Luigi Pirandello: Mattia Pascal két élete

Úgy látszik, divatja van a Nobel-díjasoknak, másképp nehezen értem, miért kezdett két kiadó is a díjazott írók munkáinak kiadásába – bár a Palatinus más utakon jár, mint a vetélytárs, hiszen nem a híres művek által árnyékba szorított, ismeretlenebb műveket nyomja újra a különböző szerzőktől, hanem az életművek megkerülhetetlen elemeit. Így került Pirandello egyik legfontosabb munkája, a Mattia Pascal két élete is újrakiadásra e sorozatban. E regény méltán a pirandellói életmű egyik legelismertebb darabja – ha hajlandók vagyunk kedélyes-lassú ritmusához igazodva olvasni, a mai napig igen szórakoztató; s ha netán tudunk is valamit a tárgyalt időszakról, maradandó élményben lehet részünk. Mert ebben a regényben már teljes fegyverzetével áll elénk a nagy olasz: nem kevés iróniával fűszerezett, illúzióitól fosztottsága ellenére is finom, inkább sejtető, mint kimondó nyelvezetű stílus-tanulmány a könyv, egy korszaknak nemcsak szereplőiben, jellemző kisúri-kispolgári figuráiban, de stílusában is emléket állít.

Holott a maga korában igen korszerű volt, friss volt a főhős belső monológjaiból fűzött, a folyamatosan önmagát: gondolatait, tépelődéseit, kételyeit és kényszerképzeteit fókuszban tartó szöveg-folyam. Ahol a párbeszédek, de a történet egészének vezetése, a cselekményi „események” is másodlagosak a hős „belső történéseihez” képest – még ha a címszereplő minden lépését ezek a körülmények határozzák is meg, ha sorsa folyvást mások cselekvéseinek tengelyén fordul is. Mattia Pascal magától nem akarná ezt a „két életet”, az ölébe pottyanó lehetőséggel él, amikor új identitást farigcsál magának. Hogy aztán az „új én” épp a kitalált volta által álljon tehetetlenül a társadalommal szemben, épp a „képzeletből formáltsága” okán kiszolgáltatva a papírokkal igazolható identitások beteg valóságának. Adriano Meis, a kitalált identitás hiába létezik egyre több ember szemében, a „társadalom szemében” nem létező – és ha valóságát képtelen igazolni, nem tudja megvédeni magát.

De legfőképp nem menekülhet önmagától. Azok a késztetések élnek Adriano Meisben is, amelyeknek Mattia Pascal is áldozatul esett. Hiába látszik másnak a világ szemében, tehetetlenségeiben, tétovázásaiban, gyávaságaiban ugyanaz az élhetetlen alak marad, aki volt. Ettől persze még lehet nagyon szeretni, épp az esendősége teszi szerethetővé. Pirandello remekül „adja el” hősét nekünk, hiszen kinek ne fogalmazódott volna meg a fejében nehezebb életszakaszokban a „bárcsak másvalaki lehetnék” menekülésvágya? Lehet szeretni ezt a „nem-hős hőst”, mivel az író is szereti – olyan feloldással ajándékozva meg a sorsba bogozódó ifjút, amely a regényből szervesen következik, kellően ironikus és szellemes.

Persze a regény keretes szerkezete, hogy maga a hős meséli el „különösen tanulságos és rendkívüli” életét, sok izgulni valót nem hagy nekünk, teljesen más mese-módokhoz szoktatott olvasóknak. Hogy mást ne mondjak: Mattia Pascal épp csak érintett kettős apasága, laza ecsettel odakent házassága, viszonya anyósával manapság oldal-százakat követelne az írótól, pontosabban száz-oldalakon át való részletes kifejtést követelnénk mi, az olvasók - követelnénk a „sztorit”. Erre kondicionálnak bennünket, a stílus „szemérmes szemlesütése” ma nemhogy nem követelmény, de szinte akadálya lenne a megjelenésnek – ez egy sokkal meztelenebb kor. Holott példaszerű, milyen mérnöki pontossággal építi fel a regény szerkezetét az író, hogyan teremt egyensúlyt az életszakaszok kifejtésében – nagyon sok kortársunknak lenne mit tanulni tőle.

Pirandello igazán ott van elemében, ahol megteremti a maga pitiáner „gonosz-menazsériáját”. Az anyós, de legfőképp Terenzio Papiano alakja a legélesebb vonalakkal rajzolt, a legplasztikusabb. Az író a maga határait a spiritiszta szeánszok kacagtató pillanatainak leírásakor feszegeti a leginkább – a leghazugabb pillanataikban tárva fel a legpontosabban szereplői viszonyait. Ebben a könyvben központi szerepet játszik a hazugság, és igazából nem is csoda, hogy a küzdelmeket az ilyen Terenzio Papiano-k nyerik a Mattia Pascalokkal szemben, mert bár hősünk egy egész életet kényszerül hazudni, a régóta mások nyakán élő „konspirátorok” jóval komplexebb, állandó készenlétet követelő hazugság-világában mégiscsak ő az amatőr.

„Az élet telítve lévén többé-kevésbé arcátlanul merész képtelenséggel, megengedheti magának, hogy lemondjon az ostoba „valószínűség”-ről, amelynek a művészet vak engedelmességet fogadott”. Luigi Pirandello a legképtelenebb ötleteiben is a valódit írta – ha a képzelet játékát is, de a valóság fűszer-ízeivel. Kár lenne elfelejtenünk.

Kiadó: Palatinus

Fordította: Déry Tibor 

 

Luigi Pirandello: A kitaszított

Luigi Pirandello hatása a modern drámairodalomra meghatározó erejű, nincs annál nagyobb dicséret, ha valakit Molnár Ferenctől Brechtig kis és nagy színi mesterek egyaránt elődnek tekintenek – a Metropolis Média Irodalmi Nobel-díjasok könyvtára sorozat e kötete a világhírű szerző korai regénye. Végül is nem haszontalan, ha korszakalkotó irodalmi személyiségek korai műveit olvashatjuk, így mintegy kirajzolódik az út, ahogyan az író számára fontos látásmód, alkotói valőr formálódik. Ez akkor is igaz, ha e műben szilánkjaiban van csak jelen a nagy drámák, a Hat szerep keres egy szerzőt, vagy a IV. Henrik, vagy az érett regények, például a Mattia Pascal két élete belvilágát meghatározó szemlélet.

Az egyéniség és személyiség – az én önmeghatározása és a világnak játszott szerep közti különbség a pálya érett szakaszában annyiszor körbejárt témája teljes szépségében még nem bomlik ki itt. De az alaphelyzet ismerősen pirandellói:  Mariát, az értelmes, többre hivatott fiatalasszonyt egy ostoba gyanú okán elzavarja a férje. A családja belerokkan a szégyenbe, az apját szélütés éri, a családi vállalkozás tönkremegy – s a szicíliai kisvárosi „kisvilág” mély, a kárörvendő após által gerjesztett megvetése lehetetlenné teszi a nőnek, hogy kiemelkedjen a helyzetből, amelybe bűntelenül került. Anyjával és húgával el kell hagyja szülővárosát, hisz ott a neki ígért tanítónői állást sem kaphatja meg – a helybéliek nem tűrhetik, hogy gyermeküket egy „bukott nő” nevelje. Hiába tesz új és újabb erőfeszítéseket, végül annak a karjaiban köt ki, akivel hírbe hozták. S lám, az elkövetett bűn „állapotában” megérkezhet a megbocsátás, a bűnbánó férj által a társadalmi „rehabilitáció”.

Nagyon olasz könyv ez, oly gyakran sírnak benne szegény világ által meggyötört asszony-hősei, annyi kétségbeesett „nagy gesztus” halmozódik a lapokon, hogy nehéz megőriznünk mindeközben a beleélés olvasói komolyságát. Nincs igazán egyensúlyban: a bibliai csapás-szintű családi összeomlás stációi túl irodalmiak, kimódoltak, nincs meg bennük a későbbi, jól vezetett szövegi cselekmények biztos kézzel adagolt valóság-hitele. Fokozatosan találja meg hangját az író, hogy aztán Maria felemelkedés-kísérleteinek ábrázolása közben már fénylő leírások, pontos jellemzések feledtessék a kezdetek bizonytalankodó hangját. Hogy aztán felderengjen teljes szépségében a későbbi pirandellói íróemberség legnagyobb erénye is, a tragédiákban benne lakó humor: amikor végre Don Fifo és tisztelt felesége, Maria Rosa is színre lép.

Egy csodálatosan józan, s ezzel együtt empatikus szemlélet zsengéje tehát e könyv – nem árt tudni róla, hogy szerzője először szicíliai dialektusban írta meg, hogy aztán ő maga fordítsa irodalmi olaszra, a világhír fényébe vonva az egykori pálya-kezdés sokat döccenő, de gyönyörű mondatokkal teliszórt történetét. Egy szemléleté, amit maga az író-élet hitelesít. Mert Pirandello élete is olyan volt, mintha maga Pirandello írta volna – ifjúkori lázadással, és felemelkedéssel, a vagyon biztonságából bukással és elszegényedéssel, őrületbe boruló szeretett feleséggel, szerelmi kalandokkal a színháza színésznőivel, csapásokkal és diadalokkal – a Nobel-díjjal például.

Más időket élünk, meztelenebb korunkban másféle köntöst ölt az álszentség. A társadalom elvárásainak hálója máshogyan feszül – mégis, nem árt tudni azt, amit a nagy olasz annyi művében felismer: a leggyakrabban nem sok köze van annak, milyenek vagyunk, ahhoz hogy mit gondol rólunk a világ.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Déry Tibor