Lissa Price: A testbérlők – Leszámolás

Jó másfél évvel ezelőtt kellemes meglepetést okozott Lissa Price első könyve, A testbérlők – amikor már épp az utolsó szögeket készültem beverni a YA-koporsóba (én ilyet többé ugyan kézbe nem veszek, ésatöbbi…), akkor mutatott valami újat és szórakoztatót. Ami azért sosem hátrány, még akkor sem, ha épp szabadulni próbálunk egy műfajtól. Az azóta eltelt időben jó ha két young adult regény került a kezembe, szóval ezúttal nem kellett attól tartani, hogy a csömörveszély miatt a második rész megfekszi a gyomrom – ráadásul (ciki, nem ciki) annyira nem emlékeztem az első részre, hogy nagyjából fogalmam sem volt, mit várjak. És ez megint csak bejött – azt hiszem, levonhatom a konzekvenciákat: nulla várakozással kell egy könyv elé állnom, és akkor van esély a pozitív csalódásra.

Persze ahogy elkezdtem olvasni A testbérlők – Leszámolás című folytatást, szép lassan előjöttek az emlékek – az is, hogy mi tetszett a felütésben, és hát az is, hogy mi nem. És meg kellett állapítsam, hogy a második rész megbízhatóan hozza ugyanazokat az erényeket és ugyanazokat a hibákat is. Csak épp újat nem tud mondani.

Nagyjából ott találkozunk újra Callie Woodlanddel és kis csapatával, ahol az előző rész végén magukra hagytuk őket. Az egykori utcagyerek Callie immáron mesés örökség és egy megbízható gyám birtokában békében éldegélhetne, ha nem kísértené újra meg újra a múlt: szülei tragikus halála, az intézetben töltött idő, és az összeesküvés, melybe belekeveredett, amikor jelentkezett az Elsőrendű Állomások programjába. Callie fejében ugyanis egy chip lapul – egy chip, melyen keresztül a megfelelő technika birtokában bárki átveheti az uralmat a teste felett, gyilkolásra kényszerítheti, elrabolhatja, felrobbanthatja, és még ki tudja, mit művelhet vele. Callie tehát nem alhat nyugodtan – már csak azért sem, mert aki az egész kalamajkáért felelős, még mindig szabadon kószál.

Az előző rész végén az írónő egy gigantikusnak szánt fordulatot hagyott nekünk, mely után sejtésem szerint számos fiatal olvasó szedegethette az állát a földről – én meg rutinosan csak vállat vontam, mondván: ennél elkoptatottabb klisé kevés létezik. Ehhez képest nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült: nem is abba az irányba csavarodnak a dolgok, ahogy vártam. Persze igen hamar a dolgok sűrűjében találjuk magunkat, és csak kapkodhatjuk a fejünket, hogy akkor most ki kivel van és mégis miért és mire megy ki a játék… Borzasztóan pörög a cselekmény, ami ez esetben nagyon jó, egyfelől, mert leköt, kikapcsol, észre sem veszem, és már a Móriczon van a busz; másfelől mert elleplezi az írásmód bosszantó hibáit. Nem tudom, az első részben is ennyire irritált-e a kamaszos szleng folyamatos jelenléte, az ijesztően sekélyes drámázások, Callie folyamatos nyavalygása. Óh, félreértés ne essék, én hasonló helyzetben valószínűleg tízszer ennyit nyavalyognék, de ha egyszer egy YA hősnő tökös világmegmentő kiscsajnak van beállítva, akkor ne nyavalyogjon. Akkor meg pláne ne, ha a méltatók lépten-nyomon Katniss Everdeenhez hasonlítják – na, ő például a három rész alatt összesen nem drámázott ennyit, mint Callie-nk, pedig lett volna oka rá… (Persze erről a hasonlítgatásról legkevésbé Lissa Price [vagy Callie Woodland] tehet.) 

Nagyon jó kis tinidisztópiának indult anno A testbérlők, és tulajdonképpen nem okozott csalódást a Leszámolás sem – mégis, végső soron azt kell mondjam, nagyobb a füstje, mint a lángja. Price-nak volt egy remek alapötlete, egy valóban izgalmas és (tudtommal) egyedi disztópikus világképe, de nem tudta igazán jól kifejteni – a második részben legnagyobb sajnálatomra semmivel sem tudunk meg többet arról, mi történt a háború során, hogyan jutott el idáig a társadalom, milyen megoldási variációk léteztek a továbblépésre. És ami legalább ekkora probléma: mintha maga is belebonyolódott volna a saját fordulataiba: egy ponton történik egy leleplezés, ami után minimum az ellenkezőjére kéne forduljon minden, aztán megyünk tovább, mintha mi sem történt volna, és megállapítjuk, hogy igazából minden mindegy, mert a jó ügyért harcolunk. Ja, hát ha így, akkor így. 

Úgy tűnhet a fentiekből, hogy csalódás volt a könyv, pedig nem. Saját magam is megleptem vele, mennyire jól szórakoztam, és egy-két ponton még izgultam is hőseinkért. Persze különösebb spoilerveszély nélkül elárulhatom: annyira azért nem kellett volna. Sodró lendületű, pörgős, humoros, néha bosszantó YA a Leszámolás – komolyan venni felesleges, ellenben ha a helyén kezeljük, kellemes kikapcsolódást nyújthat.

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina

Lissa Price: A testbérlők

Nem hittem volna, hogy engem young adult könyvvel még meg lehet lepni. Az utóbbi időben – sok más olvasótársamhoz hasonlóan – én is kezdtem megcsömörleni a sok fiataloknak szóló paranormális, fantasy, sci-fi és egyéb regénytől. Mostanában még a legjobban várt újdonságok is inkább csalódást okoztak, így hát már épp elhatároztam, hogy én ugyan YA-t többé nem. Ekkor már itthon várt rám Lissa Price könyve, A testbérlők, amitől nem vártam nagyon sokat – amikor a kiadó bejelentette, hogy a Könyvhétre kijön, azt se nagyon tudtam, mi ez. És tán épp azért, mert nem vártam tőle olyan sokat, pozitív csalódást okozott.

Az már egy ideje nyilvánvaló, hogy a vámpírok, vérfarkasok, tündérek és egyéb paranormális izék helyét átvették a disztópiák. Ez a divat egyelőre tartja magát, és ha arra gondolunk, mekkora keletje volt mindig is a világvége-sztoriknak (és ez csak rosszabb lesz…) várhatóan még egy ideig tartani is fogja. Amit a magam részéről csak támogatni tudok, mert még a legostobább disztópiában is több gondolkodnivaló van, mint egy „hopp, a szomszéd srácról kiderült, hogy vérvakond, de én szeretem, akkor most mi lesz” jellegű sztoriban. A disztópia kérdéseket vet fel, hol jobbakat, hol rosszabbakat, az ifjú olvasó meg szerencsés esetben elgondolkodik azon, hova juttatjuk a világunkat, ha így folytatjuk. És akkor már megérte – más kérdés, hogy mint minden műfajban, természetesen itt is becsúsznak néha borzasztóan megírt művek. Szerencsére Lissa Price könyve nem tartozik ezek közé, sőt!

Észak-Amerika államai vesztesként kerültek ki a legutóbbi pusztító háborúból – melyet homályos ellenféllel, homályos célokért vívtak. Rakétáikra a másik fél még szörnyűbb fegyverrel: gyilkos spórákkal válaszolt, vegyi támadásaival gyakorlatilag kiirtva a felnőtt korú lakosságot. Csupán a gyerekek és a hatvan év felettiek maradtak életben – azok, akik minden járvány idején a leghamarabb kapják meg az oltásokat. A társadalom drasztikusan kettészakad: szépkorúakra, akik a tudomány vívmányainak hála akár kétszáz évig is elélhetnek, és fiatalkorúakra, akiknek – ha nincs idős rokonuk, aki gondoskodna róluk – nincsenek jogaik, nem lehet tulajdonuk, nem dolgozhatnak, nem kapnak még alapvető orvosi ellátást sem.

Egy beteg, mai ésszel felfoghatatlan, ám – ismerve az emberi nem kivételes tehetségét önmaga tönkretételére – elképzelhető világ alakul ki, ahol a szépkorúak saját jólétük, egészségük, szépségük, fittségük érdekében akár fel is áldoznák a kiszolgáltatott fiatalkorúakat. Vannak komoly logikai buktatók a regényben, és nagy kérdés, hogy el tudjuk-e hinni, hogy az egykori jóságos nagymamák, nagypapák saját fiatalságuk illúziójába belebolonduló gátlástalan őrültek lesznek; de ha elfogadjuk a regény alapvetését, utána jól fogunk szórakozni.

Callie Woodland egy az utcán élő gyerekek közül: szülei meghaltak, nagyszülője nincs, beteg kisöccsével próbál túlélni – menekül a rendfenntartók elől, bujkál, lakást foglal, lop, hazudik: bármit, csak elkerülje a kényszermunkát vagy a börtönnek is beillő intézetet. Amikor kap egy egyedülálló lehetőséget, hogy testét gazdag szépkorúaknak bérbe adva iszonyat sok pénzt keressen, nem sokáig habozik. A technika csodájának hála, aki meg tudja fizetni, bérbe vehet egy fiatal, tökéletes testet, melyet aztán meghatározott ideig sajátjaként hordhat – miközben valódi teste gondos kontroll alatt pihen, a fiatal tulajdonos elméje meg hosszú álomba merül.

Nem tudom, mennyire eredeti ötlet, de én magam még nem találkoztam ilyesmivel. Viszont érdekes gondolat, és rengeteg kérdést vet fel. Egyfelől, hogy meddig megyünk el a pénzért, mennyire „adjuk el” magunkat, hol húzódik a határ az alkalmazkodás, a túlélés és a prostituálódás között, és vajon a test árucikké degradálásával mi marad az emberből? Másfelől, ott a másik oldal, akik ezt a „szolgáltatást” igénybe veszik: vajon meddig megyünk még el a fiatalság, szépség, fittség hajszolásában? Mikor lesz elég, mikor mondja azt az ember, hogy van, amit úgy kéne hagyni, ahogy a természet megalkotta? Mikor látjuk be, hogy nem normális, ha ötven éves emberek tizenötnek maszkírozzák magukat, és még azt is hiszik, hogy ettől úgy is viselkedhetnek, mint egy tizenöt éves? Ezek persze így, expliciten nincsenek kimondva a könyvben, de ha az ember nyitottan áll hozzá, hasonló gondolatok ébredhetnek benne – és ahogy írtam, ha egy YA gondolkodtat is, az nem hátrány.

Természetesen Callie „testbérlése” során valami balul sül el – a lány öntudatra ébred, és bérlőjének életét kezdi élni, míg rá nem jön, hogy valami még annyira sem stimmel, mint elsőre hitte: szép lassan egy összeesküvés részese lesz, aminek nem tudja, mi a tétje. Aztán megtudja… és jön a világmegváltás. Ne legyenek illúzióink, a cselekmény azért a műfaj minden kritériumának megfelel, és sok újdonságot nem hordoz: többszörös átverések, pörgés, némi szerelmi szál, pörgés, barátok és árulók, pörgés. És a végén egy nagy-nagy fordulat, ami után a fiatal olvasók álla valószínűleg a padlót súrolja – ellenben aki olvasott-látott már ezt-azt, csak jóízűen legyint, hogy már megint…

Lissa Price nagyon megtanulta az amerikai stílusú kreatív írást: gyors tempójú, izgalmas, fordulatokban gazdag ifjúsági thrillert írt, ami van annyira élvezetes, hogy feledtesse a bakikat, hiányokat, az egész világ vázlatosságát és a sematikus mellékszereplőket. Nem mondom, hogy a műfaj kiemelkedő darabja, mert nem az, irodalmi értéket keresni benne pedig nyilvánvaló ostobaság lenne, de szórakoztató regény és képes volt arra, ami sok jobb könyvnek sem sikerült mostanság: maximálisan kikapcsolt. Egy próbát érdemes tenni vele.

Kiadó: Agave

Fordította: Fischer Anna