2019. június 20., csütörtök

Craig Thompson: Blankets - Takarók


Kiskorában az öccsével, Phillel egy ágyon osztozik. A családja mélyen, fundamentalista módon keresztény, ott, ahol ez még tényleg jelent valamit. Főleg, ha valaki szegény. A nyolcvanas-kilencvenes években járunk, az amerikai középnyugat megrögzöttségei lassan erodálódnak. Craignek nem jut egyszerű kamaszkor. A kiürülő-félben lévő államok lakójaként - ahol néhányan (az ő szülei is) még mindig nem a növekedés, hanem az egykori puritánok (újabb prédikátorok által újrafogalmazott) álmait álmodják. Vidéken, amely lassan ugyan, de változik: Craig és Phil imákba és csínyekbe göngyölt gyermekkora inkább kivétel már, mint szabály. Olyannyira, hogy páriákká lesznek az iskolában, a bibliatáborokban - a növekedés-álmot kergetők prédájává, kívülállóvá válnak. Egy szubkultúra csodabogaraivá - mondanám, holott pont ez az egyik alapfeszültsége a mesének: az ő "szubkultúrájuk" komolyan veszi azt, amit a többiek már régen csak létük plakát-vékony kulisszájaként érzékelnek.  A befelé fordulásba nőnek, ahogy minden csoport szélére szorult - a rajzba, egy szenvedélybe, amihez nem kell sok dolog, csak a fantázia. Hogy aztán ezt a befelé forduló életet, Craig életét teljesen kifordítsa a bibliatáborban megismert lány: Raina.

Nem fogod elhinni, de ez az alapjában belső történések rajzba csorgásából álló, szelíd történet szívszorítóan izgalmas. Talán mert Craig Thompson minden szégyen és a szégyentelenség összes szenzációja nélkül vetkőzik a szemed láttára meztelenre benne. Egy bizonytalan kamaszember minden görcsét, érésének minden stációját feltárva - kimondja a maga igazságait. Szembenéz veled, ahogy a kötet végén a képről, annyira nyíltan, amire a legtöbben nem vagyunk képesek. Ez egy teljesen hétköznapi történet, amit valaki igen mélyen élt meg - a tévedéseit ugyanúgy, ahogy a megtalált igazát. Az elbizonytalanodástól árulásig tartó utat, hiszen valakit el kell áruljon. Ha valaki ennyire mélyen éli a hitében meglátott számos igazságot (amik közt igazából senki nem igazítja el - pedig alapvető ellentmondásokkal terhesek), ha életrendszerűen élné mindezt, az rendszerint az életébe hatoló kamaszságában komoly görcsökre kárhoztatja magát. Hiszen közben nem tanulja meg mindazt, amit a többi (rendszerint túl korán és rosszul, de) abszolvál: hogy mit kezdjen a neki nyíló másik emberrel.

Craig Thompson egyszerűen őszinte veled, és elmondja az is: senkivel nem cserélne. Elmondja azt is, hogy ezeken a kerülőutakon tanulta meg hogyan örüljön a világnak, a családjának, a másik embernek, hogyan engedjen a kíváncsiságnak, és hogyan ne féljen, talán legfőképp hogy hogyan ne féltse önmagát. Szembenézve azzal, hogy egy ponton, amikor fordulhatott volna másképp, önmagát árulta el. Ebben sincs semmi dráma. Ez a történet mer a leghétköznapibb módon egyszerűen mesélni. Még a drámát is - például az abúzust. Mert amit mi a leginkább drámaként vagyunk hajlandók fogyasztani, az a legtöbbször várakozással, unalommal és visszatérő, rossz ritmusokkal terhes hétköznap amúgy. A legtöbbször nincs benne semmi rendkívüli, sajnos. A tálalás így kerüli az úgymond csúcspontokat, a mesélés ismert szerkezeteit, amivel feszültséget kelthetne - inkább visszanyúl a Bibliához: stációkat épít, Craig Thompson profán evangéliumát, amelyben kiszeret a vallásból és rálel a maga hitére, és nem utolsó sorban rálel önmagára.

A látszólag egyszerű rajzi világ ezt a hétköznapiságot és egyszerűséget sugallja, de ha belemerülsz, észreveszed: folyvást túlnyújtózik a szokvány képregényes kereten. Szürrealitásba, súlyosan, megejtően vastag múltakkal terhes szimbolikákba nyúlkál, s ezzel párhuzamosan innovatív mozgóképes képi beállításokba, az amúgy gyönyörűen megfogalmazott szövegre folyamatosan ráhúzva még egy plusz réteget. Sőt, olykor tökéletesen beszélve a képpel többszörösen összetett mondatokban a szavak helyett is. Semmi harsányság - de ez egy igen súlyosan innovatív anyag rajzban, nem csodálom, hogy megkapta a legfontosabb képregényes díjakat a megjelenésekor.

Ahogy körbeudvarolja a történet a címet. A hótakarót Wisconsinban és Michiganben. Az életet melengető rétegét a szónak. A gyermekkor takaróját, ami alá együtt bújt a két testvér. És a létet fojtó rétegét ugyanennek a takarónak. Az életre takart látszatokat, amelyekben mindenki él - s amit Craig szinte minden esetben észrevesz. Végül a maga "takaróját" is, amit a saját életére terít. A Rainától kapott patchwork takarón át megértve, amit ajándékba kap. Gyönyörű tudás ám ez: amit magadból megértesz, azt a legtöbbször ajándékba kapod. Erővel nem tanulható, nem bányászható ki. De egyszer észreveheted, hogy meglátta rajtad a másik. És beleszőtte a maga élete szőttesébe, belevarrta, mint egy kockát a maga takarójába. Nézegetheted. Nem spórolod meg vele az átélést - de legalább érted, mi történt veled. Craig Thompson a maga őszinteségével így szövi a magadét is a takarók lapjaira, ha hagyod, ha nem szégyellsz ráismerni a téged jelentő mintákra. És ez a csendes szavú srác megmutatja: ne szégyelld. Minden önértékelési zavarral küzdő, csöndes kamasznak, minden nem gyógyuló sebeket hurcoló felnőttnek a kezébe adnám a könyvét!

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely
Fordította: Rusznyák Csaba

2019. június 17., hétfő

Csernobil - sorozat


Nagyon sokan leírták már, úgyhogy nem ismétlem: a televíziózás idei legfontosabb eseményei közé tartozik az HBO saját gyártású, öt részes minisorozata Csernobilról. Minden kockáján látszik, hogy szerelemprojekt volt - minden bizonnyal Craig Maziné, aki a pénzt összekalapozta rá, és nem akármilyen érzékenységgel megírta. Minden kockáján látszik: a többek közt Dawid Bowie utolsó leforgatott klipjét jegyző rendező, Johan Renck megfeszített koncentrációval ügyelt rá, hogy a valóság diktálta történetből látomás legyen és ne tényeket pátosszal porzó mese. Láthattuk, hogyan lényegültek át a színészek szinte egytől egyig a valóságban is élt (és halt) alakokká. Bekúszhatott a bőrünk alá az a minimalista volta ellenére gyilkos jelentőségű kísérőzene, amit Hildur Guðnadóttir hallott a képek alá. Láthattuk az aprólékos kutatómunka eredményét a képeken, ahogy megelevenedik az esemény körüli kor, ahogyan például Szvetlana Alekszijevics könyvében rajzolódik; ahonnan az írók tán a legtöbbet merítettek. És a légkörét e kornak, legalább annyira élesen, ahogy a radioaktív porszemeket a róla szóló kép fénypászmájában. Ez a sorozat tényleg mérföldkő a maga nemében, hiszen vállalta a dokumentarista megközelítés objektivitásra törekvését egy dramaturgiai szövegkörnyezetben, ami ennek az attitűdnek expresszív, vagy lírai megközelítéseit hagyja csak élni. Mert tényleg egyszerre szeretett volna emlékművet állítani, gyászbeszédet mondani az áldozatok hantjai felett és vádbeszédet fogalmazni: rámutatni a felelősség lehető legtöbb szintjére. Összemarkolni egy máig érő "ember, ne tedd" tanulságait.

Mert amúgy a sorozat játékfilmes alapokon, drámai dramaturgiában mesélő szerkezete mindig illusztráció marad, festmény, nem pedig tükör. Nekem ez a sorozat a jól keltett hatásán túl, és a gondolkodni valón túl, amit adott, ezért annyira fontos: mert elmegy a jelnyelvi faláig. Nem törheti át - mert a közönsége nincs arra kondicionálva, hogy oda is kövesse. Kell az adrenalin-keltés, fékekkel és folyamatos részvét-keltéssel felépített részvétel-keltés; az ezt minden szinten támogató időkezelés, egyszerűen kell nekünk a mesélés. Ezt a mesélést itt mesterfokon űzték, és azt hiszem, a mainstream (és a stream) útja is ez, amíg ezek a hallatlanul fontos, múltunkba leszúrt időjelzők eladandó termékek is, amelyeknek meg kell élniük egy fikciós elemekkel és gátlástalansággal bőven injekciózott (majdhogynem azt mondom: doppinghasználó) versenytársakkal hintett pályán. Amíg versenyezniük kell a pénzünkért.

Úgyhogy amikor a hibáit sorolják, nagyon sokszor e széles körben alkalmazott formanyelv korlátait kérik számon a sorozaton. Tény, minden figyelmes odahajlás mellett maradtak benne olyan elemek, amit egyszerűen a helyismeret bizonyos hiánya gerjesztett (például a tény, hogy egy kegyvesztett atomtudós lakókörnyezete is messze tárgy-gazdagabb, inkább elit-ízű, mint egy fiatal csernobili tűzoltóé...). De ez messze nem a hollywoodi "amcsi Móricka így képzeli" szintje, amit nagyon sok nagy költségvetésű moziban röhöghettünk ki itt, a szomszédban, kissé vaskosabb hely- és helyzetismeret birtokában. De például az utolsó epizód tárgyalási jelenete markánsan e jelnyelv rabjaként mutatta fel: milyen, a fogyasztók és alkotók által széles körben elfogadott konszenzusok határozzák meg, mit tartunk ütős mesélésnek. A hős kiáll, és elmondja az igazat, vállalva a következményeket... Vagy ott van példának Uljana Homjuk fiktív figurája (Emily Watson emlékezetes alakításában) a szobányi tudós helyett, akik minden felmerülő kérdést megvitattak Valerij Legaszovval (Jared Harris - nincsenek rá szavak...), mielőtt az eredményeiket a funkcionárius Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård bőven hozta, amit kellett) elé tárta volna. A játékidőbe nem fér egy délutánokon át lefolytatott tizenöt-szereplős vita a reaktor alatti talaj hűtésének lehetőségeiről...

Értsük meg: egy komoly költségvetésű, elsősorban pénzt termelni, s nem utolsó sorban szórakoztatni akaró filmes produktum ma legfeljebb megkísérelhet igazat hazudni. Ez a sorozat legalább nem (nem túl gyakran) cserélte le a hiteles motivációkat közérthetőekre, nem (avagy nem kizárólag) ferdített, csalt és tipizált, amikor figurákat vonultatott fel elénk a képernyőre. Ez se kevés. Hogy mit is értek az alatt, hogy igazat hazudni? A tárgyalótermi jelenet egyik kulcspontja, amikor Legaszovtól már elvennék a szót, és a teremben tartózkodó legmagasabb rangú funkcionárius, a Minisztertanács elnökhelyettese, Scserbina felszólal: hadd fejezze be. Ez így, ebben a formában drámai fikció (aminek előtte egy szelídebb dialógusban a betegségéről beszélő Scserbinával és Legaszovval az alkotók gyönyörűen meg is ágyaznak) - egyszerűen nem történt így. Hazugság. Viszont tökéletesen feltárja a kor mély igazságát: abban a rendszerben valóban folyamatosan fogalmatlan és ostoba pártfunkcionáriusok döntöttek az esetek döntő többségében életbe vágó kérdésekről, és a valódi szakértők tényleg akkor szólhattak érdemben a történésekbe, ha szót kaptak a pártfunkcitól. Ez az igazat hazudni filmes szerkezete - ábrázolásnak is szokták nevezni, s amikor szeretem ezt a sorozatot, akkor az összes ilyen csalást is szeretem benne.

Viszont a mesélés e módja talán magyarázatot adhat arra, miért kontraproduktív annyi emberben az epizódokba csomagolt érzékenyítés. Miért kelnek útra önmutogató influencerek a Zónába - ami a számukra csak egy sajátosan, borzongatóan izgalmas kulissza -, miért gerjeszt a részvét mellett "részvételkényszert", katasztrófaturistáskodást a katarzis. A meséink fikciós szerkezetűek. A valóságot is rendre fikciós szerkezetekben mesélnénk. Felneveltünk több generációt ezekkel a mese-szerkezetekkel, amelyek nem tűrik az unalmat, a tanulási folyamatok sikert előző 23 kudarcából nem mutatnak, csak talán három vicceset, és csurog belőlük az adrenalin. Az érzékenyítés a népszerű meseszerkezetekben rendre visszahatást szül: érzéketlenséget. A mélyebb szinteken, ahol a félelmeink és szerelmeink kelnek, ezek a mesék fikcióalkatúak - és a zsigeri szinten így is szólítják meg a fogyasztóikat. Hiába írjuk oda, hogy "megtörtént események alapján", hiába vezetik végig a dokumentum-képek a szereplők további sorsát feltáró narrációt. Az a réteg, ahol a valódit szagolja-ízleli a fogyasztója, mindezt mesének érzi. És legfeljebb benne akar lenni a mesében. 

Benne van... A körülöttünk kibontakozó éghajlat-katasztrófa kommunikációja (tudományos, nemzetközi-tudományos, politikai és nemzetközi-politikai szinteken is) kísértetiesen ugyanolyan, mint ahogy a saját presztízsveszteségtől rettegő szovjet kommunikáció működött Csernobillal kapcsolatban. Számomra a film legfontosabb rétege tényleg ez a szlogenné váló néhány mondat: „A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.” Úgy tűnik, e téren (rendszerektől függetlenül) az ember, az emberiség nem tanul. Félek, amíg ragaszkodunk a nagyon sokaknak szóló mesélés jelenleg űzött, fikciókkal (akár jó szándékkal) manipuláló módjaihoz, nem is fog.

2019. június 13., csütörtök

Margaret Atwood: Guvat és Gazella (2019)


„Amikor egy civilizáció már csak por és hamu, a művészet az egyetlen, ami fennmarad belőle.”

Margaret Atwood nagyon érzi az idők szavát. 1985-ben írta meg a nők kizsákmányolásáról és szülőgéppé silányításáról szóló A szolgálólány meséjét, ami manapság, a Trump-éra beköszöntével (hogy közelebbi példákat ne is említsünk…) aktuálisabb, mint valaha – nem véletlen, hogy harminc évvel a megjelenés után letarolta a világot az idén harmadik évadához érkező sorozatverzió; ahogy az sem, hogy Atwood épp most szánta rá magát a folytatásra, mely a szerző szándékai szerint gyökeresen más irányt vesz, mint az adaptáció. A klímaváltozást és a bolygónk természeti erőforrásainak kizsigerelését körüljáró MaddAddam-trilógia írását az ezredforduló környékén kezdte el, amikor a téma már a lábunk előtt hevert, de még nem uralta úgy a közbeszédet és a művészeteket, mint napjainkban. Hogy akkor elvetemültnek tűnő jóslatai mára nem csupán a zsáner alapvetéseivé váltak, hanem a napi híreket is uralják, a mi tragédiánk. Hét évvel az első magyar megjelenés után a Jelenkor kiadó idén leporolta a trilógia első két kötetét és végre kiadta a MaddAddam című zárókötetet – túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kortárs világirodalom egyik legfontosabb műve került a kezünkbe ezzel.

Atwood fantáziája végtelen és meghökkentő, ahogy a Guvat és Gazella felütése is. Az emberiség pusztulása után járunk: egy járvány kiirtotta a Homo Sapienst, s helyüket egy genetikai laboratóriumban kifejlesztett új emberi faj, a Guvatkák csapata vette át. A Guvatkák a megszólalásig hasonlítanak ránk, emberekre, csak épp tökéletesebbek és híján vannak minden emberi gyarlóságnak, nem ismerik a háború fogalmát, sem a szerelemét, sem a művészetét. Szigorúan a lét- és fajfenntartás a céljuk, génjeik erre vannak programozva, az egyéniség, a gondolkodás, a felfedezés vágya hiányzik belőlük – paradicsomi tájat idéző lakhelyük határait vizeléssel jelölik körbe, azon kívülre nem tekintenek, hogy ki vagy mi teremtette őket, nem foglalkoznak vele, nem szerveződnek csoportokba, nem éreznek féltékenységet, nem emelnek bálványokat.

Az egyetlen ember, aki túlélte a pusztító járványt, Hóember, aki egykoron Jimmy volt. Hogy maradhatott életben – nem tudni. Mi a feladata – nem tudni. Van-e jövője – nem tudni. Ő sem tudja, mi vár rá, egyet tud: napról napra túl kell élnie, esővizet gyűjteni megmaradt söröspalackjaiba, élelmet felkutatni, bujkálni a mutáns vadállatok elől. Nem adhatja fel, hisz hajtja a túlélés ösztöne – akkor is, sőt, annál inkább, ha valószínűleg ő az utolsó élő ember a Földön. S miközben vegetál, ő, aki a Guvatkák számára szinte istenséggel ér fel, az őrület ellen emlékezik: azokra a napokra, amikor még Jimmy volt, gyerekkorára, szüleire, barátjára, Guvatra, szerelmére, Gazellára és hármójuk groteszk haláltáncára az apokalipszis közepette.

Az emlékek sűrűjéből kirajzolódik egy világ, mely ma még (szeretnénk hinni) biztonságos távolban van saját valóságunktól, ám nyugtalanítóan ismerős metódusok vezettek a kialakulásáig. Egy világ, melyben a társadalom drasztikusan kettészakadt: egy gazdag, minden földi jóhoz hozzájutó elitre, akik egy-egy egyetem vagy kutatóintézet köré épült zárt városban élnek; és a plebszre, akik mocskos, lerobbant, bűnözéstől és járványoktól hemzsegő külvárosokban tengetik napjaikat. Természetről már alig beszélhetünk: erőforrásai kimerültek, ami még megmaradt, azt egyre növekvő lenézéssel és a betegségektől való egyre növekvő félelemmel kezelik. Ebben a világban már minden biológiailag módosított: az étel, ami az asztalra kerül, a háziállat, aki a gyermek kedvence lesz, a leendő gyermek, akit örökbe fogadnak a gazdagok. Az etikai-esztétikai különbségtétel „igazi” és „művi” között már csupán antik hóbort: ha valami működik, képes a létfenntartásra és szaporodásra, ha a látvány nem különböztethető meg a természetestől, akkor igazi. Genetikusok százai kreálnak hobbiból új fajokat a meglévők keresztezésével, csak hogy egy percre Istennek érezhessék magukat. A művészet elértéktelenedett, ahogy a szabad szerelem, a feminizmus, vagy az önrendelkezésbe vetett hit is. Ebben az önkényuralmi rendszerben deklaráltan a Konszernek irányítanak – akiké a pénz, azoké a túlélés. Aki hasznos a céljaik szempontjából, annak a világon bármit megadnak, aki nem, tán jobban jár, ha idejekorán lezuhan egy felüljáróról, minthogy a plebsztelepek mocskában érje a halál. És a biotechnológia nem ismeri a megállj fogalmát: a kísérletek mindig eggyel tovább mennek, mindig egy kicsivel nagyobb felfedezést tesznek, míg el nem jutnak odáig, hogy képesek új emberi fajt létrehozni. Ám mi történik a „régi” emberi fajjal, ha már a küszöbön egy új, egy tökéletesebb? Mikor válik belőlünk is a művészethez vagy a szerelemhez hasonló antikvitás? S vajon az a tudás, ami Istenként tud teremteni, nem tud-e Istenként egy csapásra el is pusztítani mindent?

„Mióta tervezte ezt az egészet? […] A tét elképesztően nagy volt: talán a kudarctól félt? Attól, hogy ő is csak egy inkompetens nihilistának bizonyul? Vagy féltékenység gyötörte, megzavarodott a szerelemtől, bosszúvágy vezette […]? Őrült volt, vagy intellektuálisan a végsőkig becsületes ember, aki a logikus végkifejletig végiggondolta a dolgokat? És van különbség ezek között egyáltalán?
És így tovább, csak forgatta az érzelmek rokkájának kerekét, és addig nyakalta a piát, amíg ki nem ütötte magát.
Ezenközben egy faj a szeme láttára pusztult ki.”

Atwood húsbavágó erővel és nagyon érzékletesen ír arról, mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk – miközben veszettül szórakoztató mesét pakol elénk. Görbe tükrében viszont látni magunkat nem kellemes, mégis minden percét élvezzük. Olvasás közben cukiskodunk a génmódosított házikedvenc görmenyekkel (a görény és a menyét keresztezéséből létrejött hobbiállatka) és eszünkbe sem jut, hogy ugyanazon a „gyártósoron” készült, mint az emberi szervek növesztésére kreált transzgenikus sertés, a gömböc. Hogy a gömböc-projekttel szembeni etikai ellenérzéseinket az a tény söpri el, hogy a gömböcökkel kiválthatják a harmadik világból „kimentett” gyermekek szervdonorként való használatát, elgondolkodtató visszacsatolás korunkra. Mindig egy lépéssel tovább… Atwood nem szeret minket, de nem is gyűlöl – az emberi nem gyarlóságát képes humorral és távolságtartással kezelni, azzal a biztos tudattal, hogy a klímaváltozás, életterünk elpusztítása már lefutott ügy: emberek, kinyírtuk magunkat, innentől kezdve csak az a kérdés, képesek vagyunk-e a véget emberként megélni, vagy pusztítunk az utolsó lélegzetig, mert már úgyis mindegy…

Humor és apokalipszis, génmanipuláció és groteszk túlélő-horror, gazdasági kizsákmányolás és művészet, áldokumentarizmus és romantizáló dráma – Atwood regénye a legsikeresebb zsánerkoktélok közé tartozik, ráadásul újra meg újra meglep, hogy témái súlya ellenére mennyire könnyed kézzel és olvasmányosan ír. Egy kéretlen jó tanács a végére: ha belevágsz, olvasd el egymás után mindhárom kötetet – nem csak mert egy gyökeresen más nézőpontból is megismerheted az apokalipszist (mert bizony, az apokalipszisnek is vannak különböző olvasatai), hanem mert a felütés számos kérdésére majd a harmadik rész ad frappáns választ.

Kiadó: Jelenkor
Fordító: Varga Zsuzsanna

2019. június 10., hétfő

Lukács Miklós: A Cimbiózis világa - MÜPA


Lukács Miklóst először Dresch Quartetben hallottam - már ott tágra nyílt szemekkel. Az valami csoda ám, ha valaki ilyen sűrű szabadsággal tiszteli meg egyfelől a hangszere nem kicsit bokros tradícióit, másfelől viszont folyamatosan tágítja a határait a játékmóddal, olykor szinte teljesen elfelejttetve: cimbalmot hallok. Ráadásul remek csapatjátékos - félelmetes ízléssel adta át a teret mindig a legmegfelelőbb pillanatban Dresch Mihálynak, meg a többi játszótársnak, és nagy alázattal terített a másik tündöklése alá zenei varázsszőnyeget. Aztán volt szerencsém a Womexen meghallgatni a Cimbalómduót, Balogh Kálmánnal, aki amúgy szintén nem egy misét megérne itt a blogon, akkora tehetség - és körülbelül ott dőlt el, hogy ezt nekem haza kell hoznom valamilyen hordozón, mert még nagyon sokszor hallani akarom.

Úgyhogy igazából nem kellett volna meglepődjek, a Cimbiózis mindehhez képest mennyire szabadon más, mennyire súlyos koncepciókkal felépített jazz-magasiskola - de persze erre nem készít fel semmi: amikor lecsap rád, és elejt a muzsika, mint valami tágra nyitott fülű nyulat. A Lukács Miklós Trió - Cimbiózis zenészei különböző formációkban már évek óta együtt játszanak, vagy játszottak, Baló Istvánnal Dresch Mihály zenekarában, Orbán Györggyel a Tóth Viktor Aura Trióban már eléggé megismerhették Lukács Miklós zenéhez állását - de hárman aztán olyan, folyamatosan improvizatív szabadsággal és bizalommal ajándékozzák egymást, amit amúgy ebben a szabad játéknak igen sok helyet hagyó műfajban se sokszor hallani. Úgy komponáltam erre a trióra, hogy kamarazene-szerűen szólaljunk meg, ahol minden zenész egyforma súllyal van jelen.  Ezért is választottam névnek a Lukács Miklós Trió – Cimbiózist, mert a köztünk lévő szimbiózis kulcsfontosságú. Nem teljes kompozíciókat, hanem irányokat írok meg. Nagyjából húszperces számok lesznek a koncerteken, amik két vagy három részre tagolhatók. A két fő szakasz a “prologue” és az “act”, és az actot is megelőzheti egy rész. Ez a zenei szövet teret enged a szabad játéknak, annak ellenére, hogy vannak kifejezetten kötött, a kortárs klasszikus zenére emlékeztető részei is fogalmazott egykor Lukács Miklós a Fidelionak adott interjúban.

De most tudom csak igazán, hogy meghallgattuk a minap a MÜPA Fesztivál Színházában A Cimbiózis világa koncertjét: Lukács Miklóssal kapcsolatban az egyetlen helyes várakozás, ha alapból a meglepetésre készülsz. Egyszerűen sosem lesz olyan, mindig más lesz, olykor gyökeresen más. Úgy is, hogy a koncert első felében Klenyán Csaba klarinét-művésszel és Jankó Attila fagott-művésszel kiegészülve a Lukács Miklós Cimbiózis 5tet által tavaly rögzített Lux et umbra lemez anyagát mutatták be nekünk. A két klasszikus zenész bevonásával mintha jobban előtérbe került volna Lukács Miklós, a komponista modern komolyzenei oldala - ez egy szigorúbban felépített, kevésbé improvizatív, de hallatlanul repítő, igazán senkire nem hasonlító kis csoda, ez a fény és árnyék. Két olyan jelenséggel foglalkozik az album, melyek nem léteznek egymás nélkül. A fény elől mindig az árnyékba menekülünk, az árnyékból a fényre vágyunk. Mindig a másikra vágyunk mondta Lukács Miklós a Librariusnak adott interjúban - tény, erősen elkülöníthető volt a hangzásokban a két véglet, s az is, ahogy egymásba folytak, egymás elől. Élményre éhes fülnek való, nem egyszerű, de szépséges zene.

Aztán a szünet után a három játszótárs hatalmasat merített megint abból a szabadságból, ami a formációjuk igazi veleje. Ez a zene tényleg előttünk születik; ha rögzítik is, csak az adott pillanat élményét - legközelebb gyökeresen más lehet. Lukács Miklós így beszél a fentebb említett interjúban az improvizációról: Kell hozzá egy alapvető készség, és egy hozzáállás, hogy a zenész akarjon improvizálni. Ez azért is hosszú út, mert sok mindent meg lehet tanulni az improvizációról. Rengeteget kell hallgatni, koncertre járni és látni a folyamatokat. Még mindig tanulok, ugyanúgy, mint tizenöt-húsz éve, amikor elkezdtem ezt az egészet. Megfelelő módon kell rávezetni egy zenészt arra, hogy legyen igénye erre és ne misztikus dologként tekintsen rá, hiszen teljesen természetes az, hogy az embernek saját hangjai vannak. Évről évre változik, hogy az ember hogyan improvizál, attól függően, hogy éppen mik hatnak rá, mit talál ki, mit tud megformálni és milyen szerkezetben. Olyan ez, mint maga a megkomponált zene. ...Ilyenkor azokat az érzékszerveinket vesszük elő, amiket általában is használunk, ilyen a hallásunk, a figyelmünk. De itt csak ezekre tudunk hagyatkozni. És arra a fajta alázatra, ami megköveteli, hogy ha valamelyikünk elindít egy folyamatot, akkor a többiek kellőképpen tudjanak alámenni és segíteni, és fordítva.

Nos, volt ki folyamatokat elindítson, és volt ki alámenjen. Baló István élő legenda, és ahhoz mérten is teszi oda magát minden alkalommal - erről szerintem csak egy igazán szakmabeli tudna méltón beszélni, de az azt hiszem annyit, hogy komolyan meg is unnátok. Én azon döbbentem meg, mennyire érzik egymást Lukács Miklóssal, olykor fel sem néztek egymásra, úgy váltottak játékmódot, hangsúlyt, úgy nyíltak szólóba - de hiszen tényleg évek óta érzik egymást... Orbán György meg nekem kicsit amolyan magyar Avishai Cohen - folyton elfelejtem miatta, hogy a bőgő igazából úgymond "csak" kísér. Volt egy pont az este folyamán, amikor mind a hárman a hangszerre feszülve szinte a dicső korszakából való progresszív rock élményt idézték meg, azt hallucináltam tőlük, a King Crimson lelkét, (azt hiszem) egy népdalszerű alapból kinövesztve. Egy dob, egy bőgő, és a cimbalom. Azaz három olyan zseniális zenész a hangszerek mögött, mint Lukács Miklós, Baló István és Orbán Győző. Kapjátok el őket élőben, érdemes!

2019. június 6., csütörtök

Ellentmondásos múltunk: Szilvási Lajos


Na, ő aztán vastagon az ellentmondásos múltunkhoz tartozik. A könyvei a szocialista éra egyik állócsillagává tették, nem volt olyan háztartás, ahol ne lett volna a polcon legalább néhány regénye. Antifasiszta történetekkel kezdte, aztán a hatvanas években nagyon jó érzékkel váltott - a pályatárs, Solymár József tanácsára a baráti körük tagjairól kezdett némileg idealizálva, de teljesen megfogható, a hétköznapi tapasztalatoktól alig elemelt módon mesélni. A sebész, a pilóta, a pap, a jogász, az autószerelő - társadalomtükörnek túlságosan válogatott társaság, de a velük történtek nagy rutinnal, kiszámíthatóan, mégis, jó tollal elkapva kerültek a közönség elé. Lektűr-irodalom szépirodalmi köntösben; valahol betöltött egy űrt - szerkezetében hasonlított a nyugati bestseller-irodalom műfaji regényeire, de hordozta magában az illúzióját: igazat szól. Kiismerhető, megszokható keretben, egyfajta kisrealizmussal összemarkolt szereplőkkel úgymond visszaadta a szocialista "valóságot". A hősei (gyakorlatilag minden regényében ugyanúgy) válságba kerülnek, de a végén mindig megteszik azokat az elhatározó lépéseket, ahol az ember a másokért végzett munkában megtalálja léte értelmét - írták róla.

Valójában egymás után olvasva olyan, mint egy televíziós sorozat romkomja. Pontosan azt a szerepet is töltötte be, a teleregények korszaka előtt. A rajongók (nagymamámtól az irodalomtanáromig) valójában ezt a kiszámíthatóságot szerették benne - meg az előremutatást, hogy érdemes. Sikeríró egy rendszerben (amúgy messze jobb tollú, mint a nagy vetélytárs: Berkesi), egy rendszerben, aminek soha nem ment el a faláig, hogy megnézze, mi van mögötte. De remek realitásérzékkel adagolta a "visszásságokat", és talált mindig pont eléggé elcsalt megoldást rájuk. Nagyon sok minden megjelenik nála, ami akkoriban mindenkit foglalkoztatott, a vidéki korrupciótól a papság helyzetén át az alkoholizmusba forduló értelmiségi nihilig. Ügyesen csal - a jogásza például nem tud megoldani egy áldatlan, pártbőrbe húzott helyzetet, de legalább a helyi hatalom egyik sameszének kezéből kicsavarja a bántalmazott családot...

Én annak idején, az egyik Pázmándon töltött, porszagú nyár alkalmával olvastam el többször egymás után a Légszomj című regényét. Simon Sándor, a szuperszonikus vadászpilóta a földre kényszerül - foltot találtak a tüdején. Ha műtik, vége az életének - legalábbis így érzi, hiszen tényleg a repülés az élete. A történetbe nő kerül, a barátok finom segedelmével szerelem, meg megváltás... Elsőre persze, hogy nem ez fogott meg, hanem a meglehetősen jól elkapott rajz a vadászpilóták honi életéről (nyilván nem kicsit idealizálva, és sokat egyeztetve a hatalommal: mi kerülhet bele, és mi nem). Sokadikra kezdtem értékelni azt a könnyen olvasható szerelmi történetet, amit a repülőromantika (avagy ügyesen tálalt látszólagos hiánya) addig eltakart. Kezembe vettem a többi könyvét is rögtön (hosszú volt a nyári szünet és én gyorsan olvastam), az Albérlet a síp utcában, a Ködlámpa és végül a Lélekharang, Peterdi Mihály, a plébános története. Kamasz-énemnek valójában tetszettek, csak észrevettem így, négy könyv után, hogy különböző köntösben ugyanazt az egy történetet olvasom...

Aztán később még rám akadt a Kamaszok - de a belefoglalt két regénynek, a Fekete ablakoknak, meg az Egymás szemében levélregényének már Vonneguttal, meg a sci-fi rohammal kellett versenyeznie; értelemszerűen maradt alul. Nem tettek rám rossz benyomást, csak úgy igazán mélyet se - ellenálló gyerekek és szerelmes fiatalok is estek bőven az akkori kedves könyveimben ennél sokkal zaftosabb helyzetekbe (most így hirtelen Wyndham Újjászületése jut az eszembe, meg a szerelemről Boris Vian és a Tajtékos napok). Ráadásul kellett a Szilvási-könyvekhez az a szövegkörnyezet, kellett az a kettős beszédbe szoktatott, folyvást mögöttest találni akaró olvasói hozzáállás (amit aztán Esterházy kimaxolt a Termelési regényben). Látszik talán az itt messze teljesség igénye nélkül sorolt párhuzamos olvasmányokból, hogy eddigre pontosan éreztem, amit Szilvási Lajostól olvashatnék, valahol úgyis minőségi lektűr marad (ráadásul egy adott kor ferde-tükrözte, jó szándékú, de hamis lektűr) - amivel önmagában nem lett volna bajom, csak egyre jobban zavart: komoly, társadalomkritikus irodalomnak álcázná magát.

Persze ettől még nagyon sokan szerették, aztán a rendszerváltással a népszerűsége nagyot zuhant. A beáradó műfaji regényekkel nem is akart (a példámon talán látszik: nem is tudott volna) versenyezni - történelmi tablók gyártásába fogott. A politikai változásokat "gatyaváltásnak" hívta, nem hitt abban, hogy másként is lehet. Mostanra egyfajta kortükör - ami bár torzít, csal, szebbnek mutatja a tükre előtt álló eltelt időt, mint amilyen az valójában, mégis jól leképezi annak a korszaknak a működését. Hazugságok árán... Ezt soha nem szabad elfelejteni. Viszont pont a jól felismerhető hazugságok és csúsztatások mesélhetnek arról a korról a legtöbbet a könyveiben. Azok a lekerekítések, amik egykor reményt adtak az olvasóinak. Meghonosította itthon a szórakoztató mozi, a szappanoperák beszédmódját, dramaturgiáját, ellenségképét. Akkor ez reform volt. Mára kortükör. Nincs ezzel semmi baj.

2019. június 3., hétfő

Patrick Melrose - a sorozat


Csörög a telefon. Benedict Cumberbatch odabotorkál a fali készülékhez, felveszi, mire egy fojtott hang szörnyű hírt közöl vele: meghalt az édesapja. A láthatóan szétesett Benedict lehajol, ám összeroskadás helyett csak felveszi az imént elejtett tűt, azt mondja, ez borzasztó, majd gondosan lehajtja ingét a friss szúrás fölé, és széles mosollyal az arcán elindul a reptérre. Így indul a Patrick Melrose sorozat – ami a kisregény-folyam ismerőjeként rögtön meglephet, hisz a második regény cselekményével indítunk, ám hamar kikristályosodik a koncepció. A Nincs baj és a Baj van című első két darab történéseit úgy mosták egybe, hogy a néző egyből a felnőtt Patrick gyomorforgatóan vicces New York-i tripjébe csöppenjen, miközben az apa hamvaiért érkező és magát csaknem sikerrel szintén a túlvilágra lövő Patrick fejében megelevenedik a pusztító múlt. Úgy hű a könyvekhez, hogy a lehető legjobban szolgálja a nézőt is: ha egy az egyben adaptálják az első kisregényt, látva ezt a töménységet, lehet, végig se tudtuk volna nézni. Így, a felnőtt Patrick hol burleszkbe hajló, hol a kilencvenes évek legjobb drogfilmjeit idézően nyomorult szétesés-történetével váltva a borzalom épp az elviselhetőség határán marad. De csak épp.

Szóval Patrick apja hamvaiért indul New Yorkba. Elhatározza, hogy ha már az életét megkeserítő démon végre elment, leáll a drogokkal: naná, hogy első útja a városban a díleréhez vezet(ne) – aki nincs otthon, így hát kétes utcai árusokon, majdnem-leszúráson, kölcsöntűkön, elbaszott randin, szállodai túladagolásközeli élményen át jutunk el végre odáig, hogy egy dobozba zárva megrugdoshassuk a hamvakat. Cumberbatch elmondhatatlanul jó a szerepben, félelmetesen teszi magáévá Patrick Melrose alakját – tudva, hogy évek óta várt arra, hogy eljátszhassa és félig-meddig maga hozta tető alá magának a sorozatot, nem csoda. Olyan átlényegülés ez, amit ritkán látni képernyőn – és bár az első részre még lazán rá lehet sütni a „drogos jutalomjáték” bélyegét, a sorozat egészére már nem: a főszereplő által bejárt út, a játék íve tényleg zseniális. Nem egyszerű nézni, ó, már az elején sem, de itt még megkapjuk a szórakoztató faktort: egyszerre sírunk és nevetünk, ahogy Patrick szó szerint fürdik az alkoholban a luxusszálloda fürdőjében, miközben az itt-ott feltűnő gekkó és az emlékekben ránk záródó szobaajtó előrevetíti a második epizód borzalmát. Ahol már nincs szórakozás, nincs térdcsapkodásra késztető bénázás a heroinos tűvel, nincs másik parti a halottasházban.

Ahol csak egy parti van: amelynek a napján az ötéves Patrick-et megerőszakolja az apja – az anya, a barátok, a házvezetőnő, az idelátogató ismerősök hallgatása közepette. A nyolcvanas évek drogba fulladó New Yorkjának szürkéi és neonfényei után a hatvanas évek Dél-Franciaországa maga a képeslapról kilépő álom, végtelen szőlőivel, napsütéses teraszaival, kirobbanó színeivel, gyümölcseit hullató fügefáival, az ódon villa ablakai előtti függönyt lágyan lebbentő szellővel. Egy kisfiú rémálma. Az eszményi díszlet mögött alkoholizmus, megalázás, bántalmazás, zsarnokoskodás olyan elegyével, amire könnyedén rámondanánk, micsoda túlzás, ha nem tudnánk, az élet írta. Torokszorító nézni a múlt megelevenedését – félek, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarom elfogadni, mi történhet a záródó ajtó mögött. Mesteri a rendezés: úgy húzza be a nézőt a tagadás-elborzadás-odasenézés köreibe, hogy a végére éppoly mocskosnak érezzük magunkat, mint a kis Patrick környezetében élők(nek kéne) – inkább mi se akarjuk tudni. Tartottam tőle, hogy lehet vászonra vinni ezt a drámát, tartottam tőle, hogy az arcukba tolják az erőszakot, amit épeszű ember valóban nem akar látni, ahogy tartottam attól is, hogy eludvariaskodják, megfosztva ettől St. Aubyn regényeit legnagyobb erényüktől, az őszinteségtől – arra a meglepetésre nem számítottam, amit kaptam. Hogy úgy lesz mértéktartó, hogy nemhogy az udvariaskodás gyanúja nem merül fel, hanem épp a néző könyörögne egy kis feloldásért; hogy úgy vált ki tömény iszonyatot, hogy nem mutatja az erőszakot.

Persze a forgatókönyv mellett ehhez elengedhetetlen a kivételes színészi játék: Hugo Weaving minden megmozdulásával zsigeri undort és félelmet vált ki belőlünk. Úgy uralja a képernyőt, olyan erővel, eleganciával, romlottsággal, dühvel, hogy a pályája csúcsán lévő Brando vagy Nicholson jut róla eszünkbe. Bármit elhiszek neki, bármit megtennék, hogy elkerüljem haragját, bármit el tudok képzelni róla. A macska-egér játék, amikor az alkoholista, rettegő, szánalmas emberi ronccsá korcsosult feleség lopakodna ki a házból, miközben a zongorán játszó férj minden parkettanyikordulásra abbahagyja a játékot, de nem fordul meg, így kínozva a nőt, aki menekülne, de nem mer – mindent elmond a házaspár kapcsolatáról. Jennifer Jason Leigh az anya szerepében remek, de alakítása elvész Cumberbatch és Weaving jelenléte mellett: ők ketten uralják a játékteret. Ahogy az anya is elvész az apa és a kis Patrick drámájában. Az anya, akit addig kínoztak, amíg el nem fordítja a fejét saját gyermeke kínzása láttán. Aki soha nem tudja megbocsátani Patrick-nek, hogy az apja fia. Aki kiszabadulva egy szörnyeteg karmaiból homályos világmentő célokat tűz ki és elherdálja vagyonát, ahelyett, hogy odafordulna a saját fiához.


A családi borzalom mellett a képernyőn kevesebb tér jut a társasági komédiának, de azért villanásokat kapunk belőle: az apa hű csatlósa, később emlékének első számú őrizője, a brit arisztokrácia minden fensőbbrendűség-tudatát, kivételezettség-érzetét, erőszakos hagyományait, kifinomultságnak álcázott kegyetlenségeit híven képviselő Nicholas Pratt sosem engedi Patrick-nek elfeledni, honnan jött. Partiról partira, képmutatásból képmutatásba esünk, miközben rettegve várjuk, mikor hangzik el végre egy őszinte szó. A harmadik rész Patrick józanodásával, a múlttal való szembenézéssel, a történtek első nyílt kimondásával és a korábban felkapaszkodni vágyó proliként megismert Bridget fényűző partijának kudarcával - mely parti Patrick jelképes szakítása az őt áttételesen megnyomorító „társasággal” - egyfajta átvezetés az apa tettei és halála fémjelezte korai évekből az anya tettei és halála által uralt felnőtt évekbe.

Patrick házassága a hozzá képest feltűnően józan Mary-vel, két gyermeke, akiket mániásan óvna mindentől, ami tönkre teheti a gyermekkorukat – kudarcra ítélt próbálkozások csupán, hogy maga mögött hagyja a múltat. Az utolsó két rész a házasság széteséséről, az anya betegségéről, leépüléséről és botrányos végrendeletéről, a hol visszaeső, hol kilábaló Patrick küzdelméről mesél – valójában egyvalamiről szól: meg tudja-e akadályozni Patrick-et bármi abban, hogy felnőttkorára ugyanolyan emberi roncs legyen, mint az apja? Létezik-e továbblépés, megbocsátás, feloldozás? Együtt lehet-e élni az elszenvedett borzalmakkal, vagy bele kell törődni, hogy a normális, kiegyensúlyozott élet ideáját örökre elvették tőlünk ötéves korunkban? Megúszhatjuk-e a szembenézést önmagunkkal? Rájövünk-e valaha, hogy attól, hogy mindent elkövetünk saját gyermekeink megóvásáért (akár saját magunktól is), azt az egykorvolt ötéves kisfiút nem tudjuk megmenteni? Neki már örökre együtt kell élnie a szörnyeteggel.

Nem véletlen, hogy Patrick előtt akkor nyílik a gyógyulás felé valamiféle út, amikor az anya is meghal, amikor a jóságos keresztapa szerepében tetszelgő Nicholas is meghal, amikor végre világba tudja ordítani: tudták. Mind tudták. És senki nem tett semmit. St. Aubyn azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.



2019. május 30., csütörtök

Ljudmila Ulickaja kisregényei


Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg jó tizenöt évvel ezelőtt – hogy ezekről még nincs poszt a blogon, részben annak köszönhető, hogy akkor még nem volt blog, részben annak, hogy később a hömpölygő nagyregények Ulickajája elvonta a figyelmet a rövidebb darabokról. Az Imágó olvastán nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a szerző ezt az erőt bele tudja sűríteni nyolcvan oldalba – pedig bele tudja. Idén újraolvasási hullám fogott el – megvan ennek a maga oka, jelentős változásokat nálam mindig a kedvencekhez való visszatérés kísér, a művészetben keresem a meghittet, az otthonost, ha már magamban nem találom. Ennek köszönhetően töltöttem egy hónapot Virginia Woolffal, ennek köszönhetően olvasom most újra Margaret Atwood sci-fi trilógiáját és ennek köszönhetően ugrottak a kezembe Ulickaja kisregényei. Érdekes, amennyire eltakarták előlem éveken át a hosszabb művek a kisregényeket, most annyira nem tudom elképzelni, hogy sokszáz oldalnyira feledkezzek bele az orosz lélek boncolásába. Aztán ki tudja, lehet, még azt is elhozza az év…

Szonyecska

Az első, amit anno olvastam tőle. Örök szerelem. Csúnyácska, állandóan önértékelési zavarokkal küzdő, a rá mért életet sorscsapások szakadatlan soraként megélő könyvmolyként természetes volt, hogy megérintett Szonyecska története. A csúnyácska, senki által nem értékelt, önmagát semmire sem tartó, mégis a világ minden apró csodájára nyitott, boldogságához tűzön-vízen át ragaszkodó könyvmoly Szonyáé. Aki a világtörténelem egyik leggyalázatosabb korszakában, a Szovjetúnió korai évtizedeiben, nélkülözések, kitelepítések, világháborúk közepette képes arra, hogy mindent, amit a világ elébe tett, úgy fogadjon, mint ajándékot. Aki nem kér, nem követel, nem érzi úgy, bármi jár neki. Aki feláldozza magát mások jólétéért, aki hagyja, hogy megalázzák, kinevessék, megvessék. Szonya aláveti magát a sorsának – hullámai úgy dobálják, mint egyszemélyes kis csónakot a viharos tenger. Angyali türelem vagy végletes ostobaság? Vajon Szonya csupán birka, aki hagyja, hogy mindenki úgy terelgesse, adja-vegye, használja, félretegye, ahogy kedve szottyan vagy sajátos öntudata épp abból fakad, hogy képes kívülről tekinteni a sorsára? Fatalizmus? Bölcsesség? Vagy egyszerűen józanság? Szonya nem egyszer a könyveibe menekül a valóság elől, nem egyszer mintha a saját valóságát is olvasná, mintha még az álmait is olvasná. Ma úgy látom, Szonya beletörődése, tűrése, infantilizmusba hajló boldog megelégedettsége a pokol tornácán inkább nevetséges, mint csodálni való – ugyanakkor a korban, ahol milliók gyűlölködtek élethosszig, ahol a hatalmasok játszmái országokat tettek tönkre egy pillanat alatt, ahol a Szonyecska-féle jelentéktelen kisemberek alig is lehettek hatással a saját életük folyására, a csakazértis boldogsághoz való ragaszkodás lehetett akár a legszebb túlélési stratégia is…

Vidám temetés

Alik, a New Yorkban élő orosz festőművész haldoklik. Műtermében köré gyűlnek a múlt évtizedek asszonyai: feleség, szeretők, lánygyermek, barátok, művésztársak, ingyenélők, az óhazából idelátogató javasasszonyok. Alik mindenkit megbabonáz – még a vég előtti megkeresztelésére odarángatott papot és az ideológiai egyensúly kedvéért kerített rabbit is. Furcsa kis kompánia gyűlik ebbe a bohém loftlakásba New York emigránsoktól hemzsegő művésznegyedében: egykori cirkuszi artista, aki mára menő ügyvéd lett, az amerikai tinédzserlét minden fájdalmát és félelmét megélő kamaszlány, a nagyvilágban helyét nem találó, gyermeteg lelkű, babusgatásra termett, széltől is óvott feleség, gyakorlatias ápolónő, egymással szóba nem álló egykori jóbarátok. Alik bűvkörében a szeretők összemelegednek, a haragosok kibékülnek, a hallgatag kamasz apára lel, az ellentétek feloldódnak. Alik mintha az orosz emigránslét megtestesítője lenne: úgy ragaszkodnak hozzá, ahogy az óhazához, úgy nem tudják levetni iránta érzett csodálatukat-szerelmüket, ahogy a nyelv béklyóját, úgy nem tudnak búcsút inteni neki, ahogy a hazai vodkának. Alik a minden, ami identitást ad nekik. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül bosszantó, hogy tudnak ezek a nők ennyire alárendelődni egy férfinak, aki a legkevésbé sem érdemli meg, egy ideának, ami az elejétől vaskos hazugság. Mert a zseniális művész ugyanakkor csapodár önimádó. Mert az óhaza nem vár vissza. Mert a világ nem teszi meg a szívességet, hogy kislányként magához ölel. Alaktalanok maradnak ezek a nők, kizárólag Alikhoz való viszonyukban értelmezhetők, ő ad nekik formát, keretet, történetet. Az egyetlen, aki tovább lép, viszi a figyelmet. Az egyetlen, akit pedig valóban eltéphetetlen kötelék köt Alikhoz. Mintha ez lenne a fricska ebben a groteszk, burjánzó, bosszantó, itt-ott túl naturális, itt-ott túl babonás történetben: a kötelékek, melyekkel megkötjük magunkat, a mieink – ahogy létrehozzuk, éppúgy el is téphetjük őket. Csak rajtunk áll, hagyjuk-e magunkat megbéklyózni önmagunk által vagy sem.

Életművésznők

Ahogy az is, hagyjuk-e magunkat megvezetni kitalált történeteinkkel vagy sem. Az Életművésznők hősei rendre hagyják: tanárnők, patikusok, prostituáltak, kamaszlányok mesélnek gondosan építgetett-szépítgetett hazugságokat múltról, jövőről, jelenről. Kalandokról, elvesztett gyermekekről, tragikus élettörténetekről, csodás jövőről. Zsenya pedig csak hallgatja őket. Zsenya, akinek sorsa maga is kész regény, akinek nincs szüksége szépítésre: férjek, állások, gyermekek, külföldi utak, kihívások tömkelege. Mindenkit meghallgat, mindenkinek megbocsátja a hazugságait, mindenkit átsegít a nehézségeken. Zsenya egyszerre gyóntató és gyógyító – aki, miután összetörik is csak egy újabb meghallgatásra váró történet, egy újabb meggyógyítandó seb provokálására tud talpra állni. De mi ez az örök késztetés bennünk a történetmesélésre? Mi hajtja ezeket a lányokat-nőket-asszonyokat? Miért a szépítgetések, hazugságok, kitalált szerelmek, drámák, érdekességek sora? Miért érezzük folyvást, hogy önmagunkban nem érünk annyit, mint a történeteink? Zsenya korában még nincsenek insta-sztorik: vannak viszont hosszú, véget nem érő esték, kifogyhatatlan alkoholkészletek, kimeríthetetlen emberi fantázia. Mind érdekesebbnek akarunk látszani. Mind szépítjük a valóságot. Hogy olykor az érdekesség vágya épp nem szépít, hanem drámázásba hajt? Hogy a szépítés által romlásba döntjük magunkat? Hogy a kettő közt valahol elvész maradék önbecsülésünk, önazonosságunk is? Ki tudná megmondani, megéri-e? Hisz emberek vagyunk. Tökéletlen mesélők. Semmi nem köt össze minket úgy, mint egy jó történet – Szonyecska is ezért menekült a regényeibe. Tán ezek a nők sem mások, mint Szonyecska regényhősei. Hisz mind szeretnénk a saját regényünk hősei lenni. Ahelyett hogy csak vergődünk át az egyforma napok végeérhetetlen során.


Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József, V. Gilbert Edit

2019. május 27., hétfő

Jonathan Franzen: A világ végének vége


Jonathan Franzen, a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Szabadság, a Javítások és a Tisztaság szerzője ezúttal egy esszékötettel jelentkezett, melyben a klímaváltozás problémáját járja körül a maga meglehetősen sajátos nézőpontjából. Sajátos, hisz Franzen egy percig sem tagadja, hogy épp annak a kivételezett tehetős nyugati rétegnek a tagja, akik kitermelték a klímaváltozást elsődlegesen katalizáló ipari forradalmat és szabadversenyes kapitalizmust. És akik, néhány nagy sajtónyilvánosságot kapó megmozdulást kivéve, gyakorlatilag semmit nem tesznek a folyamat megállításáért.

Már ha egyáltalán beszélhetünk még megállításról… Franzen szerint nem. A klímaváltozás nála már lefutott ügy, az ember - itt kifejezetten a nyugati fogyasztó - előtt pedig az a kihívás áll, hogyan képes együtt élni a megváltoztathatatlannal. Vajon mekkora sokk kell érjen minket ahhoz, hogy lemondjunk civilizációs vívmányainkról, a szabadkereskedelemről és a korlátlanul igénybe vehető szabad helyváltoztatásról? Ha máról holnapra betiltanák a repülést (mind a személy- mind az áruszállítást), vajon együtt tudnánk élni vele? Márpedig szerzőnk szerint legalább ekkora horderejű azonnali változtatásra lenne szükség ahhoz, hogy fogható eredményt érjünk el.

Írja ezt olyasvalaki, aki egyébként az év nagy részében utazik – földrészről földrészre, hol írói körutakra, hol személyes hobbija, a madármegfigyelés ürügyén. 2015-ben több mint ezerkétszáz madárfajt figyelt meg – el lehet képzelni, hogy nagyon is tisztában van a saját ökológiai lábnyomával. Szerencsénkre nem is próbálja szépíteni, mondjuk ő amúgy sem az a szépítgetős fajta. Ne feledjük: olyan íróról van szó, aki elég nyíltan utál nagyon sok mindent, a digitalizációtól kezdve a posztmodernen át Trumpig (mondjuk őt ki nem?); aki a német nyelv és a szemiotika szerelmese (nyilván nem ezzel fogja meghódítani a twittert); és aki a cuki szőrös vadmacskák irtását javasolja a valljuk be, sokkal rosszabb sajtóval rendelkező madarak védelmében.

Franzen nem hisz a globális klímavédelemben, ami szerinte mára hasonlóan iparivá vált, mint a nyersanyagfeldolgozás, ami ellen küzd. Ehelyett a helyi sajátságokra épülő, lokális kezdeményezésekre építene, melyeket számos madármegfigyelő- és riportútja során maga is megismert és amelyeknek leírásai egyébként a kötet legjobb részei. Akárcsak a globalizmus, a klimatizmus is elidegenít. Az amerikaiak ma mérhetetlenül nagy távolságban élnek azoktól az ökológiai károktól, amelyeket a fogyasztói szokásaik okoznak, de még ha a jövő fogyasztói jobban a tudatában lesznek is az ökológiai lábnyomuknak, és garantáltan zöld üzemanyagot fognak tankolni, az elidegenedettségükön ez mit sem változtat majd. A földkerekség teljes denaturalizálását csak úgy tudjuk elkerülni, ha a természetet megannyi külön-külön veszélyeztetett lakhely vagy élettér összességének tekintjük, nem pedig valami elvont dolognak, ami „haldoklik”.

Ha már madarak… Ha csak az ember nem mániás madármegfigyelő, mint szerzőnk, akkor a kötet közepe táján azért kezd elege lenni a rengeteg - túlnyomórészt ismeretlen - szárnyasból, de az az igazság, hogy épp ez a túlzás hitelesíti a mondanivalót: itt van valaki, aki trendek ide, szerkesztők által sulykolt kiegyensúlyozottság oda, arról ír, ami neki fontos. Az, hogy a környezet és az élővilág védelmét is e nézőpontból szemléli, természetes és őszintesége miatt elismerésre méltó, az méginkább, hogy folyvást szembesíti önmagát és az olvasót is e hozzáállás ellentmondásaival és saját kételyeivel. Hisz végső soron az összes „mi értelme dollármilliókat költeni néhány madár költőhelyének megóvására miközben a Föld másik pontján gyermekek halnak éhen?” típusú kérdésnek van létjogosultsága – és nincsenek egyértelmű válaszok. Ahogy nincs örökérvényű igazság sem ott, ahol különböző fajok életterei közt kell választani, ahol arról van szó, hogy irtsuk ki az ember által behurcolt rágcsálót az őshonos madárfaj védelmében, ahol az a kérdés, hogy van-e értelme bármily kicsi gesztusnak a környezetvédelem oltárán, ha nem vagyunk hajlandóak meghozni igazán jelentős áldozatokat. Persze, nyilván idén nyáron is elrepülünk/autózunk/vonatozunk sokszáz kilométerre és közben lelkesen posztoljuk az instán a legújabb trendi vászonyzacsit amire lecseréltük a nejlont – ne legyünk álszentek, így lesz. De legalább lássuk meg az emögött rejlő ellentmondást.

Franzen ezt is kimaxolja, és a kötet legjobb és legszemélyesebb írásában, mely egyszerre állít emléket nagybátyjának és mutat be egy antarktiszi hajóutat, a létező legironikusabb módon írja meg a kiváltságos kevesek komolyan vehetetlen dilemmáját… De aztán, ahogy ez éghajlatváltozási vitáknál megszokott, amikor a diagnózisról az ellenszerekre terelődik a szó, a tragédia tragikomédiába fordult. Ott ültünk egy olyan hajó szalonjában, amely percenként több mint tizenhárom liter üzemanyagot fogyaszt, és Adamet hallgattuk, aki arra buzdított, hogy járjunk kistermelők piacaira, és cseréljük izzólámpáinkat LED világításra. Persze „megoldás” nincs az ő kezében sem, nem is állít ilyesmit – vitára akar ingerelni, elgondolkodtatni, nézőpontot váltani. Hogy mindent saját magán és mániáin szűr át? Így van. De szélsőségesen individuális, digitalizált világunkban, amikor mindenki szénné osztja a magánéletét a közösségi oldalakon, amikor egy ripacs a twitterről irányítja az Egyesült Államokat és amikor egy valóságshow-sztár fenékfotója milliószor nagyobb nyilvánosságot kap mint egy újabb faj kihalása, a személyes történeteknek és nézőpontok ütköztetésének nagyobb a fontossága, mint hisszük. És ezzel meg is adja a választ arra a kérdésre, hogy mi értelme van manapság, amikor az esszé ennyire nem divat, mégis esszét írni. Hisz ez önmagában egy folyamatos vitára ingerlő műfaj. Vitázzunk vele!


Kiadó: 21. Század
Fordító: Bart István

2019. május 23., csütörtök

Trónok harca – gondolatok a befejező évad kapcsán


Hát ez is véget ért… A tévésorozatok történelmének egy korszaka zárult le hétfőn hajnalban, erről sokan sokfélét fognak még írni – lehet kárhoztatni, meg lehet éljenezni, meg lehet észérvekkel védeni minden oldalról és támadni másikról, de akkor is tény: ez a nyolc év, amit a Trónok harca (nem, nem A tűz és jég dala… ez a könyvsorozat címe, és bár nem elegáns, a tévésorozat Trónok harca néven futott, amit ha már a szerződésükbe belefért, mi is tartsunk tiszteletben) diadalmenete fémjelzett, maradandó nyomot hagy a sorozatgyártáson. Elképesztő volt anno a bátorság, amivel belevágott az HBO ennek a baromi drága, erőszakban, vérben, vérfertőzésben, járkáló hullákban, sárkányokban gazdag történetnek az adaptálásába és valahol elképesztő az is, hogyan hagyták saját kardjába dőlni a szériát.

Mikor is hagytuk magunk mögött Martin regényeit? Valamikor az ötödik évad táján, azt hiszem. Azóta folyamatos vita tárgya, hogy vajon a két showrunner, David Benioff és D. B. Weiss meg tudja-e közelíteni a szerző színvonalát; ahogy az is, vajon Martin mennyit árult el a tervezett végkifejletből és mennyiben működött közre az immáron könyvpótléknak tekinthető évadok írásában? A válasz évről évre, évadról évadra, részről részre változik. Sokáig tartotta magát a hivatalos verzió, miszerint a végkifejlet adott, csak az odáig vezető út nem lett a készítők orrára kötve. Ez megmagyarázta, miért kanyarították teljesen máshogy egyes szereplők szálait és miért hagytak ki más - a könyvben látszólag fontos - szereplőket. Biztos nem lesznek fontosak a végkifejletben… Martin karaktereinek kiherélése már kevésbé állt biztos lábakon, de egye fene, néhány mellékszereplőt beáldozhatunk a kreatív szabadság oltárán. Aztán elérkeztünk a hetedik évadhoz és egyre biztosabbá vált: ennek az egésznek már semmi köze Martinhoz. Legalábbis ahhoz a Martinhoz, aki az első három könyvet írta. Mert bár elvakult rajongók mindig voltak és lesznek, akiknek szemében alapvetés, hogy amit az író akár egy nyomorult koktélszalvétára lefirkant az mindig szentírás bármilyen adaptációhoz képest; sajnos be kell vallanunk, hogy a negyedik-ötödik kötet sem hozta a megszokott színvonalat, jócskán túlírt és itt-ott átgondolatlan darabok, amelyek után nyilván nem véletlen, hogy a szerző is zsákutcába került és nyolc éve képtelen folytatni a történetét. Mert ez egy zsákutca. Lehet szépíteni, lehet azzal magyarázni, hogy a sorozat fejlesztésére fókuszált, aztán előzményeket írt; lehet konspirálni, hogy már meg is írta, csak nem akarta kiadni amíg fut a sori; ki lehet találni még ezer mesét, de szerintem ha egy ekkora siker birtokában lévő író tudná mit akar akkor már megírta volna és kiadta volna. Gyakorlatilag úgyis tök mindegy, mit írt volna, lennének pár millióan akik szerint fényévekkel jobb mint a sorozat…

Már ha eddig megírta volna. Most, a sorozat végével (még ha ez a vég felemás is) kezdem úgy gondolni, hogy Martin biza saját csapdájába esett. Mert most már nem írhat olyat, amivel igazán jól jönne ki ebből. Írhat jót persze – s még mindig igaz: lesznek pár millióan akik szerint bármi amit ír, fényévekkel jobb mint a sorozat. De! Épp a sorozat mindenáron való felülírásnak követelménye fosztja meg attól a kreatív szabadságtól, ami a nagy művekhez szükséges. Mert van egy végkifejletünk. Amihez el kell érni, ugyebár, ha nem akarja szembeköpni az eddigi kijelentéseit. Bárhogy jut el oda, le kell nyesnie egy halom szálat, amit ő maga írt meg, meg kell erőszakolnia itt-ott a saját történetét ahhoz, hogy oda futtassa a szereplőket, ahova eljutottunk. Nem hiszem hogy van olyan jó író (mármint nem hogy Martin olyan jó író-e, hanem hogy egyáltalán létezik-e olyan író) aki ezt meg tudná tenni anélkül, hogy magára vonná a rajongók haragját. Vagy választhatja azt az utat, hogy mégis teljesen más befejezést ír – tán akkor járnánk legjobban. Ha hagyná külön életet élni a két műfajt. Óhatatlanul lennének, akik a tévésorozatot ismerik meg előbb (vagy kizárólag) – nekik ez lenne „A” Trónok harca. A többiek meg csak egy kisiklásnak tekinthetnék, egy „hogyan ne fejezzük be a történetet?” kísérletnek.

Érdekes a popkultúra működése, hisz ugyanezt a sémát látjuk megelevenedni épp idén egy másik csúcssorozat, A szolgálólány meséje kapcsán, azzal a különbséggel, hogy Atwood nem tervezett folytatást, és a sorozat újabb évadai után döntött úgy, megírja a saját verzióját – ismerve az eddigi munkásságát és a könyveken kívüli megnyilvánulásait, azt várom, ez egy gigantikus fricska lesz a sorozat készítőinek, egy csakazértis más irány. Bár nagyon más zsáner, és a rajongók is nagyon más alapállásból tekintenek a művekre, a kérdés ugyanaz: vajon a sorozatverzió „az igazi” pusztán mert az volt előbb, vagy a könyv, mert az származik az eredeti szerzőtől? Vagy végre meg kéne hagyni az olvasó/néző szabadságát, hogy eldöntse, neki melyik tetszik jobban, anélkül hogy bármelyiket kikiáltanánk alapvetésnek? Esetleg bevallhatjuk magunknak, hogy működik mindkettő és végre elfogadhatjuk, hogy egy történetnek nem csak egyféle vége lehet? De vajon el tudjuk-e fogadni? (A napokban egyébként maga Martin is azt írta a blogján, hogy hülyeség azt firtatni, melyik az „igazi” befejezés... ahogy fogalmazott, ő megírja, az olvasók elolvassák, aztán mindenki eldönti melyik tetszik jobban.)

És akkor beszéljünk kicsit erről a kurta-furcsa befejező évadról hosszan és SPOILERESEN a tovább után…

2019. május 20., hétfő

Ted Chiang: Kilégzés és más novellák


Aki kicsit jobban ismer, az tudja: imádok lelkesedni. Talán mert a szóban ott van az a természetesen mélyen tudománytalan többlet (mondjuk ki: hiedelem? mítosz? semmiképpen sem valami racionális...), amit nemigen írhatunk le képletekkel, még akkor sem, ha a kipiruló arc hőfok-változása, a csillogó szemekbe toluló többletvér, vagy az elme felfokozott elektromos aktivitása mérhető. Ha most valaki rákötne a megfelelő műszerekre, szerintem biztosan látná azt számokban, ami persze nem az, nem a személyes érintettség kizárólag személyesen átélhető bizonyítéka: a lelkesedésem. A legutóbbi könyvénél a Múzsát hívtam (volna) segítségül, magyarázza már el, hogy lehet valaki egyszerre ennyire idegesítően pontos, hidegfejű, kiszámolt és végiggondolt, szavakból szinte mérnöki szerkezeteket felhúzó logikus és közben mégis az érzelmek néhány szóval való felkavarására képes lélek. A legutóbbi kötet címadó történetét olyannyira imádtam, hogy kijelentettem: eztán Ted Chiangtól mindent ehhez a teljességhez mérek - aztán kézbe vettem a Kilégzést és már az első történetnél teljesen elfelejtettem bármit bármihez méricskélni.

Pedig ez a nyitó történet igen távol áll Ted Chiang alaphangjától (körülbelül zárójelbe is helyezi, hogy van-e neki olyanja), bár a szigorúan kiegyensúlyozott, végiggondolt, általában logikusan egy-egy fontos tényünk vagy hiedelmünk köré épített világok nagyon kevés szóval pontosan elkapott érzékeltetése továbbra is a szerző legfontosabb védjegye. Gyakorlatilag irtózatosan takarékosan létrehozza ugyanazt, amit Gibson például A perifériában. Csak a sokkal több, alapvetően magyarázat nélkül használt új fogalom, lehetőségeinkből következő remekül elnevezett alternatíva helyett (amik aztán a történetben értelmeződnek) megelégszik egy-két új technikai eszközzel, vagy körülménnyel, amit nagyon takarékosan, s mégis megjelenítően ír körül. Szóval ha bor volna, azt mondanám rá: száraz. Pedig ezekben a történetekben tapinthatóan több az empátia, és az értünk érzett aggodalom, mint a korábbi kötetben.

Hiszen a kihalófélben lévő papagájok bölcsessége A Nagy Csendben a miértünk való aggodalom - az aggodalom az értelmes fajért, amelyik a csillagokba hallgatózik, de közben megeszi a bolygóját. Az életörömre nevelő, egy faj kihalására csodálkozó intelligens gépmeséjében, a címadó Kilégzésben is valójában értünk-nekünk szól a fémbe karcoló tű. Mélyen emberi az élet céltalanságával szembesülő Omphalosz hőseinek minden gesztusa - nem beszélve róla, hogy végre teljesen felszabadította bennem az előző kötet leginkább vakarózni késztető meséje, A Pokol, mint Isten hiánya teremte görcsöket. Valamilyen értelemben egymás komplementerei amúgy is - jó látni, hogyan látja Ted Chiang a pontosan megteremtett kétely teremtette bizonyosságot, főleg úgy, hogy ennek illusztrációjául a mese erejéig realitásként kezeli a geocentrikus világképet. Szép és pontos gesztus ez egy olyan írótól, akinek a fantasztikuma amúgy tényleg tudományos.

Érdemes a történetek elolvasása után azonnal hátralapozni, a jegyzetekhez - ahol Neil Gaiman novellásköteteinek módjára (csak utólag) adalékolja az elhangzott mesét - mert képes elmélyíteni ezekkel a hozzáfűzésekkel a beléd ülő benyomásokat. Finom szkepszissel tárja fel az írói szándékot és mégse helyezi vele zárójelbe magát a hatást. Talán mert meghagyja a legtöbb történet keretét valóságosan elfogadható alternatívának, akkor is, ha pusztán gondolatkísérlet, amit olvasunk, mint a Mit várnak tőlünk? rövidkéjében. Ted Chiang tanmeseíró, de a lehető legjobb értelemben. Például a kisregény terjedelmű Szoftveres objektumok életciklusa ívét ha nézem. Tanmese a felelősségvállalásról, intelligens tamagocsikkal (lehet, hogy a fiatalabbak számára már magyarázatra szorul ez a szó? Ted digienteknek hívja őket), iszonyat ügyesen belejátszva egy teljesen valóságos ízű digitális jövőbe. Ami attól valóságos, hogy rásimul a tapasztalatainkra, hogy a vállalatok életciklusa, a platformok avulása, és a rajongás is tényleg ilyen (én ismerek olyanokat, akik egykor úttörő Atari játékokat pakolnak most lelkesedésből PCre). Viszont a történet maga ennél egy vaskos réteggel több: álmodozásról és szerelemről, halogatásról és a megragadható alkalmakról, s végül áldozathozatalról is szól; mégpedig az alaprétegével azonos szinten. Végül: valójában a szeretetről és a szülői felelősségről. Azért nem tudok túl sok olyan fantáziamesélőt, aki ilyen gátlástalanul szépírt ebben a zsánerben - tényleg Bradbury jut az eszembe, meg az ő emberszenvedélye...

Merthogy Ted Chiang szerintem ugyanúgy emberszenvedély-beteg, mint örök kedvencem, a Nagy Öreg. Általában szigorúbban szerkeszt, szinte ékszerész módjára végletekig csiszol. De ebben a kötetben megmutatta, tud ő hangokon játszani, ha úgy igényli a mese. Erről viszont már csak a részletekbe nyúlkálva beszélnék - eddig tartott az ajánló, innen a kibeszélő jön...

2019. május 16., csütörtök

Egy nap – film


Anna negyvenes, háromgyerekes nyelvtanárnő. Egész nap rohan, reggel próbálja rávenni a legnagyobbat hogy keljen fel, menjen iskolába, és lehetőleg ma ne hagyja bent a tornacuccát a suliban; alkudozik a középsővel, az egyetlen lánnyal, hogy milyen ruhát adjon rá az oviba; örül, ha a kicsi, a még bölcsis átalussza, amíg a nagyobbakkal vív. Aztán reggeli, kinek-kinek a saját dilije, amíg Anna uzsit készít, apuka próbálja féken tartani a hármasfogatot, hogy ne szedjék szét az asztalt; majd indulás oviba-suliba-bölcsibe. Alkudozás hogy ki kiért hova megy és melyik gyereket melyik szülő viszi melyik edzésre, különórára. Közben a mosogató időtlen idők óta folyik, a háztartási pénz fogytán, a nagymamától kell megint szívességet kérni, a munka egyszerre kikapcsolódás, megélhetés és nyomasztó teher, a háttérben pedig húzódik a dráma: ez a házasság a széthullás szélén áll. De megengedheti-e magának Anna, hogy széthulljon?

Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott első nagyjátékfilmjében a hétköznapiságot varázsolja félelmetessé. Azzal, hogy fikarcnyi engedményt sem tesz a hatásvadászatnak, a fikciónak, hogy nem hajlandó elemelni Anna drámáját a mindennapjainktól, pont azzal szembesít, amivel nem szeretjük, ha szembesítenek minket: hogy mennyi Anna él körülöttünk. Hogy mi is lehetünk Annák. Hogy valójában számos alkalommal már most Annák vagyunk. És e tekintetben tök mindegy, van-e gyerekünk, vagy sem: ugyan a film egyértelműen egy túlhajszolt anyáról szól, a „túlhajszoltanyaságnak” minden gyötrelmét és szépségét bemutatva, bántó leegyszerűsítés azt gondolni, hogy csak az anyákról szól. Mert ott vagyunk benne mind, a rohanásaink, szőnyeg alá söpréseink, félrenézéseink, jóindulatba csomagolt értetlenkedéseink. Ahogy a nagymama következetesen nem látja meg, hogy itt nagyobb baj van annál, hogy Anna fáradt, Szabolcsot meg nyomasztja a legújabb munkahelyi ügye és kedvesen felajánlja, hogy menjenek el valahova kettesben, addig ő vigyáz a kicsikre – ugyan melyik nagymama hajlandó meglátni, hogy fiacskája félrelép? Ahogy a jó szándékú kolléga-barát az ebédnél félig viccesen, félig komolyan Anna képébe mondja: szinte engedélyt adtál rá – mert van az a pont, ami után már a barátok szavai is elfogynak és inkább elvicceljük a másik tragédiáját.


Mert ennek az egy napnak a hátterében végig ott húzódik a dráma: Szabolcs épp félrelép, a feleség egykori barátnőjével, Gabival, aki a nyitányban kedvesen közli Annával, „nem is tudom hogy vagyunk képesek ezt megtenni veled” – hát hogy… Létezik-e ennél közhelyesebb társadalmi minta? A feleség túlhajszolt, fáradt, valamelyik gyerek örökké beteg, az anyósnak százezrekkel tartozunk, naná, hogy aki lát bármerre kiutat, menekülne. No nem el, elvégre szereti ő a családját, csak egy kis levegőt venni. Hogy többnyire a férj az, aki menekülhet, nyilván az évszázados társadalmi szerepek eredménye – és nem kell hozzá feltétlen eleve determináltan hűtlen seggfejnek lenni. Szabolcs sem az, és ez a forgatókönyv mértéktartását dicséri – csak egy szerepeiben bizonytalan pasi, aki nem tudja hogy kezelni azt, hogy apaként-családfenntartóként-férjként valójában csődöt mondott. A film nagy erénye, hogy nem csinál ebből sem drámát – hisz Anna sem engedheti meg magának a drámát. Két rohanás közt, két különórára való beesés közt próbál telefonon beszélni a férjével, de hiába. Aztán menni kell a gyerekért, aki előtt nem eshet szét.

Minimalista eszközökkel elbeszélt hétköznapi történet ez – ilyesformán a legtöbbet a színészeire bízza. Ez a film Szamosi Zsófia filmje, gyakorlatilag minden jelenetben benne van, minden rezdülését veszi a kamera, az egész történet, a három gyerekkel, a házasság lassú felemésztődésével, az egyre terhesebbé váló mókuskerékkel ott van az arcára írva. Néha legszívesebben megráznánk, hogy álljon már kicsit a sarkára, de aztán bekúszik a képbe az egyik gyerek és tudjuk, hogy nem lehet, anyunak összeszedettnek kell maradni, csak az a ránc mélyül a homlokán. Aztán amikor kitör, amikor a bunkó autós leszarosgyerekezi a legnagyobbat, már vele együtt ütnénk szájba – akkor is, ha nincs gyerekünk, akkor is, ha történetesen neki van igaza.


És mennyi minden maradt még ott ebben a napban – mennyi minden van, ami nem fér bele egy átlagos hétköznapunkba. A gyerekek kis magándrámái: a nagyfiú, akivel nem akarnak barátkozni a suliban, aki mindenét elhagyja, akire nem figyel oda soha egyik szülője sem, pedig tán nem kéne neki más, mint hogy egyszer végighallgassák, amit a fekete lyukakról regél; a kislány, aki a nagyi szerint hiperaktív, de lehet hogy csak foglalkozást igényelne; a kicsi, aki perszehogy belázasodik a nap végére. Az a fránya csöpögő mosogató; az akciós májkrém a közértben; a kérdés, hogy miért nem tud megélni egy kétkeresős (ámde nem túlfizetett pozíciókban dolgozó) középosztálybelinek számító (legalábbis a hazug statisztikák szerint) család három gyerekkel, hitellel, különórák hadával manapság e vidéken? Ne fordítsuk el a fejünket – nem mindig tud. Van ilyen. Több, mint gondolnánk. Csak ez nem fér bele a filterezett insta-posztok világába. De amikor a trendi IKEA-konyhabútorból kikandikál a műanyag vödör, mert nincs pénz vízvezetékszerelőre, az pont azért hat zsigerileg, mert minden második otthonban ott egy ilyen „műanyag vödör”. A zárójelenet zsenialitását is épp ez adja – hogy sokkal több Anna van bennünk-körülöttünk, mint ahánnyal jólesik szembesülni. Jól tennénk, ha észrevennénk azokat, akik szép lassan felemésztődnek, mert nem tudnak hova bújni a látszólag oly sima mindennapok nyomása elől…



2019. május 13., hétfő

"Selymeim" - Beate S. Lech és Palya Bea, Művészetek Palotája



Szoktam morfondírozni rajta, mert viszonylag sokszor játsszuk itthon, a magunk örömére a dalokat... és amikor éppen nem dúdolom vele az ismerős, sokszor hallott albumokról az ismerős, sokszor vele együtt dúdolt nótákat, akkor szoktam rajta morfondírozni. Nagyon boldog voltam, látva, milyen varázslatos tapasztalatokkal ajándékozta az anyaság, s hogy ezek hogy merültek zenébe. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna beszélni róla. A talányról, ami a nő - írtam, a Mayra Andradéval közös selyemsimogatás után. Látom azt is, hogyan lubickol a megtalált egyensúlyban, ahogy a játszótársak jazzba hajló, remek alapjaira énekeli az alapvetően még mindig népdal-ihletett, de eltéveszthetetlenül Palya Beásan saját szövegű, dallamvilágú tapasztalatait. De most, hogy a fülünk hallatára a Beady Belle-lel közös Selymeim estet készítették elő, Bea, és a játszótársak, még feltűnőbb volt: amíg a szövegekben hallatlanul intim, védtelenségig meztelen, addig a zenében nagyon "beérkezett" ez az anyag. Szeretem. Minden porcikáját. Csak valahol az én fülemben egyikből sem lesz olyan fülbe simuló durranás, mint a Szabadon. A fene a jó dolgomat, tudom... De nagyon várom, hogy Bea újra (sokadszorra) megújuljon a zenében is.

Ami amúgy a játszótársak tekintetében valamilyen szinten megtörtént. Az örök vagabund pikulás (az általam nagyra becsült) Szokolay Dongó Balázs, meg az oud színeit makacsul bármibe csavaró (általam igen szeretett) Gerzson János, és a doboknál a többieket példás alázattal szolgáló Czirják Tamás mellé a bőgőnél Orbán György tette a dolgát, és Lisztes Jenő pakolt egy eddig nem szokott réteget ebbe a közösbe a cimbalommal. Izgi lesz ez...  hiszen már az. Valójában megint nagyon szerettem ezt az előkészítő, hangoló szakaszt, a Selymeim koncertsorozat szokásos felépítésében, hogy aztán (erős váltással az eddigi, mediterránumból és a Zöld-foki szigetekről érkező inspirátorokhoz képest) színpadra álljon a vendég: Beate S. Lech és a Beady Belle.  


Ahogy Bea fogalmazott: olyan vendégeket hív, akiknek az életét köszönheti, akik simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból. Ő mesélt róla egyebütt, hogyan segítette át a válása nehéz folyamatán Beate és hihetetlenül gazdag dalvilága. Ami nagyon sokban rokon amúgy Beáéval - ami a szövegek kíméletlen, szókimondó bátorságát illeti. Beate S. Lech a zenekarával alaposan felkavarta az egyébként állóvíznek amúgy sem tekinthető skandináv jazzéletet - dalszerzőként eszelősen sokféle hatást ötvöz egyébként eléggé könnyen gördülő, dallamos, olykor kifejezetten mozgásra ingerlő dalokba. A hangja elképesztő, ha anélkül hallod, hogy látnád ezt a törékeny aprócska nőt, biztos, hogy nem ilyennek képzeled. Nem hallgattam korábban, készületlenül is ért - Sade jutott az eszembe róla, meg az ő mixei. Jazz, pop, soul, country - meg groove, meg a basszus puttyogásában a funky... Az ezerféle hatásból aztán egy amúgy igen jól felismerhető, erős sajátvilág keveredik.

Most is, miközben ezeket a sorokat írom, ezt az ezer színnel gazdag zenét hallgatom. Odagondolva az élő produkcióra, a billentyűs Bugge Wesseltoft elröppenései jutnak az eszembe - mert ezek a sokszínűségük ellenére amúgy szigorúan komponált zenék az ő koncerten gazdagabb játékát leszámítva nagyon fegyelmezetten állnak össze. Ami nem is csoda: a felvételek is pont elég réteggel bírnak, nagyon finoman interpretálják őket élőben. A felvételekhez képest feltűnt még egy nagyon érdekes különbség, amit a sokáig legfontosabb zenésztárstól (és férjtől!), Marius Reksjo-től való válás hozott magával: ez az énekhang most az előadásban is jobban egyedül volt, a basszusgitár nem dédelgette úgy körül, mint anno a felvételeken a nagybőgő. Azért abban van valami frenetikus, amikor egy előadás így hordozza magán az énekese élethelyzetét...

Hogy aztán a közös dalolásban ezt a dédelgetést megtegye a vendég Beával a miénk. A Closer  alatt angyal szállt át a termen. Valami olyat kaptunk megint, amit nem hiszem, hogy valaha is meg lehetne ismételni. Palya Bea magyar szöveget fordított-írt ehhez a dalhoz, ez a duett az összes hangszeres finom odatételével kiemelkedett az amúgy erős, szépséges este egészéből.

Mert erős, szépséges este volt ez is - két csodálatos nővel, akik megosztották velünk a fájdalmaikat - hogy ne fájjon a magunké. A Selymeim sorozatában ezek a megszülető közös pillanatok unikálisak - mindig egy amúgy is igen figyelemre méltó, elragadó alaphelyzetet emelnek el. De ezek a kettősök annyira erősek voltak, hogy hazajöttek velünk; felvétel sem kell hozzá - most már pont elég meghallgatnom például ezt a dalt a Beady Belle előadásában, hogy átjárjon. Beate S. Lech volt Bea ötödik vendége és én továbra sem szűnő örömmel várom, kit hív legközelebb a varázslói, inspirátorai, életet mentő selymei közül a MÜPA méltóságteljes tereibe Palya Bea. Mert egyre inkább úgy érzem, ez a tüneményes sorozat olyan kivételes vállalkozás a magyar koncert-palettán, ami akár előre mutató példa is lehetne. Bátorságból, szakmai alázatból és a közönség szeretetéből gyúrt ajándék mindannyiunknak. Várjuk a következőt!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...