Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

A Család ebédjére, amely valójában az éjszaka múltát ünneplő, klienseket és vendégeket fogadó, boldog és változatlan rendben elnyújtott reggeli, betoppan az ifjú Ara. A reggelire, ahol a Család (amelynek minden tagja éjjel hal meg) az életet ünnepli, csak a jól kezelhető, apró változások hírnökeit beengedve az életbe, egyszer csak betoppan a reggel maga. Valami újnak a reggele. Csakhogy a Család: az Apa, az Anya, a Leány és a Bácsi erre nem áll készen – hiszen nincs otthon a vőlegény: a Fiú, aki a távoli Szigeten gyűjti a maga számára a jövő gazdagságának trükkjeit és kincseit. Különleges és árnyalatgazdag viszonyok tömegébe kell hát az ifjú Arának beilleszkednie, miközben megismeri a Családot, s nem mellesleg önmagát – miközben mi megismerhetjük általa a Családot, s magát az ifjú Arát.

Ez az egész alapszituáció megint hallatlanul mélyen Baricco-s! Először némileg csalódott is voltam miatta, a Mr. Gwyn és folyománya, de főleg az Emmaus után nem gondoltam hogy így talál vissza, ilyen könnyed eleganciával a már levetettnek tűnő, gardróbba száműzött egykori irodalmi öltözetbe, ahol a sors és választás játékai, a szeretetteljes óvás börtönei, és az őket felbontó szexualitás természetes, jobbára minden attrakciót nélkülöző (de ha kell: játékos, színpadias, pajkos és attraktív) gátlástalansága lakik. Aztán egy ponton túl úgy tűnt, csak azért húzta magára oly akkurátusan az egykori gúnyát, hogy mintegy leszaggatva végképp levesse. Aztán egy újabb ponton túl észrevettem magát az Írót, hadd nevezzem most így, nagy betűvel, látszólag alázatos, mint később látni fogjátok inkább ironikus felhanggal. Az Írót, aki mesét sző, legendát és titkokkal teleszőtt múltat a Családnak és az ifjú Arának, olyan jövőkkel terhes mesét, amelyben megint épp elég életismeret és -szeretet lakik az elbájolásunkhoz. 

Óhatatlanul fontosnak érzem, hogy az Író könyvéről szép cikk szülessék! Pontos definíciókkal, a fogalmi keret különös cafrangjait ha lehet levagdosva – ha nem, legalábbis kordában tartva. Nem voltam soha úr, nem jártam végig a jó példán nevelődés napritmusát; tehát kénytelen vagyok elképzelni mindehhez némi eleganciát – hogy miután kellő mértékig hátrálok a tiszteletem jeléül a szövegtől, úgy tudjak mintegy felétek fordulni belőle, leheletnyit felszegett állal, mintha egy széllökés és nem a tiszteletteljes döntésem következménye lenne… szeretném, ha az Író könyvei esetében még a másmilyen napokon sem feledkeznénk meg erről a kétségtelenül szükséges eleganciáról. Amely talán kellően árnyalja a tényt, hogy én, mint cikkíró (hogy ne mondjam, recenzens) így előretolakodom itt, e bekezdésben, lehetőleg tiszteletteljes másolataként az Író előre tolakodásának; a pillanatoknak, ahol a szereplők és az őket megalkotó elme közt elvékonyodik, olykor teljesen eltűnik a távolság.

Másfelől e könyv cselekményének második legfontosabb helyszíne egy bordély – és nem csak ott kapunk arcpirító mélységű érintésekről érzékletes és tabumentes leírást. Sőt nemcsak ott, az elbeszélés azon pillanataiban, ahol a szex ábrázolásának kedvesen bevallott kihívásával birkózik az Író – tehát hadd legyek profánabb a szolgai tiszteletnél: ez a szövegbe gyűrűző írói jelenlét olyan, mintha közölném veletek: irritálóan narancssárga pólómhoz színben egyező narancssárga alsógatya van rajtam (mintegy a test harmóniáját segítendő) a nadrág alatt. E tényről elfeledkezhettek, miközben e könyvről beszélek, hiszen nem látszik. Folyamatosan a tudatban tarthatjátok, az sem fog látszani. Valójában persze eldönthetetlen e közlés alapján, milyen színű az alsónadrágom. Sőt, hogy van-e rajtam egyáltalán, miközben e sorokat írom. Eldönthetetlen, hogy a feltárt, mesterien alapozott, karakteres szereplők csetlés-botlástól teljességgel mentes, elegáns gesztusain át elmesélt történet alól ki kacsint ki. Az Író jelenléte nem Alessandro Baricco jelenléte. Miközben mindezt valóban a leginkább tisztelt kortársam meséli, még mindig nem derült ki a számomra, hogy ő valójában mit gondol a világról és benne önmagáról – túl azon a rejtélyes állandóságon, ami az összes könyve mélyén ott lüktet. Ott hullámzik, ahol bennem, az olvasóban partot ér.

Viszont alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt, a Tengeróceán, a Vértelenül vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges.

Konstrukció, amelynek új és új formáját ötli ki ez a magával annyi interjújában elégedetlen, állandóan kihívást kereső író. Amely az olvasásba szőtt távolságtartó gesztusok, bravúrosan elővezetett bravúr-leleplezések, attraktív, olykor igen fájdalmas, szinte a tudathasadtság Írói rémével hadakozó trükk-fosztások ellenére megint varázslattá lesz, elsődleges rétegének, a mesének alázatos hordozója; a mesébe göngyölt életismeret és részvét himnusza lesz. Költészet, olyan természetes valóérzettel, amely józan számítás szerint nem jöhetne létre ennyi arcunkba tolt csalás tudatában – mégis létrejön, és hat. Alessandro Baricco olyan nehezebb utat választ, amit olvasóként könnyű végigjárni. Hagyd, hogy az álom rétegezze benned véglegesre ezt az olvasmányt – legfeljebb úgy jársz, ahogy én: álmomban eszembe jutott, melyik könyvében és hol tesz utalást erre az Íróra, aki nincs Mr.Gwyn tisztánlátásának birtokában (még, vagy már…), aki csak részben hasonlít egy másik említett íróra, aki ki akarja mondani - egyetlen, teremtő szóval - a tengert… Legfeljebb úgy jársz, mint én: reggelre elfelejted a legnagyobb ajándékot, amit kaptál. Engem megvigasztal a tudat, hogy egyáltalán megkaptam.

Kiadó: Helikon

Fordító: Nádor Zsófia

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Nem látom tisztán, hol kezdődik ez a bejegyzés. A Tengeróceánról. Csak varázstükrökön át láttam a tengert – nem tudom, hogyan kezdődik. Nem láttam soha, hogyan és hol ér véget. Meddig érnek nyaldosó hullámai a muladozó délutánban, a homokon, ameddig a szem ellát. Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel.

Baricco tudja. Mindig ezt csináltuk az isteneinkkel. A határtalannal. Addig kerestük a határaikat, amíg megleltük, a magunk számára. Ezért formáljuk őket a magunk képére a képzeletünkkel, már akkor a magunk képére formáltuk, amikor csak a képzeletünk indult a határtalanba, megkeresni a határait. Az isteneink, a határtalanjaink emberformák. S nemcsak határoltak – ránk tekintenek: tekintetbe vesznek minket. Lett tekintetük, amit meg lehet keresni. De csak a partról. A határokon kívülről. Mert aki behatol a vizek végtelenébe, az a végtelen isten-testbe hatol. Az megismeri a tenger közönyös, tekintet nélküli, nyaldosó hullámokkal emésztő gyomrát. Aki behatol, annak nem a tekintet jut – annak a tenger gyomra jut.

A parton, a határtalan partján immár ott áll az Almayer fogadó – mert Alessandro Baricco mesélt róla: vitorlát bontott a mese a szavak Mare Nostrumán (amely - jó, ha tudjuk - inkább Mare Incognita). Mélyen elfogult vagyok iránta – talán mert azon a vékony mezsgyén járkál, az irodalomban is, mezítláb, amit hol birtokol a tenger, hol elveszít. A vékony irodalmi mezsgyén: valónk sodró és illúzióink nedvesen tapadó egyensúlyában; a mezsgyén, ahova például Coelho vágyik, de hol homokba, hol sópermetes hullámokba fullad; nem tudja megtartani az egyensúlyát. A mezsgyén, ahol annyi szeretett latin-amerikai kedvencem sétált a mágikus, pezsgő vízben és szikár, realista homokon – ahova innen, Európából alig követi őket valaki… A mesélt óceán partján immár ott áll az Almayer fogadó, vagy ott állt – a Saint Amand-kápolnától lefelé, egy ösvényen, a folyó torkolatától nem messze, kocsival pár percre Quarteltől, szemben az Ördög Lépteinek zátonyaival. Egy ugrásnyira, hogy igazsággá váljék, de csupa várakozás és kérdés lesz, megint az ember egyszerű és végtelen hatalmából; apró rés, kicsinyke ajtó, melyen csak úgy áradnak be a történések, egész repertoárja mindannak, ami lehetne…

Mire várnak a fogadó vendégei, miket kérdeznek a soha nem hallgató, mégsem felelő Óceántól? Mit kérdez a festő, aki tengervízzel festi a tengert? A portréfestő, aki a tekintetet keresi – annyi üres, gazdag, emberi tekintet után? Az egykori sztár, aki valójában megtalálta a portré igazi alanyát: a határtalan isteni arcát festené? Hiszen valójában ez a művészet: megragadni a határtalant… Mit kérdez a professzor, aki a határokat kutatja – a maga határaiban nem kételkedve, csak egyszer elbizonytalanodva? Hiszen mindig eljön egy nap, amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre… Mit kérdez a professzor, aki addig tágítaná a határokat, amíg megragadhatja a határtalant? Mit kérdez a pap, akinek rendszeresen sokkal bonyolultabb mondanivalók készülődnek az agyában, de jön valami, ami gyorsabb, és világosabb, amit nem nagy fáradság kibogozni, nem kell a csönd felszínére csalogatni… ami igaz, következésképpen megbotránkoztató. Mit kérdez a pap? Semmit se kérdez, legszívesebben menekítené a rá bízott gyermeket a hitét fenyegető bizonyosságtól…

Mire várnak a fogadó vendégei, és miket kérdeznek az óceán soha nem szűnő morajával szemben? Még nem érkezett meg a férfi, aki szabadulni akart volna tőle és belőle, mindenáron, bármi áron – talán ezért válik mindig minden rabjává, mert mindenből bármi áron szabadulna. A férfi, akinek első a neve, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, hamarosan meghalok, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek… még nem érkezett meg a férfi, aki megmenekülne, de nem tud, ott feszül most is bűnei soha nem múló pillanatában, a tenger gyomrában, az elsikoltott remények emberitől szennyes tutaján.

A férfi még nem érkezett meg, de már itt a nő, aki magába fogadta a férfiból ezt a tengert, hordozza magában, cinikus lett tőle, ironikus, olykor egyenesen keserű. Talán ezért nyűgözik a test dolgai, a bőr, az érintés, az illat, talán ezért van otthon a test dolgaiban, az olyannyira másféle tengeróceánban; mert befogadta a tenger kegyetlen közönyét, ahol csak a test dolgai valóságosak. Befogadta a tengert, amely nincs tekintettel. A nőt, aki szégyen nélkül való - hova lesz a tenger gyomrában a szégyen -; aki vágyak és örömök nélkül való – szegett kedvét tehetetlen tutaj gyanánt sodorják a történések áramlatai… A nő, aki magába fogadta a férfiból, hordozza magában és valójában várja, hogy valaki kieressze belőle. A tengeróceánt.

Mit kérdez a tengerész, aki belefulladt? A halott. A zombi. Aki eljött, hogy kieressze a tengert annak, aki helyett belefulladt. Az élete. A jövője. Aki a tengerből ezt a mérhetetlen irgalmatlanságot hozza annak, akitől ajándékba kapta. Aki nem vette észre: valójában egymásba fulladunk bele, nem az egymásban fuldoklásunkat végtelen közönnyel hullámokon ringató tengeróceánba, egymásban a tudatba, hogy elvettük egymástól a jövőnk. Aki nem vette észre: most is fuldoklik, azóta is, megállt neki a pillanat és nem telik – ő a zombi: azt hiszi, hogy halott. Azt hiszi, belehalt a tudatba, hogy elvették a jövőjét. A tudatba, hogy volt jövője. A világ ezer különböző helyén láttam olyan fogadókat, mint ez. Vagy talán: ezt a fogadót láttam a világ ezer különböző helyén. Ugyanaz a magány, ugyanazok a színek, illatok, ugyanaz a csönd. Jönnek az emberek és az idő megáll. Egyik-másik embernek maga lehet a boldogság, igaz?

S mit kérdez a szűz? Carewall, a szülőföldje környékén vég nélkül mesélnék a történetét, ha ismernék. Nem győznének betelni vele. Mindenik a maga szája íze szerint mesélné, hogyan adta vissza a tengert a tengernek. És hogyan hiába? Mi az, hogy hiába? Belehal, nem hal bele. Látja, hogy belehal. És látja, hogy nem hal bele… aki néma zenéket ring a csendnek, ami a hullámmoraj mélyén lakik, ott lenn – amit csak a halak, kagylók és holttestek ismernek. Szép módja a pusztulásnak: beleveszni a másik karjába… a végtelen karjába; hiszen annyiféle végtelen van, annyiféle tengeróceán… s ha már szeme van, meg gyomra, talán van szíve is.

Nem árulhatok el többet. Ha már áldást nem mondhat rá, cseppjére se, hiába sós a szenteltvíz is - Baricco szeretné kimondani a tengert. Először nagyon sok szóval, aztán egyre kevesebbel, egészen addig rostálva homok gyanánt a sós-permetű tengerszavakat, amíg egyetlenegy marad. A tenger valódi neve. Amely jelenti a tengert. Olvassátok el ezt a ringató és kíméletlen, tekintettel és hiányával teli, emberi és embertelen mesét. És döntsétek el, sikerült-e neki. Sikerült-e megragadni a minden szavunkkal óhajtott kimondhatatlant. 

Alessandro Baricco: Selyem

Ez egy történet – mondja a szerzője. Egy történet, nem regény, nem elbeszélés. Egy fehér történet. A hőse Hervé Joncour. Aki a kedvünkért vonatra száll, és elzakatol az Elhivatottság meséjének végéig, eléri a Vágyat, amit a helybeliek Feneketlennek tekintenek, aztán egy holland csempészhajó elviszi a Szerelem partjára. Mellékutakon, gyalog jár Hervé Joncour története. Kevés szóval, lassan mesél róla, hogyan érte – és hogyan nem érte – végül el a világ túlsó partján a Beteljesülést. Kevés szóval, lassan, mintha versben. Úgy is kell olvasni. Úgy kell: hangosan. Mintha valakinek elmesélnéd.

Nem tudom, ez a könyv-e a világon az egyetlen, amit tényleg jobb úgy megélni, hogy hallgatod. Úgy megélni, hogy neked mesélik. Ez is egyfajta rang, ha szóról szóra mesélhető a könyv. Az a távolságtartó, mindent tudó és mindent jókor mondó narrátor nem ad jelleget a mesélésnek. Az ad neki jelleget amilyen szavakkal mesél. Az útról, a lovon megtett kétezer kilométerről az Elhivatottságig; s hogy azt maga mögött hagyva az utazó eléri a Vágyat, amit a helybeliek Gyilkosnak neveznek. A mellékutakon, gyalog megtett útról, aminek a végén már nem lakik a Szerelem. Avagy mégis, csak nem ott, nem úgy, ahogy az utazó képzeli. A Beteljesülést, ami már az övé. Ami nem elég. Mégsem elég. Amíg végleg el nem röppennek a madarak, amíg nem borzolja úgy a szél a tó feszülő tükrét.

Első pillantásra ennyi szóban nehezen férne el a sokrétűség, amit a lassú, könnyen felolvasható szöveg lassan és befogadhatóan hagy kibomlani. Ez a mesterjegye. Már akkor figyelemre méltó alkotás volna, ha csak az a csattanóra kihegyezett szerelmi történet volna, az a gyöngéd alapréteg a Vágyról, amit a helybeliek Betölthetetlennek hívnak. De ennél jóval több. Elmeséli, hogy Hervé Joncour például abból élt, hogy egyebütt selyemhernyópetét vásárolt és szállított Európába. Ebből élt a múlt Európájában, háborúk és kiábrándulások előtt, amikor a ráció (talán egyetlen pillanatig tényleg) elhitte, hogy képes olvasni a világot.

Elhivatott ember – egy bizonyos Baldabiou „hívta el” és bízta meg ezzel. Ő írta Hervé Joncour sorsát, szép, rendes sorokban. Lavilledieu megbecsült polgára rábízta magát Baldabiou-ra - és jól tette. Különös, kalandos vállalkozó volt az „elhívó”, a bátrak vállvonó maga-bízásával könnyen kereső, tanulni és tanítani sem szégyellő, ránézvést hóbortos alak, aki szórakozásképp esténként a Verdun-kávézóban egyedül billiárdozott: „az ép a nyomorék ellen” – előbb rendesen, aztán fél kézzel. A környék legsikeresebb vállalkozója volt – de talán pont azért, mert nem hitt a rációban úgy, ahogy honfitársai. Baldabiou a felvilágosult kor élő, lélegző paródiája. Aki pontosan tudja, létezik a kaland és a csoda – ezért áldoz Szent Ágnesnek – és csak a csoda fényében létezik a megelégedés. Hogy a ráció a könnyebbik út – mert nem az jutalmazta az európait akkoriban. Hanem az örök éh: mi van túl? És azon túl? S közben ez az ember egyfajta Cipolla is. Sorsokkal kísérletező figura. Jól nézzétek meg ezeket az összetevőket: mert ezekből áll össze az európai, akit majd büntetnek a háborúk, az összeomlások, s ki azóta is egyre nagyobb sebességgel lohol – önmaga elől.

Ez egy történet – a hőse Hervé Joncour felesége: Héléne. A szerelem, aminek nincsen története.  Ami mégis, az nem az ő szerelmének története. Olyan szíven ütő az áldozat, amit meghoz! Pedig nem ő utazik az Elhivatottsággal, keresztül kontinenseken, egészen a Vágyig, amit a helybeliek Megfoghatatlannak hívnak. Nem ő találja meg a Szerelmet a seholban, a világ végén – s mégis ő kerül legközelebb a Beteljesüléshez. Ez a történet az ő szerelméről szól. És Madame Blanché, a japán származású kurtizán viszonyáról ehhez a szerelemhez. Sorolom itt a nőket, de nem kell megrémülni ettől. A leglényegesebb nevet nem mondhatom el – azt sose tudjuk. És ez a könyv nem egy szerelmi háromszögre szokásosan felfűzött férfi-, avagy nőtörténet. Ennek a történetnek nincs neme.

Ez volt az első könyv, amit Alessandro Bariccotól olvastam. Nem értettem - nem tudom, az eszemmel értem-e akár ma, annyi év után -, de borzongtam bele, ahogyan olvastam. Annyira sok húrt pengetett bennem, a másra ácsingózás, az ismeretlenbe vetett fejes az ismert boldog trambulinjáról, a megalázottság és a megbocsátás; borzongtam bele, és nem tudtam, igazán mitől. Hiszen mesterkélt ez az egyszerűség, tanmesei, hogy ne mondjam Művi, amit a helybeliek Puszta Attrakciónak neveznek – de ha megülsz mellette, egyszer csak az egyetlen nézetévé válik mindannak, amit elveszítettünk. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent veszítettünk el, végképp és visszavonhatatlanul, és ezt a veszteséget hogyan kéne emelt fejjel, mégis elviselni. Hogy olyan, mintha a semmit tartanánk a kezünkben. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Alessandro Baricco: Emmaus

Emmausz – az a találkozás a megváltáshoz vezető úton arról szól, hogyan nem ismerjük fel a szemünk előtt a nyilvánvalót. Két utazóhoz egy harmadik csatlakozik – s Emmauszba érve együtt vacsoráznak. A két utazó: két kétségbe esett tanítvány a széledő nyájból, a keresztre feszítés utáni napokban, s akit gesztusai végre feltárnak előttük, a vacsora szertartásos szépségében: maga a feltámadott. Lukács sokat vitatott meséje egyszerű tanulságokat hordoz. De miért kapta ezt a címet egy történet, amelyben négy, vallásos nevelésben érő-nemesedő ifjú megérintődik egy sokféleképpen nyitott lány sokrétegű érintésein át – de úgy érintődik, ahogy lámpafény körül a lepkék: egyszer s mindenkorra perzselődve az érintés hevétől?

Nagyon zavarba hozott a fülszöveg, mert olyasmit ígért, amivel egy másik kvázi-irodalmi guru-program játszik a maga szolid, félrehallásokon és egyszerűsítéseken alapuló világaiban, ahol a mester tanít, a tanítvány tanul, az olvasó megvilágosodik. De ennek a könyvnek ahhoz a megközelítéshez nincs köze – még ha valamilyen áttételes szinten bele is olvasható annak kritikája. De nem ellene beszél. Valójában a tartalmaiban tényleg kikel valami ellen, de ez mélyebben ül, mint a felszínes „világmegváltások”. Az olasz lélek sok irodalmi munkából ismerős, itt mégis igen friss hatású, hitelesen kortársi, mégis hagyományos keresztény nevelődése és a legtúlsó véglet: a szabadon sodródó, sérülékeny – ha viszont benne maradok a felrajzolt világképben: egyértelműen sátáni – nyitottság ér itt egymáshoz. Tűz és víz – és tényleg: gőzébe sorsok fulladnak. S mélyebben, a konvenció és szabadosság ihletett rajza alatt valóban egy valódi, fiatal korban könnyedén átélhető dilemma lüktet: mit kezdhet, mit kezdjen nyiladozó vágyaival a kamasz, ha hittel kísérli élni kultúránk formáló hagyományát – amely e vágyak javára bűn gyanánt tekint.

Először haragudtam erre a harsány borítóra – e könyv a boldog emlékű Helikon ízléses és visszafogott sorozata mellé ebben a formában nemigen illik oda; az említett „guruló irány” darabjai mellé annál inkább. Aztán rá kellett jönnöm, valójában nagyon pontosan idézi meg a kötet bizonyos rétegeit. A sajátos tévedéshalmazt: hogyan festi át a másikat, amit tudni vélünk róla – aszerint, amit a világról vélünk tudni. Ifjú-keresztény ifjaink, de főleg az elbeszélő hangját érdemes gyanakvással figyelni már az első laptól – mert amit elhallgat, az legalább annyira lényeges, mint amit elmesél. Érdemes figyelni, hogyan buktatja le saját magát, fokozatosan merülve bele a mesélésbe – és azt is, hogyan veszíti el a ritmust a nagyon sokszor mélységesen sebzett (és rendre találó) megállapítások után, hogyan nem találja barátaihoz és saját magához a távlatot. Ahogy a világot a szemünk láttára nézi: az értés és félreértés elválaszthatatlan, jól ismert elegye – ahogyan jobbára a világunkat látjuk.

A mesélői hang mindent átszövő személyessége erős váltás – talán a legfontosabb Baricco eddigi munkáihoz képest. Összetettebb írói (nem mellesleg olvasói) feladat. Árnyalat-gazdag játékok tucatjait játszhatja velünk az olvasás, hiszen a mindent „látó és láttató”, okosakat mondó narrátor helyett egy önmagának is sokat hazudó, lelkiismerete által cincált fiatal felnőttet hallgatunk, amint visszaemlékszik nehezen érő egykori kamasz önmagára. A közegben, amely nem hagyta a maga növényi természetességében nőni és változni, a barátok közt, akiket ugyanez az emberpróbáló dilemma állított nehezen viselhető magánpellengérre folyvást – főleg egymás kritikus, kíméletlen szemében. Az író számtalan apró játékkal jelzi: nem azonos a mesélő hanggal. Aki menekülne a saját felelőssége elől – miközben elmesélné nekünk a csaknem elmesélhetetlent.

Számomra ez a legnagyobb ajándék, amit – mint olvasó – az írótól kaphattam. Alessandro Baricco a saját végletekig érlelt hangját, amely ugyan regényről regényre változott hangulatban és terjedelemben, ahogy a zeneművek vonósnégyestől a nagyzenekarig (de hogy úgy mondjam: ugyanazokon a hangszereken, olykor hangszerek ugyanazon regiszterein szólt); szóval a tőle már szinte elvárt hangot egyszerűen leveti. Teljesen másképp bíz viszonylag sokat az olvasói képzeletre, mint annyi általam dédelgetett kedvencében – de ez a „bízás” teljesen azonos maradt; az író megadja nekünk a lehetőséget, most is, hogy akár eltévedjünk a szövegében. Talán ezért olvashatók annyiszor újra a „nagyzenekari” munkái: a Tengeróceán például; vagy a kamarai darabok közül az ellentmondásokra vállaltan épülők: a Vértelenül, vagy akár az utóbbi két regény – mert viszonylag tág értelmezési mezőn mozoghat bennük az olvasó. Ezt a könyvet biztos, hogy előveszem újra, időről időre, hogy a hegyi ösvényen sziklaomlásszerűen, lassított felvételben legördülő mondatok közül mindig másik üthessen meg – másik gondoltassa magát tovább.

Egyetlen példával illusztrálnám, mire is gondolok. A legkövetkezetesebben hívő barát a négyből, a Szent egy Szűz Mária-képet ad ajándékba a mesélőnek a könyv egy fontos pontján. A mesélő így jellemzi a képet: Ha sokáig nézi az ember, a tekintet, egy kötelezőnek tűnő nyomot követve – mintegy meghipnotizálva –, fokozatosan elmerül benne. Ezáltal minden részlet darabokra hullik, s a pupilla végül mozdulatlanná lesz és egy pontra fixálódik; ebben a pontban aztán mindent lát: az egész képet. Az egész világ abban a pontban összpontosul. Ez a pont ott van, ahol a szem található. A Szűzanya arcán, a szem. A tekintet, a szépség korabeli esztétikai szabályai szerint, kifejezéstelen volt. Üres – és valóban, ezek a szemek semmit sem néznek, csak arra szolgálnak, hogy a tekinteteket befogadják. A világ vak szeme ez… Egy szűz anya emléke. Egy lehetetlen istenség, melyben mindaz, amit az emberi tapasztalás gyötrelemként és mély sebként ismer, békésen megpihenhet… 

Mária tekintete. A leírás egyszerre ijesztően pontos és pontatlan. A békésen megpihenő gyötrelem: vigaszt meríteni a fiát előérzeteiben csecsemőkortól elveszítő anya tekintetéből (erőt a nálamnál nagyobb kínból) – oldani a sebződéseim gyötrelmét a gyötrelemben, ami minden anyáé: hiszen mindenki halni is szüli a fiát. S pontatlan is ez a leírás: az üres tekintetben nem a világ, hanem épp a teljes és tökéletes hiánya pihen. Ez a tekintet kiürült, és reménytelen. Az ember – ha merítene belőle, avagy merülne bele – ebből az űrből merít és ebbe a reménytelenségbe merül. Az eukarisztia gyakran ölt ilyen ellentmondásos ábrázatot. Ne feledjük: a szereplők szemében a világ évről évre ismétlődő születéstörténet. Ha mindez kiválasztottság-érzettel párosul, úgy érinthet meg egy-egy születés szentsége, hogy voltaképp eldönthetetlen, antikrisztusi, avagy krisztusi eljövetel tanúi vagyunk-e (hisz mind a kettőt megígérték). Akit hitben neveltek, tudja, mit beszélek: nincs annál keservesebb tapasztalat, amikor a bizonyosság mellé megérkezik a dilemma. Valójában Baricco regénye azt is illusztrálja, milyen beteg nézőpontokat generálhat a legtisztább eszmerendszer is, ha „életbe mártják”.

Remek könyv ez! És nagyon fontos is. Szeretném, ha minél többen elolvasnák. Mélyen megérintheti azokat, akik ideálok, gyönyörű hitek mentén nevelődtek. De talán nem hagyja hidegen azokat se, akik semmiféle korláttal nem találkoztak érésük folyamán. Remélem. Remélem. Remélem.

Kiadó: Libri

Fordító: Gács Éva

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban

El nem tudom mondani, mennyire vártam, hogy kezembe vehessem ezt a könyvet, hogy hazáig rohanjak vele - ahogyan Rebecca teszi a Mr. Gwyn lapjain, hiszen elolvasni való könyv vár rá -, s mégis, pont a Mr. Gwyn, a szerző előző regénye keltette várakozások okán szagolgattam, dédelgettem pár napig ezt a portrét - aminek nincs jogosultsága - a nekirohanás és magamévá tétel szinte testi gesztusa helyett. Szerettem volna, ha távolság épül a várakozásom és a könyv közé, s ezt épp a kicsit tovább várakozás, az elolvasás halogatása adhatta meg – hogy fáradjon a lelkesedés, csihadjanak az elvárások; hogy a könyv hathasson a maga szavaival, hogy ne - vagy ne csak - a könyvbe rejtett könyvként olvassam.

Persze nehéz „üres lappá” lenni, amire majd az élmény ír, ha maga a szerző helyezi nyitó megjegyzésében pontosan abba a szűk mozgástérbe az olvasmányt, amit el akartam felejteni kicsit. Hogy ez itt Mr. Gwyn, Baricco előző regénye író hősének szövege, amit Akash Narayan álnéven jelentetett meg a regény tereiben a megírt író hős – s valójában egy portré a történetmesélés egyéb módjairól lemondó, elképzelt író tollából. Aki szavakkal akart olyan „látványokat” teremteni, amik a nézőjét – elsősorban magát az ábrázoltat – úgymond „hazavezetik”. A Háromszor hajnalban fikciójának a Mr. Gwyn közege a valósága – s végül én sem tettem mást, mint Rebecca a regényben. Úgy vettem a kezembe a könyvet, mintha Mr. Gwyn írta, álnéven megjelent mese volna; három történet egy férfi és egy nő első találkozásáról, a lehetetlen módon: hogy ugyanazok, s mégis mindhárom találkozás az első közöttük.

Vágtatok végig a könyvön, s amit olvasok - ha nagyon szigorú vagyok - pusztán játékos irodalmi bravúr, ujjgyakorlat-szinten megvalósítva; amely a maga három történetével egyetlen dologról mesél háromféleképpen. Egy férfi és egy nő, egy kamaszlány és egy öregember, egy kamasz fiú és egy idősödő rendőrnő kettősével háromféleképpen ugyanazt az „első találkozást” meséli, ahol kétfelületű Mőbiusz-szalagként tekeredő, egymásba fonódó időket rajzolnak ki a szövegből szinte kikönyöklő jelzőkkel és sorsfordulókkal épített azonosságok. Mr. Gwyn ráadásul stílusában is bravúrokra hajlamos író: az elszaladó indulatú, pattogó párbeszédek lovait erőteljes gyeplőmozdulattal fékezi narrációba – mindhárom szövegben nagyjából ugyanazokon a dramaturgiai pontokon, a „kívülről-beszéd” eszközével távolítja, veszi élét az addigiaknak.

Vágtatok végig a könyvön, és azt veszem észre: az író rétegez. Valahol a felpörgő párbeszédek elvételekor válik nyilvánvalóvá, miért kell e két embernek ott és akkor beszélgetnie. Mint amikor munkánk van egymással – amelyben egyszerre csak észrevesszük a másikat. Mint amikor úgy figyeljük a másikat, mint egy megmunkálandó munkadarabot, amit annyi másik után már nem kéne elrontani. Munkánk van a másikkal, amely által - mégis - előttünk nyílik esély: hogy most ne rontsuk el. Azt az egymással művelt valamit. S lehet, hogy csak ennyi a kapcsolataink javának titka: tartozunk egymásnak egy történettel. S valamiért egyszer csak ez lesz a legfontosabb; el kell mesélni a történetet (nem tudom, miért, de el kell), amivel tartozunk egymásnak. Mr. Gwyn legalábbis olyan író, aki elhiszi: az egymásnak mesélt történetek formálnak rajtunk.

Az első történet észreveszi a hajnalt. A második belemenekül. A harmadik megérkezik bele. S egyszer csak én is megérkezem egy mesébe, ami formál rajtam. És már nem érdekel a bravúr, az időkezelés, a figurák „másidejű” fejlődéstörténete. Csak a három szűk mozgásterű történet érdekel, három történet, ami egy; s ami formálni akar rajtam - s a legjobban akkor járok, ha hagyom. Miközben valójában ez a három történet egy elképzelt tükör. S valójában az író kihasználta mozgástér minden, csak nem szűk. Miközben e könyvet nem Mr. Gwyn írta – hanem Mr. Baricco.

Játszottam már vele, hogy milyen írói eszközökkel él Mr. Gwyn – nos, tény, hogy Baricco meglepően nagyot távolodik a saját stílusától az álcajáték kedvéért. Sajátos írástechnikai különbségekről van szó – valójában előttünk van, hogyan írna Mr. Gwyn. A már említett - Baricco által egyébként igen szűkmarkúan használt - párbeszédek és az azokat megszakító, távolító narráció, az olasz kétségtelen, ihletett zeneisége helyett egyfajta pepecselés az - egyébként szűkmarkúan használt - jelzőkkel; sokadik olvasásra jóízűen hagyja magát szétszedni ez a nyúlfarknyi hármas. De elsőre tényleg olyan, mint egy portré: látvánnyá áll össze. Időtlen tükörképpé.

Mert egyszerre csalódást keltő, zavarba ejtő és megvilágosító élmény belenézni a tükörbe, és egy másik arcot látni benne. Mintha egy hosszan tartó kóma után. Nem azt, amire számítasz, amire vártál. Zavarba ejtően idegen vonásokat – ahol fokozatosan ébred az emlékek rajzolatából és látványból valamiféle azonosság-tudat. Amely soha nem lehet biztos benne: becsapja-e magát ezzel – az emlék homályos és látvány vakítóan éles képeinek egybemosásával; hogy az azonosság érzete és a távolító kép egymásra fektetése valóban kiad-e egy „ént”. Nekem valahol ennyire zavarba ejtő ez a kettős – akár hármas – tükör. Kettős – hiszen a komolyan vett irodalmi játék szerint ez itt Mr. Gwyn „önarcképe”, amit az író, Alessandro Baricco tár elénk. S hármas, mert a miénk. A miénk is. Ha bele merünk nézni.

Ha a legkevesebb szóval szeretném leképezni ezt a tükröt, Mr. Gwyn „önarcképét”, így nevezném: sose késő. Az első történet észreveszi a hajnalt, a második belemenekül, a harmadik megérkezik bele – de mind a három tud róla legalább: hogy észre kell venni az idejét, és akkor sose késő újrakezdeni. Életet, szerelmet. Sose késő akár csak a dolgok lépésről lépésre történő, komótos kijavításába kezdeni. Sose késő. Ez vagyok én, mondja nekünk Mr. Gwyn Alessandro Baricco tollával: ezek az óvatos, visszahúzódó, látszólag kicsit gyáva, de mindig figyelmes reakciók, amelyek vannak - vegyük őket észre magunk körül -, s amelyek mindig magukban hordják a reményt. Ha másra nem, hát arra, hogy észrevegyék, hogy bárki észrevegye, mikor nem késő. Akár csak a kezünkben tartott, nekünk leosztott lapokkal új kártyaasztalt keresni magunknak. Akár - összeszedve a bátorságot - visszaülni ahhoz a régihez.

S hogy mennyire látszik ebben a kettős (hármas) tükröződésben az elképzelt szerzőjét megálmodó szerző? Nézte azt a házat, ott maga előtt, és a dolgok rejtélyes állandóságára gondolt az élet soha meg nem álló folyamában. Ha a legkevesebb szóval nevezném, hát Alessandro Baricco nekem ez a „rejtélyes állandóság” maga. Ezt látom a legélesebb vonásnak az arcomon, ha a tükreibe nézek. Nézzetek bele és lássátok – amit a magatoké látni enged. Azt hiszem, ennél többet valójában nemigen kívánhatunk az irodalomtól.

Kiadó: Helikon

Fordító: Gács Éva

Alessandro Baricco: Mr. Gwyn

Jasper Gwyn, miközben a Regent’s Park számos fasorának egyikén – azon, melyre választása mindig is esett – hazafelé bandukolt, hirtelen úgy érezte, hogy az a tevékenység, mely eddigi megélhetését biztosította, már nem elégíti ki. Máskor is előfordult, hogy e gondolat átsuhant a fején, de ennyire tisztán és tapintatosan, mint most, még soha. Van ez a pontoskodó, lassú, tagmondatok közé besündörgő vesszőkkel fékezett, hogy ne mondjam, régies stílus. Zenei, persze, legfőképp zenei – a szöveg jól érezhető dallammal hömpölyög tova a maga kényelmes ritmusában – valahogy mégis szószegény szemérmességgel: épphogy nem a sok olvasandóval, áradó időszakok alföldies folyamjaira emlékeztető szóbőséggel, minden ráérős túlbeszélésével lassít és fékez a korunk igen harapós olvasási sebességén. Szikár marad és jelentőségteljes – amivel mégis magához lassít: a kimondott mondatok könnyen magunkra vehető, valódi súlya. Hiszen nem akad köztünk olyan, aki hazafelé bandukoltában ne érezte volna már ugyanezt. Könnyen magunkra vesszük az olvasottak jelentőségét, mi, olvasók – még ha nincs is közöttünk túl sok magától csömörlött divatos író, aki épp véget vetne a fényes karrierjének.

Alessandro Baricco mindig is felszabadult eleganciával használta a közhelyest. A szokványos, koptatott jelzőket. A bevett fordulatokat. Bölcsesség van ebben: mert valahogy a történeteibe csöpögtetett, több, avagy kevesebb valószínűtlennel, jól helyezett archaizmusokkal megfogalmazásban és gondolatban abba a boldog (talán sosem volt) állapotba építi vissza a szó konvencióját, amikor az értelme még nem kopott-foszlott emlékké – amikor még találó volt, nem közhely. Hiszen amit sokat mondtak, s ezáltal elkopott, az nagyobb eséllyel vonatkozik így is ránk, mint az extrém kivétel. Hogy aztán e nyelvi konvenció ritmusát egyszer csak költészet törje meg, lefegyverzően őszinte részletek – amelyek az olvasót is levetkőztetik, időnként akár a könnyekig. Így használta a nyelvet a legerősebb könyveiben, a Selyem, a Tengeróceán, a Vértelenül, a Novecento lapjain – időnként a Történetben is; és vergődött e sajátos nyelvhasználat, de még inkább a sajátos cselekmény-(vagy inkább hős-) vezetés csapdájában a többi könyvében. Mert lobbanékony irodalmi vegyszer ez, s ha nem találja az író az arányokat, hát csak pora-hamuja az olvasott a lehetséges könyvnek: már készültében ellobban-elég, mint a City esetében például.

Mert amennyire bravúrmentes, hogy ne mondjam: szokványos a nyelvhasználata, a figurái annyira kivételesek – mondanám, de nem lenne igazam. Nem kivételesség ez, csak a gyávaság egyfajta hiánya, a következetesség, amiről álmodunk. Baricco hősei megcselekszik a „mi lenne ha” állapotát. Akkor is, ha a következmények súlyosak, sokkolók, ha elviselhetetlenek akár. Szelíd erővel keresztülviszik az akaratuk, mint Mr. Jasper Gwyn, a visszavonult író, aki nem akarja soha többé átélni az „íróságot”. Akkor sem, ha kénytelen bevallani magának, hogy a könyvek írásáról való lemondása olyan vákuumot hozott létre benne, amit nem tud másképp kitölteni, mint hogy olyan tökéletlen és átmeneti szertartásokat talál ki, amilyen például mondatok fejben történő összerakása, vagy cipőfűzőjének abnormis lassúsággal való bekötése. S amit kitalál helyette, abban sem biztos, hogy egyáltalán működhet: portrét megírni valakiről egy műteremben, nézni, aztán megírni a portréját, hetek csendes szemlélődésének pár oldalas eredményét, mintha egy arcképet festene.

Baricco sokat játszik valamiféle transzcendenssel – elücsörög egyfajta európai mágikus realizmusban, amelynek valódi irodalmi rokonai egytől egyig dél-amerikaiak. Holott ez a játék valójában mindig idézés. Olyan valaha itt megélt nézőpontoké, amelynek felvételével e kort: tisztaságait és mocsokságait – voltaképp bennünket láttat könnyedén, minden erőlködés, műviség nélkül, olyannak, amilyenek vagyunk. Persze, amikor nem sikerül maga az idézés, akkor csorbul a kép is, nem rajzolódik meg az olvasóban a tökéletes kanyar íve, valóban a semmibe tart a vonat, nem áll össze a gengsztermese. De ha sikerül, akkor olyan erővel világít, mint azok az élményeink, amikre öregen is teljes élességgel emlékezünk.

Tudjátok mit? A legszebb, amikor valaki a teljesen valószínűtlent felépíti nekem, mint a leghétköznapibb dolgot, és elhiteti velem: működik. Amikor mintegy véletlenül ráismerek erre a valószínűtlenből gyúrt hétköznapiságra, a saját életemből ismerek rá. Nem az írói fantázia abszurd, hanem a valóság. Hogy egyszer csak, a megfelelő ponton, valamely irodalmi emeltyű hatására eszembe jusson Abelard, meg Heloise, a megtalált, megfelelő távolság szerelmesei, az a kamaszkor-előtti látomás, amely még alig tudott a testiségről. Egy pillanatra úgy érezte, mintha ők ketten, egy arasznyival a többi fölé emelkedve, messziről néznék egymást. Most igen, gondolta – most olyan, mint ahogy mindig is elképzeltem. Hogy elgondolkodjak egyből, adtam-e valaha szívből a szeretetteimnek ilyen tökéletesen személyes és egymásról szóló ajándékot, mint e könyv lapjain a szereplők – s hagytam-e magam olyan következetességgel végsőkig menni, túl a bukáson, kezeken és lelkeken hordozott sebeken; hagytam-e magam valaha is ennyire élni…

Írd le azt, amit nincs bátorságod megcselekedni. De mi van akkor, ha az, amihez már nincs „bátorságod”, maga az írás? Nem. Ez így nem jó. Nem a bátorság hiányzik. Az író bátorsága egyáltalán nem hiányzik. Épp ezért ez a legszebb önarckép, amit valaha is olvastam. Egy könyv a másolóról, aki arcképeket ír. A könyv „története” úgy mutatja meg nekem ezt a szemérmesen szemérmetlen embert, Alessandro Baricco-t, magát az írót olyan intim természetességgel, ahogyan hosszú évek személyes ismeretsége után véletlenül lenne lehetséges mindezt észrevennem, félre is pillantva rögtön, mintegy tiszteletből, s közben mégis melengetve az érzést: ajándékot kaptam. És ha azt állítom, hogy ez a könyv Alessandro Baricco eddigi legjobb regénye, keveset mondok – kivételes teljesítmény ez minden irodalmainkban. Féltem ezt az embert. El nem tudom képzelni, mit fog művelni ezután. Hogy a magára engedett gyönyörű szigorból van-e hitellel még hova tovább.

Kiadó: Helikon

Fordító: Gács Éva