Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh ezzel a darabbal debütált a színi világban, 1996-ban – nekünk idén késő tavasszal sikerült törleszteni ezt a tartozást, amikor megnéztünk a B32 Galéria és Kultúrtérben. Számos helyen játszották és játsszák most is, nem tudatos döntés, nem igazán kifejezett választás volt a részünkről, hogy ezt az előadást lássuk – úgy sodort bennünket az élet, úgy sodorta elénk a lehetőséget, hogy erre sikerült jegyet váltani. Nem bántuk meg, ezt a brutálisan sokrétű mesét torokszorító pontossággal sikerült elénk varázsolniuk a színészeknek.
 
Valahol teljesen értem, Mucsi Zoltán miért akarta ezt a lehetőséget, hogy eljátszhassa Mag-et. Az egyetemesen eljátszható nagy manipulátorokhoz minden porcikájában méltó, de elképesztően esendő, rémületét irdatlan cinizmussal felütő karakter az előadás motorja, akkor is a központban van, ha nincs a színen (ritka kegyetlenség, a többi játszóval is, amikor a hiány is ennyire jelen van). Nem csodálom, hogy rákívánt, és a helyzetben, ahogy a játék bevont bennünket, nagyjából öt perc alatt felejtettem el a szereposztás keltette zavar érzetét, és onnan Mag-et láttam tényleg, abban a keserves kudarcban, ahogy a lányára szorul, és abban a brutális, de teljesen hétköznapi abúzusban, ahogy ezzel minden gátlást levetve visszaél.
 

Ebben az alapszituációban a többiek játéka is felértékelődik, ha mégis sikerül elvonni a figyelmünket erről a jelenlétről (avagy hiányáról). A címszereplő, Leenane szépe, Jankovics Anna megtette nekünk azt a szívességet, hogy ebben a látszólag nyerhetetlen meccsben, mégis, számos esetben az ő megéléseit éljük át. A passzív-agresszív szótenisznek kitett borzalom anélkül is berendezkedett bennünk, hogy rezonáljon a bennünk élő, anyaviselkedésre adott tehetetlen leány- vagy fiúválasszal. Mindannyian megvívunk az anyáinkkal, nemtől függetlenül (vagy berendezkedünk egyfajta vereségben – súgja bennem egy igazságérzet), de az itt elénk tárt szint van valóban annyira patológ szélsőség, hogy ne egyből rokon érzetekbe kapaszkodjon, hanem jó lakmuszpapírja legyen a mi hétköznapi működéseinknek. Jankovics Anna nyílt tekintetű megfosztottsága (tudja miért, tudja, hogyan; ha tesz ellene, elképesztő esetlenséggel és tkp. tehetetlenségben), súlyosan valódi ízt ad ennek a kidekázott szélsőségnek.
 

És ebben csodálatos partnere a két fiú, a Kovács Krisztián (Pato) és Katona László (Ray) által játszott nyámnyila testvérpár. Pato és Maureen szerelme az a szerencsétlen valóság-íz, ami kortól függetlenül itt van velünk, az introvertált, gyerekpozícióban tartott, a felnőtt választásokat mindig eszelős szélsőségekben (mint amilyen a kivándorlás) megélő, és a döntésekben gyakorlatlanok lévén evidensen rosszul választó anyalányák és apjukfiák ezt és így élik, emancipációtól, fesztiváloktól és bármilyen magadra ébresztő, korba ágyazott mozgolódástól függetlenül. Pato életre valóbbnak tűnik, mint a szituációban a maga módján berendezkedő Ray – de ez csak a nagyobb cselekvéskényszer látszata. Az ő választásai is rosszul sülnek el, a rettenetesen nehezen kiküzdött őszinte megvallását sose sodorja a szél oda ahhoz, akinek szánná.
 

Kifogástalanul vezetett színészek, az utolsó pontig átgondolt és elénk tárt értelmezés. Minimál, de pontos kellékeivel időtlen valóságkeretet elénk táró díszlet. És négy ember, aki nem megy sehova, még az se, aki meghalt – a dologban továbbra is jelen van, mint hiány, mint lét-ok (az összes evidens és az összes gusztustalan hozzávalóval). Mindez megint Martin McDonagh tökéletesen idézhető, koppanó, kegyetlen, de humorba ágyazott, nevetésre ingerlő mondatain át. Most már kibontakozhat előttünk: Leenane egyfajta határvidék a pokol és purgatórium közt – ahol a létezésnek (ha nem akar az őrülete monotóniájával kiegyezni) a menekülésen túl nem sok választása van. Más kérdés, hogy ezt a határvidéki mivoltot a legtöbben magunkkal hurcoljuk, bárhová meneküljünk előle.  
 

Az élmény odaillett a többi mellé, A koponya (továbbra is a kedvenc), a Hóhérok, A kripli és A párnaember (továbbra is a messze legerősebb), meg az írt és rendezett filmek ívén kering ez is - ha nem tudom, ugyan meg nem mondom, hogy ez volt az első. Az író teljes fegyverzetben ugrott ki Zeusz (a BBC-nek hiába kínált 22 rádiójáték) „fejéből”; talán pont ezért mindig fenntartásokkal kezelem, mit nyilatkozik. Mert bár tényleg metaforát alkotott Connemarából és a székhez kötöző hatás mindig szinte büszkén mutogatja, milyen dramaturgiai trükk, a szerző a nyilatkozataiban inkább „felöltözik”, a darabjaiban és a filmjeiben meztelen. És mindig úgy hagy ott a hogyan tovább kérdésével, hogy neked se árt levetkőzni a dilemmához beidegződést, előítéletet. Nézzétek meg ezt a darabot! És szeretettel ajánlom ezt a feldolgozást.

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.

A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.

Három óriásplakát Ebbing határában - Film

Moziban ritkán éreztem magam ennyire kukkolónak. Zavarba ejtő helyzet. Beülsz egy filmre, fekete komédia, dráma, valamilyen címkét aggatnak rá úgyis – a rendező filmjeit szereted, az In Bruges-t, még a Hét pszichopatát is a shicuval…  szóval beülsz egy filmre és az ötödik percéig az összes címkét leszaggatja magáról. Kifúj a fejedből minden egyebet. Tényleg nevezhetitek fekete komédiának, mert zavarba ejtően indiszkrét szabadsággal megrajzolt helyzeteken röhöghettem, míg néztem. Nevezhetitek drámának, mert volt, hogy képtelen voltam normálisan levegőt venni abban a szívet szakító levegőtlenségben, amit a film teremtett. És magam sem tudom, minek nevezzem, amikor egy rasszista tapló redneck egyetlen arckifejezése, egy kézmozdulata láttán teliszaladhat a szemem könnyel – azt hiszem ennek még nem csináltak fiókot a filmesztéták. Moziban az utóbbi időben ritkán éreztem magam ennyire kukkolónak, aki életekre lát, a bármilyen helyzetben, a másik tragédiájában – ritkán feledtette el ennyire velem a Film (így, nagybetűvel) hogy egy alkotói vízió csapatmunkában létrehozott terméke. Ez az első, amit A három óriásplakát Ebbing határában kapcsán el szeretnék mondani.

A vízió birtokosa az író-rendező Martin McDonagh. Szokták rá mondani (ő is szokta magáról…), hogy a Coen tesók, Ethan és Joel követője, hogy stílusjegyeiben Tarantino és Guy Ritchie rokona – de ez csak olyan, mint amikor Anthony Hopkinst úgy mutatja be a mozireklám a közönségnek, hogy ő alakította Thor és Loki apukáját egy képregényfilmben, és most épp egy HBO-s robotos western-sorozat főgonosza. Ezer dolog kellett hozzá, hogy ez a kivételes érzékenység ilyen kifejezéskészlettel rendelkezhessen, a hatvanas évek angol és amerikai társadalmi drámái, a szatirikus angol sorozatok Csengetett Milordtól Monty Pythonig; McDonagh iskolája az angol színpad és a BBC volt, a maga látásmélységével. Amikor ezt a tekintetet átviszi az Államokba és körülnéz, a maga látványát egy másik formanyelven voltaképp ugyanolyan pontosan fogalmazza meg, ahogy egy másik brit: Neil Gaiman láttatja Amerika lelkét az Amerikai istenekben. Ezért lát és láttat az utolsó filmidőben megszólaló szereplőjéig embereket és nem típusokat. Ezért nem stílus nála, ahogy a jól idézhető aranyköpéseket beleszövi a képi erőszakba – ahogy QT-nál alapjában az – csak egy egyszerű felismerés: a legtöbbször amúgy is sírva nevetünk. Tehetetlenség szülte kényszerű gesztusok közben is előcsordulhat belőlünk az irónia-szülte szó. Hiszen legtöbbször egyszerre vagyunk szánalmasak és nevetségesek – olykor a képességgel, hogy magunkon is tudunk nevetni. Martin McDonagh ehhez keresett és talált játszótársakat – csak pusztán az oda nem illő helyzetekben mégis odaillő, szájsarokban bujkáló félmosolyáért megérdemelne Frances McDormand egy Oscart.

Ebbing Amerika (legalábbis az Egyesült Államok) szívcsakrája. Ez a kiürülőben lévő középnyugati, kisvárosi Amerika, amelyik megválasztotta magának Trumpot. Előítéletes, végtelen egyszerűre csonkolt fekete-fehér világképben, amit patriotizmusnak hívnak (nem az, még csak nem is az…). Iszonyatosan öreg iszonyatok élnek tovább ebben az egyszerűségben, családon belüli erőszaktól a fajgyűlöleten és homofóbián át a zsigeri bosszúig, a „szemet szemért” különösebb árnyalást nem igénylő követeléséig. Mildred Hayes (Frances McDormand) ennek a világnak alapjában nem volt a renitense, ahogy a lánya: Angela (az egyetlen jelenet alapján, amit látunk róla-vele) igen, ha csak a maga kamaszlázadó szintjén, a Nirvána rajongó szintjén egy country-zenei környezetben is, de igen. Angelát megerőszakolják és megölik. Mi ebbe a helyzetbe érkezünk, Mildred tehetetlenségébe, egy el nem gyászolható helyzetbe, ami dacreakcióba fordul a nyomozás tekintetében tehetetlen rendőrség és az azt vezető Willoughby seriff ellen. Mildredet látjuk, amint megfogan benne az ötlet: amit érez, legalább kiírja arra az évek óta üresen álló három óriásplakátra.

Mildred nem volt a renitense a saját közösségének, s most hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy csak a renitensek állnak szóba vele. Az a néhány vidéki liberális. A buzi-hírbe kevert hirdetőcég-tulajdonos Red Welby (Caleb Landry Jones), a törpe autókereskedő, James (Peter Dinklage), latino plakátragasztók, drogos alkalmazottak. A páriák. A közösség törzse dühös rá, mert ebben a rettenetesen kényelmetlen helyzetben csak annyit akarnak érteni Mildred döntéséből: nekiesett a város megbecsült seriffjének, Willoughbynek (Woody Harrelson), akiről mindenki tudja, halálos beteg, rákos, a végét járja.

A plakátra emelt hármasból a Woody Harrelson által komolyan zseniálisan játszott seriff válik a film katalizátorává (miközben valójában a film a másik két emberé: valójában Mildred és Dixon egymásra hatásai szövik a történéseket). Az valami csodálatos, ahogy Harrelson átlényegül a kimért, kötelességtudó figurává, akinek felelősségteljesen végzett hivatása, családja, kötelességei, lovai vannak, s nem utolsó sorban humorérzéke – de egyre kevesebb lelki ereje a halálos betegséghez, a permanens búcsúhoz a szeretteitől, egyre jobban húzza a szolgálati fegyver az oldalát: egyre nagyobb a kísértés, hogy előre siessen, hogy pontot tegyen az i végére vele. Pont azoktól az apró momentumoktól él, amikor lazít a figura fegyelmén, a feleségével, a kollégáival, a hátrahagyott leveleiben. Minden segítséget megkap az író-rendezőtől, ez igaz. Mert komolyan ritka, amikor ennyi játékidővel valaki, egy szereplő ennyit elmesél egy életből – basszus, azzal az egy momentummal, a felirattal a fejére húzott abrakos-zsákon: „ne vedd le, telefonálj a fiúknak” órákat mesél egy felelősségét érző, szerető férjről, aki hetek óta ezen töpreng, minden részletet kitalált, és nem tehet róla, hogy ettől még nem lesz kisebb a maga után hagyott fájdalom, sőt…

Akárhogy is nézem, tényleg igen megosztó cselekedet Mildredé, amikor ebbe a férfiba egy plakátfelirattal páros talppal beleszáll. Timi vette észre és fogalmazta meg ilyen pontosan: Mildred döntésétől mindenki olyan helyzetbe kerül, amikor nem tudják mit kell csinálni. Fogalmazhattam volna így is: Martin McDonagh olyan helyzetbe illesztette az összes szereplőjét, amikor nem tudják, mit kell ilyenkor csinálni. Senki nem tudja mit kell csinálni, ha meggyilkolják a lányát, vagy öngyilkos lesz a férje! Anne (Abbie Cornish) ezt meg is fogalmazza, amikor átadja Mildrednek a férje, Willoughby által neki írt levelet: Nem tudom, mit kell csinálni aznap, amikor a férjem megölte magát. Az már a rendező intelligenciája, hogy Mildred erre nem válaszol – nem kell válaszolnia, mert a jelenetben benne van az elhangzása nélkül is. Dixon (Sam Rockwell), a seriffhelyettes se tudja, mi a teendő, ha meghal az egyetlen ember, akit maradék nélkül tisztelt és szeretett – de mivel egyszerű, mint a bot, azonnal (vélt) felelősöket keres és bosszút áll a maga redneck módján. Emberek, az a megdöbbentő, hogy ez amúgy egy kicsit több gátlással is ilyen: amikor nem tudjuk mit kell csinálni, akkor jobbára bődületes hülyeségeket csináltat velünk a tehetetlen düh, meg a bosszúvágy. Sokadik alkalommal láthatom szinte vegytisztán, mennyire a kultúránk alap-toposza ez a bosszúvágy. Hogy ha nem megy másként, keress valakit, aki körülbelül ugyanabban bűnös, és állj bosszút…

Hülye bosszúkat állunk, amikor nem tudjuk, mit kellene csinálni. És sokszor és sokféleképpen nem tudjuk – úgy, ahogy a veterán se tudja, hogy kell visszailleszkedni egy társadalomba egy hülye háború után. Ez is egy finoman behúzott tartalom, Idaho-i rendszámmal érkezik a filmbe – de lásd, hogy milyen pontossággal jelzi, hogyan kerülhet a társadalmunkba az emberállat, aki halálra erőszakol és felgyújt egy tinit. Acéllövedéktől A szarvasvadászig számos film mesélte pontosan és szépen, mennyire kell kiforduljon magából az egyszerű, világos eszmék (hazugságok), nemzeti lobogók alatti tisztelgések mentén szocializált fiatal, hogy túlélő és visszailleszkedni képtelen veterán lehessen aztán otthon – aki egy másik államba jár át kiengedni a gőzt (Bűnös, tudjuk. Még ha nem is Angela megerőszakolásában és felgyújtásában – merthogy ezt is tudjuk…). Martin McDonaghnak pár momentum elég, hogy ezt az egész szövevényt a lehető legnagyobb pontossággal beleszője ebbe a filmszövetbe – már konkrétan ennyitől zseninek tartanám, pedig ugyanilyen pontosan behúzza filmbe a közösség hamis szolidaritás-gesztusait, a rendőri túlkapást, a média képtorzítását… és még sorolhatnám.

Filmet ma nem csinálsz klisé nélkül. De ahogy McDonagh megcsinálja a leginkább Coen tesókra hajazó, beteg képsort (Mildred a fogorvosnál), ahogy azt hangban teljes pontossággal továbbviszi (Mildred letartóztatása), hogy aztán rátegyen még egy stílusbravúr-szintű lehetetlen lapáttal (Mildred kihallgatása a polkorrekt Dixonnal és Willoughbyvel), na, az magasiskola. S főleg az, ahogy megtöri: ahogy a seriff arcon köhögi Mildredet, úgy köhögi arcon a valóság íze a kialakuló film-ízt...

A benyomások kifejezés nagyon komoly értelmet nyert ettől a filmtől, több helyen, érzékeny pontokon benyomódtam tőle. A jelenettől, amikor Mildred kidobja a papot (attól a félmosolytól, ami kiül a Mildred fia, a fiát játszó Lucas Hedges arcára – amúgy mekkora formátum már ez a srác, A régi város után másodszor gurít nem akármekkorát…). Benyomódtam Mildred szinte bármelyik jelenetétől a fiával vagy a volt férjével (akit John Hawkes formál igazán tenyérbe mászóra…) Komolyan benyomódtam, hogy mennyire aggódtam azért a fasz Dixonért, pedig utálom a nácikat… megdöbbentő, hogy az anyjával (Sandy Martin) való összes jelenete mennyire telitalálat! Amikor fentebb Harrelsonról áradoztam, nem véletlenül írtam, hogy ez Mildred és Dixon (azaz Frances McDormand és Sam Rockwell) filmje… Mildred engesztelhetetlensége s az ezt megejtően emberivé tévő megtörések ugyanaz a liga, mint Dixon engesztelhetetlensége és megtöretése… és tartsanak bármilyen vég felé abban a kocsiban ott a végén, teljes szívemből szurkolok nekik, hogy legalább ép bőrrel megússzák.

Gyönyörű a vége. Pont ettől. Engem és téged kérdez – ahogy az egész film. Ott hagy a kérdésben: te mit tennél ebben a helyzetben, amikor nem tudod, mit kell ilyenkor csinálni. Olykor ennyi a legtöbb, ami tehető. Hamis pátosszal bőven hintett, megnyugtató válaszok helyett ennyire őszintén és ennyire pontosan, egy filmidőn át fogalmazva feltenni egyetlen kérdést… neked, nekem. Úgyis egy életen át keressük rá majd a választ…

A hét pszichopata és a si-cu - film

Martin McDonagh urat másodszor tekinthetné a saját halottjának a bénán elcseszett magyar címadás – nem tudom, ki felel az Erőszakik minden tekintetben filmhez méltatlan összetételéért; lehet, hogy ugyanaz, aki a Hét pszichopata mögé biggyesztette a si-cut. Gondoltam szólok: többé nem kéne filmcím közelébe engedni… még jó, hogy a drámaíróból rendezővé avanzsált McDonagh meséjét Hatvanhárom értelmetlen mesterlövész-pisztolylövés, és a si-cu-nak is nyugodtan fordíthatták volna; legalább ugyanennyien beültek volna rá, legalább ugyanennyien letöltötték volna, s ugyanígy nem kerülhette volna el a kult-státuszt. Ez a film betegen jó, minden porcikája a helyén van: mélye és magasa nyílik az egyébként meglehetősen sekélylátszatú, béfilmklisékkel sokat játszadozó mesének, kiszól a popkultúrának képpel és beszólással, és még a stáblista végére is teljes értékű fricska kerül. Egyszerűen utálom néha az életem, hogy ezeket nem a megjelenés ritmusában, hanem a magam ideje szerint kapom – pedig örülhetnék, hogy egyáltalán kapom…

Marty forgatókönyve nem halad. Pedig van jó címe hozzá, papírja, tolla, gépe, diktafonja, ideje, whisky-je - abból több is, mint kéne, de hát ír a lelkem, és Colin Farrell játssza, tehát… - csak ötlete nincs. Hogy mit kezdjen a címnek remek hét pszichopatával. Még jó, hogy a legjobb haverja, Billy (Sam Rockwell, abszolút a helyén) megszánja. Bár ki tudja, jó-e ha megszán egy fazon, aki előre megfontolt kutyatolvajlásból és „megtalálói” jutalomból él, nem kevésbé kattant idős haverjával, a jellegzetesen polák nevű Hans-szal (Christopher Walken lubickol eben a szerepben)… ki tudja, jó-e, ha megszán a haverod, aki – mint utólag kiderül: puszta szívjóságból – elrabolja Charlie (Woody Harrelson), a maffiózó imádott si-cuját. Aki szívesen megírja veled a forgatókönyvet a hét pszichopatáról, sőt, hajlandó kicsit felpörgetni az anyaggyűjtést is – mivel leginkább az a gondod, hogy ehhez a remek címhez nem ismersz egyetlen pszichopatát sem…

Szóval ritkán látni ilyet. Hogy Tarantino pofátlan párbeszédkezelése adjon randevút ugyanazon a képkockán Charlie Kaufmann alkotásfelelősségtől másnapos mondatainak, hogy egymás után álljanak elénk a bevett klisék Dextertől a hallgatag bárányokig – csak éppen mintha az egészet a kamera mellől, forgatás közben néznénk, látva a világítókat, a hangtechnikusokat, a kamerát, a képen nem látszó rengeteg embert. Nem látjuk, de mintha… Önreflexió ez a javából: kedves kitalálóember, mi van akkor, ha egyszer csak papírízű karaktereid a maguk hús-vér valójában körülvesznek és belevonnak a maguk pszichopata életébe? Mit tennél akkor, ha a legbetegebb fantáziáid, részeg beszólásaid vinnének el vakációzni a saját múltjuk, jelenük és permanens jövőtlenségük sivatagába? Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy idő után elég fárasztóak tudnak lenni… mondja Hans a forgatókönyvírónknak a sivatagban. Egy idő után tényleg fárasztóak a poénok – és ezzel együtt mégis működnek. Mert ez a fárasztás is bekalkulált rendezői-forgatókönyvírói gesztus.

Tarantinot emlegetni kétélű dolog – hiszen McDonagh másképp veszi komolyan a saját fricskáit a filmcsinálásról, a gerjesztett befogadói várakozásról – s miközben odaköszön az időzavaros filmes fintorok kétségtelen atyamesterének, talán az eddig legteljesebb filmes kritikáját is adja ennek az attitűdnek, minden kiemelés nélkül, elegánsan, mondhatni, két mondat között. Hiszen azokkal ellentétben nem röhögi ki a nézőt. Tarantino minden filmje záró jelenetében rajtunk röhög – amiért nem tudjuk (valamilyen szintjén sosem tudjuk) nem komolyan venni a bohócálarcot, amit Hollywoodra húz. McDonagh ezzel szemben önmagát röhögi ki, amiért (akárcsak ponyvaregény-mániás lelki bohóctársa) az utolsó kockáig komolyan veszi önmagát. A mozi valósága nem a valóság, a sok millió leforgatott képkocka felépítette sajátos párhuzamos – de a valóságra határozottan emlékeztető törvényszerűségekkel; és felelősséggel az ezer alkalommal becsapott-megvezetett, szirszarral etetett „valódi” néző felé. Kaufmannt emlegetni is kétélű dolog, de valahogy fel kell készülni rá, mit mondj, ha egyszer tényleg megkeresnek a gátlástalanul történetekbe delirált hőseid.

- …fel a kezekkel! - mondja Paulo és Hansra emeli a puskát

- Nem – szól vissza Hans, inkább rezignáltan, semmint daccal

- De hát nálam van a puska!

- Leszarom! – mondja Hans. És tényleg leszarja… lehet, hogy a pszichopata ebben a filmben csak annak az embernek a neve, akinek már tényleg nincs vesztenivalója? Aki a másikért, és/vagy azért hogy benne legyen végre egy filmben (s egy helyért, ami ideális a leszámolásra) hajlandó elengedni a maradék picike önmagát?

Erőszakik

Muszáj leszögeznem a legelején, hogy ilyen béna, elcseszett magyar címet rég láttam. Túl azon az aprócska tényen, hogy szerintem ilyen szó nincs is, a film egészéhez sem illik, teljes, tökéletes mellényúlás. Ennyit elöljáróban.

Egyszer régen olvastam egy kritikus tollából, hogy az angoloknál jobban senki nem tud viccet csinálni a halálból. Ezt a filmet látva tökéletesen igazat kell adnom neki. Az Erőszakik - In Bruges - vérbeli angol gengszterkomédia, teli fekete humorral, nevetséges karakterekkel, nevetséges szituációkkal, véletlenül bekövetkező tragikus eseményekkel. Igazi térdcsapkodós vígjáték. Nagyjából az első perctől az utolsóig harsányan kacagott az egész mozi. Aztán mikor vége lett, és kijöttünk a vetítésről, és elkezdtünk gondolkodni a látottakon, rájöttünk, hogy nem is vígjátékot láttunk. Hogy ez az egész egy zseniálisan megcsinált, a komédia álarcába öltöztetett tragédia.

Két igazi lúzer londoni bérgyilkos, Ray és Ken egy nagyon balul sikerült megbízás után a főnökük utasítására Bruges-be utazik, hogy eltűnjenek szem elől, és ott várják főnökük utasításait. Hogy miért épp Bruges-be, és egyáltalán hol a f*szban van az a Bruges? Ez a film egyik központi kérdése… Belgiumban van, tündéri kis középkori városka, ahol mintha megállt volna az idő. „Mint egy kib*szott tündérmese” – mondja a romantikus lelkületű, ám kőbunkó és nagyon kegyetlen gengszterfőnök, miután kiderül, azért küldte a két bérgyilkosát Bruges-be, hogy a végzeteset hibázó Ray-nek legyen még egy szép emléke, mielőtt megöleti, kivel mással, mint legjobb barátjával, Kennel. Persze semmi sem úgy alakul, ahogy azt a főnök eltervezte, kezdve ott, hogy Ray-nek marhára nem tetszik az unalmas kis mézeskalácsváros, ezért jobb híján felderíti a város sötét oldalát, és drogfüggő, rasszista, kurvázó törpékkel, meg elbűvölő, turistákat fosztogató drogdíler csajokkal tölti az idejét, míg Ken szófogadó turista módjára várost néz. Megjósolhatatlan, groteszk szituációk követik egymást, egészen a kétértelmű befejezésig.

A film legnagyobb erényei a remekül megírt dialógusok és a zseniálisan kidolgozott karakterek. A rendező, Martin McDonagh sikeres angol drámaíró, akinek ez az első mozifilmje, bár pár éve már nyert egy rövidfilmes Oscart. A drámaíró múlt a film minden percén érződik. Rég láttam-hallottam ennyire jól megírt, pergő, élettel teli párbeszédeket, ennyire működő szituációkat. A szereplők egytől egyig egyéniek, élnek a vásznon, persze ez a forgatókönyv mellett a remek színészgárdának is köszönhető. Az abszolút főszereplő Colin Farrell, akit én sose szerettem, de itt valami hihetetlenül jól hozza a bunkó ír parasztgyereket, talán mert valójában az is. Bérgyilkostársa Brendan Gleeson, aki sok-sok mellékszerep után végre kiélheti magát egy főszerepben, szintén fantasztikus alakítást nyújtva. A nyálcsorgatás-faktor nálam a gengszterfőnököt játszó Ralph Fiennes, aki még mindig a világ legdöglesztőbb pasija. Neki nagyon jól állnak az őrült gonoszok, de itt tényleg kitombolhatta magát a kattant, nevetségességig eltúlzott gyilkos szerepében.

A mellékszereplők is egytől-egyig remek karakterek, a turistákat fosztogató, nagyon dögös és nagyon jófej drogdíler csajszi, a drogfüggő amerikai törpe színész, akinek mindennemű politikai korrektséget nélkülöző beszólásai a film gyöngyszemei, a beszari neonáci, aki csak szeretne bérgyilkos lenni, vagy a kötelező darabként felbukkanó orosz fegyverkereskedő. És persze ott van a mesebeli Bruges városa, ami kvázi a színészekkel egyenrangú főszereplője a mozinak. A valóban tündérmesébe illő városka és a cselekmény brutalitása közti ellentét a film egyik fő mozgatórugója.

A vicces szituációk, a zseniális beszólások, az elbaltázott akciók felszíne alatt valójában csupa elcseszett életet látunk, hőseink mind vesztesek, félrecsúszott figurák. A film legkomolyabb és legkomorabb része, amikor Hieronymus Bosch festményeit látva megelevenedik előttünk Ray baklövése, ahonnan az egész cselekmény indult, és a festmények allegóriájaként elénk tárul a kezdő bérgyilkos vívódása, önmarcangolása. Érdekes, mert látszólag kilóg a film szövetéből, viszont utólag visszagondolva, az egész film ezt a belső vívódást járja körül, csak épp szájbarágós dráma helyett a komédia eszközkészletével.

Nagyon jó film, valóban lehet rajta hangosan röhögni a moziban, idézgetni az aranyköpéseiből, aztán hazafelé elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a politikailag inkorrekt beszólásokat, a halállal való viccelődést, a groteszk szituációkat, egyszóval a jófajta angol humort.

Korábbi kommentek: