2013. január 31., csütörtök

Gail Carriger: Changeless – Változatlan



Gail Carriger fergeteges humorral és nem elhanyagolható mértékű erotikával fűszerezett paranormális-steampunk-romantikus regénye, a Soulless – Lélektelen a tavalyi év egyik legüdítőbb olvasmánya volt, nem csoda hát, hogy alig vártam a folytatást. Szerencsére a kiadó nem húzta olyan sokáig a megjelenést, mint az első részét anno (hmmm… reméljük, ez a tendencia folytatódik), így karácsonykor már kiéhezett rajongók tömege vethette rá magát Alexia Tarabotti és Lord Maccon kalandjainak újabb fejezetére. Ami szerencsére nem maradt el a várakozásoktól, sőt!

Alexia immáron Lady Macconként próbál megbirkózni természeten túli mivoltával és a viktoriánus kor béklyóival – s akkor még nem is beszéltünk vérfarkas férje inkább ösztönös, semmint civilizált viselkedéséről, a lélekőri pozíciójával járó politikai teendőkről, és a kertjében állomásozó emberi és természetfeletti katonákról. Akikről férje valahogy elfelejtett szólni, mikor hajnalok hajnalán (ami természetfeletti körökben a kora estét jelenti) kipattant a hitvesi ágyból, és eltűnt. Alexia így egyedül marad a regimentnyi katonával, barátnőjével, a botrányos kalapjai ellenére is frissen eljegyzett Ivy Hisselpenny-vel, egy goromba őrnaggyal, és egy természetfeletti rejtéllyel.

Londonban ugyanis a természetfeletti népek elkezdtek ijesztően normálisan viselkedni – a vérfarkasok nem tudnak átváltozni, a vámpírok szert tettek némi arcszínre, ellenben eltűntek a vámpírfogaik, s ami a legijesztőbb: ezek a több száz éves halhatatlanok immár nagyon is sebezhetőek. Lord Maccon hivatalánál fogva az ügy kivizsgálására ered, amely ügy sajnos mutat némi összefüggést egykori skót falkája viselt dolgaival – így a természetfeletti nyomozás és rendteremtés (s ha kell, kioltás) együtt jár egy kis családi cívódással is. Mert mint kiderül, a falka nem „csupán” egy falka, hanem a néhai „emberi” Lord Maccon halandó leszármazottai is velük élnek – akikről Alexia eddig azt sem tudta, hogy léteznek.

Most azonban kap egy kis ízelítőt családi viszályokból és hűtlen alfák áruló falkáikhoz való viszonyából éppúgy, mint a borzasztó skót ételekből és a még borzasztóbb skót divatból. Minden lében kanál lélektelen hősnőnk ugyanis nem ül tétlenül, míg férjecskéje nyomoz – ő maga is Skóciába léghajózik, idegesítő barátnője, még idegesítőbb húga és egy titokzatos (és nagyon franciás) kalapos-feltaláló társaságában. Ha az együgyű utastársak és a léghajózás nem hoznának elég izgalmat, ott van még egy rejtélyes merénylő, aki lépten-nyomon Alexia életére tör – még jó, hogy legújabb divat szerint készült napernyője mindig a rendelkezésére áll.

Aki az első részt olvasva beleszeretett ebbe a kicsit steampunk, kicsit paranormális, kicsit viktoriánus, és nagyon angol világba, az a Changeless-t is imádni fogja – aki pedig még nem olvasta az elsőt, gyorsan tegye meg! Carriger humora a régi, szereplői még az előzményben olvasottaknál is furcsábbak, a cselekmény pedig sikeresen átlendül a „mi történik egy romantikus történettel, ha a hős és a hősnő egymásra talál” csapdáján. Ez a legnagyobb erőssége a könyvnek, ugyanakkor ez okozhatja a legnagyobb hiányérzetet: én például sajnáltam, hogy Alexia és Lord Maccon romantikus évődés helyett immáron házastársi cívódásban élik ki magukat. De annyi baj legyen – a nyomozás és a természetfeletti rejtély szerencsére izgalmasra sikeredett, a skóciai utazás bőven tartogat meglepetéseket, és a mellékszereplők közti kusza szerelmi- és egyéb szálak is kárpótolnak a főszereplők elmaradt csatáiért.

Amiből viszont jócskán több van, mint az előzményben, az a steampunk vonulat – léghajók, távbeszélők, fura szerkezetek és bolondos feltalálók színesítik a regény lapjait, no és a lényeg: végre látjuk működés közben a híres napernyőket. Mindemellett továbbra is bővelkedünk társasági intrikákban, ostoba ruhakölteményekben, pletykákban, fess farkasemberekben és piperkőc vámpírokban – no meg borzasztóan élvezetes szócsatákban. S ha mindez nem lenne elég, kapunk egy olyan függővéget, ami után legszívesebben falhoz vágnánk a könyvet – de jobban tesszük, ha inkább újraolvassuk az első két részt, és számoljuk a napokat a harmadik megjelenéséig.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória
 

2013. január 29., kedd

Melancholia



Megnéztem életem első maradéktalan katasztrófafilmjét. És most szeretnék úgy beszélni róla, mintha mindannyian láttuk volna már. Ha még nem láttad – vagy nem tudsz róla mindent – kérlek, ne olvasd tovább. Nem mintha akkora csavarok lennének a történetben. Ez csak egy maradéktalan katasztrófafilm. Talán az első, ahol nincs kiskapu. Nincsenek megmenekülő kevesek, nincs megmentő, patetikus napnyugtába úszás, nézés, egymásra pillantás, mentett családot, szerelmet dédelgető megkönnyebbülés; a jövendő magvacskáinak ültetése a holtak trágyálló televényén. Nincs kiskapu: nincs holnap. Ettől maradéktalan.

A kezdő képsorok próbája. Ha tovább nézed, jó – ha nem, az a te döntésed. A legidegesítőbben művészfilmes hosszú snittek, a filmnyelv „katasztrófája”: nyomasztó zenére beúszó gyökérbe akadt menyasszony, önterhétől földre rogyó ló, ujjvégeken vibráló elektromosság, égből potyogó madarak. Érdemes emlékezni rá, mert a filmben aztán e kezdeti látomássorozatból (a menyasszony, Justine vízióiból, féléber álmaiból?) következetesen meg is valósul minden – de úgy, ahogyan a szereplők döntései következtében beteljesedhet. A nincs kiskapu, a nincs holnap. Ami független a vágyainktól. No meg a szereplők elénk tárt, egyediben is általános katasztrófáitól és diszfunkcionális kapcsolataitól. Mert „katasztrófák és diszfunkciók” egytől egyig. A kezdő képsorok lassú ideglelése után meghívást kapunk egy esküvőre, ahol a döntő többség ilyen vagy olyan okból irritál: ütnivaló, önhitt, gusztustalan, önző, álságos, édelgő, kegyetlen és kíméletlen emberek mászkálnak egy fokozatosan félrecsúszó puccos parádé közben annak tökéletes összeomlásáig. Ezek vagyunk. Lehet, hogy nem is kár értünk.


Aprócska „nem kár-értünk tükrök”: a szeretetlen anya, a végtelenül önző apa, az irritáló főnök és űzött tekintetű „eleven tapintatlanság” asszisztense, az ostobácska vőlegény. A „nem akarom látni, tönkretette az estélyemet” gesztusával irritáló rendezvényszervező. S persze hogy a „hú ez de kínos” testvér, Claire (Natalie Ginsburg), „tudod, ez mibe került?” férjura, John (Kiefer Sutherland) és a menyasszony, Justine (Kristen Dunst) is „nem kár-értünk tükör”. A színészi játék kifogástalan. Csak ámulhat a néző, mennyi tehetséges, bátor embert pazarol el úgy egyébként gumicukorgyúrásra a filmipar – s mennyire nem lehet egy-egy színész kvalitásait a látott munkái alapján megbecsülni. Mert az egyszerűen gyönyörű, ahogy a játékuk által összeáll az egymásnak rutinnal hazudozó, egymás gödreit igen jól ismerő, a másik reakcióit mindig joggal rettegő maradvány-család, s a túlduzzasztott vendégsereg – egy esküvőn, ami önmagába fullad.

De Lars von Trier nem lenne önmaga, ha meghagyná a képet ebben az egy dimenzióban. A filmidő telése megismertet a figurákkal. Aprócska kár-értünk tükrök lesznek. Ahogyan a fenyegetés – amelyik a legérzékenyebbet a pánik teljes tehetetlenségébe lökte: a működésképtelenségbe – nyilvánossá lesz. Egy a földnél nagyobb bolygó, a  Melancholia túl közel kerül a föld pályájához. A számítások szerint elkerül. Pánikra semmi ok. Élvezzük a látványt, amilyen nem adatik többször az életben. Mellesleg egyébként sincs ok a pánikra. A pánik állapota: amikor valami készületlenül ér. S erre nem lehet felkészülni. Ha a számítások mégsem pontosak.


Ott van John, a gazdag szállodás és hobbicsillagász, a maga kontrollált rettegésével. Amely elfogyasztja a lelkierőt. Hiszen bizakodnia kell. Amikor a felesége megkérdi: megígéred? Megígéred, hogy nem jön nekünk? Akkor megígéri – mit is tehetne mást. De az ember ebben a felelősség-túlvállalásban előbb vagy utóbb elfogy. A szemünk előtt látható aprócska csepp, amelynek az egész világot kell tükröznie, általa kapja meg a bukást. Azt, aki nem tudja kivárni az egyetemes sorsot, aki előrerohan. Mert képtelennek érzi magát, annyi reménykeltő féligazság, a rettegés folyamatos tudatos távolságtartása után, hogy tehetetlenül tűrje a fia, a felesége halálát.

Ott van Claire. „…nem pusztulhat el a világ. Akkor hol fog felnőni Leo?” Az édesanya. Az ő rettegése atavisztikusabb. Fel-feltörő, elfojtott rettegés, amely tehetetlenné tenne, ha nem volna a rutin: ágyazni kell, reggelit adni a gyereknek, megfürdetni a magától tehetetlen húgot – akit muszáj volt befogadni az elbaltázott esküvőre pár nappal, mert eluralta a pánik. Valahol az a szerencsétlen mondat, a „jól akarom csinálni” az ő igazi géniusza, ezt akarná az életvégig, akkor is, ha hamis, ha egy része látszat, kényszer, hazugság – akkor is, ha ő veszi meg a halálos adag gyógyszert, s kénytelen annak átadni a gyeplőt a végén, akit örökös gyámolítottjaként valójában hol irigyelt, hol megvetett.


Justine-nak. Aki testében és lelkében az érzékenység nyers és kíméletlen himnusza. Aki a művi esküvőt egy idegent lovagolva koronázza meg, aki pánikbeteg, a tehetségéért drágán fizet elviselhetetlen – sokban a gyűlölt anyára emlékeztető gesztusokból faragott – természetével. Aki addig retteg, amíg a sors bizonytalan. Addig tehetetlen, amíg remélni kell és lehet. A reménytelenségben otthon van az, aki „tud dolgokat”. Aki kifejti egyedüllétünk filozófiáját. Kifejti, mert önmagán ezt érzi: hogy az élet kórokozó. A világegyetem betegsége, defektus, amire a kataklizma a gyógyszer. S aki a végén mégis képes megajándékozni azokat, akiket szeret – ha csak egy mesével, hiába való reménnyel, utolsó érintéssel is – aki viseli azt, ami történik. Övé a hisztérika megigazulása. Jó, szebben mondom: az érzékenység himnusza.

A végén: a sötétség. A semmi. Szinte sajnáltam, hogy stáblista jött mégis, a kitartott csend után. Én úgy hiszem, a rendező lassúdad nyitó képei alá komponálta volna szívesen ezt a filmes kötelezőt. Ilyesmit sugallt a kitartott csend. Hogy úgy állj fel a moziban a kivilágosodó teremben, mint ébredéskor egy rossz álom után. Ez egy katasztrófafilm volt. Teljes, végleges, maradéktalan. Amikor tényleg elfog: valahogy tényleg így érne véget – ha nálunk mérhetetlenül nagyobb erők játékaként kozmikus karambolozna rejtelmes-gyönyörű otthonunk.

Holott ez is csak élni tanítana – mégis.

2013. január 27., vasárnap

Linn Ullmann: Szemem fénye



Három kiskamasz – Simen, Gunnar és Ole Kristian – nyáron elásott kincsüket keresik a kora őszi szürkületben a tengerparti svéd kisváros, Mailund erdejében, ám kincs helyett egy fiatal lány elásott holttestére bukkannak. Ezzel a krimiszerű felütéssel indul Linn Ullmann legújabb regénye, a Szemem fénye – ám ami ezután jön, a legkevésbé sem „hagyományos” krimi, még csak nem is divatos skandináv verziója, sokkal inkább egy minden szempontból diszfunkcionális család széthullás-története, hazugságokkal, évtizedes titkokkal, elfojtásokkal tarkítva.

Két évvel korábban a Dreyer család kerti partira gyűlik össze a hetvenöt éves Jenny születésnapja alkalmából – a partit Jenny lánya, Siri adja, dacára anyja és az egész család ellenkezésének. Siri rögeszmésen ragaszkodik a születésnapi ünnepséghez, mániája lesz, jelentőséggel ruházza fel, már-már érthetetlen dimenziókat ad neki – ami persze nagyon is érthető, ha felfejtjük a családtörténet szálait, és meglátjuk: Siri, a saját kudarcait és anyjával való kapcsolatát feldolgozni képtelen negyvenes családanya, mellesleg étteremtulajdonos, élete összes sérelméért egy „tökéletes” partival akar revansot venni. Mint a legtöbb túldimenzionált dolog az életben, Siri partija is totális kudarc lesz – ám hogy mekkora tragédiák kísérik, arra csak másnap derül fény: a család bébiszittere, a nyarat velük töltő tizenkilenc éves Mille eltűnt.

A regény a családtörténet mellett Mille eltűnésének és megtalálásának krónikája, az Ullmannra jellemző széttöredezett, nézőpont- és idősíkváltásokkal tarkított módon elmesélve. A középpontban Mille és Siri, egymáshoz és a körülöttük lévőkhöz való viszonyuk, és egy múltbeli tragédia, ami Mille eltűnésével újra előkerül, feltépett sebeket és feldolgozhatatlan traumákat hozva felszínre. Mille iránt senki sem közömbös, s mint ilyen, valamiféle katalizátorként működik – a Mille iránti érzések segítségével a családtagok egymás iránti érzései is felszínre kerülnek, megsokszorozódnak, kirobbannak.

Siri gyűlöli Millét, pedig ő választotta, az ő ötlete volt, hogy kísérje őket Mailundra – gyűlöli, mert azt hiszi, férje, a hűtlen író, Jon szerelmes a lányba. Jon, aki évek óta képtelen befejezni zseniális trilógiája harmadik részét, aki feleségén élősködik és közben a meg nem értett művész szerepében tetszeleg, valóban vonzódik a lányhoz, ám épp ez a furcsa lány ébreszti rá, hogy élete félresikerült kalandok sorozata: hogy sehova sem vágyik jobban, mint feleségéhez, és maga sem érti, miért csalja folyamatosan olyan nőkkel, akiket szívből utál. Jon és Siri lánya, a problémás kiskamasz, Alma eleinte bálványként tekint Millére, majd féltékenyen, végül támadóan, s ő az, aki a családból a legnagyobb baklövést követi el – hogy gonoszságból vagy gyerekességből-e, nem tudni, ám a tett nyomot hagy, és Alma egész életében kísért.

És ott van az ünnepelt Jenny, az egykori szépség, Siri anyja, és Syveré, a kisfiúé, aki négyévesen megfulladt, és akinek halálát a család soha nem heverte ki. Az anya, aki gyűlöli lányát, mert őt hibáztatja öccse haláláért, aki inkább egy ki tudja honnan összeszedett idegen „házvezetőnőre” bízza magát, mint lányára, aki gyerekes daccal és évtizedek óta gyűjtögetett szemrehányással készakarva teszi tönkre a partit, amit neki rendeztek. Jenny igazi tragika, a ripacs fajtából, aki saját fájdalma mocsarában tapicskolva gátlástalanul tesz tönkre mindent és mindenkit maga körül. Akit úgy istenigazából lehet utálni, amiért annyira beleőrült egyik gyereke elvesztésébe, hogy tönkretette a másik életét – ám Ullmannál ennél összetettebbek a dolgok. A könyv végére érve elénk tárul Jenny igazi tragédiája, és bár még mindig utáljuk, már szánjuk is.

Igazából mindenki szánnivaló ebben a családtörténetben, hisz mindenki a saját gyengeségei, elfojtásai, kudarcai foglya – és mindenki megtalálja a legideálisabb partnert ahhoz, hogy még mélyebbre süllyedjen. Linn Ullmann regényeiben mintha a családtagok rendre a legrosszabbat hoznák ki egymásból: ugyan még csak két művét olvastam, de ezekben nem találkoztam egyetlen támogató, inspiráló kapcsolattal sem, csak olyannal, amelyben a felek kölcsönösen rombolták egymás – amúgy is elég ingatag – személyiségét. Ennek ellenére nem sugároz reménytelenséget: ott van a levegőben az újrakezdés, a megpróbáltatásokon való felülemelkedés lehetősége – az élet folytatható, csak meg kell találni a módját.

Talán ez a legmegkapóbb benne, hogy minden fájdalom, gyász, kudarc, az egymás ellen elkövetett bűnök dacára mégis ott a remény – Ullmann tapinthatóan valóságosan ábrázol minket, embereket, a legaljasabb és a legszánalmasabb működési módjainkat éppúgy, mint a legszebb gesztusainkat. A kérdés csak az, hogy az egymás bántása utáni kétségbeesett egymásba kapaszkodásból lehet-e (újra) működő kapcsolatokat építeni? Ez már az olvasó fantáziájára van bízva, ahogy az is, hogy kitöltse a széttöredezett elbeszélés lyukait. Mert akadnak bőséggel – az elbeszélés módja teljességgel alárendelődik a történetnek, mely történet tulajdonképpen alig létezik: a széttört kapcsolatok hálóját a hasonlóan széttört regényforma illusztrálja. Töredékeket kapunk – a jelenből és a múltból, fel-feltörő, a különböző szereplők által különbözőképpen felidézett emlékekből. Hogy valójában mikor mi történt, az sokszor homályban marad – más emlékeket meg unalomig ismétel az adott szereplő. Traumák és jelentéktelen apróságok, beszélgetések, olykor csak egy kép, egy felvillanó érzés alkotják a kirakós darabkáit – épp, mint egy nagy család által közösen elmesélt történet, melyhez mindenki hozzárak kicsit a magáéból, és az összkép egész biztosan köszönő viszonyban sem lesz azzal, amire egyenként emlékeznek.

Linn Ullmann első könyve, a Mielőtt elalszol felemás élményként maradt meg bennem – érdekes és jól megírt kísérletnek tartottam, de sokszor az idegeimre ment a széttöredezettsége, a valóság és a fikció keveredése, az antipatikus szereplők hada. Ehhez képest a Szemem fénye döbbenetes élmény volt. Precízen komponált kirakós ez, ahol a széttöredezettség már nem valami kísérlet a hagyományos regény lebontására, hanem profin művelt formai játék, ahol a szereplők már nem pusztán antipatikusak, hanem igazán emberiek, valóságosak, ahol a gyász és a fájdalom már nem puszta kiáltás, hanem egy érzékeny, mély emberismerettel rendelkező író kísérlete a feldolgozásra. Hogy ez a sokáig (az író szerint túl sokáig) érlelt regény valóban Ullmann legjobbja-e, azt nem tudom megmondani, ám egyvalami biztos: a két mű közti szakadéknyi árok arra sarkall, hogy most azonnal elolvassam a közbülső három regényét.


Kiadó: Scolar
Fordító: Petrikovics Edit

2013. január 25., péntek

Három negatív szó



Fodor Ákos: 
Három negatív szó 

Nincs
Semmi
Baj

Egy ember, aki remekül tud hallgatni, amikor nincs megformált közlendője, aki „egypetéjű ikreknek” tartja a verset és a zenét (musicalek, operettek, operák szövegkönyveit fordítja), és „eleven mentalitás” hordozójának a haikut. A „Szükséges Minimum” keresése közben, így utólag, a megvalósult szükségszerűnek tűnik, hogy egymásba akadt az alkotó és a forma, ahogyan Fodor Ákos összefoglalja: azelőtt írt haikut, mielőtt megismerte volna magát a formát – mielőtt konstatálta volna, mit csinál.

„…ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is.” A haiku tehát mentalitás, legelsősorban az: csendből, figyelemből, belső békéből és némi játékosságból gyúrt hozzáállás a világhoz. Az „érvényes haikuban” benne lakik a világ. A látvány egyszerű rögzítése: az „éppen ilyen” keltsen visszhangot az olvasóban – a maga módján alakuljon az olvasóban is a „világ egésze” a pontos meglátás körül felhőként ott lebegő tartalmaktól. A haiku az öt soros tankából alakult ki, ahol az első három, öt-hét-öt morás (szótagos) sor alkotta meg a látvány tükrét, s a két utolsó hét morás sor tartalmazta az alkotói reflexiót. A haiku szűkített formája voltaképp kitágított alkotói-olvasói gesztusokat követel – az „el nem hangzó” két sort az olvasó magában (akár pontos megfogalmazás nélkül, ködös érzet-felhőben) alkotja meg, a reflexiót a látványból: a haiku ezen olvasatban akár hallatlanul érdekes „középkori posztmodern” próbálkozás az olvasó alkotói folyamatba való bekapcsolására.

Fodor Ákos ezt a formát előszeretettel szűkíti még tovább. Idézett verse mindössze négy szótag. Az európai haiku-alkotók között sokan bontják fel a szigorú formát így vagy úgy, térve el valami módon a sorok és szótagok szabályzatától – időnként annyira, hogy legfeljebb valóban az alkotói mentalitás okán nevezhető a produktum úgy-ahogy haikunak. Ez a vers más utat jár. A forma önmagába bomlik: az elérhető „szükséges minimum” egyik legszebb példája magyarul. A három negatív szó vitán felül három és negatív – önmagában minden sor egy-egy lehangoló koppanás. Viszont nyelvünk sajátos játéka okán a belőlük formálódó kifejezés a szó-jelentések tökéletes ellentétét jelenti: a megnyugtatás, csillapítás tagadó gesztusát, azt, hogy minden rendben van. Ez az első réteg nem szorul magyarázatra, ezt mindenki látja, aki olvasni tud.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, észre kell vegyük, hogyan lakik a három negatív szó együtt pozitív tartalmában, a kifejezés jelentésében egyfajta világban létező egyensúly. A jin, meg a jang – az egymásba játszó pólusos tartalmak, a folyamatos egymásba forgás. Avagy a saját kultúránk színei által: az angyaliban az ördögi? Három szóban az egész világ: hordozott lelki mágneses pólusaink elviselhetetlensége, megnyugtató csillapítottságban a semmi, a nincs és a baj a maga önálló jelentéseivel, tehát nemcsak az egyensúly a világban, hanem az azt fenyegető, folyvást szétfeszítő kettősség is? A legerősebb európai szellemiség, a vagy-vagy gondolkodás lakik benne, kultúránkba ágyazott mélységeink, hiszen ha választani kell, ha dilemma van, ha van három negatív szó, amelyek együtt elhangzása azt a megkönnyebbülést hordozza, hogy épp nincsenek – az jelzi azt is, számolhatóan vannak is, olykor jelen, és fájnak, a baj, a nincs, a semmi.


Ha tovább gondoljuk a dolgot: akkor látnunk kell, hogy van a világ és van az én. Az európai szétválasztottság van: és ebben a mögöttes látványban nem lakunk szívesen, nem is akarunk lakni, épp megkönnyebbüléssel konstatáljuk, hogy nem kell benne lakni, mert épp „nincs semmi baj”. Éppen nincs. A rögzített pillanat, a bajtalanság állapota a rögzített látvány. Ez bomlik bennünk tovább, érezzük meg a nyelvünk sajátos tagadó formájában a kettősség messzire mutató tartalmait. A tagadó formát magát, a tagadás lehetőségét-kényszerét – majdnem azt mondom: a lázadó angyalt. Hiszen jöhet e három negatív szó kívülről, ha van az én, a világ és szerencsére a világban a másik: ha valaki más mondja nekünk, akkor a saját szétszakított kultúránk mezején – a választás kényszerében jár az értelmezés.

De ha tovább gondoljuk a dolgot, a rögzített „látvány” valójában éppen egyensúlyban van. A mögötteseiben ott a három szó önálló jelentése, de együtt épp az egyensúlyt adják ki. A kilégzésben a belégzés lehetőségét. Az árnyékban a beszüremlő fény lehetőségét. Azt az eltagadhatatlan ritmust, amit az ember akkor él, ha szorosan behunyt szemmel áll a napon – és a szemhéján pulzáló fényvándorlást bámulja. A sötét és világos periódusok egymásból születését. Az egymásba áramlásukat. Hogy nem vagylagosságok, hanem egymás bölcsői. Amikor ez a mondat belülről születik meg, mint egy felismerés. Amikor nem kell hozzá más, csak az önmagam, hogy oszlathassam a világ és közém torlódó tévhitek ködlő felhőit – amikor kinyitva a szemem azt észlelem: valójában jól van, ami van. Nincs semmi baj. A helyemen vagyok, a helyem alattam van, azt látom, amit kell, és ott látnak, ahol kell.

Folytathatnám, de azt hiszem, épp eléggé túlbeszéltem ezt a három szót. De talán kiderül ebből, mennyire nehéz – akár lehetetlen – haikut fordítani. Ez a három kifejezés – a tagadó forma véglete – magyarul jelenti az ellenkezőjét, a nyelvünkbe van kötve. Mint ahogy a legtöbb haiku a megírás nyelvébe van kötve: az olvasói konstatálás feladatához elengedhetetlenül szükséges a látvány asszociációs kultúrájának ismerete, a megírás nyelvén akár évezredeken át formálódó nézet-, szimbólum- és kifejezésrendszerek ismerete – hogy ne pársoros banalitásnak, hanem a szükséges minimumba rejtett egész-világnak érezzük a haikut. Ennek ellenére persze meg kell próbálni mégis - fordítani kell, akár újraalkotni. Hogy tovább szaporodjék a kényszere: „gondoljuk” a világot. Mert az értelmünk ezért van.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...