Tőrbe ejtve - Ébredj fel, halott ember (film)

Kedves ismerősöm, Székács Juci fogalmazott így a filmről: Nagyon vártam az új Knives Out filmet (bár a második nem tetszett, de az első nagy kedvencem, és bíztam Rian Johnsonban, hogy megint nagyot fog gurítani), de arra nem számítottam, hogy ekkora spirituális élmény lesz. A csavaros bűntény és a szarkasztikus jellemrajzok mellett ugyanis ez a film nem kisebb dolgokról szól - őszintén és szépen -, mint az egyház valódi feladatáról, a lelkipásztori szolgálatról, az új emberünk állandó küzdelméről az óemberrel és a Krisztusban megtapasztalt kegyelemről, ami mindezeket átfogja. Színtiszta evangélium egy szórakoztató filmben, ami még izgalmas és vicces is. Ugyan az adventi időszakban jött ki, de már most borítékolom, hogy legalább akkora húsvéti klasszikus lesz, mint amennyire kötelező karácsonyi darab a Die Hard vagy a Reszkessetek, betörők. Ez a réteg valóban nagyon komolyan érintett engem is (bárcsak tényleg sokszor lejátszott klasszikus lehetne...).

De odatenném mellé a hitetlen, a ráció emberének mértéken felüli tisztességét is. Ahogy a bűnfejtő átéli a maga damaszkuszi pillanatát, az tényleg fenomenális, főleg, mert az oda vezető út stációit is (mind a tizenkettőt) alapos gondossággal komponálták ebbe a (taláros téma ellenére) meglepően üdén ütős kis szösszenetbe. Hiszen ez is feladat – és a vallás valódi (társadalmi) szabadsága, amikor észreveszi a megfejtés pillanatában a bűnöst, és hagyja működni a hitét. Mert a gúny, a felsőbbség, az értelem gőgje helyett ez is út lehetne, kellene legyen: tisztelni a hívatottságot abban, akinek erre van szüksége. Hiszen újszövetségi értelemben nem fanatizmus, nem elvakultság, nem farizeusság vagy menekülés feltétlenül hinni. Ebből a bájos kis krimi-ujjgyakorlatból a hitet teljesen feleslegesnek megélő ember is tanulhat – hogy például a neki felesleges nem evidensen káros, hazugság, butítás. Hogy a „mese” nem alapjában egyenértékű például a propagandával. Ha nincs magyarázat, mese szövődik a dolgaink köré. És azt a rációnak is illik belátnia, hogy számtalan dologra nincs magyarázat.

Mondjuk ebben a krimiben pont van – de ez műfaji követelmény. Rian Johnson pofátlanul tehetséges ember – az újra- és újranézés minden esetben további képi- és forgatókönyvi gegeket tárt fel, tényleg pokolira szórakoztatóra sikerült a móka, ha hagyod magad vinni általa. Ami valószínűtlenség benne, az a műfajé – s ami valódi, azok tényleg élő emberi gesztusok, egészen magas nívón eljátszva. Miközben ezek a játszott figurák egytől egyig karikatúrák is – típusok gonosztükrei, ami megint mesterszintű krimi-írói gesztus. Az a jó, hogy a kockáról kockára kitalált képömlés ennek megfelelő keretet ad, a filmi ritmus végigvisz a legvalószínűtlenebb gegeken is – s miközben a bűnügy (és megoldása) a végén megkapja a maga erős valószínűtlenségi faktorát is, rá lehet ébredni: a mese, a szórakozás, a szétszóratás közben tanítás is. A jó mese mindig.

A szériának eddig is az egyik ereje volt a remek szereposztás, itt tényleg csúcsra lett járatva. Josh Brolin dörgedelmes telitalálat, Josh O’Connor még inkább az – mert a vívódásai sose tolakodóan, de minden gesztusában ott figyelnek. Igen, ez tényleg ilyen: a dörgedelmes ó-ember harcosan hiszi az igazát, az újszövetség embere keresi, a kétely és bizonyosság folyamatos metszéspontjában. A templom rabszolgája, Martha minden kockáján éli a saját ó-emberségét; Glenn Close nem tud nem jó lenni, de itt a legjavát adja az átlényegülésnek. Amúgy a nyomozóösztön bennem (a muszáj, hogy értelme legyen mindennek egy ilyen krimiben, mert ez különbözteti meg az élettől) azt mondatja velem, hogy ő az egész katyvasz megalapozójának, a diabolikus nagyapának, Reverend Prentice Wicks-nek szerelemgyereke, a megkísértett örökös, Grace, a szajhakurtizán (imádom ezt a nyelvileg baconszalonna jellegű fokozást) féltestvére. Adna ehhez az egészhez még egy farkakkal (pardon, rakétákkal) telifirkált vajszínű kripta-árnyalatot.

A harmadik rész fényében az a mókás gondolatom támadt, hogy Rian Johnson eléggé céltudatosan viszi bele Benoit Blanc segítségével a nézőt a korunk legfeszítőbb kérdéseibe (mondjuk így: erősen amcsi szemüvegen át – de hát ha egyszer amcsi), s miközben olykor pofátlanul felkavaró módon szórakoztat, egy halom dolgot feltár. Az első részben a gazdagság nevetséges felelőssége és a bevándorlás; a másodikban a tech-milliárdosság mindent is lehet-je, a harmadikban a megvallás fonnyadó katalógusa kapott görbe tükröt, kíváncsi leszek, hova nyúl negyediknek. A magam részéről szórakoztatónak találom, hogy az Üveghagyma sokak szemében volt lejtmenet – mondjuk én azt is nagyon szerettem, csak sikerült egy halom jó és fajsúlyos móka közt találkozni vele, s így jobban érzett rajta a hab-patronszag. Mert azért ezek a filmek szórakoztatni akarnak elsősorban, szétszórni a gondjaid közül, pici ember, néző, befogadó, fogyasztó. Az más kérdés, hogy össze is rakódnak valami többletté, ha hagyod.

Igazán komolyan megtisztelő a vége. Az örökségünk tényleg Krisztusban van, ami a hit embereit illeti – és a folyamatos kísértés is így van jelen az életben, feloldhatatlanul. Mert amúgy a szentírás tanításának ez a veleje: úgy nem vagy egyedül, hogy nem lettél bűntelen, nem mos tisztára a megvallás – csak áldott a belátással: valaki ebben a bűnös állapotodban is magához ölel. És igen, ez jelentheti a cinizmust is: Isten úgyis megbocsát, mert az a mestersége. De ne feledjük, az ateizmus is jelentheti azt: ha csak űrbe vetett jelentéktelen parányok vagyunk mikroszkóp alatt se látszó tettekkel, akkor minden megtehető. Épülhetnek gázkamrák, demonstrálhatjuk a képességeink megatonnás, fertőző robbanással. A választás e tekintetben nem a hívő privilégiuma. Hogy elviseli-e a kétely folyamatos jelenlétét, vagy végül, nehéz időkben, legvégső esetben mégis kiműti Krisztus alma-szívét a faragott bordák közül.

Minden, mindenhol, mindenkor - Film

Ha volt pillanat, amikor a világom előtt teljesen banális okokból álltam totál értetlenül, biztosan ilyen volt, mint amikor fülembe jutott a híre: tarolt az Oscaron. Főleg, mivel addigra láttuk A sziget szellemeit, hírelték a Tárt, az Elvist, bitang jó híre kelt a Nyugaton a helyzet változatlan sokadik adaptációjának – sőt, Timi látta A Fabelman családot, és meg volt győződve róla: elviszi a díjakat, pusztán az életmű általi tiszteletből. Ezt a filmet nem láttuk, és ennyivel össze is foglaltam, miért lehettem akkor így értetlen. Megnéztük végre – és azt kell mondjam, most azt nem értem, miért mondta rá Nyáry Krisztián (akit becsülök) ezt: a valaha általa látott legeslegrosszabb film. 

Azaz van, hogy érteni vélem, vagy legalábbis sejtem, miért mondta, azaz lehet egy olyan változatom a multiverzumban, aki kapiskálja – és kissé távolabb a meghozott döntések felmérhetetlen útvonalán lehet egy olyan alteregóm, aki pontosan érti. Ja, és: a spektrum másik végén biztosan van olyan is, aki úgy is gondolja, mint a formabontó íróéletrajzok atyamestere.

Mert a Danielék pont ezzel játszanak a multiverzumukban: minden döntésünk létrehoz egyet belőlünk, aki mást választ, és mindanyiunknak így alkotunk, mi emberiség kismillió párhuzamos szövevényt. Ahol mindent egy picit másképp gondolunk, és ettől másképp is cselekszünk. Ebben igazából semmilyen új ötlet innováció nincs, sőt. És ez a kvázi eredetiség-deficit (kizárólag ebben az értelemben) az egész filmre igaz. Hiszen tisztelgés és fricska, idézet és parafrázis, idepottyantott poén és dráma szakadatlan ömlése. Ez a ruha a filmen. Amit öltöztet, a történet szintén nélkülöz minden újdonságot. Az is vékonyka, teljesen banális mese a család fontosságáról, egy az adófizetéssel bajlódó kínai bevándorló anya, a tutyimutyi férje, a leszbi lánya, meg a szenilis apja által alkotott, teljesen diszfunkcionális család egy totálisan köznapi módon halmozottan hátrányos, egymásra torlódó halogatások által dagállyá duzzasztott, röhejesen köznapi válsághelyzetének bemutatásán át.

Csakhogy ezt a vizuális töménységet (ami önmagában eredeti) videoklip se vállalta teljes hosszban eddig, nemhogy mozifilm. Árad belőle a jelenetbe zsúfolt utalás, hatalmas tömegben, folytonos újranézést provokálva, hiszen ekkora adagban csak a töredékét képes befogadni az agyad. Ezért lehet a tiktok-twitter-meg-egyebek generációjának filmje: az egész sokrétű, mémszerű, rövid, tömör „posztok” pillanataiból lett egymásra hányva; a töménységi fokát sem ötletben, sem vágásritmusban nemigen közelíti semmi. Miközben odaköszön, mindent parodizálva meg is valósít: családi dráma és kung-fu film, sci-fi és disztópia, világmentés és lúzer realizmus egyszerre; minden harsánysága ellenére hallatlanul átgondolt, elemi szinten. És tényleg – mondjon nekem olyan filmet valaki, ahol egyszerre történik vizuális kalapemelés a Kung Fu Panda és L’ecsó, meg Wong Kar-Wai életműve előtt (hogy csak egy hallatlanul morbid példát mondjak).

És a teljesen banális körülmények között szétesni készülő mosodás-család története is elemelődik ettől a tálalástól. Ez a banalitás amúgy is „a csodálatos legtöbb” lehet a maga szikár módján (ahogy például A nomádok földje alkotói ragadták meg), de ez ritkán szólít meg egy mai tinit. Ez a látványözönbe lógatott mesemód viszont megszólítja őket. Hogy a kibeszélhetetlenségek egy ponton úgyis átszakítják a gátjaik. Hogy engedhettél el? kérdezi az apját (pontosabban annak az alfa változatát) e filmben a lánya, feltéve végre ezt a kérdést, amit sokkal-sokkal előbb kellett volna. A létünk ezeken a hétköznapi elnyelődéseken áll, vagy bukik – és a hétköznapokon, amikor megtörténnek. Az unalma ellen egy nézetben mindannyian szuperhősnek képzeljük magunkat az életünkben, s ha ennek a képzelgésnek látod ennél (meg a számomra örök ikon A Jamada-családnál) pontosabb verzióját, légy szíves, szólj rám, vevő leszek rá.

A díjra visszatérve: az én favoritom A sziget szellemei volt – kedvről, kedvességről e filmnél ezer árnyalattal gazdagabban mesélve egy sokkal pontosabb filmnyelven, szoborszerűen szikáran. De azt sem nézi kedvvel egy mai fiatal – unja, nincs meg a háttérismerete 1923 Írországáról és nem ér rá megszerezni: a mélységek rejtve maradnak előtte. A Minden, mindenkor, mindenhol meséje a kedvesség fontosságáról az eszelősen sűrű filmkockákra, a maga felszínesnek tűnő megközelítése „alá”, a fiatalság szeme elé „rejti” a maga értelmet fényleni segítő mélységeit. Ahogy a kanyon látványa a két kőnek, úgy nyílhat nekik az egész. A szeretet-kungfuból például, aminek ölelés a harci pozíciója. Aminél szebb idióta poént én még nem láttam soha filmen. Hiszen még egy kiszáradt aggszűz adóellenőrt is beleránt a szeretetbe...

És még valami a végére. Ez a film egy egybefűzött trilógia-paródia, a slusszpoénnal, hogy a mindig „leggigantikusabb durranás” záró epizód itt tulajdonképpen két pár perces filmes mondat (már ezért a nem is rejtegetett poénért csókot érdemelne a homlokára a két rendezőidióta). Anno a rajongó ujjongott bennem, amikor A Gyűrűk Ura kapta az Oscar-ívet, tudván tudva, hogy esztétikailag abban a mezőnyben is érdemtelenül. Mindennek fényében, amit írtam, azt hiszem, érteni vélem az Akadémia választását, e (nagyon sok minden közt) trash-paródia egekbe emelését; úgy vélem, ennek fényében teljesen megérdemelten tarolt. Megszólított, és moziba vinne egy generációt, akiket már nem visznek a szüleik, és annyi egyéb kézbe vehető könnyebb út csábítja őket. Végül tényleg szívből gratulálok minden, de minden szereplőnek: külön Stephanie Hsunak, amiért esendő kislányból szívtelen gyilkossá lényegült egy fejbiccentés után, hogy aztán újra emberré essen szét, Ke Huy Quannak, aki tényleg szívből kedves ember lehet, és Michelle Yeohnak és Jamie Lee Curtisnak, amiért mindketten ezredszerre bizonyítják, hogy nem férnek semmiféle skatulyába.

Úgyis újranézzük... A felét se fogta még fel az agyam.

Tőrbe ejtve - Az üveghagyma (film)

 

Valahol tényleg nagyon vicces, hogy erről makacsul beszélni akarok, annak fényében, amit A sziget szellemeiről írtam (nekem a tükör, amibe belenézhetek), meg amit a Babylonról (a tükör, amiben az álomgyár nézegeti magát), s amit Timi fogalmazott meg gyengéden Spielberg legszemélyesebb vallomásáról (ahol egy rendező illegeti magát a tükre előtt). Merthogy ezekhez képest ez tényleg egy szép, nagy, átlátszó üveghagyma, semmi mást nem tud és akar, mint megmutatni a rétegek átlátszó szépségét – még úgy is, hogy eljátszik közben a rá eső fénnyel, lepleket feszít a rétegek közé, és azokat rendre ügyesen rántja le. Vicces, mert ez a műfaji film maga, a szórakoztatás, azaz valami, ami szétszórja a fényt, a figyelmed: mutat neked egy nem tolakodó, szerethető szivárványt – tényleg gyönyörűt. Mert miközben átlátszik, nemcsak vállaltan műfaji, de a paródiája is a saját műfajának, és tényleg van egy rétege, ami a maga átlátszó módján a saját látszatainkra reflektál, celeb-léttől mindenféle ön- és egyéb megvalósításokon át a (pénzcsináló) zsenikultuszig.
 
Az első Benoit Blanc-mozi, a Tőrbe ejtve nagyon tetszett, mert pont ez az utóbb említett rétege volt pazarul gazdag, a gazdag-gyerek szindrómával például, ahogy a Thrombey család minden tagja illett egy-egy sémába, pont annyira kilógva, hogy legyen életszaguk is. Az ott elkapott társadalomkritika finoman benne maradt a klasszikus krimik e téren megszokott, vékony rétegében, mégis, remekül ült és minden tanmese-jellege ellenére adott egy vastagságérzetet a sztorinak. Főleg mivel a legapróbb részletekig támogatta minden képre kerülő, apró kis részlet. És nagyon szerettem a nyomozó figuráját benne, mert Daniel Craig a Bondok után természetesen abba a vérgőzös valóságimitációba is visszakacsintgatott, pont azzal, amennyire itt kompementere volt az amúgy full időszerűtlen, öltönyös, macsó harcosnak.
 

Az alkotógárda mindent megtett, hogy e téren most se érjen csalódás. Csak valahol kevesebb lett az elérhető hatás, attól, hogy az első film fényében tudtuk, mire számítsunk. Langyosabb és feszültség-mentesebb lett az egész, hiszen tudhattuk: lesz haláleset, meg nyomozás, meg nagy leleplezés a végén; tényleg nem vártunk mást ezen felül – és valójában nem is kaptunk mást ezen felül. Pedig amúgy a forgatókönyv és a rendezés is mindent megtett, hogy csavarjon ezen: leleplezést hozott az elejére, a gyilkosságot becsavarta egy szinte dél-amerikai szappanopera-fordulatba („és kiderült hogy Isaura, meg Milly ikertestvérek...” ), a nyomozásról kiderült, hogy teljesen másról szól, mint amire az elején felkészítettek – és mindezt tényleg ügyesen variálták ebben a lehántani való átlátszóságban. A képek megint aprólékos gonddal lettek gegekkel telerakva – szóval igaziból ne is legyen bajom ezzel a kevesebb hatással, amikor a kevesebb is ennyi.
 

Hiszen amúgy az odamondogatásban most is remekül választ és talál el célpontot az alkotógárda. Ezek az önmegvalósító zsenik, akik a jelen pénzügyi világ csodagyerekei voltak, nagyon sok tekintetben tükörbe nézhetnének, ha veszik a fáradságot, és eljátszanak ezzel az üveghagymával. Persze marhára nem érdekli őket – gondolom. Valójában szerettem ezt a réteget, megint, mert legalább annyira vitriolos lett, mint az első filmben, és ha az álomgyár viszonyait fejben tartom, sokkal bátrabb tett. Hiszen a karikatúra tárgya most nem egy szinte agyban redneck republikánus gazdag-gyerekkórus, hanem... Hm. Megállíthatna ebben a gondolatmenetben, hogy a techguru újgazdagok twittergyilkos díszpintye épp átigazolt mostanában; tehát az álomgyár megint a saját mintakövetése mentén karikíroz. De ne legyünk igazságtalanok. Itt a polkorrekt mi kutyánk kölykei is megkapják a végén a magukét.
 

Szóval valójában nagyon tetszett, csak szerencsétlenségére azóta megnéztem pár olyan mozit, ami ezt az érzést nagyon a helyére tette. Azt hiszem, számomra ez az első film és a folytatás közti legkomolyabb különbség; az első filmet így nem mosta le semmi, még mindig a számban van az íze. Lehet, picit múlt ez a színészeken is – bár legalább annyira neves a gárda, már egy másik generáció; legalább annyi tehetséggel, de jóval kevesebb alázattal adják elő magukat. Edward Nortonnal az élen. Sebaj. Ha lesz belőle harmadik, biztosan megnézem. Mert ha úgy is érzem, picit hullámvölgy ez a folytatás az elsőhöz képest, a műfaji mozik gazdag mezőnyéből még mindig toronymagasan kiemelkedik. Tényleg lehetne Benoit Blanc kalandjaiból széria. 

 

Ne nézz fel! - Film

Nagyon ritkán vagyunk ennyire naprakészek... Hirtelen jött ötlet volt, hogy ezzel a filmmel szentestézzünk, és úgy kitett, hogy azonnal megnéztük még egyszer. Nem szeretném érlelni se, sőt, örülök, ha kijön belőlem a vakcinációja – már amennyire képes leszek kiírni magamból. Merthogy ez egy kiváló film, ezért néztük meg kétszer, meg azért, mert elsőre tényleg kitett, mint egy vírusra ráadott oltás. Neked is csak ezt tanácsolhatom, nézd meg minél előbb, és lehetőleg úgy, hogy csak annyit tudsz róla, amennyit mi: Jé, egy premier! Szerepel benne Meryl Streep, meg Cate Blanchett; Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio a főszereplői, feltűnik benne Mark Rylance meg Timothée Chalamet. Ráadásul szatíra, Adam McKay írta és rendezte, van benne csillagászat, nézzük meg. Friss távcsőbirtokosként amúgy is folyamatosan azon jár az eszem, hogy felnézzek, amit remekül akadályoz eddig ez a nem túl kegyes decemberi időjárás, hát nézzünk fel, legalább a filmen át; ne engedjünk akkor ennek a felszólításnak! Szóval csak azt mondhatom, nézd meg minél hamarabb, és ezt a cikket se olvasd tovább, ha nem láttad, mert tényleg úgy üt igazán, ha még az előzetesét se láttad, ahogy mi (bár én simán végigolvasnám a helyedben ezt, ha te írnád, és én olvasnám, mert a film másodjára legalább annyira betalált).

Tényleg úgy felkavart, mint a rosszkor beadott vakcinák - hiszen miközben nagyon régen nem szórakoztunk ennyire jól egy szatírán (óriásiakat röhögve a valóság-ízű karikatúrán), keserű, mérgezett szájízt hagyott. Mondhatni, nálam ezzel elérte a célját. Mert ez egy tökéletes katasztrófafilm bohócjelmezben, minden Melankólia nélkül, de körülbelül ugyanazzal a kegyetlen menekülhetetlenséggel, Deep Impact bunkerei, meg Armageddon olajszagú mentőcsapata nélkül, ami Lars von Trier filmjét is (über-nyomasztó volta ellenére) kedvessé tette nekem. Mert amúgy körülbelül tényleg ennyi esélyünk volna, ha egy ekkora égi ajándék csókolná homlokon a bolygót: megkereshetnénk a módját, hogyan kell jól csinálni az apokalipszist. Az összes filmben látott (és egyéb, megvalósítható) mentés-kísérlet a jelen technológiai szintjén kevés volna egy 10 km körüli átmérőjű bolygóölő ellen, ezt nem árt tudni (bár amúgy tényleg léteznek erre is vészforgatókönyvek kormányzati fiókokban). E tekintetben ez a film tényleg komoly bravúr, mert megmutatja, hogyan kell jól csinálni az apokaliptikus filmet – ráadásul hogyan lehet úgy, hogy a (tökéletesen elénk pakolt, fullasztóan erős) drámai csúcspont után két másodperccel visítva röhögj a dolog egy másik aspektusán. Hogyan lehet úgy utóiratot fűzni egy vége-filmhez, véget a véghez, hogy a térded csapkodd tőle, és elégtételt érezz, amikor tényleg vége.

De ennek a filmnek a valódi ereje nem ez a tényleg-vég. Valójában bármilyen fenyegetés felfedezésének világ elé tárására ráhúzható. Annyira jellemző, hogy pont ez a telitalálat jelleg mérgezett benne. Gyönyörűen tükrözi a médiát, a közösségi hálót, képben és hangban bődületesen ötletesen; a politikai oldalakat és vakságaikat (Ne nézz fel!). Ritka pontos pofont kap benne az amerikai elnöki rendszer - és nemcsak a trumpista áthallásokban -, patriotizmustól polkorrektségig a karikatúra egyszerre tipizál és jelenít. A műfaj legjobb hagyományai jelennek meg benne valami hallatlanul friss, kortárs ízzel. Nem csoda, hogy a színészek lubickolnak benne, a teljes menazséria kifogástalanul túlteljesít (megjegyzem, amúgy a legnehezebb dolga Jennifer Lawrence-nek van, amikor ebben a beteg keretben egyetlenként mindvégig egy felelősségérzettel vert, józan csillagász-hallgatót, doktoranduszt játszik el – ő a legkevésbé karikatúra, de nagyon komolyan a helyén van, amit művel). Nekem külön kedvencem lett Mark Rylance milliárdosa – bár azon elgondolkodtam, a mintaadójaként miért Steve Jobs jut az eszembe, és nem az űrbizniszben egytől-egyig nyakig benne jelleggel érintett friss generáció, Musk, Bezos, meg a többiek...

Szóval ez a szatíra durván etalon. Mert tényleg ezért lehetetlen szinte bármilyen jó szándékot a jelen keretek között nagy nyilvánosság elé tárni. Ha Jézus mostanra időzíti a második eljövetelt, hát így jár majd anyátokkal. Tetszési indexek által meghatározott, nem kicsit beteg minták mentén túlműködő hírdömpingünkben ilyen drótokon rángatnák. Szerintem elég sokat ülne kormányzati nemiszervek autóinak hátsó ülésén, zsákkal a fején, eltüntetésre várva. Hacsak nem lesz belőle popcorn, popsztár, hogy így cameózzon bele egy real time vetített show-ba, egy igazán utolsó búcsúkoncertbe, ahogy Ariana Grande és partnere (sajnos elfelejtettem a nevét...). Eredetileg ide akartam tenni a film előzetesét, a végére, de jobb helyen van itt ez a dal, ezzel a szöveggel. Körülbelül tényleg ezek vagyunk... Csápolunk neki (nekik, az összes felelős nekiknek) a nézőtéren, az összkép valódi ismerete nélkül, konteók között, katasztrófaturista pozícióban, holott mindez tényleg velünk történik. És ahogy elnézem, üstökös se kell hozzá, hogy velünk történjen.

Tőrbe ejtve - film

A sikerlistás vén krimiíró a 85. születésnapjára rendezett családi parti után igen teátrális módon öngyilkosságot követ el – ami amúgy az összes családtagnak kapóra jönne, hiszen ott vannak a milliókat fialó kiadási jogok (végre el lehetne adni a filmeseknek), ott az „ősi családi fészek” a maga morbid amerikai kastély-mivoltával, a vaskos megtakarítások... Csakhogy nincs mindenki meggyőződve róla, hogy tényleg öngyilkosság történt, hiszen valaki felbérelte a legendás magánnyomozót, Benoit Blanc urat, hogy szimatoljon körül. Persze mindenki hazudik, persze mindenkinek volna indítéka – talán egyedül az ápolónőnek, Marta Cabrerának nem, akit a család szinte családtagnak tekint (szinte...), hiába bevándorlók leszármazottja (ahogy amúgy az Egyesült Államokban szinte mindenki...). A nyomozó persze nem hiába szimatol – van minek kiderülnie, a szokott, csavaros, utolsó pillanatokig meglepetéseket tartalmazó módon. Amit persze mi, nézők folyamatosan látunk (vagy azt hisszük, hogy látjuk), hiszen ez klasszikus krimi, ami a napjainkban játszódik ugyan, de minden ízében maga a zsáner – szerencsére kizárólag a legjobb pillanataiból összegyúrva.

Valahol természetes, hogy erről a filmről mindenkinek Agatha Christie jut az eszébe, mert az alaphelyzete és az egész szerkezete olyan, mint a krimi koronásának bármelyik könyve – csak nagyon amerikai módon. Azaz van benne enyhe akcióparódia, az utóbbi idők leg-kacagtatóbb autós üldözése, meg Chris Evans (aki szerintem pokolira élvezte, hogy immár nem Kapi); de nekem fontosabb, hogy fanyar társadalomkritika is (nem fekszi meg a gyomrot, de ül), olyan, mint amivel anno Poirot megálmodója fűszerezte a maga detektívtörténeteit. Mert ez a család igazi önmegvalósító, „saját lábon álló” gazdaggyerekek gyülekezete, akik egytől egyig függnek aputól. Mert minden oda nem illő arcunkba tolás nélkül kap közben pofont a Trump-éra, a polkorrektség, az elidegenedés; ez a habkönnyű szövet néhol (olykor csak odavetett félmondatokban, de) nagyon súlyos dolgokat is elcipel magán. Mert azért könnyű és könnyen emészthető, teli ízléssel markolt (és ritkán, de indokoltan direkt, és szó szerint gyomorforgató) vígjátéki elemekkel.

A legnagyobb erénye a forgatókönyv – és én egyáltalán nem csodálom, hogy Rian Johnson nem engedte ki kezéből a rendezést. Minden kockája, a legapróbb kis képi momentuma végiggondolt, odabeszél a történéshez, vagy épp ellenpontozza azt; abszolút megéri újranézni, mert ellentétben annyi klasszikus krimitörténettel, nemcsak a csavarok tartják. Ennek a szórakoztatásunkra összevarázsolt, a tucat korában kézműves jegyeket hordozó kis filmnek lelke lett ettől a precíz odafigyeléstől. Lubickolhattak benne a színészei, mert volt hol, volt miben – és nem akármilyen gárda üti le itt a felkínált magas labdát, szívvel-lélekkel hozzátéve a magáét. Nem sorolom fel őket egyenként – de hogy mennyi ésszel lettek kiválasztva, azt Christopher Plummer példája mutatja a legjobban (akinek sajnos ez lett az egyik utolsó filmje – béke vele, igen szerettem), mert a vén író, Harlan Trombey szerepében még az „ölébe hullt” Paul Getty figurájára is visszakacsinthat, A világ összes pénzéből. Így játszhat egykori szerepekkel, meg az egész színész mivolttal Jamie Lee Curtis is, miközben igazán parádésan hozza a nagy író „sikeres” (sikeresen, félelmetesen árnyaltan újgazdag) lányát, Lindát... A film igazi súlyát persze Ana de Armas viseli, Marta szerepében – szerencse, hogy nem roskadt össze alatta.

Nagyon örülnék neki, ha tényleg széria lenne belőle, már csak Daniel Craig miatt is, mert piszok jól áll neki ez a „Maybe” Blenoit Blanc figura. Remek élet lenne Bond utánra. Tényleg nagyon örülnék neki, mert ez a film odakerül a nehéz napok után felüdítő újranézendők közé – és jó volna ezekből még néhány. Persze meg kellene tartani hozzá ezt a filmes igényességet, az önreflexióra és iróniára való hajlamot, és meg kéne írni hozzá még legalább egy tucat ilyen minőségű forgatókönyvet; hogy belejátszhasson az amerikai színjátszás java, jutalomjátékul... Szerintem tülekednének. Talán visszahathatna a befogadói ízlésre is, valami emberibb helyre pakolva az ingerküszöböt. Sokan akarják, Rian Johnson biztosan. Szurkolok nekik.

Rövidre vágva 24 – sorozatos-filmes vegyes

Nyilván nem okozok túl nagy meglepetést azzal, hogy 2020 nálam is a kisképernyő éve lesz – ha társadalomkutató lennék, biztos nagyon okos cikkeket írnék arról, hogy az internetes kereskedelem és a barkácsboltok mellett (hello, lakásfelújító pajtik!) a streaming szolgáltatók forgalma nőtt meg leginkább az elmúlt fél évben. A tavaszi első hullám idején, a szórakozási lehetőségek és társas események ellehetetlenülésével sokan ragadtunk a Netflix meg az HBO GO előtt – most lehet igazán hálát adni, amiért az elmúlt tíz évben a minőségi mozifilmek helyét jószerivel átvették a sorozatok, legalább van mit nézni. Jó, ebben azért vaskosan van cinizmus, tökre hiányzik a mozi, de a jelenlegi ostoba szabályozásokkal és a premierfilmek szinte teljes hiányával ez számomra most nem alternatíva. Szóval tavasz óta bambulom a képernyőt, többet, mint tán eddig bármikor, és most, hogy még nagyobb bezárkózás jön, megfejelve a tél egyébként is kuckózósabb hangulatával, még többet fogom. Kissé keserű vagyok, amiért ezzel szemben olvasni nincs agyam, de majd változik ez is. Túl sok a szorongás körülöttem és bennem ahhoz, hogy még ezen is keseregjek – a tapasztalat úgyis azt mutatja, hogy minden válság után visszatérek a könyvekhez, nem hagyják magukat tartósan félretenni. De addig is jöjjön pár ömlesztett poszt filmekről, sorozatokról, amik az elmúlt időszakban ilyen-olyan okokból emlékezetesek maradtak. Mindenről nem fogok írni, a puffogásokat meg igyekszem minimalizálni, legyen ez most elsősorban ajánlósorozat, hátha valakinek tudok tippeket adni a hosszú sötét téli estékre…
 
 

Stranger Things (Netflix)
 
Kezdjük is egy olyan sorozattal, amit szerintem rajtam kívül már mindenki látott (ennyit a tippekről). Emlékszem, még az első évad környékén az összes sci-fi és fantasy-rajongó ismerősöm teljesen odavolt ezért a soriért, főleg a harmincas korosztály, akiknek ez igazi tömény nosztalgiatrip volt. Sokáig húztam-halasztottam, egy okból: én igazából baromi félős vagyok. Horrort nem is nézek, rosszul bírom a suspense-t és hát eléggé undorodom a trutymós-trancsírozós szörnyfilmektől. Ebben meg aztán minden van. Amiért mégis néztem, és ami miatt érdemes is volt nézni, az a hangulata. Ez a sorozat tényleg olyan, mintha a fiatal Spielberg egy tiniknek szóló Stephen King sztorit adaptált volna. Nyolcvanas évek, hidegháborús paranoia, dimenziókapuk, katonai kísérletek, mutáns gyerekek, akik képesek legyakni egy fél hadsereget (plusz néhány szörnyet), de aztán kiderül róluk, hogy a lelkük mélyén ők is csak gyerekek, akik tök átlagos életre vágynak és persze néhány kisvárosi biciklis kamaszfiú, akik megmentik a világot. Háromszor. Eddig. Igazi nosztalgikus kölyökálom.
A világmentő kissrácok szörnyekkel telipakolt kalandjai mellett a sorozat egyik legnagyobb erőssége (és a folytatások egyik legnagyobb rákfenéje) a tinivígjáték-vonulat. Az első évadban még bájosan esetlen, ahogy a kísérleti laborból szökött, a külvilágban teljesen elveszett kiscsaj és a szerepjátékmániás srácok összebarátkoznak – később a szereplők felnövésével óhatatlanul bekövetkező „szerelmi” szálak már inkább kínossá teszik a dolgot. A megvalósítás mondjuk többnyire remek, a gyerekek meg tényleg tudnak játszani, szóval annyira nem reklamálhatunk, de a második évadban a szerelmétől elszakított Mike nyafogása, a harmadikban meg Eleven és a képzeletbeli vetélytársból baráttá avanzsáló Max shoppingolása és tinimagazinokon edzett fiúszívatása kissé sok. De szerencsére az orosz kémekkel szembeszálló haverok elvonják a figyelmet.
Néha fárasztott, de azért eléggé elragadott ahhoz, hogy éjszakákon át nézzem, pedig én nem vagyok az a sorozatdarálós fajta. A második évad marad a kedvencem, benne az az iszonyú badass jelenet, amikor Eleven visszatér a fiúkhoz… Millie Bobbie Brown meg az ő Terminátort idéző bevonulása, na az felejthetetlen.

 

Enola Holmes (Netflix)
 
S ha már Millie Bobbie Brown… Eleven szerepének köszönhetően a lányzó van akkora sztár, hogy forgathatott magának egy Sherlock Holmes-fanficet a Netflix pénzén. Persze volt ennek a sztorinak előzménye Nancy Springer tollából, de Enola Holmes szerepét mintha direkt MBB-re írták volna. A sztori is pont olyan, mint egy tinilány fantáziájából kipattant fanfic, Sherlock Holmes eddig ismeretlen kishúgának főszereplésével, aki, miután kitör a szociopata idősebb bátyja által rákényszerített nevelőintézet rabságából, könnyedén bebizonyítja, hogy mellesleg jobb detektív, mint a világsztár fiatalabb bátyó.
Az eltűnt anyja keresésére induló Enola története teljesen súlytalan, de roppant szórakoztató. Persze nem árt, ha az ember félre tudja tenni mindazt, amit Sherlock Holmes-ról eddig tudott (keményvonalas rajongók inkább ne is nézzék meg még az előzetest se!) és nagyvonalúan túllép azon, hogy egy tizenhat éves lány nyomozása dönti el a választójog kiterjesztéséről szóló parlamenti szavazást (eképp az épp forradalmat szítani készülő korai szüfrazsett-mozgalom, s kis túlzással egész Anglia sorsát). Van az egésznek egy ilyen „ahogy azt Móricka elképzeli” jellege, na. Ettől függetlenül az egész valahol bájos. Főleg a könnyedségének és a gyakori kikacsintásainak hála. Enola viszi a hátán a filmet, aki ki-kiszól a nézőknek, narrálva saját küldetését, megosztva velünk dilemmáit (vajon melyik irányba induljon?), bevonva a nézőt is kis játékába. Mintha csak azt mondaná: gyertek, játsszuk azt, hogy nyomozók vagyunk.
És ez teszi az egészet szerethetővé. Hogy egy percig sem veszi komolyan magát. Így aztán az, hogy detektívsztoriként értékelhetetlen (mert hát a megoldás tényleg faékegyszerűségű), hogy túl nagy a tét és hogy a történelmi szál hiteltelen, eltörpül amellett, hogy az egész egy kedves délutáni mese. Valami olyasfajta könnyedség és gyerekes báj jellemzi, amire mostanság azért elég nagy szükségünk van.
 
 

Csodatévők - Miracle Workers (HBO)
 
S ha már könnyedség és humor… Mi van akkor, ha a Mennyország is csak egy munkahely, ahol átlagosan kiégett irodisták iktatgatják az emberek fohászait, a céges bulin berúgva elindítanak egy-két tájfunt, fogadásból idéznek elő katasztrófákat és mind közül a legkiégettebb fajankó maga Isten? Hát, egy elég vicces antológia-sorozat első évada, amelyben a Föld nevű bolygót majdnem felrobbantja egy előléptetésért hajtó kezdő angyal, de hálistennek sikerül megmenteni és még a Teremtő is felnő végre a feladatához. Az a párszáz angyal meg, akik már rohadtul unják a munkát és igazából drukkoltak a robbanásnak meg a korkedvezményes nyugdíjnak, keccsölhet tovább. Igazából a Földön játszódó részek teljesen érdektelenek, a két kiszemelt szerelmes pedig, akiket botcsinálta angyalainknak össze kellene hozni, rém idegesítő, de ők amúgy is csak katalizátorai annak, ami „odafent” történik. Az meg egyenesen zseniális. Steve Buscemi gyermeteg, léha Istene mindent visz – bármilyen röhejesen hangzik, az évad az ő felnövéstörténete, avagy felelősséget kell vállalnunk az általunk létre hívott bolygóért és lakóiért, nem beszélve a ránk bízott cégről és annak dolgozóiról. Azt meg igazán megnyugtató látni, hogy az angyalok is éppolyan idióták tudnak lenni ebédszünetben, mint mi.
Antológia-sorozatról lévén szó, a második évad teljesen más keretek között játszódik – ugyanazzal a szereplőgárdával. Ha az első évad a Buscemi játszotta Isten felnövéstörténete, a második a Daniel Radcliffe által alakított tökéletesen életképtelen Chauncley hercegé. Alsó-Homálygázló elkényeztetett, vérengző apja árnyékában élő trónörököse a szó szoros értelmében az a hercegecske, akinek még tizenévesen is felvágják a sült húsát és akinek legjobb barátja pár liba, akikkel színdarabot rendez a trónteremben. Amikor néhány véletlen folytán összebarátkozik a helyi szarlapátoló többre vágyó lányával, elkezd rácsodálkozni a palotán kívüli világra, és kezdődnek a bonyodalmak. Bár a jelenünkre való kiszólások és a virtuális és valós közösségek működésének paródiája elég szórakoztató, a második évad messze elmarad az elsőtől – és nem csak azért, mert nem történnek benne csodák. Elnézve ezeket a szerencsétleneket néha azon csodálkozunk, hogy nem halt ki az emberiség a középkorban a saját hülyesége miatt. Mondjuk erre simán rácsodálkozhatunk a saját mindennapjainkban is…
 
 

A másik út - Unorthodox (Netflix)
 
Evezzünk komolyabb vizekre. Tavasszal mindent letarolt Deborah Feldman önéletrajzi könyve, A másik út és a belőle készült Netflix-adaptáció – főleg a magyar hátterű New York-i szatmári zsidó közösség életmódjának bemutatása miatt. Az írónő ellen szabályosan hadjárat indult rágalmazás miatt, miközben a világ falta a sorait és csüngött a sorozaton, betekintést nyerve egy szélsőségesen zárt közösség életébe – és katartikus élményre szert téve a közösségből elszökő fiatal nő sorsán át. Ez így bizony robbanásveszélyes elegy, ami méltán tarthat számot a média és a nézők figyelmére egyaránt – csak épp a recepció gyakran elsiklik afelett, hogy itt bizony emberéletekről van szó. Persze, mind tudjuk, hogy a világ számos pontján élnek nők és férfiak középkort idéző elnyomásban, vallási fanatikus közösségek, kasztrendszer, vagy politikai ideológiák miatt, de az a legtöbb olvasót-nézőt meglepte, hogy a „világ fővárosában” is – pláne, hogy ennyien és gyakorlatilag egy New York egészétől független saját városban, saját szabályokkal, saját iskolarendszerrel, saját nyelvvel és elöljárókkal.
A 17 éves Esther (Feldman alteregója) ebből a közösségből menekül el házassága első évében – mégpedig Berlinbe, a gyerekkorában szintén elszökő anyja után. Az ellentét Williamsburg és a huszonegyedik századi (némiképp azért idealizált) liberális Berlin között ordító – amit a sorozat néhol elég jól, néha viszont eléggé félrekezel. Az, hogy egy ultraortodox közösségből szökő lány épp Berlinben talál új életre, új célra és egy jiddis dallal kerül be a Berlini Zeneakadémiára, szép szimbolika – traumafeldolgozásból, identitáskezelésből, a gyökerek és a szárnyalás egyensúlyba hozásából jeles. Viszont azt, hogy egy ennyire zárt rendszerből  hirtelen kiszakadó, a világról semmit nem tudó fiatal az első naptól ilyen talpraesetten és szabadan érvényesül egy idegen közegben, talál új barátokra, bonyolódik egyéjszakás kapcsolatba, sikerült a lehető leghiteltelenebbül ábrázolni. Több idő kellett volna, Esthernek is, a nézőnek is, hogy ez így működjön. Ettől függetlenül kötelező darab ez a négyrészes minisorozat, mert korunk egy olyan elhallgatott jelenségére világít rá, melyről máshonnan elég keveset tudhatunk, és mert amit az identitásról mond, azt nagyon szépen mondja. Csak a forgatókönyvön lehetett volna még csiszolni.
 
 

Kvíz – Quiz (HBO)
 
Emlékszem, a kilencvenes években mekkora kultusza volt itthon is a Legyen ön is milliomosnak, én is ott ültem szinte minden este a tévé előtt és roppant büszke voltam magamra, amikor jobban tudtam, mint a játékos, sőt, egyszer a műsorban is szerepeltem (nem jutottam a „székbe”) – de arra őszintén nem voltam felkészülve, hogy Nagy-Britanniában mekkora őrült rajongás övezte a műsort, a jelenséget, a műsorvezetőt, és mekkora közutálat és botrány jutott a műsor történetének legnagyobb csalását elkövető (vagy nem) Charles Ingramnak. Az ITV három részes minisorozata Ingram, a „köhögős őrnagy” botrányos szereplését mutatja be – a legnagyobb poén a történetben, hogy ez ugyanaz a csatorna, ami a vetélkedőt is sugározza, tehát ugyanazok készítettek bitang jó (és nem kis mértékben magát a csatornát is leleplező) sorozatot a botrányból, akiket Ingram átvert. Vagy nem, megint csak.
Mert hát valójában sosem derült ki, hogy a kvízműsorok iránt a legkevésbé sem érdeklődő és nem is túl tájékozott őrnagy, akit fanatikus felesége és még fanatikusabb sógora rángatott bele a szereplésbe, valóban csalt-e vagy sem. De a sorozat végére nem is érdekes. Sokkal érdekesebb az, ahogyan képernyőre kerül a kvízműsor (és a legtöbb hasonszőrű szórakoztató műsor); ahogy látjuk működés közben a médiagépezetet; ahogy megtervezik a lehető legdrámaibb körítést és ahogy körömrágva várják a nézőszámokat – ugyanazok, akik aztán gondosan megtervezik, hogyan lehet Ingram szereplésének felvételeit úgy manipulálni, hogy rábizonyítsák a csalást. Egyszerre hősök és antihősök a média szorgos munkásai, akik szállítják a kiéhezett tévénézőknek a mindennapi betevő szórakozás-, botrány-, borzongásadagot; és ha kell, akkor ugyanazzal a szenvtelen profizmussal járatják le a hálójukba kerülő tévénézőt.
De legalább ugyanilyen érdekes a rajongói közösségek bemutatása és szerepe, akiknek ártalmatlan időtöltésnek induló „játéka” valójában sokkal egyértelműbb csalás, mint amit Ingramre sikerült bizonyítani – ők azok, akik országos hálózatot építve, a wikipédiát megszégyenítő tudástárat létrehozva, titkos telefonszámok tucatjait üzemeltetve juttatnak be és segítenek tovább a játékban bárkit, aki hajlandó kifizetni a jutalékukat. Komolyan mondom, ennek a kvíz-szektának a működése ijesztőbb, mint a botcsinálta Ingram, a kizárólag a haszonra hajtó ITV és a kizárólag a látszatra hajtó (amúgy remekül ábrázolt) angol igazságszolgáltatás együttvéve.
 
 
Folyt köv – van még pár sorozat a tarsolyomban, maradjatok velünk 😊
 

Hová tűnt Bernadette humora?

Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.

Drakulics elvtárs - film

Megint sikerült felhőtlenül szórakoznunk egy magyar filmen - és ez önmagában nem kevés. Ma reggel is fel-felkuncogtam, ahogy eszembe jutottak a jelenetei. A korai Kádár-kor megidézett rekamiéján egy bájosan kiszámítható, de szellemes vámpírmese harapdálja benne a mai filmnyelvet. Megint réteges pite, kevésbé őrült és elemelt, mint Liza, a rókatündér volt, de erősen ugyanaz az odatettség. Képzeljük el. A korai Kádár-kor valószínűtlenebbre hangolt (miliőben még korábbra csúsztatott) paródiájába hazajön a nyugatra szakadt hazánk fia, aki látványosan nem hajlandó öregedni. Persze, hogy az elvtársaknak fáj a foga a titkára, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárssal az élen - mennyire jól jönne egy kis valódi halhatatlanság, hiszen ha Lenin élt, él, és élni fog, akkor nehogy már a pártfőtitkárnak meg kelljen halnia. Úgyhogy a magyar titkosszolgálat megkapja a feladatot: szervezze be a célszemélyt és szedje ki belőle a titkát.

Akár el is mesélhetném - nem a sztori benne a lényeg, és nem is az adja benne az élvezet forrását. Én éltem annak a rendszernek a fonnyadó, túlérett almára hasonlító végében, ahol egyre kevesebben hittek benne, de a szent rutin úgy görgette tovább a gépezetet, mintha tényleg soha nem lenne vége. Könnyű volt azonosulási pontokat találni a paródiájában, mert a tárgyvilág, a környezet rajza a maga teljes valószínűtlenségében megidézte. Az idióta mozgalmi gesztusoktól a beszédek fordulataiig, a ruházattól, hajviselettől az utolsó talpas hamutartóig minden a helyén volt benne, Bodzsár Márk és filmes csapata olyan ízzel álmodta ennek a kornak a legvadabb túlzásait egybe, hogy önmagában ez a keret megnézni való. Hogy aztán ebben a keretben lubickoljanak a színészek. Felsorolhatnám az összes mellékszereplőt, színészt és vendéget - nagyon adták, mondjuk belekameózott a mai krém, ahol csak lehetett. Akiket mindenképp ki kell emelni, Szücs Nelli és Znamenák István a Cserkó házaspár szerepében, az ablakkeretre szerelt tükörrel és leskelődéssel (meg amit ez házmesterileg jelent), az egész nyomorult trikós-otthonkás, statikus kádári kisemberséggel, ami valójában egyfolytában így nézte és élte a rendszert, a zsigereiben értve, otthonzugokból, a mákdaráló mellől.

Nagyon kitalált volt a szereposztás! Nagy Ervin folyamatosan a határán táncolt, hogy túltolja, de soha nem lépte át ezt a határt - most először az izmos szépfiú paródiájának a szerepében... Nyilvánvalóan komoly kvalitás, évek óta csodálom, most nagyon szerettem, ahogy Kun Lacija összes szánalomra méltó gesztusát képes volt úgy kinevettetni velünk, hogy meg is sajnáltuk közben - és a végén a vámpírvadásza aztán feltette az i-re a pontot. Mert a foghagymagránát-hajigálásban tényleg benne volt nemcsak az amerikai hunterek paródiája, de az orosz háborús filmek hőseié is. A filmet mégis Walters Lili és Nagy Ervin párosa viszi a hátán - lélegző kémia érzik köztük, és képesek voltak mind a ketten a legfinomabb szemrezdülésekkel is játszani egy amúgy féktelen, széles gesztusokkal operáló fekete komédiában.

Szóval ezt tényleg így kell, és egyáltalán nem baj, hogy nem érdemes túlságosan sokkal többet belelátni. Ennek a filmnek nincs szégyellni való, olcsó és ócska momentuma, pedig gyakorlatilag a természetfelettivel játszadozik, számottevő CGI nélkül, ami most az ilyen alkotások elengedhetetlen eleme. Nem volt olcsó és ócska látvány benne, csak kíméletlenül jellemző. Vágyképek mentén... Ugyan ki ne akart volna közülünk berongyolni egy musztánggal a vállalati buliba, és némi fajsúlyos Woodstockkal elfojtani a mulatóst? Ki ne akart volna belógni éjjel a Szecskába? Ki ne szerette volna egy lerohadt, értelmét veszett felirat kézügybe eső betűjével pofán baszni a párt(fő)titkárt... Ez a filmkeret itt a kádári nosztalgia véraláfutásos másik arca. A mese, amit beleálmodtak, pont elég. Timinek nem kellett volna az epilógus - nekem elfért, sokat nem tett hozzá, de nem vett el az érzésből: megint láttam egy jó magyar filmet. Nézzétek meg, megéri az árát.

Tenenbaum, a háziátok - film

Miután nagyon megszerettük, mert odaragyogtatta a gyermekkorom ifjúsági filmjeinek és kalandkönyveinek összes bájos ízét a Holdfény-királyságba; mert imádni valóan őrült bohózatot varázsolt egy sosem volt Monarchia sosem volt Grand Budapest Hotelébe (Timit külön szálloda-vendéggé bűvölve Ralph Fiennes által); miután kiborított és tükörbe nézetett engem, az egykori rajongót, Jacques Cousteau feltétlen hívét Az édes vízi élettel; miután az Utazás Darjeelingbe három testvérének hangosan kiröhöghető zarándokútján át kapott tőle egy szelíd taslit az összes úti pikareszk-zarándoklat-film, végre sort kerítettünk erre is. Megnéztük a filmet, ami kult-rendező státuszba lökte Wes Andersont - meg kell mondjam, pont a legjobbkor.

Royal Tennenbaum (Gene Hackman) igazi, vérbeli seggfej - mellesleg három gyermekzseni apja. A felesége, Etheline (Anjelica Houston) korán kidobja, mert csalja. A gyerekei közül azok ifjúkorában az egy szem bűnbe csábíthatót: Ritchie-t (Luke Wilson) dédelgeti, a másik kettőre: az üzleti zseni Chas-re (Ben Stiller) és nevelt lányára, a drámaíró Margotra (Gwyneth Paltrow) kb. fütyül. A sokadik szülinapi tahósága után aztán évekig nem látja egyiket se. Hogy, hogy nem, mind a három csodagyerek félrecsúszik. Ritchie egy érthetetlen, botrányos vereség után visszavonult tenisz-szár, Margot a saját pszichológusa Raeligh St. Clair (Bill Murray) depressziós felesége, Chas pedig özvegy, képtelen feldolgozni a felesége halálát s folyamatos pánikreakcióival gyötri két fiukat. Hogy hogy nem, egyszer csak Royal pénze elfogy, a szállodából, ahol évek óta lakik kirakják. Úgyhogy visszaszédelegne az egykori családjához, s mivel azok nem túl lelkesek e gondolattól, elhiteti velük: csak pár hete van hátra az életből...

Pont jókor láttuk. Már fürdetett annyit a maga sajátos kettős látásában Wes Anderson, hogy minden momentuma üljön ennek az őrült és meghökkentő görbe tükörnek - hogy egyszerre és minden zavar nélkül érezzük azt a sajátságosan komoly réteget, amit az értünk való aggodalom diktál, és azt a gátlástalan formanyelvi réteget, ami minden ide vágó bevett filmes klisét kiröhög és kiröhögtet azzal, hogy a lehető legügyetlenebben valósítja meg őket. Ennek a filmnek a valóságesélye így, ahogyan láttuk, nulla. Miközben amiről mesél, az tényleg húsba vágóan valóságos. Hiszen a saját famíliámban láttam mélyen felelőtlen seggfejek teljesen félresikerült (de teljesen, idevágóan hasonló) megjavulás-kísérleteit, isten bizony, megható látvány volt mind, s nem is feltétlenül hiábavaló. A rendező-író ezzel, ahogy minden látható keserűség nélkül idézőjelbe helyez egy teljes beszédmódot rólunk, valahogy közelebb kerül hozzá, hogy tényleg mondjon rólunk valamit, mint nem egy tiszteletre méltó (és általam igen szeretett) próbálkozás azokból, amik megvalósítják az itt kifordult dramaturgiát.

Mert ennek a filmnek a formai alapjait a New York-i iskola, Myers, Maddow, Cassavetes filmjei nyújtják tálcán, Woody Allen komolyan vettjei, hogy a végletekig facsarva jelenjenek meg, minden külsőségükkel (az egykori elhatárolódók, dokumentarizmusra törekvők) folyvást kudarcot vallva. Olyan kedvenceim facsarodnak ebben a görbe tükörben, mint a Férjek, az Egy hatás alatt álló nő, vagy a Mégis, kinek az élete... És én mégsem haragszom egy pillanatig sem e mítoszfosztásért - mert közben látom ennek a kettős látásnak a valódiságát. A tanmesében a mindenkire vonatkozót. Wes Anderson láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni... írtam a Holdfény királyság kapcsán - de most már tovább mennék: nem csodálkoznék, ha ez a görbe tükröket csiszoló filmes azt az attitűdöt, a legnagyobbakét is megkísérelné mítosz-fosztani.

Az megint nyilvánvaló, hogy mindenki imádta csinálni. Megint meglephet, egy-egy könnyen skatulyázott színész, Ben Stiller például mennyivel többet ad egy ennyire karikírozott alapízben is mint színész annál, mint ahova a filmjei java alapján sorolnád. Ha nem lenne nagyon vicces ilyet mondani, állítanám, ez a legkomolyabb alakítás, amit valaha Gwyneth Paltrowtól láttam - két apró arcrezdülése miatt. Nemcsak azért, mert akkor a legnehezebb megőrizni a komolyságod, amikor karikatúra vagy. Gene Hackman, s az indiai szolgát, Pagodát játszó Kumar Pallana kettőse nem egyszer például olyan klasszikus duók nyomában szédeleg, mint a Lemmon-Matthau páros... Ebbe a szándékolt dilibe mindenki maradék nélkül teszi oda magát. Külön kiemelném Owen Wilsont mint szerzőtársat... ebben a "déli suttyó" kinézetű (Timi szerint szimplán tehetségtelen) srácban szerintem mindig jóval több van, mint amennyi látszik, nemcsak akkor, amikor néhány párizsi éjszaka múltjaiban bolyongva megmutatja.

Nincs feloldás, összeborulásos happy end a végén. Az van a végén, ami a végén szokott lenni: egy temetés. Mondjuk egy olyan temetés, ami szerintem is tetszett volna Royal Tenenbaumnak. Azt hiszem ezek után meg kell keresnünk a Kutyák szigetét...

Sztálin halála - film

Kicsit mindig félek, amikor az Óperencián túl nyúlnak művészkedő kezekkel az oroszokhoz, hogy milyen sztereotípiaömlésben milyen illúziók mázolnak milyen, csak a nyugat félreértéseire mutató hamis ikonosztázt; kicsit mindig elnéző lelkiállapotba ringatom magam előre - nos, Armando Iannucci csapatának produktuma nem szorult rá erre. Egyáltalán nem csodálom, hogy a Kreml jelenlegi cárjánál és hold-udvari népénél kiverte a biztosítékot - mert az egykori vezér, és udvara tényleg meztelen benne, sőt: megtörténik a legmegalázóbb, amit hatalmas átélhet. Kiröhögheted őket. Keserű röhögés ez, egy mélyfekete komédia fejlövés-pecsételt humora keltette - de röhögés. Azt hiszem erre a filmre tényleg illik: pokoli vicces.

Persze a rendezőnek, és a szerepeikben boldog gátlástalansággal ripacskodó színészeknek az alaphang megteremtése tekintetében nem volt különösebben nehéz dolga - alig csavartak a Fabien Nury-Thiery Robin páros által 2010-ben indított képregénysorozaton (ami amúgy a francia képregény legjobb hagyományait - invenció, csavaros történet, rajzi gazdagság - viszi tovább ihletetten, és számos díj birtokosa). Néhány beállítás egy az egyben visszaköszön a filmből, a forgatókönyv pedig elegánsan adaptál a más médiumra - annak ellenére, hogy az alapjában azért komorabb alapanyagot átitatja a maga gyakran mezítelenül helyzetkomikumon alapuló gegjeivel.

Már a nyitó jelenet. Koncertközvetítés a rádióban, amit a Generalisszimusz is hallgat (miközben amúgy halállistákról tárgyal az NKVD teljhatalmú urával, Berijával). Generalisszimusz visszahívást kér, és az összecsuklásig ideges rádióigazgatót (Paddy Considine) utasítja: az adásról juttassanak neki el egy felvételt. Csakhogy nem készült róla felvétel... Amit eztán látunk, az minden hosszas magyarázat nélkül tökéletesen közli, milyen a világ, ahova a néző csöppent: ahogy a koncertlátógatókat visszaterelik a helyükre, ahogy karmestert szereznek a beájult maestro helyett, ahogy az egész nyavalyás lemez elkészül... miközben az udvar mulat, a vezér ízlése és óhaja szerint; a maga nyers és pucér, altesti kisszerűségében.

Aztán a Generalisszimuszt megüti a guta. És elindul az a mocskosul, undorítóan kacagtató helyezkedés a hatalomért. Ahogy "feláll" a bizottság (lehetőlen nem térdelve a pisába) a magatehetetlen, szőnyegén saját húgyában fekvő test felett, hogy megszavazzák: hívjanak orvost. Ahogy a szemünk előtt feláll a mélyen gátlástalan Berija (Simon Russell Beale), az "evidens örökös" figurája; a "gyönge gerincű", befolyásolható helyettes: Malenkov (Jeffrey Tambor) a különböző pozíciókban terpeszkedő, lakájalkatú "egyhangú többséggel" szavazó bólogatójánosok: Molotov (Michael Palin), Kaganovics (Dermot Crowley), Mikojan (Paul Whitehouse); s persze Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi), a "reformer elvtárs", a kicsit lenézett, a másra se jó "temetésszervező".

Kicsit sarkított ez a bohózati alapállás persze, azt már akkor is lehetett tudni, hogy Hruscsov remek viszonyt ápol a hadsereg teljhatalmú urával, vezérkari főnökével, Zsukovval (Jason Isaacs); lehetett sejteni, hogy ez nyomhat a latban - mégis, az elcsúsztatott optika ellenére a bemutatott helyzetek alakulása (amennyire ma tudjuk) csaknem történelem-hű (a WC-jelenetet is beleértve). A kulisszák mögötti teljes helyezkedésre, ocsmány és evidens játszmákra még ma se látunk rá maradéktalanul tisztán, el lehet képzelni, mennyit látott belőle a kortárs... Nem gondoltam, hogy maga jön... mondja a filmben Sztálin lánya, Szvetlana (Andrea Riseborough) Hruscsovnak - ez a film egyik legtalálóbb korfestő mondata, sokan nem gondolták amúgy akkor, hogy ő jön...

Szóval ez a fekete komédia valójában egészen jól elkapott és kellően tiszteletlen történelem-lecke is. Attól tartok persze, hogy ez is túlságosan megengedő. Hogy valójában ez se merte látni-láttatni, igazából mennyire emberbőrt húzó diabolikus szörnyek álltak ott és akkor emberbőrt nyúzni az élre; hogy kevés így megmutatni a csengőfrászt, s például az apját eláruló fiú tekintetét (s a fiúra vetett atyai pillantást a Generalisszimusz halála utáni amnesztiakor); hogy kevés, ahogy a vakhitre látunk a ravatal körül. Mindazonáltal a Putyini kultúrpolitika reakciója felér egy hitelesítő pecséttel - és nagy ajándék, hogy nevethetünk az egykor diktátorain. Higgyétek el, tényleg ez fáj nekik a legjobban.