. Szerencsém volt a minap a könyvbemutatóján kérdezni őt... nem tudom, mindvégig annak érezte-e Eszter is, szerencsének - de hát ő kért fel. Szerencse dolga, kire csodálkozol - ez ilyen. Ilyen szerencse. Mert máskülönben ebben az áradásban korántsem evidens, hogy elém került volna ez a besorolhatatlan, tényleg szinte előképek nélküli szemszög, látásmód. A világ Eszter-módra megeső látása. Szeressétek - rászolgált a szerencsére...

Az első, ami. Szinte minden lélegzetritmussal felépülő bekezdéshez/szöveghez van zene. Ajánlott zene, ajánlásban. Érdemes rákeresni és elindítani a szövegek olvasása közben. Eszter üzeni erre: Én nem így fogom fel, nekem ez az alap, ez ad teret, vagy ennek a terébe akarok bebújni, nincs köze ajánláshoz – istenke se „ajánlja” az erdőt, csak ott vannak a fák, ott a fészek... Népzenék. Világzenék. Meditatívak. Repetitívek. Valahol mintha a szöveg ritmusát a zenék adnák. Kérdeztem, a bemutatón, ez hogy. Igen. Mondja Eszter. Onnan jött, hogy sokszor kellett zajban írnia. Zenével bedugott füllel. De igen. Van köze hozzá. A hangnak. Ez először arra figyelmeztet: hallomás. Erre figyelmeztet. Hogy neki hallomás. Eszter énekel is. Mintha fontosabb volna neki a hang, mint például a kép.

Hajós Eszter és Szeverényi Orsolya énekel
Kérdezem: álom-e? Mennyire fűzi át az öntudatlanság a leírásra érettet? Nem, nem teljesen, nem tudatosan, de végül is. Hajnalban szeret írni, abban a félállapotban, ahol. Ennyiben akkor mégis. Az anya feláll és kilép a látványból. Szó nélkül. A gyermek sír és sír. Az anya nem jön vissza, elfelejtette, honnan ment el, hová kell visszamennie. A gyermek sír és nem akarja abbahagyni. Az anya nem akarja, hogy a sírás abbamaradjon, vagy ne maradjon abba. Nincs jelentősége. (Szó nélkül nincs jelentősége.). Félálom-szerű. Bodnár Barbara (beszélgetőtársunk a könyvbemutatón) szerint pre-tudati állapot, „transznyelvi” világ. Gyermekszáj - tenném hozzá. Egy magára hagyott gyerek szája - az hagyta magára, aki belőle nőtt fel.

A második, ami. Hogy gyökértelen. Nincs irodalmi előképe. Vers-szöveg határán imbolyog. És jobbadára senkire nem hasonlít. Archibald Tatum (kedves ismerős) így helyezné el: talán Cortazár. Például van kő. Víz. És picire zárt világok, ahol kő, víz van. Ahol épp az van, ami. Talán Beckett. Szűkre vont kalickaterek. Emberek csak éppen. Éppen hogy. Odacsöppenésben. Talán Kalevala. Emberség-gyermekkor, világainkra csodálkozásban. Normálisan abnormálisak. Talán úgy, ahogy Buñuelnél. Kérdezem Esztert. Szerzőket sorol ő is. Hatásadókat. De én olvasom a könyvét, látom: egyik sem előkép. Nincs neki.

Isten szereti a köveket,
ha egyásra vannak
szépen rakva

A harmadik, ami. Ez egy ciklus, számozott rész, fejezetek, szövegek közti nagyobb egység címe. Kövek. Maga a gondolat így. Ahogy ebből a három sorból kibomlik a katedrális. Egyfelől a katedrális. Másfelől. Anyával a kőúton, anya ma megmutatja, milyenek a kövek és mit csinálnak. Anya megy előre, én utána, igyekszem minden egyes kis kövecskét a cipőmmel átsimítani, hátha addig is tanulok belőlük. Anya azt mondja, a kövek olyanok, mint az emberek, csak nem beszélnek. Anya nem buta, de ezt nem jól tudja: a kövek beszélnek a leghangosabban, azért nem halljuk. (Csak beszélnek). Eszter hangot ad az artikulációra képtelennek. Talán mert tényleg hallja őket. A köveket. A fákat. Ahogy olyan szépen nőnek.

A képeket Nagy Rita készítette
Eszter üzeni: Én amúgy sokszor nem „látom”, csak hallom a szövegeimet, mások szövegét. És nem úgy, hogy hallom, ha hangok vannak leírva, hanem hogy maga a szöveg, a szavak hangja. Felolvasva is írom. Közben vannak pl. színei a gondolatoknak, érzéseknek, az már majdnem kép, de erről mondjuk nem beszéltem. (Pilinszky nekem jegesen világos kék, Nemes Nagy Ágnes „Nemes Nap Ágnes” és napsárga, mondjuk ezek költők… amikor orvoshoz mentem és a fájdalmam kérdezte, csak azt tudtam mondani, narancssárga, kicsit gomolygós…)

A negyedik, ami feltűnik. A ki- és be- közötti tűpontos értelmi különbségek felismerése. A beteljesülés és kiteljesedés közötti különbség észben tartása. Ez egy pontosan artikulált nyelvszint, ha olykor biccen a logikája, azzal is közölne. Nem voltak holnapjaik, de akkor milyen nap van. Üresek voltak a fények. Üres a Nap. Nem voltak csomagjaik. Nem voltak valakik, akik jönnek. Nem volt menésük, nem mentek. Hol a hol. Nem voltak kérdéseik. Keresték volna a kérdőjeleket, mert azok olyan fizikai dolgok, biztos meg lehet fogni a kampójuk, de nem volt elindulásuk. Próbáltak elindulni. Nem volt próbájuk. (Hol a Nap - új szöveg, először a könyvbemutatón hangzott el nyilvánosan). A nyelv csak jelez: nincs a helyén. A Nap, és senki alatta. Ezért helytelen dolgokat teszünk.

Kertész Endre csellóművész játszik
Az ötödik, ami. A hatodik. Ahogyan a könyvbemutatón gonoszul rákérdezek: lakik a szavak állapotrajzai mögött történet? Eszter megütődve néz. Persze. De hiszen elmesélte. Neki ez az elmesélt történet. Minden, ami lényeges belőle. Nem a sztori. Azok a metaforák a gyermek hiányzó kezéről, amivel kapaszkodik, amivel fog. Fogna. Az érintéssel, ami valahol van, még sincs. Vitték a gyereket a kezénél fogva, már egészen megszokta, hogy neki nincs is keze, mert a keze nem kéz, hanem mondjuk kötél. (Amikor éppen zuhan.). Pedig kellenek a kezek. Álltak az égbolt alatt és látták, milyen feszes, akkor jó sokan tartják biztos, meg erősen, minden, különben csak gyűrődne összevissza. Így kezdődik, először mindenki csak nézi, aztán amikor már elég magasak és jól elérik, alá kell állni és megtartani. Ha nem tartaná senki, leesne. (Világgá.).

Mélyen szürreális világok ezek, a legtermészetesebben elénk vezetve. Lám, csak találok neki rokont, a fejemben: Michael Ende Tükör a tükörben történeteit. Teljesen más alapokról, más nyelvi leleményekkel, de hasonló attitűddel. Részemről ez amúgy hatalmas dicséret, én a magam részéről rendkívül sokra becsülöm Momó és Bux Barnabás Boldizsár papáját. Az a könyv se előkép. De lelki rokon. Az embernek nincs libabőre. Az embernek emberbőre van. Emberbőrzik, ha fázik. (Kigondolja az inget.). Ezt a könyvet átjárják az ilyen mondatok. Ezt a könyvet észre kéne venniük azoknak, akik annyit papolnak az újról, a megközelítés módjának permanens forradalmairól. Ezt a könyvet észre kellene vennetek. Kézbe kéne vennetek. Amíg vannak kezek.

2018. június 7., csütörtök

Budapest Folk Fest - 2018. május 23-27.

Érdekes érzés volt felfelé caplatni a Várkert Bazár lépcsőin, enyhén nosztalgikus... Timivel kézen fogva, az Öntőház Udvar új koncerttere felé - a régi Ifipark egykori terére. Nem voltam ott sokat, de emlékezetes pillanatokban. S most a feleségemmel mentünk ide, három estén át, a Budapest Folk Fest fellépőit hallgatni. 


Érdekes ez - ahogy egy programban keveredik a népzene és az úgymond világzene. Nem a máshol élő népek zenéje, hanem az a sajátos attitűd, amely bátran merít innen is, onnan is, amely egy teljesség érzetéért nem szégyelli egymáshoz finomítani egykori-mai ellenségek hagyományait. Érdekes egymás mellé hallani egy tájegység, mondjuk Kalotaszeg szinte faluról falura picit változó játékmódjaihoz ragaszkodást a kisérletezés magas fokával, amit egy-egy szuverén alkotó művel egész hagyományok kincseivel - de ez amúgy csak látszólag ellentmóndás. A népzenének - ha él - nincsen kőbe vésett kánonja. A ragaszkodás és a szomszédi hatás (akár az ellenség, a megszálló, az elnyomó zenei kincseiből származó elemek) befogadása egymást űzi, generációról generációra változik, melyik az erősebb. Gondolkodtam már erről - csak azt sajnálom, nem értek jobban a zenéhez, a népzenéhez,  sajnálom, hogy nem tanultam soha, hogy az illő szavakkal írhassam körül az érzést, ami az "ennyiféle zene" hallgatásakor elfog.

Ami plédául elfog Çiğdem Aslan hallgatásakor. Hallottuk őt, amikor Palya Bea vendége volt, anno, a Selymeim koncertsorozatán - üde jelenség, aki több, egymással ambivalens viszonyban álló hagyományban otthon van. Kurd gyökerekkel bír, énekel hát kurd népzenét, törököt, görög rebetikót, kisázsiai arab dalokat - szelíd, az émek játékainak, a hajlításoknak bő helyet adó kísérettel. A rebetikó valójában rebellis zene, egyfajta underground, városi "népzene" - maga is ezer hatásból összegyúrva, az ortodox egyházi énekektől az ottomán kávéházi zenéig. Çiğdem Aslan e stílusnak az egyik királynője ma. Álomszépen hajlít... egy olyan zenei környezetben, ami szinte ennek: az ének szabadságának rendel alá mindent. Nem véletlen, hogy nincs hangsúlyos ritmushangszer a kíséretében - nem lényeges, ha a kiüthetőhöz képest késik akár az előadás ritmusa. A lényeg az érzékletes, átélt ének.

Mennyire más a Góbé kópés felfogása ehhez képest... ahogy a népzenei alapokról popba, olykor ska-ba szökken, robog a ritmussal. Aznap esett - de ez a rajongók kemény magját csöppet sem akadályozta a táncban. Őket még mindenképpen hallani fogjuk Timivel, elragadóak voltak! Néhány dal erejéig Porteleki Lászlóval, a Muzsikás legendás zenészével, egykori mentorukkal álltak színpadra - Laci bácsi legenda, s az valami szívet melengető, mennyire éltek körülötte a skacok, s mennyire éltette ez a magyar népi muzsikálás nagy öregjét. Élőben kell hallani őket - a felvétel halovány mása csak annak az életörömnek, az egymással feleselve, vetélkedve zenélés közben egymásra nevetésekből felragyogó életnek, a pillanat adta valódinak...

Itt ugranék vissza a csütörtök este elejére, a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes műsorára. Kedves áttekintést adtak zenében és táncban a Kárpát-medence tájegységeinek zenéiből - kicsit talán túl sokat markoltak így... De például feltűnhetett, hogy mennyivel dísz-gazdagabb, kivagyibb a hegyvidék férfi-tánca, legényese, a párod pörgetése közbe fűzött díszítésekig. Vagy tán az elzártabb helyeken jobban megmaradtak az egykori cifrák? Lehet. A Nyárádszeredáról érkező Bekecs táncegyüttes pénteki nyitóműsora ezt aztán tényleg ízesen illusztrálta. Hogy aztán megint egy szinte dimenzió-méretű ugrást élhessünk át, a Pompás Kalotaszeg prímásokkal rakott színpadán, mikor az Ordasok Táncegyüttes érett legényei megmutatták, hogyan is kell ezt csinálni... Tanulságos volt látni, a fiatal fellépők a nézőtérről hogy lesték tátott szájjal az "öregeket", mert tényleg olyan távlatot mutattak, ami elhalványította az amúgy teljesen korrekt estnyitó produkciókat. Ki a legény... Ami pedig a színpad teljes hosszában vonót emelő prímásokat illeti: gyönyörűen sokfélék voltak egy adott tájegység muzsikájába ültetve is -  megint kiderült, mennyit érhet egy-egy jó helyen hagyott szünet két hang között, mennyivel többet érhet a virtuozitásnál...

S hogy rögvest tovább nyissam: milyen az, amikor a Prímás Virtuóz (így, nagy betűvel) hagyja meg a többieknek a helyet. Picit ellentmondásos érzésekkel vártam vasárnap a színpadra lépő Volosi és Lajkó Félix közös produkcióját... megcsodálhattam őket a tavalyi Budapest Ritmo-n, ahol egy szimpatikus, érdekes kísérlet, két komoly-zenész és három muzsikás egymással évődéséből álló zenei varázslatból lett a mi fiunk színpadra lépésével "Lajkó Félix és zenekara". Nem akármilyen produkció volt így se, csak nemigen látszott az est második felében maga a Volosi. Hát kérem! Most valami olyan boldog állapottá lett ez a közös fellépés, hogy levegőt alig mertem venni, nehogy lemaradjak valamiről. Meggyőződésem, hogy ez teljes mértékig Lajkó Félixen múlott, akkor is, most is - de most úgy hagyott helyet a többieknek, úgy beszéltette például a lengyel banda ifjú prímásának kezében a hegedűt, annyi szeretettel és figyelemmel, hogy kicsordult tőle a könnyem. Ráadásképpen eljátszották A madárnak... című dalt, hát csoda, hogy nem szerettük volna, ha vége?

Ugrálok itt az időben... jó hosszan kéne beszélni róla, mitől izgalmas, amit Sergent Garcia csinál, de nem értek a Közép-Amerikai muzsikához annyira, amennyire ehhez kellene. Nem lehetett ülve maradni azon a koncerten... bulizene, jó volt, kár hogy nem voltunk hatszor annyian - bár a zenészeken látszott: hat embernek is legalább ennyi lelkesedéssel nyomnák. Szóval erről tényleg jó hosszan kellene - hogy cumbiából, bombából, salsából, reggae-ből, kubai mit tudom én miből hogyan lesz ez a vicces kis csoda - ami mögött érezni (a szövegekből ki is hallani) azt a fura ellentmondást, hogy hogyan lehet egyszerre mozgalmi és karneváli valami. Ezt csak ott tudják - mindig jól esik a kóstoló a latinból, de azt hiszem, az is egy teljes életet igényelne (tán nem is volna elég), hogy tényleg megismerjem azt a világot....

Azt mondjuk nagyon szeretném, hogy az életembe még minél több Dresch férjen. Quartet és Vonós Quartet, minél több Borbély Mihály, és még annál is több Lukács Miklós a cimbalom mögött, akármilyen formációban! Dresch Mihály legenda, akit élőben hallgathatsz, ha veszed a fáradságot. Ezt a jazzá nemesített népit, vagy népivé mángorolt jazzt - mindegy, nincs értékmérés a két dolog között. Mert szerves egység, valójában bekategorizálhatatlan, s mert a játszók hozzáállása valójában pontosan ugyanaz, mint az egykori volt idők legendás prímásaié: valójában a zenét tisztelik meg, s ha a közönség is velük tiszteli, hát csak annál jobb. Nekem ők rakták fel erre a három napra a koronát.


2018. június 4., hétfő

Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk


„A kanapét becipelő emberek visszaindultak a teherautóhoz, de Eileen megkérte őket, hogy várjanak egy pillanatot. Megálltak a lépcsőn és nézték. Várták, hogy mit mond. Próbálta rögzíteni a pillanatot. Tudta, hogy ezt egyszer majd fel akarja idézni. A jövő úgy gomolygott előtte, mint a köd, semmit sem lehetett látni belőle. Mindössze a házról és a benne élt életükről volt elképzelése. De a ház most még nem az, amit akart. Azzá lehet, amit szeretne, de idő meg pénz kell hozzá, és félt, hogy mindkettő gyorsan elfogy. Életük valósága ennek a dombnak a tövében, ennek a teherautónak a sötétjében várakozik. Ezek az emberek viszont tisztán látnak. Húzgálták átizzadt pólójukat, és a korlátnak támaszkodtak. Mondania kellene valamit; lennie kell valaminek, amit mondhat. Ha lenne még egy perce, előállhatna a tökéletes dologgal. Látta, hogy az emberek türelmetlenek. Csak annyit akarnak, hogy a holmiját egyik helyről a másikra tegyék. Fogalmuk sincs róla, hogy ha bármit letesznek egy megadott helyre, azzal Eileent egy lépéssel közelebb viszik a kiábránduláshoz.”

Mindig egy lépéssel közelebb a kiábránduláshoz… Matthew Thomas regénye az amerikai álom szeretetteli kritikája, emlékműve egy generációnak, amelyet egész életében a mindig eggyel többet-jobbat-szebbet kényszere vezetett, a háború utáni mitikus „előrejutásba” kapaszkodóknak, akik természetszerűen rokkantak bele - és rokkantották bele társadalmukat is - az örök elégedetlenségbe; és akiknek hibáit - ne legyenek illúzióink - azok ismeretében is dalolva ismételjük meg, napra nap.

Eileen Leary ennek a generációnak a gyermeke. Szülei a két háború közt vándoroltak Írországból az Egyesült Államokba, megannyi rokonnal, baráttal, falubélivel egyetemben – egy jobb élet reményében. Az álmok földjére, ahol a rémálmok is éppoly otthonosan mozognak, mint az ír vidék tündérmeséiben. Eileen gyermekkorát egyszerre határozza meg a büszkeség, az apa büszkesége, amiért frissen nyert állampolgárságával, ír gyökereivel és ésszel s ököllel kivívott megbecsültségével marginális kis közösségük vezető egyénisége lehet és a rettegés az anya depressziójától, alkoholizmusától, honvágyától, elveszettségétől. Az apa örökös előre nézése és az anya szüntelen múltba révedése ágyaz a tehetséges, ám körülményei miatt mindig háttérbe szoruló lányban élethosszig tartó ellentmondásoknak: törne előrébb, tanulna, fejlődne, mégis be kell érnie az ápolói főiskolával; kapaszkodna felfelé a társadalmi ranglétrán, mégis jóravaló ír származású férjet választ; gondoskodna a jövőről, mégis pillanatnyi örömöknek ajándékozza magát.

Hamar kiderül, hogy szépreményű kutató férje, Ed nem osztozik Eileen vágyaiban. Ed inkább évtizedeken át tartó meddő kutatást folytat a tudomány érdekében, minthogy eladja tehetségét a nagy gyógyszergyáraknak; inkább tanít hátrányos helyzetű fiatalokat egy olcsó főiskolán, minthogy elfogadja az elitegyetemek ajánlatát és inkább maradna bérlőként a megszokott lepukkanófélben lévő környék megszokott házacskájában, minthogy adósságokba verje magát egy jobb környék jobb házáért. A nagybetűs házért. Ami végre beteljesíti Eileen álmait és elátkozza valóságát. A házért, ami egy jobb, kifinomultabb, gazdagabb élet metaforája lesz. A házért, ami éppúgy haszontalan pótlékká válik, mint az éveken át áhított nercbunda márciusban.

Matthew Thomas szeretetteli kritikát írt – sok eredeti nincs benne, felvonultatja az összes létező toposzt, ami az elmúlt évtizedek amerikai álom kritikáiban bérelt hellyel bírt, Updike-tól Amerikai szépségen át Franzenig. A „saját ház”, a „nézd meg mi mindened van”, az egykori lenézőkkel szembeni örök sértettség és a „jobb környék” varázsa éppúgy végigvonul a regényen, mint a makacs hit, hogy már csak egy lépés, és minden másképp lesz. Legyen az egy tárgy, egy ház, egy karácsonyi parti – mindig épp csak egy lépésre vagyunk a boldogságtól. És amikor az élet úgy istenesen képen töröl, akkor vesszük észre, hogy amit kerestünk, végig ott volt a kezünk között. Közhely? Ennél nagyobb nem is lehetne. De ettől még igaz, ahogy igaz volt az elmúlt évtizedek minden hasonszőrű kritikusánál is. Szerencsénkre Thomas van annyira jó író, hogy ad egy saját ízt a történetének, nem mással, mint a szereplők jellemzésével – bár az alaptéma közhelyességénél egy picit jobban zavar az életpályát kettétörő dráma direkt volta, de még ebből a bosszantóan használt fordulatból is sikerül úgy kikerülnie, hogy a karaktereit mélyíti vele. Thomas szereti a hőseit, ez különbözteti meg leginkább Franzentől – és bár én teljes szívemből szeretem a gátlástalan lélektépést, olykor jólesik a jószándék is. Más kérdés, hogy így kevésbé hat az elénk tartott tükör – vagyis tanító szándék ide vagy oda, ezzel nem fog megóvni minket attól, hogy elkövessük Eileen hibáit. Lehet persze vitatkozni arról, hogy feladata-e ez az irodalomnak vagy sem – mindenesetre ez így kijózanító gyomros helyett megmarad andalító családregénynek, nagyívű tragédiákkal és nagyívű álmokkal.


Kiadó: Libri
Fordító: Szécsi Noémi

2018. május 28., hétfő

Dan Simmons: Terror


„Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid.
Ezt racionális ember nem tagadhatja. És Francis Crozier az álmai, a fejfájásai és bizarr, új keletű vágya ellenére, hogy higgyen, racionális ember maradt.
Ha a londoni házában, kandallótűz mellett ülő szalonkabátos férfi is megérti, hogy az élet magányos, nehéz, brutális és rövid, hogyan tagadhatná ezt egy megfagyott hússal és szőrmékkel megrakott szánt húzó ember egy névtelen szigeten, az eszelős sarkköri égbolt alatt, aki minden civilizált helytől ezer mérföldre lévő befagyott tenger felé tart?
És egy elképzelhetetlenül rémisztő sors felé.”

Dan Simmonst olvasni nekem terápia. Eddig kétszer fordult elő, hogy egy-egy brutális féltéglájával kirángatott hosszabb-rövidebb olvasási válságaimból (Hyperion és Ílion – mindkettő röpült is a kedvencek listájára); és bár ez most nem sikerült ennyire egyértelműen (tartok tőle, hogy a tartós kimerültségen és a krónikus idő- és energiahiányon semmilyen könyv nem segít), tény: idén ennek az olvasását élveztem legjobban és ettől kaptam meg leginkább a belefeledkezve-olvasásnak azt a semmihez sem hasonlítható élményét, ami annyira hiányzott az elmúlt fél évben.

Namármost ez egy picit groteszk, hisz ez egy cseppet sem élvezetes könyv. Inkább nehéz, brutális és hosszú. A szerző iránti rajongásom mértékét jól jelzi, hogy bár utálom az írott horrort (pontosabban: nem olvastam még olyan horrornak aposztrofált művet, amin kicsit is féltem volna, ellenben olyat, amit röhejesnek tartottam, jópárat, undorítót meg még többet – de számomra a trash nem horror…), mégsem gondolkodtam egy percet sem, olvassam-e a Terrort. Ami egyébként szerintem szintén nem horror – vagy legalábbis nem olyan horror, amit én eddig horrorként olvastam. Lehet, hogy ilyen (kéne legyen) az „igazi” horror? Fogalmam sincs… A Terror számomra leginkább történelmi regény, némi misztikummal és rengeteg lélekboncolással. Kategorizálja be, aki akarja. (Simmons egyébként is eléggé bekategorizálhatatlan szerző: a minden irodalmi skatulyát játszi könnyedséggel áthágó és még jól szembe is köpő Íliont egyszerűen sci-fiként aposztrofálni meglehetősen semmitmondó, még ha igen, tudományos is meg fantasztikum is… Nem is beszélve a Hyperionról ami hatszáz oldalnyi filozófia.)

Szóval nehéz, brutális és hosszú… Éppúgy, mint Sir John Franklin expedíciójának jégbe fagyott évei valahol a sarkkörön túl, Észak-Kanada jeges partvidékén. A Franklin-expedíció tragédiája nagyjából annyira ismert, mint VIII. Henrik hat feleségének szappanoperája, szóval spoilerezni nehéz a könyvvel kapcsolatban – persze kézbe véve ezt a hétszáz oldalas monstrumot és elolvasva az első fejezetet, felmerül az emberben: most komolyan hétszáz oldalon keresztül arról olvasunk, hogy ez a százegynéhány skorbutos szerencsétlen hogyan haldoklik a jégmezőn? A végét úgyis ismerjük (gondoljuk mi…). Szerencsére Simmons újra meg újra felülmúlja a várakozásokat: az idősíkok és elbeszélők váltakozásával, pompás lélekrajzaival, a két hajó közti megosztott fókusszal, az időről időre bekúszó társadalomkritikával és filozófiával, az orvos alakjával (!) és a rejtélyes szörnyeteg valósághatáron billegtetésével olyan feszültséget tart fenn és úgy behúz a meséjébe, hogy a végén simán olvasnánk még hétszáz oldalon át. Jégpokol ide vagy oda.

Roppant érdekes élmény huszonegyedik századi városlakóként olvasni e tizenkilencedik századi felfedezők történetét: elképzelni sem tudjuk, hogy hogyan motiválhatta bármi, de tényleg, bármi arra ezen férfiakat (meg még sokezret), hogy öngyilkos küldetésekre induljanak az ismeretlenbe. Dicsőség? Pénz? Kalandvágy? Szökés? Láthatunk példát mindre és ezek legkülönbözőbb kombinációira is, és akad szereplő, akinek a háttértörténetét tényleg remekül dolgozta ki a szerző, ezzel együtt sem értem, hogy a többéves fagyhalál szélén táncolás, a betegségek, a kannibalizmus és a kudarc esélye hogy nem kergeti haza a kikötőből ezeket a fiúkat-férfiakat anyuci meleg szoknyája mellé? Mi a jó istenért mennek önként, dalolva a majdnem biztos halálba? Persze nyilván nem tudjuk megítélni mi, akiknek karnyújtásnyira a világ (meg a világháló, rajta pl a Franklin-expedíció története), de… De! Mindig egy marha nagy DE! Jó kérdés persze, hogy ha nem lett volna ez a sok mai szemmel nézve őrült, vajon mennyit ismernénk ma világunkból – végülis az északnyugati átjáró felfedezésében épp a Franklin-expedíció nyomába eredő kutatóhajóknak volt a legnagyobb szerepük, úgyhogy halálukban világhírűek lettek a srácok, tök jó.

Ami még az eredendő ostobaságnál is jobban fáj ebben a sztoriban, az a társadalmilag kódolt ostobaság: jelesül, hogy Franklin kapitány vissza ugyan nem fordul, mert hát egyszer már kudarcot vallott, ha megint úgy kullog haza, tuti kicsapják az Admiralitásból, inkább feláldozza százegynéhány emberét; de addig is jókat melegszik úri kabinjában, míg a matrózok halálra fagynak, és/vagy elájulnak a fáradtságtól kihallgatás közben, mert matróz nem ülhet le a tisztek előtt. Ahhh, apróságok ezek, de nemegyszer istenesen pofán tudtam volna csapni ezt a Franklint, pláne, amikor arra tette fel társai (hopp, pardon, nem társai: alárendeltjei) életét, hogy majd az asszony hajókat küld a megmentésükre (a híresen agilis Lady Jane Franklin amúgy tényleg szervezett pár mentőexpedíciót, csak hát az a pár év, ami eltelt közben, nem kellett volna). Remekül ábrázolja a regény nem csak az öngyilkos küldetések lélektanát és metódusait, hanem a viktoriánus Anglia társadalmi berendezkedésének visszásságait is. Nagyjából három kulcsszereplő tanúsít számottevő talpraesettséget és tisztán látást a sok közül: Crozier, a Terror kapitánya, aki Franklin halála után átveszi a parancsnokságot – kár, hogy csak egy felkapaszkodott ír söpredék, akit sosem fogad be teljesen az Admiralitás, egy jó házból való úrilánynak meg pláne rangon aluli parti; Goodsir, a seborvos, akit a tisztek mindig is másodvonalbelinek tartottak, hisz nem „igazi” doktor, csak nyiszál; illetve Bridgens, az öreg inas, aki meg… hát csak inas, szóval leginkább hallgass a neve.

S hogy hol a misztikum? Bennünk és körülöttünk, a szereplőkben, az olvasókban, a jégvidékben, az északi fényben, a tenger mélyén, a halottak szemében és az eszkimók ősi tudásában. Simmons jóízűen játszadozik velünk úgy hatszáznegyven oldalon át; mint ágy alól leselkedő szörnyeket figyelő kisgyermekeket dobál minket erre-arra: hol elhisszük, hogy egy emberfeletti méretű jeges szörny tizedeli a legénységet, hol biztosak vagyunk benne, az emberek őrületének játéka az egész. Aztán megcsavarintja a történetet és elénk pakol egy egész más világból érkező kisregényt, amiben már nem az a kérdés, létezik-e szörny vagy sem, hanem hogy mit teszünk mi, emberek a világunkkal, hogy képesek vagyunk-e élni azzal, amit ránk bíztak, hogy át tudjuk-e adni magunkat az ismeretlennek, a természetfelettinek, a másik embernek. Át tudjuk-e adni magunkat annak az embernek, akivé válni akarunk. Hogy tudunk-e hinni. Hogy Tuunbaq-ban vagy Memo Moira prédikációiban, az mindegy is.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2018. május 21., hétfő

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van


Eleanor Oliphant, a harmincéves pénzügyes tökéletesen jól van. Van munkája, ami különösebb szellemi igénybevétellel nem jár, de kielégítően fizet; van lakása, ami ugyan személytelen és rendetlen, de ahova hazatérhet; egészsége rendben, igyekszik kiegyensúlyozottan étkezni és nem kísérteni a sorsot mindenféle badar élvezettel. Leszámítva a hétvégenként legurított három liter vodkát. Ami nem is élvezet, hanem gyógyszer. Segédeszköz, hogy bódult félálomban átevezzen a hétvégének nevezett kétnapos magány-tengeren. Amikor nem segítenek a bejáratott szokások, a menetrendszerű rádiójáték munka után, a mirelit pizza és a keresztrejtvény. Amikor semmi más, csak az alkohol képes tompítani a magány folyvást szurkáló tüskéit.

Mert Eleanornak ugyan mindene megvan, ami praktikusan véve az életben maradáshoz kell, mégsincs élete. Működik, mint egy olajozott gép: felkel, dolgozni megy, sosem hiányzik, nem beteg, nem megy szabadságra, nem telefonál be másnaposan egy elfajult buli után. Minden nap megveszi az aktuális leértékelt szendvicsét, magában megvetően szörnyülködik a kollégák pletykáin és - többnyire felé irányuló - rosszindulatú élcein, megvan a véleménye mindenkiről és tüskéit meg sem próbálja behúzni holmi mondvacsinált társadalmi érintkezést szabályozó konstrukció miatt. Ha valami tönkremegy, vesz újat, de különösebben nem érdekli, mi van rajta, mi veszi körül, mit gondolnak róla mások. Van, aki szerint pusztán csodabogár, van, aki szerint dilinyós. Az igazságot senki még csak elképzelni sem tudja. Az önként vállalt magányt, amit azért vettünk magunkra, hogy ne sérülhessünk. Mert egyszer már úgy sérültünk, ahogy az józan ésszel felfoghatatlan. Mert amit túléltünk, azt a szó szoros értelmében csak túlélni lehet – feldolgozni, magunk mögött hagyni, teljes életet élni utána képtelenség. Pláne, ha nem segít senki. Ha az állami gondozás és a különböző nevelőszülők közt ide-oda dobálva csak a lényeg vész el. Ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy hétről hétre feltépjük a sebeket egy telefonhívással.

Aztán persze történik valami. Eleanor elkezdi kitárni szárnyait. Megpillantja a tökéletes férfit egy koncerten. Egy új kolléga, az irritáló informatikus Raymond kitartóan barátkozna vele. Még bele is rángatja Eleanort, hogy megmentsék egy idős ember életét az utcán. Akit aztán meg kell látogatni a kórházban, majd a hazatérése örömére rendezett partin. Eleanor hirtelen emberek közé kezd járni. Minden jobb meggyőződése ellenére kapcsolatokat kezd teremteni. Megtapasztalja, hogy létezik önzetlen barátság. Hogy van olyan, hogy családi összetartás. Hogy a gyermekeket nem csak bántalmazni lehet. Hogy nem mindenki tekint úgy a másikra, mint egy kupac értelmetlenül elpocsékolt emberi szövetre.

Eleanor öntudatra ébredése és szabadulása az önmagára zárt ketrecéből lassú és fájdalmas, de nincs híján a komikumnak – ahogy a rettentő racionális szürke egér feltérképezi a kozmetikai ipar és a divatáruházak rejtelmeit, az egyszerre kacagtató szituációs vígjáték és masszív társadalomkritika. Hisz sokszor tényleg nem kell más, hogy az embert elfogadja a „környezet”, csak egy jól vágott frizura meg némi smink. Hogy belül rohad-e vagy épp ott sikítozik egy bántalmazott gyermek, az senkit nem érdekel. Persze mindez - az új ruhák, a fodrász, a smink és a koncertlátogatások, nem is beszélve a trendi alkoholizálás megtapasztalásáról - szigorúan tudományos alapú felkészülés arra, hogy ha oda kerül, meghódíthassa álmai lovagját. Ezen a ponton lehetne Eleanor története a legközhelyesebb mese arról, hogy a szerelem minden akadályt legyőzve képes kicsomagolni a pillangót a bábból, elsimítani a ráncokat, hegeket, sérüléseket és a múlt minden árnyával egy csapásra elfelejtődik.

Szerencsénkre Gail Honeyman ennél sokkal jobb író. Rendkívüli arányérzékkel kíméli meg Eleanort a látványos pofára eséstől, hogy valami sokkal rosszabba taszítsa: hogy csalódnia kelljen magában és józan ítélőképességében. Mintegy beteljesítve a gyermekkora óta kísértő rossz szellem összes fülbe suttogott átkát. Ám épp ez segít. A padló, ahonnan már nincs lejjebb. Ahonnan egy út van: felfelé. Ahol végre el kell dönteni, mit választunk: az életet vagy… Eleanor felépülése nem lesz gyors. Szembenézni azzal amit ő átélt – elképzelhetetlen borzalom. Még csak olvasni is róla. Mégis: valahol megnyugtató, amikor végre kimondja. Döbbenten állok a szerző teljesítménye előtt: nem csak mert ezt a borzalmas témát sikerült velejéig szórakoztató köntösbe csomagolnia, hanem mert amikor fellebbenti a fátylakat, azt képes minden hatásvadászat nélkül tenni, úgy, hogy egy könnycseppet sem akar kicsalni belőlünk. Jobban tiszteli főhősét annál, hogy vásári mutatványt csinálna a tragédiájából. Bár minden Eleanor Oliphantnak ilyen történetmesélő jutna!


Kiadó: Ventus Libro
Fordító: Szalai Virág

2018. május 17., csütörtök

"Selymeim" - Souad Massi és Palya Bea, Művészetek Palotája


Még mindig szívből csodálom azt a bőkezű bátorságot, ahogy Palya Bea idehívja a számára legfontosabb inspirátorait, ahogy egy színpadra áll velük - a maga kócosabb, zabolátlanabb lényével az igazi selymei mellé. Csodálom, hogy mekkora szíve van - mennyire szívből adja a teret a vendégeinek, hangolja a magáéval a közönséget az érkezésükre, vendéglátóként a közös játékokban is mennyire szelíden képes előtérbe tolni a meghívottjait. Valójában a szó legszebb értelmében felnőtt, nemcsak az egy feladathoz, vagy a sokhoz: nemcsak az anyasággal, és ahogy dalba hagyja csordulni - vagy akár az elválást, ahogy a dalba... Az attitűdje a felnőtté, ahol önként és teljes szívvel lehet önmaga, önként és teljes szívvel lehet egy szakma alázatos és büszke szolgálóleánya - s az ő meséje ilyen ajándékokkal rakott, mint a minap, amikor elhívta hozzánk az észak-afrikai arab zenei világ egyik (szelíden akaratlan) botránykövét, s átnyújtotta (saját magával együtt) a budapesti közönségnek.

Souad Massi. Algériai, sok gyermekes, szegény berber család leánya. A bátyja után őt is a zenéhez, a gitárhoz húzta a szíve, s az arab tavasz előszelében ezt a lehetőséget, a zenetanulás lehetőségét a családja megadta neki. Nem népzenész. Az első percektől nem az autentikus érdekelte, hanem a hiteles. Flamencót játszott, de mivel odavolt a Led Zeppelinért, beállt egy friss, erősen politikai tartalmú dalokkal is fellépő rockbandába, az Atacorba. Rövid hajjal, fiúruhában - de így is megtalálták a névtelen halálos fenyegetések. Hallgatni, végül emigrálni kényszerült, ma is Franciaországban él. A saját bevallása szerint a legfontosabb inspirátora Leonard Cohen - lírai, balladisztikus hangvételük valóban közel azonos gyökerű, mint ahogy rokon vonás a dalokba csorduló személyesség, mélységes megéltség. Világzenésznek mondanak, mert arabul énekelek - mondta egy interjúban - pedig én csak egy algériai rockercsaj vagyok...

Gyönyörű, amúgy, ahogy a kultúrához áll. Egyfelől rengeteget merít az arab költészeti hagyományokból. A tudatból, hogy valaha az iszlám a fény kultúrája volt. Másfelől szívesen dolgozik együtt olyan kortárs költőkkel, mint Ahmed Matar. Érzi és érti a kultúrák párbeszédét is - ahogy a történelmi ellenségek évszázadok alatt akaratlanul is átszövik például egymás dallamvilágát és látásmódját, sajátos rokon-érzeteket teremtve. Cordobában vendégeskedve együtt dolgozhatott a Les Choirs de Cordue együttesel - amúgy is szívesen lép fel flamenco-zenészekkel, sajátos ízű, közös produkciókban -, s rácsodálkozhatott, milyen gazdagon szőtt, rejtett kapcsolatháló feszül a valaha annyit viaskodó világok megfogalmazódásában. Talán innen a nyitottsága, a bátorság, ahogy egy dalon belül énekel akár franciául, klasszikus arabul, algériai arabul, Kabyle-nyelven (az anyanyelvén) és angolul - s ahogy összeszövi alá ezt az annyi mindenhez (valójában bármihez is alig) hasonlítható zenét.

Ezt gyönyörű, székhez szögező élmény hallgatni! Milyen fura - gondolom két szám közt; egy villanás az egész, többre nincs is idő -: a flamenco és az arab játékmód közt tényleg az a kis, finom eltérés, hogy amíg az egyik a táncos test-táncához feszíti a pontos, kicsettinthető, cipősarokkal kikopogható, testtel eltáncolt indulattá varázsolódó ritmust, a másik odavan azokért a kis, boldogító cifrákért a dallamban... ha ének, ha mandolin, ha csörgő, ha dob - legfeljebb kicsit túlcsordul a kereten. Medhi Dalil gitárján még gazdagabbá lettek az amúgy is dísszel dús flamenco felvezetések. Milyen fura... esik le a tantusz - ez számokon át tartó, lassabb folyamat...-, amíg (nincs szeretettelibb szavam rá) azt a vén kópét, Rabah Khalfát lesem, amint játszadozik a ritmussal... milyen fura, hogy ez a dobjáték afrika legdélibb csücskéből is szed magába ízeket, olykor bátran késik, máskor meg mint a szívdobogás, olyan, hogy tényleg úgy érzem, a mellkasomból szól, amit hallok. Kópé - nem pusztán alá dobol a többieknek, olykor kifjezetten incselkedik a gitárokkal, az énekkel. S mindehhez szelíd és alázatos módon támogatja az éneket a maga hangjával, tercel, kiemel, mélyít és színez - ahogy az énekben szertartásosan komoly, úgy tréfál a bőrön a kezeivel...

A Selymeim-sorozat számomra legizgalmasabb pillanatai az együtt-éneklések, amikor Bea és vendége egymás dalaiból merítenek, amikor egy elképesztően rövid előkészület után ott, előttünk megszületik a varázslat. Hát ez most valami megismételhetetlenül pazarra sikerült! Nemcsak Souad Massi és Bea, de az együttes tagjai is annyi finom ízgazdagságot találtak a vendég-játszótársakkal a szemünk láttára, a fülünk hallatára, mintha legalábbis egy évek óta egymásnak pontos tereket adó, összeszokott produkcióban állnának a színpadon! S nem a táv-üzengetés, és néhány rövid próba után történne meg előttünk, ahogy Medhi Dalil teli szájjal vigyorogva köszöni meg a szinte jazz-cimbalmos belevarázslást a dalba, ahogy Rabah Khalfa elismerően veregeti a nem tervezett ráadás előtt az ütőseink vállát, ahogy Gerzson János komoly oudjátékát díjazza a közönség tapsa és a többiek még felszabadultabb öröme, s ahogy maga Souad Massi lesi elnyílt szájjal, mit röpül az általa kitalált dallamra egy szál pikulán Szokolai Dongó Balázs... Arra meg konkrétan nincsenek szavaim, amikor Souad és Bea az egy szál gitár kíséretével tépték ki a szívünket, hogy zenébe balzsamozva helyezzék vissza. Hadzsíte... Mádzsíte...

Valami nagyon fontosat tanított az este Souad Massi, és Palya Bea. Hogy a határok tényleg ott húzódnak közöttünk, ahol a tiszteletlenség és a tudatlanság húzza meg őket. Hogy Souad a maga hittel vállalt, gyönyörűen művelt kulturájával együtt vált hontalanná (avagy kényszerű világpolgárrá) egy erősődő, fundamentális közegben, s hogy bennünket ma, itt, Európában ugyanez a mentális közeg környékez. Amely előítéletes és alapvetően megosztó, minimálisan sem toleráns és egyáltalán nem kíváncsi. Amely kulturális teljesítményeinek büszke birtokában tekinti magát magasrendűnek - de valójában nem ismeri a saját kultúráját sem: csak érvként, bármire ragasztató plakátként van rá szüksége. Amit ez a csodálatos asszony a hangjával tud, az nem köthető így egyetlen kultúrába - de gyönyörű és teljes. Nem ő veszít vele, ha nem hallgatod, te vagy szegényebb, ha nem ismered. Valami nagyon fontosat tanultam aznap este: hogy amíg tehetem, ne csukjam be a fülem a világ gazdagságára.

Egy nem tervezett ráadást is sikerült kitapsolni belőlük... de még így is úgy tűnt, túlságosan hamar röppent ez a több mint két óra. Feltöltött, mint egy akkumulátort - nagyon szépen köszönöm! És várom (szerintem egyre többen várjuk...) a következő vendéget, kedves Palya Bea!


2018. május 10., csütörtök

Így csajozz egy földönkívülivel - Film

Van egy egészen kedves Gaiman-novella a Törékeny holmik című kötetben, Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal a címe - és most filmet forgattak belőle a kedvenc feketében járó Amerikában élő brit színes egyéniségem beleegyezésével és közreműködésével. Ezt az Agave jóvoltából láthattuk a minap - s most megosztanám veletek ezt a hallatlanul bájos, sokrétegű élményt, aminek a befogadástörténete (úgy vélem) mégsem lesz fáklyás menet. Amiben ott ficereg egy szubkult státusz, de a tömeg mélyen értetlenül bámulja majd (mi a fene volt ez!); a képekkel etetett többség komfortzónájába sehogy se fér majd, sőt, az ízléssel vert fiatalabbaknál is elszakíthatja bizonyos pontjain a beleélést, a benne-létet. Nem mondom, hogy egykori punk kell legyél hozzá, hogy feltétel nélkül szerethesd (avagy hasonlóan kérlelhetetlen lázadások kortárs gyereke...), de csaknem. Én mondjuk nem voltam punk, nem viseltem magamon a hiteim vagy a lázadásaim egyenruháit soha. De Neil Gaimannak meglehetett a maga erős korszaka - amikor belé akadtak a számomra is (mindmáig) fontos kérdések... meglehetett a maga kérlelhetetlenségben inkább törő, mint hajló, kompromisszumokat messzire hajigáló lázadása, és ilyen lehetett.

Nem tudom, rajta múlt-e, vagy a pénztelenségen, hogy a film szándékosan és játékosan szájbahányja az összes látványfilmes CGI mágiát. Elkészült egy film, ahol nem a ma szokásos képi varázslat, nem a rajzolt (fantázia-) látvány dominál. Mintha eldöntötték volna az alkotók, John Cameron Mitchell, a filmíró Philippa Goslett, a producerek (vagy tényleg maga Gaiman), hogy ez a film odabeszél a megjelenítés módjában is abba a korba, amikor a punk már hanyatlik és mindjárt itt a New Wave, sci-fi megy a tévében, de ettől még a fiatalság a lepukkant Croydon-i környezetben ugyanazt a leprát tolja. A kormegidézés nemcsak a karikatúrába hajló punk-rajzban, de az idegenség ábrázolásában is retró utakat követ. Az alienek másságának plasztik élményétől a tömeges „csatajelenetek” ártatlan tánccá koreografálásáig mintha az Alfa-holdbázis (keress rá, mára hallatlanul vicces) sci-fi múltjának eszközkészletét használnák a készítők. Mintha ez a szerelmes fantasztikumnak becézett móka valójában tényleg az ötvenes korosztálynak szólna, a Csillagok háborúja erős vizuális reformja előtti űrfilmeken szocializálódott egykori kamaszoknak – s persze azoknak a mai fiataloknak, akik legalább akkora feladatnak érzik a csajozást, mintha egy ufót kéne szaporodásra bírniuk. Képben tehát időnként fullba’ tolja a kretént a film – nincs is (nem is lesz) könnyű dolga ebben az erősen másra hangolt befogadói közegben. De ha már picit unod, hogy remek színészek zöld és kék (virtuális) vásznakra eszelős profizmussal rajzolt hátterek előtt gyaknak le valami furfanggal náluk erősebb, jobbára szintén rajzolt fő (és még főbb) gonoszokat, akkor ez a te filmed.

Ráadásul ha belegondolunk, ez egy meglehetősen többfenekű film. Nagyon szerettem például, ahogy az alien  „amerikaivá” lett a filmben - merthogy a net- és mobilkorszak előtt Enn, és haverjai elszállt kaliforniaiaknak nézik az idegenek sajátos csoportlénységét, valamilyen fura vallási szektának. Állandóan visszatérő humorforrás ez a tévedés (Carter elnök vegetáriánus? …nem is tudtam… igen, az FBI nagyon gyenge…), de közben nagyon jól illusztrálja, hogy próbáljuk (milyen ügyetlenül) beilleszteni a számunkra elképzelhetetlen tapasztalatot valamiféle általunk is ismert rendbe. És ez az idegenség mélységében tényleg egy másik, elképzelhető dimenzió, fehérben feszítő, vénséges atyaistennel, sajátos felelősségtudattal, csoportlénységgel, „kannibalizmussal” szóval fincsi, és tényleg idegen. Valahol Enn és Zan, az ufólány egymásra csodálkozása felidézte az egykor Galaktikában olvasott legfinomabb novellákat, ahol egy földi beleavatkozik az idegenség sorsába (merthogy: beleavatkozik). Az élményt gyűjtő idegenség ide testesülve sorsot cserél – ez is egy jó játék, és alapvető Gaiman-i gondolat: múlik rajtunk. Múlik rajtunk valami, a világunk és bármilyen azzal érintkező világ egészének sorsát illetően. Van egy szépsége a lázadásnak így, annak a saját céltalanságába fulladt egykori dacnak, amikor az idegen lány kéri a földi fiút: mutass nekem még Punkot!

Kell hozzá némi műveltség, hogy értsd a vicceit. Nem árt tudni, hogy mit jelent egy csillag körül keringő barna törpe, például, bár azt minden műveltség nélkül egyszerűen elég látni, ahogy a színpadon kialakul egy csillagközi punk duett – mellesleg nyilván tényleg felér egy szexuális aktussal, amikor megtörténik. Csendesen végigröhögtem, ahogy a csoportlény „szexcsakrája”: Stella (Ruth Wilson) és a punk „királynő” Boadicea (Nicole Kidman) a klimaxról társalog egy ital mellett… egyébként jó látni, hogy Kidman a maga ufókorszaka után megint mennyire jó. Általában jók a színészek, űrlény Elle Fanning kellően elszállt és éteri, a színpadon edződött földfiú Alex Sharp pont a kellő mértékig esetlen és dacos, és azt lehet érezni a filmen, mindannyian mennyire szerethették csinálni…

Én ezt a filmet a Galaxis útikalauz stopposoknak kedvesen elmeroggyant feldolgozása mellé, meg (hangozzék bármilyen furcsán) a Donnie Darko mellé rakom magamban el - persze ez a film még annyira sem veszi komolyan magát, mint az útikalauz... pedig ez ugye nagy szó. Jó volt látni, a legkedvesebb mítosz-rajongóm milyen ifjúkort mesél magának... mert az utolsó képsorok tanúsága szerint (ahova még egy-két matricás hommage is belefért) teljességgel nyilvánvaló: nemcsak a novella, a film is Gaiman gaimani nyelven és módon elmesélt ifjúságát idézi meg és fogalmazza át. A novellából kibomló film minden porcikája az övé, megkockáztatom (az említett közreműködés helyett) ezt hívják teljes alkotói kontrollnak... S még valami. Szeretem, amikor kíméletlen velem, de az elégtételeit is ugyanúgy szeretem - s ez az alkotótársakkal összepukkasztott kis film inkább az utóbbi...

A hajtás (és az előzetes) után még játszom ezzel a szimpatikus idegenséggel - csak akkor javaslom, ha már láttad...



2018. május 7., hétfő

Walter M. Miller: Hozsánna néked, Leibowitz!


Meséltem róla, milyen éretlenül és korán kaptam egy alaposan felrázó pofont Voneguttól - persze hogy belevetettem magam a fantasztikus irodalomba, és ez belém akadt könyvek hosszú sorát jelentette aztán. Egész könyvtárt, a maga rémületes vonatkozásaival. Bradburyt, meg Asimovot, a Sztrugackij fivéreket, van Vogt szuper- és Wells előembereit, Dick akkor elérhető egyetlen és Clarke minden elérhető könyvét, Douglas Adamst, meg közvetlenül utána Wyndhamot - tényleg  egy időben gátlás nélkül vettem a kezembe a memorábiliákat, ha azt láttam a borító tetejére írva: Galaktika Fantasztikus Könyvek. Kótyagosan szedtem magamba az egymást annyi kéjjel kizáró, olykor meglehetősen takaratlanul a másik álmodó tévedésére mutogató jövővíziókat, egészen a csömörig. Walter M. Miller egészen egyedi módon felkavaró kis mifenéjét már egy sokkal gyanakvóbb állapot ajándékozta, egy gyökeresen másféle kíváncsiság, ami akkor már elsősorban nem a jövőket firtatta, hanem a kulturális alapokat jelentő múltakat.

Három, önállóan is lábon megálló kisregény. Ebben a disztópikus jövőben a Leibowitz-rend apátságában a Memorábiliákat gyűjtik, a Tűzözön előttről fennmaradt, becses töredékeket. Olyan írott szövegeket, rajzokat, megperzselt köteteket, amelyek túlélték a Tüzözön utáni, új-középkori könyvégetéseket, amikor a tűzért felelőssé tett tudomány ellen fordult a maradék túlélők mutációkkal, torzszületésekkel sújtott, babonás népsége. A hit e talajon újra virágzik - s lám, a hit egyik erődjében a szerzetesek az egykor tudásának maradékát gyűjtik egy könyvtárba, Leibowitz tanítása szerint, akinek szentté avatása küszöbön áll... Aztán persze hogy nyílik a világ erre a kincsre, persze hogy újra keresi az eszközt az érdek - az egymás elleni mind kifinomultabb fegyvert keresi megint. A második kisregény időugrásában immár a felébredő, szerveződő tudomány nyitná-tárná az apátság összehordott memorábiliáinak kapuját az őt szponzoráló hatalom érdekei szerint. Ne felejtsük el: a technikai fejlődés elsődleges motorja mindig a vágy volt, hogy az "ellenség" lőtávolságán kívülről legyünk képesek őket elpusztítani.

A harmadik kisregényben mindez legendás múlt, a kolostor az új autópálya mentén relikviák múzeumi tára - relikviákká lett, múzeumi eszmékkel és aggodalmakkal, lelkiismeret-furdalással elegy tehetetlenségben, az új hatalmak új Tűzözönének küszöbén. Könnyen elképzelhető ív, enyhén tanmesei volna, ha nem volna minden porcikájában annyira hitelesen emberi. Ha a három korkeret (az új-középkor, az ismételt felvilágosodás és az új atomkor) nem volna élő, lélegző, esendőségeikben mélyen azonosulható szereplőkkel töltve, mint Francis testvér a maga szelíd esetlenségeivel, Dom Paulo, a gyomorbántalmakkal viaskodó apát, vagy a Költő, az üvegszemével és pokoli modorával - s Dom Zerchi, az utolsó apát. Ez egy tanmese ívén rajzolódó, mélyen emberi történet. Nem árulok el titkot azzal, hogy szerepel benne egy utolsó apát.

Tanmesei íven rajzolódik, de pontos kritikákat fogalmaz meg. Hogy például szövegkörnyezet nélkül nincs szatíra - ha nincs mihez viszonyítani, a viccet is komoly és releváns információnak tekinthetjük. Hogy elvek útjai mögött jobbára nyers (olykor kifejezetten dögszagú) titkok laknak: az érdek mocskos kis titkai - hallatlanul romlandó okai szoktak lenni az okozatul születő, örök időkre szóló birodalmaknak; s talán ezért tartanak általában annyira rövid ideig. A tanmese mentén ott vándorol a bolygó zsidó: a minden tanúja. Talán Leibowicz maga - az ember, aki áttételesen ezért a világ-ciklus szerű megismétlődésért felelős. Enyhén misztikus kis írómóka a figurája: a távlatot jelentő kivétel. A csoda jelenléte - még akkor is, ha büntetésnek tűnik. Tanmesei íven rajzolódik, és a végén csak a csoda oldja fel - valaki (mondjuk ki: az ismeretlen), aki nem kér a régi világok áldásaiból. Sem a lapokon megőrzött titkokra, a memorábiliákra, sem a szokássá satnyult rituáléra: a babonává sorvadt hitre nincsen szüksége.

Walter M. Miller (akárcsak Joseph Heller) bombákat szórt ifjúkorában a lángoló Európára - egy halálok ezreit a gyomrában hordozó repülőgép személyzetének tagjaként. A novellákon kívül ez az egy regénye van... viaskodott a folytatással, amit aztán mások fejeztek be helyette. Talán mert a csodát, azt az idegent, amely túlnőtt a mi mókuskerékként pörgetett dilemmáinkon (könyvtárról, tudásról, alkalmazásáról és belőle fakadó hatalomról) tényleg lehetetlen ebből az "apátságból" látni. Talán mert nem bírta el a maga hordozta történetek súlyát, a vele járó lelkiismeret-furdalást. Az egyetlen bizonyosságba menekült a kételyből - hogy vajon eljöhet-e az a remélt csoda: a gyökeresen másféle viszony. Az író áldatlanul maradt - de itt hagyta nekünk a könyvét. Hogy okuljunk belőle, betűk és lehetőségek, memorábiliák és elképzelések gyermekei - olvassátok. És emlékezzetek.


Kiadó: Móra (Galaktika Fantasztikus Könyvek)
Fordította: Békés András

2018. április 30., hétfő

Robert Jackson Bennett: Csodák városa


„Ostobaság, de még mindig aggasztanak a csodák. Áltatjuk magukat, hogy mind elillantak, de én sosem leszek egész biztos ebben.
Pangyüi azt írja, hogy néhány ősi szövegben a csodákat nem szabályoknak vagy eszközöknek, hanem élőlényeknek írták le, mintha Szent Ingyombingyom Bűvös Lába vagy mi csak egy hal lenne a tengerükben. Mintha bizonyos csodáknak önálló tudatuk lenne.
Ez aggaszt. Felettébb aggaszt, mert az élőlényeket egyvalami hajtja: a túlélés. Mindenáron.”

Képzelj el egy világot, amit elhagytak az istenei… De vajon magukkal vitték minden csodájukat? Az Istenek városa trilógia befejező kötetében végre választ kaphatunk megannyi kérdésünkre, ám ne legyenek illúzióink: csak újabbak tolakodnak a helyükre. Mert a csodák - ha jól vannak megírva - már csak ilyenek. Kérdésekre provokálnak, melyek aztán osztódnak, mutálódnak, újabb kérdéseket szülnek és a végén csak tátogunk, mint a partra vetett hal ebben a gigantikus vízióban és semmivel sem vagyunk okosabbak, mint előtte. Mert hiába írja körül Bennett - remekül! - bő ezerkétszáz oldalon, miben rejlik a csoda, mi formálja a hitünket, mi lesz velünk, ha eltűnnek az isteneink és vajon képesek vagyunk-e mást állítani a helyükbe; a választ mindezen kérdésekre magunkban kell megtalálnunk.

Ritka az, hogy egy trilógia második része ennyivel felülmúlja a felütést – írtam bő egy éve a Pengék városa kapcsán; most pedig nyugodt szívvel leírhatom, hogy a befejezés jócskán felülmúlja mindkét eddigi részt. Pedig… Nehezebb dolga volt, mint az egy gigantikus háborúra felhúzott Pengék városának. Nem csupán mert eleve vesztes pozícióból indul minden olyan történet ami ennyire direkt mód csak és kizárólag a bosszún alapszik – sokkal inkább mert a felvetett vallásfilozófiai kérdések messze túlmutatnak egy fantasy keretein. Hogy mégis sikerül megugrani az Bennett tehetségén túl kiváló arányérzékének is köszönhető.

Szóval bosszú és vallásfilozófia… Főszereplőnknek jócskán kijut mindkettőből. A trilógia első számú közönségkedvence, az isteneket puszta kézzel széjjeltépő Sigrud je Harkvaldsson végre megkapta a saját történetét. A bosszúszomjas djerling, aki az előző kötetben elkövetett rémtettei után világtól elvonultan él és csak egykori bajtársa, Shara hívószavára vár, hogy visszatérjen a játszmába, hívószó helyett halálhírt kap. Az olvasónak pedig cseppnyi kétsége sem lehet, hogy semmi, sem élő, sem holt, sem isten, sem csoda nem akadályozhatja meg, hogy megbosszulja Shara halálát. Igenám, de isteneket gyilkoló, világot felforgató, sokaknak keresztbe tevő egykori miniszterelnökök halála ritkán áll önmagában. Sigrud Bulikov és Vurtyasztán után ismét a szó szoros értelmében isteni játszmába keveredik, melynek tétje szokás szerint az egész mindenség léte.

Furcsa szerzetek ezek a bulikovi istenek. Akárcsak görög kollégáik, ők is számtalan utódot hagytak hátra itt-ott szétszórva – sokszor önmaguk számára is ijesztő erőket engedve ezzel szabadon. Az istenek rémtettei minden képzeletet felülmúlnak, és végre kiderül, mi az egyetlen csoda, melytől még ők is féltek. De miért nem pusztultak el e csodák a nagy Villanásban, amikor minden, ami isteni eredetű volt, odalett? Hogy lehet, hogy egyre többen bukkannak fel közülük? Lehetséges, hogy a csodák valóban mutálódnak? Lehet, hogy a hit, a vágy a csodákra, az útmutatásra, az istenek vezetésére képes életben tartani - vagy épp új életre kelteni - a természetfelettit? Beszélhetünk-e önmagukban való csodákról, vagy feltétlen kell egyfajta hit ahhoz, hogy létre hívjuk őket? Az istenek biztosították ily módon a túlélésüket vagy az emberek akarnak mindenáron hinni valamiben? Vagy sutba minden illúzióval, mert ez is csak egy gonoszul összerakott politikai játszma része?

Van itt minden, mint a búcsúban… Bosszú (számos), elrejtett isteni gyermekek, évtizedes titkok, emberi gonoszság, mely bőven képes felérni az istenekéhez is, egy új kezdet és egy mindent elsöprő vég ígérete. És feltűnik a legnagyobb erő, mely előtt isten, halandó, csoda, történelem, minden meghátrál. Nem annyira szeretem az ennyire nagyra nyitott végkifejleteket, de be kell látnom, frappáns volt a megcsonkított gyermek története és mindaz, amit magában hordozott. És persze vannak könnyek. Meg nevetés. Azt bírom leginkább Bennettben, túl a fantasztikus világépítésén, hogy percre sem téveszti el az arányokat. Miközben a létező legmeghatóbb könnyzacskófacsaró véggel ajándékoz, lazán odavettet a legszarkasztikusabb szereplővel egy jól irányzott „Ó, baszki”-t és pontosan tudjuk: semmi nem ért véget. Most sem. A csodák túlélnek. És ha túlélnek, az azt jelenti, hogy valakinek itt még dolga lesz velük.


Kiadó: Agave
Fordító: Benkő Ferenc

2018. április 23., hétfő

Michael Ende: Momo


Momo kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - egy ősidőkből itt maradt romos amfiteátrumban lakik a város szélén, a szegény emberek egykori színházában, a ma is szegény környéken - ahol szegény emberek élnek, akik ismerik az életet. Momo ki tudja, honnan jött, ki fia borja (talán: migráns!), dugták már be otthonba, de megszökött a rácsok közül, az igazságtalanságból - talán ezen a szegény környéken megtapadhat. Hiszen az emberek itt ismerik az életet, maguk is peremre szorított, egyszerre sehova se tartozó és nagyon sokkal tartozó (eladósodott) nyomorultak. Momó kicsi, sovány, talán nyolc, talán tizenkét éves - és lássuk be: igazi lúzer; lássuk be: irgalmatlanul nagy vesztes.

De Momónak van egy különös képessége. Amikor beköltözött az amfiteátrumba, ahova addig csak a gyerekek jártak játszani, a kecskéket hajtották oda legelni, és a sötétben olykor itt bújt össze néhány egymásra éhes szerelmes - szóval az amfiteátrumban, amely egykor a mesék, a másik valóság elmesélésének színtere volt, kiderült, hogy senki nem tudja a másik embert úgy meghallgatni, ahogyan Momo. Úgy tudta a másikat hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Az emberben rejtőzőt előcsaló figyelem, a hiányérzetre, a bizonytalanságra választ (a választás képességét) előcsaló gyógyszer volt Momo odaadása - s a környékbeliek hamar rájöttek, mennyire hiányozna nekik a gyermek. Sőt, amikor látták, hogy valaki tanácstalan, bizonytalan, vagy haragos, sokszor mondták neki: eredj csak Momóhoz... a környéken mondássá lett ez, viták és vigasztalanságok élét elvevő mondássá: eredj csak Momóhoz... S a gyerekekkel sem volt ez másképp, előtte is sokat jártak a romok közé rosszalkodni, de amióta Momo ott lakott, imádtak az amfiteátrumban játszani - valahogy varázslatosan valódivá tette a fantázia játékait a kislány odaadó figyelme.

a szerző illusztációi
Momo figyelt - de persze az ő figyelme is kedvelt és jobban kedvelt. Voltak barátai: a hallgatag, öreg Utcaseprő Beppo, látszatra együgyű, valójában tán túlságosan is megfontolt, a valóság mániása - s a fecsegő, felelőtlen Gigi, kitalált történetek árusa, látszatra költő, valójában álmodozó, a fantázia mániása. Így éldegéltek - ahogy éldegélni szokás, mígnem egy nap a környékre árnyék vetült: megjelentek a szürke urak, szürke autóikon, örökké égő szürke szivarkával a szájukban, kis noteszükkel, amibe gyakran bejegyeztek valamit. Megtapadtak a városban, az Időtakarék ügynökei - a megtakarított idő urai. Az élet elpazarlása bűnének felfedezői, akiknek ha időben hallgattál volna a tanácsára, mára egész más ember volnál. Minden vesztes álma, nem? Nem kell hozzá sok: csak figyelj oda, mire szánsz időt. Gazdálkodj vele. Oszd be. És takarékoskodj vele. Ne szánj olyan felesleges dolgokra belőle, mint a nevetgélés ősidőkből rád maradt barátokkal, a kártyaparti, vagy egy krilgli sör. Mi lesz úgy belőled, ha pazarlod az időt? Megjelentek a szürke urak - megjelentek a reklámok. A megtakarított idő kétszeres idő! Az idő kincs, ne vesztegesd! Az idő: pénz, takarékoskodj! És eljött a nap, amikor Momót is meglátogatták az urak - a gyermeket, akinek igazán tenger az ideje.

Ez a könyv szerelmesített bele végképp Michael Endébe - mert varázslat, ahogy hallatlanul szűkszavúan és korosztálytól függetlenül tökéletesen érthető szavakkal alapvető tényeinkről mesél. A Soha utca, Hora Mester és az órabirodalma, a nyíló Idővirágok segedelmével, a mese jól meglátott, szimbolikus alakjainak segítségével, és a jól meglátott és láttatott valóságok segítségével, amilyen az ajándékba adott és a másoktól megtakarított idő közti különbség. A felnőtt élet taposómalmának számos praktikus hazugságát leplezi le a szürke urak által, a pengevékony mosolyuk által - a mesefiguráival valahol úgy világítva meg az általunk untig ismerni véltet, hogy újra gyermekmód csodálkozhatunk rá, mi, felnőttek is. Gyermekkönyvtáros-korom egyik Jokere volt ez a könyv, minden kölcsönzője csillogó szemekkel hozta vissza, újabb mesét követelve. Bizony mondom, a kicsi, sovány és nagyobbacska duckó nyolc-tizenkét évesek számára ezt a könyvecskét tenném kötelező olvasmánynak - mert érzékenyít, mert tanít, s mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem titkolja ezt sem: hogy érzékenyíteni, tanítani szeretne. Nincs benne hazugság - csak jól megragadott, valódi, mai mitológia. Michael Ende megtanult várni, amíg a szavak megnőttek benne, amíg termőre fordultak benne...

Momo veszít. Az ilyen hatalom ellenében csak veszíteni lehet. De az ilyen vereségnek, ha jól csinálják, óriási az ereje. A kis csavargó lúzer vesztes, és a társadalmi rabigába hajtott barátai is mind veszítenek - csak a csoda csegíthet rajtuk. Viszont azt, hogy a csoda miképp, milyen tündéri logikával érkezik, azt nem mesélem el. Olvasd el! Igazán rövid. Alig kell időt szánni rá. Nem kell túl sok időt összekuporgatni érte - elolvasod amíg megfő a húsleves, amíg átutazol a városon munkából-munkába, amíg a következő lottósorsolásra vársz. Hogy hogyan érkezik a csoda, azt nem mesélem el - olvasd el és csodálkozz. Mert a csoda csodálkozásból áll, s bizony mondom, az ilyen isten kegyelméből látni képes író is csodálkozásból áll: rácsodálkozásból, amit szavakba képes önteni. Olvasd el, s csodálkozz. Hidd el, olykor ennyi elég a boldogsághoz - én könyvtől többet így nemigen kaptam. A csoda csodálkozásból áll. Olvasd el és csodálkozz.

Kiadó: Móra Ferenc Könyvkiadó
Fordította: Kalász Márton

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...