Simon Stålenhag: A Labirintus

Ezt a könyvet jó eséllyel fél óra alatt végiglapozod, de jó eséllyel aztán órákon át nem enged el. Velem ez történt, ezt mesélném, hogy min járt a fejem órákon át, úgyhogy ez az írás megint azoknak szól elsősorban, akik már betévedtek ebbe A Labirintusba. Ha kényes vagy arra, hogy ízelítők nélkül hasson rád, amit ez a zseniális skandináv (rém)álmodott nekünk, ne olvasd tovább!

Simon Stålenhag előző, magyarul megjelent könyve, a Mesék a hurokból kapcsán arra jutottam, ha át akarod neki engedni magad, akkor jársz a legjobban, ha szabadjára engeded magadban a benned nosztalgiába göngyölt gyereket. Most arra kérlek, zárd el magadban jó mélyre, adj a kezébe egy jó könyvet, végső esetben ültesd egy képernyő pixelei elé - de ne engedd közel A Labirintushoz. Ez a könyv érettséget követel, még az Elektronikus állam hasadásokból süvöltő jövőálmánál is jóval többet. Aminek amúgy egyfajta komplementere – hiszen igazi vége-mese, csalások nélkül, remény, utolsó esélyek menedéke, túlélők, hullahegyeken jövőbe pillantó kivételek nélkül. Mert pont azt meséli, hogyan bomlik semmivé egy ilyen utolsó esély menedéke. Hogyan fertőződik a kivételek menekítő hangyabolya.

Megint a képek és a szöveg elfogó egységében. A Kungshall, a menedék egyik felszíni állomásának, Granhammarnak oka-fogyott, steril üressége. A kozmikus fekete gömbök által megsemmisített külvilág ammóniától szennyes üressége. Minden képe eszelős reménytelenséget sugall. Ahogy a narrátor minden szava. Ez egy visszatekintés, a történtek után, ahol a mesélője teljes mélységében képtelen szembenézni azzal, amire visszatekintene. Nem állja a múltja tekintetét – így sokkal lényegesebb az, amit nem mesél el, de ott van a sorok között, mint a kevés szóval, lassú, elvékonyodott női hangon előadott történet. Hiszen gondoljunk bele ebbe az ürességbe, ami nemcsak a teljesen elpusztult, csak védőruhában túlélhető külvilágra, de a menedékekre is jellemző. Ebben az űrben a megmentettek, az elit, és válogatott kiszolgálóik lézengenek – és semmi nem vádolhat teljesebben, mint a képeken kongó, hideg, kiszámított, minden személyességet, magunkkal cipelt kabaláink feleslegességeit nélkülöző üresség. Az embertelen üresség.

A kiszámított létszám, amit el tud tartani egy hermetikusan zárt rendszer. Mert amikor eljön a katasztrófa, azok, akik tűzközelben léteznek, értesülnek róla, hol a „mentőcsónak”. Viszont nyilván híre terjed, és a bolygónkon nagy többségben élő „harmadosztályú utasok” megrohannák. Ezt diktálja az életösztön. Az én apokaliptikus, elképzelt menedékeim zsúfoltak, szennyesek, izzadtságszagúak; Zion, a Metró-állomások, a Skynet elől óvóhelyre zsúfolt túlélők fészkei a szívemnek kedves menedékek. Ahol a ments meg, akit csak tudsz túlzásba esése kódolja a tragédiát előre – a hiányt, amit a létfenntartás rendszerei aztán nem bírnak betölteni. Ez a „mentőcsónak” viszont a jelen elitjéé. Ez egy másféle kannibalizmus. Tényleg. A pragmatikus empátiahiány produktuma. A világot vezető hozzáállás erőforrás-szemlélete ide vezetne, ebbe a vádoló űrbe, ahova nem juthattak be a tömegek. Látod a képeken, milyen barbár, Timur Lenk módszereit idéző, de ipari módon steril, zsákolt koponyahegyek riasztó gúlái kellettek hozzá, hogy átmenjen az üzenet: Bármilyen szörnyűség elől menekültök is, itt valami sokkal rosszabb vár rátok. És látod a képeken az űrt, ami a „csónakban” ülőket vádolja – s ha valaki minden hideg számítás ellenére fogékony a bűntudatra, ez az űr menthetetlenül beszivárog a lelkébe.

Sigrid és Matt ilyenek. Minden józan számítás ellenére megmentenek egy gyereket. Akinek a lázadók jelképét a dzsekijén viselő bátyját viszont értelemszerűen nem. Értelemszerűen – ez ebben a látomásban a legdurvább, ahogy átalakul a szó jelentése, és lefoszlanak róla a sallangok. Nagyon sokan, főleg az értelem hívői közül képtelenek belátni, hogy minden eddigi történelmi tervszerű megsemmisítés alatt ez van, legvastagabban ez: a hideg, kiszámított értelem, minden empátia nélkül. Matt ezzel képtelen szembenézni, Sigrid tehetetlensége helyett a gyónást választva. Csakhogy Charlie nem bocsáthat meg. Már tudja, mi volt a zsákokban. Kinek a feje. Ez történik egy felszíni megfigyelőállomáson, Granhammarban, miközben a menedék körül, Kungshall óvóhelye körül a külvilág is fellázad. Hiba csúszott a számításainkba, valahol a víz és az ammónia arányának meghatározásánál... ...az állomáson kívüli táj oldódásnak indult. Ez Stålenhag másik, pontos észrevétele az értelemről: nem fér bele a világ. Eddig minden számításunkba hiba csúszott, a modelljeink soha nem teljesek. Az emberiség elitjének mentőcsónakja előbb vagy utóbb elmerül az ismeretlen mocsarába.

Adja magát a kérdés: miért Labirintus. Mint a fejezetnyitó képek, az egyre nehezebb pályák – a pixelek (számítógépes múltba helyezett, épp ettől időtlen) labirintusa, aminek el kell érned a közepét. Azaz pont fordítva: ahonnan ki kell találnod. Erre nem képes egyik szereplő sem, Charlie sem, Matt sem, és ahogy olvashatjuk a szavait, Sigrid sem. Azaz pont fordítva? Arctalan szereplők, mindegy-kik ők tényleg, egy labirintusban, ahonnan nincs kijárat – ha mégis találnál, magadra maradsz, a bosszúvággyal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel? Kijutottak? A képek ezt sugallják. Egyedül maradtak, egy szem pixelként egy végképp ellenséges, pusztító világban, akkor is, ha bosszú-angyala, egyáltalán nem vétlen áldozata, vagy puszta, utólagos narrátora voltak ennek az eltévedésnek.

Súlyosan reménytelen könyv ez, feloldozás nélkül. Egy borítók közé kötött ciánkapszula. Mégis, a végiglapozása után merengéssel töltött órák végén elfogott, ami hiányzik belőle: a remény. Ez a kamaradráma néhány rendszerhibától alakul ki, de valójában mi sem reménykedhetünk másban, a számítás sajátságos világában, minthogy valamit a számítók kifelejtenek a számításból. A rendszerhibában reménykedhetünk – még. Két ammóniamentes lélegzetvétel között. A mentőcsónakban, ami a napja körül kering a dermedt semmi űrébe vetve.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Beáta Eleonóra

Simon Stålenhag: Mesék a Hurokból

Szeretettel őrizgetem Simon Stålenhag Elektronikus államát a polcomon, várja az idejét, mert lapozgatni fogom még, sokszor, agyhalott koraestéken, az biztos. És nagy várakozással vettem a kezembe a Mesék a hurokból kötetét - talán túl naggyal is. Amiből aztán a vele eltöltött órák szelíden kineveltek. Mert ez a könyv azért másik liga - nem mondanám zseniálisnak, csak szeretni valónak; nincs kiteljesítő koherencia a két kötet közt például, azaz a félelem magára hagyott látomása (a mi alternatív jelenünk, vagy közeljövőnk) azért számos helyen lerúgja magáról ezt a bájos, alternatív közelmúltat. Valahol inkább illusztrációk a szövegek a szokott módon ütős, a festő-szerző nívóját megalapozó képekhez, nincs meg az a félelmetesen erős kettősből fonódó egység, ahogy a magyarul előbb kiadott, de későbbi munkában kép és szöveg kétségtelen egyenrangúsággal mesél. Persze ez egy széttartóbb, legendákat összemarkoló, gyermekszájba meséket adó kötet - nincs története, amely (minden sablonos, sokszor mesélt, elhasznált mivolta ellenére) egyetlen, de számos módon megérthető folyamattá feszítse. A Hurok dinamikájából következő játékok a jövőt múlttá jelenítő gépek romlásának romantikájától az időhurokig, testcseréig, teleportálás víziójáig feszített epizódokban nem állnak össze egyetlen, felejthetetlen teljességgé.

De nem is arról mesélnek elsősorban. Emlékezetről, nosztalgiáról és gyerekkorról, egy nagyon sajátos, direkt megtört (vázlatokkal, a festmények születésének feltáró gesztusaival megtört), vállaltan epizodikus szerkezetben. Amiben benne van az egymásnak legendát mesélő gyerekek nagyobbat mondásának kényszere, hogy mindig nagyobbat, érdekesebbet kell mondani az élményből, mint amit elmesélt a másik. Ez a könyv a fantázia és az emlékek keveredésének szelíd bibliája, azt a képzelőerőt dicsőíti, ami szörnyekkel népesíti az ágy alját, a szekrényt más-világra nyíló kapuvá - de ezúttal egy alternatív valóság titokzatos létesítményét használva a fantázia-utazás illusztrációjaképp. A föld alá épített titok, a Hurok, a Riksenergi által épített projekt gigásza a rajzokon nem jelenik meg - csak a felette, a felszínen elszórt gépi romok, és a működését kísérő legendák. Legendák, amelyek leginkább arról mesélnek, hogy milyen volt a gyermekkor egy ilyen egykor dicsőséges, mára összeomlott indusztriális környezetben. Ezt amúgy dunaújvárosi gyermekkorom folyományaképp kéjes élvezettel olvastam - az olvasztómű és a komplex gyár-gigász hulladékában egykor bóklászó gyerek rácsodálkozásai köszöntek vissza a képzelet múltjának jegyében megörökített lapokról...

A gyerekszáj, ahogy a titokról mesél. A Titokról, amibe a nagybácsi furcsa házából alagút nyílik, ami megbolondította az időt és korunkba hívta a dinoszauruszok kósza példányait, ami dinoszaurusz-szerű karbantartó robotok roncsait és a Fontos Létesítmény életfontosságú szerkezeteinek romjait hagyta maga után a menetrendszerűen következő gazdasági összeomlás után, amelyek aztán teljesen hihetetlen, de egymásnak komoly izgalomfaktorral elmesélhető kalandokba rántják a beléjük kíváncsiskodást. Itt szinte minden kalandot úgy mesélnek - maga a fiktív (alternatív múltba tükrözött) emlékező író-alternatíva ezeket meséli nekünk tovább szavakkal és (tényleg sokat böngészhető) képekkel. Gyerekszáj-történetek - nincs bennük a valóságunkban elmesélt kölyök-kalandokban lelhetőnél több koherencia. Mondjuk, kevesebb se. Azt hiszem, Simon Stålenhag legnagyobb erénye ez az arányérzék, amit számos gyerekszájat hivatásszerűen használó felnőtt író megirigyelhetne.

Mert amúgy a festő-író komoly arányérzékkel és érzékenységgel vert ember - a romlás képeiben, az egykor volt indusztriális dicsőség megidézésében nagyon sok valódi ízt is megéreztet. Hogy a katonai alkalmazások civil körülmények között általában használhatatlanok - lassúak és túl sokat esznek. Hogy a beáldozott táj, ha magára hagyják, beheged, de a szennyezettsége csak tízezer évek alatt tűnik el. Hogy a nyomot hagyásunk a gondoltnál mindig mélyebben taposódik a tőlünk nyögő talajba. Hogy a vágyaink ipari hulladék nyomjelzői olykor tényleg átölelnek bennünket és imitálják az egykori program által meghatározott mozdulatokat - akkor is, amikor már gép és program rég a funkcióját vesztette. És hogy a gyermekkor nyomot hagyásai is ilyenek - hiába hagyjuk magára a bennünk didergő gyereket, mélyebben nyomódott belénk, mint a lépegető gépek talpszerkezete a felázott talajba, valahol az egykori mesék máig rezonálnak bennünk, akkor is, ha mi meséltük őket, mély átéléssel, s tudva közben, hogy hazugságot. Ez a gyermekkor hazugság-költészetének igazsága - és ezt valami tüneményes módon tiszteli meg a szerző. Ez a könyv nem zseniális, csak jó. Mást és máshogyan nyit meg, mint az Elektronikus állam - de az ajtót ugyanúgy szélesre tárja. Lépj be rajta. Hagyd belépni rajta a benned nosztalgiába göngyölt gyereket.

Simon Stålenhag: Elektronikus állam

Azért valami egészen sajátos arcot ölthet a zsenialitás. Leszögezem, Simon Stålenhag Elektronikus állama zseniális. Bele a közepébe, semmi sallang, jó eséllyel háromnegyed óra alatt végigszaladsz rajta, de aztán jó eséllyel még jó pár alkalommal kézbe veszed, olvasó - mert egy teljes világot nyit; egy olyan pusztulat világról hoz képeket és szavakat, ami itt kopogtat az ajtónkon. Hiszen már most is órákat töltünk a képernyők (s egyre inkább a kommunikációs eszközök kézbe illő képernyőinek) bámulásával, az ott történtek, kiterjesztett, egymásnak mutogatott valóságaink már most is igen sok embernek jelentenek jóval többet, mint egy puszta kíváncsiságból lefolytatott beszélgetés bárki idegennel, akit például melléd sodort a véletlen egy hosszabb utazáskor. Elbújunk az ismeretlen (egyre fenyegetőbbnek érzett-gondolt) lehetősége elől a jól szabott véleményketreceinkbe.

És jelen vannak a drónok is - egyre inkább a hétköznapjainkban is. Az új nézőpont, amivel ajándékoznak, hallatlanul izgalmas, így, a hétköznapi használatban - de kétségtelen, számos helyén a világnak aggodalmas tekintetek lesik az égen pilóta nélkül (veszteség kockázata nélkül) suhanó katonai alkalmazásaikat. Tényleg csak egy lépésre vagyunk a legszélesebb körű katonai alkalmazástól. Gondold végig. Ez egyfelől tényleg berántja a videojáték szintjére a valóságot - alkalmazóként elsöpri a maradék gátlást is, félek, nagyon hamar. Másfelől tökéletesen indokolható: politikai értelemben retorika-barát; hiszen így megóvjuk a mieink, és retteghetnek ők; az ellenség, akit (amíg esélyes, hogy súlyos veszteségekbe kerül a csapás) egy teljesebb eszközparkkal: tárgyalással, fenyegetőzéssel, de leginkább üzlettel is megkísért az adott, ellenségképeket dédelgető hatalom. Az a lépés nem biztos, hogy lehetséges, ami ennek a világnak az alapja - hogy egyidejű legyen a kommunikáció, a neuronok hálózatába bevont eszközzel; durván egyszerűsítve a saját kiterjesztett elmédben menjen a móka. De nem is zárható ki, hogy megvalósítható.

A történet valójában karcsú. Mondhatnám úgy is, szokott pimaszság. Kiválasztott, egy szem, utolsó esély-mentés. Nagyon sokszor, nagyon sokféleképpen elmesélt disztópikus alapforma. A maga banális csalásaival, nyilván: az egyetlen, megváltó esély, ami még. Az egyetlen zóna, ami még, a hely, a menedék (nem tudsz meg róla semmit!), amit el kell érni. Az üldöző nyers érdek. Aki a maga hasznát. Szokott módon, az utolsó mentő esélyből is a magáét. Szóval a történet akár bántó is lehetne, annyira leszerelt-lehasznált, találatok és sufnituning szaggatta hideg-ipari alapegység. Egy félredobandó panel, amit kismillió találat ért már mindenféle fantáziavilág mindenféle alkatú, lezuhant drónján.

Csakhogy ezt az agyonhasznált banalitást egy teljesen nyitott, nagyon sokfelé tovább gondolható, épp a kellő mértékig feltárt, eszetlenül pontosan tálalt, komplex művészeti alkotás drótváza gyanánt használja csak a festőművész-író. Képek és szövegek. Azonos rangon mesélő két forma alkot itt úgy "szerves" egységet, ahogy a megalkotott világban a pillanatban történő vezérlésért neuronok szintjén a gépével összekapcsolt drónpilóta. Hogy ennyire nincs agyonmagyarázva semmi, valójában szinte annyi értelmezést nyithat meg, ahány olvasója van a történetnek - ezt tényleg magadnak fejezed be, kedves olvasó, mindabból, amit eddig a világodból megtanultál.

Soha ennyire bevonó mesét. Alkotásra késztetőt. Hogy kitaláld a momentumaiból a magad látomását. A kihagyások... Hiszen a szerző szinte mindent kihagy, ami a hőseinek evidens, természetes, amit mégsem, azt valóban életszerű monológokba szövi. Erről a legeklatánsabban a fekete lapokra fehérrel nyomott, hipnotikus erejű másik nézőpont kapcsán beszélhetek. Valaki még mindig a drótok rendszerét használja a rezgő hullámok helyett. Ez a valaki, Walter, akit a képeken látsz, egy meggyőző másik valaki monológját hallgatja, aki a vonal másik oldalán ül. Walter logikus érvek pókhálójába tapadt személysége nem látszik, csak az autója, a teste, mindig arctalanul, pisztollyal a kézben is háttal (meg az útvonala látszik a térképeken, a képekre rejtett ráutalások segítségével). Nem válaszol annak, aki beszél hozzá. Valamilyen szinten bábu, mint a közös tudat által mozgatott ember-termeszek az óriási drón-isten körül, a parkolóban. Nem ő lép, valaki más lép általa - és ennek a valaki másnak annyi arcot adsz, ahányat csak akarsz. Maradvány kormányzati szerv? Egy utolsó dobására készülő ügynökség? Vagy egy másik elme, ami magára ébredt? Hiszen lehet, a háborúnak nem lett vége, csak új szintre került. Vajon a Konvergencia tényleg egy szervezet? Vagy az is egy ilyen, melléktermékként létrejött, sajátságos tudat? Valójában azt látsz mögé, amit csak akarsz. Hatalmasra nyitott szabadsággal.

Én a magány monológjait láttam benne, a kollektív tudat korában. Hogy nincs kihez beszélni, legfeljebb egy drónhoz. Egy eszközhöz. Hogy monologizálunk a párbeszéd szemernyi esélyével - hogy ezt illenék megmentenünk, mert ez vagyunk: a meghallott beszéd. Ki fogtok röhögni, nekem egy adott ponton eszembe jutott Jézus, aki a kérdésre, hogy kicsoda ő, így válaszolt: az, akihez beszélsz. Ez a könyv olyan helyzetbe taszítja a hőseit, hogy alig is beszélhetnek bárkihez - választ pedig azoktól sem kapnak. Mert a bárki más járványszerűen eltévedt egy súlyos mélységű közös álomban (nem tudsz meg róla semmit!), ahonnan nincs visszaút. Erről eszembe jut, hogy Neil Gaiman és Hamvas Béla szerint is a valóságunk ilyen delírium, ilyen eltévedés, tévelygés; az egyetlen álom, amit közösen álmodunk. A valóságunk álomkonszenzus eredménye...  Ekkora mélységek nyílnak a könyv alatt - egész mélységű mitológiák.

Ez így egy mitologikus történet, mert van egy (több?) megnevezetlen, arctalan gonoszod. Ez egy mitologikus történet, mert a hősei alig tárulnak, és valójában archetípusok - ezért is ismerjük igazából unásig a mesét, ami megesik velük. Ha valaki hideg szívvel nézi, csodálhatja benne a szokvány cselekményvezetés mögé rakott elképesztően innovatív világot, a kétfenekű és azonos rangú művészeti bravúrt - de jóval többen lesznek, akikben borzongás kél tőle, a szavak szintje alatt a valami fontosat tartok a kezemben sajátságos érzetét kapják ettől a könyvtől. Ez a mítosz rétege, benned, amit Simon Stålenhag stimulál éppen a könyve által. Ettől zseniális - hiszen valójában a körülöttünk elterülő valóság sem tárul ennél jellemzően mélyebbre a legtöbbünkben. Ez a könyv azokból a hasadásokból süvölti a maga jövőálmát, amit a valóságunk is folyamatosan eltűr a széleken. És a végét végképp magadnak alkotod meg - a megélt életanyagodból és a képekből. Ez a könyv megengedi magának, hogy nem mutatja a horrort - épp elég horror a valósága. Ez a könyv valójában sokkal valóságosabb, mint hinnéd.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra