Nem is tudom hirtelen megmondani,
ismerek-e China Miéville-hez foghatóan elborult fantáziájú SF-szerzőt – mondjuk
az, hogy én nem ismerek, még nem biztosíték semmire de azért valljuk be, nem
gyakori, hogy valakinek a munkásságára külön alzsáner-jelzőt aggassanak. A
weird fiction élő klasszikusa híres zsánerek közti kirándulásairól, saját
bevallása szerint sem szereti kétszer ugyanazt írni: legújabb magyarul
megjelent könyve egy noir-eszközökkel felrajzolt fantasy-krimi – mint ilyen, a
legkevésbé „Miéville-es” az eddig olvasott Miéville-ek közül, ugyanakkor
legalább annyira összetett és fifikás, mint a Kraken és sokkal
érettebb, mint a pályakezdő Patkánykirály. (Kocarajongó vagyok,
a „főműnek” tekintett Bas Lag-trilógiát nem olvastam [még]…)
Szóval Miéville és a noir… Persze
ez sem csak úgy van, hogy ez a politikailag vastagon elkötelezett, filozófiában
jártas weird-fenegyerek egyszer csak leült és írt egy simavonalú krimit – nem.
Minden tisztelgése, műfaji játékai, megidézései és jóízű kikacsintásai ellenére
olvasás közben nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a noir itt csak álca: a
cselekmény, a kiégett felügyelő, a gyönyörű halott nő és a lépten-nyomon
felbukkanó, hősünk útját nehezítő összeesküvés-háló csupán eszköz arra, hogy
identitásokról és identitásképzésről, politikáról, mesterségesen életben
tartott történelmi traumákról, mikro- és makrotársadalmi félrenézésekről,
üzleti érdekekről és a múlt feltárásának és eltitkolásának párhuzamos igényéről
meséljen. Aki krimire vágyik, lehet, csalódni fog: Miéville játszik a
zsánerelemekkel, de nem profin, inkább elkenve – aki viszont jellegzetes
Miéville-hangulatot óhajtana, elsőre tán kevésnek érzi ezt a noirba csomagolt
furcsaságot, utána viszont élvezettel fogja bogozni a szálakat.
Mert a krimi bizony vékonyka és
igencsak kiszámítható. Tyador Borlú felügyelőt egy reggelen halott lányhoz
riasztják: a drogos tinik által megtalált áldozat vélhetően csak egy újabb
utcalány, akit a helyi szeméttelepen hajított ki egy elégedetlen kuncsaft.
Rövidre is zárná, ha nem tűnne fel pár furcsaság – hamarosan kiderül, hogy a
lány nem csupán külföldi diák, de még csak nem is helyben élt, vagyis hát
helyben-is-meg-nem-is, a város melletti városban, a helyiek számára szigorúan
tiltott másik városban, ahonnan sem élő, sem holt nem kerülhet át Bészelbe. A
lány mégis ott van. Borlú pedig ezzel belekeveredik élete legbonyolultabb
ügyébe.
A város és a város – Bészel és Ul
Qoma. Egyedülálló, megmagyarázhatatlan entitás. Egy hely, ami valahol a messzi
múltban kettéhasadt és azóta két síkon, két városként, egy földrajzi helyen,
mégis parazitaként éldegél egymás (vagy önmaga?) testén. Átfedett utcák, totál
utcák, homályos utcák – akadnak házak, melyek egyszerre vannak itt is és ott is,
akadnak szomszédok, akiket egy határnál sokkal több választ el egymástól,
akadnak foltok, ahol ha megállsz és leejtesz valamit, az a másik városban ér
földet. Bészel és Ul Qoma polgárai kisgyerekként megtanulják láttalanítani a
másik város történéseit: ebben segítenek az engedélyezett és tiltott színek,
viseletek, viselkedési formák, az eltérő fejlődés, az építészeti stílusok
különbözősége és a kétféle nyelv – ám nehezíti az emberi természet,
kíváncsiság, ösztön. Vezetni tanulni kész rémálom az átfedett utcákon, hisz nem
csak a saját síkod forgalmában kell boldogulnod, de ki kell kerülnöd a másik
sík autóit is, melyeket nem is láthatsz. Ha baleset történik az orrod előtt,
félre kell fordítanod a fejed. Ha meggyilkolnak valakit a szemed láttára, jobb,
ha tovasietsz. Ha odanézel, kihágást követsz el. Ha a bajba jutott segítségére
sietnél, az már áthágás – ami sokkal súlyosabb bűn, mint a gyilkosság, és
sokkal kegyetlenebb szervezet bünteti, mint bármely város rendőrsége.
Kontroll – ha bármely város
lakója meghallja ezt a szót, rettegés költözik a szívébe. Kontroll a hatalom,
melynek egyetlen rendeltetése fenntartani a város és a város közti láthatatlan
határokat – amely egy hitet, egy konstrukciót, a valóság egy
megmagyarázhatatlan, tán csak az elmékben létező hasadását őrzi. Miféle hatalom
képes erre? Miféle hatalom képes elfordíttatni velünk a fejünket, ha
gyilkosságot látunk? Miféle rettegést kell beleplántálni az emberekbe ahhoz,
hogy átadjuk a sorsunk feletti irányítást egy sosem látott, sosem hallott,
ismeretlen eszközökkel dolgozó, embereket nyomtalanul eltüntető, semmilyen
hagyományos értelemben vett legitimációval nem rendelkező hatalomnak? Miféle
ostobaságokat képes létrehozatni és fenntartatni velünk a puszta vakhit?
Miéville trükkös mesélő – réteget
pakol rétegre, könnyed rétegeket, fifikás rétegeket, zsáner-rétegeket, hogy a
végére a sok könnyű rétegből összeálljon valami borzasztóan nehéz és fojtogató:
saját előítéleteink, társadalmilag kódolt félrefordulásaink, a „más” belénk
nevelt elutasítása, a vallási-politikai vakhitek általi megvezetettség
kritikája. Bészel és Ul Qoma kettéhasadt városa valahol a kelet-európai, félig
a múlt században ragadt, félig a fejlődő Nyugatot majmoló határvidéken
zseniális allegóriája a rendszerváltások utáni sokfelé szakadt keleti blokknak
– egyben remek kritika. Mind a történelmünknek hátat fordítók, mind a
történelmi sérelmeket mesterségesen életben tartók felé. Ahogy hagyományőrzés
és újítási vágy feszül egymásnak, úgy ütköznek üzleti- és tudományos érdekek egy
ásatáson, úgy használnak ki egyesítés- vagy épp függetlenségpárti radikális
fiatalokat szarkavaró politikusok és úgy tartanak életben a mesék ködébe vesző
legendákat a város és a város közti harmadik városról azok, akiknek ez
szolgálja érdekét.
Igen, minden sorában ott lüktet
Miéville radikalizmusa (is), de az író szerencsére felülkerekedik és ahelyett,
hogy elmenne propagandisztikus irányba, minden oldal egyformán megkapja a maga
kritikáját. A legfontosabbat pedig mi, bészeli, Ul Qoma-i, vagy akármilyen
polgárok-olvasók-alattvalók: a hatalom, amitől annyira rettegünk, csak addig
hatalom, amíg mi felruházzuk vele. A rettegésünk, a félrenézésünk, a hitünk
táplálja. Kontroll valójában semmi. Csupán pár szürke bürokrata, akik mint
Michael Ende szürke urai, eljönnek értünk ha hagyjuk. Persze hagyjuk. Mindig
hagyjuk. Miéville sok mindennel kísérletezik, egyvalami totálisan hiányzik
belőle: az idealizmus. Sok jóval nem kecsegtet az emberiségről most sem.
Kiadó: Agave
Fordító: Juhász Viktor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése