Eleanor Oliphant, a harmincéves
pénzügyes tökéletesen jól van. Van munkája, ami különösebb szellemi
igénybevétellel nem jár, de kielégítően fizet; van lakása, ami ugyan
személytelen és rendetlen, de ahova hazatérhet; egészsége rendben, igyekszik
kiegyensúlyozottan étkezni és nem kísérteni a sorsot mindenféle badar
élvezettel. Leszámítva a hétvégenként legurított három liter vodkát. Ami nem is
élvezet, hanem gyógyszer. Segédeszköz, hogy bódult félálomban átevezzen a
hétvégének nevezett kétnapos magány-tengeren. Amikor nem segítenek a bejáratott
szokások, a menetrendszerű rádiójáték munka után, a mirelit pizza és a
keresztrejtvény. Amikor semmi más, csak az alkohol képes tompítani a magány
folyvást szurkáló tüskéit.
Mert Eleanornak ugyan mindene
megvan, ami praktikusan véve az életben maradáshoz kell, mégsincs élete.
Működik, mint egy olajozott gép: felkel, dolgozni megy, sosem hiányzik, nem
beteg, nem megy szabadságra, nem telefonál be másnaposan egy elfajult buli
után. Minden nap megveszi az aktuális leértékelt szendvicsét, magában megvetően
szörnyülködik a kollégák pletykáin és - többnyire felé irányuló - rosszindulatú
élcein, megvan a véleménye mindenkiről és tüskéit meg sem próbálja behúzni
holmi mondvacsinált társadalmi érintkezést szabályozó konstrukció miatt. Ha
valami tönkremegy, vesz újat, de különösebben nem érdekli, mi van rajta, mi
veszi körül, mit gondolnak róla mások. Van, aki szerint pusztán csodabogár,
van, aki szerint dilinyós. Az igazságot senki még csak elképzelni sem tudja. Az
önként vállalt magányt, amit azért vettünk magunkra, hogy ne sérülhessünk. Mert
egyszer már úgy sérültünk, ahogy az józan ésszel felfoghatatlan. Mert amit
túléltünk, azt a szó szoros értelmében csak túlélni lehet – feldolgozni, magunk
mögött hagyni, teljes életet élni utána képtelenség. Pláne, ha nem segít senki.
Ha az állami gondozás és a különböző nevelőszülők közt ide-oda dobálva csak a
lényeg vész el. Ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy hétről hétre feltépjük a
sebeket egy telefonhívással.
Aztán persze történik valami.
Eleanor elkezdi kitárni szárnyait. Megpillantja a tökéletes férfit egy
koncerten. Egy új kolléga, az irritáló informatikus Raymond kitartóan
barátkozna vele. Még bele is rángatja Eleanort, hogy megmentsék egy idős ember
életét az utcán. Akit aztán meg kell látogatni a kórházban, majd a hazatérése
örömére rendezett partin. Eleanor hirtelen emberek közé kezd járni. Minden jobb
meggyőződése ellenére kapcsolatokat kezd teremteni. Megtapasztalja, hogy
létezik önzetlen barátság. Hogy van olyan, hogy családi összetartás. Hogy a
gyermekeket nem csak bántalmazni lehet. Hogy nem mindenki tekint úgy a másikra,
mint egy kupac értelmetlenül elpocsékolt emberi szövetre.
Eleanor öntudatra ébredése és
szabadulása az önmagára zárt ketrecéből lassú és fájdalmas, de nincs híján a
komikumnak – ahogy a rettentő racionális szürke egér feltérképezi a kozmetikai
ipar és a divatáruházak rejtelmeit, az egyszerre kacagtató szituációs vígjáték
és masszív társadalomkritika. Hisz sokszor tényleg nem kell más, hogy az embert
elfogadja a „környezet”, csak egy jól vágott frizura meg némi smink. Hogy belül
rohad-e vagy épp ott sikítozik egy bántalmazott gyermek, az senkit nem érdekel.
Persze mindez - az új ruhák, a fodrász, a smink és a koncertlátogatások, nem is
beszélve a trendi alkoholizálás megtapasztalásáról - szigorúan tudományos alapú
felkészülés arra, hogy ha oda kerül, meghódíthassa álmai lovagját. Ezen a
ponton lehetne Eleanor története a legközhelyesebb mese arról, hogy a szerelem
minden akadályt legyőzve képes kicsomagolni a pillangót a bábból, elsimítani a
ráncokat, hegeket, sérüléseket és a múlt minden árnyával egy csapásra
elfelejtődik.
Szerencsénkre Gail Honeyman ennél
sokkal jobb író. Rendkívüli arányérzékkel kíméli meg Eleanort a látványos
pofára eséstől, hogy valami sokkal rosszabba taszítsa: hogy csalódnia kelljen
magában és józan ítélőképességében. Mintegy beteljesítve a gyermekkora óta
kísértő rossz szellem összes fülbe suttogott átkát. Ám épp ez segít. A padló,
ahonnan már nincs lejjebb. Ahonnan egy út van: felfelé. Ahol végre el kell
dönteni, mit választunk: az életet vagy… Eleanor felépülése nem lesz gyors.
Szembenézni azzal amit ő átélt – elképzelhetetlen borzalom. Még csak olvasni is
róla. Mégis: valahol megnyugtató, amikor végre kimondja. Döbbenten állok a
szerző teljesítménye előtt: nem csak mert ezt a borzalmas témát sikerült
velejéig szórakoztató köntösbe csomagolnia, hanem mert amikor fellebbenti a
fátylakat, azt képes minden hatásvadászat nélkül tenni, úgy, hogy egy
könnycseppet sem akar kicsalni belőlünk. Jobban tiszteli főhősét annál, hogy vásári
mutatványt csinálna a tragédiájából. Bár minden Eleanor Oliphantnak ilyen
történetmesélő jutna!
Kiadó: Ventus Libro
Fordító: Szalai Virág
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése