Két karácsonyi sorozatról

Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani, hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika mellett is simán működik bármelyik évszakban…

 

Dash & Lily
 
No nem a Dash & Lily. A Netflix karácsony előtti egyik nagy dobása az itthon is népszerű ifjúsági könyv, a Dash és Lily - Kihívások könyve adaptációja. Minden karácsony előtt ráéhezek egy kis kulturális junk foodra, ennek köszönhetően olvastam például Trisha Ashley Karácsonyi szerelem című remekét (amúgy nem rossz, de másodszorra már irritáltak annyira a hibái, hogy azt a tradicionális angol vidéki karácsony bűbájos leírása sem tudta feledtetni…), nyilván így csúszik le minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők meg a Rossz anyák karácsonya; és igen, így kötöttem ki december 23-án egy romantikus tinisorozat előtt – amit aztán végig is néztem egy ültő helyemben. Annyira cuki ez a cucc, hogy az már néha fáj – mint amikor fogfájásig tömöd magad édességgel, de azért csak folytatod. Amúgy szellemes is, és perszehogy könyvmoly énünket elbűvöli, hogy a fura (magába fordulósan, amolyan trendi mód depisen, nagyon felnőttesen fura) srác és a fura (bohókásan, magából hülyét csinálósan, kamaszok közt igazán cikisen fura) lány egy régivágású könyvesboltban hagyott jegyzetfüzetben kezd üzengetni egymásnak.
 
Lily családi öröksége a kincskereső játékok iránti szerelem, s amikor az amúgy karácsonymániás lányzó szembesül vele, hogy ezt az ünnepet biza magányosan kell töltenie, oda a családi egyenpizsamás parti, nem kevésbé zakkant bátyja segítségével várost átszelő kincskeresésbe fog – melynek végén remélhetőleg ott várja a csupa nagybetűs szerelem. Olyan kamaszos módon. Dash meg, aki amúgy utálja a karácsonyt, és egyébként is épp világfájdalma van és magányra törekszik, belemegy a játékba – de csak mert ennél furábbat nehezen tudott volna elképzelni. És a rejtvények egyre követik egymást. Minden megfejtett feladvány jutalma egy újabb infómorzsa a másikról; minden rejtekhely egy újabb szelet a látszólag unalomig ismert New York (már a filmes New York) eldugott kincseiből; minden lépés egyre közelebb visz a karácsony szelleméhez… Aztán persze beüt a krach. Egy exbarátnő itt, egy családi fennforgás ott, szobafogság, mással elcsattanó első csók, az első berúgás, csalódás, csalódás, csalódás. Tényleg tök cuki kis sorozat ez, egészen addig, amíg el nem kezdett komolykodni és mondvacsinált nehézségek elé állítani a két kis lököttet, felhőtlenül vigyorogtam rajta. Majd jöttek a kiszámítható fordulatok, és pont olyan gyorsan elfelejtettem, ahogy a junk food szalad át rajtunk. Ez van, lehetett volna ez jó, de maradt erős közepes. A hangulatot viszont hozza, szóval ha csak karácsony kell, a sztori mellékes, akkor hajrá.

 

Új barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)

 
Egészen más ligában focizik a hülye magyar címet kapott Új barát karácsonyra – mondjuk fogalmam sincs, mit jelent az eredeti norvég cím, lehet, pont ezt. Ugyan a tematika karácsonyi, a hangulat pláne (még sokkal inkább, mint a csillogósra túldíszített New York az összes kliséjével – nem kérem, ez itt a tradicionális skandináv karácsony, minden karácsonyok legkarácsonyabbika, mániásoknak igazi kánaán), viszont a sztori és a mondanivaló egyetemes, a megvalósítás egészen kiváló, a humor angolabb az angolokénál, a főhős meg simán lemossa Bridget Jones-t a legmenőbb szórakoztatóipari szinglik versenyében.
 
A két évadot megélt (eddig) minisorozat főszereplője a harminc éves Johanne, aki három év után sem jutott túl azon, hogy szakított élete szerelmével – amire rendre emlékezteti is bájos családja, még bájosabb munkatársai, és (amúgy jó fej) barátai. Johanne szenved, de azért nem olyan nagyon – valójában egész jól elvan ő egyedül, van egy iszonyat klassz lakótársa, néha bulizik, néha pasizik, néha csak úgy van; de akkora rajta a családi nyomás, hogy állapodjon már meg, ahogy testvérei (két gyerek itt, három gyerek ott), hogy egy balul sikerült hagyományos karácsonyváró vacsin (ahol ő, mint egyetlen egyedülálló felnőtt a gyerekrészlegben kap helyet az asztalnál) bekamuzza, hogy van valakije. Anyuci rákattan a témára, látatlanban meghívja a vőjelöltet a karácsonyi vacsorára, nem marad hát más megoldás: négy hét alatt szerezni kell egy igazit. Beindul hát az őrült randivonat, kocsmai rapid randikkal, tinderrel, kollégákkal, barátok barátainak a barátaival, nagyjából mindenkivel, aki él és mozog a kisvárosban. Hogy aztán számos vakvágány után szenteste Johanne ugyanúgy egyedül üljön a vacsorán – mígnem csönget egy rejtélyes idegen.
 
Így van vége az első évadnak, aztán a másodikban persze kiderül, hogy ki csengetett (spoiler: egy futár), de az sokáig nem, hogy ki küldte a szekérderéknyi rózsát (rózsát, karácsonykor? brrr…) – és bár Johanne látszólag megállapodik valaki mellett, egy év hosszú idő egy friss kapcsolatban, történhet ez-az, s az új karácsony könnyen újra pár nélkül találhatja hősnőnket. Szerencsére a második évad nem ismétli egy az egyben az első fordulatait, a párkeresés és a mellékszálak is szintet lépnek, plusz becsatlakozik néhány új szereplő, akik épp arra erősítenek rá, ami az egész sori lényege lenne: hogy nem csak és kizárólag párkeresésből kell álljon egy ember élete. Vannak megtartó barátai, egyfelől. Meg hivatása, másfelől. Esetleg egyszerűen jobban elvan egyedül, mint szar kapcsolatokban, tele megalkuvással. Ahogy Johanne körül bomlanak fel megingathatatlannak tűnt kapcsolatok, úgy erősödik a humor alatt az egyébként eléggé kritikus mondanivaló: fogadjuk már el, hogy mindenkinek más jelenti a boldogságot, és ne akarjuk ráerőltetni a másikra a saját kizárólagos receptünket.
 
Mert hát azért na, ahogy ez a sorozat indul, az több mint bicskanyitogató. Nem elég, hogy az egyedülálló, gyermektelen nővérkét teljes természetességgel osztják be a kórházban a sokadik karácsony esti műszakra (hisz úgysincs kivel karácsonyoznia); a családja is olyan természetességgel oltja széjjel Johannét amiért még nincs férje és gyerekei, hogy legszívesebben szájba verném őket. Pont mert egyébként tűpontosan rávilágít mindennapi működésünkre – és itt most nem is kell nagyra nyitni és társadalmi nyomást kiáltani, elég, ha belegondolunk, hányan kaptuk már meg családi ebéden, osztálytalálkozón, temetésen, sátoros lagzin, hogy: és nálatok mikor jön a baba / mikor lesz az esküvő / mikor fogsz végre magadnak valakit? Életem végéig bánni fogom, hogy bizonyos helyzetekben nem mondtam egyszerűen annyit, hogy semmi közöd hozzá – ahogy Johannénak is azt kívántam volna, hogy mondja már anyuci szemébe (aki amúgy félrelépeget, de odase neki) hogy foglalkozzon a saját dolgával.
 
Szóval ez nem is igazán kis karácsonyi limonádé. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben Bridget Jones-t, nekem Johanne már örökre a skandináv Bridget marad – legalább annyira a társadalmi elvárások ellenére találja meg a boldogságot a mindennapjaiban és legalább annyira szabadszájú, vicces, nem konvencionális hősnő. Már csak azért sem, mert amennyit ez a csaj piál, azt nem teszi ki az ablakba egy romantikus hősnő sem (keblemre!), úgy tele van tetoválva, hogy egy fél rockzenekar elbújhatna mellette és olyan mocskos a szája, mint egy kocsisé. Viszont baromira őszinte, és végső soron csak nem hagyja eltántorítani magát attól, ami őt teszi boldoggá, függetlenül mások elvárásaitól. Valahogy így kéne minden elbaszott romantikus filmben. Nézzétek meg bármikor, tényleg működik ünneptől függetlenül is, nálam simán ott a helye az év legjobb sorozatélményei között – legkésőbb idén decemberben megnézetem Zolival is, odarakjuk a karácsonyi klasszikusaink mellé. Óóó és azt még nem is írtam, hogy miközben a csaj kedvenc filmje az Igazából szerelem (mi más?) annyira szellemesen szedik darabjaira a karácsonyi filmek legcukibbját, hogy már csak azért is emelem kalapom a forgatókönyvíró előtt (azzal együtt, hogy amúgy én is imádom…)!
 

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen.
 

A gyűjtemény harmadik kötetét tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan kivitelű könyvvel, nyisd ki az első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit, (magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész, addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta varázslatba.
 

A harmadik kötetet tartom a kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom parafrázisára, az Orpheusz éneke meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes, aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre. Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul a Thermidor füzetében Lady Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült) rátekintése erre a mítoszra a Szerelem utolsó látásra lapjain. Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el Eüridikét - ha él, ha holt.
 
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a történetet indázza körül a Rövid életek történetfolyama, Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát, feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet visszhangozzák az elmesélt mesék a Világok Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak, megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy miért történhet meg - ami innentől következik, az már csak a hogyan. Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni, ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
 

Majdnem minden történet erről szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a Tériszony (ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a Varjúparlament, s ott van a Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével, ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A Varjúparlament a Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a Vadászat és a Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken végre boldogan éltek, míg... Éva története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja. Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet mítosz-kezelése is három tükör: A Vadászat elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a Képlékeny terek így szól arról a mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért mindig drágán fizetünk.
 

A legendák Bagdadjában eső történet, a Ramadan a Messzi Tükrök (vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a mítoszainktól (ahogy a Thermidorban), hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az Augustusban), hogyan válhat személyes mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P. Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem is a személyes kedvencem.
 

Ami pedig a Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett) felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes, ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt. Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne, amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat. Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a Vertigo Winter's Edge különnyomataiban...
 
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét. Idáig tartott az ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket, ne olvasd tovább!
 

Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás

Margaret Atwood: Pénelopeia

„…elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe sem jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek be oda magam mellé.
Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.”
 
A történeteket mindig a győztesek írják. A hősök, a kalandorok, a legendás harcosok. Akik ezeregy veszélyen át szembeszegülnek istenekkel, dicső seregekkel, tengeri szörnyekkel, hogy aztán hazatérve haramiák hada fogadja őket – akiken persze a hősök sikerrel átverekszik magukat, hogy aztán gyilkoljanak árulókat, tisztára mossanak hírnevet, karba kapjanak hűségesen várakozó asszonyokat. Ahogy a világirodalom leghíresebb kalandora is tette. Odüsszeusz húsz éven át kalandozott távol otthonától, míg Pénelopéja csak várt és szőtt, szőtt és várt. Hogy aztán szerelmesen vesse magát a hazatérő hős karjaiba.
 
De mit is tudunk Pénelopéról? Ki volt a spártai királylány; kinek kezét csalással nyerte el a legkevésbé kívánatos kérő; ki egész életében a rút kiskacsa szerepét kellett játssza világszép unokanővére mellett; kinek új otthonában alig egy évnyi házasélet jutott, mielőtt jött a történelem leghosszabb várakozása, miközben férjecskéje végigkufircolta a Földközi-tenger medencéjét? Mit csinált húsz éven át a magára hagyott királyné? Boldog volt? Szenvedett? Sírt?  Nevetett? Naphosszat nézte várakozva a háborgó tengert? Voltak barátai? Szeretett? Volt kinek a fülébe suttognia bánatát?
 
Pénelopé egy mítosz, a hűséges feleség örök megtestesítője, akinek nincs saját élete, nincs személyisége, húsz éve nyomtalanul tűnik a semmibe – léte és lénye kizárólag férjéhez való viszonyában értelmezhető. Azon mellékszereplők archetípusa, kiknek személyisége örökre rejtve marad a főszereplő mellett. Nem véletlen, hogy izgatta annak a Margaret Atwoodnak a fantáziáját, aki szinte minden regényének középpontjába - zsánertől függetlenül - az identitáskeresést, az elmesélt én és a valós én közti szakadékot, saját magunk és a másik megismerésének lehetetlenségét teszi. Atwood Pénelopéja szorosan ott lohol Grace Marks, Iris Chase és a titokzatos mesélő szolgálólány nyomában: Pénelopé az elbeszélése által nyeri el személyiségét, ölt a hűtlen hőstől független alakot, lesz élő, lélegző lénnyé – ám tudjuk: elbeszélése jó eséllyel hazugság. Megismerhető-e hát Pénelopé? Megismerhető-e bármelyikünk az elbeszélés által? Elbeszélhető-e egy élet? Mit mondhatunk el magunkról vagy másról – s mit hall meg belőle a másik?
 
Persze a Pénelopeia nem szorosan véve Pénelopé életrajza. A kisregény, mint mítosz-parafrázis, a hazatérő Odüsszeusz véres tetteit helyezné más megvilágításba – a feleség szemszöge is csak egy újabb réteg, mely leplezni hivatott a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) mellett kivégzett tizenkét szolgálólány történetét. Kiknek az elbeszélésben még annyi szerep sem jut, mint a magára hagyott, várakozó, hálóját szövögető asszonykának. Kiknek még a saját mese lehetősége sem adatik. Kik a legjobb esetben is csak kórus lehetnek a királyné meséjéhez – ami persze több, mint amit a férj meséjében kaptak, na de akkor is… Hát nekik tényleg nem jut szó? Ők senkit nem érdekelnek? A mellékszereplők közt is csak a legmellékesebbek lehetnek? Tizenkét hófehér nyak, melyen oly költőien feszül a hajókötél? Hogy tizenkét élő, érző fiatal lány tartozott e nyakakhoz? Ugyan már, ne tereljük el a figyelmet Odüsszeusz diadalmas hazatéréséről ily apróságokkal.
 
Atwood gonosz kis játékot űz velünk: előveszi a történet egy eldugott, megmagyarázhatatlan aspektusát, mellyel oly nagyon sokat az irodalomtörténet sem foglalkozik – miért is kellett megölni a szolgálólányokat? Majd alakot ad a lányoknak, hangot, még ha csak kórusként is, saját sztorit, mellyel közbe-közbevágnak, s megkérdőjelezik nem csak a hős, de az önjelölt hősnő verzióját is: nocsak, lehet hogy az állhatatosság mintaképe sem szent? A hűséges királyné éppoly ravasz hazudozó, mint legendás férje? Lehet hogy saját bűneit leplezendő maga sem volt rest áldozatul dobni bűntársait a vérgőzös királynak? De hát hogy is beszélhetné el mindezt a kórus? Hogy juthatnának saját hanghoz azok, kiknek évezredeken át nem adtak hangot a történetek mesélői?
 
Helyet kaphatnának mondjuk egy kultúrantropológiai előadásban – hátha a tudomány segítségével magyarázható a magyarázhatatlan, hátha sikerül magasztosabb célt festeni a tizenkét ártatlan lány feláldozása köré, hátha sikerül feledtetni holmi modernkori feminista írónők ostobaságait, hogy élőlényként akarják ábrázolni őket. Hisz csak kellékek – ha nem rabszolgák, hát áldozati bárányok…
„Mert nem csak úgy egyszerűen lányok voltunk. Nem csak rabszolgák, robotosok. Nem bizony! Bizonyára betöltöttünk valami magasabb funkciót is! Lehetséges, hogy tizenkét szolgalány létünkre mi voltunk a tizenkét kisasszonyok? A tizenkét hold-kisasszony, akik a szűzies, ám halálos holdistennőt, Artemiszt kísérik? Lehetséges, hogy rituális áldozatként, megannyi felszentelt papnőként játszottuk odaadó szerepünket? Először oly módon, hogy a kérőkkel végigcelebráltuk az orgiasztikus termékenységi rítust, majd úgy, hogy megtisztultunk, lemostuk magunkról a bűnt a megölt férfiáldozatok vérével – mennyi áldozat egy halomban, az istennő legnagyobb dicsőségére! – és ettől visszanyertük megújult szüzességünket, ahogy Artemisz is megújította szüzességét, mikor megfürdött a forrás vizében, amit Aktaión vére festett pirosra. Egyszóval önként vállaltuk az áldozatot, mert ennek így kellett lennie, újrajátszottuk a hold-sötétség sorsunkban megjelenített fázisát, hogy megújulhasson a teljes ciklus, és az ezüstös újhold-istennő ismét feltámadjon az égre.”
No nem, lehet, hogy ez mégiscsak tévút, paródiát csinálni a tudományból…
 
Akkor tán játsszunk bíróságosdit. Ha már ez a Pénelopé nem nyugszik az örök aszphodéloszmezőkön, és újra meg újra előveszi ezt az unalomig ismert történetet, mindenféle modern eszmékkel megbolondítva, akkor nézzük, kiállja-e a jogállam bíróságának próbáját a lányok vádja:
„…az Ön ügyfelének ideje nem azonosítható a mi időnkkel. Akkor mások voltak a viselkedési normák. Erre való tekintettel nem tartanám szerencsésnek, ha engednénk, hogy ez a sajnálatos, ámde jelentéktelen incidens foltot ejtsen egy karrieren, mely egyébként kiemelkedően példaértékű.”
Ennyit arról, hogy minden élet számít – ugyan mi tizenkét névtelen szolga egy kiemelkedően példaértékű háborús hős karrierjével szemben?
 
Maradnak hát a mítoszok… A tizenkét kivégzett szolgálólány korokon és történeteken át űzi-hajtja gyilkosát, örök mementóul a következmények nélkül feláldozható mellékszereplők hadának, kikre nem szánnak lábjegyzetet sem a történetírók. S hogy mi hajtja Pénelopét az örök identitáskeresésbe? Megleli-e a választ valaha arra, ki ő, mi ő, érdemes-e saját történetre vagy örökké csak a hős árnyékában létezhet? S ha saját történetet kap, szembe tud-e nézni saját tetteivel? Mi az ő szerepe a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) és a tizenkét szolgálólány kivégzésében? Vajon nem jobb-e Pénelopénak, ha megmarad az állhatatos feleség archetípusának, ahelyett, hogy egyéniség akarna lenni? Píárszempontból egész biztosan… Ámde ne feledjük, ott a gyerekkorból őt kísértő nemezis, a világszép unokanővér, kiért nem hogy százhúsz (plusz-mínusz egy tucat) férfi halt hősi halált, hanem százezres seregek Trója alatt – pszichológiai szempontból teljesen érthető, hogy Pénelopé nem óhajt a továbbiakban pusztán unalmas archetípus maradni, hanem saját jogon is a történetírók figyelmére áhítozik.
 
Még jó, hogy felkeltette ennek a fura, játékos kanadai szerzőnek a figyelmét – aki könnyed kézzel ránt be irodalmi játékaiba minket is. Atwood ezer fricskát mutat a komoly és komolykodó irodalomnak ezen a röpke százhetven oldalon: az egyetlen kritikánk az lehet, hogy rövid, elbírt volna ez a játszadozás még vagy kétszer ennyit. Akkor tán jutott volna elég tér kidolgozni az amúgy zseniális ötleteket, és nem lenne az az első benyomás, mintha egy különösen jól sikerült szilveszteri iszogatás után sebtében lefirkált ötletrohamot olvasnánk. Viszont amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra – aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?

Kiadó: Palatinus

Fordító: Géher István

 

Lezártuk (végre) ezt az évet...

Van egy visszatérő rituálénk erre, hogy lezárjunk és elkezdjünk egy évet. Amúgy praktikus oka is van - A Gyűrűk Ura filmváltozatának bővített változatait, ezt a számunkra kedves, több mint 11 órás maratoni etapot nagyon nehéz volna a hétköznapok taposómalmába őrölni. A legközepén tartunk, amikor ezeket a szavakat szaporítom - meghagytuk az újév első örömének a befejezést (hogy ne aludjunk bele... mire olvassátok, már túl leszünk rajta). Különös élmény, sokadjára is. Valamennyire pótolja az egykori, éves rendszeres újraolvasások belemerülését, minden hibája ellenére. Talán mert a készítők ebben a mesében (minden mai, kötelező filmnyelvi ostobaság alkalmazása mellett is) meg tudták őrizni a könyvek szellemiségét, azáltal, hogy egyensúlyban vannak az emelkedett, nemes, lágy ritmusú jelenetek, a megvilágosító dialógusok az akcióval, a harccal, és az olykor kifejezetten bumfordi humorral. Vannak túlzásai, vannak fájó elrajzolásai, van pillanat, amit minden újranézéskor a fejem fogva szégyellek Jacksonék helyett (átfogalmazódó, értelmük vesztő karakterek például) - de az egésze tisztességesen idézi meg a könyvet, úgy rajongói látomás, hogy egyre kevésbé irritálja bennem a (sokszor gyökérzetében mást meséből kiérző) rajongót.

A Hobbit-filmekből pont ez az egyensúly hiányzik. Vannak elképesztő erejű, kiemelkedő pillanatai (Gollam-Szméagol és Bilbó dialógusa, vagy a sajátos ellenpont: Bilbó találkozása Smauggal - mind a két szcéna CGI-mámor volta ellenére is behúzó, gyönyörű, méltó a meséhez), de hiányzik belőle az a tengely, amire rácsavarodva a méltóság és a burleszk, a tesztoszteron és a gyengéd képek egy film-egésszé szervesülhetnének. Megszerettem idővel, de soha nem lesz úgy rituális eleme az életünknek, ahogy a trilógia - alkalmatlan rá. Jackson szerintem alapjában érti félre a törpöket, vagy legalábbis a jóval könnyebb utat választotta, meg sem próbálta Iluvatar legidősebb gyermekeihez, a tündékhez mérve megalkotni a törp-kultúra másféle, de legalább annyira mélyen valódi méltóságát. Amit pedig a megmutatható gonoszsággal művel, az a műfaj, a fantasy-film legrosszabb hagyományait, Conan, a barbár filmnyelvi túlzásait vonja bele az eredeti trilógiában megalapozott, aprólékos realizmussal felépített, való-érzetűnek álmodott világba (most tekintsünk el tőle, hogy az alapanyag amúgy gyerekmese).

A tavalyi év sajnos inkább az utóbbi filmélményre hajazott. Látjátok, hogyan kerülgetem a forró kását, hogyan fújkálom, ahelyett, hogy megkóstolnám - főleg ahelyett, hogy megkóstoltatnám veletek. Sajnos az év tengelye, ami körül az egész forgott, a járvány volt, egyszerre a léte és az életünkben (szerencsére) tapasztalható hiánya. Ne értsetek félre, nem tagadom: a legjobb barátom családja átesett rajta, (orvosi értelemben is) messze ható következményekkel - miközben mi valójában egy halom pozitív élmény katalizátoraként élhettük meg. Timi erről hosszan ír, sokat nem tennék hozzá. Nekem rengeteget adott, hogy ijesztő helyzetekben láthattam felszabadulni, zivatarban bátran ázni, láthattam, hogyan hámlanak le róla a félelmei. Mind a ketten nagyon sokat gazdagodtunk (lelki és anyagi értelemben is) ebben a sokakat rommá szegényítő helyzetben - időnként szinte szégyellem a kivételes szerencsénket.

A képről hiányzik a hátitatyó színeváltozása...

Nyilván fizetünk érte - engem beszívott és megrágott a futárkodás és pontosan tudom: előbb vagy utóbb kiköp. Se időm, se energiám nem maradt egyébre (azaz: nem túl sok) - ha ezt a biciklis városátszelő etetőmókát jól akarod csinálni, az teljes embert követel. Egymás után hámlottak le rólam az addig fontosnak tetsző dolgok ebben a teljesen önkéntes alapon pörgetett taposómalomban. Nyilván lesz, ami visszatér, ahogy a Terminátor a rendőrőrsre, és van, amiért nem kár: tetszett (tetszelegtem benne), de nem volt fontos. Meglátjuk, az idei évben továbbra is teljes szívvel pörgetni szeretném az ipart - bár tényleg be kellett látnom: nem tartozom a futár-elitbe, és már nem is fogok, a huszonhatszor ütött-kopott testem és a korom ezt már nem teszi lehetővé; és a futár-költő koktélt is akad, aki sokkal ízesebbre keveri, mint én. Viszont még mindig szemérmetlenül élvezem (általában). Ezzel nem függ össze, hogy kicsit (sokat) visszavennék a virtuális jelenlétből, hogy nincs naponta vers - az írás aktusa továbbra is fontos a számomra. Csak egy ideig most nem mutogatnám, hogy mit szerelgetek.

Úgyhogy (akárcsak Timinek) nekem sincs kedvem egy hagyományos top tízet összerántani. Inkább megosztok veletek tíz (plusz egy) élményt, ráismerést, megidézést, minden rangsorolás nélkül 2020-ból, ami jó eséllyel velem marad az év fogyta után is.

Hamvas Béla: Arkhai - Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. Hamvasra csodálkozni nekem továbbra is kötelező. A link ez esetben a bővített bejegyzésre mutat, egy másik blogon - ha van kedved (tenger időd), nézz körül ott is.

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény - Vicces lehet ez a két élmény így, egymás alatt, de nagyon ideje volt, hogy szavakba rendszerezzem, mit kaptam a bizonytalanság gurujától. Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.
 
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz - Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel (Ólomerdő, Üveghegy, Ezüstkéz) lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Nem tudom, leróható-e valaha a tartozás, megköszönhető-e tényleg ez a csoda. Ezekért tanultam olvasni valaha.
 
Az új Pápa - Paolo Sorrentinonak sikerült az, amibe a legtöbb, gyönyörűen zárt minisorozat folytatása belebukik. Nemcsak az elkapott hang, de a képek alatt borzongó gondolatmenet szintjén is maradék nélküli folytatást alkotott. Kár, hogy az egyik nélkül puszta dekoráció a másik - de ha egy fiatal is akad, aki eljut Sorrentino látomásának mélységeibe, már megérte. Soha nem gondoltam, hogy a megvallás valódi dilemmáiról lehet ennyire szórakoztatóan beszélni, ahogy azt Az ifjú Pápa, meg Az új Pápa mozgóképein az alkotók merészelik - mert valójában itt nem a tabuk törtek, hanem a hagyományosan hazugságérzetbe ferdült, édelgésbe facsarodott áhítat kapott egy ízletes, testes (vajszínű) árnyalatot.
 
Ponyo a tengerparti sziklán - ...Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra. A következő életemben Hajao Mijazaki egyik rajzfilmfigurája szeretnék lenni.
 
After Life - Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Ezek az esték Ricky Gervais játékával szemben kicsit megint visszaadták a (valódi) mesélésbe vetett hitem. A feleségem kezét fogva néztem... Olyan ritkán érezheti az ember, hogy minden kétely nélkül boldog, miközben érzékenyen mutogatott boldogtalanságot bámul. Kellenek az ilyen tükrök, hogy megérezd, mit veszítenél. S hogy érezd: még nem veszítetted el.
 
Sjón: CoDex 1962 - A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte... Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami túlnőhet rajtunk.
 
TRANSMETROPOLITAN Gyűjteményes kiadás 1. - Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket). Kár, hogy Ellis amúgy túl sok tekintetben hajaz a saját hősére - miközben ez a könyv az egyik képregényes etalon, az alkotójáról egy pillanatra sem felejthetem el, hogy mekkora seggarc. Ez van. Az életed is műalkotás, Warren, és te horrort csináltál belőle.
 
The Quen's Gambit - A vezércsel - ...nagyon fontos dologról beszél: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Ez a sorozat beragyogta az év végét. Majdnem sakkoztunk miatta...
 
Susanna Clarke: Piranesi - Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Még nagyon sokszor el fogom olvasni. Ahogy Csillának, úgy Susanna Clarke-nek sem tudhatom megköszönni (másképp:) - ezért tanultam olvasni valaha...
 
És a plusz egy... 2020 utolsó napjaira beköltöztem a Sandman - Gyűjteményes kiadás harmadik kötetébe. Minden mást félrerakatott, beszippantott, az Ünnepek szabaddá tett napjainak állandó, szeretett társává vált. Írok majd róla, ahogy a Sandman eddigi köteteiről is tettem - a keresésről a Rövid Életek között, a Világok Vége Fogadó meséiről, a legendáinkról, ami a végén marad belőlünk. Hogy itt ülök, azzal a tudattal: még hátra van egy (két) teljes kötet; s azzal a másikkal: Neil Gaiman ezt a történetet a szemem láttára immár elmesélte. Elmesélte, hogyan ér véget a Végtelen. Nem tudom, író akarhat-e többet (de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan szeretné...). Srácok, lányok, ott a FUMAXban, nagyon köszönöm, hogy a kezembe vehettem ezt a szívet tépő csodát!
 

Mindenkinek sikerekben gazdag, betegségmentes, színes, szagos, szélesvásznú, bulipárában imbolygó, színházcsendbe nem köhhentő, szeretteinket félelem nélkül ölelő

Boldog Új Évet kívánok!

 

Zárjuk már le ezt az évet…

„Fogadalmak nincsenek, listák, kihívások nem lesznek, nem ígérem, hogy sűrűbben írok és nem áhítozom több nyugalomra és kevesebb változásra, mert úgyis hiába… Ha kívánhatok magamnak, akkor több türelmet, több spontaneitást, nagyobb rugalmasságot és izgalmas, érdekes, megtartó kulturális élmények sokaságát kívánnám.”
 
Így zártam a tavalyi évösszegzésemet itt a blogon – hát, mondhatni, vigyázz, mit kívánsz, ez az év mindannyiunkat alaposan rákényszerített a türelem, spontaneitás, rugalmasság gyakorlására. Minden szempontból rohadt furcsa egy év volt, és bár ez elég hülyén hangzik, meg kell mondjam, nem is biztos, hogy az a legfurcsább benne, hogy egy világjárvány közepén élünk. Sok minden történt, sokszor megfordult velem a világ, rengeteget tanultam magamról, helyzetekről, kapcsolatokról. Mint minden mániás listázó, tervezgető, összegző, analizáló alkat, én is minden karácsonyi szünetben tetemes időt töltök az elmúlt év értékelésével – idén ez még a szokottnál is nehezebb és izgalmasabb kérdéseket dobott elém. Mert világjárvány ide, gazdasági következmények oda, nem tudom teljes szívből szidni ezt az évet. Ha nincs ez a kór, simán lehetne életünk egyik legjobbja… (Tegyük hozzá: egyelőre eléggé szerencsésen megúsztuk a járványt – nem betegedtünk meg, nem veszítettük el a munkánkat, nem került veszélybe a megélhetésünk. Kopp-kopp…) Olyan lehetőségeket kaptam, amikről korábban csak álmodni mertem, egy új, izgalmas kihívással kezdődött januárban és egy új, még izgalmasabb kihívással zárult decemberben. Rengeteg sikerélményben, elismerésben volt részem, amiknek többségét akkor amikor kaptam, értékelni sem tudtam. Néha azt érzem, miközben körülöttem összedől a világ, én most kezdek szárnyalni. Ami persze furcsa, hogyne lenne furcsa.
 

Főleg, mert a világ folyvást azt érezteti velem (s mi tagadás, néha magam is azt érzem) mintha az apokalipszis létét kérdőjelezném azzal, hogy merem jól érezni magam és merek örülni. Márciusban még annyira reménykedtünk, hogy az emberekből majd jót hoz ki ez a helyzet – hát, mostanra szerintem mindannyian feladtuk a reményt. A napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ez a „járványosdi” lassan olyan lesz, mint a gyász, a szülés, az esküvő, vagy bármi konszenzusosan jelentős életesemény – rárakódik egy halom társadalmi elvárás, „így szoktuk”, „így kell”. Ha te nem úgy járványozol, mint én, akkor rosszul csinálod, hülye vagy, elbuktál. Egyik oldalról a teljes nihil, a ne örüljünk semminek, vége a világnak, minden tervünk dugába dőlt és nem is lesznek újak; másik oldalról a nézzük mindennek a pozitív oldalát, süssünk kenyeret, tanuljunk nyelveket, indítsunk startupot, valósítsuk meg önmagunkat. Átjárás nincs, árnyalatok még kevésbé… Mintha csak fekete és fehér létezne. Pedig merem állítani, hogy a legtöbben nem így vagy úgy éljük meg a dolgot, hanem egyszer így, egyszer úgy, millió árnyalattal – lehet, hogy egyik nap madarat lehetne fogatni velünk mert olyan ropogós lett a kenyér héja, mint még soha, másnap meg összegömbölyödve zokogunk a konyhakövön mert fél éve nem láttuk a barátainkat. Lehet, hogy tele vagyunk jövő évi tervekkel, alig várjuk, hogy végre megnyíljanak a határok, rohanunk beadatni az első vakcinát, csak hogy mehessünk teletolni az instát tengerparti szelfikkel; de az is lehet, hogy igazából marhára élvezzük a bezárkózást, hogy nem kell napi x órát utazni tömegben, nem kell műmosolyt ölteni minden nap nyolctól ötig és nem kötelező megjátszani, hogy a szórakozás az életünk, csak hogy ne tűnjünk ufónak a társaság szemében. Miért ne élhetnénk meg különbözőképp ezt a helyzetet? Elvégre különböző emberek vagyunk, különböző igényekkel, vágyakkal, preferenciákkal. És bármily furcsa, nincsenek szabályok arra nézve, hogy kell jól megélni egy világjárványt (jól csinálni az apokalipszist – erről mindig Lars von Trier Melankólia című filmje jut eszembe). Túl kell élni. Ahogy tudjuk.
 
Hogy e hosszúra nyúlt bevezetőnek igazából mi értelme, magam sem tudom (a poszt elkezdte önmagát írni), szóval térjünk át a megtartó kulturális élmények sokaságára. Amelyekből idén, hát, mit is mondhatnék… jutott is meg nem is. Oldalak tucatjait tudnánk megtölteni azzal, milyen borzasztó hatással volt ez az év a kulturális szférára, és bátran ki merem jelenteni, nem is elsősorban a járvány, hanem az azt meglovagoló hatalmi intézkedések miatt – de ezt inkább meghagyom azon oldalaknak, akiknek profiljukba vág. Sajog a szívem minden elmaradt koncertért, bezárt játszóhelyért, elhalasztott könyvmegjelenésért, de töretlenül hiszem, hogy ahogy a kultúra eddig is túlélt, diktatúrákat, háborúkat, világégéseket, most is túl fog élni – lehet, hogy másképp, máshol, mások által, de lesz még miből táplálkozni. Ami rajtunk, kultúrafogyasztókon múlik ma, hogy a magunk szerény eszközeivel támogassuk a szívünknek kedves művészeket, előadókat, kiadókat, színházakat – ha módunkban áll. De, bár mintha a szívemet tépném ki, azért le kell írnom: van az a helyzet, amikor az embernek az utolsó a fontossági sorrendben, hogy könyvet vegyen. Ezt is tudomásul kell venni.
 

Karácsonyi könyvkupacka - velük olvassuk át
magunkat az új évbe 📚😍🎄

Ami az ez évi kultúrafogyasztásomat illeti, közhelyesebb nem is lehetnék – Netflix, Netflix és még egy kis Netflix. Sokan mentünk neki iszonyú nagy lendülettel a tavaszi karanténnak: na most majd elolvasom a várólistámról évek óta szemrehányóan letekintő sokszáz oldalas klasszikusokat; hogy aztán néhány röpke hét alatt essünk pofára: a híroldalak mániás pörgetésén kívül másra nem nagyon jutott energia. Óóó, csak hogy visszacsatoljak kicsit a bevezetőhöz: mi könyvmolyok sem vagyunk ám szentek, minket is elért a „te hány könyvet olvastál el naponta a karanténban?” jellegű kihívások tömkelege… Hát, én speciel rohadt keveset. Még karantén-könyvmolynak sem vagyok jó. Ahhoz képest, hogy tavaly messze többet olvastam, mint a korábbi években (amin azóta is csodálkozom), idén, amikor időm lett volna rá, alig valamivel több mint a felét sikerült. Sokat töprengtem a home office csapdáján (amit egyébként változatlanul imádok), jóval többet dolgozom, mint mikor ötkor kiléptem az iroda ajtaján és otthagytam a munkát, szóval a több szabadidő csupán látványos illúzió; plusz tényleg elég nehéz leállni a hírolvasásról, közösségi média figyelésről, aggódó ismerősökkel való csetelésről. Mindezek után kiégve meg tényleg nem nagyon van már erő másra, mint a Netflixre…
 
Mivel kevés volt az olvasás és sajnos azoknak is nagy része feledhető, nem lesz hagyományos top 10 sem. Voltak persze kiemelkedő élmények, Atwood például mindent vitt ebben az évben három könyvével is – Az ehető nő, a Testamentumok és a Penelopeia egy gazdagabb évben is tuti helyet kapna a legjobbak közt. Szívmelengető élmény volt A Hollókirály újraolvasása – nem különben Clarke új regénye, a Piranesi. Azt hiszem, ha hagyományos listában gondolkodnék, Az ehető nővel holtversenyben a Piranesi kerülne az első helyre 💓 Nagyon élveztem a Cormoran Strike sorozat újraolvasását, igazi kabátkönyvek ezek nekem, bármilyen nyomorult állapotban jólesik beléjük burkolózni. De legalább ennyire jó volt az Amerikai istenek újrázás (annyira kevésre emlékeztem belőle, szinte új élmény volt – biztos vagyok benne, hogy nem utoljára), és a New York 2140 – Kim Stanley Robinson esetében maximálisan igaz a közhely, hogy évről évre aktuálisabb, mindemellett, bár rémes egy vízió, én baromi jól szórakoztam rajta, most is.
 
Azért csak hogy lássátok, az újraolvasás sem mindig fenékig tejfel, az év legrosszabb élménye is egy újrázásnak köszönhető – novemberben jött egy mélypont, amiből azt gondoltam, valami jó kis guilty pleasure fog kirántani, levettem hát a könyvet, amivel évek óta húzzuk egymást Amadeával. Igen-igen, tizenöt év után eljött a nagy közös Anita Blake újraolvasás… Uhhh, életemben nem estem még így pofára 😊 tudtam én, hogy ez gagyi, de hogy ennyire… Anno kedveltem, tizenhárom részig olvastam, volt bennem egy nagy adag nosztalgia iránta – de most szabályosan fájt átvergődni ezen a kétszáz oldalnyi híg foson, ráadásul oldalanként akartam megtépni valamelyik szereplőt. Bármelyiket. El nem tudom képzelni mit bírtunk ezen régen 😃💩😝 De arra legalább jó volt, hogy kénytelen voltam utána átesni a ló túloldalára és valami igazán ütőssel gyógyítani megtépázott olvasókámat: most Dan Simmons Ílion - Olümposz duológiájával gyógyulok, és meg kell mondjam, sokadszor tapasztalom, hogy Simmons bármilyen olvasási nihilből ki tud rántani.
 
Egyéb élmények… sorozatokról sokat írtam az év folyamán, meg még fogok is, van talonban pár gyűjteményes posztra való, csak lusta vagyok megírni. Az év legjobbjai, amiket bárkinek, bármikor szívesen ajánlok: A vezércsel, The Morning Show, A Korona (a friss negyedik évad szinte minden, az év legjobb sorozatait számba vevő listán ott lesz, de nekem az egész sori idei élmény volt), Stranger Things, amit szintén csak idén pótoltam, A viszony, aminek a harmadik évadánál járok, szóval fogalmam sincs, milyen lesz az öt évados összkép, de az első kettő közel zseniálisan van összerakva.
 
Érdekes módon filmekben szegény volt az év – amire csak félig magyarázat, hogy nincs mozi, mert hát a streaming platformokon ugyanannyi film van, mint sorozat, mégis, ha itthon leülök nézni, inkább valami hosszan tartó szériába kezdek bele. Egészen rákaptam a dokumentumfilmekre, amiben a Netflix elég erős, és amik egyébként pl a mozis palettáról fájóan hiányoztak az utóbbi években; és hát kár lenne tagadni, rengeteg időt töltünk a szívünknek legkedvesebb fantáziavilágainkban elveszve – nem is tudom már hányadszor nézzük újra A Gyűrűk Ura meg a Harry Potter sorozat részeit. Ezek a szó szoros értelmében olyan megtartó élmények, amikbe jó újra meg újra hazaérkezni.
 

Mit is kívánhatnék magamnak és a világnak a következő évre? Nem igazán hiszek abban, hogy éjfélkor varázsütésre minden megváltozik, sajnos ez csak egy dátum, jó eséllyel semmi nem lesz más jövőre. Vagy ha igen, akkor még rosszabb lesz. Éljük túl, maradjunk egészségesek, nevessünk, sírjunk, szeressünk, dühöngjünk sokat. Azt hiszem a legrosszabb, ami történhet velünk most, az a fásultság – ne hagyjuk magunkat. Mutassunk fityiszt a világnak és csakazértis éljünk, érezzünk, táplálkozzunk élményekkel, könyvekkel, jó kajákkal, baráti beszélgetésekkel, sétákkal, rácsodálkozásokkal. Én meg majd megpróbálom összekapni magam és többet írni ide, elvégre ez is mindig olyan jól összeránt, csak nehezen veszem rá magam 😊
 

Boldogabb új évet, kitartást mindenkinek!

Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra

The Queen's Gambit - A vezércsel - sorozat

Ritkán éreztem ennyire erős késztetést, hogy az utolsó rész után egyből benyögjem: most, azonnal, elölről! Úgy is, hogy ez azért messze nem annyira fajsúlyos darab, mint például Sorrentino pápái: kiszámítható, és messze nincs annyi rétege. De nagyon megszerettem. Egy nagyon kedves ismerősöm a végére kiábrándult belőle. A kritikája jogos: számára a befejezés hiteltelen. Érdekes ez - én pont a vége miatt érzem hallatlanul fontosnak. Pont a végjáték miatt.
 
Első blikkre ez is egy történet a kivételességről. Egy kislány, akit Beth Harmonnak hívnak, elárvul, egy karcolás nélkül életben marad a "balesetben", amiben az anyja nem. Bekerül egy lányok számára fenntartott egyházi üzemeltetésű árvaházba, az amerikai ötvenes évek (meglehetősen pontosan megidézett) sajátságos légkörében. A korban, amikor a gyerek rendszeres nyugtatózása bevett szokás. Egy a miénknél sokkal látványosabban álságos korban - teljesen védtelenül. Egy magának való, de kivételes képességekkel vert kislány, aki a pincében, a krétaporos szivacsok kitakarítása közben (hiszen mindig ő fejez be minden feladatot legelőször) ellesi a magányosan, saját magával sakkozó gondnoktól, Mr. Schaibeltől a sakklépéseket. Aztán játszani kezd vele...
 
Közben villámgyors fejlődésének alapja tényleg az addikció: a nyugtató hatására képes vizualizálni a táblát, a lehetséges lépéseket, az árvaház hálószobájának mennyezetén, mikor már mindenki alszik. Mikor örökbe fogadja egy pár (leginkább a feleség, Alma Wheatley óhajára) hamar kitapossa magának a játékhoz vezető utat - mert a játék nemcsak a szenvedélye; ez az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát: a sakktáblán, amit (úgy érzi) uralhat. Berobban a formálódó amerikai sakkéletbe, ahol sorra veszi az akadályokat, amíg aztán szembe nem találja magát a szovjet világbajnokkal: Vaszilij Borgovval. Aki ellen minden, amit addig megtanult, kevés.
 
Érdekes ez. Örömmel hallom, hogy komolyan megnőtt a sakk iránt érdeklődők tábora, nemcsak online, de például megugrott a játéktáblák eladásának forgalma is, e miatt a kis sportfilm miatt. Hiszen tényleg van egy ilyen rétege, és tényleg az egyik erénye, hogy ezt a játékot képesek voltak a sorozat készítői alapvető hamisítások nélkül izgalmasnak ábrázolni. Megjeleníteni a szellemi izgalmat. A jelenetek dinamikájával, a vágás ritmusával, a jól választott, tehetséges szereplők pontosan elkapott néma gesztusaival; nem utolsó sorban a folyvást zseniálisan választott korabeli zenékkel, s az alapjában feszültséget keltő, szerény, repetitív témával, ami a sorozat állandó zenei alapja. Tényleg kedvet csinálhat hozzá, hogy megismerkedj az emberiség egyik legősibb táblás játékával.
 
Miközben, mint sportfilm lehetne a zsáner állatorvosi lova. Sportfilm gyanánt ugyanolyan tündérmese, mint megannyi rutinból elénk öntött (sport)társa. A gender témával finoman fűszerezett puha parafrázisa a valóságos menetnek, ahogy Bobby Fischer felgyúrta magát egészen a világbajnoki címig a hidegháború légkörében, a világ sakkéletét uraló orosz hegemónia ellenében. A valóságos történet mocskos módon koszosabb volt ennél, és az amerikai bajnok egyszerre primadonna és idegbeteg (hogy ne mondjam: pszichopata), és (kiszámított?) hisztériáival (az egyik első) médiasztár benne. A film ilyen értelemben egyáltalán nem hiteles - kísérlet se történik rá, hogy az legyen. Bethnek megvan a maga (Fischerére amúgy nyomokban emlékeztető) baja, de teljesen máshova helyezett hangsúlyokkal sem lesznek azonos súlycsoport. Realizmust, (sakk)történeti hitelességet kár hát számon kérni ezen a sorozaton.
 
S közben mégis, jóval többet tud a sporttársaknál. Mert az alkotás, a kiteljesedés kedvéért "alkalmazott" droghasználat összes csapdáját, összes stációját (szinte a személyiség felbomlásáig) teljesen hitelesen kapja el. A felívelés valkűr-lovaglásától a vágta szinte teljes széteséséig. Beth története emellett egy gyönyörű coming of age mozi is, s a két dolog, a lány cseperedése az árvaházban, sajátos véd- és dacszövetsége a nevelő (egyre édesebbé váló) anyjával, Almával, majd a magára maradás abban a társadalmi légkörben (a hippi-kor elején), és a szétesés-történet az egész sorozat folyamán gyönyörűen játszik egymásba. Olykor Linklatert, és az ő felnövés-mozijait juttatta eszembe, annyi pontos és finom momentumot sikerült egy élet (egyszerre kétféleképpen) alakulásának jól választott jeleneteibe préselni. Nem utolsó sorban a színészek miatt élhetnek ezek a képek ennyire; mindenki méltó benne - s akin az egész múlik: a főszerepben Anya Taylor-Joy annyi finom, apró rezdüléssel hitet és él át, hogy komolyan munka lesz a következő filmjében Bethtől elvonatkoztatnom. Nagyon remélem, hogy ügyesen választ filmet, szerepet - ezen a színészetnek nevezett sakktáblán tényleg királynő lehet...
 
S mindeközben ez a kis minisorozat a keretein, a témán messze túlmutató filmes költészet is. A kislány Beth, és az édesanyja... Az alkotók kompozíciós készségének ezek a jelenetek a mesterjegyei. Tény, hogy a hat részen keresztül konzekvensen tartott hitelt végül felülírja a hetedik, tényleg értem az ismerősöm ellenérveit, de én ezt (személyes okokból is) egyáltalán nem bántam. Mert nagyon fontos dologról beszél közben: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Úgyhogy elkezdtük nézni, elölről (és szerintem nem is utoljára...).

Petri György: Összegyűjtött versek

Hatalmas tartozást fizettem meg a napokban. Persze, hogy ismertem (avagy ismerni véltem) - az embléma-versek nagyon sokszor szembejöttek az évek folyamán. Leginkább a politikus Petri. Meg a fanyar öregember, aki a szóba már csak halni jár. De igaziból sosem volt úgymond a saját, személyes "kánonom" tagja, távol állt tőlem a hang, az attitűd, a közéletiség is, és a szókimondás foka is. Lássuk be, évekig széplélek voltam hozzá, és amikor összefutottunk (eleinte kinyomtatva, folyóiratok lapjain, versmondók átélése által, s mostanára egyre inkább a közösségi oldal megosztásaiban), mindig pofonnal ért fel. Hogy lehet így is. Volt ilyen élményem, mással is, ami aztán rajongásba fordult (Parti Nagynak így váltam fiatalon az epigonjává) - de ezért a nyers beszédű manóért nem tudtam rajongani.

Hatalmas tartozást fizettem meg, de mikor neki adtam a figyelmet, valójában saját magamnak egyenlítettem ki a számlát. Miközben (amúgy) nem volt jó belemerülni. Ekkora töménységben, estéről estére. Rettenetes a világa. Kiábrándult, holtakat cipelő, függő, ahogy Hajnóczyé, függőben maradásban azt hiszem ők a megosztott magyar irodalmi bajnokok (Csáth meg legyen elégedett a bronzéremmel). Ifjúkorában lelkes József Attila epigon, aztán leveti - unt ruhát, ahogy szinte az első kötetbe válogatott versektől (Magyarázatok M. számára) meglesz a hangja. Eleinte modoros, utána nyers - de soha nem sületlen. Eleinte mintha Eliot hagyott volna rajta modornyomot - persze ez egy Kelet-európai, sokkal keserűbb társasági változat. Ahol a kényszeredett kéjért / korhadt uszodaszagban / a régi fürdőház / iszamos deszkáin / megoldod fürdőruhád...
 
Ez még így utalásos szövegközeg. Novalis, Burke... a neki fontoshoz méredzkedik. Meg persze a pályatársakhoz. Tandorihoz - vele az egész pályán át beszélgetni, vitatkozni, évődni fognak; naná, egy pályán (egy csapatban?) fociznak, és mind a ketten középcsatárként, egymás helyén (szeretnének). A Körülírt zuhanás kötetében a pontok, a központozás időnkénti hiánya: a pontosság hiánya vagy lehetetlensége? Minden körülírás? A kultúrával, a latinnal való játék is? Várady Szabolcs... a legkomolyabb kritikusa, a legjobb barát, amíg az évődés szóváltássá / a csipkelődés sértéssé fajul. / Mígnem a háttér / szétroppantja a szituáció gerincét. A háttér, ahol gyűlik puhán a korszak mocska. Persze, hogy megjött erre a kötetre, meg a Charta 77 aláírására, a nyíltan vállalt rendszerkritikus szerepre a jól megérdemelt szilencium, visszavont irodalmi ösztöndíj, pénztelenség. Számos anekdota szól róla, hogy vészeli át, költő- és írótársak segítségével, akik összedobják neki a zsét. Eörsi írja meg, hogy esett Nagy Lászlóval: "– Hogy van a barátod? Mondom: – Melyik? – A költő! Mondom: – Iszik. – Ahhoz pénz köll – mondta, adott egy százast." Merthogy Petri alkoholista. Keményen, vastagon.
 
És nőbolond. Keserűen érkezik ez is. Első felesége öngyilkos lesz - nem veszi komolyan a fenyegetődzést, "...énnekem jogom van őt elhagyni, ha ő azt mondja erre, hogy öngyilkos lesz, akkor én azt mondom: "kérlek, parancsolj". (...) Ilyen baromságot az ember csak egyszer csinál az életében." Kepes Sára bevonul a magyar irodalomtörténetbe (szegény). A költő is csaknem utána hal - miután megjelent a kötete, benne az emlékezetes Sára-verssel (ez is milyen...), miközben már másik asszony szereti. Szeretné. Nehéz az olyat szeretni, aki ennyire nem szereti magát. Mert mindent lát magán is, az összes tükör-verse kontúros, éles, pontos. Úgy, hogy a sebek permanens feltépése közben mégsem indiszkrét. Nyers, őszinte, olykor szinte tetszeleg a szókimondásban, de soha nem indiszkrét. A pálya teljes ismeretében megismered a neveket, Maya, Mari... a hozzájuk fűződő viszonyt - de nem őket. A költő csak a maga szennyesét teregeti. Unlak, kedvesem, unlak! / S ezt szeretném most közölni veled / ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül (...) Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve / égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját... Pedig mindent megír, megcsalatástól szakításig, félreérthetetlenül. Tényleg megírja az unalmat, s hogy nem lehet adekvát módon reagálni a "nem bírom"-ra. Hogy ne legyen színház. Párkapcsolati (kamara)dráma, nézők nélkül, vagy nézőkkel. Nem lehetett egyszerű vele.
 
Az Örökhétfő kötete. A klasszikusok. Az Agyrém tér. A nagy Maya-versek. A Kitekintés, ahogy a kilátás az üvegen a lehetetlen iszonyú kilátástalansága. A nyolcvanas évek levegője, amikor a rendszer és a benne szereplő összes összenyálazott lehetőség öröknek, megdönthetetlennek látszik. Nem tudom, ez az alapjában összemérgezett légkör mennyire járult hozzá (és mennyire az alkoholgőzben is folyamatosan őrzött józansága, ami a köz dolgait illeti), de a rendszerváltozás után sem lesz egy pillanatra sem euforikus. Miközben szamizdatos, jelen van az egész folyamatban, horribile dictu: rendszerváltó. Nem hisz bennünk. Lehet, tényleg látta, hogy ezek valójában ugyanúgy amazok.
 
És mennyire adja ennek a hangnak az alapját a folyamatosan születő haláltudat-versek jelenléte, szinte az egész pályán. Az Azt hiszik kötete. Még '85-ből. A köztetemeket tekintve az idei / hullatermés sovány volt. / Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, / egymás saját halottjai. Mindez a versben, ahol Hajnóczyt (nem) siratja. A valóságos gyász képtelensége a belátás, hogy úgyis csak a saját halálod érdekel. Nagyon sokszor éreztem úgy, versről versre való haladás közben, hogy az ember, aki irtózik a szerepektől, és úgy panaszkodik, hogy valójában dicsekszik, egyfolytában a saját (utolsó) búcsúversét írta. Nemcsak az után, hogy nyilvánvalóvá válik: az életmódja felzabálta a fizikumát. Persze ő is az életmódot választja az élet helyett - megteheti. Ekkorra igazodási pont, ő a Költő - sajnos az ember, aki irtózott a szerepléstől, nem vethette le ezt a szerepet. Hiszen mindezidáig ezért kepesztett.
 
Itt, ekkor biccen a hang. A Valahol megvan kötetének elején első benyomásra elfog egy érzés, hogy itt már a költészet írja önmagát. Érett, teljes eszköztárral, csak valahol már nincs tétje. Aztán jön a Reggeli kávézás, és szíven üt. Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak. Egyszerre látom, hogyan segíti ki a feneketlen iróniája. Hogy ez az ez hűl, amaz melegszik mennyi minden az életből és mennyivel többet takar a puszta hő-kiegyenlítődésnél. Furcsát mondok. Én itt adom meg magam Petrinek. Itt fogy el bármilyen kényszer, hogy értelmezzem, egyszerűen úgy olvasom tovább, ahogy egykor a gyerek Weörest. Jön a Valami ismeretlen kötete, innentől hagyom magam csodálkozni. Hagyom magam felnevetni, amikor látom, milyen ártatlanul játszik el a kémmel, aki bejött a hidegről, mennyire hátsó szándékok nélkül értelmez, és az észrevehető hiányában hogyan kezd el bennem teljes világként bolyongani a szavaktól megannyi észrevehetetlen. Hülyeség ilyet kijelenteni, de nekem innentől fogva nagy. Ahogy a Sár kötetében barázdahibás illegető. A harcos közéletiség Tandorításokba fanyarodik. Nő tőle a hitele...
 
Miközben azért a (politikai) tisztán látás és józanság mellett a versek egyre inkább elpongyolálódnak. Miket megenged magának! Szinte kéjelegve üti szét a pazar verseit valamilyen ökör szóviccel például. De ekkorra már tényleg ő "a" Petri. Egymás után sorakoznak a debilre hangolt, parodisztikus, de tűpontos "filozófiai tanköltemények" - némelyik szinte tökéletesen mondható, nyerőesélyes slam poetry. Ahogy a szellemi rákkutatás pionírjai műtenék a Marxizmust: ...próbálkoztak - nevetség! - a Lenin Fohászati Művek / sarlatánjai is, de csak szaporodtak a celebrális nyűvek. /Meg kellett vizsgálnunk gnoszteológiai nyirokcsomóit / - aggasztóan duzzadtak - , hogy eljussunk a gócig / "és tovább"... így kell leszámolni a harcos ifjúkori hittel! Ami a korábbi rendszerkritikus versekben vagabund akció volt, az itt rezignált bölcsesség. Abban a tükörben látta szerintem, miféle jogfolytonos (maradvány) botrány veszi körül. Nem hitt bennünk, és igaza lett. Kár.
 
Ekkorra tényleg eléri a "megírhatom, nekem már úgyis mindegy" bátorsága. Már nem is tetszeleg a "koszorús költő" szerepében. Akit szerettem tudja, hogy csak őt / az életnek nos az életnek / már csupán egy halállal tartozom. Kifizette.