Ne nézz fel! - Film

Nagyon ritkán vagyunk ennyire naprakészek... Hirtelen jött ötlet volt, hogy ezzel a filmmel szentestézzünk, és úgy kitett, hogy azonnal megnéztük még egyszer. Nem szeretném érlelni se, sőt, örülök, ha kijön belőlem a vakcinációja – már amennyire képes leszek kiírni magamból. Merthogy ez egy kiváló film, ezért néztük meg kétszer, meg azért, mert elsőre tényleg kitett, mint egy vírusra ráadott oltás. Neked is csak ezt tanácsolhatom, nézd meg minél előbb, és lehetőleg úgy, hogy csak annyit tudsz róla, amennyit mi: Jé, egy premier! Szerepel benne Meryl Streep, meg Cate Blanchett; Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio a főszereplői, feltűnik benne Mark Rylance meg Timothée Chalamet. Ráadásul szatíra, Adam McKay írta és rendezte, van benne csillagászat, nézzük meg. Friss távcsőbirtokosként amúgy is folyamatosan azon jár az eszem, hogy felnézzek, amit remekül akadályoz eddig ez a nem túl kegyes decemberi időjárás, hát nézzünk fel, legalább a filmen át; ne engedjünk akkor ennek a felszólításnak! Szóval csak azt mondhatom, nézd meg minél hamarabb, és ezt a cikket se olvasd tovább, ha nem láttad, mert tényleg úgy üt igazán, ha még az előzetesét se láttad, ahogy mi (bár én simán végigolvasnám a helyedben ezt, ha te írnád, és én olvasnám, mert a film másodjára legalább annyira betalált).

Tényleg úgy felkavart, mint a rosszkor beadott vakcinák - hiszen miközben nagyon régen nem szórakoztunk ennyire jól egy szatírán (óriásiakat röhögve a valóság-ízű karikatúrán), keserű, mérgezett szájízt hagyott. Mondhatni, nálam ezzel elérte a célját. Mert ez egy tökéletes katasztrófafilm bohócjelmezben, minden Melankólia nélkül, de körülbelül ugyanazzal a kegyetlen menekülhetetlenséggel, Deep Impact bunkerei, meg Armageddon olajszagú mentőcsapata nélkül, ami Lars von Trier filmjét is (über-nyomasztó volta ellenére) kedvessé tette nekem. Mert amúgy körülbelül tényleg ennyi esélyünk volna, ha egy ekkora égi ajándék csókolná homlokon a bolygót: megkereshetnénk a módját, hogyan kell jól csinálni az apokalipszist. Az összes filmben látott (és egyéb, megvalósítható) mentés-kísérlet a jelen technológiai szintjén kevés volna egy 10 km körüli átmérőjű bolygóölő ellen, ezt nem árt tudni (bár amúgy tényleg léteznek erre is vészforgatókönyvek kormányzati fiókokban). E tekintetben ez a film tényleg komoly bravúr, mert megmutatja, hogyan kell jól csinálni az apokaliptikus filmet – ráadásul hogyan lehet úgy, hogy a (tökéletesen elénk pakolt, fullasztóan erős) drámai csúcspont után két másodperccel visítva röhögj a dolog egy másik aspektusán. Hogyan lehet úgy utóiratot fűzni egy vége-filmhez, véget a véghez, hogy a térded csapkodd tőle, és elégtételt érezz, amikor tényleg vége.

De ennek a filmnek a valódi ereje nem ez a tényleg-vég. Valójában bármilyen fenyegetés felfedezésének világ elé tárására ráhúzható. Annyira jellemző, hogy pont ez a telitalálat jelleg mérgezett benne. Gyönyörűen tükrözi a médiát, a közösségi hálót, képben és hangban bődületesen ötletesen; a politikai oldalakat és vakságaikat (Ne nézz fel!). Ritka pontos pofont kap benne az amerikai elnöki rendszer - és nemcsak a trumpista áthallásokban -, patriotizmustól polkorrektségig a karikatúra egyszerre tipizál és jelenít. A műfaj legjobb hagyományai jelennek meg benne valami hallatlanul friss, kortárs ízzel. Nem csoda, hogy a színészek lubickolnak benne, a teljes menazséria kifogástalanul túlteljesít (megjegyzem, amúgy a legnehezebb dolga Jennifer Lawrence-nek van, amikor ebben a beteg keretben egyetlenként mindvégig egy felelősségérzettel vert, józan csillagász-hallgatót, doktoranduszt játszik el – ő a legkevésbé karikatúra, de nagyon komolyan a helyén van, amit művel). Nekem külön kedvencem lett Mark Rylance milliárdosa – bár azon elgondolkodtam, a mintaadójaként miért Steve Jobs jut az eszembe, és nem az űrbizniszben egytől-egyig nyakig benne jelleggel érintett friss generáció, Musk, Bezos, meg a többiek...

Szóval ez a szatíra durván etalon. Mert tényleg ezért lehetetlen szinte bármilyen jó szándékot a jelen keretek között nagy nyilvánosság elé tárni. Ha Jézus mostanra időzíti a második eljövetelt, hát így jár majd anyátokkal. Tetszési indexek által meghatározott, nem kicsit beteg minták mentén túlműködő hírdömpingünkben ilyen drótokon rángatnák. Szerintem elég sokat ülne kormányzati nemiszervek autóinak hátsó ülésén, zsákkal a fején, eltüntetésre várva. Hacsak nem lesz belőle popcorn, popsztár, hogy így cameózzon bele egy real time vetített show-ba, egy igazán utolsó búcsúkoncertbe, ahogy Ariana Grande és partnere (sajnos elfelejtettem a nevét...). Eredetileg ide akartam tenni a film előzetesét, a végére, de jobb helyen van itt ez a dal, ezzel a szöveggel. Körülbelül tényleg ezek vagyunk... Csápolunk neki (nekik, az összes felelős nekiknek) a nézőtéren, az összkép valódi ismerete nélkül, konteók között, katasztrófaturista pozícióban, holott mindez tényleg velünk történik. És ahogy elnézem, üstökös se kell hozzá, hogy velünk történjen.

Holnapután

Az idei hófoltos, éji fagyos márciusvég egyik visszatérő „kísértete” – az utóbbi napokban nem egyszer hangzott el e mondat párom és köztem: „nézzünk Holnaputánt!” Persze nem néztünk; a rá szánt idő egyéb felhasználhatóságán túl azért, mert körülbelül kívülről tudjuk mind a ketten, az összes beszólást, képi geget és zúzást – annyiszor láttuk. Ami legalábbis idézőjelbe helyezi az értelmi képességeinket – akkor is, ha soha nem állítanám: a kedvencünk ez a katasztrófafilm-kliséhalmaz. Régen sem volt az, pedig úgy tértünk vissza egy-egy agyzsibbasztó nap után hozzá, mint az éhségére enyhülést remélő drogos; s csak most (hogy az időjárás adta apropó ellenére – vagy pont azért – mégse nézzük újra) jelenthetem ki végre nyugodtan: hál’ Istennek, annak idején sikerült túladagolni. Tartalmat is érintő elmélkedés következik tehát egy filmről (ami lehet, hogy nem érdemli meg a feneket, amit itt, a szemetek láttára kerítek neki), sajátos aktualitásáról és arról, hogyan lehetett addiktív két ember számára, akik közül az egyik Tarkovszkij Stalkerét, a másik a Nem félünk a farkastólt tekinti kedvenc filmjének.

A történet teljesen sablonos: a meg nem értett tudós, Jack Hall, a NORAD paleoklimatológusa (klíma) katasztrófát szimatol, s hiába ágál-kiabál, a politikai-gazdasági érdek pökik rá. Aztán bekövetkezik a baj: szépen komponált totálok, ütemes, fantáziadús közelik illusztrálják a sokak veszését. S a sokak között (ahol megint megkapjuk a szokott társadalmi tablót kicsiben) tudósunk a családja, elvált neje és fia révén személyesen is érintetté válik, mehet a hóban sarjat menteni. A dolog annyira kényelmesen kiszámítható, hogy alig sikerül a banalitását az igen látványos képekkel eltakarni – bár azóta Emmerich mindent elkövetett, hogy még erősebb vizuál-legyalázásokkal rukkoljon elő, a „zúzzuk le L. A.-t és New Yorkot” rombolda itt még mértékkel és némi szakértői figyelemmel folyik, nem lőnek túl úgy a célon, ahogy a 2012-ben például. Persze vannak így is teljesen hiteltelen pillanatok: a „szaladunk a manhattani cunami elől” szcéna, s főleg a „lecsapó fagy elől szaladó haverok” jelenete kifejezetten röhejes. S ahol a rendező bátor akar lenni, ott is csak egy másik panelt halász elő: a genya alelnök nem fagy a röpcsijébe, hanem nyilvános önvizsgálatot tart, miután a jófej főnöke áldozatul esik (a fejemben forgó paródiában, amikor közlik vele a hírt, magára maradva így tapsikolna: „Elnök vagyok! Elnök vagyok!”). Az igazi bátorsághoz: mondjuk a feleség elveszejtéséhez (ami igen kézenfekvő volna) Emmerich túlságosan iparos – vagy nem tetszett az ötlet a népnek a tesztvetítésen…

A valamennyicske hitel annak köszönhető, hogy valóban van néhány (egymással egyébként csak lazán kapcsolódó) klímakatasztrófa-modell, amit a film iskolás alapossággal használ sorvezetőnek. A globális felmelegedés provokálta „kis jégkorszak” (amely a meleg tengeri áramlatok megváltozásának következtében erősödik fel) megalapozottabbnak tűnik, mint a szupercella-elmélet, amely a felsőlégköri -60, -70 celsius környéki hideg levegő hirtelen leáramlásának dermesztő lehetőségét vizionálja. A tengervíz elsótlanodása, és a hőmérsékleti „torlóhatás” következtében kialakuló szökőárhullám (bár valóságos jelenséget nagyítana fel) a legbizonytalanabb elméleti alapokon álló fantáziaelem ebben a filmes egytálételben – mert ha végiggondoljuk, pont ez a gyermetegen tálalt megalapozottság teszi igazán ijesztővé az önmagában középszerű filmet. Valójában minden emlékezetes katasztrófafilm ettől jó – nincs annál nagyobb veszély egy toronyházra, mintha kigyullad, a hajó is akkor jár a legrosszabbul, ha felborul: a „ránk leső valódi veszély” képre kerülése üti mindig a legnagyobbat…

Persze a dráma kedvéért jó feszesre húzták az események időtartamát – ez a filmes időkezelés-trükk (persze hogy) drámafokozó elem, a napok alatt változó klíma mindegyik modellben jóval hosszabb ideig (jelzem, sokkal gusztustalanabb kísérő tünetekkel) agonizáltatná az emberiség mérsékelt égövi lakosait – mondhatni: a modellek következtében beálló vesztünk nem maradna ennyire vegytisztán a „megfagysz oszt annyi” játékterén. Mindenesetre olyan remek mondatokat köszönhetünk a háttérmunkának, mint ez: „Az én modellem nem előrejelzést céloz, hanem egy prehistorikus klímaváltozás rekonstrukciója.” A magam részéről gratulálok Dennis Quaidnek, hogy el tudta mondani, nem gondoltam volna róla. Amolyan néhány-arcú színésznek vélem, csibészes mosolyt váltogat itt is az „összeszorított szájjal, elborult szemmel elnézek a kamera mellett, baromi feszülten” arckifejezésével – persze ebbe a filmbe ennyi pont elég. Amit például Ian Holm hoz kisujjból, Terry Rapson, a veterán klímakutató szerepében, az szinte sok ide. Ez a film lőtt A listás sztárt Jake Gyllenhallból (meg persze a Donnie Darko, de az egy másik liga…), a többiek (vannak sokan – hiszen tabló) közül pár markáns mellékszereplő érdemelne említést, mint Dennis, a Manchester-rajongó – meg persze Emmy Rossum, mert olyan szép…

A sok millió hulla a film-időben reméljük, jó sokára olvad ki csak, hogy a reményteli vég: „észre tért az alelnök, és a család is megúszta” ne büdösödjön túl hamar össze. Meg kell mondjam, ezt rühellem a legjobban a műfajban: amikor feloldásképp a jövőbe tekintő kiválasztott kevesek „kezét fogva” kell előre néznem, miközben globális mennyiségű elhullott áldozat felett álldogálok. A záró képet itt is sokáig kereshette a rendező – és nem talált ennél kevésbé felháborítót. Sebaj, ez csak egy film. Csak egy film? Az idei hó és egyéb helyzetek sajátos aktualitással ajándékozták meg, amit csak fokozott, mikor egy hírportálon a klímaváltozás-kis jégkorszak témakörében elmélkedve a naptevékenység normális voltával nyugtatta a szakértő a kedélyeket. „Csak a nap képes befolyásolni a globális időjárást. Ellenőriztük. A naptevékenység normális.” Hangzik el a filmben, ahogy a maga iskolás, „Móricka elképzeli” módján elénk tárja a NORAD-beli meteorológus-vészkonferenciát – hát ezért röhögtem fel (némileg kínomban), mikor a napokban mindez valóságos hírként jött velem szembe.

Merthogy pont ezért néztük anno annyiszor újra. Évek során a szaporodó időjárási anomáliák alkalmával szertartásszerűen Holnaputánt néztünk – amolyan elriasztó rítusként. Nem sikerült túl jól az elriasztás, s ha egykor azért néztük, mert tapasztaltuk, most lehet, hogy pont ezért nem – panellakóként igen gyorsan befagyna a seggünk, és nem kéne ezt az ördögöt többször a falra festeni. Ezért aki babonás, ne nézze meg – még ha a maga szakipari módján körülbelül annyi rászánt időt tényleg érdemel azért, amennyi eltelik alatta.