Dan Simmons: Káli dala

„A Sudder úton egy szajha megölte a szeretőjét, és mohón felfalta a testét a szerelem nevében.
Káli kora most vette kezdetét.

A modern korunkban lemészárolt milliók halott gyomrából sikolyok törnek fel; a századunkat trágyázó tömegsírokból dühödt kórus harsog.

Káli énekét zengik mindenütt.

A játszó gyerekek körvonalai örökre ráégtek egy leomlott falra, amikor a bomba villanása egy pillanat alatt feketére pörkölte a betont.

Káli kora most vette kezdetét.

Az apa türelmesen megvárta, hogy négy lánya közül az utolsó is hazaérjen az iskolából. Szelíden a lány halántékához illesztette a revolvert, kétszer lőtt, majd az anyja és testvérei holtteste mellé fektette a meleg testet. Amikor a rendőrök rátaláltak, egy altatódalt dúdolt halkan a néma tetemeknek.
Káli énekét zengik mindenütt.”

Dan Simmons sajnálatos körülmények okán került a könyves diskurzus középpontjába a napokban – furcsa véletlen, hogy pont akkor vettem végre kézbe a szerző korai horrorját, amikor kiderült: a minőségi magyar Simmons-kiadásoknak jó eséllyel búcsút inthetünk (ne legyen így…). Ilyenkor kicsit mindig megörülük, amiért nem habzsoltam be az eddig megjelenteket és lesz, ami lesz, vár még rám pár felfedezni való remekmű. A Káli dalát például évek óta kerülgettem. Többször leírtam már ezen az oldalon, hogy tőlem nagyon-nagyon távol áll az írott horror: most már biztos vagyok benne, hogy rossz szerzőivel, rossz alzsánereivel próbálkoztam eddig, mert Simmons rövid idő alatt másodszor cáfol rá erre (és mennyire jólesik leírni, hogy van még valaki, akit mellé sorolhatok [legalábbis horrortéren] egy fiatal magyar szerző: Veres Attila).

A Káli dala megjelenésekor elnyerte a World Fantasy-díjat, szerzőjét elindította a világhír felé vezető úton, a modern horror klasszikusának számít: de azért legyünk őszinték, a Hyperion-ciklus és az Ílion-Olümposz duológia után az olvasót bizony érhetik meglepetések. Így, a történelemmel-filozófiával-lételmélettel-intertextualitással bőven telepakolt sci-fi féltéglák után könnyen lehet egyfajta „miből lesz a cserebogár” érzetünk olvasáskor. Bizony, Simmons is volt kezdő író (és tudott hatszáz oldal alatt gondolkodni…). A Káli dalában persze már ott van jó pár a később kibontott központi témák közül, és naná, hogy már ekkor mindenről Yeats és a betlehemi szörnyeteg jutott szerzőnk eszébe, de ez még egy jóval egyenes vonalúbb, hagyományosabb regény.

Egy horror-regény, irodalomról, hitről, erőszakról, vérben fürdő istenekről, mélyen átitatva humanizmussal. Na, méghogy egyszerű… Robert Luczak költő és irodalomkritikus a Harper’s Bazaar felkérésére utazik Kalkuttába, hogy felkutasson egy rég halottnak hitt indiai költőt, akitől új versek bukkantak fel itt-ott, s megszerezze a versek kiadási jogát. Luczak indiai származású feleségével és csecsemő lánygyermekével kel útnak a mesés India képére minden pillanatban rácáfoló, tapasztalt utazók szerint leginkább a világ végbele tájékán elhelyezkedő Kalkutta felé, hogy ott Káli kultuszának imádói mellett sok éve meghalt és újra meg újra rituálisan feltámasztott, majd újra meggyilkolt költőkbe, gyerekrablókba, furcsa játékokat űző egyetemistákba, életre kelt istennőkbe botoljon. S közben megelevenedik egy szörnyű költemény, mely az erőszak, a félelem, a halál korát jövendöli.

Káli dala a borzalom dala. Nagyon nem az az India ez, amelyről annyira szeretünk olvasni, mi, kényelmes kuckónkból ki-kipillantó európai olvasók: nem a Travel Channel egzotikus útifilmjeinek világa, még csak nem is a valósághűbb képet festő, de alapvetően a nyugati szemnek is szánt, reményt is adó szépirodalmi regényeké (mint az India, India vagy a Sántárám). Ez maga a megtestesült pokol. Az utcákon hömpölyög a nyomor, a koldusseregek agyonnyomják a véletlenül arra tévedt utazót, a gazdátlan holttesteket épphogycsak elföldelik a parkokban hogy aztán girhes kóbor dögök kaparják ki az oszló testrészeket, miközben köztük félpucér gyerekek játszanak a koldusmaffiára várva, mely megcsonkítva dobja újra utcára őket. És közben mindenki imádja az erőszak és a halál istennőjét. Káli kultuszának központja ez, a város, melyet olyan mélyen átitat a borzalom, hogy akadnak, akik szerint az se lenne elég, ha sóval hintenék be a nyomát, mint Karthágóét – egyszerűen ki kéne törölni a létezésből. Érdekes, hogy Kalkutta létező városának leírása egy nem is olyan rég olvasott fantasy-várost juttatott eszembe: Robert Jackson Bennett Vúrtyavasztánját. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Lépcsők városa trilógia szerzőjére inspirálólag hatott a Káli dala.

Kalkutta elnyel. Nincs menekvés előle. Luczak is mélyre merül, túl mélyre – olyan mélyre, ahonnan már úgy néz ki, nincs visszaút. Az indiai költő utáni vadászat az elképzelhető legnagyobb borzalomba torkollik. És itt most nem a hús-vér testet öltő Káli szoborral lezajló horrorpornóra gondolok, ami legalább annyira tipikus kamaszfantázia, amennyire jellegzetesen amerikai tökösfickó-paródia a „Megyek és megölöm a kurvát!” felkiáltás amellyel hősünk elindul leszámolni az istennővel. Simmons nem rest kiszolgálni az olvasói igényeket, miközben azért nyilvánvalóvá teszi, hogy a kép, melyet a tehénszarban heverő holttestek felett taposó isteneket imádó Indiáról fest, a hely kultúrájáról, hiedelemvilágáról, történelméről mit sem tudó amerikai utazó által elénk festett kép. Többszörösen önmagába csavart, illuzórikus kép ez, a borzalom viszont valós: Luczakkal valóban megtörténik a legrosszabb, ami történhet. Ami után bármelyikünk beállna Káli kórusába. Simmons nem kertel és nem kegyes a hőseivel, humanizmusa most sem abban nyilvánul meg, hogy bárkit megóvna a tragédiától (hogy elfedné, hogy létezik a tragédia a világban), hanem abban hogy kimondja: bármi történik, miénk a döntés hogy átengedjük-e a gyeplőt az erőszak kultuszának. A könyv megjelenése óta eltelt időben Káli dala csak egyre hangosabb lett. Lehet, nincs remény a megfékezésére. Kórusa egyre csak nő, nő, nő. Ám más hangokat is lehet hallani. Más dalokat is lehet énekelni.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Békési József

Orson Scott Card: Bűvölet

„Csak egy bolond akarná átélni a tündérmesék orosz változatait.”

Jaj hogy ez most mennyire fáj… Évek óta leselkedik rám a polcról ez a könyv, ami ráadásul pofátlanul régóta tologatott kölcsönkönyv (bocsi…), jó párszor kézbe vettem, beleolvasgattam, körbeszaglásztam, de valamiért sosem ragadt a kezemben. Még az is felmerült párszor, hogy olvasatlanul visszaadom a gazdájának, de olyankor mindig felébredt a kíváncsiságom. Pedig lehet, jobban jártam volna.

Ráérős tündérmese ez. Bele lehet veszni, ha az embernek van rá ideje – nyugodtan belemerülni pár órára, olvasni százegynéhány oldalt, elveszni a kilencedik századi ukrajnai erdő mélyén. Viszont ha egyszer leteszed, semmiféle késztetést nem érzel, hogy folytasd. Ráérős és fullasztó tündérmese ez. Card elképesztő ambícióval látott neki Csipkerózsika meséjének aktualizálásához és szláv folklórba való beágyazásához, de elkövette a legnagyobb hibát, amit fantasy-író elkövethet: nem tekinti partnernek az olvasóját. Folyamatosan azt éreztem mintha hülyegyereknek néznének, akinek mindent százszor a szájába kell rágni, akinek a legalapvetőbb apróságokat is el kell magyarázni, akinek az orra alá irritálóan negédes romantikát kell dörgölni, mert a mesékhez az illik.

Nem is tudom hirtelen eldönteni, vajon romantikus fantasy-t olvastam-e vagy fantasy köntösbe bujtatott romantikus könyvet? De meg kell mondjam, a huszadik századi Amerikába szakadt ukrán zsidó Iván és a kilencedik századi tajnai királylány, az elvarázsolt Katyerina hiteltelen és bosszantó egymásra találása még a legkisebb problémája a regénynek. Sokkal nagyobb, hogy az ambíció tényleg hatalmas: Card mintha mindent bele akart volna préselni ebbe a könyvbe. Minden gondolatát vallásról, népmesékről, nyelvkutatásról, kapitalizmusról és szocializmusról, a kvékerekről és Ronald Reaganről, varázslatról és tudományról, a bennünk élő ősi tudásról, női és férfi szerepekről, feminizmusról és hosszútávfutásról. Nem mondom, hogy ez így sok, de na. Sok. Persze nem lenne lehetetlen akár sokszor ennyi mondanivalót sem belesűríteni egy mesébe, elvégre a mesék elég jól alkalmazkodnak, és a tanító szándékot is megbocsátjuk általában: de Cardnál kilóg a lóláb. Egy-két téma kivételével nem sikerül belesimítania ezt a sok okosságot a meséjébe, márpedig annál rosszabb aztán nincs, mint amikor azt érzem hogy oldalak óta olyasmiről olvasok amihez ennek a két szerencsétlen főszereplőnek köze nincs, csak a tanító bácsi akarja beleverni a buta kis fejembe.

De hogy ne legyek annyira igazságtalan, van ami működik: az, hogy a királylányt felébresztő Ivánunk Amerikába szakadva épp az őssszláv nyelvekre és a szláv tündérmesék eredettörténetére szakosodott nyelvész lesz, aki épp a disszertációjához végzett kutatások miatt tér vissza ősei földjére, egyrészt roppant mód kapóra jön a cselekmény számára (hisz kevés ősszláv nyelvet beszélő modern lovag tudna egyáltalán szót érteni ezzel a Csipkerózsikával); másrészt remek alkalmat ad Cardnak arra, hogy elmélkedjen (jó hosszan) a tündérmesék forrásairól, azok századokon átívelő változásairól, a szláv őskereszténység fel- és eltűnéséről, arról, vajon egy múltba pottyant huszadik századi idegen beavatkozása hogyan változtatja meg a mesék fejlődéstörténetét, és vajon helyes-e olyan új, a tudományt alapjaiban megrengető forrásokat „létrehozni” mint a Szent Cirill által lejegyzett Evangéliumok hátoldalára sebtiben felvésett korai népmese-változatok. (Spoiler: nyilván nem.) Itt igazán elemében van Card és én is itt élvezem legjobban a mesét, ami a mesékről elmélkedik – szinte posztmodern módon önmagáról is ezáltal. Kár, hogy ez a szál egy apró gyöngyszem a sok korpa között…

Egyébként van itt az elvarázsolt királylányon kívül Baba Jaga, varázsereje és gonoszsága teljében, aki épp uralma alá hajtotta Medvét, az orosz Tél istenét (na ez egy kifejezetten zseniális megszemélyesítés!) hogy minden isteni erejét felhasználva szítsa varázslatait; van rejtélyes jó boszorkány, akinek személyében egyesül a szláv tradicionális mágia és a zsidó hit; térítő pap, aki a pogány hiedelmektől sújtott szláv falvakba vinné el Krisztus igéjét (és Szent Cirill kéziratait); cserbenhagyott menyasszony; lázadozó kilencedik századi macsók, akik nem akarják, hogy egy huszadik századi nyápic uralkodjon rajtuk; Molotov-koktél gyártás a középkorban és idő előtt feltalált sárkányrepülő. Sokat mond Card szándékairól, hogy a gondolatmenet, amit olyan jól felépített a meseevolúció és a nyelvészeti kutatások kapcsán, elég hirtelen a kukában landol, amikor fel sem merül hőseinkben, hogy vajon beleavatkozhatnak-e a történelem menetébe azzal, hogy ezer évvel későbbi hadviselési technikákat honosítanak meg a középkor derekán – a vadromantikus mese végül teljesen átveszi az uralmat a komolyan vehető fantasy felett. De legalább kapunk egy igencsak szórakoztató magyarázatot a csirkelábakon ugráló ház eredetére. Ez is valami.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Kőszeghy Anna

Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló

Eddig kétszer próbálkoztam Peter S. Beagle műveivel, de sem Az utolsó egyszarvú, sem a Tükörbirodalmak novellái nem fogtak meg olyan nagyon (az utóbbi egyébként jobban tetszett). Ennek ellenére birizgálja a fantáziámat, hiszen lépten-nyomon azt hallom-olvasom, barátoktól, bloggerektől, íróktól, hogy a modernkori fantasy egyik legnagyobb alakja, és mennyire jó, és kihagyhatatlan. Elvetemült Beagle-rajongó barátnőm nyomta a kezembe A karakoszki varázslót, hogy ha a Tükörbirodalmak már majdnem, akkor ez aztán biztos tetszeni fog.

Hááát… Azt kell mondjam, tetszett. Még mindig nem mondanám magam rajongónak, és nem érzek fenenagy késztetést, hogy rávessem magam az író összes többi könyvére (bár most már, ennyi novella után tényleg kíváncsi vagyok a regényeire), de tetszett. Van valami furcsa Beagle világában, ami nekem szokatlan, az általam eddig olvasott fantasy-világoktól nagyon eltér. Valahogy úgy teremt egy sajátos, egységes fantasy-világot, hogy alig vagy éppen semennyire sem írja le azt. Nincs neve a helyeknek, tájaknak, nincsenek térképek, nincsenek fogódzók, csak az a néhány szereplő van, aki mesél egy történetet, és mintha a történet előtt és után nem lenne semmi. És mégis összeáll egy koherens világ, amiben minden történet minden szereplője otthon van, és különösebb összekötő kapcsok nélkül is elválaszthatatlanul összetartoznak.

És hogy milyen számomra ez a Beagle-féle sajátos fantasy-világ? Valahogy olyan földhözragadt, mondhatnám, hogy egyszerű, de ez mind túl félreérthetően hangzik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha középkori parasztok történeteit olvasnám, némi mágiával körítve itt-ott. Semmi emelkedettség, nincsenek bonyolult varázsigék, pálcasuhogtatások, sem nemeslelkű hősök és világmegmentés, csak egyszerű emberek egyszerű történetei, a hétköznapok megpróbáltatásai vérrel, mocsokkal, földre puffanó súlyos terhekkel, véget nem érő rögös utakkal.

Mindezen egyszerűség közepette viszont minden szereplőnek sajátja valamiféle különlegesség, megfoghatatlanság. Ugyan egyszerűek, nem is különösebben okosak, olykor csúnyák, mégis tehetségesek mágiában, zenélésben, színjátszásban, ki miben. Mintha a zord felszín alatt mélyen eltemetve feltáratlan kincsek rejtőznének. A történeteket pedig közben áthatja egy sajátos humor, ami nekem nagyon tetszett. Beagle itt-ott iszonyú cinikus, és ha valamit, hát ezt szeretem. Épp ezért kedvencem a kötetből A zsiril csepűrágóinak tragikus története, amely felér egy Shakespeare-i királydráma Monty Python-féle feldolgozásával. És már a címe is tragikomikus…

Most is csak azt tudom mondani, hogy egész biztos olvasni fogok még Beagle-t mert egyre jobban tetszik, de azért még hiányzik az igazi áttörés. Talán a regényei tényleg meggyőznek, kíváncsian várom.

Kiadó: Delta Vision

 

Peter S. Beagle: Tükörbirodalmak

Az első Peter S. Beagle könyv, amit olvastam, Az utolsó egyszarvú, nem tetszett. Nagyon nem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni Beagle mesevilágával, nem tetszett a történet, nem értettem, miért rohangálnak a szereplők egy egyszarvúval össze-vissza. Pedig szeretem a fantasy-t, de ezzel valahogy nem tudtam mit kezdeni. Le is írtam magamban szépen Beagle-t, mint olyan írót, aki nekem nem jön be, és valószínűleg önszántamból soha nem olvastam volna több könyvét. Aztán egy nagyon kedves barátnőm, aki nagy Beagle-rajongó, addig unszolt, hogy rávettem magam egy novelláskötetre.

Lássatok csodát, ez tetszett! Furcsa dolog egy novellaválogatásról írni, mert kikerülhetetlenül vannak benne erősebb és gyengébb darabok, de az összhatás ez esetben nagyon jó. Beagle kétségkívül nagyon tud írni. Számomra meglepő volt, hogy nem csak fantasy-t ír, a novelláknak nagyjából a fele tekinthető igazán fantasy-nak, a többi teljesen hétköznapi történet, igaz, mindegyikben van egy kis természetfölötti, egy kis mágia, vagy egy kis mitológia. Igazából nekem ezek tetszettek jobban. Beagle furcsa mesevilágával még mindig nem tudok mit kezdeni, a fantasy- és mesenovellákban ugyanaz zavart, ami Az utolsó egyszarvúban is, hogy valahogy nem éreztem azt, hogy egy kitalált, működő fantáziavilág részese vagyok, végig az volt az érzésem, hogy a szerző mesét akar írni. Nem mondom, hogy rossz író, vagy hogy valamit rosszul csinál, de nálam nem tudta elérni azt a hatást, amit Tolkien, Rowling, Neil Gaiman, Susanna Clarke vagy akár Hamilton, hogy néhány oldal után beszippant, és azt érzem, egy valóban létező, működő világban vagyok. Beagle-nél végig kívül maradtam, és azt éreztem, én most egy mesét olvasok.

Novellaválogatás lévén, a történetekről külön-külön nem fogok írni, csak a kedvencemet emelném ki. Ebből a válogatásból legjobban a Jer, Halál úrnő! című novella tetszett. A György-korabeli Angliában játszódik, hősnője egy idős arisztokrata hölgy, Lady Neville, aki fényesebbnél fényesebb bálokat ad napra nap, hogy elüsse az időt, elűzze az unalmat, hogy kapaszkodjon az életébe, ami szép lassan folyik ki a kezei közül. Mivel már semmi nem érdekli, semmi és senki nem tud neki újat mutatni, a következő báljára olyan vendéget hív, aki mindenkinél különlegesebb: a Halált. Az unatkozó, dekadens arisztokraták számára a Halál csak egy újabb furcsa vendég, aki emeli az est fénypontját. Meg is érkezik, ám nem köpenyes-csuklyás csontváz képében, hanem, mindenki meglepetésére gyönyörű, fiatal nőként. A Halál félénk, bájos, elbűvöl mindenkit, táncol, magába bolondítja a fiatalembereket. Az est végére a vendégsereg egyetért abban, hogy a Halált nem engedhetik el, ott kell tartaniuk a saját világukban, hogy élhessen, táncolhasson, szerethessen. Ennek azonban ára van, valakinek Halállá kell válnia helyette. A lány választása Lady Neville-re esik. Az idős hölgy cseppet sem tiltakozik, ő már leszámolt az élettel, megélt mindent, tán többet is látott, mint kellene, az élet már nem jelent neki semmit, nem érték. Ezért alkalmas arra, hogy ő legyen a Halál. Gyönyörű ez a történet, mindenkinek el kéne olvasni, aki valaha gondolkodott már az élet értékén, az elmúláson, a halálon.

Jó néhány novella volt még, ami tetszett, a Sóbor, A nága, az El regalo, a Farrell-novellák mind-mind nagyon izgalmasak. A válogatással viszont voltak problémáim. Nem tudom, a sorrendet az író vagy a szerkesztője határozzák meg ilyenkor, de novellaválogatást összeállítani kényes feladat: figyelni kell arra, mik kerülnek egymás után, és nem szabad, hogy unalmassá váljon a válogatás. Ennek a közepe kicsit leült, akkor tartottam is egy hosszabb szünetet az olvasással, mert úgy éreztem, tök egyforma novellákat olvasok egymás után. A másik dolog, ami kissé irritált, az a szerző bevezetője a novellákhoz. Biztos van, aki szereti az ilyesmit, én nem. Ha a novella előtt ott olvasom az író megjegyzéseit arról, miről szól az írás, és miért fontos, mindig az az érzésem, mintha egy tankönyvi segédanyagot kapnék. Szerintem szükségtelen. Minden mű önmagában kell, hogy hasson, ha az író előzetes megjegyzései befolyásolnak az olvasásban, az csak rossz.

Mindezen kritikák ellenére tetszett a könyv, és meg kell mondjam, jócskán árnyalódott a bennem élő Beagle-kép, úgyhogy azt hiszem, próbálkozom tovább, hátha tartogat még meglepetést.

Korábbi kommentek: