Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs

Különös érzés magyarul kézbe venni Jeanette Winterson első, eredetileg 1985-ben megjelent regényét, most, 2025-ben – tizenhárom évvel azután, hogy a szerző másik önéletrajzi kötete, a Nem a narancs… folytatásának, újraírásának, újrafeldolgozásának is beillő Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? megjelent nálunk. Elsőre kimondottan zavarba ejtő. Könnyen lehet az az érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol. Még az is felmerülhet, hogy minek is olvassuk el a kezdeti szárnypróbálgatásokat, amikor már olvastuk ugyanazt a sztorit jóval érettebben, összefogottabban megírva? Mit adhat a huszonöt évvel fiatalabb Jeanette visszatekintése? El sem tudjuk képzelni, mennyire sokat…
 
Visszatérünk az origóhoz, az ördög által rossz kiságyhoz vezetett örökbefogadó anyához, Mrs. Wintersonhoz. Mrs. Winterson egyszerű lélek, bigott vallásosságában gyakorlatilag senki és semmi más nem érdekli, csak a hite. Nem az Úr, nem is a Szentírás, nem is a gyülekezet, valójában csak a saját hite. Hogy mi a rossz és mi a jó, kiben-miben kell hinni és kiben-miben nem, ő mondja meg. Világképe egyszerű és sarkos:
„Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek: Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok: az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer”
 
A kis Jeanette ebben a világban szocializálódik, misszionáriusnak nevelik, hétévesen már küldetéstudata van, amikor a hatóságok szeszélyei folytán kénytelen iskolába járni, tornazsákjára a vége van a nyárnak és még nem vagyunk megváltva feliratot hímezi. Mivel nem ismer más világot, mint a gyülekezetét, kívülállónak érzi magát minden más közegben. Teljes értetlenséggel áll a „normális” családok élete előtt – évek kellenek, mire felmerül benne, nem biztos, hogy mindenki más megy szembe azon a bizonyos pályán. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül ijesztő olvasni, hogy ez a szinte agymosott kislány milyen mértékben magáévá teszi anyja nézeteit és mennyire természetesnek veszi, hogy a mindennapi bántalmazás, a bizalmatlanság, a szeretetlenség a világ rendje. De miért is ne tenné, ha nem lát más mintát?
 
Aztán jön a szerelem. Ami tiltott, minden formájában, de ha egynemű, akkor egyenesen a Sátán műve. Kitagadás a gyülekezetből, ördögűzés, fizikai erőszak, lelki terror – minden belefér, ha célra vezet és Jeanette megtagadja bűnös hajlamait. Ám Jeanette kitart. Önmaga akar lenni egy olyan világban, amelyben a legnagyobb árulás bármivel szemben, ami szent, az individualizmus. Nem csak Mrs. Winterson gyülekezetében bűn a „különcködés”, hanem az észak-angliai iparváros tisztes környékein is, az iskolában is, a kortársak között is. Minden társaság kivetheti valamiért – az egyik azért, mert leszbikus, a másik azért, mert vallásos, a harmadik azért, mert könyvmoly… Épp ezért csodálatra méltó, hogy ez a fiatal lány, akinek alapélménye a kívülállás, mindennek ellenére meg tudta őrizni önmagát és képes volt ennyi humorral és megbocsátással visszatekinteni a múltra. A múltra, melyet maga mögött hagyott, Mrs. Wintersonnal és a városával együtt, ám amely örökké visszahúzza…
 
„- Sosem gondolsz arra, hogy visszamennél?
Hülye kérdés. Vannak szálak, amelyek mentén visszatalálsz, és vannak szálak, amelyek visszahúznak. A gondolatok engednek a húzóerőnek, ellenállni nehéz. Mindig arra gondolok, hogy visszamegyek. Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.”
 
A fenti idézet a Nem a narancsból való; huszonöt évvel később, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? lapjain már így ír: „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Van múlt, mely elől soha nem menekülhetünk. Vannak traumák, melyekhez újra meg újra vissza kell nyúlnunk, melyeket újra meg újra meg kell dolgoznunk magunkban, mert általuk lettünk azok, akik ma vagyunk, és mert a legnagyobb önbecsapás, amit magunkkal szemben elkövethetünk, épp az, ha elhisszük: nélkülük is ugyanilyenek lennénk. Divat ma ezt poszttraumás növekedésnek nevezni, amitől én személy szerint sikítógörcsöt kapok, de nem is ez a lényeg; sokkal inkább az, hogy be kell lássuk, nem tagadhatjuk meg a múltat és nem tehetünk úgy, mintha túl lennénk rajta – ezzel csak az önismereti munkát akadályozzuk, amivel meg jó eséllyel újabb traumák előtt nyitjuk meg az utat. Nincs mese, bármennyire fáj, alá kell merülni, és szembenézni a felismerésekkel…
 
„Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amivel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl.”
 
Torokszorító és mélyen dühítő ez a pár mondat. És itt ér össze a két könyv, a két történet, a huszonöt és az ötven éves Jeanette önismereti útja. Ezt már olvastuk valahol – írtam a poszt elején. De nem teljesen így és mintha nem állna össze a kép. Újraolvasva a Miért lennél boldogot, összeáll – ez egy (jó eséllyel soha véget nem érő) terápiás folyamat, a két verzió a két Jeanette megélése, az, amit épp abban az életszakaszban képes feldolgozni a múltjából. Torokszorító, mert látom magam előtt a fiatal lányt, aki megkínlódott minden mondattal, és lehet, maga sem ismerte fel, hogy hol szépít önkéntelenül – és borzasztó dühítő, mert előttem van, hogy több évtized munkája kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a gyerekkorodat megkeserítő pokol valódi mélységeivel. Hogy már ne írj bele képzelt barátokat, elsimogatva az olvasó elé tárt képet. Hogy ne védd a szörnyeteget, aki benned is csak a szörnyszülöttet látta. Hogy ne csomagold iróniába az elviselhetetlent.
 
Csodálatos és nagyon fájdalmas élmény a két könyv így együtt, de másképp nem is érdemes olvasni. Most, hogy az autofikció uralja az irodalmi trendeket, remélem, minél több olvasóhoz eljut – a zsáner egyik legnagyobb teljesítménye, az pedig, hogy az első darab jó negyven éve íródott, messze megelőzve korát, külön pikantériát ad neki.

Kiadó: Park

Fordító: Merényi Ágnes

Karl Ove Knausgård: Álmok

„Egyvalamire rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett: nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
 
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
 
Mert hát Karl Ove nem indult akkora tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
 
Van persze emögött a permanens válság mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább, élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem, nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának, amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam, ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az élethazugság.”
 
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba, birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy hogyan is kéne értékes életet élni.
 
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna – vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés, az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva: ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem, hogy ez az egész monumentális önföldrajz valódi.
 
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos, tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról, potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
 
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik, sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről:

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék 

Karl Ove Knausgård: Szerelem

„Azután találkoztam Lindával, és felkelt a nap.
Nem tudom másként kifejezni. Felkelt a nap az életemben. Először csak valamiféle derengés a horizonton, mintha azt akarná mondani, hogy ide nézz! Azután megjelentek az első sugarak, egyre tisztább, könnyebb és élőbb lett minden, én pedig egyre boldogabb, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott.”
 
Ha már Karl Ove Knausgård gigászi önéletrajzi filozofálása második kötetének címe Szerelem, hát nyissunk egy igazán romantikus idézettel. Több úgyse lesz belőle. Érdekes élmény volt a nyitókötet, a Halál után olvasni a szerelemről – amennyire nem ragadott el elsőre az autofikció aktuális félistene, pont annyira elbűvölt másodszorra, még úgy is, hogy a körülmények egyáltalán nem voltak ideálisak százoldalas gondolatfolyamok és többszörösen egymásba hurkolódó mesék olvasásához. (Egy jó tanács: soha ne olvassatok Knausgårdot strandon, totál alkalmatlan a félóránkénti megszakításra. Az első kötetet műtét utáni lábadozás alatt olvastam, amikor a betegágyban simán csúsztak a százoldalak, lévén mást se tudtam csinálni. Mondjuk, lehet erre meg nem a Halál kötet volt a legideálisabb választás, de hát, mindenkinek a saját perverziói ugyebár…) De mégis mivel vett le a lábamról most, ami nem klappolt az első kötetben? Mert hát, hogy visszanézzek az előző írásomhoz, azt kell mondjam, Karl Ovénk továbbra is pozőr. Sőt, díszfasz. Most mondjuk ki is mondja magáról, még ha nem is ezekkel a szavakkal. Még mindig terápia-pótléknak használja az írást, hogy kirángassa saját magát állandósult egzisztencialista nyomorából. És még mindig mintha nem lenne képes összefüggéseiben vizsgálni az életet, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az író, a filosz, a művész(kedő) művészetkedvelő, a szerelmes, az apa, a fiú, a barát egymástól független szerepek. Hogy ha elbújik az irodája magányában és felveszi az író szerepet, akkor levetheti az apáét. Hogy a hétköznapokban közepesen életképtelen pár miközben anyát és apát játszik, levetheti a művész szerepet. Hogy a szeretet és az a művészi felfogás, ami nem enged teret semmiféle korlátozó érzelemnek, mint a szeretet, képes egymás mellett létezni, csak jó időbeosztás kérdése az egész. Hogy aztán többezer oldalon boncolgatja mégis saját leghétköznapibb érzéseit és cselekedeteit (meg a hozzá közel állókét persze, erről később), ezzel mintegy új szintre emelve a művészi önéletírás fogalmát, némiképp ellentmond eme elhatározásnak. És épp ez az ellentmondás, ennek felismerése és belső megküzdése az, ami határozottan jobbá teszi e kötetet az elsőnél.
 
Karl Ove felnőtt. Már nem a görbe farka miatt siránkozó kamasz és nem is a szeretve gyűlölt apját gyászoló, még az apa halála után is neki alárendelődő fiú. Második feleségével él Svédországban, a kötet szerteágazó történetei során három gyereket vállalva (később érkezik egy negyedik is), két sikeres könyv után, egyszerre kajtatva ihlet és pelenkabeszerzés után. Felnőtt, akit bedaráltak a hétköznapok, azok minden gyönyörével és poklával.
 
„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”
 
Knausgård valószínűleg a világ legindiszkrétebb írója. Nem véletlen, hogy a sorozat megjelenése után egyes családtagjai perrel fenyegették, mások idegösszeomlást kaptak. Ahogy nem kíméli saját magát és a lehető legnyersebben tárja elénk mindazon érzéseit, vágyait, sérelmeit, amelyeket a jóízlés elhallgattatna, ugyanúgy tárja elénk e kötetben a felesége, Linda depresszióját és a házasságuk mindennapi játszmáit. Bizonyos pontokon undorító, ahogy minden kisszerűségüket, sérülékenységüket, egymás fejéhez vágott féligazságaikat kiteregeti – máskor meg gyönyörű, mennyire látja, érzi, képes éreztetni velünk is a poklot, amin Linda keresztül ment. Sok szempontból mondható, hogy az ég egymásnak teremtette e két depresszív művészlelket, akik ezer szállal kapcsolódnak, és ezer szinten érzik-értik egymás rezdüléseit; ugyanakkor épp ezért robbanásveszélyes és a mindennapokban életképtelen ez a szövetség. Nem egyszer eszembe jutott, hogy miért kellett gyereke(ke)t vállalniuk – Linda depressziója és Karl Ove művészi elhivatása egyaránt pokolian megnehezíti a családi életet. Mintha csak a dac vinné előre őket, hogy márpedig jobban fogják csinálni, mint a szüleik, jobbak lesznek, mint az apa, aki ellen mindketten lázadnak (Linda Boström Knausgård is írt egy regényt egy tragédiába forduló apa-lánya kapcsolatról, minő meglepetés – persze várólistás az is); majd ők megmutatják, hogyan lehet ideális családot menedzselni. Csak hát közben képtelenek szívvel-lélekkel és ami fontosabb, szellemileg átadni magukat e törekvésnek. Ezért csak marják, marják, marják egymást, miközben Karl Ove százoldalakat tölt meg arról való filozofálással, miként is kéne másképp élni.
 
Ez így egész banálisan hangzik, de épp e hétköznapi banalitás az, ami folyamatosan mozgásban tartja a kötetet. Mert itt még annyi hagyományosan vett történet sincs, mint az előző kötet két felvonásában. Töredékeket kapunk, gócpontokat a kis család életéből, töréspontokat, melyek aztán végeérhetetlen gondolatfolyamokat indikálnak leginkább arról, miért is érzi magát Karl Ove folyamatosan kívülállónak a saját életében, honnan ered állandó szorongása, boldogtalansága; mi ez a megállíthatatlan sodródás, elidegenedés, ami oly nagyon jellemzi ezt a globalizált, nagyvárosi, jóléti társadalmat, amelyben élünk, hogy miért nem vagyunk képesek megállni és csak élvezni az élet hétköznapi ajándékait, hogy miért hajszolunk mindig valami mást, mint ami van. Parttalan filozofálgatásával aztán észrevétlenül jut el oda, hogy felrajzolja a talajvesztett, huszonegyedik századi nyugati értelmiségi prototípusát, és az erre az életmódra leselkedő veszélyek hadát (no meg azt, neki hogyan nem sikerült megküzdenie velük).
 
„Alig olvastam már könyveket; ha volt egy újság a kezem ügyében, inkább azt böngésztem. És egyre alacsonyabbra került a léc. Ami hülyeség volt, mert ez a fajta élet nem nyújtott semmit az embernek, csak az időt segített elütni. Amikor láttunk egy jó filmet, az valamit felkavart bennünk, mozgásba lendítette a dolgokat, mert így megy ez, a világ mindig ugyanaz, ami változik, az a mód, ahogyan szemléljük. Az a hétköznap, amely időnként ránk tiport, éppoly könnyen felemelhetett bennünket valami örömteli eseményhez. Minden a szemtől függött. Ha például a szem a vizet nézte volna, ami mindenütt jelen volt Tarkovszkij filmjeiben, és a világukat egyfajta terráriummá változtatta, amelyben minden csörgedezett és folyt, úszott és sodródott, ahol megesett, hogy az összes szereplő elhagyta a képet, és csak egy asztal maradt, rajta kávéscsészékkel, amelyek lassan megteltek esőcseppekkel, harsogó, szinte fenyegetően zöld növényzettel a háttérben, igen, akkor a szem azt is látta volna, ahogy ugyanaz a vad, egzisztenciális szakadék megnyílik a mindennapokban. Mert hús és vér voltunk, csont és inak, körülöttünk növények és fák nőttek, rovarok zümmögtek, madarak röpködtek, felhők úsztak, eső esett. A pillantás, amely értelemmel ajándékozta meg a világot, állandó lehetőség volt, mi azonban szinte mindig mást választottunk.”
 
És így érünk el mindennek a leglényegéig, a művészet szentségéhez. Ami mindig a végső menekülés, az egyetlen, ami felé érdemes haladni, még akkor is, ha depresszió, koszos pelenkák, házastársi játszmák, perrel fenyegető rokonok és egzisztenciális nehézségek szegélyezik utunkat. Ami a valódi szerelem. Mert végső soron nincs semmi, nem marad belőlünk semmi, csak az a pár sor, amit papírra vetünk. Így jutunk el odáig, hogy a regénybeli Karl Ove belekezd a Harcom sorozatába. A többi meg már irodalomtörténet. Következzék a harmadik kötet, a Játék (amelynek a címe minden alkalommal Játszmaként ugrik be – majd meglátjuk, okkal-e).
 
„A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit 

  

Karl Ove Knausgård: Halál

„Ezt a könyvet apámnak írtam. Nem tudtam, de így volt. Ő volt az, akinek írtam.
Letettem a kéziratot, felálltam, az ablakhoz mentem.
Tényleg ilyen sokat jelentett nekem?
Ó, de még mennyire.
Azt akartam, hogy lásson engem.
Akkor jöttem rá először, hogy amit írok, tényleg jó, és nem csak reménykedem benne, vagy úgy teszek, mintha jó volna, amikor egy apáról szóló rész írása közben elsírtam magam. Azelőtt sohasem történt velem ilyesmi, még csak a közelében sem jártam. Apáról írtam, és könnyek csorogtak az arcomon, alig láttam a billentyűzetet és a képernyőt, csak kopácsoltam tovább. A bánat létezéséről, amely akkor szabadult fel bennem, mit sem tudtam, sejtelmem sem volt róla. Az apám egy idióta volt, nem akartam tőle semmit, nem esett nehezemre távol tartani magam tőle. Valójában arról volt szó, hogy semmi nem akadt vele kapcsolatban, ami érdekelt vagy megérintett volna. Így volt, de aztán írni kezdtem, és elöntöttek a könnyek.
Visszaültem az ágyra, és az ölembe tettem a kéziratot.
De más is volt még.
Azt is meg akartam mutatni neki, hogy jobb vagyok nála. Hogy nagyobb vagyok nála. Vagy egyszerűen csak arra vágytam, hogy büszke legyen rám? Hogy elismerjen?”
 
Az elmúlt néhány évben mintha minden Knausgårdról szólt volna, az összes valamirevaló irodalmi folyóirat, kritikus, blogger foglalkozott vele, már mindent és mindennek az ellenkezőjét is leírták róla, az őt övező rajongás a fokozhatatlanság határát súrolja. Részben ezért nem is szeretnék most „hagyományos” kritikát / ajánlót / akármit írni a Harcom sorozat első kötetéhez – no meg mert egy hat kötetes gigászi önéletrajzi filozofálásról nem is hiszem, hogy érdemi véleményt lehetne alkotni csupán a bevezetés után. Inkább majd egyben értékelném ezt a köldöknézéssel elegy autofikciót. Addig is, jöjjön néhány nagyon szubjektív, nem teljesen előítéletmentes, csapongó benyomás erről a fura norvég fickóról.
 
Knausgård egy pozőr
 
Talán a legkönnyebben tollhegyre kívánkozó megállapítás. Karl Ove, a saját önéletrajz-írását folyvást kommentáló szerző az első oldalaktól nem igazán tagadja, hogy egész konkrétan szerelmes saját személyébe, a saját, legtriviálisabb gyerekkori élményeinek aprólékos elmesélésébe és a saját képességébe ezen élmények folytonos (túl)magyarázására. Persze ne legyünk álszentek, mindenkinek, aki saját magáról ír, kell némi nárcizmus, máskülönben az ember egész egyszerűen nem ül le és kezdi el mesélni a legintimebb történeteit és érzéseit. Az meg, hogy valaki ilyen nyíltan bevallja, hogy ő bizony a saját kis életét tartja a legérdekesebbnek és saját magát tartja a legtöbbre, sőt, még a vágyát is arra, hogy a legnagyobb művészekhez mérhető hatást keltsen, hogy ő maga is a kimeríthetetlenbe kerüljön, lehet akár elismerésre méltó őszinteség is. Akár. Vagy egyszerűen, ahogy egy kedves barátnőm megfogalmazta, díszfasz.
 
Csak még több kamaszfiút ne!
 
Utálom a kamaszfiúkat és a róluk szóló történeteket. Sajnálom, ez van. Isteni szerencséje a világegyetemnek, hogy sosem lett fiam; valamint a férjemnek, hogy már jócskán túljutott a kamaszkoron, amikor megismerkedtünk. Jó, ne legyünk részrehajlóak, nyilván a kamaszlányok pont ugyanilyen idióták, csak hozzájuk tán eggyel jobban tudok kapcsolódni. Mondanám, hogy őszintén megnyugodtam én is, amikor Karl Ove rájött, hogy másnak is görbe a farka és nem lesz egész életére cölibátusra kényszerítve eme difi miatt, valamint hogy drukkoltam, hogy meg tudják szerezni azt a nyomorult szatyor sört a szilveszteri bulira, amiért annyit küzdöttek, de valójában totál hidegen hagyott az egész. Minden kamasz görcsöl a teste miatt, mindenki izgul az első berúgás, az első „igazi” szilveszteri buli, az első csók, az első akármilyen bénázás miatt, de minek kell erről írni negyven felett? Ha ennyire benne ragadt a tüske, beszélje ki a pszichológusa díványán. Valójában a kutyát nem érdekli, csak félek egy szerkesztő se merte az arcába mondani.
 
Az autofikció mint terápia-pótlék
 
Persze ahhoz az kéne, hogy az ember elmenjen pszichológushoz. Karl Ove a könyve lapjain pont az a fickó, aki előbb szúrja nyakon magát egy tompa villával, mint hogy terápiára menjen (hangsúlyozom: a lapokon szereplő Karl Ove – fogalmam sincs, maga az író járt-e terápián, nem néztem utána ilyesminek, és nem is érdekel, kizárólag az irodalmi alak által keltett benyomásomról írok). Van ez a típus, akik úgy vélik, nem kell nekik agyturkász, az a gyengeség jele, majd ők megszakértik magukat. Ilyenkor jönnek hosszas filozófiai eszmefuttatások, rengeteg Nietzsche idézettel; művészetelmélet és a szülők generációját ért káros behatások elemzése; gyerekkori történetek, melyek mind arra világítanak rá: az apám egy faszkalap, az anyám meg nem törődött velem, de milyen jó, hogy én ezt ennyire világosan látom, így nekem már biztosan nem lesznek pszichés problémáim. Végülis, ha eleget ír róla az ember, el is hiszi magának.
 
Elgyászolni az elgyászolhatatlant
 
Az első kötet fókuszpontja az apa – a gyerek-és kamaszkort megnyomorító zsarnok, aki sosem tudott közel kerülni fiaihoz, és a szerencsétlen nyomorult alkoholista, akinek mocskát halála után el kell takarítani. Az apához való viszonyban bomlik ki előttünk először Karl Ove, az ember – a pozőrön túl. Nem véletlen, hogy ez a réteg kapott el legjobban, kevés dolog vág annyira elevenembe, mint az elhidegült apa halála felett érzett gyász lehetetlen mivolta. Hogy gyászolod el, akit gyűlöltél, mégis a legfontosabb pont volt az életedben? Hogy gyászolod el, akit szánt szándékkal kizártál az életedből? Hogy gyászolod el, akiről te magad hitted, hogy gyűlöl? Hogyan lehet felfejteni az évtizedes sértettség, elhallgatás, bénultság rétegeit? És mit tudsz kezdeni velük, ha felfejtetted, ha rájöttél, hogy te is hibáztál, ha a húsig lehántod magadról a korábban felszedett páncél rétegeit és alatta ott villog az egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság: mindig csak neki írtam. Semmit. Kurvára semmit. Knausgård tudja ezt, és nem tesz úgy, mintha lenne bármi értelme megbocsátásról beszélni, vagy arról, hogy fordulj az élők felé, vagy akár arról, hogy írd ki magadból. Ilyen fogalom nincs. Írsz róla, beszélsz róla, akár terapeutának, akár a párodnak, akár magadban, éled az életed, előbb-utóbb csitul a mardosó fájdalom-düh-tagadás elegy – aztán random pillanatban, egy váratlan inger hatására jön, és éppúgy elcsap, mint először. Élni kell – nem együtt az érzéssel, mert azt nem lehet, hanem mellette.
 
Igazából ezzel, az apa halála utáni groteszk, de nagyon emberi szállal vett meg – azzal együtt is, hogy a felnőtt Karl Ove semmivel sem tűnik elviselhetőbb személyiségnek, mint a kamasz. Érdekes egyébként ez a tagoltság (Halál - Szerelem - Játék - Élet - Álmok - Harcok), nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre, vajon azokban is tudja-e tartani ezt a szűkreszabott témát. Mert itt csak a kamaszkor van meg a halál. Meg az apa. De nincs senki más, nincs az apától független élet, díszletként funkcionáló terhes feleségét maga mögött hagyja és mintha semmilyen hatást nem tett volna a személyiségére hogy felnőtt, megnősült, elvált, elköltözött, író lett. El lehet így választani az emberi élet különböző rétegeit? Nézetem szerint nem, hisz minden hat mindenre, minden kapcsolat, fordulópont formál rajtunk és ezzel visszahat a többi kapcsolatra, új színezetet adhat korábbi tapasztalatoknak – persze csak ha nem tekintünk magunkra már nagyon korán kész személyiségként, akire nem hat semmi. Hoppá, lehet meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Karl Ove már késznek született.
 
Ami komolyan meglepett, az a szöveg olvashatósága – nehezen járható mocsárra számítottam, ehhez képest, miután a narráció sajátosságaihoz hozzászoktam, egy hömpölygő, könnyed szövegfolyamra leltem, ami olykor még szórakoztatónak is mutatkozott. Azt legalább a javára írhatjuk Knausgårdnak, hogy nem ugrott fejest öncélúan a posztmodernbe, mint oly sokan a kortárs úgynevezett magasirodalomból. Nem mondom, hogy értem a féktelen rajongást, ami körülveszi, semmiképpen sem ragadott el úgy, mint Franzen már az első olvasott könyvével, de folytatni fogom. Jöjjön egy újabb könnyed téma, a Szerelem.  

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit

A Fabelman család - Film

Zoli írta nem is olyan rég Damien Chazelle Babylonja kapcsán, hogy olyan érzést keltett benne, mintha egy nagypapa (a filmbéli Manny Torres) mesélné unokáinak, micsoda idők tanúja volt, s micsoda szerelem fűzte egykoron a mozikészítéshez. Nem hagyhatom ki a poént, pláne ha már a posztok ilyen szépen követik egymást: ez itt kérem egy nagypapa valós (vállaltan valós) meséje arról, hogyan szerelmesedett bele a moziba, hogyan talált rá a kamera, s hogyan vált a modern idők egyik legnagyobb filmes mágusává. Egy nagypapa meséje, aki mozinéző unokák millióinak mesél. Nekünk, akik mind az ő meséin nőttünk fel.
 
Ad ez egy ízt a filmnek, amitől hiába próbálnánk, nem tudunk szabadulni. Persze, úgy ül be az ember, hogy na majd én leszek az a szőrösszívű kritikus, aki függetleníti magát a nagypapa ötven éves filmes múltjától és úgy fogom értékelni, mintha nem is tudnám, ki rendezte és mi lett belőle, hagyom önmagában hatni, minden hibájával együtt, aztán majd jól leírom, hogy hát már ez a Spielberg se a régi… Ahhha. Aztán elkezdődik a mozi, a popcornos zacsi még szinte tele, az ötödik perc környékén járhatunk amikor látjuk, ahogy a kis Sammy Fabelman életében először lát mozifilmet, ahogy tátott szájjal bámulja a vásznon ütköző vonatokat, ahogy elkerekedik a szeme a szerteszéjjel röpülő emberi testek látványától, ahogy beszippantja a varázslat maga. És dobhatjuk is sutba magasröptű elképzeléseinket életúttól való függetlenítésről meg elfogulatlan kritikáról, megadjuk magunkat az elkerülhetetlennek: igen, ez a rémült kisfiú, aki először azért ragadott kamerát, hogy újraforgassa magának - s ezzel uralja, megszelídítse - a rémálmokat okozó vasúti tragédiát (a Hanukára kapott méregdrága modellvasútkészlettel) később a századvég egyik legnagyobb hollywoodi rendezője lett. Kár is lenne ezt elfelejteni. S tegyük hozzá: Spielberg bizony még a régi, ha a film ötödik percében laza kézzel képes úgy elvarázsolni, hogy az kitartson két és fél óráig.
 

Szóval a kis Sammy megragadja apja kameráját és filmezni kezd. Családot, barátokat, iskolai projekteket. És a kamera által lassan kinyílik a világ. Megismerjük, milyen ereje van a filmnek, hogy mi mindent képes láttatni egy jól elhelyezett (vagy épp rossz helyen felejtett) kamera, hogy a legegyszerűbb trükkökkel is milyen hatást lehet kiváltani a közönségből és hogy a kamera, ahogy képes felemelni, úgy képes pusztítani is.
 
Mert miközben Sammy kamasszá érik és Sam lesz belőle, miközben egyre látványosabb szkeccseket forgat cserkészcsapatával, miközben filmes karrierről álmodik, aközben kibontakozik egy család drámája is. Egy zsidó származású amerikai álomcsalád – mérnök apa, aki az akkortájt felbukkanó új ipar, a számítástechnika világában lépdel egyre feljebb a céges ranglétrán; művészi ambícióit a család kedvéért félretoló világraszólóan tehetséges zongorista anya; négy gyerek; olykor egy-egy felbukkanó fura rokon. Meg egy „nagybácsi”, az apa kollégája, aki mintha mindenkinek jobb barátja lenne, mint a családtagok. Az igazi főszereplő itt az anya, a zongorista Mitzi, aki az első vasútmodell-ütköztetős próbálkozásoktól kezdve rendületlenül hisz Sammy tehetségében, aki a racionális apával szembeszállva is művészi pályára terelgetné fiát, aki bár maga feladta álmait és megadta magát a konvencióknak (bár mosogatni nem hajlandó, hisz félti zongorista kezeit, ezért a család kizárólag papírtányérból eszik), gyerekeit folyamatosan arra buzdítja, kövessék az álmaikat. Mitzi egy csodálatos zabolázhatatlan gyerek maga is, aki amikor mindenki menekül a tornádó elől, kocsiba ülteti gyerekeit, hogy megnézzék, hol kezdődik a forgószél (édes egy jelenetsor, van egy kis „keressük meg a szivárvány lábát” fricska benne), aki a családi kempingezéskor földre szállt (földre bukott) angyalként lejt táncot a reflektorok fényében, beleadva elvetélt művészi törekvései minden kudarcát, keservét, a választásai felett érzett keserűségét és a kétfelé szakító szenvedély kínját. Mitzi önmagát próbálta zabolázni azzal, hogy egy unalmas, de jószándékú fickó feleségeként kertvárosi anyukát csinált magából, de egy ponton a lefojtott érzelmek kitörnek. Ha nem a zongora mögött, akkor máshol. Ahol a legnagyobb kárt okozhatják.
 

A film legszebb jelenetsora, Michelle Williams alakításának csúcsa, egyben Spielberg egyik legszebb vallomása a mozgókép hatalmáról amikor Sam szembesíti anyját azzal, mit kapott le öntudatlanul a kamerájával. Többrétegű játékot játszik velünk a rendező: a vászon Samje is ekkor ébred rá először, hogy a kezében fogott kamera nem csak világokat teremthet, de világokat is rombolhat; az anya is itt ébred rá, hogy a fia kamerája előtt nincsenek titkok (és az anyaszerepben is szenvedélyes, gyermekeit mindenek elé helyező Mitzi, aki épp előlük akarta leginkább titkolni bűneit, egyszerre döbben rá a tehetségre, amivel a fiú lát és megy tönkre a lelepleződésbe); a néző pedig itt kapja az első ízelítőt abból, hogy születnek a nagy felemelkedések és a nagy bukások. Mert ahogy az addig istenített anyafigurát egyetlen, csak a színésznő arcára kiülő megbánást, sokkot, szégyent ábrázoló snittel lebontja és csinál belőle egy összetört roncsot, azt tanítani kéne.
 
Ahogy ennek ellenpontját is, ahogyan az iskolai diáknapon forgatott filmben a rendező Sam már-már isteni magasságokba emeli a suli legkiállhatatlanabb figuráját, a tipikus szőke szépfiút, a sportoló-bálkirályt, aki lépten-nyomon terrorizál mindenkit, aki útjába kerül. Akiből a szemünk előtt lesz a tengerparti futóverseny célszalagját átszakítva az ifjú Brad Pittre hajazó istenség a vásznon – ó, hányszor láttunk már ilyen istenségeket megszületni, majd porba hullni a kamera előtt. Ez a Sam már nem a vonatok találkozásától halálra rémült kisfiú és nem is a családi dráma akaratlan lefilmezésétől sokkolt kiskamasz, aki sutba akarja vágni filmes álmait amikor látja, mire képes a kamera. Ez már egy tudatos Sam, aki hatni akar és hat is. Aki megmutatja kortársainak, hogy istent, bohócot, kitaszítottat egyaránt csinálhat belőlük a vásznon. Akinek szárnypróbálgatásain keresztül a rendező fricskát mutathat a hollywoodi sztárgyárnak (aminek persze aktív részese): igen, így emelünk fel és ejtünk le akárkit. Erre képes a kamera. Ami olykor mintha a saját filmjét forgatná – meglepve azt is, aki a kezében tartja.
 

Egy nagypapa mesél. Ráérősen, terjengősen, itt-ott kicsit túlnyújtva, mégis: hiába hallottuk már ezerszer meséit, mindig oda tud ültetni maga mellé. Hagyományos elbeszélésmódú, lassú tempójú, szerethető film ez, a mai multiplex kínálatban kicsit olyan, mint egy Dickens regény, ami véletlenül a posztmodern dekonstrukcionisták közé keveredett a polcon. De nem baj. Ez a nagypapa már megújította a mozit; bedobálta az akkori állóvízbe a maga cápáit, meg földönkívülijeit, meg dinoszauruszait; helyet csinált a mainstreamben a holokauszt filmes feldolgozásának (amit lehet vitatni, már ami a megvalósítást és az epigonok hadát illeti, de a hatása elvitathatatlan); a létező összes műfajban kipróbálta magát és tisztes iparosmunkától zseniális próbálkozásokig mindent letett már az asztalra. A filmnyelvi újításokat, a Hollywood-kritikát, a nézőre vetett sokkterápiát, az öniróniát, a kultúrharcot, a polgárpukkasztást meghagyja napjaink Chazelle-jeinek meg Tarantinoinak. Ő már csak meséli a kedvenc meséit. Remélem, még nézhetjük egy darabig.