Max Porter: A bánat egy tollas állat

„Annyira hiányzott, hogy egy harmincméteres emlékművet akartam emelni neki puszta kézzel. Nézni akartam, ahogy a Hyde Parkban hatalmas kőszéken ülve nézi a kilátást. Minden arra járó érezhetné, mennyire hiányzik nekem. Hogy mennyire fizikai ez a hiány. Annyira hiányzik, mint egy hatalmas arany herceg, egy koncertterem, ezer fa, egy tó, kilencezer busz, egymillió autó, húszmillió madár és még sok minden más. Az egész város az ő hiányzása nekem.

Pfuj, mondta Varjú, ezt a hűtőmágnes-szöveget!”

Szerettem volna sokkal jobban szeretni ezt a szöveget. Szerettem volna odatenni a nekem oly sokat jelentő gyász-szelídítő szövegeim közé – Az Aranypinty, a H, mint héja, A mágikus gondolatok éve mellé. Nincs semmi, ami fontosabb lenne ennél. Még most, ennyi évvel a valóságomba betömhetetlen lyukat ütő történések után sem. A gyász velem van, magamban hordom, beszél hozzám, dédelgetem, vitázom vele, néha faképnél hagynám, néha kivágnám az ablakon, néha hűtlennek érzem magam, ha nem figyelek rá, néha legszívesebben mindenestül átadnám magam neki, csak hogy egyek legyünk. Mint Max Porter Varjúja. Itt van, csapdos körülöttem, folyvást belém csíp, mindenbe belepofázik, nevet rajtam, játszik velem. Nem lehet szabadulni tőle.

Szerettem volna sokkal jobban szeretni. De nem ment. Értem és érzem a fájdalmát, csodálom a virtuozitását, emelem kalapom az irodalmi tisztelgés előtt, amit nem teljesen érthetek, lévén nem olvastam Ted Hughes Varjú-költeményeit, melyek előtt tiszteleg (akik igen, azok szerint a tisztelgés méltó, kénytelen vagyok hát hinni nekik). Mégis: távol maradt. Varjú, ez a tollas bánat, ki a váratlanul anya nélkül maradt kis család gyászát jön megtestesíteni, megszelídíteni, elfogadni – ki ő, mi ő? Gyászból szőtt sűrű köpönyeg, mely véd minket a külvilág iszonytató normalitása elől? Ő maga lenne a Démon, melytől (önmagától?) megvédeni hivatott az árván maradt fiúkat s tehetetlen apjukat? Barát, aki segít túlélni a felfoghatatlant, vagy bestia, aki addig szaggatja sebeinket, míg teljesen érzéketlenné válnak? Hol a határ a kettő között? Varjú alakja zseniális szimbólum – akkor is, ha sokadszori újrahasznosítás.

Ám megmarad csupán szimbólumnak. Nem lesz élővé. Nem érzem a húsomba vájni a karmait, nem hallom a vállam felett a visítását, ahogy hallottam Helen McDonald Héjájáét. Nem képes belőlem kicsikarni egyetlen kósza érzelmet sem – noha a kisgyerekként árván maradt fiúk tragédiája valóban szívszorító. Miért nem? Hol rontottuk el?

Értem és érzem, miért lehet ekkora siker Porter könyve, miért tartják már most sokan a gyászirodalom megkerülhetetlen új klasszikusának, de az én gyászom nem ilyen. S a gyász, mint azt jól tudjuk, nem tűri a mások másféle gyászát. Az enyém nem tűr játékosságot, például. Ami nem meglepő, tekintve, hogy én eleve nehezen tűröm a nyelvi játékosságot – azzal a mértékű és intenzitású, már-már az értelmezhetetlenség határát súroló szójáték-halommal meg, ami e kisregény első harmadában olvasható, egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az őrület kifejezése, nyilván. A felfoghatatlan veszteségé, a kizökkent valóságé, az összefüggéstelen rémálmoké, mivé nappalaink válnak egy ilyen történés hatására. Értem. De nem tudom átérezni. Az őrület nekem nem játék, nem nyelvi virtuozitás, nem polgárpukkasztó szabadvers. Az őrület nekem tomboló harag, puszta kézzel tépett hús, megszelídíthetetlen Héja. Nem csintalanul gonoszkodó Varjú.

A gyászmunka meg nem ilyen kerek, képeslapra illő esti mese. Varjú végigvezet minket a gyász három fázisán: Az éjszaka nyelve a hitetlenkedés, az őrület, az összefüggéstelen versek ideje; A fészek védelmezése az újjáalakuló családé, az új rutinoké, az emlékezésé, az anyához kötődő képek beépítéséé valamiféle új normalitásba; a Távozási engedély a továbblépésé, a lezárás, az anya nélküli élet teljességének megtalálásáé. Szép ez az ív. Olyan fogyasztóbarát. Elhiteti, hogy elég csak keresni egy helyes lányt, akinek bejön, ha mostohaanyának szólítják. Hogy Varjú elmehet, s létezik normális élet anyu nélkül, Varjú nélkül, gyász nélkül. Szép illúzió – de nem tudok vele mit kezdeni. Mindenkinek a maga gyásza – nincs két egyforma megküzdési mód, ahogy nincs két egyforma személyiség sem, sokszor leírtam már. A megbékélés olyan, mint a játékosság – számomra értelmezhetetlen a gyász összefüggésében. Nem létezik megbékélés, fiúk, Varjú sosem megy el – az a hiány örökre veletek marad és a legváratlanabb pillanatokban temet majd maga alá.

Ja, hogy ez így sokkal kevésbé emészthető, mint egy nyelvi játékokkal teleszórt, szépen lekerekített mese a gyászfeldolgozásról? Hát kérem, a gyász bizony ilyen is. Megyek is és újraolvasom McDonald Héjáját, úgyis régóta tervezem. Porterhez majd akkor térek vissza, ha valahol rálelek Hughes Varjú-verseire, mert az azért zavar, hogy az irodalmi tisztelgést nem tudtam teljes valójában érteni. Anélkül meg, mint „gyászkönyv” nekem ez édeskevés…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Totth Benedek 

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda

Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)

Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

After Life - Mögöttem az élet

Ha azt mondom, eddig folyton ambivalens érzések fogtak el vele kapcsolatban, igen finoman fogalmazok. Értettem én mit akar katasztrofálisan elbaszott főnökként A hivatalban, azt is, mit figuráz ki a legbetegebb módon a Futottak még tapló statisztájaként - és tényleg mindig megnevettetett, de közben fájt, amit csinált. Nem lehetünk ennyire hülyék, gondoltam, ennyire elbaszottan, figyelmetlenül figyelmesek (pedig de), nem létezik, hogy ilyen szakadékok vannak bennünk önkép és valóság között (pedig de), szóval fájt, mert ha tehetem, én kényszeresen ügyelnék rá, hogy ne bántsak, érzékenység-kényszerbeteg vagyok, és az ő átlagon felüli gonoszsága ez irányba folyton ezt az érzékenységet piszkálta bennem. Közben persze tudtam, sorozat-történetet ír minden humorbőrbe kötött figurájával, és tényleg rengeteget nevettem rajta (csak legalább fele részben kínomban), és nevelt is rajtam (mivel ha kínomban, akkor ebben az önmegvezetésben én is vastagon sáros vagyok, ugye). Láttam Golden Globe-átadón gát nélkül szénné osztani mindent és mindenkit, láttuk többször filmekben apró, de emlékezetes szerepekben - de erre, amit itt és most elénk rakott, nem számítottam. Mert ez a pali olyat mutatott az After Life két évadával, ami első blikkre (nekem) nem volt benne a pakliban.

Tony egy senkit nem érdeklő kisvárosi ingyenes lap újságírója, megözvegyül. A feleségét, Lisát elviszi a rák. Tony nem tér magához a gyászból. Rendezett életet él, egy kutyával, van otthona (egyre inkább elhanyagolódva), van élete (egyre elhanyagoltabb az is) - és miközben legszívesebben utána halna a feleségének, egyszerűen nem hajlandó tovább játszani a kis, álságos, hétköznapi játékainkat. Ami eszébe jut, azt kimondja. Magától nem csinálna az égadta világon semmit, de nem habozik megtenni bármit, amire késztetik. Tényleg olyan, mint akinek nincs veszteni valója, mert már elveszítette. Az erre nem a legmegfelelőbb kifejezés, hogy őszinte. Mert tényleg megtalálja a réseket, tényleg bárkit bármikor gát nélkül bánt a nyers szembesítéssel, kis hétköznapi hülyeségeknek ugyanolyan éles tükröt tartva, mint komoly hibáknak. Halálba segít egy drogost, például. Egyszerűen nem értettem, hogyan tudják megbocsátani neki a barátai, kollégái, az ismerősei, a prosti, akit felszed egy mosogatás erejéig ("...te mondtad, hogy ötvenért bármit..."), a kretén postás, akit fullban aláz, szóval a többiek hogyan tudnak (mindannyian) ennyire szeretni valóan és tehetetlenül aggódni érte. Egyszerűen nem értettem, nézőként hogyan tudom szeretni és hogyan tudok (tehetetlenül) aggódni érte. Én is. Bmeg. Én is...

Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Valódi fájdalmat és tehetetlenséget látsz, ami kibeszélhetetlen a pszichológusnál (pláne ha akkora farok az illető, mint a filmen), és tényleg csak egy sírnál naponta megejtett padon ücsörgés során lehet hitellel beszélni róla, egy asszonynak, aki szavak nélkül is pontosan érti. Olyat látsz, amiből tényleg nem lehet csak úgy továbblépni, ahogy a filmeken, pedig akár lenne kivel (ahogy a filmeken...). Az utolsó epizód aztán mindezt nagyon finoman mégis a szokott filmnyelvi módon oldja fel, vállaltan túlzásokba esve - de komolyan mondom, kellett ez, kellett ez, mert az életünkben is van ez, a kegyelmi pillanat amúgy, amit nem lehet kiérdemelni (hiszen attól kegyelem...). Így ért véget az első évad.

Úgyhogy ne csodálkozzatok, ha a magam módján halogattam (Timi türelmetlensége ellenére), hogy belenyissunk a másodikba, pedig tényleg érdekelt, hogy ez a vállaltan (hithű) ateista pasi hova csavarja még ezt a mesét. Hiszen ő találta ki, és rajta áll az egész, azon a játékon áll, amit tényleg nem néztem ki belőle (hogy nemcsak a tapló-szerepekben, de a szeretni való pillanatokban is, a nagyon apró arcrezdülésekben meg a könnyekben is ennyire pontos és hiteles). Láttam közben, hogy a második évad nem aratott az elsőhöz mérhető, osztatlan sikert, (azt hittem) értem is miért. Pedig csak megmutatta: az elhatározásainktól a megvalósulásig iszonyat nehéz az út, főleg akkor, ha az alapállapot, a hiány egy dekányit se változott. Ahogy Tony a feleségéről készített videókkal ébred és fekszik, ahogy minden pillanatában hiányzik neki, az nem változik elhatározásra. És nem egyszerű megélni a jó szándékot, ha valakiben amúgy a karcos énje folyamatosan köpködné tovább a szájába került válaszokat. Nem egyszerű tudomásul venni, hogy akit egyszer beengedtél, az kopogtatás nélkül be fog nyitni hozzád. Pont attól szerettem, mert megmutatta, ez az újra-élet hányszor és milyen zsigerekig a terhére van, mekkora munka jó fejnek lenni, ha amúgy továbbra is sokkal szívesebben lennél (elhagyva magad, ezt a nehezen felépülgető önmagad) az a felelőtlen és szerethetetlen seggfej, akivé a szerelmed halála tett. Hogy a magadra találáshoz (annyi, amennyi), sajnos megint a halál kell. Ricky Dene Gervais nem azt tette képre, amit a rajongók elvártak, hanem ami ebből az állapotból jó eséllyel következik.

Szóval ezt mindenkinek szeretettel ajánlom, mert úgy jó, ahogyan van. Olyasmiről beszél, amit megtapasztalsz, ha szerencséd van (ha akarod, ha nem), ha meg nincs, te tapasztaltatod meg azokkal, akik szeretnek (ha akarják, ha nem). Köszönöm, apafej, most már komolyan érdekel, milyen standupos vagy...

Margaret Atwood: Az ehető nő

Kereken tíz éve olvastam először Margaret Atwood első regényéről, Az ehető nőről Entropic kolléga igen alapos elemzésében – egészen pontosan azóta dédelgettem magamban, mint egyikét a „legjobban várt, de úgysem jelenik meg soha magyarul” olvasmányoknak (szorosan a Sandman sorozat és a Középfölde históriája mellé - hálistennek azóta utóbbi kettő is kerekedik...). Amikor az utóbbi néhány évben fellendült az Atwood-életmű kiadása (köszi, Hollywood), minden beharangozó előtt annak szurkoltam, hogy most már tényleg, ugye most már tényleg Az ehető nő jön? És bár nagyon örültem A vak bérgyilkos újrakiadásnak (ami egyébként szerintem Atwood legjobbja), még jobban annak, hogy végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia, izgatottan vártam A Szolgálólány meséje folytatását, de mégis mindig ott volt a kisördög – miért nem Az ehető nő?! Szóval amikor tavasszal végre megjelent, túlzás nélkül madarat lehetett volna fogatni velem.

Persze ilyenkor a legnagyobb a csalódás veszélye, és egyébként is ez a tavasz nem az a tavasz volt, engem meg rendesen berántott a járvány s minden egyéb okozta szorongással elegy olvasási válság; és bár az első oldaltól az utolsóig imádtam a regényt, valahogy úgy éreztem, elment mellettem. Elgondolkodtam, hogy túl nagyok voltak a várakozásaim, netán a későbbi Atwood-művek nyomják rá bélyegüket a befogadásra, esetleg a regény veszített erejéből a megjelenése eltelt ötven évben? Csudát! Pár hét pihentetés után újraolvastam (nem is emlékszem mikor csináltam utoljára ilyet) és ezernyi réteg tárult fel előttem, miközben csak úgy faltam a lapokat. Érdekes elegye ez az „első regény” (valójában elsőként megjelent regény, ám szerzője nem ezt tartja első regényének) a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. A tekintetben tipikus első regény, hogy szerzője mindent bele akart írni Marian útkeresésébe és magándrámájába – szerencsére azonban Atwood már huszonévesen is volt annyira profi, hogy cseppet sem érezzük zsúfoltnak, sokkal inkább értelmezési lehetőségek kimeríthetetlen tárházát láthatjuk benne és egy félelmetesen összetett és gazdag életmű ígéretét.

Marian McAlpin teljesen átlagos fiatal nő a hatvanas évek Torontójában. Főiskola diplomával a zsebében egy közvéleménykutatónál tölt be valami tipikusan főiskolai diplomával rendelkező hajadonoknak való állást – felelőssége semmi, kilátása az előrelépésre gyakorlatilag nulla, érdeklődése a munkája iránt szintén. Hogy dolgozzon, az ő társadalmi helyzetében úgyis csak egy átmeneti állapot – néhány év a főiskola után, a házasság előtt. Egy tisztes albérletben él barátnőjével, a nála jóval kikapósabb, modernebb, szabadabb Ainsley-vel, és már jó pár hónapja együtt jár az ígéretes ügyvédjelölt Peterrel. Marian sodródik: fogalma sincs, mit akar az élettől, fogalma sincs, akar-e egyáltalán valamit, jobbára csak megy az előre kikövezett úton, igazodik az elvárásokhoz, megoldja, amit meg kell, nyugodt marad, ha mindenki feszült, gondoskodik, ha gondoskodni kell, falaz a lakótársának a házinéni előtt, megvigasztalja a barátját, amikor neki sírja el, hogy immáron minden barátja megnősült és egyedül ő maradt agglegény.

Aztán váratlanul Peter megkéri a kezét. Persze nem kéne ez váratlanul érjen bárkit, hisz két átlagos, az elvárásokhoz és a társadalom játékszabályaihoz maradéktalanul alkalmazkodó huszonéves kapcsolata természetszerűen vezet ide. Marian először meglepődik, aztán oly természetesen oldódik fel az új szerepben, ahogy az összes eddigiben: teljes lelki nyugalommal engedi át Peternek az irányítást mindenben, legyen az az esküvő időpontja vagy hogy mit rendeljenek az étteremben; fogadja kolléganői (az „irodaszüzek”) leplezetlen féltékenységét; tűri lakótársa leplezett megvetését; zárja rá az ajtót az egyéb szereplehetőségekkel kapcsolatos korábbi gondolataira. Csodálatos, hogy Marian minden körülmények között milyen higgadt tud maradni – mondja egyszer egy kolléganője, és valóban: Marian még az esküvője gondolatára is csodásan higgadt tud maradni. Mintha csak arról lenne szó, melyik blúzt veszi fel másnap. Olyan szenvtelenül, távolságtartóan, szinte kívülről nézve önmagát hajtja igába fejét, mint a bekötött szemmel vágóhídra vezetett állat. Marian szinte nincs is. Feloldódik a rá aggatott szerepekben.

Ám Marian mégis van, és erre saját teste ébreszti rá. Nem sokkal az esküvő bejelentése után egyszer csak e test elkezd elutasítani bizonyos ételeket. Először csak a nagyon nyilvánvalóan élőlényre emlékezetetőeket – hús, tojás, sajt, tej, zöldségek egymás után kerülnek tiltólistára, míg végül már a látszólag teljesen ártalmatlan, mesterséges anyagoktól hemzsegő rizspuding is ezernyi kis tekergőző féreg képzetét kelti benne. Marian tudatalattija minden tudatos izmust megszégyenítő lázadásba kezd az ellen, hogy hordozóját felfalják. A szimbólum egyszerűségében zseniális és nem véletlen, hogy ennyi idővel megírása után is így hat: Marian korában és társadalmi helyzetében a férjhez menetel az esetek nagy többségében együtt járt a saját egyéniség feloldódásával, a karrier, személyes célok, érdeklődés elutasításával, a Mrs. Valakivé válással.  A férj felfal, magáévá tesz, elvesz nevet, célokat, választásokat, mindent, ami saját volt. A lázadás önkéntelen és testi – épp ezzel emelve el a regényt a korabeli feminista próza fősodrától. Mariannek esze ágában nincs lázadni. Valószínűleg meg sem járja az agyát semmiféle nőiségről szóló eszme. Sokáig maga sem tudja, mit utasít el.

Hogy ráébred, az egyrészt egy furcsa egyetemistával folytatott egészségtelen, mégis személyiségfejlesztő kapcsolatának, másrészt annak köszönhető, hogy barátai által rázuhan a különböző szereplehetőségek megannyi csapdája. Látja a harcos feminista Ainsley önmagával való meghasonulását, aki, azok után, hogy elhatározza, apa nélkül vállal gyereket és ehhez gátlástalanul kihasználja Marian egy barátját, hirtelen álláspontot vált és mániásan apát akar leendő gyermekének. Látja ahogy az éteri Clara és szórakozott professzor férje életét maga alá gyűri a három év alatt érkező három gyerek. Látja, hogy viselkedik Peter a hozzájuk hasonló tisztes, jellegtelen pároknak rendezett tisztes, jellegtelen partikon. És egyre jobban körvonalazódik, milyen életet nem akar élni. Ahogy egyre több szereplehetőséget húz ki a listáról, úgy kerül fel egyre több étel a tiltólistára és egyre nyilvánvalóbbá válik: Marian csak akkor nem emészti fel önmagát, ha végre megtalálja a saját útját. Ám Atwood nem egy önsegítő könyvet írt…

Marian nem talál rá saját személyisége forradalmi kiteljesedésére. Az élhetetlen egyetemistával (a papírbányák örökös rabszolgájával) folytatott egyoldalú viszony nyilvánvalóan tévút – az egyetlen út az, ha végre rájön: nem valaki más oldalán, nem valaki más szabályaihoz vagy szabálytalanságához igazodva kell megtalálnia önmagát. Az önállósodás Marian esetében nem csillogó és nem harsány. Amikor az egyébként rendezett, lelkiismeretes, tiszta Marian kivakarja a közös lakást az Ainsley hanyagsága nyomán elhatalmasodott koszhalmokból (melyekhez ő is hozzájárult, noha undorodott tőle, mert Ainsley-hez is alkalmazkodni akart), az gyönyörű szimbóluma a saját magáról alkotott kép „kitisztulásának”.

Jelképekkel és szimbólumokkal egyébként tele van a regény: hogy minden étel hordoz valamilyen többletjelentést, az természetes; de a Peter kezében fegyverként elsülő fényképezőgép is „ellopja” Marian identitását; a fodrászszalon hajszárítóburái alatt sorakozó hölgyek futószalagon összeszerelt kellékfeleségek benyomását keltik; a közvéleménykutatónál dolgozó és a buszból reklámokat vizslató Marian örökös elmélkedése a fogyasztói kultúra elhatalmasodásáról és a bevásárlóközpontok manipulációiról folyvást visszautalnak az ő „elfogyasztására”. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. A „kannibalizmus” elől egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülés – önjelölt lélekbúvároknak aranybánya ez a regény. Persze, ahogy a gyakorlatias Marian a végén mondja: ez csak egy sütemény. A Marian alakú torta, melynek elfogyasztása elől az egykori vőlegény fejvesztve elmenekül, nem több, mint egy kis liszt, cukor, tojás és ételfesték elegye. Önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasítása, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Egy szokatlan félév szokatlan zárása

Online Könyvhét 2020 

Ritkán írok bármiféle évközi – heti, havi, évszakos, félévi – zárásokat, de hát ez a félév más volt, mint a többi, és ma megint új fejezet kezdődik, legalábbis nekem, úgyhogy természetszerű, hogy van egy igény bennem valamiféle lezárásra… Aztán hogy ez valójában minek a zárása lesz, a könyves félévé, a karanténé, a járványé, az olvasási válságomé 😊 azt majd meghozza az idő. Ha van tanulsága az elmúlt heteknek-hónapoknak, az úgyis leginkább az, hogy le kell szoknunk a tervezésről (ami nekünk, kontroll- és tervmániásoknak kétségtelenül a legnagyobb nehézség).

Tizenhat hét otthonlét után ma visszatérek az irodába. Ami azt is jelenti, hogy tizenhat hétnyi „ráérés” után elkezdődik ugyanaz a rohanás, ezerfelé szakadás, túlhajszoltság, ami korábban jellemezte a mindennapjainkat. Jó lenne azzal áltatni magunkat, hogy nem így lesz, hogy csak rajtunk múlik, hogy nem kell hajszolni az élményeket, de ne legyenek illúzióink – mi, emberek baromira nem tanulunk. Ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, mint korábban (amíg meg nem állít egy újabb járvány vagy más kataklizma). Mit vinnék magamból az elmúlt tizenhat hétből? A home office-t mindenképp. A világ legnagyobb hülyeségének tartom, hogy olyan munkákat, amiket el lehet végezni egy otthon (vagy akárhol) lévő számítógépen és nem kell hozzá semmi más, kötelezően egy irodában lévő számítógépen kelljen végezni. A ráérős reggeli ébredezéseket, koszos-büdös-lassú-levegőtlen békávé nélkül. Az erkélyemet az új napellenzővel és a gyönyörű virágaimmal, ami egy kis minioázis volt nekem az elmúlt négy hónapban.

Mit nem vinnék? A szorongáson, betegségen, szeretteimért való aggódáson kívül, nyilván, mert ezeket senki nem akarja magának… A bénultságot. Azt, hogy nem tudtam olvasni, nem tudtam írni, nem tudtam kikapcsolni. Írtam márciusban a teljesítményhajhászásba fulladó insta-kompatibilis karanténozás problémájáról, de akkor még magam sem hittem, hogy ennyire rosszul fogom megélni: ahhoz képest, hogy mennyi időm volt lett volna, alig olvastam. A tavalyi teljesítményemhez képest gyalázatosan keveset. Tegyük hozzá, tavaly meg magamhoz (az utóbbi évekhez) képest kiugróan sokat, szóval lehet, hogy egyszerűen visszatértem a jelenlegi énemhez, életmódomhoz, pszichés terheltségemhez passzoló szintre. Ennél is jobban fáj, hogy szinte egyáltalán nem tudtam írni. A legegyszerűbb posztot is kínkeservvel tudtam kicsikarni magamból – pedig én régen mindig laza kézzel írtam. Valami olyan gát épült bennem a szorongásból, amit nem tudom, le tudok-e bontani a közeljövőben. Még jó, hogy van nekem egy blogtársam aki víz felett tart minket (s nem csak itt 💗).

A mi kis oázisunk 😊

Igazából az egyetlen közepesen jó oldala az irodába bejárásnak az, hogy a buszon tán majd újra olvasok (muszáj, fene se akarja napi másfél órán át bámulni az utazóközönséget). Hátha…

De akkor mit is csináltam én ennyi ideig itthon? Híreket olvastam. Dolgoztam (többet, mint irodában bármikor). Sorozatokat néztem, amikről tökre akartam írni, de aztán nem jött össze. Bambultam bele a világba. Virágokat ültettem. Interneten vásároltam (túl sokat). Kalácsot sütöttem 😜

Érdekes módon épp júniusban indult be egyébként az olvasás, méghozzá két újraolvasással, amelyek egyúttal az első félév legjobbjai közé is belőtték magukat: az Amerikai istenek sorozatot Zoli forszírozza egy ideje, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy újrázzam előtte a könyvet, mert szinte semmi konkrétumra nem emlékeztem belőle tíz évvel ezelőttről, csak arra, hogy baromira tetszett; a New York 2140-et pedig szintén Zoli juttatta eszembe a Tokyo Ghost képregény kapcsán, lekaptam a polcról és úgy maradtam – KSR még mindig szerelem, e regény meg évről évre aktuálisabbnak tűnik (sajnos). Rajtuk kívül az év eddigi legjobbjai közt Atwood első és eddig utolsó regénye, Az ehető nő és a Testamentumok kapott helyet, illetve a Sandman gyűjteményes kiadások második kötete, amit imádtam. Bár keveset olvastam, azért akadtak csalódások is: A bánat egy tollas állat sikere előtt őszintén értetlenül állok (majd erről azért próbálok hosszabban írni, mert a gyász túl fontos téma nekem ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam…), de a Locke & Key képregény se kapott el úgy, mint az olvasók nagy részét (köztük férjecskémet).

Online Könyvfesztiválos zsákmány

Kulturális élményekből a kényszerű bezártság ellenére is lehetett töltekezni – bár az élő koncert vagy színházi előadás varázsát semmi nem pótolhatja, abban egészen biztos vagyok, hogy az év legjobb élményei közé fog tartozni a MÜPA Home közvetítéssorozat keretében megtekintett négy estés A Nibelung Gyűrűje. Az idejét sem tudom mióta vágyom arra, hogy egyszer részt vegyek egy Wagner-napok koncertsorozaton, de egészen prózai okokból ez eddig elmaradt – most hatalmas öröm volt végre látni, ha csak a nappaliban is. Ezek után pláne muszáj lesz egyszer élőben, jövő tavasszal hátha sikerül elcsípni a következő évre a bérletet (igen, ezzel kb két évre előre kell számolni…).

Fogalmam sincs, mit hoz a következő fél év – tán kevesebb szorongást, tán több könyvet, tán kevesebb hisztit, tán több élményt. Aztán ki tudja, lehet, egy hónap múlva újra március lesz… Az biztos, hogy nagyon várom a szeptemberre meghirdetett Könyvhetet (na, az például engem is meglepett, mennyire hiányoztak a könyves rendezvények – pedig nem voltam sosem az a mániás „töltsünk kinn minden napot és toljuk tele az instát fűben olvasós képekkel” típusú fesztiválrajáró, s mégis); nagyon remélem, kedves kiadóim talpra tudnak állni a kényszerű leállás után (s folytatni tudják a kedvenc sorozatokat); remélem, újra tudok olvasni még pár kedvencet és eljutok legalább néhány koncertre, mielőtt beüt a következő krach.

No és persze jó lenne többet írni. Hátha ez az új fejezet meghozza ezt is.

Kuklay Antal: A Kráter peremén

...A gótikáról beszélgettünk, amikor a templom a világ modellje volt, kőbe írt mása és egyben mércéje minden emberi alkotásnak. Aztán megkérdeztem:

- Most mit írsz?

A válasz sejtelmes volt:

- Mostanában olyan területekre jutottam, ahova valószínűleg kevesen tudnak majd követni.

A felfedezők öntudatával beszélt, de nem bocsátkozott részletekbe. Nekem Bolyai és Kolumbusz jutott az eszembe, és kíváncsi voltam, az irodalom milyen új területei lehetnek ezek, az eddigi verseihez képest a megértés milyen akadályairól beszélhet. Mégis, amikor gépírásban eljutottak hozzám a Kráter kötet új versei, csalódottan tettem le őket. Száraznak, helyenkint modorosnak, sőt, erőltetettnek vagy hevenyészettnek éreztem a költeményeket. Hiányzott belőlük a korábbi versek feszessége, gondolati mélysége, érzelmi intenzitása, nyelvi szépsége.

Csak éveken át ízlelgetve-próbálgatva kezdtek fokról fokra kinyílni ezek a versek...

Kuklay Antal szól így az olvasóhoz fogalmazott utószóban - aki kezébe veszi ezt a sajátos, szelíden erőszakos könyvet, aminek az alcíme: Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez, ezt a kinyílás-történetet tarthatja a kezében. Az olvasás felismerés-történeteit. A teológus és amatőr irodalmár meglátásaival egy-egy vers alatt, és a versekhez válogatott, azokat meglehetősen pontosan megvilágító szemelvényekkel Pilinszky prózai életművéből és tágabb irodalmunkból. A meglátásokban a legtöbbször a teológiai szemszög a fontos, a versekhez válogatott szemelvényekből egyfelől az a számomra alapvető gesztus, ahogy Pilinszky (leginkább) az Új Emberben, a vallási év ritmusához rendelt cikkeiben a versek esszenciális felismeréseit rendre körüljárja; másfelől a népszerűség hullámtaraján meglepetten egyensúlyozó, hirtelen sokat és sokfelől faggatott költő spontánabb válaszai ugyanezekre a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre az interjúkban. Kuklay legnagyobb erénye ez a válogatás és rendezés, ahogy a maga olvasását és megértését rendre a költő saját szavaival képes felmutatni, akár egy monstranciát.

Érdekes ez a cezúra, amit az Apokrif megírása meghúzott a pályán - tény, nekem is sokáig ott ért véget maga a költészet, s minden egyéb, a pálya második felének produktumai megmaradtak a fejemben hozzárendelt, utólagos, magyarázó lábjegyzet-státuszban. Kuklay Antalhoz hasonlóan az új attitűd befogadását, értelembe helyezését én is nehezen és évek alatt végeztem el - talán még el sem készültem vele. Ez a könyv anno hatalmasat lökött rajtam ebben, s szerintem ezért lehetett a Pilinszky-recepció egy igen sajátos, meglepően széles körben népszerű sarokköve. Belecsobbant abba az általános értetlenségbe, ami azért mindvégig elkísérte ezt a költészeti kategóriákból egyre inkább kilógó életművet, ami akkoriban kopogott be a népszerűségbe. Hiszen Pilinszkytől akkor, amikor a fegyelmezett, elképesztő erejű vízió-versek olvasó elé engedése révén ismertté és népszerűvé lett, mindenki ezt a hangot várta, hogy "nyomja tovább a Pilinszky-gombot"... És nagyon nem ezt tette, a Kráterbe ereszkedéstől kezdve teljesen nem.

Ha évekkel ezelőtt írom meg ezt az ismertetőt, ezen a ponton hosszasan elmélkedtem volna rajta: lám, mit tehet az irodalom szemléletéhez egy jól érző, alázattal olvasó amatőr. Nem lettem volna igazságos... Egyrészt a szakma a nyolcvanas években sem mutathatta fel e költészet teljes, valódi gyökérzetét - abban a társadalmi rendben Pilinszky varázsából a háborúellenesség, a humanizmus, a modern ember magára hagyottsága volt csak kibontható; maximum a Dosztojevszkijéhez hasonlatos megvallás-jelleg - a vallomás valódi mélységei nélkül. Másrészt Kuklay éppen nem amatőr abban, amiről viszont szerzetesként akkor és ott is beszélhetett (mindarról, amiről az irodalomtörténész hivatalosan nem), a versek hallatlan mélységű hitbéli alapjairól. Azóta a gondolatai javát az irodalomtörténet is rendszerbe helyezte, fontos, mély, pontos elemzések születtek e téren - még ha kényszeresen kerülik is e könyv emlegetését, a felismerései ott laknak az irodalom-kutatás Pilinszky-recepcióiban is. Én olykor még mindig úgy érzem, hogy ebben az agyonbeszéltségben sincsenek helyén a hangsúlyok - ezért teszem megint hozzá, amit gondolok. De higgyétek el, most sem a tuti megmondásának vágya vezet - csak megosztanám veletek az észrevételeim, ahogy eddig is.

Mert ez a számtalanszor az utolsó betűig újra meg újra végigolvasott életmű továbbra is sokat helyezkedik bennem, ahogy (akár Kuklay) a lábam lógázom a huszadik században született (számomra megkerülhetetlennek tűnő) vulkanikus erejű költészet kihűlő kráterének peremén. Sokat görgettem magamban vasgolyóként Pilinszky mélypontját, mire írni mertem róla, és sokáig tartott, mire hagytam, hogy kézen fogjon és elvezessen a maga gyermekkorának létszemléletet formáló zárdájába. Pár éve Füleki Gáborral közösen fejtettük a KZ-oratórium szöveg alatti gyökérzetét és következményvilágát - de ha nem érkezik rá felkérés, magamtól tán soha nem álltam volna neki. Mert magát a formáló látásmódot egy ponton (úgy éreztem) elhelyeztem már magamban - és soha nem esik jól kikukázni az ilyen fixa ideákat.

Bennem is kialakult a kép erről a hitetlen hívőről, aki üresnek látja az eget, aki az Apokrifban meglelt felismerés (megítéltettünk - csak a kegyelemben reménykedhetünk) után maga is abbahagyja a keresést, s úgy hittem, ezen az ösvényen nekünk sincs már mit kutakodni. Hogy ezért nem lehet ezt a csodálatos irodalmi ösvényt tovább nyitni – ezért nincsenek Pilinszky Jánosnak követői, csak epigonjai. Csak a formát veheted át – amit a költő egyébként élete folyásában folyvást egyre kevesebbre tartott. A formálás technikáját másolhatod, a fogásokat, a mesterséget. Mert magát az attitűdöt, egy hittel teli elhagyott felvállalt reménytelenségét, aki megtapasztalhatta a maga számára a kegyelmet is (ebben a formájában: a többiek kegyelme nélkül, szívet kihűtő magányát így bármilyen kegyelemnek), az attitűdöt, azt nem aggathatod magadra. A kivétel kegyelme is büntetés: hiszen magadra hagy, magaddal. És aki magára marad, szemben az üres éggel, végtelenségben végtelenül aprón magával marad magára, annak nincs és nem lesz, aki megbocsásson.

Az utóbbi hetekben megejtett újraolvasás nyitotta meg bennem ezt a betett könyvet (is). Mert ez a szemünk láttára, nyilvánosan lefolytatott küzdelem a hitért most érett bennem teljes látvánnyá. Hiszen itt gombolkozott előttem pőrére egy ember, aki észrevette: a külvilág végtelenre nyílása elveszi Istent a közösből - és a holtaktól nem lehet bocsánatot kérni, nem mehetsz oda ahhoz a kisfiúhoz azon a képen, akit épp a sokak halálába terelnek, hogy térdre borulva kérj tőle bocsánatot. Hiszen a sorsának részese voltál, beleegyeztél a botrányba a puszta tovább létezéseddel. Pilinszky ege valóban üres. Bévül kellett felnövekedjen az istene. Tényleg magára van hagyva magával - ahogy Krisztus marad az emberségben magára, isten-mivolta nélkül, amikor a kereszten felkiált: miért hagytál el engem. Ez a magunkra hagyottság megváltottságunk legfontosabb közöse: ezt vállalta érettünk; ezt kell magunknak is vállalni, a legközösebb közös ez: hogy végtelenül aprón magadra maradsz a végtelen éggel szemben.

S mégis, van, aki megbocsáthat. Aki "nem tud magának megbocsátani", hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírójának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. (...) A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Csakhogy mi van ezután? Ha felismerted Istened szeretetének természetét? Hiszen élni kell, uram... Pilinszky megoldása a Kráterben, ami a robbanás után maradt, a látszólag szenteletlen és valóságosan botrány-ízű folytatásban, ami első pillantásra csak a lélegző mechanizmus vak kényszere; a világra nyitott Pupilla ítélete alatt, amiről immár tudjuk: kinek-kinek a magáé az önismeret fullasztó és váddal teli tükrében, szóval Pilinszky megoldása valójában Krisztusé. A csábítóbb út: a természet koronája meg-istenülése, az erőszakos önistenítés helyett a sokkal nehezebb.

Engedd magadhoz a gyermeket. Aki egykor voltál. A látásmódját, a rácsodálkozást, ami nem összefüggéseket lát, hanem a világ tényeit külön és külön. Csinálj úgy, mint akinek megbocsátottak - hiszen eddig sem láttál színről színre, csak tükör által homályosan, hagyd, hogy ha valami ebből mégis kiélesedik, megszólalhasson. A pálya második felének észrevételei nem (nem elsősorban) az első, sokáig érlelt, utolsó pontokig csiszolt nagy versekhez fűzött, utólagos lábjegyzetek. Hanem az egyetlen hiteles gesztus attól, aki immár a megbocsátást érezheti gyönyörű tehernek. Lásd, ami éles, ahogy a gyerek. Csodálkozz rá és ragadd meg. Eszköztelenül, artistamutatványok nélkül. Tanulatlanul...

Kuklay Antal ezzel a sajátságosan bátor (és a maga-látásával, a magára vétellel persze némileg elvakult) témák köré csoportosítással és kommentárfüzérrel a saját olvasását tárja eléd, de ez egy óriási ajándék. Épülhet általa a magadé. Lehet, minden jelentős költőnk megérdemelne egy ilyen rajongót. Ezt a gondos aprólékosságot és azt a szeretet-teli odatettséget, ami mérhetetlenül több, mérhetetlenül valóságosabb, mint a térdre boruló alázat.

Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.                       

Ponyo a tengerparti sziklán - anime

Ez annyira cuki! Komolyan, minden dehonesztáló felhang nélkül, őszinte ötéves mosollyal örülök, hogy végre láttuk. Nagy tartozás volt, Hajao Mijazaki mester művei közül immár az utolsó, amit megnézhettünk... Valahol még ez is helyén való, hogy ekkora késéssel a Ponyo-t láttuk utoljára tőle - mert minden örömet keltő, szelíd cukisága ellenére mintha az életmű teljes összemarkolása volna. Benne az aggodalommal értünk, akik tényleg rommá szennyezzük ezt a gyönyörű, létünk lélegzetét, testünk vizeit áramlásban tartó szépséget, benne a szeretettel hazája és annyi veszélynek kitett lakói iránt - és benne a mesével, s a hozzáállással, amit a mesében szívem legkedvesebb rajzfilmművésze tényleg fontosnak érez.

Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra.

Mert mindent az ötéves szemszögéből látunk. Ahonnan nézve természetes a Természet-anyába szerelmes őrült mágus-tudós, aki a tenger mélyén ki tudja mióta tartó magányában egy új természeti robbanáson, az élet megújításán dolgozik. Mindent Sosuke szemszögéből mutat be az alkotógárda. Ahonnan nézve az anyja, Risza tényleg az a vagány, de a gyereke világára és a megmagyarázhatatlanra egyaránt végletekig nyitott személyiség, aki felnevelheti a Tenger emberré lett Gyermekét is. Ahonnan nézve a játékhajóból életmentő motorcsónak lehet egy nagyobbító bűbáj után, s ha elfogy a gőzhajtást melengető gyertya benne, az ötéves tényleg meghajtja apró, de hősi praclijaival emberi propeller gyanánt. Akit komolyan vesznek, tisztelgéssel engedik útnak a meglett, városnyi népet magaslatra mentő felnőtt kapitányok. Mindent az ötéves szemszögéből látunk benne, aki tényleg képes szeretni Ponyo-t hal, félig hal és ember alakjában is, mert még tényleg ugyanazt a szeretetteli, rajongó, világra nyitott személyt látja a szemeiben.

E látásmód érdekében az alkotók ezer apró csellel élnek; nagyon sok játékkal dalban, képben, utalásban - de nemcsak ezért. Ahogy a nyitódal felnőtt énekhangja az anyányi Ponyoé... amiben nosztalgia és honvágy is lakik, hiszen voltaképp a szelek lányainak énekel, akikké a testvérei lettek. Hiszen az aranyhalacskák őt kísérő raja fénnyé válva az égbe emelkedett, amikor helyreállt a világ egyensúlya, a kisfiú hűsége, és Brünhilde-Ponyo választása által (Hiszaisi Dzsó egyik legszebb, amúgy Wagner Walkűrjének vezérmotívumait pontosan megidéző zenéje szól alatta; Brünhilde, ugye; így találja magát az egyik mítoszban a másik...). Ahogy végül tényleg a kislány választ, nem várva ki a kisfiú gesztusát, abban a záró képpé váló, lebegő bájos gyerekcsókban - uraim, mindig a lányok választanak, ha öt, ha kilencven évesen...

Vagy ahogy Ponyo szerelmes rohanása a fiú után egyfajta gyermeki indoka-látásmódja a cunaminak - a Japánt rendszeresen sújtó három csapás közül az egyiknek; s hogy így (is) személyessé tehető tényleg a természet (tudományosan nézve teljességgel közönyös, válogatás nélkül pusztító) nyers ereje. Az anyaistennő maga az óceán, a mérete a planktontól a bejárhatatlanig terjedhet - s hogy ő is megszemélyesül bennünk, óhatatlanul, hiszen ilyen a természetünk. Az alkotók ezer apró csellel élnek, miközben elmesélik ezt az engesztelő mesét - s cseleikben a mese keretein messze túlmutató szemléletek is laknak. Csak annyi a dolguk, hogy elvessék a magvakat... Hogy amikor valami más hatás (máshol, máshogy, de) megérinti bennünk őket, kivirágozhassanak.

Annyira cuki ez a mese! Cukibb, mint a Totoro, ami nem kis szó... De ebben a meglelt, cuki gyerek-nézőpontban egy békés, szelíd öregember fejezi ki magát. Hajao Mijazakinak hívják, és csodákat alkotott. Ez az egyik. Ne hagyjátok megnézetlenül.

(Ez a koncertfelvétel visszatérő vendég a lejátszónkban, az állandó alkotótárs, Hiszaisi Dzsó, Mijazaki filmjeinek zeneszerzője hozta össze a stúdió 25. születésnapjára, a Ghibli rajzfilmjeinek kísérő zenéiből - szerintünk gyönyörű ajándék...)   

Tokyo Ghost - képregény

Üldögélek a szupervéres és elképesztően, bátran pornográf, rajzolt disztópia felett, amibe beleéltem magam. Az elinduló gondolatok mindig ugyanoda kanyarodnak vissza - játszom a hogyan is lehetett volna másképp szokásos játékát. Miután jól kifürödtem magam benne, miután kellően koszosnak éreztem magam tőle, érintettnek, nyilván, hiszen engem is behálózott ez a virtuális pók - ezeket a szavakat is a hálójába pötyögöm. Ezerféleképpen lehetne másképp minden ebben a mesében; és a valóságunkban is, amire a maga felnőtt-gyermeki módján egy elképzelt jövővel reflektál. Ez az ezerféleség persze alapjában mind egyféle: tényleg a kikapcsolódás kéne hozzá - a kikapcsolódás a technológiáink álmából-delíriumából.

Persze kikapcsolódás az is (így hívjuk), hogy egyáltalán kézbe vettem, két mókuskerék-pörgetés közt: szakítson ki belőle. Vigyen el oda, ahol a szükségszerűségek és kényszerek hétköznapot kirajzoló, olvashatatlanul összetett rajza helyett elég a kevés, jól kiválasztott elem: vigyen a mesébe. A Tokyo Ghost mese felnőtteknek, szeretni valóan naiv, hűségből gyúrt kivétel-hősnővel, megszemélyesült Fő-gonosszal, akit rabul ejtett, és tűzfalával kordában tart a pénzember Hatalom. Erőszak lakta Los Angeles-szigetekkel, a szennyezett, megnőtt víz felett, ahol mindenki a saját arcára szabott virtuális (vagy valós) party-bordélyba menekül (ha van rá pénze). És távoli, legendás Tokió-édennel, ahol halottak a kütyük - sziget a körülötte fertőző pusztulásban.

A gonosz erőszak-történetének minden tervekbe rejtett tervekben magzó terve ismerős lehet innen, vagy onnan, minden motiváló hazugsága - akárcsak a marionett-lét, ahogy döntések és érzelmi kényszerek mentén rángnak hatalma ujjain a szabadságra vágyó figurák. De ahogy Neil Gaiman írta a Halál-történetek egyik kiadásának utószavában, a kisgyerekeknek nagyon sokáig ugyanazt a mesét kell mesélni estéről estére, nagyon gyakran szóról szóra ugyanúgy, meghagyva nekik azért a beleszőhető apró változtatások gyönyörét - s hogy a felnőttmesék se mások: ...Hivatásos mesemondóként az ember hasonló ösvényeken jár, tudván, hogy mire vágyik a közönség: ha nem is ugyanarra a történetre, de legalább valami hasonló érzésre.

Rick Remender profi mesemondó, aki ebben a nagyon sokszor elmeséltségben is képes megteremteni egyfajta koherenciát, valamiféle új érzetet az ezerszer megidézett témában. Iszonyat sok ebben a könyvben a direkt hommage, és nagyon sokszor mélyítik ezek a megidézések a vékonyra hagyott történet érzeti hátterét. Csak nyer vele, aki szerette és olvasta Judge Dredd történeteit, vagy William Gibson cyberpunk életművét - avagy úgy általában a műfajt. De beköszön nem egy ponton Kim Stanley Robinsontól a New York 2140 és még tényleg oldalakon át lehetne sorolni, hány helyen ül el sem rejtve ebben a történetben mások által már jól kitalált-elmesélt vendég-elem. Persze nemcsak idéz, de reflektál is, hatalmas pofont kap például a teljes virtualitást óhajtó látomások összese, élen Greg Egan Diaszpórájával - kegyetlenül, de némileg egyszerűsítve, leckét felmondva láttatja: a fantáziánk sajnos ennél hatványozottan mocskosabb.

Szóval idézet- és reflexió-tömeg, mégsem untam. És amitől nekem odasodródott az "előveszem még" biztos érzetébe, az a képi világa. Dinamikus, olykor nyers; ha kell, nagyon finom; ha szükséges, eszelősen durva. Alig takargat valamit abból, ami itt van a küszöbünkön amúgy, a különböző felületek (olykor nyíltan álszent) erőfeszítése ellenére. A takaratlan, nyers élvezet, meg a határok nélkül, olykor kifejezetten túlzó módon elkapott erőszak. És létrehozza a kontrasztot: hamis idill helyett valami elemien gyönyörű, mesei és mégis hiteles föld-istennőbe testesítve. Sean Murphy a színező Matt Hollingsworth-tal egységes, egyedi és eltéveszthetetlen képorgiát bűvölt, aminek tökéletes a ritmusa. Konkrétan felröhögtem az első oldalak rohanásába csomagolt Frank Miller "idézeten", ez a játék képben is folyamatosan köszönget, néhány beállításában ott figyel Tarantino menyasszonya például, s még számos kultikus erőszakmesénk belénk égett képe. Jól jár az olvasója, ha szerette a japán hozzáállás modern klasszikusait, az Akirát, képregényben, vagy filmen, a Ghost in The Shellt, vagy Miyazakitól A vadon hercegnőjét. De ezek az észrevételek ugyanúgy csak hozzáraknak, ahogy a történetvezetés belevonásai, egy pillanatra sem vesznek ki ebből a meséből.

Ami azért valóban felnőtt-mese, olyan felnőtteknek, akik a kamaszkor dilemmáit kénytelenek voltak félrerakni magukban. Ez a világmentés keserű ízt hagy a szájban, hiszen tényleg azt mondja: mindent el kell, hogy veszíts. Vagy így, vagy úgy. És ezt a sokszor körbemesélt szitut csak sikerült az alkotóknak olyan helyekről is megvilágítani, a többiek mesélés-módjának és beállításainak gátlástalan felhasználásával, ahonnan még nem láttatták a többiek. Akkor is, ha művi, ha szűk, ha az életünk dilemmáinak sajátos teljeséhez képest laboratóriumi marad ez a történet, ott van benne az a sajátságos, magadra vonatkoztatható valóság-íz, ami minden igazán jól elmesélt mese sajátja. Én nagyon szeretem, amikor a kikapcsolódás bekapcsol, és ez a gyűjtemény megtette nekem ezt a szívességet. Üldögélek felette még, és ahogy itt és most megidézem, most is a hogy is lehetne másképp kérdése forog a fejemben...

Gail Carriger: Időtlen

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig… Nyolc éve, 2012-ben jelent meg magyarul Gail Carriger Napernyő Protekturátus sorozatának első része, a Soulless – Lélektelen, utána egy ideig kezelhető időn belül jöttek szép sorban a folytatások, de már a negyedik rész olvastakor, négy éve is ezt írtam: „Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért, ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.” Most, hogy végre kezünkben a sorozatzáró kötet, el is gondolkodtam, hogy kell-e ez még nekem. Nyolc év nagyon hosszú idő – egészen más az ízlésem, mint akkoriban, évek óta nem vettem kézbe romantikus fantasy-t, sem steampunk őrületet; messziről kerülöm a young adultot és egyéb vöröspöttyösöket, a humort pedig már nagyon másban keresem.

Mégis: a nosztalgia nagy úr. És jelen esetben a legjobbkor vétette velem kézbe a Napernyő Protekturátus lezárását. Ha azt mondjuk, furcsa volt az idei tavasz, nem mondtunk semmit – mindennapi életünk úgy zökkent ki a megszokott kerékvágásból, ahogy az én életem során még sosem. E sorok nem szociológiai elmélkedésre szolgálnak, de annyit azért itt is elmondhatok: könyvmoly létünk is erősen felfordult. Nem csak az elmaradt eseményekre és a kiadók megtorpanására gondolok, hanem arra is, mennyire másképp reagáltunk a bezártságra, a feszültségre, a bizonytalanságra. Sokan könyvekbe menekültek, sokan online kulturális közvetítéseket néztek éjjel-nappal, mások mániásan falták a híreket, megint mások csak bambultak maguk elé, képtelenül bármiféle elmerülést igénylő tevékenységre. Namost én leginkább az utóbbi csoportba tartozom. Jó könyvmolyként naná, hogy írtam listát március közepén arról, mi mindent fogok bepótolni a karantén idején – egy kézen meg tudom számolni, hány könyvet sikerült. Egyszerűen nem kötött le semmi. Még a legnagyobb kedvencek közül is akadt, aki elvérzett. Aztán jött egy már nem is annyira várt folytatás, amiből már vállaltan kiöregedtem, és amire kicsit dühös is voltam amiért ennyit kellett várni rá – és visszaadta az olvasásba vetett hitem. Carrigert még mindig a szó szoros értelmében nem lehet letenni – annyira (jó értelemben vett) idiótaság ez a szöveg, hogy a legmélyebb szorongásból is képes volt hangos röhögésekre sarkallni. Gyógyszer volt most – mondjuk nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha nincs ez a groteszk helyzet, akkor is ennyire magával ragadott volna.

Na de ha már így alakult, nézzük magát a könyvet. Alexia Tarabotti, Lady Maccon, Viktória királynő lélekőre, a kor egyetlen ismert lélektelenje két éve él viszonylag nyugodt családi életet – már amennyire ez lehetséges egy bárdolatlan farkasember férj, egy kiterjedt falka és egy kétéves lélektolvaj gyermek (csúfnéven nyúzó, az ismert világ legrettenetesebb természeten túlija, aki érintésével nem csupán megfosztja a természetfelettit képességétől, hanem át is veszi azt) társaságában; politikai okokból a gyermek gyámjának, London legpiperkőcebb és legöregebb vámpírjának második és harmadik legjobb ruhaszobájában éldegélve, egy titkos társaság (létszám: két fő) fejeként, egy inassal, aki holtáig őrzi Alexia apjának rejtélyes titkait, állandó cselszövések közepette. Ráadásképp egy botrányosan rossz színi társulatot vezető legjobb barátnővel, akinek előadásait nem hagyhatja ki. Épp egy színházi előadás estéjébe csöppenünk, amikor is a kétéves Prudence előbb vámpírrá, majd cuki vérfarkaskölyökké változik, egy skót falka örökké dühös alfája Londonba érkezik szítani egy kis családi perpatvart, a londoni vámpírkirálynő pedig magához hívatja Alexiát, hogy kézbesítsen egy még fontosabb meghívást: minden vámpírok legöregebbike, az alexandriai bolykirálynő látni akarja az utolsó lélektelent és gyermekét.

Az ilyen meghívásoknak nem illik ellentmondani, így hát Alexia és kis családja útnak indul Egyiptomba, egy színtársulat és egy köpönyegforgató feltaláló társaságában, hogy szembenézzen a végzettel. Mert Egyiptomban nem csak egy többezer éves vámpír várja őket, hanem magyarázat is – az Istenölő Átokra és Alexia néhai apjának tevékenységére. Ám addig át kell kelni a tengeren, szert kell tenni új napernyőre, meg kell óvni Ivy kalapjait, át kell törni az alexandriai bazáron, végig kell nézni - már megint - egy botrányos előadást és meg kell találni az utat az átok forrásához. Eközben Londonban is fény derül néhány évtizedek óta szunnyadó titokra, farkasok esnek egymásnak, élre vasalt inasok gaztettei kerülnek felszínre, felbonthatatlannak hitt kötelékek bomlanak fel és új alfa-aspiráns születik.

A szórakozás garantált, Alexiáék a legidétlenebb kalandokba keverednek, egy gyermek eltűnik, egy férjet halottnak hisznek, a vámpírkirálynő pedig egészen mást vár Alexiától, mint amire bárki számított (na jó, az olvasó igen, elég egyszerű itt a matek kérem, de szerencsére szereplőink naivabbak nálunk). Persze minden jó, ha jó a vége: a szálak szépen elvarródnak, akik összetartoznak, újra egymásra találnak, a tartozásokat behajtják, Alexia megtudja, ki is volt valójában Alessandro Tarabotti; és még a tekintetben is megnyugtató választ kapunk, hogyan tud méltósággal elbúcsúzni a természetfelettitől egy kiöregedett alfa, ha el akarja kerülni a fajtájára leselkedő őrületet. Hogy hogyan lesz egy tehetségtelen, bugyuta, az ízléstelen kalapokért egészségtelen rajongást tápláló színésznőből vámpírkirálynő, azt pedig fedje jótékony homály.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória 

Hamvas Béla: Sarepta

Ismétlem magam, de ennek most nyomós oka van. Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. ...írtam az Arkhai ajánlójának első bekezdésében, most is pontosan ezt javaslom, néhány különbséggel: a Sarepta valóban egyetlen, szigorúan összefüggő gondolatmenet, és az olvasás javasolt kezdete maga az esszé, a 164. oldaltól.

Nem mintha ne volna hallatlanul lényeges a szerkesztői szándék szerint előbb olvasandó könyvismertetés, ahol Hamvas Szabó Lajos és Tábor Béla munkájáért lelkesedik (Vádirat a szellem ellen), vagy a Csütörtöki beszélgetések alkalmával készített jegyzetek (amikből, úgy hallottam, egészen jó ízzel vissza lehet következtetni az elhangzottakra, ha valaki Szabó Lajos életművét is ismeri). Nem mintha ne volna fontos Hamvas Szabó Lajos kritikájára írt válasza, vagy a három publikált levél, amit már a mellőzött írt az emigránsnak. Mind igen fontos adaléka a Sarepta gondolatmenetének, de korántsem előfeltétele a megértésének. Sőt, állítom, agyonterheli azt. Egyfelől az olvasóban pukkanó gondolatokkal, hogy a leírtakat vajon ki gondolta, horribile dictu ki lopta kitől - másfelől főleg a Csütörtöki beszélgetések a maga zilált (és a levelek esetében válaszok híján töredékes) formájában nem aha-élményeket, hanem félreértelmezéseket generál - a megismerendő gondolatmenethez, előre. Első olvasásom alkalmával gyakorlatilag agyonnyomta az amúgy itt-ott Hamvasra jellemzően egyedi helyesírású, de amúgy világos, jól követhető, a gondolat fonalaival gyönyörű mintákat csomózó, fényesen józan mondatokat az a néhány prekoncepció, ami a kötet első felét olvasva kialakult bennem.

Sok minden kialakulhat amúgy - Hamvas maga is ennek az általa pre-ekklézsiának nevezett barátságnak, vagy inkább gondolat-és létközösségnek ismertetésével kezdi a könyvét, s tekinthetjük úgy, hogy Szabó Lajos szellemiségéből tényleg nagyon sokat a magáévá tett - bár a megfogalmazásban azonnal és jellegzetesen tévednénk: Hamvas szemében ezek egy szellemi közösség gondolatai, amit épp ő interpretál. Fellelkesítette a közösség teremtésének lehetősége a korban, amikor hatalmi ösztönből születő látszatközösségek virágoztak - sajnos nyilván ő is tehetett róla, hogy a körbe eljáró barátok, kíváncsiak, besúgók és Tábor Béla békeszerető szeme láttára csak kialakult egyfajta "két dudás" helyzet ebben a magas nívójú szellemi csárdában is. Úgy látszik, ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy én is részt vettem kihajításodnak aktusában írja Hamvas Szabó Lajosnak a levelében, írja a mellőzött a száműzöttnek - tényleg érdekelne, vajon hova és hogyan futott volna ki ez a kapcsolat, ha ideje, tere, levegője van, a fojtott bűz helyett, amit köréjük böfögött a kor. Hamvas szégyentelenül képes volt bárkitől tanulni, de ezt a helyzetet, amit a Sarepta olvasztó-kohójában éghető szavakkal körberak, nem a barátok által írt szövegek, hanem a tapasztalatai tárták fel, és saját egykori lényének meglehetősen kíméletlen felismerése, és tűzbe hajítása alapozta meg (ezért különösen vicces, ha valaki Szabó Lajos tanítványaként emlegeti).

Magát a gondolatmenetet eszem ágában sincs itt ismertetni, egyrészt aligha bírnám terjedelemmel, másrészt tévútra vinne. Hogy ezt illusztráljam, egy apró részletet azért megmutatok. Hamvas a Csütörtöki beszélgetések egyik gondolatmenetében játszik el azzal, ki a hibás a megváltó kereszthaláláért. Mereskovszkij nyomán arra jut: Channan az, János evangéliumából, a visszavonult egykori főpap, aki már rég nincs a porondon, de a befolyása alapvető. A háttérhatalom, amely az életünket irányítja, és tanácsba csomagolva parancsol. Ez a láthatatlan Channan, ez, aki a helyzetet tökéletesen értette, aki nem volt megbízhatatlan, nem volt gyarló, ez a nem előretolt állásban, hanem a háttérben tartózkodó Channan, akinek még hatalmi pozíciója sem volt, s így meg se lehetett fogni, aki helyett bárki támadta volna is, mindig csak egy előretolt bábuját találni, mert ő a követhető vonalak mögött messze túl élt, Júdea egész magatartásának letéteményese, az egész ország sorsának értelmi szerzője, az iniciatívák és intenciók magja és kiindulópontja - ez volt Channan, a tettes.

A Sarepta egy adott pontján kiderül, maga a kérdésfeltevés rossz - így evidensen a válasz is. A jelenlétemben vagyok, csak ez, csak ez az egyetlen biztos, a vagyok, a többi irodalom; adott esetben rossz ponyva, krimi, hiszen azt firtatja, hogy ha én áldozat vagyok, ki a gyilkos. Ez a rossz kérdés és rossz válasz a klérusé, amely korokon át prostituálta a megvallást. Persze az ellenkezője sem igaz, hogy hajlamok, azaz a biológiánk kényszerei, vagy társadalmi mozgások és csoportlélektan - ez a rossz válasz Hamvas szavával a szcientifizmusé, amely prostituálja a tudományt. Hiszen egy hazugság szöges ellentéte sem lesz a priori szükségképpen igazzá (s mindez nem jelenti azt sem, nem járkálnak közöttünk Channan léthelyzetére emlékeztető figurák, mert persze miért ne - bár azt minden igazi konteó-hívőnek tudnia kéne: ha rámutathat valakire, ha plakátra kasírozhatja, az biztosan nem Channan).

Szóval ez a példa csak ízelítőt adna - a gondolatmenet nem erről szól. Olvasd el. Nekem ez leginkább hitvallás, egyfajta konkrét és személyes (memoár- vagy vallomásjellegű saját koszoktól mentes) magyarázat nélküli, alapvetően értelmi tisztázása egy alapállásnak. Részt venni. Közösséget vállalni. Feltárása, miért döntött úgy egy gondolkodó, különállásában belső büszkeségeket nevelő, kertjében jól ellevő, hatalom által tovább nem zaklatott mellőzött, hogy elmegy raktárosnak Tiszapalkonyára. A meglelt és elveszített közösség kötelezettjeként - aki rájött, nem élhet külön, nem építhet barlangot sem aszkézisből, se életszerelemből - mert ugyan egyetlen dologban biztos (hogy vagyok), de azt is látja már, hogy nem külön.

Ez a könyv számos szerep, közte a saját artisztikus irodalmi vágyak (nem mellesleg szeretett olvasmányom, a Karnevál) letétele a magas polcról, a puszta földre. Feltárása annak, valaki hogyan fogalmazza meg elkerülhetetlenségét, hogy széles és másoknak szóló gesztusok nélkül (értelmetlen ágálás, vagy provokált mártírium helyett kvázi magának) megvallja Krisztust. A szavakat tényleg sokszor Szabó Lajostól és ezer más szellemtől kölcsönözve - de a szavak ilyenek, én is úgy kölcsönzöm őket, amikor erről a könyvről beszélek. Egy felismerésről, aminek szerintem alapvetőbb élményi gyökere is lehetett, mint a végiggondolt szavaké, amelyek betódultak az elégetett szemlélet megürült helyére. Valahogy nekem süt ebből a szövegből egy élmény, amiről a szerzője nem beszél - mert megértetni akarja magát, nem hitelesíteni. Kapiskálok erről valamit, de ezt - mivel Hamvas hallgat róla - jobb, ha én is a saját csöndembe göngyölöm.

A Sarepta az életmű valódi, tudatos fordulópontjának meglepően tárgyilagos összefoglalása, jóval kevesebb indulat fűti át, mint amennyit megérdemelt volna a helyzet, sőt, igazából teli van reménnyel. Nagyon sok prognózisa másképp alakult - bizonyos nézőpontból talán még keserűbbre, hiszen további reményektől fosztott bennünket a saját beteljesülésük. Tényleg meg kéne tanulni Hamvas Bélától, hogy örüljünk ennek: hiszen legalább néhány illúzió holt súlyától könnyebb így a szellem Noé-bárkája.