Cristopher Moore: Ördögöd van!

Valami furcsa véletlen megakadályozott benne, hogy ezzel kezdjem, úgyhogy Chris Moore első, Pine Cove-ban játszódó őrült agymenetére csak most, a többi megveszekedett elmeroggyanat: A Melankólia-öböl buja bestiája zabálni valóan éhes, (egy levitézlett B-filmes akciósztár-csajjal a karmai közt is) blues-utáló kisvárosi szexszörnye után, meg A leghülyébb angyal cseppet sem szokványos (zombik!) karácsonyi története után került sor. Úgy mentem ebbe a kitalált, kaliforniai kisvárosba, mintha egy kedves nyaralóhelyem múltjába tettem volna egyáltalán nem szellemtelen, sőt, kellemesen beteg időutazást.  Megint a kultúránk démonjai  közé... Merthogy a természetfeletti ebben a nem túl távoli, ismerős múltban is meglátogatta már Christopher Moore visszatérő helyszínét, ezt a kitalált (de nyilván konkrét modellekkel bíró) tengerparti városkát - krónikásunk szerint ott járt a szörnyen buja bestia: Steve gyík, meg a jó szándékú, de rendkívül gyermeteg Raziel angyal előtt maga a feneketlen bendőjű, hüllőbőrű ördög is.

Mégpedig a megidézőjével, Travis-szel együtt, aki immár 90 éve járja kitartóan és türelmesen a vidéki Amerikát, kocsijában a saját, személyes (megidézett) ördögével. Nem beszélhetek a céljáról - mert hátha funkcionálhat ez az írás ajánlóként is -, de azt kijelenthetem, a cél és elérésének módja is a megfelelő mértékig beteg, és profin komponált történetben bontakozik ki. Kedvenc amerikai Rejtő-klónomnak ez volt az első, komoly sikert aratott regénye és  azért ez az "első könyv jelleg" több momentumban is tetten érhető rajta: a humor itt még nem megy el az azóta szinte minden könyvben megcsillantott tökéletesen abszurdba, és a "hősök" sem azok a teljesen kicsontozott bétahím lúzerek, mint a későbbiekben - itt a lúzereket néhány szerencsés kivételtől eltekintve rendre megeszik. De (mint már jeleztem) szerepel a történetben egy gazdacserében reménykedő, unatkozó ördög, Catch, aki "mindörökre" Travis szolgája (elvégre megidézte...) szerepel benne egy mindenkitől sót kunyeráló arabus kinézetű, alacsony figura (aki amúgy dzsinn, egyenesen a palackból).

És megjelenik néhány, később is örök bútordarabként visszatérő helybéli, Mavis, a kocsmatulajdonos és csapos, Robert és drága neje, Jenny, Howard Phillips, a H.P. kávézó sajátos elméleteket dédelgető teoretikusa - szóval pár ismerős a későbbi könyvekből... Mondjuk azért végtelen hálás vagyok, hogy immár Alphonse Rivera őrmester (későbbi nyomozó...), Moore egyik gyakran visszatérő szereplőjének szinte teljes, szörnyekkel gyakran hintett karriertörténetét lekövethettem... Ezek a visszatérő alakok a helyérzet hitelesítésén túl gyönyörűen összetartják ezt a Moore által annyi (mókusbaszó) szeretettel fércelt alternatív Államokat - ahol ugyan nem fenékig tejfel élni, de ahol tejfel, ott nagyon... Mondjuk azt nem tudom, tart-e Chris Moore terapeutát, ha igen, remélem ő is megírja egyszer az emlékiratait. Mert ha a humor nem is hajlik annyira abba a beteg variációba, mint a későbbi könyvekben, néhány egészen elmeroggyant késztetés már ezekben a mondatokban is megkapja a nyomdafestéket...

Miközben már itt is megjelenik az a sokkal komolyabb, nagyon pontosan elkapott réteg, amellyel az író rendre levesz a lábamról - amitől úgy érezhetem: nemcsak szórakoztam. Itt az abúzus különböző (pap- és vietnami veterán-vegzált) verziói alapozzák a későbbi tragikomédiát; s már itt példaszerű módon fűződnek a mesébe. Talán ez Christopher Moore legfontosabb képessége: nem veszi el a valódi fájdalmak ízét azzal, hogy viccet csinál belőlük (mondjuk itt még inkább: köréjük). Nagyon könnyen megőrzi a könyve egyensúlyát úgy is, hogy bizonyos lapjain jelentősen fajsúlyosabb témák csomósodnak, mint a korai internetes szex morbid vonzalmai, a droghasználat, vagy a turizmusra épülő városok apoteózisa a lehúzásban - nem is beszélve a természetfeletti lények morbid és halálos fekete humoráról...

Ezen is elgondolkodhatnék egyszer: Moore esetében miért nem zavar a mitológiákat citromfacsaróba gyömöszölő írói önkény - miközben Neil Gaimannél (aki számomra jelenleg a  könnyű műfajú szórakozásokba elgondolkodni-valót csomagolók mitologémát dédelgető etalonja) pont azt szeretem a legjobban, hogy milyen elegánsan képes a mítoszok történetekbe húzott pókhálószálain egyensúlyozni, elengedett kézzel, a lepottyanás kockázata nélkül. Míg Gaiman megtiszteli a történeteibe vont mítoszt, Moore hátulról megerőszakolja őket, úgy, hogy a vérük is kicsordul. Mégsem tudok haragudni rá az abúzusért - talán mert nem vagyok mítosz. S talán mert közben a mítoszi gondolkodás összes rákfenéjét tökéletesen illusztráló hősöket teremt, önkéntelenül is leleplezve ezen megközelítés hibbanatait. Megtanulhatod tőle, hogy vigyázz, mit kívánsz, miközben röhögsz. Rajtuk, és magadon, beakadó tűsarkakon és utastársaid meghökkent képén a távolsági járaton, ahol felelőtlenül Moore-t olvastál. Szóval ördögöm nincs, de van Christopher Moore-om. És nem félek használni.

Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: György László

Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom

Valamikor jó tíz éve már olvastam ezt a bűbájos könyvecskét, de túlságosan nagy hatással nem lehetett rám, mert jószerivel semmire nem emlékeztem belőle. Tavaly többen emlegették körülöttem, a regényt is és a filmet is (amit nem láttam) – egyértelmű volt hát, hogy amikor valami jó kis feelgood élményre vágytam, lehetőleg az amerikai Délen, akkor ehhez nyúltam (mondjuk nem is lepik el a polcaim a hasonló művek, a másik lehetőség a Vagány nők klubja lett volna, ami a két évvel ezelőtti újraolvasáskor [is] meglepően tetszett, de azért tán korai lenne egy újabb újrázás). Fannie Flagg regénye az ostoba fülszöveg és a romantikus-lányregényes borító ellenére sem nem ostoba, sem nem lányregény – bár mitagadás, voltak olyan momentumai, amikor a fejemet fogtam a kliséktől és a szereplők butaságaitól…

Mindenekelőtt a kerettörténet főszereplőjétől, Evelyntől. Tejóisten, elhiszem én, hogy 1987-ben (a regény eredeti megjelenésekor) még el lehetett adni egy „női öntudatra ébredés és önmegvalósítás” sztorit azzal, hogy a főhős legnagyobb problémája, hogy öregszik, nem érti a gyerekeit, nem kell a férjének és úgy általában, elmegy mellette az élet, és mindezt azzal rakja helyre, hogy elmegy egy kaliforniai szépségfarmra, ahol lead huszonöt kilót, majd Mary Kay szépségtanácsadónak áll és megszerzi az áhított rózsaszín Cadillac-et (ááááá), de mondjuk ki: ma már ez vérciki. Értem én, hogy amíg világ a világ, nők (és férfiak) milliói küzdenek és fognak is küzdeni az öregedéssel, a rossz (vagy „csak” lapos) kapcsolatokkal, a felfoghatatlanul idegen világban élő kölkeikkel, azzal, hogy eljárt felettük az idő, de azért hiszem, hogy ennél értelmesebb és önazonosabb megküzdési módozatok is léteznek (és léteztek már a nyolcvanas években is). Nagyon elment a kerettörténet felett is az idő – ami csak azért nem kérdőjelezi meg a regény egészének értékét, mert a megidézett múltbeli szál meg épp ellenkezőleg: kortalan, örök érvényű emberi történetekről szól és némely szereplőjében és megoldásában kifejezetten modern. Rejtély, hogy hozta össze az írónő ezt a gigantikus önellentmondást…

Szóval itt ez az Evelyn, aki anyósát látogatja minden vasárnap az idősek otthonában – mondjuk a mama annyira nem érdekli, inkább csak elkíséri férjét, hogy aztán a társalgóban töltse a délutánt a cserfes Ninny Threadgoode-dal, aki mintegy véletlenül kezdett csacsogni a láthatóan unatkozó nővel, aztán úgy maradtak. Ninny meséiből hétről hétre kibomlik előttünk (és Evelyn előtt) egy Whistle Stop nevű alabamai porfészek húszas-harmincas évekbeli története – egy kávézóval, amely a városka középpontja és ahol mindenki, gazdag és szegény, fehér és fekete, seriff és csavargó kap egy tányér ételt és pár jó szót (vagy egy felest, ha arra van szüksége); egy különleges párossal, a szelíd, gyönyörű, erőszakos férjétől elmenekült Ruth-al és „üzlettársával”, a fiús, nagyszájú, talpraesett Idgie-vel; szerelmekkel, tragédiákkal, pletykás újságírókkal és botcsinálta nyomozókkal; felderítetlen gyilkosságokkal, a végletekig lojális fekete szolgálókkal és a Ku Klux Klán kegyetlenkedéseivel.

Whistle Stop története az amerikai Dél története, annak minden szépségével és borzalmával. Felső-középosztálybeli fehér családok kúriái és a sínek másik oldalán fekvő fekete bádogváros szegélyezik a történetet, melynek közepén ott a kávézó, ahol életek fordulnak meg és ahol zsákszámra sül a zöld paradicsom. Miközben ki tudja, miféle sültek rotyognak Big George üstjében… Egyszerre imádnivaló és rémes ez a kisváros – ahol még Idgie ősellensége, az ezerszer megszívatott lelkész is készséggel gründöl hamis gyülekezetet és megy hamis tanúvallomást tenni (szigorúan a saját Bibliájára esküdve) a kávézó tulajdonosa mellett, mikor egy erőszakos kívülálló meggyilkolásával vádolják. De persze ne hagyjuk, hogy a feleségverő Frank Bennett sorsa befolyásolja az ítéleteinket. Kétségkívül megérdemelte, amit kapott. És hát ott van a mérleg másik serpenyőjében Vonatos Bill (óóó hát akadt aki nem tudta az első perctől, ki ő?), csonka Threadgoode eltemetett karja, a börtönből kiszabadított Bobby Scroggins.

És persze ott vannak a többiek: a butácskának és pletykásnak tűnő, de újra meg újra  nem várt bölcsességről tanúbizonyságot tevő Dot Weems (most komolyan, bár ma is ilyenek lennének a pletykalapok), az alkalmazójáért szó szerint ölni kész Sipsey, Jasper Peavey, aki saját erőből küzdötte fel magát a szolgasorból és teremtett gyermekeinek egy élhetőbb életet, no meg a mindig kedves, letörhetetlen életkedvű Ninny Threadgoode, akit szintén próbára tett az élet. A legendás Threadgoode família utolsó krónikása. Aki mintegy az elmúlást fricskázó gesztusként adja tovább Whistle Stop egykori Feltételes megállójának történetét.

Minden hibája ellenére egészen elképesztően szerethető kis történet ez, Idgie, Ruth, Csonka, Smokey, Vonatos Bill, a folyóparti bordély lakói, Grady Kilgore seriff és a szerencsétlen Scroggins tiszteletes egytől egyig belopták magukat a szívembe, nem beszélve Sipsey-ről, Big George-ról, vagy a furcsa ikrekről: a beolvadni kívánó Jasperről és a fekete öntudatot választó Artisról. Az ő mindennapjaik, küzdelmeik, apró-cseprő gondjaik és olykor brutális pofonjaik remek látleletet adnak Amerika gazdasági válsággal, világháborúval, faji villongásokkal és előítéletekkel tarkított évtizedeiről és bizony megmutatják a déli romantika díszletei mögötti kegyetlen valóságot is. Épp ezért fáj annyira a kerettörténet butasága és súlytalansága.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Nagy Nóra

Orhan Pamuk: Hó

„…biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében…”

Ka, a tizenéve Németországban élő költő édesanyja temetésére érkezik haza Isztambulba, ahol elfogadja egy ismerős lapkiadó felkérését, és az észak-törökországi Karsz városába utazik, hogy tudósítson a helyi választásokról, valamint egy rejtélyes öngyilkosság-hullámról, mely felforgatja a kisváros életét. Persze önös érdek is mozgatja: fülébe jut, hogy fiatalkori szívszerelme, a világszép Ipek is a kisvárosban él – immáron elvált asszonyként. A költő, aki négy éve egy árva verssort sem vetett papírra, románcot, izgalmat, egy rejtély felfejtését és mágikus újjászületést vár az úttól – meg is kapja mind, jócskán. Bár nem egészen úgy, ahogy eltervezte.

Orhan Pamuk lassú, hömpölygő, romantikus nagyregényt írt, amelyben van minden: szerelem, intrika, rajongás, misztikum, természeti csodák, izgalmak, politikai machinációk, színpadi(as) és színpadon kívüli halálok, számos elmélkedés a művészet mibenlétéről, a versek születéséről, istenhitről, meggyőződésekről, Nyugat és Kelet feloldhatatlan szembenállásáról, a két ember közötti áthidalhatatlan szakadékról. Ha ez soknak tűnik elsőre, hát megnyugtatok mindenkit: az is. Pamuk írt már ennél jobbat, az biztos. A Hó túl sokat akar és közben túl keveset fog: a ripacspuccsba bonyolódó költő romantikus vekengése már nagyjából a háromszázadik oldal táján iszonyú fárasztó lesz, és akkor még hátravan négyszáz. Tekinthetném akár szelíd öniróniának is, ahogy beleszövi a mesébe a Marianna című mexikói szappanoperát, mely öngyilkos lányoktól, színpadi puccstól, halott terroristáktól függetlenül egy emberként ülteti le a tévé elé egész Karsz lakosságát: hisz Pamuk regénye is egy hosszúra nyújtott szappanopera, hasonlóan velős érzelmi hullámzással.

Kár érte, mert megannyi vonatkozásában érdekes és a kötelező egzotikumnál jóval többet mutat a kilencvenes évek Törökországának számunkra jószerivel ismeretlen mindennapjaiból. A kurd nacionalisták és iszlám szélsőségesek által szétcincált városban - a városvezetés távollétében - kitörő köztársaságpárti puccs, melyet a színpadról irányít egy vándorszínésztársulat magát következetesen Atatürknek képzelő vezetője tele van abszurd helyzetkomikummal, miközben remekül reflektál arra, ahogyan a Nyugat hajlamos elképzelni a térség politikai játszmáit: számunkra színház az egész. Mert valójában mit értünk mi a vallási és politikai megosztottságból, ami Törökországot jellemzi? Értjük és érezzük-e a saját évszázados gendervitáinkon átszűrve azt, hogy mit jelent egy hívő iszlám lánynak, ha eltiltják a fejkendő viselésétől; vagy csak az elnyomás szimbólumát látjuk benne, ahogy belénk nevelték és eszünkbe sem jut a másik oldalra helyezkedni és elképzelni mit láthatnak ők a mi kényszerű magamutogatásunkban (ami pont egy ugyanolyan elnyomás leképezése)? Felfogjuk-e hogy kerül egy platformra egy börtönviselt volt kommunista, egy csapat kurd nacionalista és az imámképző diákjai a nyugatbarát kormány ellenében?

Ka - és vele az olvasó - végig kívülállóként bolyong Karszban és valóban úgy tekint a várost szanaszéjjel szakító eseménysorra, mint a mexikói szappanopera újabb részeire: izgulunk, hogy ma épp melyik szerelmesről derül ki, hogy eltitkolt féltestvér, melyik halottnak hitt szereplő éled fel évados álmából, melyik intrikus nyeri el méltó büntetését; miközben tudjuk: tét nélküli az egész. Tán ez a legbosszantóbb a regényben: ez a tétnélküliség. Mert fejkendős kamaszlányok öngyilkossága, színpadról éles lövedékkel agyonlőtt imámképzősök halála, terroristák kivégzése mit sem számít, ameddig a szépséges Ipek Ka karjaiba omlik a Hópalota szálló eldugott ki szobáiban, és amíg költőnk minden sarkon érzi egy újabb vers eljövetelét. Bájosan naiv és romantikus regény ez: csak a művészet számít és a szerelem.

Persze fricska is, hisz a titokzatos „zöld füzet”, melybe Ka lejegyezte a karszi verseket, elvész. Egy Orhan nevű író indul a nyomába, hogy felderítse Ka útját, álmait, verseit, szerelmét és hírt adjon arról a néhány napról, amely felforgatta Karsz életét. Ám sajnos a jelek szerint ő is belevész Ipek szép szemeibe, mert miközben vallási- és társadalomkritikus nagyregényt próbál írni, inkább csak felváltva okoskodik és viccelődik velünk. Néha úgy tesz, mintha posztmodern lenne, olykor kiszól hozzánk, gyakran előre lelövi a poént. Máskor meg lényeges elemeket hallgat el – ki tudja, lehet, azok is elvesztek a zöld füzettel. Mindenestere egyvalamiben biztosak lehetünk: Ka barátja, Orhan ritka ügyetlen író és még ügyetlenebb nyomozó. Azok a tragikus karszi napok méltóbb megéneklőt érdemeltek volna. Még jó, hogy ez az Orhan nem az az Orhan. Ugye?

Kiadó: Ulpius

Fordító: Ladányi Katalin

Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Nemes Krisztián

Rohinton Mistry: India, India – A Fine Balance

Kényes egyensúly…

Mennyire más ez a cím, ugye? Rohinton Mistry nagyregénye az egyik legfájdalmasabb félrepozicionálás, amivel az elmúlt években találkoztam. Nézzetek csak rá erre az egzotikus-romantikusra hangolt borítóra, meg a jópofáskodó címre. Mit várnátok? Emlékszem, amikor megjelent, 2007 táján, a fátyolos romantikusok robbanása idején, nagyjából bármit el lehetett adni egy kis keleti egzotikummal. Az Ulpius meg élen járt ebben, naná. Mistry könyve is szépen illeszkedett a sorba. Hogy nem volt akkora siker, nyilván annak köszönhető, hogy aki leheletfinom keleti romantikára vágyott, kétszáz oldal után félredobta (mint az én példányom előző tulajdonosa, aki épp eddig jutott). A valódi közönségéhez meg vélhetően nem jutott el, köszönhetően a félresikerült kiadásnak. Anno hegyekben állt a raktárakban – hogy mi lett a sorsa az Ulpius szétesése után a több raklapnyi könyvnek, ki tudja. Ma meg alig lehet hozzájutni antikvárban, pedig… Ha az olvasók tudnák, mi ez, lenne rá kereslet. Megérdemelné, hogy rátaláljon egy új kiadó és méltó köntösben, alaposan kozmetikázott fordítással újra piacra dobja. (Most látom, hogy Mistry másik három könyve is megjelent magyarul – sajnos egyik sem kapta meg a méltó körítést.)

India legújabb kori történelme jószerivel ismeretlen az európai olvasó számára – hisz mit tudunk mi valójában Indira Gandhi miniszterelnökségéről és az általa bevezetett Szükségállapotról? Nálunk (és szerte a „művelt” nyugaton…) India modernizálódásához kötik a nevét – ám a modernizáció áráról hallgatnak a történelemkönyvek. A nyomortelepek Indiája, a máig élő kasztrendszer Indiája, a vallási villongások Indiája, a túlnépesedéstől fuldokló India rejtve marad előlünk. Ami elfedi: a misztikum, a nyomoron átívelő életszeretet, a színek, ízek, dallamok forgataga. A valós nyitás a nyugat felé, a lassú modernizálódás, az olcsó, de eszes munkaerő, az indiai IT szakember, aki a vonal túlvégén bejelentkezik. Bollywood remekei az összes színes klisével. Az ízig-vérig feelgood Gettómilliomos, ami szentimentális mesét rittyent a gyerekeket megvakító koldusmaffia és a szarban turkáló utcakölkök köré. De mi van a mese mögött?

Rohinton Mistry elénk tárja a se nem misztikus, se nem szentimentális, se nem idealizált Indiát. A kivételek mögött álló pár százmillió Indiáját. A kiszolgáltatott helyzetben lévő tömegek mindennapjait, azt a kényes egyensúlyt, amiben ott a lehetősége annak, hogy másnap a piacról se szó, se beszéd elhurcolnak kényszersterilizálásra, hogy letartóztatnak mert rosszkor rossz helyen vagy rossz társaságban, hogy kilakoltatnak, hiába fizeted a lakbért, mert a háziúrnak olyan kedve van, hogy meggyilkol a földesúr mert csamár létedre valóban szavazni akarsz a választáson; de ahol ott a hajszálvékony esély arra is, hogy meghúzd magad, ne kerülj senki szeme elé, és akkor talán, de csak talán leélhetsz egy boldog életet. A kényes egyensúly a boldogságé: van ebben a könyvben, az ábrázolt indiai néplélekben valami elemi hit, ragaszkodás az élethez, elpusztíthatatlan boldogságvágy, ösztön, amivel a legnyomorultabb helyzetben is megtaláljuk a kapaszkodót. Bosszantja az én oly civilizált európai szemem, amikor a csecsemőként megnyomorított koldus jótevőjeként csodálja a szerencsétlenjein élősködő Koldusgazdát? Hogyne. Földhöz tudnám vágni a könyvet az egyik oldal kegyetlensége és a másik egetverő ostobasága miatt. Ugyanakkor ott van, mindig ott van az elképesztő életszeretet ami még ezeknek a legnyomorultabbaknak is felragyogtatja az arcát egy jó szóra – amit mi oly könnyen dobunk el magunktól. Hogy lehet, hogy képesek elviselni? Hogy lehet, hogy továbbmennek, próbálkoznak, hisznek benne, hogy lehet jobb, amikor újabb meg újabb megnyomorító (szó szerint) pofonokba futnak bele? Hogy nem dobják el maguktól az életet? Miért ragaszkodnak hozzá? Mi ez az irtózatos életszeretet, ami hajtja őket? Miféle hit képes erre? Több száz oldalon keresztül elmélkedsz a roppant civilizált, roppant európai, misztikumtól fosztott nézőpontodból – aztán akkora pofont ad a könyv az önérzetednek, hogy a fal adja a másikat.

Díná, a fiatalon megözvegyült varrónő, Mánék, a szépreményű főiskolás fiú, és a két kasztjából kitörő szabó, Ísvar és Ómprakás története valóban döbbenetes erejű, örökérvényű történet egymásrautaltságról, barátságról, emberségről, arról, hogy felül lehet és felül kell emelkednünk önmagunkon, hagyományokon, kaszthatárokon, törvényi és önkényes előítéleteken, mert ez az egyetlen módja annak, hogy emberhez méltón éljük életünk. Nem külsőségekben. Nem a társadalom által jóváhagyva. Nem sikerekben gazdagon. Hanem ahol igazán számít: ott benn. Ahol a szív, lelkiismeret, tudat, hit lakik. Ahogy tetszik. És persze történet arról, hogy nem mindenkinek sikerül. Hogy aki a legsikeresebben menekül ki a saját korlátai közül, az tudja a legkevésbé elviselni, mivé lett. Hogy nem tudod, mikor szakad el a szál, ami megtartja az egyensúlyt.

Súlyos témái és döbbenetes ereje ellenére egyáltalán nem olvasópróbáló regény. Kifejezetten olvasmányos, gyorsan fogyasztható, valójában roppant szórakoztató mű. Mistry élvezettel mesél: az első kötetben a kényszerű egymásra találással párhuzamosan ismerjük meg a négy főszereplő és családjuk életét, múltját, traumáit – kis szigetek ezek a mesék a hömpölygő történetben. A tragédiák ellenére sem nélkülözi a humort, ami itt nem divatosan ironikus, sokkal inkább vaskos és élettel teli, miként egy falusi kocsmában – és a szeretetet, ami évtizedes sértettség ellenére is összefűz testvéreket, ami hajtja a nagybácsit, hogy életét arra áldozza, hogy kárpótolni próbálja unokaöccsét, akinek kivégezték egész családját, ami vallási ellentéteken keresztül egy életre adósává tesz annak, aki megmentette az életed. Ami viszont egy morzsányi sincs benne, az a szentimentalizmus. Mistry nem ad kibúvókat. Nem rejti fátyol mögé a borzalmat. Nem segít eltávolodni az olvasottaktól. Nem hat meg. Zsigerekig hatol, olyan fullasztó, döbbent csendbe burkol, ami után nincs feloldozás. Nem tudsz sírni a könyvön – csak a néma düh van és alkattól függően a tagadás. Mondhatod magadnak, hogy ez csak fikció. Hogy ilyen nincs is. Menekülhetsz a biztonságos kis világod falai mögé. Ha ezt akarod, Mistry nem a te íród. Iszonyúan felzaklató, zseniális, de borzalmas olvasmány. Ami után azonnal olvasnám a szerző többi művét.

Kiadó: Ulpius

Fordító: Csikós András

Rebecca Wells: Vagány nők klubja

Hosszú idő után tavaly jutott először eszembe ez a könyvecske, teljesen váratlanul, PuPilla és Miamona bloggerpajtikkal beszélgettünk nem is tudom már milyen fórumon/apropóból a déli regényekről és arról, lehet hogy Miamonának be kéne tennie egy „déli regény” kategóriát az ezévi kihívásába (ez nem történt meg…). Nekem meg rögtön beütött, hogy én ezt a könyvet mennyire szerettem jó 10-15 éve amikor először olvastam. Sosem voltam annyira nagy rajongója a misztikus amerikai Dél regényirodalmának, nekem ha déli regény, akkor Elfújta a szél (és pont); de ha nem vagyok olyan szigorú, akkor azt mondom a Sült zöld paradicsom és a Vagány nők klubja esélyesek hogy legalábbis ott liheghessenek a nagy előd nyomában. (Itt jegyezném meg hogy a magyar cím valami félelmetesen pocsék, az eredeti - Divine Secrets of the Ya-Ya Sisterhood [A Ya-Ya testvériség isteni titkai] - ugyan alcímként szerepel a könyvben, de a borítóra már biztos nem fért rá; de még mindig kevésbé fájdalmas mint az ótvar borítók, melyek közül komolyan a legkevésbé gáz az itt látható rajzolt pink cadillec-es… És ez még az Ulpius színvonalasabb korszakából származik…)

Amikor az elmúlt hetek megajándékoztak minket egy nem annyira élvezetes kórházazós időszakkal és valami nagyon könnyed, semmi agymunkát nem igénylő, színtiszta kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágytam, olyan automatikusan nyúltam érte, mintha direkt erre lett volna kitalálva. A regényből egyébként alig emlékeztem bármi konkrétumra; ami nagyon megmaradt, az a hangulata, a fülledt déli nyarak, végeérhetetlen fürdőzések a Mississippi deltavidékén és egy konkrét jelenetsor, amelyben tízéves kislány hőseink (a Ya-Ya testvériség apró papnői) az Elfújta a szél díszbemutatójára utaznak, hogy felforgassák (amúgy gyerekes módra) az atlantai előkelő társaságot, kezdeti utálatból (melyet csak a könyv elvetemült déli hívei táplálhatnak) féktelen rajongásba csapjanak Vivien Leigh Scarlett-je iránt és elaléljanak Clark Gable mosolyától. Nos, a jelenet még mindig megvan, most is épp olyan mosolyogtató volt mint régen, de a könyv persze jóval többről szól.

Sidda Walker, az épp országos hírnévre szert tevő színházi rendező egy balul sikerült New York Times-beli nyilatkozat után kénytelen szembenézni gyermekkorával, alkoholista, egykoron depressziós, ám elbűvölő anyjával, családdal, gyökerekkel, tanult viselkedésmódokkal, kapcsolati dinamikákkal. Mondhatni, az összes klisés momentumot megkapja szegény, melyeket rendezőként valószínűleg tüzes vassal irtana: kitagadás, a sokk hatására felbontott eljegyzés, menekülés egy tóparti üres házba, magányos séták hűséges spánielje társaságában, sok-sok merengés és könyörgés a hisztikirálynő anya bocsánatáért…

Sidda vergődése a keret, ilyesformán szerencsére kevesebb súlyt kap, mint a beékelt történet, hálistennek, mondhatjuk, mert itt-ott rém idegesítő. Szerencsére nagyon könnyedén feledteti a mama és barátnői megelevenedő története. Az egy színházi munka ürügyén elkunyerált - s persze a múltmegismerés és békülés katalizátorává előlépő - „Isteni titkok”, ez a Vivi Walker és legjobb barátnői, Caro, Teensy és Necie évtizedes történetét magában foglaló emlékkönyv-kincsestár adja a regény igazi gerincét és visz minket korokon átívelő időutazásra a harmincas évek végi Atlantából az ötvenes-hatvanas évekbeli Louisianán át Siddához, a kilencvenes évek Seattle-jébe.

Megelevenedik négy makacs, különc, a kisvárosi képmutatásra fittyet hányó kislány barátsága: ez a vérszövetségen, közös szerelmeken, közös veszteségeken, háborún és felemelkedésen átívelő kapcsolat, melyre férjeik és gyermekeik is csak irigykedni tudtak. Együtt sírunk velük az első szerelmek és testvérek elvesztésekor, együtt nevetünk, amikor immáron tizenegynéhány gyermekkel körülvéve koktéloznak a parton, együtt szörnyülködünk, amikor megöregszenek. És közben megismerjük Vivi és Sidda kapcsolatát, a tizenéves kora óta alkohollal kacérkodó, félrekezelt depressziós anya és a három fiatalabb testvérét az anya őrjöngésétől védő legidősebb lány drámáját. Mondhatni, hétköznapi őrületek, túlságosan ismerős drámák, fájdalmasan félreismert, eltagadott, szőnyeg alá söpört traumák… És közben fel-feltűnnek a Ya-Yák, ezek a barátnők és tündér keresztanyák, akik ott vannak, amikor valakinek végre ki kell mondani, mi is történt sok-sok évvel ezelőtt.

Súlyos témák végtelenül szórakoztató köntösbe bújtatva, humorral, iróniával, patakokban folyó alkohollal és nagy ráismerésekkel – amolyan igazi vodkával bolondított limonádé ez a regény: percig sem lép ki a romantikus vígjáték kategóriából, de azért akad benne mondanivaló is. Túlságosan komolyan venni persze kár lenne. Viszont megvan az a veszélye, hogy utána rákívánunk még jó pár fülledt déli regényre. Készült belőle egyébként film is, amit jó eséllyel nem fogok megnézni, részben mert pont azok a kis finomságok, amiket úgy szeretek benne, nem hiszem, hogy filmvászonra illenének, részben mert enyhén utálom a Siddát alakító Sandra Bullock-ot (ámde az egyik idős Ya-Yát Maggie Smith játssza, ami meg igen erős érv a megtekintés mellett…). Inkább megyek és újraolvasom a Sült zöld paradicsomot is…

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”

Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek, amiket akkoriban mindenki imádott (egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni, ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.

De sajnos azóta eltelt pár év, lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik. Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…). Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény… Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.

Nekem leginkább bölcsészponyva. Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása. Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt - amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég, ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.

Rá is fér, mert maga a történet fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál, hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem? Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.

Engem magával ragadott. Élmény volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Vajdics Anikó

*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...

Joanne Harris: Egész évben karácsony

/Elöljáróban… Nagyjából mindenki, aki írt erről a könyvről, ekézte már kicsit a kiadót, amiért a karácsonyi kereskedelmi agyelhagyás kihasználása kedvéért képesek voltak az eredeti címet – A Cat, a Hat and a Piece of String – lecserélni Egész évben karácsonyra és mindezt megfejelni egy igencsak szezonális borítóval. Ami önmagában még megbocsátható is lenne, ha a szerző nem tér ki külön az előszóban arra, miért adta novelláskötetének ezt a fura kis címet. Így már nem kicsit bosszantó, de azért valljuk be, nem halunk bele – láttunk már ennél nagyobb könyvpiaci bakikat/csalásokat/vásárlóhülyítéseket is. Ráadásul szerintem Harris van annyira jó (és népszerű) író, hogy egy ilyen borító- és címváltoztatás különösebben ne befolyásolja a könyv olvasottságát. Ettől még persze az Ulpius elmehet melegebb égtájakra…

…viszont… Én vagyok az a gyarló olvasó, aki képes volt félretenni ezt a kötetet a karácsonyi időszakra, noha tavasz óta itt figyel a polcomon. Pedig még tudtam is, hogy a karácsony csupán egy a számtalan téma és hangulat közül, ami szerepet kapott benne – mégis, olyan jó volt kézbe venni az ünnepi időszakban ezt a giccses borítót és olyan jó volt elmerülni Harris fantáziájában… Még akkor is, ha a novellák nagy része a legkevésbé sem ünnepi hangulatú. Sőt!/ 

Joanne Harris a női Neil Gaiman, ez most már lassan biztos. Újra meg újra meglep a sokszínűségével, és ha már le is vetkőztem – mondjuk három könyvvel ezelőtt – hogy rendre a „Csokoládé szerzőjeként” gondoljak rá, még mindig meg tud döbbenteni a sötétség, ami a történeteiből olykor árad és az éleslátás, amiről az írásai tanúskodnak. Mert ami elsőre tán elborult fantáziának tűnik, valójában mély emberismeret és kíméletlen görbe tükör. Mintha kiválasztaná a leginkább tagadott, elnyomott, szégyellt tulajdonságainkat, félelmeinket, vágyainkat, és azok köré húzná fel történeteit – fantáziába csomagolva az emberi gyengeséget, kísértettörténetbe a magányt, horrorba a fájdalmat.

A kötet szerkezete többszörösen keretes, érdekes kapcsolódási pontokkal, egyszer jó lenne felfejteni, milyen mintázatot adnak ki a novellák a szerző szándéka szerint olvasva – mivel én össze-vissza tettem magamévá őket, így erről ezúttal lecsúsztam. De sebaj, mert így legalább a legkevésbé tetsző első és utolsó novella nem vette el a kedvem az elején, és nem hagyott maga után keserű szájízt a végén. A maguk módján gyönyörűek ezek az afrikai novellák, szépen szólnak hozzánk olyan valós társadalmi jelenségekről, melyekről szólni kell – mégis, valahogy ezekben éreztem a legdirektebbnek és a legkevésbé fantáziába-csomagoltnak Harris kritikáját, és hiányzott. Pont azért hiányozhat, mert sosem álságos, sosem szépeleg, sosem fedi el a dolgok valós árnyalatait, ellenkezőleg: hozzáad egy olyan réteget, amitől plusz gondolkodnivalót hagynak maguk után.

Mint a „Csináld magad” hősének története, mely lehetne szokványos kísértetház-történet is egy magányos férfiról, aki beköltözik egy romos vidéki kúriába, ami aztán szépen lassan bekebelezi és az őrületbe kergeti. Mégsem az. Mert Harrist nem a kísértetsztori érdekli, hanem az ember. Vajon miért lesz egy sikeres férfi egy kísértetjárta ház megszállottja? Mit ad neki a ház, mit ad a története, mit adnak az ódon falak, a százéves fényképek, a korhadt bútorok, mit adnak a kísértetei, amit a „való élet” nem tud megadni? Mi elől menekül, mit keres, hova fut, amikor a saját élet helyett egy másikat választ?

Ha van kapcsolódási pontja ezeknek a sokszínű, tényleg végtelen fantáziáról tanúskodó novelláknak, akkor itt keresendő. Miért menekülünk rendre pótszerekhez, pótcselekvésekbe, pótérzelmekbe a valóság elől? Keresünk valamit vagy futunk valami elől? Mit várunk a „pótlékok” világától? Elfogadást? Biztonságot? Hogy ha már túl sokat bántott a világ, itt legalább nem bánthatnak? Igaz, nem is szeretnek viszont – de vajon van az a pont, ahol már annyi bántás ért, hogy ez is elég?

Van, és Harris ezt tudja. Tudja, hogy olykor egy tölgyfa lehet a legállhatatosabb szerető és egy cukorból, fűszerből és mindenféle finomságból gyúrt gyermek tudja leginkább kielégíteni az anyai vágyakat. Tudja, hogy a virtuális élet túlélhet minket, és hogy adott esetben egy túlélő virtuális jelenlét jelentheti a túlélést az ittmaradottnak is. De látja, és hálistennek láttatja az árnyoldalt is… Hogy a virtuális élet nem helyettesítheti a valódit, hogy a mégoly szeretetteli mánia is túlléphet rajtunk és bekebelezhet minket, hogy egyszer csak eljön a pont, amikor a karácsonyi kivilágítás, az online játék, a sütifalás, a barkácsolás önálló életre kel, és nem engedi lekapcsolni magát. Eljön a pillanat, amikor a pótlék nem ad nekünk semmit – mi adjuk oda magunkat neki.

Szomorúak és tűpontosak ezek a novellák – és ne legyenek illúzióink, nem csupán fantázia-termékek. Hányan vannak körülöttünk - ad absurdum: közöttünk - akik szenvedélybetegségek, játékok, diéták, pót-ez-meg-azok rabjai? Hányan kerültünk már életünk során olyan helyzetbe, hogy akár az olvasás pótlék, menekülés, „egy-másik-élet” volt a „valóság” elől? És vajon felismerjük, mikor csúszik el a szenvedély és mikor lesz belőle pótlék? Mikor megy a megélt élet rovására a mánia? Mikor zárjuk be a külvilággal összekötő kapukat, hogy csak annak éljünk, ami nem bánthat? Nem mindig… És vajon felismeri-e időben a környezetünk, ha baj van? Harris e tekintetben is pontos: nem. Egyszer sem. Csak amikor már megtörtént a tragédia.

Nem kell azért megijedni, kedves „könnyedebb-Harris” rajongók, ez a válogatás sem mindvégig ennyire komor, helyet kapott benne például két újabb Faith és Hope novella – a meadowbanki idősek otthona két korát meghazudtolóan csintalan lakójának kalandjain újfent remekül szórakoztam (persze azért társadalomkritika ezekben is akad, jócskán); valamint két, a Rúnajelek világából ismerős régi istenek modernkori csetlés-botlásait elmesélő történet (hol máshol találkozhatnánk velük, mint New Yorkban?).

Sokszínű, okos, szellemes kötet ez – Harris-rajongóknak természetesen kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott, pláne, ha még mindig vannak kétségei a tekintetben, hogy a hölgy messze túllépett a rózsaszínbe hajló háztáji mágián… És a végére még az én karácsony-mániás lelkem is kielégült. Mi kell még? 

/Sok-sok újabb Harris kötet mondjuk – az sem érdekel, ha hülye címet és borítót kapnak, csak olvashassuk őket!/

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin

 

Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Nioba városa maga az állandósult káosz: a tengerparti települést, mely akár turistacsalogató délvidéki üdülőhely is lehetne, állandó rettegésben tartja az éjszakánként rá telepedő fekete massza – hogy mi az, árnyék, boszorkányság, a tenger sötét hullámai, senki sem tudja, de tény, napszálltakor megjelenik, elborítja a várost és reggelre mindent és mindenkit megváltoztat. Az épületek átrendeződnek, a térképek használhatatlanná válnak, az emberek külseje átalakul – reggelre kelve senki sem tudja, hol dolgozott előző nap, hova járt iskolába, mit csinált. Jaj annak, aki napnyugta előtt nem ér haza és kénytelen idegen helyen tölteni az éjszakát – ki tudja, valaha hazatalál-e. De még mindig jobban jár, mint aki az utcán reked – őt egyszerűen elnyeli a tomboló feketeség.

Ebben a káoszban éli a tinédzserek szokványosnak aligha mondható életét Mia Robinson – egészen addig, amíg egy éjjel nyitva nem hagyja az ablakát, és meg nem látja a fekete hullámok hátán lovagló fehér ruhás herceget (na jó, valójában a massza tetején ugrándozó bolondos tudóst). Másnap aztán újfent keresztezi útja a tudósét, ami önmagában csoda: hisz Niobában senki sem maradhat ugyanaz, mint előző nap volt, pláne senki nem élhet túl egy éjszakát „odakint”. Kicsoda hát ez a fura szerzet, aki úgy viselkedik, mint egy karót nyelt arisztokrata, olyan tudálékos, mint egy fél egyetemi tantestület együttvéve és láthatóan semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egy minden lében kanál tizenhét éves fruska ráakaszkodjon?

Mia nyilvánvalóan nem nyugodhat, amíg választ nem kap kérdéseire – így aztán leküzdve a tudós ellenállását, mellé szegődik, mint az „asszisztense” (más nézőpontból mint a „kísérleti patkánya”). Gregory Lancaster pedig megtanítja mindenre, amit valaha tudni akart Niobáról – s néhány olyan dologra is, amit nem. Például, hogy nem elég, hogy a város ki van szolgáltatva három hold szeszélyének – ezért a napi átalakulás – ráadásképp utcáit számos démon és angyal rója, köszönhetően az Egyetem itt székelő Démonológiai Tanszékének. S akkor még egyes, a démonoknál is rosszabb emberi gonoszokról nem is beszéltünk. Mia persze kotnyeles tizenéveshez méltón élvezettel veti bele magát az ismeretlen tanulmányozásába – pláne hogy a munka Lance láthatóan kiapadhatatlan pénztárcájával és szívdöglesztő otrombaságával társul – és nem is sejti, hogy milyen megdöbbentő titkokat rejteget a tudós.

Ami persze nekünk, olvasóknak annyira nem megdöbbentő. Nem mondom, hogy minden fordulatot jó előre kitaláltam, de azt sem, hogy valami haj’ de eredetit olvastam. Szerencsére a műfajra jellemző klisékért és az olykor bántóan kiszámítható fordulatokért bőven kárpótol Nioba a maga furcsaságaival – az alapötlet a folyton változó várossal önmagában nagyon érdekes, az még inkább, hogyan alkalmazkodnak az emberek ezekhez a változásokhoz. Az igazi főszereplő itt a város, nem is csoda, hogy némiképp elnyomja a valódi szereplőket. Akik között azért akad olyan, aki, még ha klisés is, remek jellemrajzot kapott – nem csodálkoznék, ha Lance vagy Elliot képzeletbeli poszterei a valóságos tinilányok hálószobáiba is beköltöznének, de tán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a szexi fiatal fiúknál sokkal érdekesebbnek találtam a történet leggonoszabb szereplőjét. Persze nem mehetünk el szó nélkül az igazi főhős, Mia mellett sem, aki talpraesettségével, színes egyéniségével, állandó csicsergésével ideális young adult hősnő, ám engem valószínűleg fél perc alatt az őrületbe kergetne. Ez persze legyen az én bajom.

Ami ennél jóval bosszantóbb, hogy a regény célcsoportja némiképp behatárolhatatlan – Mia gyerekes és olykor ostobácska viselkedése miatt maga is sokkal fiatalabbnak tűnik „valós” koránál, és a könyvet is a tizenhárom-tizennégy évesek kezébe pozicionálja; ugyanakkor egynémely túlfűtött jelenet és főleg néhány, a főszereplők múltjából előbukkanó trauma miatt inkább az idősebb tiniknek vagy ifjúsági irodalmat (is) kedvelő felnőtteknek ajánlható. Ők viszont jó eséllyel épp az idegesítő főhősnő és a néhol gyermetegen kiszámítható cselekmény miatt lehet, hogy „kevésnek” érzik majd. Ki tudja… Én remekül szórakoztam rajta, de nem mondhatnám, hogy maradandó élményt nyújtott. Egy próbát mindenképp megér – már csak azért is, mert friss, mai, magyar író műve és bőven van olyan jó, mint egyes agyonreklámozott külföldi sikerszériák.

Kiadó: Ulpius-ház