V mint vérbosszú

Vegyél egy disztópikus jövőt, korlátozott atomcsapás után, ami a szigetországot, Angliát nem érintette - tudod, hogy ilyen nincs, de most vegyél... Vegyél egy káoszt, amikor a kis helyi korruptakra és oligarchákra rákövetelnénk a rendet - zsarnokot választva. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni: a zsarnokot mindig a nép akarja, amikor elege lesz az arisztokráciájából (pénz-arisztokráciák esetén is...) Az ókori zsarnokoktól Hitlerig a java részük népakaratból került az élre - még ha olykor hamar el is sikálta a népe által felkent elsőt a saját sleppjéből valaki még elsőbb. Vegyél egy zsarnokot, aki a számításban hisz, a géppel kiszámíthatóságban, sőt, szerelmes a gondolatba, hogy ő érintkezhet egyedül a szellemmel a gépben. Vegyél egy Angliát, ahol a fasizmus menetel, kormányoz, vezényel, hallgatózik, kameráz, ahol a szükségállapot a normalitás - egy árja Britanniát, ahol zsidót, arabot, afrót, meleget, leszbit: bárkit, aki más, rég elpusztított ez a hatalom a (rég felszámolt) lágerekben. Vegyél (ezek szerint) egy modellt, egyszerűsített, zavaró elemektől mentes, szinte steril, laboratóriumi játékot - és helyezd bele a mítoszt. A mítosz eredetileg vallási színezetű - egy katolikus csoport szervezett benne vallásuk ellen felépő uralkodójuk ellen merényletet. A személy, akivel ezt a mítoszt az elsőnek elfogatása összekötötte: Guy Fawkes. Vegyél egy árulót, akinek a szalmabábját sokáig örömünnepen égették, s aki fokozatosan vált elfogadhatóvá, majd hőssé - fokozatosan lett, s az irodalomban lett az egyetlen ember, aki tisztességes szándékkal lépett be a parlament épületébe (már amennyiben a felrobbantásának vágyát tisztességes szándéknak értékeljük...) Vegyél... tudod mit? Vegyél a kezedbe egy elsőre ennyire életedhez mérten érdektelennnek tűnő, elavultnak és (közeljövőbe helyezésének dátuma szerint is) túlhaladottnak látszó képregényt! Mert ijesztő, hogy mennyi pontosan feltett kérdés fér egy ilyen laboratóriumi kísérletbe, ha az alkotóit Alan Moore-nak és David Lloydnak hívják.

Annak idején, mikor először rácsodálkoztam az értelmes, felnőtt képregény világára, ezt a kötetet (az eredeti angol gyűjteményes kiadást) kértem egyszer (jó rég) ajándékba Timitől - s évek hosszú során át elő-elővettem. Teljes mélységig nem értettem meg - itt nemcsak a nyelvismeret hiányzott... Alan Moore V-je a szövegbuborékok javában idézetekben beszél, az angol kultúrkincs és popkultúra széles körét megszólaltatva egy-egy kérdésre adott válaszában - az író fantáziadús módon vonja be a kultúrát is a játékába, a kultúrát, amibe szerelmes (s amit minden fasizmus lehetőleg azonnal eliminál: szarunk a kultúrára harsogták a náci ifjak könyvégetés közben...); nagyon sokszor nem is a konkrét szavakba, hanem az idézet eredeti szövegkörnyezetébe, vagy az azt megidéző rajzba csomagolva a választ. Most, hogy végre kézbe vehetem magyarul, látom, mennyi színe maradt rejtve, mennyi titka... Megértettem végre V menedékének mélységes elmepalota-jellegét, hogy egy ilyen ellenpont birtokában hogyan válik számára a megértés azonnal cselekvést követelő kötelezvénnyé. Megértettem a láger-látomást - és hogy valóban felszabadíthat (és hogy ettől még nem teszi könnyűvé, vagy megköszönni valóvá a szabadságot). Egyáltalán: rájöttem, hogy alig láttam túl az anno született (középszerű és ostoba, de becsületes színészi játékkal felépített és kellően cool) filmes adaptáción - nem érzékelhettem ezer színét ennek a rajzolt és írt, képből és szóból összeálló gyönyörűen szentségtelen költészetnek.

Alan Moore egy becsületes, olykor mítoszt fosztón őszinte utószóban elmeséli a képregény születéstörténetét - hogy mennyire közös munka volt David Lloyddal, milyen nehézségek árán találták meg az alapötlet elkapható vizualitását. Miközben (szinte saját magától is) bocsánatot kér az első néhány rész hangkeresgéléséért, eszelős pontossággal festi le: egy érzés- és ötletcsírából hogyan lesz komplex, önmagán túl mutató mű. Tudnunk kell, a DC által sorozatban megjelentetett füzeteket, a történet teljes megjelenését megelőzte egy fiaskó, a képregénysorozat először a Warriors magazinban debütált - de mint annyi angol független próbálkozás, ők is hamar lehúzták a rolót. Így kerülhetett legvégül a DC saját fiókájához, a Vertigohoz a holmi (1993-ban itt színesedtek ki az oldalai)  - s lett így csaknem tíz éves alkotói folyamata ennek a tíz füzetnek. Szóval szinte bocsánatot kér a Warriorsban megjelent számok úgy-hagyottságáért (hogy nem dolgozta át őket, nem igazította a sorozat második felének kérlelhetetlenebb arculatához) de erre alig van oka. Moore mint képregényíró szerintem teljesen másképp működik, mint az általam szintén nagyra becsült Neil Gaiman. Amíg a Sandman írója szerintem nagyon gyakran úgy mászkál a története szálain, mint a hálóját szövő pók: a mítoszokon való egyensúlyozó-képessége birtokában menet közben sokat bízva a háló magától-szövődésére, magát is meglepve, tehát akár a végkifejlet ismerete nélkül; addig Alan Moore az egész komplexét előre látja - úgy is dolgozik vele, mint egy komponista: az egész látomásában barangolva. Bizonyítéknak erre legyen elég: a kiadás viszontagságai ellenére is mennyire kerek, egységes ez a látomás - s legyen elég a számos előreutalás, mint amilyen a III. füzet záró, egészoldalas képének tévéhalma, ami (és amit jelent) teljes egészében csak a IX, utolsó előtti füzetben tárul az olvasói elé...

Vérbosszú... az előző, igen hosszú bejegyzésben (ahol még némely kép alatt is további olvasásra ingerlő link van) meditáltam a mi sajátságos bosszút kultúrába emelésünkről - hogy itt ne kelljen. Egy biztos: elsőre, az angol szöveget nyelvismeret nélkül silabizáló "olvasáskor" fel sem merült, hogy ez nem a szokásos egy ember a világ minden gonoszsága ellen sztori. Az elképzelt közeljövő neo-fasiszta Angliájában egy magányos igazságosztó (terrorista - minden csak nézőpont kérdése) sorra öli a párt fontos funkcionáriusait, valamiféle kiszámíthatatlan minta alapján, szimbolikus épületeket robbant fel - zavart kelt egy súlyosan túlszabályzott világban. Sajátságos "szuperhős" ő, egyszerűen V-nek hívatja magát, Guy Fawkes maszkban, öltözetben, késsel és kézzel vívja a maga egyszemélyes szabadságharcát, a szentséges anarchia jegyében. Egyetlen méltó ellenfele van a rendszerben, a hatalmat kiszolgáló bűnügyi szakember, Mr. Finch... S mindeközben ez az arcát folyton eltakaró hérosz érthetetlen okból pártfogásába vesz egy kétségbeesett tinit. Eveyt először kimenti a begyűjtők karmaiból, hogy egy meglehetősen őrült kiképzési folyamat végén felkészült legyen - mire is? Amikor megértettem, mire, akkor derült ki végképp, a bosszú itt teljesen mellékes, az egy ember a világ ellen... baromság, szó sincs itt magányos igazságosztásról - bábjátékról, nos, arról viszont szó van... s hogy ennek a történetnek a teljes összetettségéhez és mélységeihez a popkultúra alig néhány terméke mérhető.

Képben a korában úttörő volt, David Lloyd enyhén koszos, az ötvenes évek történelmi (és kém) tárgyú képregényeit (is) megidéző stílusa mellett olyan iskolát teremtő egészoldalasak, címlapok, kiemelések és árnyékban hagyások laknak benne, amit akkor nem láthatott a mainstream szuperhős-képregényeinek kvázi steril világában senki; nem is beszélve az olyan komponált csodákról, mint V utolsó sétája az elméje palotájában az örökösével - a valódi búcsúról, amit nem csak Evey nem ért, de elsőre az olvasó sem feltétlenül... Ahol a kép és szöveg egymást ellenpontozó egésze csak visszalapozva teljesül ki. Van ami valóban elavult időközben - főleg a rajzolt világ tárgyi környezetéből. Ne felejtsük el, ez a kvázi jövő sem a mobiltelefont, sem az internetet, se a felhő-alapú adattárolást, s a tömegkommunikáció így megnyílt modern formáit nem ismeri; amikor írták, a lyukkártyás, terem méretű számítógépek korát éltük, mint amilyen a disztopikus Angliát irányító Végzet. Viszont azon elgondolkodtam a minap, milyen közel járunk hozzá, hogy a hatalom szeme és füle így hatoljon az életünkbe, így számolja fel a magánszféránkat, ahogy e képregényben megrajzolták...

Látom a disztópikus álom szélén lifegő, szakadozott széleket - de ettől ez még egy teljes, érvényes, kultúránk minden ismérvének megfelelő delírium; ami a valóságot illusztrálná. Ami a valóságot értetné meg. Egyszerű dolgokat, mint ez: saját magunkat tesszük társadalmi rabszolgává. És bonyolultakat, mint amilyen a szabadság komplex fogalma, vagy a hatalomnélküliségé. Látom: nem szeretné látni ez a (rém)álom a hatalom hidra-természetét - hogy nem elég levágni a fejet, mert új fejek nőnek helyette. Látom, mennyi mindent nem vesz figyelembe hozzá, hogy kifordított hősköltemény maradhasson. De olykor tényleg úgy érzem: a látomás, amit elém tár, ebben a formájában is lenyűgöző. Szerelmes vagyok a Watchmenbe, Moore másik elementáris agylövésébe, az egy ennél sokkal durvábban hangolt párhuzamos múlt/jelen/jövő, tágabb levegőjű, agyasabb darab - de (mint már mondtam...) a V for Vendetta képbe és szavakba göngyölt költészet.

Miközben írok róla, a magyar kiadás deluxe változatát tartom a kezemben - egy könyvet, amit élvezet kézbe venni. Komolyan, szívből gratulálok a Fumax csapatának, a legapróbb részletekre is ügyeltek! És nagyon köszönöm a páromnak ezt a csodálatos ajándékot - immár másodszor.

Kiadó: Fumax
fordította: Sepsi László
beírók: Benes Attila és Kálmán Ibolya

Watchmen - Az Őrzők

Stílusosabb lehetett volna e bejegyzés, ha a Timi által jegyzett Frost/Nixon után kerül a blogra. Hiszen Moore alternatív Amerikájának egészét ez a játékosan gonosz gondolat alapozza meg: mi van akkor, ha a Watergate-botrány nem robban ki, ha a két tényfeltáró holttestét egy garázsban találja meg a rendőrség, ha a kemény vonal minden szégyen nélkül irányít tovább abban a szembenállásban, ami a világunkat (így, a mi valóságunkban is) hosszú évtizedekre meghatározta. Tehát kicsit megkésve, kalandra fel: Watchmen!

I.

Tudtam a képregényről, de soha nem volt a kezemben, amíg nem jelent meg magyarul (nem úgy, mint a V for Vendetta - amit angolul is meg kellett kaparintanom, annak ellenére, hogy nem ismerem a nyelvet). Alan Moore nevét nemigen kerülheti el senki, aki hajlandó komolyan venni a műfajt - az „angol vonal” fenegyereke, aki pályája első pillanatától nemigen hajlott kiadó követelte kompromisszumokra. Látomásai vannak, amiket a lehetőség szerint egészében végiggondol. Ez az alternatív „közelmúlt” is (a megjelenése idején inkább párhuzamos jelen) sok szempontból nyitott, továbbgondolható világ, annak ellenére, hogy mint alternatíva, következetesen végiggondolt és kitalált. Nemcsak komplett szubkultúrák, mint a kontyosoké (egy kvázi-punk „életforma”), nemcsak a reklám-léghajók az égen, vagy a Gunga-Diner gyorséttermi lánc, a kalózos képregények kultusza a szuperhősősök helyett jelzik nekünk a „párhuzamos valóság” miénktől való elemelődését, de apró képi különbségek is, amiket leginkább a képkockákba helyezett hétköznapi eszközök segítségével teremtenek meg a szerzők. Ilyen képi különbség például a dohányzás módja, a gömbfejű pipák, vagy az elektromos benzinkutak jelenléte a manhattani utcán – mintegy folyamatosan képezik-jelzik a párhuzamos idősík „valóságát”. Miközben – mint minden igazán jó párhuzamban - az a világ voltaképp ez a világ, a következetesen végigvitt eltérések ellenére is, az emberi cselekvések mozgatói, kisszerűségeink és nagyszerűségeink ugyanazok.

Persze van egy igen markáns különbség: a maszkos igazságosztók a képregény Amerikájában lemásztak a képregények lapjairól. A történet kezdetén már túl vannak a zeniten, egyfelől a rendőrsztrájk, amelyet széles tömegek támogattak, másfelől Dr. Manhattan, a valódi „szuperképességekkel” bíró „nemzeti hős” megjelenése – ami zárójelbe helyezte az önjelölt „jelmezes hősök” ténykedését –, tétlenségre kárhoztatja őket. A hol elfogadott, hol teljesen elutasított jelenlétük e társadalomban remek apropó, hogy a szerző elemezhesse Amerika viszonyát önmagához. 

Az eredeti megjelenés után ennyivel nincs értelme a kertelésnek, s a könyvek igazi zamatát úgysem a mese, sokkal inkább annak szövése teszi figyelemre méltóvá. A történet Edward Blake halálával kezdődik. Az egykori Komédiás halála a nyitánya annak a bonyolult, több szálon futó, flasbackekkel terhes cselekménysornak, amely során a jelmezes igazságosztók, Rorschach, Éji Bagoly, s a többiek, de még Dr. Manhattan is csak asszisztálni képesek egy bonyolult összeesküvésben, Ozmandyas sajátos világmegmentő tervében, aminek városnyi, előre kalkulált áldozata majd elhozza a szembenállás korának végét. De túlságosan előreszaladtam, mielőtt a történetre térnénk, lássuk előbb a hőseit.

Ahogy azt többen kifejtették már, Alan Moore „hősei” egyszerre paródiái és megvalósulásai a legfontosabb amerikai szuperhős-toposzoknak. Olvastam a jó Batman-rossz Batman illetve a jó Superman-rossz Superman párhuzamot... Nos, a hősök eredettörténetéből a denevéremberi párhuzam: Éji Bagoly és Rorschach között a legmarkánsabb különbség, hogy amíg Éji Bagoly nem képes levetni teljesen az „alteregót” azaz énjének egy részét talonban tartva sodródik át az életén, a Walter Kovacs nevű „személy” már nem is létezik, teljes egészében Rorschachá lett. Számára Kovacsnak nincs valósága, ezt érzi meg a pszichiáter, amikor ő is Rorschach-ként kezd gondolni rá. Daniel Dreibergnek hiányzik az „éjibagolyság” az életéből, ez a hiány űrt képez benne, és nosztalgiát, Rorschachban az egykori, megtagadott Kovacs-mivolt képez hiányt. Inkább komplementerei tehát egymásnak... Amíg Daniel nem akarja észrevenni, hogy a „szereppel” lényének egy részéről is lemondott, addig Rorschach az egykori Walter Kovacsot nem akarja, már egyáltalán nem akarja észrevenni önmagán - Daniel számára tehát a szerep újbóli felvétele, Rorschach számára a gyermek „Walter Kovaccsal” (az egykori önmagát megidéző, társadalom által újrateremtett helyzetet szeme láttára megélő kisfiúval) való szembesülés lesz a reveláció...

Legalább ennyire összetett a két „Superman” személyisége is, és legalább ennyire valaminek a hiányán át közelíthetők meg a legkönnyebben. Dr. Manhattan a „leghiányosabb” hőseink közül, szinte minden emberi hiányzik belőle, talán az egyetlen kényszeren kívül, hogy szeressen és szeressék. Az érzelmeiben maradhatott csak ember. Kockázat nélküli vállalás minden cselekedete, hiszen elpusztíthatatlan. A halál nem érdekli, hiszen nincs vele dolga. Még a jövő bizonytalansága sem ad súlyt a tetteinek, hiszen látja azt, és végigjátssza, mint egy szerepet. Ahogy fokozatosan ráébred veszteségére, úgy távolodik minden emberitől, a globálisan emberi problémáktól csakúgy, mint egykor volt önmagától. Mivel pusztán „sors”, megkérdőjelezi a „szabad választást”. Marsi építménye, a gigantikus óraszerkezet a saját céltalan létének tükre, hiszen a választásaink adnak létünknek célt, és neki nincs választása. Mivel tömény determináció, a valószínűtlenséget, az esetlegességet keresi, s végül Laurie ezzel ajándékozza meg, amikor a lány a marsi beszélgetés alatt megvilágosodik, és rádöbben, ki is volt az apja. Az esetlegesség (avagy másfelől: a benne rejlő esély) már elég ok a számára, hogy megpróbálja megóvni az emberi létezést. Más kérdés, hogy Weidtnek köszönhetően (mint a többiek is...) késve érkezik.

Milyen zseniális: Ozmandyas, Adrian Weidt az igazi bábos, saját magát ábrázoló játékbabáival az asztalán, az, aki az esetlegesnek a legkisebb szerepet szánná az emberek életében. Ő a rend embere, az érzelem és részvét nélküli, a szeretet nélküli logika embere. Az ember, aki a közjó érdekében nem személyekkel, hanem felhasználandó-kiiktatandó-elpusztítandó tömegekkel számol. Nem ismerős? Minden társadalomjobbító kísérletre igaz volt eddig, hogy túl sokba kerültek: az elpusztult milliók szenvedése, a túlélők – ha végrehajtók, ha tanúk - érzéketlenné válása ugyanazon veszteség két arca. Menet közben elveszik az ember, elveszik a cél, amiért jobbítanánk. Weidt nem meghódítani akarja a világot (bár tesz rá kísérletet, hogy megvásárolja), hanem a saját érdekében becsapni. A világmegmentő hazugságot keresi, s találja meg az alieninvázió rémképében. Milyen furcsa, nem? A világ körbezárult, kicsi lett és ismert, sehonnan nem fenyegetnek barbár hordák, amelyek ellen összefoghatna a „kulturált világ” – legyen hát a fenyegetés külső, végletes, felfoghatatlanul „más”, legyen eleven rémálom, hogy elfelejthesse az emberiség a saját kulturális különbségeiből fakadó gyűlöleteit egymás – e nézőpontból saját maga – iránt. 

Ozmandyas példaképe Sándor, a legenda szerint a kibogozhatatlan gordiuszi csomót szétvágta a kardjával. Az átláthatatlanul bonyolult problémákra megszülető egyszerű válasz, az erőszak válasza, a háború fenyegetése határozza meg ennek az alternatív világnak a mindennapjait. De ilyen „egyszerű válasz” Adrian Weidt-é is, és a maga módján legalább ennyire kíméletlen. A hazugság akkor működik, ha eltűnnek a manipuláció nyomai. Érdemes felidézni az ellene végrehajtott (saját maga ellen megrendelt) merénylet képsorait. Titkárnőjével a halálról beszélget, egy a háborús hisztéria okán elkövetett családirtás apropóján; de valójában a lányt a rá váró „szellemi utazásra” készítené fel. A merénylő először a titkárnőt lövi le, aki nyilván minden részletet ismert a rejtélyes szigeten tevékenykedő művész- és tudóscsapat munkájáról, a projektről, ami létrehozza a Manhattanba teleportálandó ál-idegent. Ennyire elemien kegyetlen és embertelen Weidt hozzáállása az emberekhez, mindazokhoz, akiket felhasznál. Ő a bábjátékos, a többi báb - ő a felsőbbrendű, mindenki más eszköz, avagy akadály. Lakása a sarkvidéken kívülállásának szimbóluma. Gőg és hiúság sajátos keveréke, ahogy személyesen végez a Komédiással, hiszen így revansot vehet az első találkozás során elszenvedett vereségért. Ennyiben ki is merül az ő „superman-sége”, és ennyire rímel sorsa is a „képregény-a képregényben” szörnyeteggé váló hajósával.

II.

Mert Moore nem elégszik meg azzal, hogy időrendjét tekintve a lehető legbonyolultabban elmeséljen egy történetet, folyamatosan és többszörösen narrálja is. Rögtön ott van Rorschach naplója, ugye, amely szinte a mű elejétől hangsúlyozottan más nézőpontból „meséli” ugyanazt a sztorit. A szövegbuborékok tartalmát egyébként is gyakran ellenpontozza korábban már felhasznált képkocka, az épp folyó beszélgetések illusztrációjaként. Jelentőséggel bírhat a hanyagul az asztalra hajított újság szalagcíme, ugyanúgy, ahogy bármelyik falfirka. S mintha mindez nem lenne elég: komplett szöveges betéteket kapunk Hollis, az első Éji Bagoly könyvéből, a maszkos igazságtevők „hőskorából” nyerve információt. Betekinthetünk Walter Kovacs pszichiátriai kórlapjaiba. Időről időre újságcikkek és nyomdai levonatok által mintegy dokumentálódik is a történet. Bonyolult és sokrétegű szövet ez, tipikus narratív eszközök válnak a mesélés főeszközévé, és komplett kockák időnként oldalak válnak narrációvá – például Dr. Manhattan komplex „eredettörténetében”.

Később e narráció közvetlenebbé válik, egyfelől az újságárus egyszerű népi bölcsességein át, másfelől az újságosbódénál ingyen képregényt olvasó fiú kalóztörténetén keresztül. Érdemes figyelni, milyen frappánsan vált a szerző a végletekig beteg kalózos képregény, a Számkivetve rajzolt kockáira a történet bizonyos pontjain, hogyan kommentálja a rajz a rajzot, a történet a történetet. A kalóztörténet képeit kezdetben az erősebb tushasználat elkülöníti, később a betét-történet képileg teljesen a fő történet stílusába olvad, párhuzamosan azzal, ahogy a szövegbuborékokba egyre inkább „behallatszik” az újságárus beszélgetése vásárlóival, ahogy a képregényt olvasó fiú figyelmébe betolakszik a (számunkra szintén képregényi) külvilág. 

Az az érzésem, Alan Moore mindig is teljes uralmat gyakorolt az általa megírt képregények képi világa felett, gondoljunk például a V for Vendetta ötvenes évekre hajazó „koszos” képi világára, amely a történetben ábrázolt diktatúra-klónt a „történelmi képregény” stílusával, képi világával teszi mintegy valóságosabbá (bár a friss magyar kiadás utószavában az alkotó a David Lloyddal való közös munkára ennél sokkal árnyaltabban emlékszik, mint amire itt utalok...). A Watchmen majdnem teljes egészében a szuperhős-képregények időnként sterilitásig tiszta képi világát hozza, a legszínesebb és „legizomcentrikusabb” rajzi stílust, amely csak néha színeződik felül némi fény-árnyékjátékkal, főleg a flashbackekben. A beállítások, a nézőpontválasztás is hasonlóan inkább visszafogott, a rajzban semmi szürreális nincs, az alapvetően szürreális téma ellenére. Dave Gibbons ennél határozottan betegebbet is tudott rajzolni. Nőalakjaiban azt azért megmutatja, hogy nem kell a kötelező képregényi trend szépségideáljához ragaszkodni, „szuperhősnői” hasonlítanak a legkevésbé a műfaj domináihoz – persze más is a szerepük…

Iszonyú munka lehetett képről képre megkomponálni ezt a történetet. Viszont tisztán látszik rajta, miért több egy képregény megírása a szövegbuborékok puszta kitöltésénél. Újra meg újra meglep, hogy egy ennyire összetett, sokszólamú történet hogyan lehet mégis könnyen olvasható, gördülékeny. Merthogy újra meg újra kézbe veszem, és mindig felfedezek valamit, amin korábban átsiklott a figyelmem. Sokat segít ebben az alapos, igényes magyar kiadás, amelyet a Cartaphilus-nak köszönhetünk, s amely nem mellesleg szebbre sikerült, mint az egykötetes DC-s változat (nagyon kíváncsi vagyok, e téren mit mutat az eddig hibátlan renoméjú Fumax...).

III.

Sokat vártam a filmtől, és nem keveset kaptam. Ennek ellenére ki kell mondani: a Watchmen, mint film nem sikerült. Szerintem rendben volt a színészválasztás, és a képi világ. Az viszont látszott, hogy Zack Snyder csak egy kis filmes iparos. Ahol storyboardként követte a képregény képeit, ott hozta a hangulatot, de képtelen volt a történetet egybefogni - az egész szétfolyt. A történet fő szála fért bele csak a filmbe, s mint már írtam, a képregény igazi erénye nem a mese, azt azért rutinos moziba járók hamar kisakkozhatták, ki itt a hunyó - hiszen azóta nemzedékek nőttek fel e klisé ilyen-olyan filmes klónjain. Valahol pont az az erős forgatókönyvírói és rendezői invenció nem volt sehol, ami például Jacksonnál megvolt, s ami a jelenlegi mozis közegben – rajongói szemmel persze olykor így is bántóan egyszerűsítő módon – a regény ismerete nélkül is nézhetővé tette A Gyűrűk Urát, mint filmet. Itt a mozit menet közben többen otthagyták a nézők, őszintén szólva nem csoda. Ha nem ismerem a képregényt, én se biztos, hogy a teremben maradtam volna.

És a történet fő vonala sem maradhatott (az egyéb információk, mellékszálak nélkül) érintetlen. A Watchmen, a képregény mélyén ott a felismerés, hogy minden társadalmi közmegegyezés szükségképpen hazugságokra épül, és hogy ezek a hazugságok minden esetben nyilvánvalóvá válnak mindenki számára, igen hamar. Ozmandyas világmegváltása egy iszonyú, tömeggyilkos blöff, és a képregénynek pont ez a rétege veszik el a filmen teljesen, azzal, hogy Dr. Manhattan nyakába varródik a bűn, hogy megmaradunk a „megtorló atomcsapás” hazugság-szintjén. Nem csak arról van szó, hogy végzetesen elkésett a film a képregényhez képest, és a befogadói közeg azóta gyökeresen áthangolódott (ahogy egy kritikában olvastam) – egyszerűen a képregény nem erről szól. 

Pontosan elmondja, milyen jelentés-többlet férhet a képregény egyetlen kockájába, ha megnézzük az utolsó kép- és filmkockát. A film lezárása nyitott, utolsó képként látjuk a New Frontiersman szerkesztőségében a küldemények rekeszébe hullani Rorschach naplóját. A kérdés a levegőben marad: kinyitják-e, rádöbbennek-e, mit tartanak a kezükben. A képregény két kockával megy tovább. Az órát látjuk, John Cale egyik dalának részletével: „Egy erősebb világ lesz, egy erősebb, szerető világ, hol meghalunk”. S az utolsó egész-oldalason a „vérző órát”, amint elüti az éjfélt.