2016. március 29., kedd

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem. 


Legyen újévi köszöntő – olyan sokan szerették bele ezt a réteget, nincsen se erőm, se kedvem vitatkozni velük. Most, hogy elő kellett vennem, az elemzései okán, a mások simogató, szerető gondolatait olvasva róla, a lángegyszerű versről, melynek széles, erős, mégis érzékenyen rezgő hangját olyan sokan szeretik hallani. Olyan sokan hallják bele a Himnusz minden időben kérését is, a legpogányabb kérés erejét: gyönyörűm, te segíts engem! Belehallják a diadalmas hangot: Tűz, te gyönyörű, dobogó, csillag erejű… A látomást, a mítoszt, mit a szájhagyományból a maga szóröptetéseihez ízlelt és tartott meg a költő. A kilenc gyönyörű kérésbe a nem-kérést hallják bele, …Mind e fokozás után csattanósan mutatkozik meg az a személyiség, amelyet nemcsak a szellemi értékek világa határoz meg, hanem az a tudat is, hogy minden szép és jó kérés nélkül is járna az embereknek: „nekem a kérés nagy szégyen, / adjon úgy is, ha nem kérem.” olvasom a sulineten, felemelt fejről olvasok máshol is, a „daccal kérés - nem kérés” kettősségének rajzait. Most, hogy előkívánkozott a vers, a lélek sötét éjszakájának idején, húsvét előestéjén, mikor kultúrkörünk legerősebb mítosza - avagy, bátrabban, őszintébben: hitem - szerint a megváltás alszik, kő alatt, nincs jelen a kegyelem, csak a szivárgó bűntudat; amikor a Történet szerint a tapintható legenda oda, a nyáj széled, a test keresztről levétele után gyolcsba tekerve, temetve pihen, s a lelkek zavarodottan szedegetnék össze tört pillanatokból, mi is történt – most kell elmondanom, hogy szerintem mi hogyan szól ebben a számomra legszebb magyar paraszt-imaversben.

Jót kívánni. A másiknak szokás. Jó reggelt, jó napot adjon Isten; ’stét, jó éjszakát. Boldog születésnapot. Nyugodjék békében. Hogy aztán mélyebben pillantsak a tükörbe – a jó kívánság leginkább csak annyi, hogy azt kívánom a másiknak, ami nekem is jól esne. Nézd ezt az őszinte, nyikhaj költőpalántát! Egyből magának kíván! Adjon az isten szerencsét. Ez az első. Ez az újévi jelleg benne – a törő ritmusok idején, mikor egyet fordul velünk bármi, amit számon tartunk (mert úgy véljük, számolandó) szerencsét kívánunk. S mennyire pontos, erős arányérzékkel szedi sorba, mi volna a szerencse! Szerelem. Forró kemence. Étel. Barátság. Fény az alkotáshoz. Fény a kétely ellen. Gyász helyett születés. Nézzétek a sajátos érték-állapotot, amit felépít. A kérések egymásra épülését. Egyszerű versike ez, a népdal egyszerű - de belső rendje van, felépítése, és minden szókimondó őszintesége alatt és felett rétegei. A szerelem a bázis, nélküle nincs íze a falatnak. A falat nélkül nem születik figyelem, parola, mű, éhes gyomorral se embere, se istene nem lesz a senki fiának. Ez a kívánság felépül. A látszólag olyannyira dacos, (ál)szerény adjon úgy is-ig. Öntudatosan: a kételyre válasz is jöjjön – e nélkül széjjel dűl a hit. Alázat és fejemelés egyszerre. Amit aztán kiteljesít: adja kérés nélkül is. Kívánni se kelljen…

Tegyünk egy vargabetűt a pályán. A hittel teli dacból nézzük a törések után formálódó dacszavakat. Például a krónika-töredéket… ilyen időkről soha nem csikorogtak atyák a holnap kölkeinek ilyen időkről magam dadoghatnék de minek… a padlássöprések után, a rendszer kivételezettjeként felismert törésekkel a vállon, aki szégyenben jár haza Iszkázra… mert hova jutottam – sehova, színtelen seholba, semmibe, halálosan puszta papírhoz… sír az új évszak jön, az 1967-ben megjelent, kis szilencium utáni első kötetben – ötvenhat után, az első nagy önmarcangolások után, a szerepvállalás kényszereiben, a szerep felismerésének gerincroppantó súlyaival a vállon. Ez is Nagy László hangja. Valld be, a gyönyör csalatás, nem múlik el soha a gond, rághatod a megoldásért kezed fejét ítéletig… dadogja a Búcsú Tamási Árontól. S végül: Mentségem mint a homok, elszéledt, én vagyok a bűnös, nem az élet… pontosít egész költői pályára kiható erővel a Halállal élek, nem kenyérrel.

Lássuk a teljes spektrumot, amit az ifjú költő nem látott ilyen szikáran és végletesen – de ha versbe pöttyözte világát, szavakba, betűkbe, már ifjan is hallatlanul pontosan intonált, a népdali keretek között, ahol az otthona volt. Ahol komfortosan érezte magát. Igen, a szókimondásba csomagolt kivagyiságban is. Az annyi versben tündöklő dacban. De ebben a versben, ebben a köszöntőben, könyörgőben, imában nem a dacban. Nekem a kérés nagy szégyen. Nézzétek, ha dacot, felszegett állat, égbe haragvó számonkérést láttok bele, ezt a sort nem veszitek figyelembe. Nem akarjátok érteni, mi a szégyen, főleg mi a nagy szégyen. Miért szégyen a költőnek kérnie. Itt még a tudása nélkül, a megtapasztalása nélkül, a paraszti, bumfordi hitfelfogásból – de pontosan tudja és csurgatja versbe a maga ne vígy minket a kísértésbe variációja, a kérdésre választ… után a legalapvetőbb hívő felismerést: hogy aki él, kegyelemre szorul. S aki kegyelemre szorul, az nem kérheti a kegyelmet.

Később versbe csorog a tapasztalat is – istennel, vagy isten nélkül. Az elhagyatás. De ebben a fohászban (amely magyar nyelven talán a legszebb) mindez még tisztán, teljesen, és hittel szólal. …nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.  Mert valójában nem kéri. Valójában egyiket sem. Szégyelli kérni. Mert pontosan érzi: semmi se jár. Se nekem, se neked, se senkinek. Nem juss. Nem járandóság. Nem kérhető. Avagy hiába kéred. Ezért kegyelem - ha megkapod. Ha megkapod - ha mégis.

2016. március 25., péntek

Virginia Woolf: Az évek

Priya Parmar Vanessa Bell és Virginia Woolf problémás testvérviszonyáról írott hirtelenrózsaszín lányregényének sokkja után egyszerűen muszáj volt valami Woolfot olvasnom hogy helyreálljon a lelki békém. Amint ott találtam magam a Woolf-polc előtt és kezdtem szép sorban kézbe venni a regényeket, esszéket, naplókat és az írónőről írt műveket, hamar nyilvánvalóvá vált hogy nekem nem valami Woolfra van szükségem, hanem leginkább az összesre. Újra. Nem egy regényét sok-sok éve olvastam utoljára, az esszékről nem is beszélve – és a már említett regényesített Bloomsbury-krónika után bizony a Woolfról írtakat sem árt újra számba venni. Jött is az elhatározás: az idei Woolf éve lesz! Az életmű újraolvasásán túl szeretnék minél több Woolfról írt művet is el- illetve újraolvasni, de e téren nem törekszem a teljességre.

Elsőként a Woolf-regények sorából Az évek ragadt a kezemben – a pillanatnyi hangulat súgta, hogy valami „hagyományosabb” műre van szükségem, az pedig hogy a három ide sorolható regény közül épp erre esett a választás, pusztán annak köszönhető, hogy ezt olvastam legrégebben. Az évek problémás helyet tölt be az életműben – eme kései (a harmincas évek végén íródott) regény korában Woolf egyik legsikeresebb műve volt, anyagi és kritikai elismerést egyaránt jócskán hozott, azonban szűk környezete katasztrofálisnak tartotta. A húszas-harmincas évek fordulójának korszakalkotó regényei (Orlando, A világítótorony, Hullámok) után Woolf figyelme minden addiginál erősebben fordult társadalmi kérdések felé és egyre inkább az esszéírásba fektette kreatív energiáit. Az éveken ez tükröződik: a szerző szándéka szerint esszéregénynek íródott műben „minden benne van” ami a kritikus gondolkodót a korban foglalkoztatja – társadalmi változások, politikai kérdések, egy korszak hanyatlása, ideológiák és izmusok ütközése. Mint regény, épp ettől csúszik nem egyszer félre: a hagyományos családregény formájába kényszerített, tudatfolyamokkal és látomásokkal tarkított erőltetett esszéizálás egyszerűen nem működik.

Woolf szándéka világos: egyesíteni a bevett cselekményrendet a modern regény általa lefektetett szabályaival. Hogy ez kudarcra ítélt próbálkozás, azzal maga is tisztában volt: Az évek írásának idején a szakadék szélén táncolva azt írta naplójába: nincs más megoldás, mint kitartani az elképzelés mellett és foggal-körömmel ragaszkodni hozzá. Persze ekkor már megtehette, az angol irodalmi élet megkérdőjelezhetetlen vezéralakja volt, túl számos kötelező jellegű támadáshullámon, túl kritikai- és anyagi sikereken – és túl jó néhány depressziós időszakon, öngyilkossági kísérleten. Folyamatosan a saját határait feszegette – és az irodalom határait. Azzal a magabiztossággal és elszántsággal, hogy teljesen mindegy, mit csinál, ártani már sem a kritika, sem a közönség dermedt csendje nem árthat neki jobban, mint ő saját magának. Ez a dacos csakazértis ragaszkodás a saját vízióhoz érzik Az évek oldalain és ez teszi mégis remekművé – ezt is.

Az esszéregény a Pargiter-család története – mintegy fél évszázadot átívelő családregény, egy generáció felemelkedése és bukása, miközben meghaladják az előttük járókat és lerakják az alapokat az utánuk jövőknek. És persze jóval több és kevesebb is ennél. A családregény amúgy Woolfosan íródik előttünk: pillanatképeket kapunk tizenegy fejezetben, többéves ugrásokkal, mígnem eljutunk 1880-ból a „jelenbe” (vagyis a harmincas évek elejére). E pillanatképek jellemzően egy-egy napot ölelnek fel a család életéből, melyen családtagok adják egymásnak a stafétát, feltűnnek és eltűnnek, hogy aztán évtizedek múltán találkozzunk velük újra. Estélyekre járnak, mozgalmakban vesznek részt, partikat adnak, vacsorálnak, beszélgetnek, töltik az időt. Élik a lecsúszófélben lévő londoni nagypolgárság életét.

Mondhatni, soha nem történik velük semmi különös – mégis: beszélgetéseikből, elhallgatásaikból, érzéseikből kirajzolódik a meg nem írt családtörténet. Közben körülöttük lebomlanak a viktoriánus társadalom szilárdnak hitt falai. A regény tulajdonképpeni „főszerepét” játszó középnemzedék, az 1880-as nyitányban édesanyjuk halálos ágya mellé gyűlő Pargiter-testvérek a „jószándékúan utópisztikus gondolkodású” Edward-koriak, akik közül akad, aki vénkisasszonyként ápolja haláláig apját és gondozza a családi rezidenciát, akad, aki a szüfrazsett-mozgalomba veti magát, akad, aki vidéki földesúr-feleség lesz, akad, aki egyetemi professzor. Eleanor, a pártában maradt legidősebb nővér alakján keresztül követhetjük a család társadalmi lecsúszását – ő lesz az, aki immáron idősödő hölgyként az új idők ingatlanügynökeit kalauzolja a korszerűtlenné váló családi otthonban. A nagypolgárság regénye ez és Londoné: minden fejezet egy-egy londoni életképpel nyit, érezzük a város örök körforgását, a korok és évszakok változását, ami mintegy természetszerűen hozza magával a többi változást is.

Változások regénye Az évek – nem feltétlenül jó, nem is mindig rossz, ám Woolf felfogásában szükségszerű változásoké. Tragédiával nyit – mégis, akad a testvérek közt akire az évek óta betegeskedő, hosszú ideje haldokló anya halála már ekkor mintegy felszabadulásként hat. Eltávolodás, elszakadás, lecsúszás – mindez csak annyira tragikus Woolf (és Eleanor Pargiter) szemében, amennyire beengedjük. Az örök változás szükségszerűsége az, ami erőt ad és idős hölgyként, minden önként vállalt kötelezettséget immáron maga mögött hagyva felszabadítja Eleanort. Bármennyire erőltetetten konstruáltnak tűnik olykor (mert annak tűnik, és ezt minden rajongásom ellenére mondom), bármilyen kritikus időszakban íródott, bármennyire megtépázta szerzője idegeit, Az évek nekem mindenekelőtt eme életigenlés miatt marad emlékezetes: ahogy az idős, az évek által jócskán megmart Pargiter-testvérek a regényvégi hajnalig húzódó parti után néznek bele a napfelkeltébe, az új nap minden reményével, az kísértetiesen rímel arra, ahogy az idősödő szerző néz(het) minden új regény első lapjára – daccal, reménnyel, hittel. Mert bármit is hoznak az évek, csinálni kell tovább.


Kiadó: Európa
Fordító: Tandori Dezső

2016. március 23., szerda

Verslavina - A nő meg a férfi (versben)

                                         recenziós epigonvers


A férfi ha negyven, a nő… (ki se mondom
jobban fáj neki, érti a kánya) -
néha letört, de néha a gondon
úgy gázol mint Jani verslavinája;

a nő… na ha annyi, a férfi ha vénül
de még bizsereg töke és vaginája,
könyvesboltba ha nézni beszédül
ott integet Annus verslavinája –

és persze a témán gördül a többi,
Judit Ágnes, Kriszta, Noémi, Tamás;
és neve-nincs lavinás is özönnyi,
kötetbe való amatőr útitárs -

ez az egy fáj picikét, érti, ki érti -
hisz annyiba’ szárnyalt gerjedelem!
Versben a számos nő meg a férfi
de negyven… ennyi a terjedelem.


***


Negyvenedikre a bőrbe zilál
szemkörnyékre seregben
ráncot a gond, ha beszív, ha piál
csak horkol az édes öledben?
Lópikulát! Csupa tűz ez a kóc,
ha elég is, lángol a Jancsibohóc…

Persze veled. Mert kell a szemed!
Parazsától vígad a télben -
akinek nem jut ilyen hevület
kialudhat? hogyne, megértem.
Negyvenedikre ha nincs aki szén
csak füstölsz kurta magányod egén...


***


Még nézek utánad ahogy tovalépkedsz,
még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,
de nem delejez - korom így belemérgez
csak hagyom, ahogy elnyel az utcakanyar?

Már negyvennyolc őszt hordoz a vállam,
még sincs panaszom, mer’ a cerka feláll -
de látod, e korban már annyi világ van,
hogy a képzeletembe’ se izgat e bál.

Ha elhagyod egyszer a negyedik ikszet,
ha a test kapuzár, s pánik delejez
hogy az ifjabb bika teste pedig szebb -
úgy éld ahogy élem, hogy milyen ez:

még nézek utánad, hűlt helyedet még -
vár forgalom, élet, az annyi világ.
Várjon haza téged is az, ki a kedvét
kedved anyagából szabja alád…



2016. március 21., hétfő

Verslavina - A nő meg a férfi

Szabó T. Anna néhány éve írt Lackfi Jánosnak egy verset kerek negyvenedik születésnapjára. A vers valójában akkor robbant a köztudatba, mikor kikerült a szerző oldalára – lám, olykor milyen jól jön a közösségi háló adta hozzászólás könnyed és azonnali lehetősége… Lackfi János játékos hajlamú költő lévén azon melegében válaszolt is a versre, arra megint Szabó T. Anna, aztán bekapcsolódtak még sokan mások is, egyre másra születtek a versek.

Az alaptéma: Mi történik az emberrel negyven éves korára? Mit művel vele, eléri-e, nem-e a kerek számok szaporodásának rémülete? Felhagy-e a felesleges dolgokkal? Meglátja-e a lényeget? Elege van-e már sallangokból? Elég fáradt-e már, hogy csak a lényegre figyeljen, avagy már arra se bír? Mit veszít, mit nyer; milyen és milyennek látszik a nő, a férfi, ha negyven… Költőtársak és boldog amatőrök fejtették ki a véleményük versben, méltatlan társtól magányfélelmeken át a nemi szerepekig nagyon sok minden szóba került, ha csak oldalvágások erejéig is: a dolog túlnőtt két rendkívül könnyen, színesen - mindazonáltal súllyal - verselő, tehetséges kortárs költő beszélgetésén. Tényleg lavina lett belőle…

S aztán kötet is. Jó ezeket a verseket így együtt látni, stílszerűen: negyven verset a negyvenes szám körül… Jó, hogy a klasszikus papírformátumon sem súlytalanodik el, ami a lájkolható, osztogatható digitáliában súllyal bírt – s hogy így is működik ami játék; a Balassira hangszerelt, Weöres Bóbitáját popsin paskoló könnyed látszatok mögött így is felszökik a tartalomból, aminek fel kell… Végül az látszik, mindegy, milyen formátum a hordozó. Mindegy, mennyire volt alkalmi játék a lavinaindító ajándékvers - tényleg mindegy: Szabó T. Annánál jobban senki nem veszi az ilyen alkalmakat komolyan -  nem számít, ki hogyan vette a játékot komolyan (akár szinte komoran, mint Jónás Tamás…). Ízelítőül idemásolom az egyik kedvencem, Kiss Judit Ágnes versét, amelyben Petőfi (s a magyar irodalom) talán leghíresebb szerelmes versével játszik el – azzal a nyers, szépelgés-mentes komolysággal, amivel a költőkön kívül talán tényleg csak a játékba feledkező gyerekek bírnak:

Kiss Judit Ágnes: Szingli

Még néznek utánad a téren a srácok,
még hamvas a bőr, feszes, izmos a far,
de lásd, nyakadon gyülekeznek a ráncok,
(de legjobban egy új anyajegy, mi zavar).

Még melled alatt nem akad meg a cerka,
és lábdagadást a cipőd nem okoz,
de íme alattomosan derekadra
felkúszik a háj, s belepotrohosodsz.

Mész nap nap után szarakodni a céghez,
helytállsz magadért, noha durva a harc,
s megrándul a szád, ha a tántika kérdez:
szép, hogy hivatás, de babát nem akarsz?

Ha elhagyod egyszer a harmadik ikszet,
nem kellesz a munkaerőpiacon -
ezt dobta a gép. Igazítod a sminked.
Kérőddzön a sok fasz a szingliadón!


Nagyon élveztem ezt a kis kötetet – egyetlen gondolat azért mindvégig ott motoszkált bennem, hiszen miközben online követtem a #verslavinát, számos lelkes, versbarát amatőr hozzáfűzését is élvezettel olvastam… Az ő verseiket hiányolom innen picit, azokét, akiknek egy ilyen antológia hatalmas ugródeszka, akár egy életre szóló büszkeség lehetett volna. Hiszen hol máshol sodródhatnának a sikerbe az ismeretlenek, ha nem egy ilyen lavinában? Kedves olvasó – lapozz bele. Hátha téged is magával sodor…


Kiadó: Athenaeum

2016. március 19., szombat

Bartis Attila: A vége

Nem éreztem semmit. Az életben először nem volt bennem se szégyen, se öröm, se félelem, se fájdalom. Annyira erős volt ez a semmi-érzet, hogy hirtelen megbizonyosodtam, ez vagyok én. Szabad András. Gyönyörű név egy embernek, beszélő név, Bartis Attila egyik fanyar vicce a hőse neve. Nem szabad. Sose volt. Sose lesz. Fojtott. Levegőtlen. És belülről beszél. Mégis – ahogy hallgatod, egyszer csak feltűnik, magának fojtott, magának levegőtlen, ez az emlékiratait őrület ellen füzetbe körmölő fotográfus; neked nem. A beszéde ritmusával veszel levegőt. Van neki – ritmusa, mint a jól beállított műtermi fények közti testen sikló tekintetnek. Egyszer csak észreveszed: nem is beszél. Nem ír – fotografál. A visszaemlékezéseiben úgy rögzít, ahogy a gyerek rögzítette a meglesett Imolkát, fényképezőgép híján szavakkal. …mindennap tudtam, melyik pillanatban kéne megnyomnom a gombot. Kivártam ezt a pillanatot, és ott rögtön leírtam… jobbról kredenc, vízcsap, balról a sezlon, középen I. az asztalnál harisnyát stoppol… Otthon a kertben az üres nyúlketrec alatt őriztem ezeket a kockás füzetlapokra írt fényképeket, egy Franck kávésdobozban. Ha úgy vesszük, ez volt az első albumom.  Ezt az albumot égeti el az apja szavára az esedékes házkutatás előestéjén Szabad András, azaz akkor még Andriska, a gyerek. Nem éreztem semmit…

Lehet a veszteségeknek ennél szebb átokrajza? Ez a semmi-érzet még számtalanszor visszatér – a belecsomagolt veszteség mintája szintén. Fotográfiákat lapozok, amelyek furcsa mód kiadnak egy összefüggő történetet. Ügyesen. Nem az idő rendje a lényeges - bár játszik ezzel is a mesélő - de a dolgok egymásból következése. A magyarázat olyankor, ha nemcsak következnek, de valaha volt semmi-érzetek okán bicsaklanak is a dolgok. Mintha valaki a saját albumában vezetne, ahol valójában a lehető legkevesebbet kattintott. Mert rögzíteni felelősség? Nem. Mert ennyije van összesen. Ahogy András egyetlen barátjának, a költő Kornélnak mondja: …nem küldenél el egy csapnivaló verset soha. Mert ennyid van összesen. A verseid. És ha visszaküldik, semmid se lesz. Rögzíteni hallatlanul intim. Kukkolás. Ha „visszaküldik”, ha nem értik, semmid sem marad, még ez a leselkedés sem, a gépen át a másikra, pedig. Valami kell maradjon, ami olyan, olyan az íze, mint a hátsó lépcső mellett lakó grófnő lényének, aki valaha napernyős lány volt a Rippl-Rónai képen… Ez ön? kérdeztem a napernyős lányról. Tudtam, hogy ő, de valamit mondanom kellett… Nem kedvesem, ez nem én vagyok, hanem én voltam. Semmi keserűség nem volt a hangjában, ugyanúgy mondta, mint akármilyen bonmot-t. Csak mégis ez a festmény volt az ő fotelével szemben, mégis ezt nézte… Meg kell maradjon valamiféle elegancia, vagy legalább tartás. Ami nem olyan, mint a semmi. Nem éreztem semmit…

Félelmetes ez a veszteségek által folyvást a semmi érzéketlenségébe menekülő élet. Sajátos fényképalbumában testek, aktok laknak, és néhány név ezekhez a testekhez. Mind sérült valahol, mintha törött cserepekből volna kirakós – csak a sérüléseik mentén illeszkednek, ha egyáltalán. Ezek az illeszkedések fájnak a legjobban, amikor értem, én, az olvasó, miért nem kérdez, követel választ, szakít beteg kötődést magáért akár Szabad András, a maga sérülései rabja. Szeretett anyja halála rabja, az apja lelkiismeret-furdalt megítélő-rabja, a hamar árva. Ez a semmi újra és újra közel jön, provokál, követel. Otthon elővettem a képeket Kerekes Dalmáról. Aztán visszatettem őket. Arra gondoltam, hogy a képégetés ugyanúgy nem old meg semmit, mint a könyvégetés. Hogy Anyám ugyanolyan ostoba volt, amikor arról a képről egy szabóollóval dr. Zentát levágta, mint a bennszülöttek, akik rettegnek, ha lefényképezik őket. Mintha tényleg lenne hatalma egy képnek. Mintha ne volna… jelentősége, ha készül, ha lenagyítják, ha felkerül egy hírneves New York-i galéria falára, ahonnan le kéne venni, mert azt a képet visszakövetelte, akiről készült – de sajnáljuk, nem tehető meg, már megvették. Mintha nem volna jelentősége, valójában mit ábrázol a kép, amit egy gazdag öregasszony megvesz… ahogyan a nevében Szabad András eljut mégis, végül, későn és teljesen hiába a legszabadabb gesztusig: a kiállításig, amely addig tart, amíg a vörös laborfény…

Kézbe vetette velem ez a kötet Bartis Attila leginkább megbocsáthatatlan könyvét, A csöndet úgy… kötetét, amely az elkapott mozdulatlanságokkal tényleg nem hazudik, de annyifélét mond, ahány az olvasója – kézbe követelődzött a kötet, hogy lássam a képeket, a szavakkal megrajzolt képek helyett (jobbról kredenc, vízcsap, balról a sezlon, középen I. az asztalnál harisnyát stoppol…) végre a képeket lássam, a könyvben, amelyben szavakat akartam látni eredetileg. Bartis Attilától eddig egyszer sem azt kaptam, amit vártam. Mert egy ennyire semmire ítélt könyv utolsó néhány oldalát nem vártam. Nem így vártam. Nem volt így várható. Az a néhány oldal, amely belehelyezett az új évezred első maradéktalan olvasásába, szabadított fel és rakott rám hallatlan súlyokat, mert tényleg olyan, mint a vesztőhelyen a kegyelem. Gyönyörű. Odalapozhattok – úgyse fogjátok érteni, ha nem olvastátok végig Szabad András szavakba exponált képeit, szépen, sorban, egymás után. Úgy, ahogy Bartis Attila albumba fűzte őket.


Kiadó: Magvető

2016. március 17., csütörtök

Colm Tóibín: Mária testamentuma

„Különösnek találtam, hogy ez a belőle sugárzó erő még jobban megszerettette őt velem, még inkább oltalmazni vágytam, mint amikor még védtelen volt. Nem mintha értettem vagy megkérdőjeleztem volna. Nem mintha még mindig gyermeknek láttam volna. Nem, én a kész, érett, kiforrott erőt láttam. Olyasvalamit, ami mintha minden előzmény nélkül, a semmiből bukkant volna fel, álmomban és ébrenlétem óráiban egyaránt oltalmazni törekedtem ezt az erőt, múlhatatlan szeretetet éreztem iránta. A fiam iránt, bármivé is lett.”

Ismerd meg Máriát – szólít a fülszöveg. De hát ismerjük Máriát. Az európai kultúrkör egyik legalapvetőbb ismerete – mindannyiunk retinájába beleéghetett a Piéta, az anya, aki karjaiban tartja a Megváltó keresztről leemelt testét. Ismerjük őt. A szentképek Máriáját, a legendák Máriáját, a karácsonyi mese Máriáját. De elgondolkodtunk-e valaha azon, ki volt maga az asszony? Mit érzett, hogy szeretett, kit szeretett, hogyan élt miután elragadták tőle fiát – hogy előbb Megváltóvá emeljék, majd elveszejtsék?

Colm Tóibín Máriája sokkal inkább a mi Máriánk lehetne, mint a Piéta Máriája. Esendő, fájdalmakkal, szégyennel, önváddal teli Mária, aki nem a Megváltót siratja – hanem a fiút, aki elhagyta. Az idős, bujkáló anya monológja önmarcangolás, sebtépés, az igazsághoz való görcsös ragaszkodás elegye. Egy zátonyra futott anya-fiú kapcsolat (minden zátonyra futott anya-fiú kapcsolat) krónikája, apokrif evangélium, az ideológiai alapú történelemhamisítás elleni kiáltás, az emberi hiszékenység és megvezethetőség józan kritikája.

Talán ez a józanság a legmegdöbbentőbb. Hisz minden körülmény indulatot és a lapokat széjjelszaggató fájdalmat követelne – és fáj is, belülről mar minden sora, mégis: Mária mindenekfelett higgadt marad. Az ő fájdalma csendes fájdalom, egy olyan anya fájdalma, aki már mindent elveszített, akinek már nincs miért fájdalmát a világba sikítania. Tudja, hogy aki elment, sosem hozható vissza, ahogy tudja azt is, hogy ha elmegy, története hamisítók kezébe kerül, hogy legszentebb érzéseit, élete legintimebb momentumait kisajátítják, elferdítik, újramesélik, míg valami torz absztrakció nem válik belőlük. És mégis mondja, mondja a magáét, mintha a saját keresztjét hurcolná, az utolsó pillanatig harcol – nem is az igazáért, mert az igazság itt már értelmét vesztett fogalom, hanem a saját történet lehetőségéért. Hogy végre egyszer ne valaki máshoz fűződő nexusában létezzen, hanem önálló személyiségként.

Mária monológja szuggesztív és nagyon élő – Colm Tóibín a hihetetlennel határos módon helyezkedett bele ebbe a nagyon asszonyi fájdalomba és írt úgy minden sorában feminin szöveget, hogy egy pillanatra sem vesztett univerzalitásából. Mert ez egy univerzális történet. Nem csupán Máriáé és néven nem nevezett fiáé, hanem mindünké: hogyan emlékszünk az életünket meghatározó pillanatokra és traumákra; hogyan másítjuk meg eme emlékeket hol belső, hol külső sugallatra; hogyan hagyjuk magunkat megvezetni hazug történetírók által, míg el nem hisszük, hogy nem is úgy volt; hogyan mentjük fel magunkat egy percben, hogy aztán újult erővel ostorozzuk a másikban; hogyan távolodunk el szeretteinktől és visszük magunkkal őket életünk minden pillanatában.


Fiona Shaw a monodráma színpadi adaptációjában - nagyon megnézném egy erős jelenléttel bíró
magyar színésznő előadásában, jó lenne, ha akadna színház, amelyik bevállalja...
(A magyar borítón ugyanezen előadás plakátjának részlete látható, köszönet érte a kiadónak!)

Bármilyen erőteljes, zsigerig hatolóan felkavaró a keresztre feszítés le (nem) írása Mária nézőpontjából; bármilyen borzasztó az anya bizalmának megingása a fiú csodatételeiben; bármilyen elkeserítő az elhagyatás és a saját személyiségtől való megfosztás, a legerősebb momentuma a kisregénynek mégis ez a manipulatív történethamisítás és az azzal való sziklaszilárd szembenállás. Ezért olvastatnám el mindenkivel, hitektől és világnézetektől függetlenül.

„Ezt álmodom. És előfordul, hogy hagyom, hadd maradjon velem ez az álom napközben is, amikor azon a bizonyos széken ülök, és úgy érzem, hogy a karomban tartom őt, minden fájdalomtól megszabadult testét, és magam is megszabadulok a fájdalmamtól, ami az ő fájdalmának része volt, a fájdalomtól, amiben osztoztunk. Mindez könnyen elképzelhető. Az az elképzelhetetlen, ami valójában történt, és ezekben a hónapokban, mielőtt sírba szállok, azzal kell szembenéznem, ami valójában történt, különben mindaz, ami történt, mézédes mesévé változik, az pedig méreggé keseredik, akár a faágon termő tarkabarka bogyó. Nem tudom, miért fontos, hogy esténként elmondjam magamnak az igazságot, miért lenne fontos, hogy valaki legalább egyszer elmondja az igazságot a világnak. Mert a világ a hallgatás helye, az égbolt éjjel, miután a madarak elültek, végtelen, néma hely. Nincs az a szó, ami a legcsekélyebb változást is okozná az éjszakai égbolton.”


Kiadó: Park
Fordító: Szabó Herta

2016. március 15., kedd

Olvasói rigolyák – komolyan vehetetlen poszt az olvasás élményét befolyásoló (vagy nem) apróságokról…

Sok mindent el lehet mondani rólunk, könyvmolyokról, nem véletlen hogy nagyjából hetente meg is jelenik egy cikk valamelyik kattvadász oldalon könyvmoly-jellemzőkről, könyvmoly-sztereotípiákról, vagy épp arról, mivel lehet az őrületbe kergetni egy könyvmolyt. Egyvalami azonban vitathatatlan: mi, könyvmolyok eléggé hisztis népség vagyunk. A létező legkülönfélébb okok miatt tudunk hisztizni: ha egy könyv nem jelenik meg, vagy ha megjelenik, de nem akkor, nem ott, nem úgy, nem olyan szép borítóval, nem annyiért; ha valaki szereti a kedvenc könyvünk, mert az a miénk és senki másé, vagy ha valaki nem szereti a kedvenc könyvünk, mert hogy merészeli…; ha valaki e-könyvet olvas, ha valaki nem olvas e-könyvet; ha valaki spoilerez; ha egy kiadó besértődik a negatív kritikán; ha megkérdik, mi a kedvenc könyvünk, ha nem kérdeznek semmit, csak lemondóan legyintenek ha meghallják hogy az olvasás a kedvenc időtöltésünk; ha sok a könyvünk, és nem férünk el, ha kevés a könyvünk, mert kéne még… Meg még nagyjából ezer komoly és kevésbé komoly ok miatt – mert hát az olvasás és a könyvek bizony kimeríthetetlen tárházát adják a hisztinek. És persze akkor még ott vannak a kiadók, a bloggerek, a kritikusok, a könyváruházak, a… Na de hagyjuk is. Annyit hisztiztünk már (ezeken az oldalakon is), néha komolyan úgy érzem, mindenkinek jobb lenne, ha inkább olvasnánk. Mondjuk legközelebb.


Mert most itt egy újabb TÉMÁZÁS kör és megszavaztatott a „Könyvrigolyák” versenycímen futó téma, ami nem szól másról, mint – nos, mint hisztiről. Ám ezúttal vállaltan komolytalanra vesszük a figurát és azokra a bosszantó apróságokra térünk ki, amelyek így vagy úgy, de befolyásolják az olvasás élményét. Már ha hagyjuk. Már ha a könyv hagyja.

Én például garantáltan ki tudok borulni attól, ha:
- túl hosszú a könyv (nem mintha nem szeretném a hosszú könyveket, de táskában cipelni őket rémálom)
- túl rövid a könyv (annyira, hogy ne tartson ki egy nap összes utazására mert akkor két könyvet kéne magammal cipelni)
- túl apró betűvel van szedve (az új kiadású Téli mese például konkrétan emberkínzás)
- túl nagy betűvel van szedve és nem gyerek/ifjúsági könyv
- puhakötésű és szétesik
- puhakötésű és a sarkai elválnak, behajlanak, rongyolódnak, brrr…
- olyan szoros a kötése hogy ki kell törni ahhoz hogy olvasni lehessen és még akkor is félő hogy előbb törik el a csuklóm is mint hogy a végére érjek
- puhakötésű és füles (amit nagyon bírok) és valaki a fület behajtva jelzi hol tart (jajjj!)
- keménykötésű, védőborítóval és valaki nem veszi le a védőborítót az olvasáshoz (köztudomású, hogy a védőborító azért van hogy megvédjük az olvasás közben és aztán vissza lehessen rakni a könyvre makulátlan állapotban…)
- a védőborítónak és az alatta lévőnek semmi köze egymáshoz
- pláne ha a könyvnek és a borítónak semmi köze egymáshoz
- fénykép van a borítón – nem mondom, hogy nem lehet jó fotós borítót csinálni, épp itt van mellettem egy kiemelkedően jó példa, de számomra mindig „olcsóbb megoldás” jellege van az igényes grafikus borítókkal szemben (meg amúgy is, támogassuk a borítótervezőket)
- lekopik a csillogó-villogó festés a borítóról olvasás közben – na ezzel a világból ki lehet kergetni…
- a könyvnek az utolsó oldalon van vége (utálom-utálom-utálom és nem érdekel, mennyi plusz költség, tosszatok oda még legalább egy üres lapot a kötés és az utolsó fejezet közé, köszönöm!)
- sok oldalnyi felesleges reklám vagy részlet zárja le a könyvet
- nincsenek fejezetek/tördelés/akármi (nagyon kevés az olyan könyv, aminek megbocsátom ha összefüggő szövegfolyam [Woolf kivétel!] – mivel jellemzően töredezetten, apró részletekben olvasok, mániám a tagolás)
- novelláskötetekben nincs tartalomjegyzék
- túl sok az ömlengő dicséret (pláne ha mindig ugyanaz a két ember írja)
- túl hosszú és érdektelen a köszönetnyilvánítás (mindig elolvasom, általában előre, azt hiszem, jó köszönetnyilvánítást is művészet írni)
- színesek a lapélek (atyavilág, ezt be kéne tiltani!)
- színesek a betűk (ezt pláne!)
- funkciótalan formai truvájokkal akarnak érdekessé tenni valamit
- minden oldalon ott virít a szerző meg a cím – komolyan, azt hiszik, elfelejtem menet közben, mit olvasok?

Hiszti-hiszti-hiszti...
Valószínűleg ha nagyon akarnám, a végtelenségig tudnám folytatni, de ennyiből is simán megállapítható, hogy ezen hisztik jó része azon nyomban érvényét veszti, amint egy könyvről kiderül hogy úgy egyébként kurva jó és elvisz magával. Mert bár egy halom dolog miatt tudok durcizni, végső soron a forma csak forma. A lényeg az írott szó. Ha egy könyv jó, az összes bosszantó apróság elbújhat a sarokba sírni. Ha meg rossz, akkor nem azért rossz, mert aranyszínűek az élei és még kopnak is.
Szóval légyszi, adjatok a kezembe jó könyveket, és ígérem, nem fogok annyit hisztizni :)


Nézzük, vajon a többiek mennyire rigolyásak:
- Nima
- FFG
- Bea
- tigi

Csatlakozók:
- Bubu

2016. március 13., vasárnap

Chris Beckett: Sötét Éden

Na ez aztán zavarba ejtő egy olvasás volt… Azt hiszem, túl sokat gondolkodtam azon, olvassam-e Chris Beckett könyvét vagy sem, túl sokat agyaltam az alapszituáció adta lehetőségeken és a fülszöveg keltette elvárásaimon, és aztán annyira mást kaptam - és nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó értelemben mást - hogy így az olvasás után azt kell mondjam: ha ennyit agyalok valamin előzetesen, akkor legközelebb inkább kihagyom. (Persze túró a fülembe, hisz én mondom mindig, hogy félre kell tenni az elvárásokat…) Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy a Sötét Éden ne lenne jó könyv – csak valahogy nem tudtam mit kezdeni vele. Jó-jó, vitt magával, élveztem, de nem nagyon hagy maga után semmit.

Pedig… Felvet egy halom olyan kérdést ami hagyhatna maga után nem kevés gondolkodnivalót. Már ha valaki épp ilyesmin szeretne gondolkodni. Mert ez az Éden bizony elég sötét hely, és nem csak a fény hiánya miatt. Egy kóbor bolygó, ki tudja, hol, ki tudja, mekkora távolságra a Földtől – ahol 160 évvel ezelőtt kikötött az „első emberpár”. Innentől azért elég könnyen dekódolható a történet, nemde? Beckett nem is titkolja hogy története vastagon át van itatva teológiai kérdésekkel, melyek érdekesek is, csak épp engem viszonylag hidegen hagynak.

Ami eggyel jobban érdekel, az a csoportdinamika - nagyra nyitva lehetne társadalomszociológiának nevezni, de azért ez éppolyan túlzás lenne, mint a fülszöveg által emlegetett szépirodalmi jelleg - ami a történések mögött húzódik. Az első emberpár, Tommy és Angela utódai által benépesített Éden történetünk idején épp elkerülhetetlen változások előtt áll – az 532 főt számláló Család kezdi kinőni az otthonul szolgáló Völgyet, a fiatalok közt fel-felcsapnak az első hangok, melyek kitekintenének a Völgy határai mögé, ki a hagyományokból, az évszázados mesékből, legendákból, az ük-ük-ükszülők relikviáiból, az örökös várakozásból, hogy eljöjjön értük a Föld, melyet sosem ismertek.

Óh, a Föld, az átkozott-istenített Föld… Minden baj forrása. Ami miatt ott kell maradni, a Körkörös tisztás mellett, ahol maga Angela anyánk jelölte meg a helyet, ahol leszálltak, és ahol keresni fogja őket a Föld, ha odaér. A Kör, ami meghatároz és gúzsba köt. A Kör, ami mellett szép lassan éhenhalunk, ha a Föld nem jön elég gyorsan. Ha egyáltalán eljön. De vajon érdemes még ki tudja hány generáción át egy helyben topogva várni sosem ismert rokonokra, akik majd elhozzák a megváltást vagy vegyük kezünkbe saját sorsunk irányítását és keressünk új helyet, új lehetőségeket, új módokat a túlélésre? Univerzális kérdések, nem kell egy másik bolygóra menni értük. Beckett ebben nagyon jó, az ifjú Vöröslámpás John és társai „lázadását” borzasztó ügyesen és hitelesen ábrázolja – ahogy azt is, hogyan hullik darabjaira egy addig (látszat)egységben éldegélő közösség a legkisebb változástól. John az újító, a felfedező, aki viszi előre a közösséget – és aki szétveri azt. Elválaszthatatlan a két aspektus és bőven ad töprengeni valót – mert minden időben aktuális. Miért csináljunk bármit máshogy, ha eddig mindig így csináltuk? Miért ne csináljunk valamit másképp, csak mert eddig így csináltuk? Ismerős, ugye?

Igazából eléggé egyszerű vonalú fejlődésregény a Sötét Éden, sok újat nem mond a család-hagyomány-újítás-elszakadás-konfliktusok témában, de amit mond, azt végső soron jól mondja. Van egy erős társadalomkritikus felhangja és elég jól ábrázolja a változás nyomán óhatatlanul megjelenő erőszakot – ugyanakkor nem egyszer téveszt arányt. Érdekes és minimum elgondolkodtató a diverzitás teljes hiányában kialakuló emberi populáció ábrázolása – ne legyenek illúzióink, szélsőséges beltenyészetről van itt szó, a maga összes genetikai következményével. Ugyanilyen érdekes a Földtől (így az emberi kultúra egészétől) elszakadt társadalom nyelvi és intellektuális degenerációja – ami egyébként nagyban nehezíti is az olvasást, mert együtt jár egyfajta elkorcsosult nyelvhasználattal (azt nem tudom, hogy az eredeti szöveg vagy a fordító hibája-e hogy nem éreztem végig következetesnek ezt a nyelvhasználatot).

Nem tudom megítélni hogy mennyire reális egyébként ez a társadalomábrázolás – hogy valóban ennyit változnánk-e 160 év alatt, elszakítva minden érzelmi, szellemi, kulturális, tárgyi hatástól, ami jelen korunkra jellemző. A legérdekesebb aspektus számomra az érzelmek teljes elkorcsosulása – a Családhoz mint Egységhez való mindenek feletti ragaszkodáson túl gyakorlatilag semmiféle érzelem nem jellemző már az emberre. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mindez miért? És az én szememben ez egy baromi nagy miért. Angela és Tommy, mint két, a Földről érkezett űrhajós ugyan miért érzi okvetlen szükségét annak, hogy benépesítse utódaival a bolygót – miközben nekik ugye tudniuk kell, hogy egyfelől a beltenyészet mit hoz, másfelől ha nem tanítják meg utódaikat a puszta túléléshez szükséges alapvető ismereteken túl semmire, akkor soha nem fognak fejlődni, csak várják a csodát. Valahol emiatt a nemzedékeken átívelő - végső soron Angela, mint az örök nő utód utáni vágyára visszavezethető - csodavárás miatt alapjaiban bicsaklik nekem az egész szituáció. Az egyik olvasat szerint Angela az „ősanya” – minden élet megteremtője az Édenen, ilyesformán minimum szent. A másik olvasat szerint egy önző liba aki csak azért, hogy nyomot hagyjon maga után, létrehozott egy folyamatosan degenerálódó, életképtelen populációt, melybe beleültette saját álmát a Földről. Ki-ki kiválaszthatja a sajátját.

Ahhoz képest hogy valahogy „elment mellettem” ez az olvasás, csak koptatom itt a billentyűzetet egy ideje. Ez is jól mutatja, hogy van a regényben szufla. Rengeteg érdekes kérdést vet fel, a felét sem érintettem szerintem, és mégis… valahogy távoli. Ha egyvalamire kéne fogni, beleköthetnék a karakterekbe, vagy a már megint kamaszszereplők világmegváltásába (mondjuk itt még aránylag helyén is van a koruk) vagy az elkorcsosult érzelmek közepette is csak beficcenő háromszögekbe. De azt hiszem, leginkább tényleg az zavart, hogy én ezt az egész szituációt teljesen feleslegesnek éreztem.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2016. március 11., péntek

Kék az ég - egy kotta a múltból

Kották közt turkálok, munkából kifolyólag, amikor a Straussok, Lehár, Huszka, Verdi, Schubert és Beethoven, meg a könnyedebb dalok, foxtrottok, tangók közül előbukkan ez. Kék az ég, induló-fox a Szibériai rapszódia című szovjet filmből, nézem az évszámot: 1948. Megállít. A dátum. A cím. Beleolvasok, és végképp megállít a dal szövege. Nem mehetek el szó nélkül mellette.

Merthogy eszembe jut Bartis Attila könyve, A vége egy részlete – friss olvasás, valójában még tart; ha elkészültem vele, lesz róla itt bejegyzés… Vándor Ferencről, aki a felesége kedvéért hazajött a hadifogságból, bármi áron – az ember, aki az esküvője napján lepofozta még a plébánost is, akkora vér lakott benne; hazajön, az első transzporttal, csendes, béketűrő… igen, a Szovjetúnióban volt, hadifogságban, de jól bántak velük, nyugodjon meg Magdi néni, mert előbb-utóbb hazajön a többi férfi is, ha pedig nem, annak semmiképp nem a bánásmód lesz az oka, mert minket igenis emberszámba vettek, nem úgy mint hajdan mi másokat, és tessék elhinni, Magdi néni, hogy az urának majd hasznára válik az ott töltött idő, nem, nem találkoztam vele, nagy az az ország, nem lehet mindenkivel találkozni, de én csak annyit mondhatok, az ura jó helyen van. Nem mesélem tovább Vándor Ferenc és felesége, Imolka történetét – olvassátok el a könyvet, nem csak ezért a kis betéttörténetért éri meg…

Ami most ide tartozik: az a kotta a kezemben, a dátum, meg amit jelent. A tény, hogy 1948-ban bemutattak egy szerelmes-romantikus szovjet kalandfilmet Szibériai rapszódia címmel, nem sajnálták a papírt a betétdal kottába foglalására (talán kiadták gramofonlemezen is…); Magyarországon, akkor, amikor nyíltak voltak a sebek, amikor számosan jöttek haza szibériai rab-rapszódiából, ahol a csajka híg levesébe mártott kanál csörgése képviselte csak a muzsikát – sőt sokan haza se jöttek még, csak utána. És nagyon sokan nem jöttek haza soha – az én felmenőim testvérei is megfizették a háború és fogság haláladóját, fagyás, vérhas, akna által… ennek fényében tessék olvasni ezeket a sorokat:

Szibériában kék az ég
elindulunk ma még
a szívünk lelkünk csak tiéd
hegyek folyók regélnek száz mesét
pajtás, de szép

Vár ott miránk sok szép kaland
Vár ott egy hófehér galamb

Hosszú lesz pajtás az utunk
de el nem fáradunk
vígan vagyunk, nincs bánatunk
hidd el pajtás, még ma odajutunk
erre igyunk…


...és a többi. Ideírnék - nem is feltétlen pellengérre állítandó, inkább a ma keményen dolgozó kisemberének figyelmeztetésül - két nevet: a felelős kiadó Abonyi Ferenc, a magyar szöveg Kolozsvári Andor munkája. Nézzétek a szöveget, érezzétek át az arcátlanságot, amit e film akkori bemutatása jelentett. Sokakban szakíthatta el a cérnát – de már nemigen volt orgánum, ahol ennek hangot adhattak volna. Sokak szájában gyűlhetett a keserű nyál – de legalább annyian voltak, akik a maguk túlélésének (felszabadító) tudatában úgy érezték: ennyi elfér. És sokaknak adhatott akár egyfajta reményt – ahogyan Vándor Ferenc szavai az aggódó feleségeknek-anyáknak. Akik hinni akartak. És sokaknak, akikben elfoszlott a gátlás, irányt mutathatott ez az arcátlanság, hogy mi következik, mihez kell a túlélésen túl az érvényesülés érdekében igazodni.

Nézzétek ezt a kottát – és gondoljátok végig, hogyan játszadozik ugyane arcátlanság szoft változatával (még mindig ingerküszöb alatt) a mai hatalom. A metódus ugyanaz. Az undor, aminek következtében ezt a füzetet úgy fogtam, mintha farkánál fogva a döglött patkányt, nemcsak a múltban gyökeredzik. Azt hiszem, ez fáj benne a legjobban.


2016. március 9., szerda

Richard Bach: Illúziók

Egy Mester volt eljövendő a földre, aki Indiana szent földjén született – abban a sajátságos viszonylatban, amelyben az igazi ezoterikus klasszikusok szent földjei laknak: ahol a mester világosít, a tanítvány megvilágosul, az olvasó pedig – legalábbis az olvasás idejére – meg van győződve róla, hogy valami fontos történik vele is. Érdekes irodalmi ösvény ez, néha az olvasója úgy jár rajta, mintha valóságos talaj volna – hisz végre vannak válaszai.

Lehet, nem kellene ennyire gonosz módon hozzáállnom Richard Bachhoz, meg a könyveihez – elvégre szerettem őket, sokáig és szenvedélyesen; úgy, ahogy az ember egy ígéretbe bele tud habarodni. Akkor még nem tudtam, hogy pont e viszony teszi az ilyen ígéreteket beteljesíthetetlenné. Pont ez a két lépéssel a talaj felett való ösvényen járás tesz alkalmatlanná a Tan befogadására, még így, szódával és jéggel tálalva is. Én is elhittem, hogy válaszaim lettek – szerintem ez örök vágy, hogy birtokoljunk egy átlátható meggyőződés-rendszert, amely erős, kipróbált válaszokkal horgonyozza magát az állandó kérdések elsodró viharaiban, megadva a lépések illúzióját egy ösvényen. Ahol az Illúziók minden lépése a kétely mellett a bizonyosságot is felkínálja. Ahol ezek a bizonyosságok, ezek a válaszok egy idő után egymást szülik… Idő kellett, élmények és könyvek, hogy aztán Hamvassal beköszönjön az ellentmondásosság tudomásulvétele is – hogy a válaszaim csak akkor hitelesek, ha van bennük egy szemernyi abból a paradoxból, ami a helyzetünkből következik.

Lehet, nem kellene gonoszkodnom vele. Kellett ez a lépés, ebbe az egyszerűségében is zeneműszerűen komponált életműbe – amelyből számomra talán tényleg azért az Illúziók emelkedik ki, mert ezt olvastam az írótól először. Akkor még csak annyit szerettem volna, amennyit a könyv felszabadultan, helyről helyre, költöző madár módjára repkedő író-hőse Richard Bach: szerettem volna megérteni és magamévá tenni azt a nyugalmat, magától értetődést, amivel D. W. Shimoda a világhoz áll. A tekintetet, amivel észrevesz, az empátiát, amivel megért, a bátorságot, ami által igazat mond – bármi is legyen a következmény. És persze szerettem volna azt az olajfolt nélküli, makulátlan gépet... azt különben ma is szeretném, ha a kerékpárt a puszta szeretetem, empátiám, vagy akár az úgymond eggyé válásunk tartaná karban, szerszámok, koszos szerelőruhák, állvány és cserealkatrészek nélkül… akkor még nem értettem, mindez konkrétan mivel jár. Pedig a könyvben ez is benne van. Faék-egyszerűen, de benne.

A messiás-sorsról beszélek, ami a mi kultúrafelfogásunkban (ha nem szerep...) szükségszerűen bekövetkezik. A Szerelőmessiás, az Amerikai Avatar sem választhat más sorsot: csak az áldozatét. Valahol egyértelmű, és Bach nagy intelligenciával építi fel – hogy tényleg a legjobban fájjon. Egyszerű, steril képletben, kiszakítva a lehető emberi viszonyokból, még annyi kételyfűtő momentumot sem hagyva a szövegében Don Shimoda számára, mint amennyiről az evangéliumok Krisztus esetében beszámolnak… Aztán elolvastam a Sirályt, ahol ennek a történetnek sajátos távlatai nyíltak, meg a többi fantáziából és élettapasztalatból párolt, bájosan amerikai, de kétségtelenül jó szándékú Bach-kötetet. Hogy megértsem, pontosan mi is a tanítás. Nem állítom, hogy máig sikerült. Mondjuk nem élek vegytiszta helyzetekben, és örökölt, avagy önként vállalt kötődéseim nem is engedik, hogy ilyen helyzetet alakítsak ki magam körül.

Minden, ami ebben a könyvben áll, lehet tévedés is. Kicsit patetikus, de szerethető mondat. Megérintett: Richard Bach sajátos tisztességének bizonyítékát láttam benne, akkor, amikor erre a lépcsőre, erre a megvilágításra volt szükségem. Most már inkább úgy gondolom, egyrészt evidencia – minden emberi gondolatra igaz. Ha hívő vagyok, ha nem, ezt nem árt tudni: minden, amit gondolok, lehet tévedés is. Másrészt sajátos írói önfelmentő gesztus, az a momentum, amikor az író az életével kihátrál a könyvei mögül; kihátrál mégis. Így téve őket színtiszta irodalommá, s veszítve el a messiás-ábrázoláshoz (szerintem) kötelező evangélium-jelleget, úgymond hitelt: hogy a leírt szó elsősorban tanúságtétel. Az Illúziók igazából egy tanúságtétel-illúzió. S mint ilyen, egy idő után úgy jár, mint minden mutatvány: csak addig érdekes, amíg nem ismered a trükköt.


Kiadó: Édesvíz
Fordította: Simóné Avarossy Éva

2016. március 7., hétfő

Lev Grossman: A varázslókirály

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző kötetére vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

Hogy nem szégyelli magát fenekestül felforgatni a fantasy zsánerét ez a Lev Grossman! Az önmagában zseniális (és fenntartom a véleményem, hogy folytatásért nem kiáltó, saját lábán simán megálló) A varázslók után nagyjából ezerfelé kanyaríthatta volna a sztorit a fantasy hagyományok mentén, és nagyjából még ezer elképzelhető irányba indulhatott volna el ezen hagyományokra fittyet hányva, de egyiket sem tette: inkább csavart még kettőt-hármat az első kötet gerjesztette elvárásokon és elénk pakolt valami nagyon új, nagyon saját és nagyon érdekes folytatást. Ami ugyan nem kimondottan gyengébb, mint az előzmény, de nem is „üt” akkorát – és amivel, mit tagadjam, meg kellett küzdenem.

Persze ostobaság is azt várni, hogy akkorát üssön – az a kártya egyszer játszható ki. Kiforgattuk a fantasy kliséket, megállapítottuk, hogy a varázsvilág pont ugyanolyan szar hely mint a „valóság” és egy depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz akkor is pont ugyanolyan depressziós, önmagával mit kezdeni nem tudó huszonéves balfasz marad, ha történetesen kiderül: tud varázsolni. Hogyan tovább? Nyalogathatjuk a sebeinket hogy a világ ezek szerint mindenképpen szar, vagy elkezdhetünk további lehetőségek után kutatni. Az első kötet vége ugyebár utóbbi irányba mutat, szóval irány Fillory, ahol Quentin király immáron két éve uralkodik békében, jólétben, gazdagságban Eliot király, Janet királynő és Julia királynő oldalán. Ó, mily mesés…

Nem is ő lenne Quentin Coldwater, ha nem nyafizna itt is egy kicsit. Persze királynak lenni egy alapvetően békés, gazdag birodalomban, ahol soha nem történik semmi érdekes, nincsenek valódi kihívások, nem kell megküzdeni senkivel, nem kell a saját határainkat feszegetni és a fene nagy jóléttől még a hacukánkat is kihízzuk, valóban dögunalom lehet. Ugye? Nem is tudom… Vagy én öregedtem meg drasztikusan az elmúlt fél évben vagy hirtelen túl kiegyensúlyozottá váltam és már nem tudom átérezni Quentin folyamatos egzisztenciális nyavalygását (egyébként nem) – de hirtelen valahol sok lett. Már nem éreztem azt, amit az első részben gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig: hogy hozzám szól, rólam szól, az én elcseszett generációm elcseszett életérzéséről. Sokkal többször éreztem azt hogy ez az egész műbalhé.

És akkor még nem is beszéltünk Juliáról… Az első kötet felültetett kis nem-varázslónövendéke, a szegény kislány, akit kivágtak Varázskapu felvételijéről és még a memóriáját sem tudták tisztességesen kitörölni. Julia nem nyugszik bele, csakazértis mágus lesz, tán nagyobb, mint Quentin varázskapus kompániájának bármely tagja, aztán valami egész más, már nem is annyira emberi, hogy aztán ott találjuk őt is Fillory trónján, mint valami Tim Burton filmből előlépett csupa fekete rongyokba bújt zakkant boszorkánykirálynőt a nagy melankóliájával. Megismerjük persze az ő történetét is, és vele a Varázskapu „alatti” varázsvilágot, utcai mágusokkal, világméretű titkos hálózattal, önképző körökkel, sufnituning varázsige-gyűjteményekkel. És azzal a minden határt, mágikus törvényt, iskolák által szabályozott működést szétfeszítő mániás kereséssel, ami annyira rímel Quentin örökös keresésére és ami olyan beláthatatlan következményekkel jár, hogy még az ifjú Coldwater is megnyalná utána mind a tíz ujját. Grossman ügyesen eleresztette a fantáziáját és ha lehet, még tovább feszegeti a műfaji határokat azzal, amin Julia keresztülmegy, és naná hogy melankóliája érthető – mégis, amikor Quentinnel versenyt szenvednek hogy kinek a rosszabb mesés királyságukban, legszívesebben valamelyikük fejéhez vágtam volna a könyvet.

Kár lett volna, mert szerencsére az első száz oldal nyavalygás-tripje után beindul a cselekmény is, Filloryt veszély fenyegeti, jönnek a kalandok, gyanús alakok, varázskulcsok, pofára esések, hősi halálok, ki tudja, tán még sárkányok is és az összes kötelező kellék… Persze mind egy kicsit másként. Nagyjából onnan kezdtem igazán élvezni a könyvet és megérezni az első kötet varázsát amikor Quentin és kis csapata kiköt a világ végén és kiderül, van még tovább is. Mert mindig van tovább. Aztán a két szál - Julia története és a mesés Fillory-beli kalandozás - összeér és az egész visszamenőleg is értelmet nyer – és hirtelen megértjük, mit is akar a fülszöveg azzal a hatásvadász „milyen lett volna a Mátrix fantasyként” félmondattal. Grossman igazából istenverte zseni amiért ezt így összerakta és ennyire koncepciózusan feszegeti le az összes réteget a fantasy műfajról – borzasztó kíváncsi vagyok, hova tudja még fokozni. Úgyhogy, bár A varázslókirály korántsem hibátlan, várom a folytatást – remélem, legalább ekkora meglepetésben lesz részem.


Kiadó: Agave
Fordító: Dr. Sámi László

2016. március 4., péntek

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.

Nem feltétlenül így akartam… de annyi minden megszólított idő közben, hogy megfeledkeztem a tartozásaimról. Itt az ideje felvenni a fonalat, ideje új gondolatokat szőni a kárpitba. Fel hát, kalandra, barátaim, mélyedjünk el újra kicsit a Tolkien professzor megálmodta világban. Nem feltétlenül úgy, ahogy akartam, de hamarosan talán arra is sor kerül...

Elemi oka van, miért érzékenyebbek a halandók a Hatalom Gyűrűjére – és erre csak a napokban jöttem rá. Rájöhettem volna korábban is, kedvenc hobbitom, Samu okán - a küzdelem okán, amit a Gyűrűvel vív, a röpke epizódon át, amíg Frodót halottnak vélvén magához veszi az ékszert. „Eszeveszett álomképek támadtak az agyában: látta, hogy ő, Csavardi Samu az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel vonul a sötétbe borult földön… s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen virágos- és gyümölcsöskertté változik… Megkísértésének idején ura iránt érzett szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia: de valahol mélyen, legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, jól tudta, hogy nem elég nagy ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára… hogy ő voltaképpen semmi mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet…” egyszer már idéztem e részletet, hogy megmutassam rajta keresztül, mekkora viadalt bukott el a legvégén Frodó, amikor nem tudja a tűzbe ejteni a Gyűrűt; erre koncentráltam akkor - talán ezért nem figyeltem fel rá, hogy valójában mivel hatna, milyen varázslattal nyűgözne Sauron fémbe gyűrt ereje-része: a fantáziával.

Elemi oka van, hogy a halhatatlan nép miért nem érzi - avagy miért nem pont úgy érzi - a hatalom csábítását. Keserűen szemlélheti a körülötte változó világot, főleg ha a változás hanyatlásnak és romlásnak nevezhető - elkeseredhet, főleg ha megérzi: e hanyatlás alól végül a szépek népe sem lesz képes kivonni magát, csak ha a nem változó földre vándorol. Ha marad, Galadriel szavával: „parlagi néppé satnyul, aki felejt és elfelejtik”. Ez a keserűség időről időre csábítóvá teheti a „rontás okának” birtokba vételét – a Hatalom birtoklását: a romlást előidéző hatalmat mintegy a változó világ ellen fordítva őrizni vágyó erő volt maga Melkor, Morgoth, Sauron is; mind nyílt és világító hatalom, amíg át nem léptek egy vonalat, amit például Galadriel nem. Ez pedig - bármilyen furán hangozzék - az elmúlt dolgok, az emlékek makulátlan megőrzésének vágya; akkor is, ha egy emelt fejjel viselt vereségről szóljon is az emlék. A halhatatlan emlékezet az ó-időkig ér - s amit lát, a hajdani világ képe, hiánytalan és folttalan; az elmúlta fájdalma ugyan színezi, de nem homályosítja el. Ami megtartja a tündét: hogy emlékezik.

S most kis kitérőt teszek a gondolatmenetben, személyesebb vizekre. Régi játékom volt, hogy Tolkien mítoszrendszeréből próbáltam megérteni az embereket, mintegy elhelyezve például a mesébe azokat is, akik erre az életre hívtak. Koboldszemű édesapám volt és tünde lelkületű anyukám – hogy mást ne mondjak, csak a múlt felidézésének örök családi vitáit említeném… Mulatós, jókedvű, felelőtlen apukám költötte a múltat, egy jó felütésért, egy fordulatért, egy ütős csattanóért másképp gyúrva a szót és vele az egykor történtek ízeit; mindene volt a jó előadás, a figyelem, és volt hozzá fantáziája. Aggályos, precíz, mindig pontosságra törekvő anyukámnak folyvást az idegeire ment - s most értettem meg miért: mert anyukám mindig is többre becsülte az emléket, az egykor megtörtént, megélt, felidézhető képet, többre becsülte a mesénél, és a hatásnál, amit kivált. Nem foglalhatok állást... imádok hatást kelteni, és én is könnyedebben és többet felejtettem, mint az anyukám a mai napig - őrizné a múlt képét magában, és igazi tragédiaként éli meg, ha elveszíti.

A Gyűrű a vágyaink képeit festi teljessé: azt az életet, ameddig a fantáziánk a legmesszebb nyújtózik. Növekedés-álmok ezek, olyan növekedés-álmok, amelyek minden embert megkísértenek, a lényünkből fakad ez a kísértettség: hiszen növekszünk sokáig, s amíg növekszünk, a lehetőségeink is határtalannak tűnnek. Sokáig nem tűnik fel, hogy csak valami hervadásra nőhet a növekmény, hogy mindig valaki-valami kárára is nő. Mert nemcsak a testünk határolt – a világ is határolt körülöttünk. Amikor apukám történetet kanyarított az emlékből, a mese az emlék kárára nőtt. Amikor Galadriel „elmegy Nyugatra, kisebb lesz és Galadriel marad” – ráébred: nem akar nőni az emlékei kárára. Mocsoktalanul megőrizni szeretné a dolgokat, akkorának, amekkorák. Megtartja az, hogy emlékezik, és nem is akar felejteni. Nem akar magában sem teret adni az újnak, ahogy mi, emberek oly gyakran – s ahogy halandó mivoltunkból fakadóan kénytelenek is vagyunk: hiszen elmúlunk és mások jönnek a helyünkre.

Mennyire gyönyörűen vág ide a gondolat, hogy aki birtokolja a Hatalom Gyűrűjét, nem nő és nem gyarapszik, látszólag nem változik - csak felejt. „Elvékonyodik, mint a túl sok kenyérre kent kevés vaj.” Azt veszíti el magából, ahonnan nőtt: az emlékeit. S így elveszíti mindazt, amihez igazodhat. S mindegy: a hatalmából fakadóan „elhiszi” hogy ő az igazító, akihez eztán minden és mindenki igazodik, vagy csupasz árnyként lebeg a szélként fújó pillanatban, ahogy az alkoholisták, vagy a drogosok – már nem emlékszik arra, honnan jött, ki volt, és miért lett azzá, aki most. Az emlékei kárára őrzi meg magát… Elemi oka van, hogy válik védtelenné a halandó a Hatalommal szemben: úgy, hogy felejt. Így értem meg, ha felidézem a legszebb pillanatok egyikét A Gyűrűk Urából, Frodó utolsó beszélgetését Samuval az elbukása előtt (amit csak Gollam „elbukása” formált úgymond győzelemmé): „Emlékszel arra a nyúlra, Frodó uram? S arra a helyre ott a napsütötte partoldalban, Faramir hazájában, aznap, hogy az olifántot láttam?” „Nem, sajnos nem, Samu – mondta Frodó. – Azt tudom, hogy történt valami ilyesmi, de fölidézni képtelen vagyok. Sem az étel, sem a víz ízét, sem a szél neszét, sem a fák, a fű, vagy a virágok képét, még a a hold, a csillagok képe sem maradt meg bennem…”

Elemi oka van, hogy ki vagyunk téve a Hatalom csábításának – okot ad felejteni. Én is nagyon sok mindent elfelejtettem, amit (látom már…) kár volt. De kellett a hely: a fantázia gyermeke vagyok, vannak álmaim, amelyek folyvást növekszenek. Talán ezért sem szeretném elfelejteni azt a fantáziát, amely a megálmodójának szívügy volt, mítosz, hagyomány, amit maga után hagyhat – talán most már értitek, miért érzem én is hagyománynak, s miért fontosnak. Miért térek vissza Középföldére – akárha haza. Mert akárcsak a gyermekkorom megőrzött emlékei: megtart, ha emlékszem rá, ha visszatérek hozzá, ha elmerülök benne – még akkor is, ha akár a tündék „emlékezése”: valójában az enyém is egyre inkább tele van a veszteség fájdalmával.

Jian Guo képei

A korábbi bejegyzések:

2016. március 2., szerda

Rövidre vágva #10 – Filmes vegyes

Decemberben ugye volt sorozatos meg könyves rövidre vágva – ideje hát egy kis filmes vegyesvágottnak is. Pláne, mert filmet azért jóval többet nézek, mint sorozatot (nyilván – valamivel kevesebb idő megy el vele…) és nem ritkán van enyhe hiányérzetem, amiért erről sem számoltam be a blogon, meg arról sem, pedig milyen jó volt. De hát nem vagyunk már lelkes fiatal bloggerek akik naponta x bejegyzésben képesek megörökíteni életük minden apró-cseprő momentumát, idő-idő-idő, meg kedv-kedv-kedv, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy ahelyett hogy itt ülnék és püfölném a billentyűket, egyszerűen kucorodnék és bambulnék. De most épp enyhe Oscar-hangoverem van az éjszakai díjátadótól és ilyenkor mindig fokozottan van kedvem filmekről csacsogni. Namost, előrebocsátom: ha valamiről nem lesz szó ebben a posztban, az az idei Oscar-termés. Mostanában jellemzőbb, hogy mindig a megelőző szezon filmjeit látom :) Tendenciát se nagyon keressetek, ez most tényleg vegyes válogatás, többnyire élvezetes és túlnyomórészt könnyed élményekről. Majd biztos lesz olyan válogatás is, amiben komoly és nyomasztó filmművészeti alkotásokat veszek górcső alá – de ez most nem az a poszt…


Star Wars 7 – Az ébredő erő

Kezdjük is egy, a komoly filmművészeti alkotás vádjával aztán végképp nem vádolható, de legalább hatalmas indulatokat és lelkesedést kiváltó hamisítatlan popcornmozival. Szögezzük le, sosem voltam Star Wars rajongó. Az eredeti trilógiát koromból adódóan akkor ismertem meg, amikor már jócskán túlhaladott volt sok szempontból, az első „igazi” Star Wars moziélményt nekem az előzménytrilógia jelentette, azt meg ugye jobb lenne feledni… De hát van nekünk is mániás rajongásunk, szóval értem én, hogy sokaknak meg ez, és úgy várták a karácsonyt bemutatót mint a Messiást. Mi kivártuk hogy kicsit leüljön az őrület és jó hónappal később néztük meg, és bizony be kell valljam, a moziból kijövet egyetlen markáns gondolatom volt: most komolyan, ezért volt ez az egész felhajtás? A nosztalgia egy dolog, épp az előző posztban rugóztam azon hogy engem ezzel meg lehet venni, de azért a nosztalgia és a fantáziátlan szolgalelkű másolás nem ugyanaz. Mondanám, hogy ha ennyire nem tudott semmi újat hozzátenni az új gárda a „régi” SW sztorihoz, akkor mi a fenének nyúltak egyáltalán hozzá – de tekintve azt a mocsok sok pénzt amit kerestek (és keresni fognak) vele, a kérdés irreleváns. És tudjátok mi a bosszantó? Hogy akármilyen semmi az egész, úgyis megnézzük a többit is. Mert azért volt annyi kellemes kis poén, hogy icipicit megsimogassa a nosztalgia-receptoraimat, mert bármilyen tenyérbemászó tejbetök ez a gonoszka, pont annyira vagyok kíváncsi arra, mit hoznak ki a csajból és mert jó néha csak majszolni a popcornt és ilyen ártatlan, naiv marhaságot bámulni. Nem szabadulok a gondolattól, hogy J. J. Abrams egy nagyra nőtt gyerek, aki megmaradt pont ugyanolyan geeknek mint kamaszon, és most folyamatosan fel-alá ugrál a moziszobájában és nem tud betelni vele, hogy hozzávágtak pár millió dollárt hogy játsszon csak a mániáival tovább. Hát, egészségére.


Deadpool

Evezzünk még komolytalanabb vizekre… Soha nem érdekeltek a képregények, szóval én aztán azt se tudtam, ki a fene ez a vörös ruhás szadomazo figura amikor elkezdődött a hájp és hirtelen az ismerőseim kb fele már Deadpoolt várta úgy mint a Messiást. Pont a SW előtt láttam a reklámot, meg is állapítottam, hogy kb a reklám jobb volt mint ott az egész film, Zoli meg erőst meg akarta nézni szóval ott találtam magam, hogy ülök a moziban és egy leszakadó testrészekkel és seggbelövésekkel teli szerelmes filmet nézek a világ tán legmocskosszájúbb képregényfigurájával (meg az ő bébikezével) a főszerepben. És élvezem. Jajjj. Én igazából bírom ezeket a képregényfilmeket, a Bosszúállókat képes vagyok többször is megnézni, a Vasember-trilógiát kifejezetten jónak tartom (ebben azért igen nagy szerepe van Robert Downey Jr-nak), és még Thort is elviselem (ebben meg Chris Hemsworth hátsójának) – agyhalott állapotban inkább ilyenekkel lazítok, mint kaki-puki vígjátékokkal vagy romantikus izékkel. Bár nem mondom, hogy az eddigi kedvenc Tony Starkot simán kiütötte a nyeregből, mert nem, de Deadpool is odafurakodott a potenciálisan újranézős műfaji kedvencek közé. Mocskos, véres, nyomokban sem píszí, semmi kilúgozott óvoda-kompatibilis csihipuhi, ez valami olyasmi mintha Tarantino rendezne képregényfilmet. Deadpoolban az a legjobb, hogy miközben kimaxolja a képregényfilmek összes kliséjét, nem csak kiforgatja hanem nyíltan szembe is röhögi őket – és vele saját magát. Nagyon remélem, hogy hasonló szellemben folytatják.


A marsi (nem, nem vagyok hajlandó a hülye magyar címet használni)

Amennyire utáltam a könyvet, annyira jól szórakoztam a filmen, szóval ebből a szempontból is elmondhatom, hogy A marsi lett nálam 2015 Holtodiglanja :) Andy Weir egyszerűen nem tud írni, ellenben Ridley Scott elég jól tud filmet rendezni, még akkor is, ha az „csak” egy hagyományos vonalvezetésű, nézőmágnes sci-fi kaland. Hagyományos, mert semmiben nem tér le a „bajba jutott űrhajós(oka)t a földről nagyon meg akarja menteni egy kupac rendkívül elszánt, tűzön-vízen át küzdő, a bürokráciára fittyet hányó NASA alkalmazott rendkívül hatásvadász zenével, rendkívül látványos képekkel és a néző számára többnyire érthetetlen csillagászati fejtegetésekkel tarkítva” ösvényről. De legalább profin csinálja. A film legnagyobb rákfenéje Mark Watney magányos marsi kérődzése volt, ami a könyvben nem csak halál unalmas hanem bosszantó is volt számomra – köszönhetően a huszonegyedik századnak azért ezt elég jól oldották meg a videónaplóval, ráadásul Matt Damon van annyira cuki jó színész, hogy meg tudja tölteni ezt a sztorit humorral és lélekkel is, úgyhogy ami a könyvben a leginkább idegesített, azt itt eléggé bírtam. A NASA kötelékébe meg olyan szereplőgárdát rántottak össze, hogy filmrajongó legyen a talpán, aki nem érzékenyül el tőle. Így kell sikerkönyvet adaptálni bombabiztos sikerfilmmé (azért a díjakat és jelöléseket ember nincs, aki megmagyarázná…).


Hamupipőke

Hogy lássátok, nem csak „fiús” filmeket nézek, egy laza huszárvágással térjünk is át az elmúlt hetek leggiccsesebb és legcsilivilibb filmélményére. Azt sem egyszerű megmagyarázni, miért okvetlenül szükséges 2015-ben élőszereplős Disney-mesét forgatni, de ha már muszáj, legalább csinálná úgy mindenki, mint Kenneth Branagh. Bár szinte kizárólag a zseniális Cate Blanchett miatt néztem meg, meglepően jól szórakoztam, bizonyos részeit látva fülig érő vigyorral csöppentem vissza a gyerekkoromba (amikor még a rajzfilmváltozatot néztem és dalolásztam végig ugyanilyen mosollyal), és ellamentáltam a meseaktualizálások lehetséges módozatain. Mert ezek a jól ismert történetek úgyis mindig újramesélődnek majd, felesleges is kapálózni ellene – az új ötletek végesek, a stúdióknak kell a bevétel, a filmesek meg időnként hajlamosak azt hinni, hogy majd ők radikálisan megújítják a jól megszokottat. Többnyire persze nem, de most úgy látom, hogy a két leginkább működő út a Tim Burton-féle groteszkbe csavarás illetve ez a némiképp „túltolt” giccs- és érzelemparádé. Ami pont annyira komolyan vehetetlen, viszont ahhoz, hogy ne legyen bántó, kell a magabiztos, Shakespeare-en edzett rendezői kéz (ami pont ugyanúgy ismeri a valódi drámát, a vásári humort és a színpadiasságot is) és legalább egy olyan kiemelkedő alakítás, ami képes úgy elemelni a meseiségtől hogy közben nem erőltet ránk semmiféle plusz értelmezést. Csak Richard Madden (Robb Stark) műmosolyát tudnám feledni…


Költői szerelem

Ha már adaptációk, akkor nem mehetek el szó nélkül az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése mellett sem. A magyar keresztségben szokás szerint minimum furcsa címet nyert Költői szerelem A. S. Byatt sokszoros díjnyertes posztmodern remekműve, a Mindenem alapján készült – mely könyv egyébként nagy kedvencem, és máig úgy gondolom, teljes valójában filmesíthetetlen. És ostobaság is lenne törekedni a megfilmesítésére. Neil LaBute rendezőnek mégis sikerült a lehető legtöbbet kihoznia egy filmváltozatból – amely úgy egyszerűsíti az alapanyagot, hogy egy percre sem feledi el tisztelni azt és úgy kanyarít szórakoztató és a multiplex mozik közönsége számára is fogyasztható romantikus történetet a két költőlegenda szerelme utáni irodalmi nyomozásból, hogy közben nem butítja el a könyv lényegét adó irodalmi játékokat. Dicséret illeti a színészválasztást – bár szívből utálom Gwyneth Paltrow-t, a nyársat nyelt angol irodalomkutató penészvirág szerepét mintha rá öntötték volna, és Aaron Eckhart is tökéletesen hozza a romantikus képzelgéseitől szabadulni nem nagyon tudó amerikai csibészt. Jennifer Ehle és Jeremy Northam viktoriánus költőpárosa pedig egyszerűen álom. A film legnagyobb erénye az okos és mértéktartó adaptálás mellett a ma már némiképp idegennek ható bája. Ez egy ízig-vérig bájos film, a szó nem-cuki értelmében. Semmi csicsa, semmi nagyotmondás, semmi filmes truváj. Kedves, érzékeny, visszafogott alkotás. Jó lenne, ha több ilyen készülne ma is.


Szemekbe zárt titkok

Na tessék, kicsit mégis kapcsolódunk az Oscarhoz – legalábbis annyiban, hogy ezt az egyébként 2010-ben a legjobb külföldi film díjával kitüntetett argentin alkotást a köztévé Oscar-közvetítése előtt néztem meg, mert nem volt kedvem olvasni és sok volt még hátra a gáláig. Az alapul szolgáló könyvet tavaly olvastam, és eléggé tetszett, de nem éreztem azt a viszkető kényszert, hogy azonnal ide nekem a filmet is, ráadásul tavaly készült belőle egy amerikai remake, ami a kritikák szerint borzasztóan el lett szúrva. Persze ez a legkevésbé sem kell hogy befolyásolja az eredeti megítélését. Juan José Campanella filmje annyiból kevesebb például a fent említett Költői szerelemnél, hogy szinte szolgai adaptációja Eduardo Sacheri könyvének – mondhatni, tökéletes adaptáció, de az önálló filmes vízió legkisebb jele nélkül. Ezt a rövidke, lassan csordogáló, érzelmes, nosztalgikus argentin krimit még csak meghúzni se nagyon kellett ahhoz, hogy épp kiadjon egy egészestés, érzelmes, nosztalgikus, öregesen csordogáló krimit. Tökéletes színészválasztás (az ember időről időre rádöbben, hogy milyen remek színészek játszanak a bejáratott hollywoodi garnitúrán kívül – akik hazájukban simán lehet, hogy vannak akkora sztárok, mint bármelyik A listás…), old school krimis feszültségkeltés, némi hivatali kakaskodás, szolid politikai töltet (persze valószínűleg az argentin nézőknek, akiknek ez a saját terhes közelmúltot jelenti, ez a réteg jelentősebb), és egy évtizedeken áthúzódó elfojtott szerelem csendes romantikája (jó látni, hogy túl a szappanoperák világán tudnak ilyen visszafogottak is lenni). Ami némiképp háttérbe szorul a könyvhöz képest, az épp az ott leghangsúlyosabb egyéni igazságszolgáltatás kérdése – de valljuk be, ezt az érzelmi puttonyt lett volna a legnehezebb filmen boncolni. Nem hibátlan film, és nem is igazán értem a díjakat, de semmiképp nem bántam meg hogy megnéztem.


Walter Mitty titkos élete

Érdekes hogy ez a film kívánkozik ide a sok közül, amiből még válogathatnék, ha kapcsolódási pontot kéne keresnem, azt mondanám, azért, mert ugyanabból a kisember-szemszögből tekint a világra, mint az előbbi argentin krimi. Walter Mitty a szürke egyetlen árnyalatában pompázó örök álmodozó tipikus példája, aki reggeltől estig a legkülönbözőbb helyzetekben fantáziál arról, hogy végre a sarkára áll, beolvas a tenyérbemászó főnöknek, seggbe rúgja a vegzáló kollégát, laza félmosollyal elbűvöli a bájos kolleginát és boldogan élnek izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba cseppenve; miközben valójában napra nap ugyanazt az egyhangú, jelentéktelen életet éli a Life magazin szerkesztőségének legeldugottabb részlegén. Aztán egy nap megtalálja a nagybetűs kaland, ami persze úgy kezdődik, hogy elveszít egy kulcsfontosságú negatívot – és úgy végződik, hogy kijut neki kalandból is, hőstettből is, bájos kolleginából is. Tök aranyos ez a film, egy nagyon-nagyon kínos jelenetet leszámítva egyáltalán nem bántó még Ben Stiller sem és tele van jó ötletekkel, de végső soron elég nagy hiányérzetet hagy maga után. Mert sokkal jobb is lehetne, ha nem érné be annyival, hogy üres frázissá koptatja a „merj élni, érezni, cselekedni, kiélvezni a ma adta lehetőséget” szentenciát, miközben főhőse a legvalószínűtlenebb kalandokba csöppen (és tényleg, jó párszor nem tudtam eldönteni, hogy most megint fantáziál-e vagy ez már a valóság…). Ami viszont maradandó lesz, az a nyúlfarknyi szerepben is emlékezeteset alakító Sean Penn ahogy nem kattintja el azt a fényképezőgépet, hanem rávilágít: néha csak nézni kell a csodát és meglátni. És nem is kell feltétlenül a Himalájáig szaladni érte – azt hiszem, a legnagyobb kihívás ami előttünk, szürke kisemberek előtt áll, hogy észrevesszük-e a csodát ha az orrunk előtt van. Ez is a „merj élni” része lehetne!

...
Folytatása következik...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...